Szeress, ha mersz!

Fordította 

Darvas Eszter 

K R E S L E Y 

C OLE 

MACCARRICK FIVÉREK SOROZAT 

I 

Szeress, ha mersz! 

ULPIUS-HÁZ KÖNYVKIADÓ 

Budapest, 2010

A fordítás alapjául szolgáló mű: 

Kresley Cole: If You Dare 

A szerzőtől az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent: 

Vámpíréhség 

Vámpírszeretőm 

Vámpírharc 

Vámpírvér 

Előkészületben: 

Vámpírzóna 

Copyright © 2005 by Kresley Cole 

Hungarian translation © Darvas Eszter, 2010 

© Ulpius-ház Könyvkiadó, 2010 

ISBN 978 963 254 381 9 

2

Ginnynek, aki nővérem helyett nővérem, mert gyerekkorunk 

óta a legjobb barátnők vagyunk. És mert épp telefonon 

beszélünk, miközben ezeket a sorokat írom, és mert arra 

gondolok, bárcsak itt lennél. 

3

K Ö S Z Ö N E T N Y I LVÁNÍTÁS 

Szeretnék köszönetet mondani a Floridai Egyetem Katalán Tanszékén 

dolgozó csodálatos embereknek, hogy megajándékoztak becses idejükkel 

és tudásukkal. Külön köszönöm Mireia Vilamalának a fordításnál és Jüan 

Torras-Costának Andorra földrajzánál nyújtott segítségét. 

Hálás köszönetem dr. Domhnall Uilleam Stiubhart-nak az Edinburghi 

Egyetem Kelta és Skót Tudományok Tanszékén, amiért segített 

eligazodnom a gael nyelvben és a skót történelemben. 

És azt hiszem, most már hagyományt teremtek azzal, hogy 

megköszönöm Sally Fairchildnak mindazt a hihetetlen támogatást, amit 

ennél és előző két könyvemnél kaptam tőle. Amikor már azt hiszem, hogy 

kiismertem, mennyire fantasztikus, Sally még mindig ámulatba tud ejteni. 

4

Az égvilágon semmi sem szolgálhat mentségül a rossz modorra. 

LADY ANNALÍA ELISABET CATHERINA TRISTÁN LLORENTE 

Akinél az erő, annál az igazság. 

COURTLAND EADD MACCARRICK 

5

P R O L Ó G U S 

Carrickliffe, Skócia, 1838 

A Leabhar nan Súil-radharc, azaz a Sorsok könyvének lapjairól: 

A tízedik Carricknek: 

Szép hölgyed majdan három derék fiút szül néked, 

Kik örömödre lesznek, míg e sorokat nem olvassák. 

Ám szemük előtt a szavak elvágják ifjú élted, 

S te rettegve halsz, tudván, hogy megátkozták őket: 

Társuk a halál vagy egyetlen lélek se légyen. 

Hitvest, szerelmet, kötést nem ismerhetnek, 

Magjuk szárba nem szökken, kihal nemzetségiek. 

Halál és kínszenvedés jár fiaid nyomában 

Az utolsó két sort vér mosta el. 

6

EGY 

Andorrai Fejedelemség, 1856 

– Úgy, úgy, nagyon jó lesz. Tépjétek ki a szívét. 

Az ütlegelés során most először leolvadni látszott a kényszeredett, 

véráztatta gúnymosoly Courtland MacCarrick arcáról. Abszurdnak érezte a 

tábornok sietve elharsogott parancsát, a szavak üresen és távolian csengtek, 

feltehetően azért, mert Court a homlokán húzódó vágásból szivárgó vértől 

és duzzadt szemhéjától semmit sem látott. 

Az őt lefogva tartó bérencek beleöklöztek a gyomrába. Szinte 

szétvetette őket az izgalom, hogy végezhetnek egy zsoldossal, mi több, egy 

riválissal. Jelenlegi állapotában, összekötözött kézzel Court aligha tudta 

védeni magát. 

– Maga is tudja – nyögte ki, igyekezve levegőhöz jutni –, hogy az 

embereim megbosszulják a halálomat. Ne kockáztasson. Inkább fizesse 

meg, amivel tartozik. 

– Olyan erős skót akcentussal beszélt, amelyet azóta nem használt, hogy 

évekkel korábban odahagyta a hegyeket. 

– Senki nem bosszul meg semmit, MacCarrick, ugyanis mind halottak 

lesznek – felelte szenvtelen hangon Reynaldo Pascal tábornok. Bár Court 

nem látott, tudta, hogy elgondolkodó kifejezés ül az arcán: a spanyol 

dezertőr külsőre inkább egy józan államférfi, semmint hatalomőrült 

fanatikus benyomását keltette. 

– Az enyéim nem adják fel, amíg nem végeztek magával. 

A tábornok felsóhajtott. – Akárhogy is – Court elképzelte, amint 

türelmetlen kézlegyintéssel jelzi, részéről a téma lezárva. – Tegyetek róla, 

hogy sokáig szenvedjen. 

– Hát nem saját kezűleg csinálja 

A másik halkan felnevetett. – Te tudhatnád a legjobban, hogy a piszkos 

munkát mindig másokra bízom. 

Miközben a bérencek odább vonszolták, Court a válla fölött odavetette: 

– És ezek az ostobák tudják, hogy nem fogod megfizetni őket 

7

Megtaszajtották, és kirángatták a szobából, le a lépcsőn, ki a durva 

palával borított utcára. 

Amint megérezte arcán a napsütést, elképedt női hang csapta meg a 

fülét; Mare de Déu, kiáltott fel egy idősebb férfi, de Court tudta, hogy 

semmit sem várhat az emberektől azonkívül, hogy sebesen félrefordítják a 

fejüket, és beterelik a gyerekeket a házba. A rettegés Pascaltól mélyen 

beléjük ivódott. Courtot akár a város főterén is lemészárolhatják, az ujját se 

mozdítaná érte senki. Tulajdonképpen nagyon is lehetséges, hogy valami 

hasonló fog történni. 

De mintha nem a tér irányába haladnának. Lármásan rohanó víz hangját 

hallotta, ráébredt, hogy a falu mellett elnyúló folyó felé tartanak, és 

hasztalan igyekezett a csobogás irányába fordítani a fejét. – Semmi 

kivégzés a főtéren – morogta. – A lelki békém miatt aggódtok 

– Mostanában körültekintőbben végezzük a tevékenységünket – mondta 

a férfi a balján. 

– Késő. Pascal már felingerelte Spanyolországot. – Meggyőződéssel 

jöttek elő belőle a szavak, noha tartalmuk alig volt több reménynél. 

– Állunk elébe – felelte a másik, mielőtt nekilökték valaminek, ami egy 

híd korlátja lehetett. És Court most az egyszer nem harcolhatott, mert nem 

látott. 

A víz ott volt közvetlenül alattuk, vadul zubogott alá a kiugró 

sziklameredélyről. Az északról érkező esőhullám levonulásával a Riu 

Valira mindig haragos áradattá változott. Megpróbálta felidézni, milyen 

magas is a híd. Vajon elég mély a Valira 

Hüvelyéből kihúzott kés hangját hallotta. Milyen esélye maradt 

– Ha megteszitek – mondta fojtott, vészjósló hangon –, az embereim és 

az enyéim megtalálnak benneteket. Azért élnek, hogy öljenek. – És azért 

ölnek, hogy megéljenek. 

Court tudta, hogy nem beszélheti ki a kést a kezükből. Ezek nem csupán 

a tábornok hadseregének emberei voltak, hanem hivatásos, idomított 

bérgyilkosok, törvényen kívüliek, a legrettegettebb, legvérszomjasabb, 

legkönyörtelenebb banda tagjai. Csak időt akart nyerni, hogy összeszedje 

magát. Minden másodperc egy lehetőség. 

Ha leugrik, mégsem fogják üldözőbe venni a folyón. Figyelembe véve 

nyomorúságos állapotát, és hogy összekötözött karokkal bukdácsol le a vad 

zuhogókon, azt feltételezik majd, hogy megfulladt. 

8

Sajnos alighanem igazuk lesz. 

A kés hegye a mellkasának böködött, s ott megállt, és ez szinte 

megnyugtató volt, mert legalább érezte a helyét. Aztán már nem érezte. 

Mert hátrahúzták, hogy belémerítsék. 

Hátravetette magát, a lendülettől átpördült a korláton, és lábával a feje 

fölött kapálódzva a jeges vízbe csapódott. 

Az ütközés ereje elképesztette, a teste mintha egy falhoz verődött volna. 

Olyan mélységbe süllyedt, hogy a fülét pattogó fájdalom hasogatta, aztán 

összekötözött kezével elkezdett felfelé küzdeni. 

Minden ösztöne ellenére kényszerítette magát, hogy hátával felfelé érje 

el a felszínt, akárha halott volna. Érezte a víz húzóerejét, és rádöbbent, 

hogy ez a testhelyzet azt jelenti, hogy fejjel előre sodródik le a zuhogóról. 

A bérgyilkosok abban a pillanatban lőttek rá, amint a rohanó víz átlökte 

a magas meder pereme fölött. A golyók olyan közel csapódtak a vízbe, 

hogy érezte az ütésüket, de még akkor sem tört meg, amikor kénytelen volt 

alámerülni, hogy újabb zuhogókon keresztül bukdácsolva elérje a fő 

áramlatot. 

A folyó, mely tele volt zugokkal, játszi könnyedséggel sodorta magával. 

Amikor már nem bírta tovább, felemelte a fejét, hogy levegőhöz jusson, de 

jobbára habot lélegzett be. 

A sebes kavargás nekivitte a szikláknak, a nagyobbak felnyomták a 

felszínre, és egy egy kortyintásnyi levegővel jutalmazták, de a súlya hamar 

lerántotta a folyó palával borított fenekére. A kiálló élek rongyosra 

szaggatták a ruháját és védtelenül maradt bőrét. Minden ütés egyre 

közelebb sodorta az eszméletlenséghez. 

Mégsem adta fel a harcot, és sikerült lábbal előre fordulnia. A víz a vér 

java részét lemosta róla, s a jeges hideg csillapította a duzzanatot, lehetővé 

téve, hogy résnyire nyissa egyik szemét. 

Magas, kiálló szikla közeledett; odalökte magát, és összekötözött karja 

közé ölelte. A folyó könyörtelenül rohant tova, míg nem a kötelékre 

nehezedő nyomás egy szörnyűségeset roppantott a csuklóján. Nem törődött 

vele, csak nyelte a levegőt. Mindössze néhány pillanatot pihenhetett, mikor 

a kötél levált, és ő ismét a folyó kiszolgáltatottja lett. 

Napoknak tűnő ideig lebegett tudatosság és eszméletlenség határán, 

mire az áramlat nagy sokára lecsillapodott. A beálló nyugalomban azt vette 

észre, hogy a fagyos hideg tompította a sérüléseiből eredő fájdalom zömét, 

9

valójában semmit sem érzett, csak a víz enyhe melegedését, ahogy a 

partmenti öblösödés felé csurgott. 

Eddigre leküzdhetetlen lett a kísértés, hogy átadja magát a feketeségnek, 

szinte erősebb volt ez, mint az akarata; mégis kényszerítette magát, hogy 

ép kezére és a két térdére támaszkodva kikússzon a köves partra. A 

folyóból kilábalva elcsigázottan terült el a földön, és törött csuklóját 

dajkálta. 

A nap melegétől nagyjából elmúlt a borzongása. Maga sem tudta, 

mennyi ideig hevert ott, mikor egyszer csak egy elsuhanó árnyra lett 

figyelmes. Ép szemét erőltetve igyekezett kivenni az alakot. 

Nyilvánvalóan lélegzett, összezúzott bordáinak sikolya mindenesetre 

erről tanúskodott, mert egy fényes hajú nő térdelt le mellé, és elkerekedett 

zöld szemmel s a csodálkozástól elnyílt szájjal bámult rá, miközben egy 

szokatlan kő csillogtatta fényét a halovány, kecses nyakát körbefogó 

láncról. Ahogy félrebiccentette a fejét, a lágy szellő az arcába fújt egy sötét 

tincset. 

Lélegzetelállító. – Aingeal, – mormogta a férfi visszaverve a sötétség 

újabb támadását. 

– Remek – felelte a nő végtelenül gúnyosan, miközben felállt, és csípőre 

tette a kezét. – Egyszerűen remek. Ez az állat még él. 

Tea. 

Annalía Elisabet Catherina Tristán, a Llorente család lánya kilovagolt, 

hogy virágot szedjen a délutáni teázáshoz. Hol nő a legszebb mocsári 

gólyahír A folyónál. Az elátkozott folyónál, ahol a jelek szerint elátkozott 

zsoldosokat mos partra a víz. 

Amikor a távolból megpillantotta a testet, még nem tudta, mit 

gondoljon. Talán egy pásztor esett a Valirába az északon tomboló 

viharban Hanem ahogy közeledett hozzá, rögtön látta, hogy az óriás nem 

pásztor, és a nemzetiségét sem tévesztette el. Idegenszerű, vaskos és széles 

öv volt a dereka köré tekerve. Az öv alatt jellegzetes, kockás mintázatú 

szövet maradványa látszott. 

A kockás szövet azt jelentette: skót. A skót azt jelentette: gyilkos. 

Miután újfent a pokolba kívánta a helyzetet, nekifeszült a vállára 

hurkolt kantárnak, és baktatott tovább, maga után húzva Iambét, a lovát, 

akire kilencvenkilónyi skót holt teher nehezedett. Sem ő, sem Iambe nem 

volt hozzászokva az efféle erőfeszítéshez. Annalía kimerülten felsóhajtott – 

10

mindketten arisztokratikus lények voltak, akiket egészen más célokra 

szántak. 

Híján volt az életmentéshez szükséges eszközöknek, illetve 

tulajdonképpen mindennek, aminek nem a virágszedéshez volt köze, így 

mindössze annyit tudott tenni, hogy kötelet kötött a férfi mellkasára, 

leszorítva a karját az oldalához, aztán áthúzott egy másik kötelet mindkét 

karja alatt, és ráerősítette a nyeregre. 

De miért vonszolja magával az otthonához vezető meredek hegyi 

kaptatón Andorrában ki nem állhatták a skótokat, mégis egy skótot visz 

keresztül a sziklák közt nyíló keskeny bejáraton, az egyetlen bejáraton, 

mely a folyót, a háztól elválasztó három magas fennsíkra vezet. Ősei 

kapuval látták el az ösvényt, ami a lovakat ötszáz éven át a birtokon belül, 

az idegeneket pedig kívül tartotta. 

A férfi minden bizonnyal a hegyvidéki zsoldosok egyike, akiket Pascal 

hozott a nyakukra. A Pireneusok magaslatán elhelyezkedő aprócska, szinte 

eldugott országuk nem hemzsegett a hegyvidékiektől. De mi van akkor, ha 

ez itt kivételesen más célból érkezett És ő hagyja meghalni Mintha úgy 

hallotta volna, hogy angyalnak nevezi, és olyan megkönnyebbülés látszott 

rajta, amikor megpillantotta, mintha teljességgel biztosra venné, hogy 

megmenti. 

Ha Pascal embere, csak meggyógyítja, aztán saját kezűleg végez vele. 

Miután végig caplatott a kristályvízű tó mellett, melyről a Casa del Llac 

a nevét kapta, Ő és csomagja megérkezett a ház központi udvarára. – 

Vitale! – kiáltott Annalía az intéző után, de nem kapott választ. Merre van 

ez az ember 

Naná hogy bagózik. És kockázik. – Vitale! – A bátyja nélkül szétesik az 

egész kóceráj. Tudom, hogy az istálló mögött bagózik, de ez most egy 

cseppet sem érdekel! 

Vitale leVieux markáns arca kibukkant az istálló mögül. – Igenis, 

kisasszony – kezdte, aztán elhűlten nézett a sebesültre, miközben füst 

kígyózott elő nyitva felejtett szájából. Gyapjas, ősz haja szinte rugózott, 

ahogy a nőhöz sietett. – Mi nem jut eszébe – kiáltott fel éles francia 

akcentussal. – Ez egy skót. Nézze a kockás mintát. 

– Magam is láttam – felelte Annalía undorral a hangjában. Amint 

észrevette, hogy Vitale öreg cimborái felsorakoznak a látványosság 

11

megszemlélésére, a hangját lehalkítva hozzátette: Ezt inkább odabent kéne 

megvitatnunk. 

Az intéző csak mondta a magáét: – Biztosan a vérszomjas hegyvidéki 

alakok közül való, akiket a tábornok bérelt fel! 

– Hegyvidékit mondtál – dünnyögte az egyik kockavető cimbora. 

Amikor Vitale jelentőségteljesen bólintott, a társai nyomban búcsút 

intettek, és botjukra támaszkodva elcsoszogtak a hegyek irányába. 

A jelek szerint mindannyian hallottak a hegyvidékiek brutalitásáról. 

– Miért segített rajta – vonta kérdőre a nőt Vitale, amint magukra 

maradtak. 

– Lehet, hogy nem a zsoldosok közül való. 

– Hát persze, nyilván azért jött, hogy megtekintse a... – Elhallgatott, és 

tanácstalanul vakargatta a fejét, aztán, mint akinek fény gyúlt az agyában: 

– Most jut eszembe, mintha nem lenne itt semmi látnivaló! 

S vannak, akik még csodálkoznak, hogy Annalía honnét meríti a 

szarkazmusát. 

Kicsit lesújtó pillantást vetett az intézőre. – Hajlandó segíteni 

Szeretném, ha előkerítené az orvost. 

– Az orvos északra indult, hogy csatlakozzon a bátyja embereihez. – 

Vitale végigpillantott a férfin, mint aki egy óriást szemrevételez. – 

Egyébként is önhöz szoktuk hozni a sérülteket. 

– A sérült állatokat és gyerekeket, nem az eszméletlenre vert, ezer 

sebből vérző monstrumokat – helyesbített a nő. Fiatalabb korában az 

andorrai dadája megtanította neki, hogyan kezeljen bizonyos sérüléseket – 

törött csontokat, égéseket, vágott sebeket és hasonlókat, de feltehetően 

soha nem gondolta volna, hogy egyszer egy efféle páciens kerül a keze 

közé. – Nem lenne illendő, ha én látnám el. 

Az intéző leereszkedő mosolyt küldött felé. – A kisasszony talán előbb 

is gondolhatott volna erre, mielőtt a házunkba cipelte az ellenséget. Hm 

Annalía a száját összeszorítva felelte: – A kisasszony talán könyörületet 

tanúsít, mint akkor, amikor felfogadta a vén Vitalét. – Persze mindketten 

tudták, hogy nem egyszerű szívjóságból szedte fel a férfit Párizs utcáiról, 

és vitte magával andorrai otthonába. A hála kötelezte rá. 

Az intéző felsóhajtott. – Mit kíván tőlem 

– Segítsen bevinni az istálló mögötti szobába. 

– Azt a szobát nem lehet bezárni! Elvághatja a torkunkat, míg alszunk. 

12

– Akkor hová – Vitale válaszra nyitotta a száját, de Annalía 

közbevágott. – És ne merészelje azt mondani, hogy vissza a folyóhoz. 

Erre hirtelen becsukta a száját. Mind a ketten lenéztek a férfira, mintha 

nála keresnék a választ. 

Végül Vitale szólalt meg: – Be kell vinni a házba, ott be tudjuk zárni a 

hálószobába. 

– Ahol én alszom 

– A kisasszony már bizonyságot tett a könyörületéről – mosolygott az 

Intéző túlontúl komoran –, amit egyetlen paraszthajszál választ el a 

vendégszeretettől. 

Annalía elengedte a füle mellett a megjegyzést. – Az alsó szinten 

egyedül a dolgozószoba zárható, és az magánterület. Nem akarom, hogy 

kitudja az üzleti ügyeinket. 

Vitale fenéken rúgta a férfit, hogy magához térítse. Amikor az nem 

reagált, az intéző felvihogott. 

– Vitale! 

Szenvtelen arcával a nő felé fordult. – Tehát a kisasszony az emeletet 

javasolja 

– Képtelenség. A lovam is nehezen bírta el a súlyát. 

Ekkor tágra nyílt szemmel, odaszaladtak néhányan a birtokon dolgozó 

munkások porontyai közül, amiről Annalíának azonnal eszébe jutott a férfi 

ruházatának állapota. A nagy része lefoszlott, és egy szakadás futott fel a 

combján, közel a...Hamar terpeszállásba állt, és szétterítette rajta a 

szoknyáját. – Sipirc. – A hangja parancsolóan szólt. 

A gyerekek az intézőre néztek, aki némi ellenérzéssel a tekintetében azt 

mondta: – Szedjétek le a köteleket, és gondoskodjatok szerencsétlen 

Iambéról. – Majd a nőhöz fordult: – Ha ragaszkodik az emelethez, 

tehetünk egy próbát. Egyébiránt mit számít, ha leejtjük 

Hosszas latolgatás után, nem kevés erőfeszítéssel, és igen, a gyermekek 

igénybevételével, akiket Annalía visszacsalogatott, sikerült becipelni és az 

ágyra fektetni az idegent a legközelebbi vendégszobában. Bár Annalía 

kimerült, és úgy tapogatta a derekát a tenyerével, akár egy mosónő a napja 

végén, tudta, hogy még gondoskodnia kell a férfiról. 

Miközben Vitale kihessentette a kíváncsi gyermekeket a szobából, 

Annalía megvizsgálta a beteget, és megállapította, hogy eltörte a csuklóját, 

és nagy valószínűséggel néhány bordáját is. Lehúzta a lovaglókesztyűjét, 

13

és kezével végigsimított a férfi halántéka melletti sűrű, nedves tincseken, 

és oldalt a fején. Felfedezett egy csúnya púpot, majd a másik oldalon 

haladt tovább a keze, és ott is hasonló fejsérülésre bukkant. Az idegen 

szeme annyira be volt dagadva, hogy kétségesnek tűnt, egyáltalán ki tudjae 

nyitni, amikor magához tér. S mindennek tetejébe durva vágások 

tarkították a bőrét, melyeket feltehetően a folyó fenekén szerzett be. 

– Vitale, szükségem lesz egy ollóra. És kötszerre. Hozzon két nagyobb 

fakanalat és forró vizet. 

Az intéző úgy engedte ki a levegőt, mintha kifejezetten bosszantaná a 

kérés. – Igenis. – Valamit még dörmögött a bajsza alatt, s még ebből a 

dörmögésből is sütött a gallok gúnyos modora. 

Amikor meghozta a kért dolgokat, Annalía alig vett róla tudomást. – 

Köszönöm – dünnyögte elmerülten. 

Vitale nem szólt, csak meghajolt, majd sarkon fordult, és magára 

hagyta. 

– Nagyszerű! Menjen csak – kiáltotta utána a nő. Miért is lenne 

szükségem magára... 

És egyedül maradt. A hatalmas, rémisztő skóttal. Mikor éppen teáznia 

kéne. 

Egy lepedőt terített a férfira, aztán az alatt megpróbálta vakon levágni 

róla a nadrág maradványait. Az összpontosítás ráncokat rajzolt a 

homlokára, de alig ért hozzá az ollóval, máris visszarántotta a kezét. 

Biztosra vette, hogy megszúrta a csípőjénél. 

A szoba másik falát fixírozva újra próbálkozott, de az olló hegye megint 

csak a bőrt találta meg. Ezúttal a skót felnyögött, és Annalía ijedten hőkölt 

hátra. Le merte volna fogadni a limoges-i porcelánkészletére, hogy 

bármelyik ereje teljében lévő férfiú inkább meghalna, semhogy engedjen 

egy elcsigázott, vakon tapogatódzó nőt az ágyéka körül ollóval hadonászni. 

Inkább lehúzta a lepedőt a derekáig, hogy eltávolítsa, ami az ingéből 

maradt. A csizmájától már korábban megszabadultak, amikor felcipelték a 

lépcsőn. Szóval, ami következik, az a nadrág. 

Annalía az ajkába harapva meglazította és kikötötte az átnedvesedett 

övet, s közben megállapította, hogy a teste sima, markánsan kidudorodó 

izmokkal, és egy vékony csík fekete szőrzettel lefelé. 

Hatalmas termetű volt, mégsem látszott rajta egyetlen gramm felesleges 

hús sem. Erős testű, hamar felgyógyul, ha segít rajta. Csakhogy eleddig 

14

egyetlen pőre férfitestet se látott. Errefelé senki sem úszott ruhátlanul. Itt 

ismeretlen volt az a szabadosság, mint ahogy a szomszédos 

Spanyolországban és Franciaországban a mezítelenségre tekintettek. És 

most meztelenre vetkőztethet egy férfit, és nézegetheti, ha akarja. 

De nem akarja! Verd ki a fejedből ezeket a gondolatokat, parancsolta a 

belső hang. Elszánta, majd cselekvésre sarkallta magát. Ma ápolónő, de 

minden más esetben illemtudó hölgy. 

Kibontotta a skót nadrágját, nem törődve a különös idegen szövettel, és 

azzal az izgalmas formával, amelyhez hozzáért. Mikor ezzel végzett, már 

le tudta hámozni róla kézzel és az olló segítségével, miközben igyekezett a 

lepedőt a szeme és a férfi teste között tartani. Jobbára sikerült is. 

Letörölte verítékes szemöldökét, és nekikezdett, hogy ellássa a férfi 

csuklóját; fakanalakkal, feszes vászoncsíkokkal kötötte sínbe, hogy majd 

reggel begipszeli. Miután elkészült, feltette a skót egyik karját a feje fölé, a 

másikat pedig félrehúzta, hogy bekötözhesse a bordáit. Többször is 

betekerte a gyolccsal, jó szorosan, s a háta alatt is átszuszakolta a kötést. 

Olyan széles volt a mellkasa, hogy mikor átnyúlt fölötte, hozzá kellett 

érnie a bőréhez. 

A feladat végeztével furcsamód ingerlékennyé és nyugtalanná lett. 

Noha más vágya sem volt, mint megfürödni és lefeküdni, tekintete 

minduntalan a férfi ép kezére röppent. Végül engedett a kísértésnek, és 

odahajolt hozzá, hogy megfogja. Az ujjait és a kézfejét ugyanannyi sebhely 

borította, mint testének többi részét, és érdes volt a tenyere. Annalía szeme 

tágra nyílt, amikor ráfektette a tenyerét a magáéra. 

Elámulva nézte, milyen hatalmas a keze – a sajátja eltűnt alatta –, aztán 

minden ujját a férfi megfelelő ujjához illesztette. Ha zsoldos, márpedig a 

temérdek harci sérülést látva annak kell lennie, vajon hány puskát, kést és 

kardot fogott ez a kéz Használta-e arra, hogy kiszorítsa valakiből az 

életet 

Teljesen elment az esze, hogy a házába hozott egy ilyen embert 

Két napig Annalía már abban sem volt biztos, hogy a skót egyáltalán 

felébred. Ráparancsolt az intézőre, hogy mindennap mosdassa meg – 

némely dolgokat egyszerűen nem volt hajlandó maga végezni –, és 

segítsen gipszbe tenni a csuklóját. Ezután kialakult egy napi rutin, melynek 

során megvizsgálta a beteg bordáit és a csuklóját, és beleerőltetett némi 

húslevest és vizet. 

15

A szeme és az állkapcsa körüli duzzanat mindennap apadt valamicskét, 

de Annalía gyanította, hogy sértetlenül is haramiakülseje volna. 

Ezen a reggelen szörnyű forróság telepedett a Casa del Llacra. Levél se 

rezdült, s még az általában hűvös hegyi esték is balzsamosak voltak az idei 

nyáron. Bár túl volt már a beteglátogatáson, arra gondolt, talán 

visszamehetne, hogy ellenőrizze, Vitale bezárt-e mindent maga után. 

Kit akar becsapni Az intéző még mindig meg volt győződve, hogy 

megfelelő óvintézkedések hiányában a hegyvidéki mindannyiukat 

lemészárolná álmában. 

Azért akart odamenni, mert nem bírt magával, és a skót mellkasának 

egyenletes emelkedését-süllyedését figyelni kellemes volt. 

Ahogy megérinteni is. Minden áldott nap végigsimított a halántékán 

lévő csillag alakú sebhelyen, a széles mellkasát és izmos karját borító 

hegeken. Mindet az elméjébe véste, és eltűnődött, hogyan szerezhette őket. 

Bár nyilvánvalóan ellenségek voltak, a férfi jelenléte eloszlatta a házat 

betöltő monotóniát és magányt. A háború közeledő árnya elől Annalía 

népének java része a még távolibb hegyekbe menekült, és a völgyből 

felfogadott szakácsok és szobalányok havonta csak néhányszor jöttek. 

Most, hogy a bátyja Pascallal harcolt valahol, és a szülei meghaltak, 

egyedül élt a nagy házban. Meghívta ugyan a munkások feleségeit és 

gyermekeit, hogy költözzenek oda, őket azonban feszélyezték a 

luxuskörülmények. Még Vitale sem élt az ajánlattal. 

A skót érkezése előtt egymaga élt a visszhangzó házban, ezt pedig 

gyűlölte. 

Az ajtót kinyitva az összetúrt ágyban megpillantotta a férfit, akinek 

homlokán veríték gyöngyözött. Megvizsgálta a kötéseit és a gipszet, 

megtapintotta a bőrét, de nem érezte, hogy magas láza lenne. Biztos csak a 

fülledt levegőtől melegedett ki. Az ablak, bár nyitva volt, nem hozott 

enyhülést. Ajkát biggyesztve azon töprengett, megpróbálja-e valahogy 

lehűteni, hogy kényelmesebben érezze magát. 

Elhatározásra jutott, vizet töltött a komódon lévő tálba, és belemártott 

egy kendőt. Visszament az ágyhoz, leitatgatta vele a férfi homlokát, a 

nyakát, és a mellkasát a kötés fölött. 

Miután bűntudatosan körülpillantott, a lepedőt kétoldalt az ujjai közé 

csippentette, a férfi csípőjénél lejjebb húzta, és olyan ügyesen rendezte el, 

hogy az intim részek még éppen takarásban maradtak. Reszketett a keze, 

16

ahogy a kendővel a kötés alól kilátszó bőrhöz nyúlt. Végigsimított a 

kemény hason, és összeráncolt szemöldökkel fogadta az izmok 

hullámszerű reakcióját. 

Amikor véletlenül vizet cseppentett a skót ágyékát takaró lepedőre, 

meglátta alatta kirajzolódni a férfiasságát. Ezúttal sokkal élesebben, mint 

az előző napokon, mert most nagyobb és keményebb volt. 

Fejét félrebiccentve töprengett, vajon milyen érzés lenne... 

– Ki vele, szépségem – mordult fel a férfi –, kedvére való a látvány 

17

KETTŐ 

A lélegzete is elakadt, és elejtette a gyolcsot, mely először orvosi 

szenvtelenséggel, céltudatosan járta be a férfi testét, aztán a mozdulat rövid 

időn belül lágy simogatássá változott, miközben a beteg magához tért. 

Cipősarka koppant a felvikszelt parkettán, ahogy hátrahőkölt. Court 

figyelte, ahogy törékeny kezével végigsimítja ropogós ruháját, majd a 

makulátlan kontyot a tarkóján, végül a nyakát díszítő láncot. Állát minden 

mozdulatnál egyre feljebb szegte. 

– Én csak…én csak ápoltam magát – felelte angolul, akcentussal. 

Ahelyett, hogy Court a fájdalom ködére ébredt volna, arra eszmélt fel, 

hogy női mell borul szőrös mellkasa fölé – valaki átnyúl fölötte, s egyik 

halovány puha kezét a csípőjén nyugtatva a másikkal a bőrét dörzsölgeti. 

Amikor megérezte a lepedőre hulló kövér vízcseppeket, megcsapta a nő 

hajának illata, ami még összevert testét is feltüzelte. – Akkor tekintse úgy, 

hogy továbbra is ápolásra szorulok. 

A nő orcáját elfutotta a pír. 

A skót megpróbált felülni az ágyban, és a fájdalom eltorzította az arcát. 

Valamennyi sérülése sajogni kezdett. A csuklójára lepillantva látta, hogy 

begipszelték. – Ki maga – morrant fel. – És hol vagyok 

– A nevem Annalía Elisabet Catherina Tristán. A Llorente család lánya, 

Casa del Llac úrnője vagyok, jelenleg ott tartózkodik. – Akcentusa elárulta, 

hogy az angol nem az anyanyelve, bár tökéletesen, akadozás nélkül 

beszélte, s a szavak olyanformán gördültek elő belőle, ami kellemes volt a 

fülnek. Büszkén ejtette ki a Llorente nevet, mintha azt várná tőle, hogy 

felismerje. Lehet, hogy már hallotta is, de nem tudta hová tenni. 

– Hol talált rám És milyen messze van a falu 

– A hegy alján, a Valira partjainál. Négy hegyszorosra a dél felé. 

Négy szorosra Az emberei akkor halottnak hihetik. Üzenetet kell 

küldenie nekik. 

– Megkérdezném a vendégem nevét – biccentett feléje a nő. 

Court szemügyre vette az arcát, a magas csontozatot és az élénk 

zöldesbarna szempárt, melyhez tökéletesen illett a nyakában viselt 

zöldesarany kő. Úgy érezte, ismeri – bár el sem tudta képzelni, hogyan 

18

felejthette el, ha már találkoztak –, és valami halványan azt súgta neki, 

hogy ez a nő nem kedveli. Akkor miért ápolja Courtland MacCarrick 

vagyok. 

– Maga skót. 

– Úgy van. – Meg mert volna esküdni, hogy a szeme szomorúan csillant 

a válasz hallatán. 

– És azért jött Andorrába, mert... – Elhallgatott. 

Az igazság ott motoszkált az elméjében: Mert felbéreltek, hogy 

rettegésben tartsam a helyieket. – Csak erre vitt át az utam. 

A nő szomorúsága elillant, fennhéjázó módon kérdezte: – És az 

átkeléshez egy aprócska országot választott a Pireneusokban, mely Európa 

legmagasabb hágóiról nevezetes A jövőben inkább menjen kerülő úton. 

Ez a hangnem felbőszítette, testén kezdett rohamozva eluralkodni a 

fájdalom. – Hegyvidéki vagyok. Kedvelem a hegyes vidékeket. 

A nő rámeredt, aztán sarkon fordult, mint aki alig várja, hogy 

szabaduljon, de neki információra volt szüksége. 

– Egy egész napig eszméletlen voltam – kérdezte sietősen. 

Annalía, aki már nagyon szeretett volna kint lenni, most megfordult: – 

Három napja, hogy itt van. 

Krisztus az égben, három napja És amilyen állapotban a bordái vannak, 

egy hétbe is beletelik, mire egyáltalán lóra tud ülni. – Hogy kerültem ide 

Annalía habozott a válasszal. – A parton találtam magára, és 

felcipeltem. 

Ránézésre egy erősebb széllökés is el tudta volna fújni. – Maga 

– A lovam és én. 

Összevonta a szemöldökét. – Nem volt egy férfi, aki segítsen 

Court majd két méter magas volt, és több mint száz kilót nyomott. 

Szörnyű nehéz lehetett elhúzni, még a lóval is – főképp, ha a nő magasan 

fenn élt a hegyoldalban. 

– Így is sikerült. 

Hálával tartozott neki; márpedig utált lekötelezett lenni. – Akkor 

megmentette az életemet – dörmögte. 

A nő felbámult a mennyezetre, úgy tűnt, zavarban van. 

Nehezen jöttek a szájára az idegen szavak: – Köszönettel tartozom. 

19

A másik bólintott, és megfordult, hogy távozzon, de ő még nem akarta, 

hogy elmenjen. – Annalía – mondta, mert semmi másra nem emlékezett a 

nevek arzenáljából. 

A nő elkerekedett szemmel nézett vissza, nyilván azért, mert a 

keresztnevén szólították. Abban a pillanatban a skótnak minden az eszébe 

jutott. A gyönyörű arc és az érdeklődő tekintet, amely metsző és haragos 

volt lent, a folyónál. Court a jó kezével megdörgölte a homlokát. Akkor a 

nő még kifejezetten sajnálta, hogy életben maradt. 

– A maga fajtájának Lady Llorente! Jobb, ha ezt az eszébe vési. 

A férfi szeme elkeskenyedett. Ezek szerint jól emlékezett. – Miért 

nevezett állatnak Mert csúnyán összevertek 

– Természetesen nem – felelte Annalía hitetlen tekintettel. – De láttam, 

hogy skót. 

Court az indulataival viaskodott. – Ezért – Sokan viseltettek előítélettel 

a skótok iránt, némelyek úgy, hogy egyet sem ismertek, de egy 

andorrainak semmi alapja nem volt lenéznie őket. – Akkor minek mentett 

meg egy „magamfajtát" 

Annalía megvonta kecses vállát. – Egy rühes, veszett farkast se hagynék 

szenvedni. 

– Most már rühes, veszett farkasnak vél – Court koponyája mindkét 

oldalán lüktetni kezdett. 

A nő egyik kezét kinyújtva a körmeit tanulmányozta, tökéletesen 

szemléltetve a megvetését. – Ha megengedi egy hölgynek, hogy befejezze 

a gondolatmenetét, hozzátenném, hogy kegyesen leereszkedtem magához. 

Átkozott legyen, ha hagyja, hogy ez a hetyke seggű andorrai baba 

megvetően felhúzza rá az orrát. – Hölgy 

Felhorkant, és körülnézett. – Kettesben velem. Gardedám nélkül. – 

Felemelte a lepedőt, hogy alápillantson, mielőtt önelégült mosolyra húzta a 

száját. – És jól meg is nézett magának. Ha valóban egy hölgy áll előttem, 

miért éreztem, hogy egy hajszál választja el attól, hogy a kezébe vegye 

Annalía levegő után kapkodott. – Én... én csak... 

– Az egyszer biztos, hogy nem úgy fest, mint aki hozzá van szokva a 

férfiak szórakoztatásához. – Tetőtől talpig végigmérte, leplezetlen tolakodó 

tekintettel. – De lemerem fogadni, hogy istenadta tehetség. 

Annalía lába megroggyant, mintha arcul ütötték volna, a szája elnyílt. 

20

Amikor a nő kiviharzott a szobából, korábban peckesen hátraszegett 

vállát leejtve, Court összeráncolta a szemöldökét. A nő viselkedése 

legalább annyira zavarba ejtette, mint a bűntudat csírája, ami szokatlan 

módon befészkelte magát a szívébe. Miközben tett egy kísérletet, hogy 

kikászálódjon az ágyból, azon töprengett, miért bánja egy magafajta 

jégszívű gazembert hogy megsértett egy nőt, aki nem tartja többre – sőt 

alávalóbbnak tartja – egy vadállatnál. 

Eltökélte, mindkét kérdésre megleli a magyarázatot. 

Amióta csak Annalía tudott a létezésükről, rettegett, hogy ő is azok közé 

a nők közé tartozik. 

Rettegett, hogy talán ő is olyan, aki a vágytól és a szenvedélytől 

vezérelve cselekszik, még akkor is, ha ez a vesztét okozza. Elrémisztette a 

felfedezés, hogy a hegyvidéki izmos mellkasa órákra el tudta varázsolni. A 

felismerés, hogy a szíve vadul zakatolt minden pillantástól, melyet a 

vékony vászonlepedő alatt kirajzolódó intim testrészekre vetett, 

megsemmisítő erővel hatott rá. 

Most pedig, s ez még a félelménél is rosszabb, egy féleszű, barbár skót 

lekicsinyli, és „istenadta tehetség"-nek titulálja. 

„Istenadta tehetség." Mint Annalía kasztíliai anyja. 

Korábban egyszerű volt tagadni valódi természetét. De a faluban 

pletykálni hallott a „forró véréről”, nem vett róla tudomást. Lefoglalta 

magát a birtokkal és az ott élő emberekkel. De a skót érkezése után minden 

éjszaka csak kínszenvedést hozott. 

Múlt éjjel is csak feküdt az ágyában, és a férfi testére gondolt – minden 

részletre, melyet megbámult és megérintett –, mígnem lassan kigombolta 

a hálóingét, és felfedte a keblét. A függönyt meglebbentő langyos szellő 

megcirógatta felforrósodott bőrét, s ő megborzongott, és... sóvárgás ébredt 

benne. 

Soha nem tudta, minek nevezze az éjszakánként rátörő ösztönöket – 

vágynak nem nevezhette, mert nem egyetlen férfi köré összpontosultak. 

Ezért sóvárgásként gondolt rájuk – de nem tegnap éjjel. Az igazi vágy volt, 

olyan erős, hogy ujjai feltartóztathatatlanul végigsiklottak a keblén és a 

hasán. 

Aztán valami zaj megriasztotta – csak a ház neszezett körülötte –, mire 

szégyenkezve kapta vissza a kezét. 

21

Nemcsak, hogy azok közé a nők közé tartozik, de egyedül volt a házban 

egy férfival, aki ezt tudta... 

Miután a kezében remegő kulccsal nagy nehezen betalált a zárba a férfi 

ajtaján, szinte menekült kifelé, az otthona előtt elterülő rét irányába. 

Az ösvényen belefutott az Intézőbe. – Mi történt, kisasszony Fehér, 

mint a fal. 

Semmi. Magához tért a skót zsoldos 

– Majdnem biztos vagyok benne, de mindenképpen kellemetlen alak. – 

De legalább hamarosan elmegy. Meggyőződése szerint a hegyvidéki alig 

várta, hogy visszatérhessen a válogatás nélküli gyilkoláshoz, a kések 

fenéséhez, pisztolyok durrogtatásához és mindahhoz, ami zsoldossá tesz 

egy zsoldost. 

– Megrémítette önt, vagy megfenyegette 

– N-nem igazán... 

– Sose hallgat rám! – bődült el Vitale heves francia gesztikulálás 

közepette. – Burokban nevelkedett, nem képes felfogni, hogy vannak rossz 

emberek, akiken nem szabad segíteni! Maga túlontúl... lágy! – ejtette ki a 

szót undorodva. 

– Ez nem igaz! 

– Amikor megmentettem attól az útonállótól, aki a nyakláncát akarta. 

Hogy el volt képedve! Úgy citerázott, mint valami gyereklány. 

– Mert gyereklány voltam, de nem citeráztam. – És nem képedt el. A 

lánc eredetileg az anyjáé volt, és Annalía addigra már tudta, milyen fontos 

neki ez az ékszer. 

Az intéző fürkésző tekintettel vizslatta. – A skót még mindig elég 

gyenge. Visszadobhatjuk a folyóba, mint egy rossz fogást. 

– Vitale! – Ösztönösen a tarkójához kapta a kezét. Szemöldökét 

ráncolva pillantott vissza a házra, azzal a kellemetlen érzéssel, hogy 

figyelik. Kizárt, hogy a skót fel bírt volna kelni. Nem, túl súlyosak a 

sérülései. 

A nap egyenesen a szemébe sütött, hiába hunyorgott, nem látott semmit. 

– Hamarosan úgyis megszabadulunk tőle, Vitale – szólalt meg. – Egy nap 

valószínűleg arra ébredünk, hogy eltűnt ő is, meg a házi ezüst is. – Azzal 

folytatta útját. 

22

A mezőre ért, és belesüppedt a nárciszok szőnyegébe, melyek az egész 

vidéket beborították. Szeretett az illatokban elveszve ábrándozni, s közben 

elnézni a tó és az azon túl kanyargó folyó fölött. 

Az alatta elterülő fennsíkon díjnyertes lovaik hancúroztak, rézvörös 

szőrük megcsillant a napfényben. Egy szinttel lejjebb, a folyó mentén 

Canolich falucska rózsái színezték sárgára a talajt. Itt viszont fehér 

virágtengerbe borult minden. Leszakított egy szálat, az orrához emelte, és a 

szemét lehunyva élvezettel szívta be az illatát. 

Istenadta tehetség! A szeme felpattant. Mi vezette az embereket 

minduntalan erre a következtetésre Megmentette a férfi életét, ő meg 

becsmérlő megjegyzéseket tesz. Ha ápolunk valakit, hozzáérünk, és látunk 

bizonyos dolgokat. 

Főképp, ha ezek a dolgok felhívják magukra a figyelmet. Megremegett. 

Egyszerűen elfelejti a jelenetet, száműzi a gondolatai közül. Lehet, hogy 

ő is olyan nő, de hölgynek nevelték. Márpedig a hölgyek kiválóan értenek 

hozzá, hogy eltemessék magukban a kényelmetlen gondolatokat. 

Lepillantott, és észrevette, hogy összemorzsolta a virágot. 

A skót nemsokára elmegy, s az élet visszatér a régi kerékvágásba. 

Sajnos a feszült, mosolytalan légkör ezután is marad. Folyamatosan várt 

valami hírt egyetlen élő családtagjától, a bátyjától, Aleixtől. Több mint egy 

hete nem hallott felőle, és már kezdett komolyan aggódni. 

Napok óta először támadt fel igazán a szél, hullámokban lelapította a 

füvet, és előcsalogatott egy tincset a nő feszes hajfonatából. A szabad 

levegőn nem volt olyan sürgető a késztetés, hogy a helyére igazítsa, de 

Annalía azért lesimította a haját, és letépett még egy szál virágot. 

Még ha a testvére Pascal fölébe kerekedik is, és visszatér, az Ő helyzete 

továbbra is igen kényes lenne. Ez a harc csak későbbre halasztotta Aleix 

eltökélt szándékát, hogy a húga férjhez menjen. Amikor apjuk két évvel 

korábban meghalt, Annalíát hazahozták az iskolából, hogy kiházasítsák. 

Aleix már a lehetőségek körét szűkítette, amikor Pascal feltűnt a színen. 

Mielőtt Pascal igazi valója megmutatkozhatott volna, azzal hökkentette 

meg Őket, hogy megkérte Annalía kezét, holott még nem is találkoztak. 

Aleix visszautasította, amivel kivívta a tábornok haragját, de a fivére 

sosem bízott a férfiban, már az előtt sem, hogy zsoldosokból és 

dezertőrökből verbuvált rémserege megszállta a vidéket. 

23

Aleix komolyan fájlalta, hogy nem erőltette korábban a házasságot. 

Huszonegy évesen Annalía igencsak benne járt a korban, és kifejezetten 

házasságra nevelték, de egyetlen férfit sem ismert, aki tetszett volna neki. 

Nem tudta elképzelni, hogy azokat a zavarba ejtő dolgokat műveli, 

amelyekről a lányok pusmogtak az iskolában, azokat a fájdalmas, 

erőszakos dolgokat a sötétben – bármilyen erős volt is benne a vágy. A 

hideg rázta ki, valahányszor belegondolt, hogy megteszi őket valamelyik 

férfival, akinek bemutatták. 

Ráadásul olyan lelkesen segédkezett Aleix és Mariette kisbabájának 

gondozásában, hogy nem jutott ideje elcsábulni. 

De a baba nem volt többé, Mariette nem volt többé, Aleix pedig velük 

együtt minden jókedvét elveszítette. 

Hirtelen odafordult a ház felé. Újból meglegyintette az érzés. Amikor 

egy felhő áthaladt a nap előtt, homlokához emelte a kezét, és az ablakokat 

kezdte fürkészni. 

A hegyvidéki szobájánál félrecsusszant a függöny, aztán visszahullott a 

helyére. 

24

HÁROM 

Mi a pokolért nem jött vissza, gondolta Court, ahogy megrohanta az 

ingerültség. 

Vitale, az olykor néma, olykor csípős nyelvű öreg francia már járt nála, 

amikor kelletlenül behozta az ételt, és kitakarította a szobát, a nő viszont 

nem vette magának a fáradságot, hogy újból meglátogassa. 

Court már nem gyengélkedett, és kezdett türelmetlen lenni. Végrevalahára 

képes volt egyedül felöltözni az Annalía bátyjától, vagy ahogy 

Vitale nevezte, „a gazdától” kölcsönzött ruhákba. Csak nevetett az intézőn, 

amikor az azt mondta, jók lesznek rá a ruhák. A nő nincs százhetven centi, 

törékeny, mint egy virágszál, és nem hitte, hogy nála sokkal termetesebb 

testvérei volnának. Hanem „a gazda” a jelek szerint jókora darab lehetett. 

Court minden erőfeszítése kimerült abban, hogy néha elbotorkált az 

ablakig, s egy ideje már nem táncoltak fekete karikák a szeme előtt. Soha 

nem tudott megülni egy helyben, mégis erre kényszerült, mióta négy 

nappal ezelőtt feleszmélt. Egyedül az törte meg a monotóniát, amikor az 

ablakon keresztül a nőt figyelte. Nem lévén más dolga, igen sokat figyelte. 

El kellett ismernie: élvezte a látványt, ahogy a gyerekekkel játszik az 

udvaron, fogócskázva a kacarászó csöppségekkel. Bármilyen fáradtnak 

látszott is, minden gyerek ugyanannyi figyelmet kapott tőle, még akkor is, 

amikor úgy tűnt, már másra se vágyik, csak hogy lerogyjon egy kicsit. 

Látta, ahogy reggelente visszatér a lovaglásból, lihegve, tökéletes 

frizurája kibomolva. Elnézte, milyen büszkén – nem is, öntudatosan – üli 

meg a lovat. Szerette nézni, mert közben megfeledkezhetett a 

megvetéséről. Másokra mindig tudott mosolyogni, még ha a tekintete arról 

árulkodott is, hogy gondolatban másutt jár. Court gyakorta töprengett, 

vajon miatta ráncolja-e a szemöldökét, amikor azt hiszi, hogy senki sem 

látja... 

Amint a soha nem látott óra odalent elütötte a nyolcat, a teste 

megfeszült, akár egy idomított kutyáé, és felkelt, hogy magára húzza 

kölcsönnadrágját. Mint mindennap ebben az órában, most is odacsoszogott 

az ablakhoz, mert a bejárati ajtónak öt percen belül fel kellett tárulnia. 

25

Annalía abban a pillanatban kilibegett az ajtón, keskeny csípője 

élénkszínű, kék szoknya alatt ringott. Mindig ragyogó, színes ruhákat 

viselt. Nem rikító vagy szemsértő módon, de öltözködése nagyon távol volt 

a klánbeli nők ruháinak jellegtelen árnyalataitól. Court le merte volna 

fogadni, hogy viseletével nem tetszeni kíván, csupán a maga nevetségesen 

nőies módján ezt véli csinosnak. 

Annalía haja megcsillant a reggeli napfényben, mely imitt-amott 

aranyszínűvé varázsolta a tincseit. Mint mindig, ezúttal is bonyolult 

fonatokba rendezte őket, s az eredmény átláthatatlan volt, mint egy kelta 

kéz kötötte csomó. 

Mindjárt jön Vitale kezében a kalappal, amit a nő rendre elfelejtett, és 

váltanak pár szót. Az intéző pimasz volt Annalíával, és ő hagyta; néha 

kitolta a csípőjét, és mímelt szenvedéssel az arcán az égre emelte a szemét. 

Különös kapcsolat működött közöttük, de nyilvánvaló volt, hogy 

törődnek egymással. 

Az öreg óramű pontossággal jött a nő elébe az ösvényen. Nem beszéltek 

sokat, s Annalía már ment is tovább az istállóhoz, hogy kilovagoljon. A 

pokolba, még nézni akarta. A nyakláncot állandóan viselte, de ma valami 

más volt. Tán új ékszert vett fel Vagy a fülbevalója más 

Ebből elég. Többet akart tudni, és elég erős volt már, hogy ki is 

követelje magának a tudást. Amikor a nő eltűnt, zörgetett az ablakon, és 

jelzett az intézőnek – aki fanyalogva fogadta a felépülését, és mindig a 

földön hagyta az ételét, „ahogy az állatoknak szokták” –, hogy jöjjön fel. 

Az öreg obszcén kézjellel válaszolt, de nem sokkal később 

megnyikordult a bejárati ajtó. 

– Meséljen róla – kérte Vitalét, miután az kinyitotta a szobát, és 

belépett. 

Az intéző savanyú ábrázattal nézett rá. – Ugyan miért 

– Mert ha megteszi, nem érzek majd olyan erős késztetést, hogy 

agyonverjem, miután teljesen felgyógyultam – tájékoztatta Court az 

ablakpárkánynak támaszkodva. 

Vitale nyelt egy nagyot. 

– Tudom, mi jár abban az öreg fejében. Azt latolgatja, hogy mi rossz 

származhatna belőle. Semmi. Nem kívánok rosszat a nőnek, aki 

megmentette az életem. 

– Mit akar tudni – kérdezte a másik bizonytalanul. 

26

– Hol van a családja 

– A szülei halottak, a bátyja távol van. Üzleti ügyben – tette hozzá. 

Homályos válasz, de nem erőltette a témát. – Férje vagy más családtagja 

nincs 

– A kisasszony és a bátyja elidegenedett a rokonoktól. Úrnőm éppen 

férjhez akart menni, amikor Pascal hatalomra jutott. Most az a 

legfontosabb, hogy észrevétlenek maradjunk előtte. Mivel maga Pascal 

bérgyilkosa, gyanítom, hogy önt is jobb lett volna elkerülni. 

Az utolsó megjegyzést elengedte a füle mellett. – És miért ilyen kihalt 

ez a hely 

– Sokan elmenekültek Pascal miatt. Mások elmentek, hogy felvegyék 

vele a harcot. De ezt maga is tudja, nem igaz – Az intéző megrázta a fejét. 

– Mondtam a kisasszonynak, hogy vigye vissza a folyóhoz, hadd rohadjon 

meg, de sose hallgat rám... 

– Pascal parancsára tették ezt velem – vágott közbe Court. – Mit gondol, 

mennyi hűséget táplálok az iránt, aki meg akart öletni Kis híján 

odavesztem. 

Vitale fürkészőn nézte, nyilván azt próbálta eldönteni, igazat beszél-e, 

aztán megkérdezte: – Ki verte össze 

– Két bérgyilkos – ismerte be. 

Az intéző szeme elkerekedett és vadul cikázott a szobában. – Istenem, 

nyakunkra hozza a bérgyilkosokat. A kisasszonyra így is szörnyű teherként 

nehezedik minden egyes nap, amit maga itt tölt. Amíg Pascal cimborájának 

tartottuk, attól rettegett, hogy idevezeti az embereit. Ha most elmondom 

neki, amit hallottam magától, azonnal tudni fogja, hogy Pascal bérgyilkosai 

nem adják fel, míg nem végeztek magával. 

Pascal bizonnyal kerestetné, csakhogy nagyra becsült bérgyilkosai nem 

voltak elegen, hogy pazarolhatta volna őket. – Nem érek én annyit. – A 

bérgyilkosok bandája az Apokalipszis hét levelének torz olvasatát követve 

soha nem számolt negyvenkilencnél több tagot, s ha veszítettek is embert, 

csak évente kétszer toboroztak újoncokat. – Mellesleg nyilván halottnak 

hisznek. 

Vitale odamasírozott a másik ablakhoz, hogy kikukkantson, bár 

Annalíát már nem láthatta. Court tudta, hogy a nő ilyenkor már messze jár. 

– Miért higgyek magának 

27

– Nem kell hogy higgyen. – Tett egy sikertelen kísérletet, hogy 

keresztbe fonja a karját, s csak későn jutott eszébe az az átkozott gipsz, 

amelyet Annalía rákényszerített. – Beszélni akarok vele, de nem jön be 

hozzám. Vegye rá, hogy látogasson meg. 

– A kisasszony Most látogassa meg, amikor eszméletén van – Vitale 

felhorkant. 

– Ha nem jön be hozzám, kénytelen leszek valahogy lekecmeregni, 

hogy magam keressem meg. – Arckifejezése hűvösre váltott. – Jobb, ha 

figyelmezteti: lehet, hogy bosszús leszek, amikor megtalálom. 

Az intéző hátralépett. – Teszek róla, hogy holnap bejöjjön magához. 

– Miután befejezte a lovaglást 

– A kisasszony kifejezetten zárkózott személyiség, igen kényelmetlenül 

érintené, ha tudná, hogy kémkedik utána – ráncolta Vitale a szemöldökét. – 

Egyébként igen, miután megjött a lovaglásból. 

Court bólintott. – Üzenetet kell küldenem az embereimnek. Ha 

megadom magának a megfelelő utasításokat, elintézné, hogy eljusson 

hozzájuk 

– Megint csak: miért segítenék 

– Minél hamarabb lépek kapcsolatba velük, annál előbb tűnök el. 

– Máris hozok tintát és tollat. 

Court sokat tépelődött, miként viselkedjen Annalíával, amikor 

találkoznak, és be kellett ismernie, hogy képtelen kiigazodni rajta. 

Bonyolultnak, rejtélyesnek tűnt, egyáltalán nem hasonlított a nyílt és 

egyszerű hegyvidéki nőkre. 

Idegen volt neki egy Annalíához hasonló nő, aki nyilván 

úriemberekhez, udvarias viselkedéshez és félelmet nem keltő férfiakhoz 

szokott. Ezért úgy határozott, így ágyban marad, és úgy tesz, mintha 

nehezére esne felkelni, így kevésbé rémisztő benyomást kelt – hanem 

,úriemberes viselkedés szóba sem jöhetett. Court teljességgel alkalmatlan 

volt a kellemes csevegésre, ugyanis nem volt kellemes ember. Nyers volt, 

és direkt. Ezt, a nő nehezen tolerálta. 

Amikor órákkal a lovaglás után végre belibegett a szobába, magával 

hozva a virágos rét illatát, Court kibökte: – Jó napot. – Nem is emlékezett 

rá, mikor mondta ki utoljára e szavakat, pedig akkor sem volt az átlagosnál 

jobb napja. 

28

– Önnek is. – Annalía először meglepődéssel, majd gyanakvással 

fogadta eldörmögött üdvözlését. – Vitale szólt, hogy beszélni kíván velem. 

Mit óhajt 

Idegenesen pörgette a szavakat, és a férfi ráébredt, hogy szereti 

hallgatni, még ha ingerelte is, hogy egyértelmű ellenérzéssel viseltetik 

iránta. Egy nő, akit ő gyönyörűnek látott, s aki másokhoz kedves volt, 

undorodott tőle. Ketrecbe zárt, veszélyes állatnak érezte magát, mindezt 

azért, mert skót 

Meglehet, azon az első napon rábukkant a nő páncélján tátongó résre, és 

megsebezte, érvelt egy hang elméje hátsó fertályában. 

– Szeretnék feltenni még néhány kérdést. – Ez így elég kellemes. 

Feszes bólintás. 

– Hogyan sikerült mindeddig észrevétlennek maradnia Pascal előtt – 

Court soha nem hallott erről a helyről, és felmerült benne a kérdés, Pascal 

miért nem fosztotta még ki. 

Annalía tétovázás nélkül felelt: – Alighanem úgy, hogy nem vonszoltam 

be a házamba a zsoldosait. 

– Én már nem vagyok Pascal embere. 

– Akkor egy volt zsoldost – mondta egy kézlegyintéssel, mintha triviális 

különbségről volna szó. – Vitale már elmondta. 

A férfi ingerült pillantását látva hozzátette: – Nem tudom, miért 

kíméltek meg bennünket. – Látszott, hogy hazudik, de Court hagyta. 

– Lenne még egy kérdésem. 

Annalía maradt, bár nem méltóztatott a szemébe nézni, és Court azon 

kapta magát, hogy elfelejtette a kérdést, amit fel akart tenni. – Miért 

gyűlöli a skótokat – kérdezte helyette. 

A nő piciny füle végéig elpirult, s a ropogós fehér blúz és az 

elmaradhatatlan nyaklánc csak hangsúlyozta a bőrére kiült pírt. – Ha 

megengedi, inkább nem vitatnám meg a skótok iránti ellenszenvemet egy 

skóttal. 

– Nyugodtan elmondhatja. Nem harapok. 

Tágra nyílt szemmel meredt rá, mint aki a legkevésbé sem hisz neki, s 

mintha benne fel sem merült volna a lehetőség, míg a másik fel nem hozta. 

Végül azt mondta: – Sok csúnya dolgot hallottam róluk; magukról. 

Rosszabbakat, mint az összes többi idegenről, akiket Pascal idecsalogatott. 

29

Court kieresztette a levegőt, és magában megállapította, talán ideje 

belátni: a csapata által kiagyalt rémtörténetek túlságosan is hihetőre 

sikeredtek. 

Amikor csak új vidékre érkeztek, emberei rendre elhintették a 

pletykákat a helyiek között a hegyvidékiek brutalitásáról, arról, hogy 

szomjazzák a vért, és élvezetét lelik mások kínzásában. Aztán mikor 

harmincöt skót, némelyek kifestve, mások skót szoknyában, mind majd 

kétméteres monstrum, egyszerre nyitotta ádáz harci üvöltésre a száját, és 

szemükben az elengedhetetlen, őrült tekintettel megrohamozták az 

ellenséget, az már menekült is. Szinte mindig menekültek. 

Az andorrai parasztok és munkások úgy a nyakukba kapták a lábukat, 

hogy még unokatestvére, a fürge lábú Niall is alig tudta valagba bökni a 

sereghajtót a kardjával. 

Egyetlen vezér volt csupán, aki az embereivel ellenállt nekik... 

Court követte a tekintetével Annalía vékony kis kézét, ahogy lesimít 

egy makulátlan redőt a szoknyáján, mely ezúttal élénkvörös színű volt. – 

És hogyan vélekedett a skótokról, mielőtt megjelentünk 

A nő leplezetlen zavarában összeráncolta a szemöldökét. – Sehogy. 

És most – kérdezte homlokráncolva. Most, hogy itt van, 

bebizonyította, hogy valamennyi híresztelés színigaz. 

Begipszelt kezével intett, hogy folytassa. 

Annalía összefonta a karját a mellén, és lélegzetet vett. – Körülveszi 

magát az erőszak; látszik abból, hogy megverték, de az ujjain lévő 

vágásokból is. Először nem értettem, hol szerezhette ezeket a fura 

sérüléseket, aztán rájöttem, hogy valakinek a foga sebezte fel a bőrét, 

amikor ököllel az arcába csapott. 

Court, akit lenyűgöztek a szavai, bólintott. Pontosan így történt. Kis 

híján elmosolyodott, ahogy visszaemlékezett, milyen nagyszerű érzés volt 

szájba verni a spanyolt, aki utána legalább egy óráig vért köpködött... 

– Le lehet olvasni a múltját a testét borító hegekről. Hallottam, hogy 

bandákba verődve élnek... 

– Klánokba – morogta a férfi. – Klánoknak hívják őket. 

Annalía vállat vont. – Es ezek a klánok szüntelenül egymással 

marakodnak, mert annyira vérszomjasak, inkább háborúznak, semhogy 

magukra szednének némi kultúrát. – Court észrevette, hogy az ujjain veszi 

sorba a pontokat. – Modortalanok. Az, hogy ilyen kelletlenül mutatja ki a 

30

háláját, amiért megmentettem az életét, arról árulkodik, hogy egyenesen 

elvárja... 

– Arról árulkodik, nem szoktam hozzá, hogy a lekötelezettje legyek 

valakinek. 

A nő felvonta a szemöldökét, azt sugallva, hogy amennyiben a másik 

folytatja, ő máris befejezte a beszélgetést. – Igazi gazember külseje van. 

Kivéve amikor dühös. Akkor olyan, mint egy brutális vadállat, aki képes 

lenne végezni velem. Az első nap minden ok nélkül sértett meg. Persze 

hallottam, hogy maguknál ez így szokás, hogy hírből sem ismerik a 

finomságot. A tekintete lélektelen... 

– Elég volt – csattant fel a férfi, pedig Annalía éppen csak kezdett 

belemelegedni. Sokan osztották ezeket a hamis benyomásokat, melyeket 

Court és az emberei a maguk által terjesztett történetekkel ügyesen 

meglovagoltak, de hogy egy andorraitól hallja vissza őket... A skótok 

ezerszer büszkébbek és fejlettebbek ennél a középkorban megrekedt 

népségnél a változó világtól elzárt sziklaországukban. 

Annalía szeme megrebbent, mint aki megütközött a másik 

felfortyanásán, aztán sarkon fordult, s mielőtt távozott, a válla fölött 

odavetette: – Úgy. A mestersége meg nem is a legsúlyosabb hiányossága. 

Még nem fejeztem be, a pokolba is... 

Bár a mozdulat fájdalmat okozott, kinyúlt a nő csuklója után. Annalía 

elképedve kiáltott fel, és kezét elrántva a szája elé kapta, ám így is hallani 

lehetett a katalánul elsziszegett szót: bestia, mielőtt kiviharzott az ajtón. 

Court egész jól értett katalánul, s a „vadállat” szót mindenképpen 

ismerte; ezzel a kifejezéssel illették, amikor a legelső napon megérkezett a 

csapata, és utána nap mint nap hallotta suttogni. 

Annalía csak többszöri próbálkozás után talált bele zárba. Hát igen, 

megrémítette. Sajnos Court nagyon is tisztában volt vadállatias külsejével. 

Reggel tanulmányozta az arcát a tükörben, megpróbálta elképzelni, 

milyennek láthatja a nő. 

És nagyokat utálkozott. 

A véredények mindkét szemében elpattantak, amitől szeme fehérje 

vörös lett. Arcának jobb felén még mindig kékesfekete foltok 

éktelenkedtek, egyébként is szögletes állkapcsa pedig még szögletesebbnek 

látszott a duzzanati alól és az egyhetes szakálltól. Annalía a kislábujja 

31

helyéig nemes hölgy volt – feltehetően soha nem látott még férfit ilyen 

állapotban. 

Az, hogy az imént megbámulta, mint valami undokságot, ami a cipője 

talpára ragadt, valóban barbárnak érezte magát, állatnak, ahogy a nő 

nevezte. Kezdte meggyűlölni a leereszkedését és a megvető pillantásait, 

miközben elszántan igyekezett megérteni, hogy miért is foglalkoztatja ez 

az egész. 

Ez volt az első nap, amikor Annalía annak biztos tudatában nézett 

szembe a skóttal, hogy egy zsoldossal van dolga. 

Mielőtt Vitale megerősítette a félelmeit, remélte, hogy MacCarrick nem 

bérgyilkos, mert egy egészen kicsit – de igazán icipicit – kíváncsi volt a 

büszke férfira. Hanem most már ez is elmúlt. 

A délutáni találkozón mindvégig a skót arcát elcsúfító sérülésekre 

koncentrált, és emlékeztette magát, hogy annak sincs jelentősége, hogy 

összekülönbözött Pascallal – a skót történelem véres események sorozata. 

Mindennap veszélyben voltak, amelyet MacCarrick náluk töltött, és 

Annalía nem volt hajlandó kockáztatni egy bárdolatlan, goromba zsoldos 

kedvéért. Amint felépül, követelni fogja, hogy távozzon... 

– Kisasszony – szólította meg Vitale a háta mögött az ajtóból, 

félbeszakítva a merengését. 

Mióta tépelődik mindezen, mióta kóvályoghat a házban Megfordult, és 

döbbenten vette észre, hogy a nap már lemenőben van. 

Vitale oda lépett hozzá. – A fiú a faluból levelet hozott Önnek. 

– Aleixtől – kérdezte, és a szíve a torkában dobogott. 

– Nem. De talán megtudhatunk belőle valamit a gazdáról. 

Miközben az Intéző előhúzta a levelet a mellényzsebéből, Annalía 

szórakozottan dünnyögte: – kérem, gondoskodjon róla, hogy a fiú kapjon 

ebédet és egy puha ágyat. – Az égvilágon semmi sem szolgálhat mentségül 

a rossz modorra. 

– Már elintéztem. – Vitale merev arccal nyújtotta át a levelet. 

Annalía bólintott, és a dolgozószoba felé indult, kihúzott háttal, 

megfontolt lépésekkel, de amint a férfi már nem láthatta, futásnak eredt, és 

a szőnyegeken meg- megcsúszva rohant végig a folyosón. Alig bírta ki, 

hogy ne tépje fel a levelet, mielőtt zakatoló szívvel bezuhant a szobába. 

Az arcátlan Vitale követte, tehát hallania kellett, hogy futott, de ez most 

nem érdekelte. A bátyja már hetek óta nem írt, és a várakozás 

32

elviselhetetlen volt. Apjuk halála után egyedül Aleix maradt neki a 

családból, aki sokkal jobb apának bizonyult, mint az öreg Llorente. 

Nem érdekelte, mit mondanak a férfiak – várni, hogy valaki ki 

hazatérjen a csatából, sokkal, de sokkal rémesebbnek tűnt, mint amilyen a 

csata lehetett. 

Az idegei pattanásig feszültek. 

Hátrahúzta a bőrszéket a régi tölgyfa íróasztal mögött, és gyertyát 

gyújtott, hogy elűzze a sűrűsödő sötétséget. Aztán levélnyitóval a kezében 

nekiesett az üzenetnek. 

A szoba megpördült, és Annalía kábán bámult a feladó, Reynaldo 

Pascal tábornok nevére. 

Ahelyett, hogy feltépte volna, most már szép lassan bontotta fel. Egyes 

részeket többször is át kellett futnia, oly erősen reszketett a keze – és oly 

kevéssé tudta elhinni, mit olvas. 

Mi áll benne – kérdezte Vitale aggódón. Mire elért Pascal dölyfös 

aláírásáig, epe kúszott fel a torkába. A levél az íróasztalra hullott béna 

kezéből, kis híján tüzet fogva a gyertya lángjától. Annalía kábultan zuhant 

hátra a székben. 

Az intéző felkapta a levelet, mintha el akarná olvasni, holott sosem volt 

hajlandó megtanulni a módját. – Mondja el, mi áll benne! 

Annalía alig ismert rá saját holtra vált hangjára, amikor megszólalt: – 

Pascal több mint egy héttel ezelőtt vereséget mért Aleix csapatára, és 

mindnyájukat elfogta. A fivéremet börtönbe zárták, élete a tábornok 

kezében van. Egyetlen dologgal lehetne rávenni, hogy kegyelmezzen meg 

neki. 

Vitale letelepedett a túlméretezett székbe vele szemben; töpörödöttnek 

és kimerültnek látszott. – Egyszer már feleségül akarta venni önt. Most is 

ez a szándéka 

Bólintott. – Csak azt tudnám, hogyan jött rá, ki vagyok. – Amikor 

Pascal megkérte a kezét, attól tartott, a tábornok kiderítette, hogy ő a 

kasztíliai uralkodóház utolsó női sarja, de Aleix megnyugtatta, hogy a férfi 

alighanem akkor habarodott bele, amikor egy falusi mulatságon 

megpillantotta. Visszatekintve rádöbbent, hogy Aleix mindig is tudta az 

igazat, csak meg akarta kímélni. Elméje hátsó zugában ott motoszkált a 

kérdés, vajon még mi mindentől kímélte meg... 

33

– Talán a falubeliek közül emlékszik valaki az édesanyjára, és beszélt 

róla Pascalnak. 

Annalía bólintott, elmerülve a gondolataiban. Anyját, Elisabet Tristánt a 

spanyolországi Kasztíliából Andorra elzárt hegyvidékére száműzték, és 

hozzáadták a számára vadidegen Llorentéhez, a legtehetősebb andorrai 

grófhoz. Elisabet, egy hercegnő lánya, egy nála jóval öregebb férfié lett, 

számkivetett egy olyan vidéken, amely néptelenségével akár sziget is 

lehetett volna. Es hagyta, hogy a szenvedély vezérelje. 

Végül ez lett a veszte. 

– Kisasszony 

Felpillantott. – Hát persze, bizonyára a falusiak beszéltek. Csupán csak 

azt hittem, mindent számításba vettünk, amikor itt maradtunk, elvágva a 

világtól. – Ő és Aleix soha nem keltettek feltűnést, lemondtak a 

helyzetükből fakadó előnyökről, részben azért, mert nem kívántak 

kiváltságos életet élni. Annalía elszigeteltségének azonban más oka is volt. 

Llorente, attól való félelmében, hogy olyanná lesz, mint az anyja, elzárva 

tartotta, amennyire csak lehetett. Annalía pusztán Aleix rábeszélésének 

köszönhette, hogy iskolába küldték, és nem zárdába. 

– Bizonyára igaz a pletyka, miszerint Pascal Spanyolország lerohanását 

tervezi. – Vitale komótosan megrázta a fejét. – A féleszűek hagyták, hogy 

összeálljon egy sereg a határaiknál, mert a kicsiny Andorrával senki sem 

törődik. 

– Én azt hittem, ki akarja terjeszteni a befolyását a királynő fölött, 

ahogy a többi tábornok, de nem erről van szó. Gondoljon csak bele: ha 

engem akar, akkor nem csupán irányítani akarja Izabellát. 

– Hanem eltávolítani, hogy valaki más kerüljön a helyére 

Bólintott. – Én alighanem arra kellek neki, hogy féken tartsam Aleixet, 

akit amolyan bábkirállyá tenne. 

Vitale a szemöldökét ráncolta. – Nekem azt mondta a kisasszony, hogy 

a családjának nincs joga a trónra. 

– Nos, valójában nincs. Az elmúlt száz évben legalábbis nem volt. De 

Izabellát mindenki gyűlöli. Mare de Déu, ha azt hiszi, hogy mi... – A 

torkához kapta a kezét, ezúttal nem azért, hogy megnézze, ott van- e a lánc. 

Felállt, és járkálni kezdett. Amióta az eszét tudta, mindig járkált, ha 

ideges volt. Mindössze ötéves lehetett, amikor zsémbeskedő andorrai 

dadája leteremtette, amiért rongyosra járkálta az egyik szőnyeget. Néhány 

34

évvel később az apja is rajtakapta. Olyan dühös, olyan... csalódott volt a 

férfi. – Az emberek azért járkálnak, mert nem tudnak uralkodni magukon – 

közölte acélos hangon. – Te is közéjük akarsz tartozni Vagy képes vagy 

Llorenteként viselkedni 

Az emlék visszalökte a székbe; ezúttal nem nyugtatta meg a fel s alá 

járkálás, és ettől erőt vett rajta a csüggedés. Könnyekkel küszködve bámult 

a levélre és az elnagyolt, macskakaparáshoz hasonlatos betűkre. Most már 

képtelen volt másra gondolni, egyedül azt akarta tudni, hogy Aleix 

megsebesült-e. Hogy fél-e egy kicsit az ő rettenthetetlen bátyja. 

– Vitale – dünnyögte. A sírás határán volt, de nem akart pityeregni az 

Intéző előtt. 

Vitale jól ismerte, így nem kérdezett semmit, csak átnyúlt az asztal 

fölött, hogy megszorítsa a kezét. – Holnap beszélünk. Csöngessen, ha 

szüksége van valamire. 

Annalía várt, míg biztos lehetett benne, hogy nem jön vissza, aztán 

mikor lehunyta pilláit, két kövér könnycsepp gördült le az arcán, melyeket 

továbbiak követtek. Hosszú percekig tartó viaskodás után feladta, és a 

tenyerébe temette az arcát. 

– Mi van a levélben, szépségem 

Felemelte a fejét, és döbbenten látta, hogy a betege felkelt, és szabadon 

mászkál a házban. Szégyenében, hogy ilyen állapotban lepték meg, 

odakapta a kezét a szeméhez. Annalía Llorentét még senki nem látta sírni. 

A könnyei csakis őrá tartoznak. Hogy jutott ki a skót 

– Ki vele, miért itatja az egereket 

Mintha dühös volna rá, hogy sír. Nem csalódást vagy visszatetszést 

váltottak ki belőle a könnyei, hanem haragot. Annalía összeráncolta a 

szemöldökét. Milyen különös, ahogy gyilkos tekintettel mered a levélre. Le 

sem veszi róla a szemét... Végül hozzáérintette a gyertyalánghoz, és az üres 

kandallóba hajította az égő papírlapot. 

A skót feszes biccentéssel nyugtázta tettét. – Csak így akadályozhatta 

meg, hogy elolvassam. 

– A jó modor és a másik magánéletének tiszteletben tartása 

természetesen mit sem jelent magának. – Még mindig a könnyeit 

szárítgatta, igyekezve úrrá lenni a rátörő szégyenérzeten. – Hogy jutott ki 

– Megpiszkáltam a zárat. Mi volt a levélben 

35

– Nem tartozik magára – felelte csípősen. Az arca már száraz volt, de 

égett. – Kérem, távozzék. 

A férfi arckifejezése nem változott. Még mindig várakozott, mintha az 

imént tette volna fel a kérdést újra, amire Annalía mindjárt válaszolni fog. 

– Semmi köze magához – mondta mintegy mentegetődzve. Ez igaz is 

volt. Nagy valószínűséggel. De mi van akkor, ha a hegyvidékiek győzték le 

a fivére embereit Ha valamilyen módon ez az ember a felelős a 

történtekért 

Ő pedig megmentette. 

Szabadulnia kellett. Talpra ugrott, felnyalábolta a szoknyáját, és 

kisuhant az asztal mögül. Mivel a másik nem állt félre, úgy döntött, az 

illemet figyelmen kívül hagyva egyszerűen kiviharzik mellette. 

A férfi merev karját nekiszegezve elállta a kijáratot. 

Annalíát elöntötte a düh. – Ezt most azonnal hagyja abba, és engedjen 

utamra! 

De a skótot nem sikerült kibillentenie; figyelő tekintete az arcát 

pásztázta, mintha a reakcióját lesne. – Mi borította ki 

– Engedjen, vagy sikítok. 

Ekkor behajlította a karját, és egészen közel hajolt hozzá. – Na és ki fog 

a segítségére sietni Vitale Megfigyelésem szerint nincs itt nála fiatalabb 

férfi. 

Tartott tőle, hogy erre a következtetésre jut majd, mely egyébként 

tökéletesen helytálló volt. Az összes munkás csatlakozott Aleixhez. Es 

most fogságban vannak, vagy halottak. Erre a gondolatra az ajkához kapta 

a kezét. 

Az meg tanulmányozta, figyelte. Annalía leengedte a kezét. 

– Szépen kértem – morogta a férfi. – De fogytán a türelmem. 

Az ön türelme van fogytán – Ahogy az én vendégszeretetem is! 

– Azt akarom, hogy mondja el. 

– Mit érdekli ez magát – Ha az életébe kerül, se tudta volna kitalálni. 

– Talán nem tetszik, hogy sírni látok egy szép hölgyet. 

A kétségbeesés kiszívta Annalía erejét. – És mit óhajt tenni ellene – 

kérdezte holtra vált hangon. – Megoldja a problémáimat Lekaszabolja a 

gonosz sárkányt 

A férfi szemöldöke ráncba szaladt, mintha csak most jutott volna 

eszébe: tulajdonképpen nem is kellene törődnie vele. 

36

Annalía lesújtó pillantást vetett felé. – Inkább azzal foglalkozna, hogy 

eltűnik az otthonomból, felszámolva az itt élőket fenyegető veszélyt. – S 

egy hirtelen manőverrel átbújt a karja alatt. 

Ahogy elsietett, a skót még utána kiáltott: – Jól áll magának, amikor 

haragszik, Anna. 

Ez a gunyoros hangnem annyira megdöbbentette, hogy futtában 

elbotlott. 

A szobájába visszaérve azonnal magára zárta az ajtót; fortyogott benne 

az indulat. Úgy hitte, hogy ez a förtelmes találkozás, a megsemmisítő 

hírekkel tetézve, vége nincs könnyáradatot fakaszt majd belőle. 

A harag azonban furcsamód felpezsdítette. Lehet, hogy a hegyvidéki 

sírni látta, de soha az életben nem szerzi meg neki még egyszer az örömöt, 

hogy tanúja lehetett a gyengeségének. Nincs több sírástól bedagadt szem, 

vagy az éjszakába nyúló járkálástól sápkóros arc. 

Amikor másnap kidobja a házból, mint a reggeli szemetet, olyan 

hercegnői lesz, mint egykor az ősei voltak. 

37

NÉGY 

Court a mennyezetet bámulva feküdt az ágyban, nyughatatlanabba, mint 

emlékei szerint bármikor. Most, hogy üzent a csapatának, várakozásra 

kényszerült, ami egy türelmes embernek is nehéz lett volna, az ő számára 

azonban egyenesen kibírhatatlan volt. Ráadásul a várakozás közben el 

kellett viselnie egy öregembert, akit szíve szerint kihajított volna az 

ablakon, valamint egy rejtélyes nőt, akit legszívesebben lekötözött volna, 

hogy mozdulni se bírjon, amíg be nem fejezte a vallatását. 

Mi az ördög volt abban a levélben, ami zokogásra késztette 

Court nem kedvelte a rejtélyeket, mert egyfajta gúnyt érzett ki belőlük, 

mintha puszta létezésükkel őt vádolták volna, amiért nem dolgozott elég 

keményen a megoldáson. 

Megszokta már, hogy mindig a kedve szerint cselekszik, és az adott 

pillanatban az lett volna a kedvére, ha többet tudhat meg a titokzatoskodó 

Annalíáról. Feltehetően alva találná, de a szobája is sokat elárulna róla. 

Felkelt az ágyból, felöltözött, aztán végighúzta a kezét az ágymatrac 

alatt, míg meg nem érezte az elefántcsont kötőtűt, amelyre az egyik 

fiókban bukkant rá. Saját zárja megadta magát a tűnek, minden bizonnyal a 

nőé sem fog ellenállni. 

Végighaladt a folyosón, s közben az ajtókat próbálgatta, mígnem egyet 

aztán zárva talált. Amikor bedugta a tű hegyét a kulcslyukba, és fordított 

rajta egyet, ajka mosolyra húzódott a kattanás hallatán. Az ajtó nyikorogva 

feltárult, Court belépett, és megindult a nő ágya felé. Leheletfinom éji 

szellő lengedezett, és a növekvő hold bevilágított a szobába. 

Annalía hason feküdt, hátát vékony lepedő takarta, haja végigomlott a 

párnán. Elbűvölő. A holdfényben csillogó sűrű, fényes tincsek ámulatba 

ejtették, akárcsak az az érzés, mely ekkor ébredt fel benne: amikor 

rádöbbent, amikor lelke legmélyéig biztos volt benne, hogy Ő az egyetlen 

férfi, aki kibontva látja ezt a hajzuhatagot. Kísértést érzett, hogy 

megérintse, belélegezze az illatát, de kényszerítette magát, hogy forduljon 

el, és vizsgálja át a szobát. 

A nő összes holmiját rögeszmés takarosság jellemezte, és a szobadíszek, 

mint minden más is, ami körülvette, elbűvölő nőiességet árasztottak. A 

csipke dominált, a könyvespolc viszont férfié is lehetett volna: matematika, 

38

otanika, asztronómia, és tanulmánykötetek négy különböző nyelven. Az 

ágy mellett észrevett egy könyvet a görög nyelvről. 

Díszes, tükörfényesre polírozott vitrin uralta a szobát, s benne 

üvegpolcokra rendezett porcelángyűjtemény mutogatta magát. El tudta 

képzelni, miért ragaszkodhat Annalía a porcelánjaihoz. Mindegyik darab 

káprázatosan tetszetős volt, de törékeny, akárcsak a tulajdonosuk. Emellett 

szemmel láthatóan jelentős értéket képviseltek. 

Szokatlan, csüggesztő érzés lett úrrá rajta, amikor rádöbbent, hogy a 

nőnek csak a hobbija többet ér, mint amit ő egy év megfeszített 

munkájával és élete kockáztatásával össze tudott kaparni. 

Ám azonnal jobb kedvre derült, amikor halkan kihúzott egy fiókot – 

nem mintha valóban aggódott volna, hogy felébreszti –, és felfedezett egy 

halom sikamlós rémregényt minden elképzelhető nyelven. Sunyi vigyorral 

vette tudomásul, hogy rábukkant Lady Annalía piszkos kis titkára. 

A könyvek mellett vaskos levélköteget talált. A holdfényes ablakhoz 

sétált, hogy átnézze őket. Valamennyit lányok írták egy Szőlőskert 

elnevezésű helyről, amely a jelek szerint egy iskola volt. Az elegánsan 

csengő vezetékneveket mintha a világ legvagyonosabb, legrangosabb 

családjaiból válogatták volna össze. Court Annalía szépségének és 

gazdagságának ellenére elmerengett, vajon hogyan tudott beférkőzni 

közéjük. Másnap majd visszatér, hogy nappali fénynél végigolvassa a 

leveleket, amíg a nő lovagolni megy... 

Annalía a fülledt melegben lerúgta magáról a lepedőt, s a férfi 

szemöldöke megemelkedett az elé táruló látványtól. Selyem hálóinget 

viselt – nem is igen számított másra –, mely felfedte krémszín combját. A 

csipkeszegély éppen csak eltakarta meglepően érzéki, telt fenekét. Court 

hangos lélegzetet vett, amikor a nő egyik térdét behajlítva felhúzta maga 

mellé, hogy a lába szétnyílt, és már alig takarta valami. 

A keze mozdult volna, hogy végigsimítson a combján, lágy 

domborulatain... míg vágyódón megemelkedik a csípője, és széttárja neki a 

lábát... Megpróbált magába fojtani egy torokhangú nyögést, de csődöt 

mondott. 

Annalía nem ébredt fel, de sóhajtott valamit katalánul, és a hátára 

gördült, egyik kecses karját elnyújtva maga mellett, a másikat a mellére 

helyezve. Tökéletes, gömbölyded keble nekifeszült a szűk hálóingnek, és 

39

Court felnyögött, miközben a leveleket összegyűrve ökölbe szorította a 

kezét. Szóval nem csak a haját rejtegette a világ elől. 

Álomszép volt, csábos, és Court biztosan tudta, hogy soha nem fogja 

elfelejteni ezt a képet, amikor majd maga mögött hagyja a házat. Aztán, 

mintegy a semmiből, egyetlen szót hallott suttogni elméjében. Még. 

Megdermedt, testének minden izma megfeszült. Nem. 

Vonzódott a nőhöz – nagyon is –, de mikor ábrándjaiban a magáévá 

tette, mindig úgy képzelte, hogy leszorítja a karját, és keményen hatol belé, 

míg fel nem sikolt a gyönyörűségtől, és megadja magát neki; míg valami 

mást lát végre a tekintetében, nem megvetést. 

Most mégis másként látta maga előtt a jelenetet: abogy ráveszi, hogy 

engedje végignyaldosni aranyszín bőrét, így órákra eltemetkezhet a lába 

között. El akarta venni az eszét, hogy mélyen elmerülhessen belé, biztosan 

tudva, hogy nem ejtheti teherbe. 

Durva mozdulattal végighúzta a kezét a nadrágján, egyértelmű volt, 

hogy őrülten kívánja. De egy ilyen finom teremtésben nem ébreszthetne 

vágyat, és Court soha nem kényszerített volna egy nőt. 

Minden mérce szerint vadállat volt. Olyasmiket követett el, amikkel 

mások képtelenek lennének együtt élni, s amiket Court egy pillanatig sem 

habozott meglenni. De még ő sem volt annyira bolond, hogy egy fedél alatt 

maradjon egy csodás szűzzel, még ha abban a pillanatban remek ötletnek 

tűnt is, hogy a nyelvével ébressze fel. 

Ha marad, minden lehetőséget megragadna, hogy ágyba vigye, hiába 

tudja, hogy nem teheti. Amúgy is elunta már a várakozást. Az lesz a 

legjobb, ha eltűnik, és megkeresi az embereit. 

Bár minden akaraterejére szüksége volt hozzá, elfordult. A pokolba is, 

egy fegyelmezett ember képes rá. Visszadobta a leveleket a fiókba, 

amelyet aztán a lábával rúgott be, kockáztatva, hogy felébreszti, de a nő 

csak aludt tovább. A szobából kifelé újra és újra ökölbe szorította, majd 

elernyesztette remegő kezét, amely oly nagyon vágyott arra, hogy 

végigcirógassa a nőt. 

Öles léptekkel kimasírozott az istállóhoz. A lovak ijedten hőköltek 

hátra, mintha megérezték volna háborgó indulatát. 

Annalía lovát nem akarta elvinni, azt a lovat nem, amelyiknek a múltkor 

halk szavakat suttogott, miközben odanyomta a homlokát a fejéhez. Nem 

látott valami jól, úgyhogy egy nagyobb lovat keresett. Végül nem kis 

40

küzdelem árán kivezetett egy csődört, és úgy sejtette, hogy pompás állatot 

választott. Talált neki egy nyerget is, amelyet üggyel-bajjal odacipelt 

hozzá. A fekete karikákból, amelyek a szeme előtt táncoltak, amikor 

feltette és rögzítette a nyerget, tudnia kellett volna, hogy túlfeszítette a 

húrt, de folytatta, mint akit hajszolnak. 

A házra visszapillantva látta, hogy Annalía ablakában ki-be lengedez a 

függöny, mintha hívogatná. Emlékezz, mit éreztél, amikor sírni láttad, 

figyelmeztette magát. Fogát csikorgatva bedugta a lábát a kengyelbe, és 

felpattant a lóra. 

A fekete karikák újabb rohamot indítottak ellene. 

Chiron, a birtok első számú ménje eltűnt. Hosszú órák múlva találtak rá 

felnyergelve, amint, Annalía legnagyobb megdöbbenésére, boldogan 

hágott egy kancát, amely nem a birtok lóállományához tartozott. 

A lótolvajlás tudatában – egy olyan csődörről volt szó, amely a 

hegyvidéki súlyát érte aranyban – Annalía a vastag csíkban megszáradt sár 

nyomvonalát követte egyenesen a skót szobájába. Felháborodása minden 

lépéssel fokozódott. 

Az ajtó természetesen nem volt zárva. Berontott, és dühének megfelelő 

érzékeltetése végett jól bevágta maga mögött az ajtót. 

A skót véreres szeme felpattant a zajra. – Mi az – morogta a hátára 

fordulva. 

Mindent sár borított. A csipke ágytakaró bemocskolva. – Hempergett 

kicsit a sárban, MacCarrick Önhöz illő időtöltés. 

Court az ép kezével megtámasztotta a fejét, arcátlan hányavetiséggel 

elheveredett a párnán, és túlságosan is sunyi tekintettel méregette, 

túlontúl... bizalmasan. Mintha tudna egy titkot, amit ő nem. Csak nem a 

mellét bámulja – Lopva elosonni az éj leple alatt A szó szoros 

értelmében lopva, hiszen most már a lótolvajlást is hozzátehetjük a 

hiányosságait felvonultató terjedelmes listához. 

A férfi sárral bepiszkolt gipszével hessegette el a megjegyzést. – 

Visszaküldtem volna. 

– Ezért találtuk meg az istálló összes lova közül épp a tenyészcsődört 

felnyergelve és egy... és elkószálva 

– Nem, azért azt vittem, mert... – Elhallgatott. Csak felejtse el. 

41

– Tudni akarom az okát! – A leválasztásnak és annak is, hogy miért 

akart elszökni. Egyetlen köszönöm nélkül. De miért bosszantja ez ennyire 

Hiszen akarta, hogy elmenjen. 

– Én pedig megmondtam – vetett rá baljós pillantást a skót –, hogy 

felejtse el. 

Csökönyös szamár! – Még ma takarodjon a házamból. 

– Mégis hogyan, ha múlt éjjel sem bírtam megmaradni a lovon, és alig 

tudtam visszakecmeregni 

– Az sem érdekel, ha le kell gurulnia a hegyről. Pascal emberei keresni 

fogják, és ha ideérnek, mi fogunk fizetni a maga önzéséért. 

– A maga fajtájával ellentétben én még jó erőben se tudok egész nap 

fel-le futkosni a hegyeken, mint egy rohadék hegyi kecske. Összetört 

bordákkal, csúnyán legyengülve még kevésbé. 

– Ha tegnap éjjel képes volt rá, akkor elég erős hozzá, hogy eltűnjön 

onnét, ahol nem látják szívesen. 

Court egyre sötétülő tekintettel karba fonta a kezét. 

– Akkor hát, ha nem bánja, MacCarrick... 

– Nem. 

– Helyes. 

– Nem. Úgy értem, nem megyek sehová. 

Csak nyugalom! Söpörd félre az egyre magától értetődőbb késztetést, 

hogy tíz körömmel ess neki. – Igenis elmegy. Ez az én házam. 

– Ki lesz, aki kihajít Az öreg Vagy a gyerekek Egyetlen férfi sincs a 

közelben. 

Mare de Déu, csak ezt ne mondogatná folyton. Ugyanis igaza van. 

Addig marad, ameddig neki tetszik. Haragjával viaskodva kényszerítette 

magát, hogy szelíd hang hagyja el a száját. – Megmentettem az életét, és 

arra kérem, hogy távozzék az otthonomból. Egy úriember respektálná ezt. 

– Ha tiszteletben tartom a kérését, hiába mentett meg. Úgyhogy 

piszkosul jól jártam, hogy nem vagyok úriember. 

42

ÖT 

Ha Pascal első levele döntés volt, a második szabályszerű ítélethozatal. 

Annalía kábultan állt a tölgyfa asztalnál, tenyerétől nedves volt a papír. 

Már várta a férfi parancsát, feszültebben, mint bármikor. Az utolsó négy 

nap még annál is idegtépőbb volt, mint: mikor – milyen rég volt! – 

váratlanul hatlovas hintó gördült be iskolájuk fehér kavicsos udvarára. A 

szokványos kocsik érkezését szinte észre sem vették. Ha kocsi jött, az csak 

egy kis kiruccanást jelentett. A hatlovas hintó viszont megrémítette a 

lányokat, akik seregestül riadtak elő a tanteremből az erkélyre, imádkozva, 

nehogy az ő családjuk címerét pillantsák meg a hintó ajtaján. 

A meglepetés-hintó azt jelentette, valamelyik lány élete drasztikusan 

megváltozik. 

Ahogy Annalíáé is megváltozott. 

Pascal igényt tartott rá. Az órák ólomlábakon vánszorogtak, s a 

várakozást csak még keserűbbé tette a tudat, hogy a hegyvidéki az 

otthonában garázdálkodik. Olyan volt, akár egy szabadjára eresztett bika; 

ha el akarta kerülni, kénytelen volt riadt kisnyúlként viselkedni. De holnap 

véget ér a játszma. A tábornok úgy akarta, hogy másnap csatlakozzék 

hozzá, azután a hétvégén megtartják az esküvőt. 

Bármilyen messze volt tőle, Pascal keze így is elért hozzá. 

Elégette a levelet a dolgozószoba kandallójában, aztán apja intelmével 

mit sem törődve napnyugtáig járkált fel s alá, míg már fájni kezdett a lába. 

Egyszerűen nem bírt leszokni erről. Eszébe jutott egy másik eset, amikor 

tizenhat évesen egy rövid időre hazalátogatott az iskolából, és az apja 

rajtakapta. Szikár, megviselt arca komorságot sugárzott, a szeme csordultig 

telt fájdalommal. -Elisabet járkált így. 

Hát persze. Mindig mondták, hogy épp olyan, mint az anyja. 

Amikor első alkalommal megérkezett a Szőlőskerthez, az egyik idősebb 

lány azt suttogta: – Vigyázzatok azzal ott, a kertész mellett. Az egy 

kasztíliai. – Ügy néztek rá, és olyasmiket derítettek ki róla, amiket abban a 

zsenge korban Annalía még nem ismert fel magában, pedig nem is tudták, 

hogy az anyját rajtakapták, amint családjuk egykori istállófőnökével 

szeretkezik. Nemcsak az előtt, hogy hozzáment volna Llorentéhez, de 

utána is. 

43

Ujjai hegyével végigsimított a nyakláncán. A belefoglalt követ 

emlékeztetőként viselte, és soha nem vált meg tőle... 

– Miért járkál – A hegyvidéki. Annalía a testén érezte dörgő hangját. 

Ingerülten fújt egyet, aztán megfordult. Először ki akart menni a 

szobából, de belefáradt, hogy állandóan meneküljön a saját házában, 

belefáradt, hogy a skót mindenre ráteszi a kezét, ami az övé, úgyhogy 

inkább leült az asztalhoz. – Mit keres itt – kérdezte válasz helyett. 

– Whiskyt. Felmerült bennem, hogy whiskyjük talán még maguknak is 

van. 

Annalía igyekezett visszanyelni a haragját, és lehunyta a szemét. 

Amikor újra kinyitotta, a férfi az italszekrénynél állt, nagy zajjal nyitogatta 

a kristálydekantereket, mindegyiket megszagolta, aztán visszatette. A 

dekanterekre biggyesztett ezüstcímkék sorra koccantak az üvegeken. 

– Szagolgatás helyett leolvashatná a feliratokat. Már ha tud olvasni. 

– Ilyen fényben nem tudok. 

Igaz. Párizsban vette az üvegeket Aleixnek; lenyűgözték a cirádás 

vésetek, de hamar rájött, hogy még nappali fénynél is nehéz kisilabizálni 

őket. Csinos, ámde kevés hasznot hozó holmi. Nem csoda, hogy 

megvásárolta. Ezen kis híján elnevette magát. 

– Hála a mennybéli isteneknek... – mondta a férfi, mikor végre talált 

valamit, ami megfelelt az ízlésének. Irdatlan mennyiséget töltött egy 

kristálypohárba, és letette Annalía elé. Ő meg úgy meredt a pohárra, 

mintha valami förtelem volna benne, olyasmi, amit a tanyasi macskák 

előszeretettel felejtenek a küszöbén. Mintha távolról hallotta volna, hogy a 

skót magának is tölt. 

Aztán pohárral a kezében a hegyvidéki lehuppant az íróasztallal 

szemben elhelyezett öblös székre. Az öreg Llorente elvárta, hogy az asztal 

túlsó oldalán ülő, bárki legyen is, kicsinek és jelentéktelennek érezze 

magát. Annalía az égre emelte a szemét. A hegyvidékinek persze 

kényelmes volt a mély karosszék, s előbb meglepett arccal, majd elégedett 

vigyorral hátra is dőlt. 

Várjunk csak. Hiszen ez megborotválkozott. De hát... Ezek szerint 

hozzányúlt a fivére holmijához! És hol a gipsz Biztosan levágta magáról, 

ott lesznek a darabjai az ágya mellett. Eszement egy alak... 

És mégis, Pascal levele után nem maradt ereje hangot adni a 

bosszúságának. Csak bámulta, ahogy elismerő mozdulattal lögyböli a 

44

whiskyjét. A keze óriási volt, és kérges, de finoman tartotta benne a 

poharat, tekintetével az ital gyertyafényben vibráló színeit mustrálva. 

Amikor belekortyolt, elégedett sóhajt hallatott. 

Olyan volt, mint végignézni, ahogy valaki habcsókot falatozik. Egy idő 

után az ember már csakis a habcsókra tud gondolni. Annalía rémülten vette 

észre, hogy remegő keze megindul a pohara után. Összevont szemöldökkel 

felemelte, és a skótra pillantott, aki somolyogva nézett rá – a büdös lótolvaj 

–, arra számítva, hogy visszariad. 

Megissza, és kész. Muszáj volt letörölnie azt a kifejezést az arcáról. 

Még soha nem ivott tömény alkoholt, az asztali bort se nagyon 

kóstolgatta. Soha nem tett semmi tilosat. És hová vezette mindez 

Pascal karja közé. 

Hirtelen az ajkához kapta a poharat, a kezét és a fejét egyszerre döntve 

hátra. A tűz egyetlen hosszú rohamban végigszaladt a torkán. Az 

illendőség úgy kívánta, hogy hagyja abba. Csakhogy az illendőség egyre 

messzibb került tőle. Folytatta, míg az utolsó csepp is kiürült a pohárból. 

Legyőzve a késztetést, hogy levegő után kapkodjon, dacosan meredt a 

férfira könnybe lábadt szemével, aztán visszafojtott egy köhögést, amit 

finom torokköszörüléssé szelídített. 

– Egy nő, aki szereti a whiskyt – szólalt meg a skót, miközben töltött 

neki még egyet. – Vigyázzon, Annalía, még magába találok szeretni. 

– Ezek szerint egyetlen elvárása az asszonyától, hogy bírja a whiskyt. 

– Úgy bizony, de csak az után, hogy járjon felegyenesedve. 

A tőle megszokott mély, fenyegető hangján beszélt, hogy élt adjon a 

szavainak, a nőt mégis melegség töltötte el, és lassan mosolyra húzódott a 

szája. 

Court az ajkát nézte, a mosolyát, és az állkapcsa furcsamód megfeszült, 

kidomborodott. Olyan szögletes volt az állkapcsa. Túlságosan is férfias. 

– A szembeforduló hüvelykujj se utolsó szempont mondta, 

jelentőségteljes pillantást vetve rá, amit 

Annalía nem egészen értett. Szembeforduló hüvelykujj Ezt az angol 

kifejezést nem ismerte. Tökéletesen beszélte az angolt, ahogy a franciát, a 

katalánt és a spanyolt is, mindegyik nyelven páratlan szókinccsel 

büszkélkedett. Irritáló volt, hogy ez a vadember tud valamit, amit ő nem. 

Biztosan csak kitalálta. 

45

Ám ahogy a férfi várakozásteljes tekintete végigvándorolt, elidőzött 

rajta, Annalía arcán így is elömlött a pír. Érezte, ahogy égeti az arcát, és 

lekúszik a nyakára. 

A skót váratlanul megkérdezte: – Mi az a kő, amelyet a nyakában visel 

Annalía végighúzta rajta az ujját. – Peridot. – Sosem találkoztam még 

ezzel a színnel. Illik a szeméhez. 

– Anyámé volt – dünnyögte szégyenlősen. – Állítólag ez volt Kleopátra 

kedvenc ékköve. 

– Tehát van egy közös tulajdonsága az érzéki Kleopátrával 

– Nem mondtam, hogy nekem is tetszik a kő – nyögte ki. 

Court felvonta a szemöldökét a furcsa hanglejtésre, mintha elraktározná 

magában, azután témát váltott. Akkor kinek a whiskyjét apasztom Az 

apjáét... 

– Nem. Apám elhunyt. 

Enyhén előrebiccentette a fejét, és Annalía rögtön megértette, hogy egy 

bárdolatlan hegyvidéki nyilván az együttérzését fejezi ki ezen a módon. 

– Akkor a bátyjáét A nagyra nőtt zsiványét, akinek a ruháit viselem 

– A bátyám nem zsivány! 

Megint a fürkész tekintet. – Csak képletesen mondtam. Nem szó szerint. 

Ismét elpirult, és az ajkához vitte a poharat. – Ó. Igen, az ő whiskyje. 

– És hol van most, miért hagyta így magára Letette a poharat. 

Imbolygott volna a kezében – Üzleti ügyeket intéz, de a héten várjuk az 

érkezését. 

– Csakugyan Szóval a héten – kérdezte a férfi, szemmel láthatóan 

kételkedve a szavaiban. 

– Most mondtam, nem – mondta Annalía dühösen. 

– Hogy lehet, hogy olyan jól beszéli az angolt, mint egy született angol 

A spanyolt és a franciát értem, na de a királynő nyelvét 

A hirtelen témaváltásra összevonta a szemöldökét. Az udvarias 

társalgásnak megvoltak a maga szabályai. Kellően avatott 

beszélgetőpartnereknél a témák meghatározott sorrendben követték 

egymást, langyos áramlatként csordogálva előre. Mire való kizökkenteni 

ezt a ritmust Bosszús sóhajt hallatott, majd azt felelte: – Külföldön jártam 

iskolába. Talán még nem hallotta, de az angol a nemesség világnyelve. 

Igazság szerint kénytelen volt megtanulni angolul, hogy kommunikálni 

tudjon az iskolatársaival. A britek és a jenkik egyszerűen képtelenek voltak 

46

magukra szedni akár egyetlen idegen kifejezést is, noha mindenki más 

legalább három nyelven beszélt. Sőt mi több, a jenkik telezsúfolták a 

nyelvet mindenféle szokatlan kifejezéssel és argóval, amit igen nehéz volt 

követni. Ám ez titkon mulatságos is volt. 

– Melyik iskolába járt 

– Egy igen előkelő intézménybe, biztos vagyok benne, hogy maga még 

nem hallott róla. – Szórakozottan kocogtatta körmét a kristálypoháron. A 

skót ezt nyilván jelzésnek vette, hogy töltsön, a pohár ugyanis üres volt. 

– Az majd kiderül. 

– A neve Szőlőskert. 

– Á, a Szőlőskert. Párizs mellett, Fontainebleauban. Annalía kis híján 

eltátotta a száját. Honnét hallott erről az iskoláról 

Court vigyorgott. – Arisztokraták és örökösnők. 

– Úgy van – felelte fájdalmas hangon. Idegesítette a skót önelégült 

tekintete, de azzal, hogy az iskolájára gondolt, egyben nosztalgia ébredt 

benne. Olyan egyszerű volt akkoriban az élet. Imádta az iskolát, szeretett 

okosodni, de ami még fontosabb, ott szedte magára a nagyvilági stílus 

mohón vágyott auráját. 

Sajnos ez az aura egyelőre csupán látszat volt. Sosem járt északabbra 

Párizsnál, vagy délebbre a Spanyolország felé eső határnál. Egyszer sem 

látta a tengert. A hegyvidéki csupán a Skóciából Andorráig vezető útjának, 

és csakis annak tulajdoníthatóan tapasztaltabb volt nála. 

MacCarrick persze sose jönne rá erre, mert Annalía remek színésznő 

volt. Elsajátította a modern amerikai csevegést egy hercegnőtől, a sikkesen 

leereszkedő magatartást egy orvosi szabadalom kényeskedő francia 

örökösnőjétől és a brit fensőbbségét egy herceg lányától, aki „mindössze 

tizenöt lépésre” állt a tróntól. 

– Roppant előkelő intézmény – ismételte Annalía elgondolkozva. 

Igazság szerint alig sikerült bejutnia. 

Annalía egyetlen trónhoz sem állt igazán közel, hacsak nem Pascal 

tébolyult despota logikája szerint gondolkozott az ember. Másfelől 

nyolchoz fűzte távoli kapcsolat. 

– Mégis az ősi Andorrában született és nevelkedett. A nő arca 

megrándult. Tudhatta volna, hogy a skót átlát a felszínen, és egyenesen a 

legvédtelenebb pontjánál veszi célba. Amikor nem felelt, a férfi így 

folytatta: – Mindig mondtam, hogy túl kevés andorrai van a világon. 

47

– Na és mitől olyan biztos benne, hogy itt nevelkedtem 

– Hallottam katalánul beszélni a helyiekkel. Andorrán kívül senkivel 

sem beszélt ezen a nyelven, nem igaz 

Mohón vágyott ellátogatni más, katalán nyelvű országokba, de Llorente 

megtiltotta neki. – Miért kérdi 

– Ez az ország a középkor óta nem sokat változott. Sem az ország, sem 

a nyelv. 

– Arra céloz, hogy középkorias a kiejtésem – Az nem lehet. 

A férfi hátradőlt, és nyilvánvaló elégedettséggel bólintott. 

– Mint hegyvidéki, maga bizonyára azonnal felismeri a középkorias 

nyelvezetet. – Vérlázító! 

Court szája széle megrándult. Nem egészen mosolyra. – A skót és az 

andorrai. Nem is különbözünk mi olyan nagyon. 

Igenis különbözött tőle. Minden szempontból. – Én kasztíliai vagyok – 

csattant fel önmagát is meglepve. Ez a mondat ritkán hagyta el a száját 

kijelentésként. Ám egy skót mellett az ember bármire büszke lehet. 

– Egy forróvérű kasztíliai Kleopátra ékszerével megjelölve. – Szemét 

mindvégig rászegezve felemelte a poharát, és a perem fölött mormogta: – 

Érdekes. 

Annalíának uralkodnia kellett magán, nehogy kinyíljon a szája a 

döbbenettől. Egyenesen a szívébe találtak. Hogy volt képes ennyire közel 

férkőzni a titkaihoz Nem is ismeri. Nem tud róla semmit. Bizonyára 

provokálni akarja... 

A következő néhány perc egészen különös volt. Ha félrebiccentette a 

fejét, a skót szeme összeszűkült. Ha a hajához nyúlt, ép kezével 

megdörgölte a tarkóját. Ha belekortyolt a poharába, megdermedt, mintha 

várna valamire. Erre már felfigyelt nála – hogy szüntelenül kulkulál, 

méricskél, és következtetéseket von le. Vajon most mire jutott 

Itt ül, és iszogat az esküdt ellenségével – aki rögtön Pascalt követi a 

sorban –, de nem azért, mert a közelében akar lenni. Hát persze hogy nem. 

Nem is azért, mert megfeledkezik róla, kivel van dolga. Egy 

hegyvidékivel. Ő, meg a nyomorult fajtája – azok az átkozott bérgyilkosok 

– tehettek róla, hogy a tábornok elég hatalmat szerzett, és rákényszerítette 

az akaratát. A skót az ellensége volt, Annalíát ez mégis hidegen hagyta. 

Arról már hallott, hogy az alkohol meggondolatlanná teszi az embert, de 

most már tudta, hogy érzéketlenné is. Sőt alattomossá. 

48

Mert elhatározta, hogy kihasználja. 

Felbérelhetné őt meg az embereit a maga hasznára. Csáberejével 

elérhetné, hogy akarjon neki segíteni. Ha ő is olyan nő – ha igaz a róla 

szóló pletyka –, valamennyire biztosan be tudná hálózni. 

Mit veszíthet, ha tesz egy próbát 

Felállt, mielőtt elhagyta volna a bátorsága, és megkerülte az asztalt. 

Amikor a skót is felpattant, Annalía megállt, és hátranyúlt a poharáért – 

csak egyetlen kicsiny korty, hogy megjöjjön a mersze... Visszafordult, és 

ott állt előtte a férfi azzal a vesébe látó, fürkész pillantással a szemében. 

A hegyvidéki egyetlen finom, csusszanó lépést tett felé, mintha attól 

félne, hogy elijeszti. Annalía az asztalhoz hátrált, de a másik egyre 

közelebb jött, körbeölelte a testével és lehengerlő illatával. És lelkének 

legmélyebb, legalantasabb rétege örömét lelte hatalmas termetében és a 

bőréből áradó forróságban. 

Court elkapta a tekintetét, akárha nem bírna máshová nézni, csak rá. 

Ilyen közelről Annalía látta, hogy szépen kitisztult a szeme, és a színe 

elképesztően sötét, az íriszek obszidiánfeketék. És ahogyan ránézett... 

mintha fel akarná falni. Mintha vágyakozna, és értené, jobban, mint eddig 

bármelyik férfi, hogy őt is kínzó vágy emészti. Úgy érezte, tűzben ég a 

teste. 

Tenyerével az íróasztal szélére támaszkodott, az ujjai görcsösen 

kapaszkodtak, aztán, nem tudván, mit tegyen, idegesen megnyalta az ajkát. 

A skótnak biztosan feltűnt, hogy nem menekül, nem húzódik arrább, mert 

összeráncolt szemöldöke zavarodottságról árulkodott. Annalía mintha 

hallotta volna a gondolatait. Tudta, hogy gyanakszik rá. Ahogy azt is tudta, 

hogy a férfi most csak az élvezetre fog koncentrálni, az okok firtatását 

későbbre hagyja. Mintegy végszóra, elszánt kifejezés jelent meg a skót 

arcán. 

Ahogy a párizsi nőktől látta naplementekor a hidakon, Annalía a férfi 

mellkasára csúsztatta a kezét, és átkarolta a nyakát. Amikor pedig 

összefonta ujjait a tarkóján, a skót lélegzete kapkodóra váltott. – 

MacCarrick – suttogta. – Tetszem... tetszem magának 

A férfi tekintete ide-oda cikázott az arcán, időnként megállapodott az 

ajkán, de most a szemébe nézett. Ebben a pillanatban nagyon tetszik. 

Annalía beletúrt a hajába. – A ma éjszaka után, kíván... a barátom lenni 

Mély és rekedt volt a hangja, amikor válaszolt: – Egyebek között. 

49

– Bízhatom önben 

Lassú bólintás. – Mármint... Hallgatni fogok, mint a sír. 

Annalía összeráncolta a homlokát, de folytatta kényszerű kötelességét. – 

Ha kérnék magától valamit, megadná nekem 

Erre mintha megdermedt volna, és rángatódzni kezdett egy izom az 

arcán. Aztán Annalíának egyszer csak az lett a benyomása, hogy a férfi 

nagy erőfeszítéssel próbálja lehűteni magát. – Megadom magának, amire 

vágyik, Anna. 

Bár a másik félreértette a szavait, Annalía azt rebegte: – MacCarrick... – 

A skót lehajolt, hogy jobban hallja, és ő belesuttogta a fülébe: – Csókoljon 

meg, MacClarrick. 

A férfi megremegett. 

Ilyen nagy hatással lennének rá az elsuttogott szavak Vajon mi 

történne, ha megérintené Ha valóban olyan nő, amilyennek mondják, 

talán az a képesség is benne íejlik, hogy „térdre kényszerítsen egy férfit”. 

Igazán csábító gondolat. 

Court a tarkójára tette a tenyerét, és magához húzta. Annalía azt hitte, 

most megcsókolja, de a férfi tétovázott, mintha hozzá akarná szoktatni a 

testét a magáéhoz, mintha ízlelgetné a gondolatot, hogy meg fogja 

csókolni, ahogy korábban a whiskyt ízlelgette. 

Abban a pillanatban, amikor az ajkára tapasztotta a száját, forróság 

ömlött el a nőn. Amikor a nyakát csókolta, Annalía az érzésektől 

megtántorodva visszafojtotta a lélegzetét. A skót karja a tomporára 

csúszott, és durván magához rántotta, hogy jókora férfiassága keményen a 

hasának nyomódott. Ez nem helyes. Ám a meleg és kemény ajka elaltatta e 

gondolatot. 

Court mohón megmarkolta a fenekét, és erősen ölelte, aztán megfogta a 

derekát, hogy – ó, Mare de Déu – a magáéhoz nyomja az ágyékát. Nem 

szabad!, sikoltotta Annalía elméje. 

Épp el akart húzódni, amikor a másik közelebb vonta, hogy 

megcsókolja a fülcimpáját, és Annalía elvarázsolva töprengett, vajon miért 

tartotta eddig ezt olyan borzalmasnak. Nem csinálnak mást, csak 

egymáshoz bújnak. Szeretkezni természetesen nem fognak. 

Mielőtt egyáltalán felfoghatta volna, mi történik, Court kigombolta a 

blúza legfelső gombjait, és haladt volna tovább is, ha Annalía nem kapja 

oda a kezét. A férfi mintha kicsit mulatott volna ezen, de nem folytatta, 

50

csak a kigombolt részt nyitotta szét, felfedve a keblét takaró alsóinget. 

Kezét a derekára helyezve kissé hátradöntötte, és a nő elámult, amikor 

hirtelen felnyögve hozzádörgölte az arcát a melléhez. Annalía érezte a 

mélyről jövő torokhangot, és megrémült tőle, de lázas izgalma még így is 

erősebb volt. 

Szemöldöke ráncba szaladt, ahogy elnézte a férfit, aki úgy csókolta a 

bőrét, mint egy eszement. Ez történt ővele is – elvesztette az eszét. Elméje 

mintegy kívülállóként mustrálta, figyelte teste reakcióját, amikor a skót 

feltette az íróasztalra, és szétfeszítette a lábát. Keble elnehezült és 

érzékennyé vált, saját ziháló lélegzete is egyre hangosabb lett. 

Szégyellte, hogy a férfi hallja ezt – és azt is, hogy a férfi az oka. 

Szégyellte, hogy a másik így látja, a harisnyakötőjéig felcsúszott 

szoknyában, félig kigombolt blúzban. 

– Mutasd a hajad – hallatszott érdes hangja Annalía verítékes bőréről, és 

a nő beleborzongott. – Tudom, miféle kincseket rejtegetsz. Láttam őket. 

Kábultan töprengett, vajon mikor, de Court elkezdte csókolgatni egyre 

lejjebb az alsóingén, és ez annyira csodás volt, hogy halk nyögést 

fakasztott belőle. A férfi leemelte a fejét, hogy ajkával végigcirógassa a 

fülét, és Annalía érezte forró lélegzetét. Elkezdte kibontani a haját, és 

Annalía akarta is, hogy ezt tegye. 

Minden csókkal egyre többet akart mutatni magából ennek a brutális 

hegyvidékinek, lemeztelenítve a keblét, és leengedve a haját, hogy a férfi 

beletúrhasson. De mikor a haja kibomlott, már nem volt olyan gyengéd az 

érintése. A tincseket az öklére tekerte, és a szája ismét a nyakára tapadt. 

Nyelve a bőrét csiklandozta, és Annalía szeme hirtelen felpattant, majd 

lassan újra lecsukódott. 

Court azonban megmerevedett, és elhúzódott. 

– Qué lipassa – dünnyögte a nő. Mint aki álomból ébred, kinyitotta a 

szemét, és angolul is megismételte: 

Mi az 

Aztán meghallotta a ház udvarára bevágtató lovasokat. 

– Maradjon itt – parancsolt rá a skót, s az arca vészjóslóbb volt, mint 

eddig bármikor. – Zárja be utánam az ajtót, és eszébe se jusson kijönni. 

Megértette 

A vad vágy egyetlen szívdobbanás alatt eltűnt az arcáról, hogy az alig 

uralt harag vegye át a helyét. 

51

Amikor nem felelt, megragadta a vállát. – Ért engem, Anna 

– Igen – kezdte a nő, ám ekkor több férfihang hallatszott, aztán 

dörömbölés a bejárati ajtón. 

Skótok. 

– Courtland MacCarricket keressük – kiabálta egyikük. 

MacCarrick felengedett, és nekinyomta homlokát az övének. Keze 

Annalía arcán nyugodott, hüvelykujja az alsó ajkát simogatta. – Ezek 

mindig rosszul időzítenek. 

Még többen A gondolattól, hogy újabb hegyvidékiek lézengjenek a 

birtokán, felkavarodott a gyomra. Imádkozott, hogy Vitale ne ébredjen fel. 

Most, hogy felforrósodott vére lehűlt, elöntötte a szégyen. 

Ügyetlenkedve összehúzta magán a blúzát, és félrefordította az arcát. A 

skót hátrahúzódott, úgy látszott, bosszantja ez a reakció. 

– Ujabb hegyvidékiek 

– Igen. Maradunk, amíg lóra bírok ülni. 

– Maradnak – Szinte fojtogatta a szó. – Nincs joguk ezen a hegyen 

tartózkodni. Majd maga megmondja nekik, hogy távozzanak. 

– Megint ez az úrias modor. Egy nap még megtanulja, hogy nem 

hallgatok a parancsszóra. És azt is tudhatná, hogy a hozzám hasonló férfiak 

nem kedvelik, ha a magához hasonló leányzók megpróbálnak játszadozni 

velük. 

Annalía keze megállt, ahogy a blúzát gombolta. Tudta, hogy hibázott, 

de azért visszavágott: – Itt akkor sem látom őket szívesen! 

– Először rólam is ezt mondta – csikorogta a férfi türelmetlenül. – Aztán 

mégis befogadott, és kis híján nem csak az otthonába. 

Annalía levegő után kapkodott. – Mit beszél! Ég és föld a különbség 

egy csók és a között, hogy az ember összefekszik valakivel. 

– Nem egyszerűen valakivel, hanem velem. – Megint odahúzódott 

hozzá, és erővel szétfeszítette összezárt térdét. Annalía még ruhán 

keresztül is érezte, milyen forró a teste. 

– Természetesen ilyesmi meg sem fordult a fejemben! 

Court szája kegyetlen mosolyra görbült. Ismét megragadta a fenekét, 

mintegy csapdába zárta, és azt morogta: – A magamévá tettelek volna ezen 

az asztalon. Letépve rólad a szoknyát, ahogy az egy állathoz illik, aminek 

neveztél. 

52

– Az akaratom ellenére – felelte szaggatottan, mert a szavak hallatán 

megszólalni is alig bírt. Igyekezett hátrabb csúszni az asztalon. – Mert 

csakis úgy történhetne meg. 

A skót ekkor a füléhez hajolt: – Nem igaz. Könyörögnél, hogy hatoljak 

beléd. – Még ott időzött egy pillanatig, mintha meg akarna bizonyosodni 

róla, hogy a nő felfogta, aztán az arcát leheletfinoman odaérintette a 

nyakához. 

Annalíának ismét elakadt a lélegzete, és növekvő szégyennel vette 

tudomásul, hogy a férfinak még a szavai is izgatók, és vágyat ébresztenek 

benne a csókjai után, s hogy újra a keblén érezze a forró lélegzetét. 

Amikor Court elhúzódott tőle, az arca kimért volt. 

Ha még egyszer megpróbálja használni ellenem a csáberejét, én is 

használni fogom magát, ezt ne feledje... 

– Court, odabent vagy – kiabálták kintről. – Van itt valaki 

A férfi hosszan kiengedte a levegőt, majd összezárta Annalía lábát, 

hogy aztán még meghitt mozdulattal lesimítsa rajta a szoknyáját is, mintha 

ismerné, mintha százszor is megtették volna ugyanezt. Ez a gesztus 

furcsamód sokkal inkább zavarba ejtette a nőt, mint bármi, ami előtte 

történt. 

– Hallgasson ide. Nem maradunk sokáig. Csak egypár napot. – 

Megfordult, hogy távozzon. 

– Es én higgyek magának – suttogta Annalía, de a másik meghallotta, 

néhány lépéssel újra ott volt előtte, és a tarkóját megragadva kényszerítette, 

hogy a szemébe nézzen. 

– Jegyezze meg, Annalía. Soha ne higgyen nekem. Ha megbízik 

bennem, megbánja. 

– Nem akarom őket itt látni – mondta fojtott hangon. – Ahogy magát 

sem. 

Court arca baljósan elsötétült. – Az erő az egyetlen, ami eltántoríthat 

minket. – Tekintete végigsiklott a nőn. – És az magának nincs. 

53

HAT 

Ahogy Court keresztülment a házon, megpróbálta áttekinteni a 

történteket. Nehéz volt összpontosítania, amikor Annalía szemébe, telt 

ajkára bámult, de azt azért tudta, hogy a nő nem akarja Őt,kezdetben 

legalábbis nem akarta. Kiszámítottan cselekedett, előre megfontoltan, és 

ezzel jókora csapást mért rá. 

Court végül is megcsókolta,hogy aztán kifosztva érezze magát. Hogy 

Annalíában kanócként lobbant fel a vágy, az persze valamennyire 

megnyugtatta a büszkeségét. Krisztus az égben, tényleg igaz volt – akár 

ott, az asztalon a magáévá tehette volna. Habozás nélkül meg is teszi, ha 

úgy adódik. 

De a kifosztottság érzése most haraggá változott. Igazán akarta, míg a 

nő csak valamit akart tőle, hogy pontosan mit, azt mihamarabb ki fogja 

deríteni, ebben biztos volt. 

A bejárati ajtónál megtorpant, és megtámaszkodott a falnál, szabaduljon 

a nő hatásától. Öklével ütötte a vakolatot, hogy megfegyelmezze a testét, 

aztán szélesre tárta az ajtót csapatának öt embere előtt. 

– Court! – kiáltotta Gavin MacKriel, a legidősebb a csapatból. – 

Istenem, de jó látni. 

Megragadta a vállát, mire Courtnak ráncba szaladt a homloka, és ép 

kezével hátba vágta egyszer, majd még egyszer, míg Gavin el nem 

eresztette. 

MacTiernay, a félszemű óriás tetőtől talpig végig mérte, aztán 

üdvözlésképpen rácsapott a vezére melkasára, mielőtt elsétált mellette. 

Court hosszan nézett utána. MacTiernay még soha nem mutatott ki 

ennyi érzelmet. Ezután Niall, az unokatestvére verte hátba, majd Liam, a 

legfiatalabb követte volna a példáját, ha Court nem vet felé figyelmeztető 

pillantást. Az utolsóként belépő Fergus, aki az ,,alvó skót” gúnynevet 

kapta, ezúttal határozottan ébernek tűnt, és örült, hogy látja. 

Bevezette őket a szalonba. Mintha az övé lett volna ház. – A többiek hol 

vannak 

54

Liam már az előtérben lekapott egy körtét a gyümölcsöstálról. 

Tizenkilenc évesen még mindig növésben, képes lett volna naponta 

megenni saját súlyának kétszeresét. Beleharapott a körtébe, és teli szájjal 

felelte: – Pascalék mindeddig egy hullát hajkurásztak, hogy legyen mit 

eltemetniük a tieidnek. 

– Értékelem az igyekezetet. – Court leroskadt a nagyasztalhoz; az 

üdvözlésektől elszállt az ereje. Ha valami, hát a hegyvidékiek keze menten 

kiveri a nőket az ember fejéből. – Ilyen biztosra vettétek, hogy halott 

vagyok 

– Követtük a két bérgyilkost – válaszolta Fergus, : miközben egy székre 

telepedett –, aztán rávettük őket egy utolsó csevegésre. Azt mondták, 

megöltek. 

– Az volt a terv. Szóval kettővel végeztetek Marad negyvenhét 

– Amíg marad – mondta Gavin. – Remélem, megmondtad nekik, hogy 

bosszút állunk. 

– Meg én. Nem értem el a remélt hatást, de így is elégedett vagyok. 

Niall felállt, hogy megszemléljen egy borosszekrényt. Miután 

megkaptuk az üzeneted, a csapat többi tagját elküldtem a csempészlakhoz, 

hogy ott várjanak. 

Niallt jelölték ki a csapat vezetésére, ha vele történne valami, és Court 

egy biccentéssel nyugtázta a döntését. 

Az elhagyatott csempészlakra akkor bukkantak rá, amikor a rejtett 

hágókat kutatták fel Franciaország határában. Tele volt régóta ott hagyott 

luxuscikkekkel, ezüsttel, porcelánnal és kristállyal megpakolt poros 

ládákkal, amelyekért a csempésznek már nem volt ideje visszajönni. 

– Elhoztam a holmidat – tette hozzá Niall. – Ruhának, amint látom, nem 

vagy híján, de fogadni merek, hogy hiányoznak a fegyvereid. 

-Fogalmad sincs, mennyire. – Amikor meghallotta lovasokat, nem tudta, 

vajon Pascal embereit csalta-e ide a házba. Nem tudta, hogyan védje meg 

tőlük Annáliát. 

– Szóval Kié a ház – kérdezte Niall. 

-Egy andorrai lányé. – Vajon látják-e rajta, hogy legyőzetett, töprengett 

Court. Sem a harc, sem az erőszak nem billentette még így ki az 

egyensúlyából. 

Niall pengeéles pillantást repített felé. – Szemrevaló 

Igen, látta rajta, hogy az. 

55

Igen – ismerte be. Néhány pillanattal korábban az a gyönyörű nő az ő 

bőrébe mélyesztette az ujjait, hogy még közelebb férkőzzön hozzá. Court 

igaznak érezte a mozdulatot, és élvezetét lelte benne, de ha csak 

manipulálni akarta... Észrevette, hogy a többiek kérdőn merednek rá. – 

Félhalott voltam, amikor rám talált a folyónál, és felcipelt ide. Férfi nincs, 

úgyhogy nem siettem elmenni. 

– Felcipelt Szóval egy tenyeres-talpas andorrai fruska 

– A lovával cipelt fel. Ő egy törékeny virágszál. Látnotok kéne, egy 

erősebb széllökés is könnyedén felkapná. – Niall vizsgáló tekintetét látva 

inkább témát váltott. – Van valami hír 

Mielőtt válaszolt, Niall kézbe vett egy üveg bort, és elismerően 

füttyentett. – Azt hallottuk, hogy Spanyolország bármikor eljöhet a 

dezertőrökért. Ha ők nem, akkor jönnek a franciák. 

– Épp ideje, a pokolba is. – Courtot felháborította a tény, hogy senki 

nem tesz semmit az invázió ellen. Igen, Andorra kicsiny ország, de kritikus 

ponton helyezkedik el, amint azzal Pascal is tisztában volt. – Hol 

hallottátok ezt 

Gavin megvakarta a nyakát. – Ottótól. 

– Ottótól, mi – húzta össze a szemét. – És miért jönne hozzánk Ottó 

Gavin habozott a válasszal. – Hát... megint túlvállalta magát. 

– Mint mindig. – Ez volt az oka, hogy Court évekkel korábban kilépett a 

porosz bandájából, és megalakította a sajátját. – Ezúttal mi az arány 

Hatvanan ötszáz ellen – Ottó megszállottan rostálta a csapatát, és 

minduntalan nagyszabású megbízásokat vállalt, ami kiváló módszer egy 

rakás pénz begyűjtésére, és biztos út a halálba. 

– Akár – felelte Niall szórakozottan, miközben visszatette az üveget, és 

előhúzott egy másikat, mely az arckifejezéséből ítélve még értékesebb volt. 

Nem mintha Niall nagy borszakértő lett volna, de különös érzéke volt a 

pénzhez, és úgy szagolta ki az értéket, mint valami vadászkutya. 

– Ottó meg jön hozzánk kuncsorogni – Nem tetszett neki ez az egész. 

Néhányan az emberei közül szerettek játszani a sorssal, bármennyire 

kedvezőtlenek voltak is az esélyeik. 

Gavin bólintott. – Legalább kárpótoljuk magunkat a pénzért, amit itt 

elvesztettünk. 

Court határozottan megrázta a fejét. – Még nem vesztettük el. 

56

– Nem szégyen az – mondta Niall. – Egy másik csapat, azok a tiroli 

mesterlövészek is fizetség nélkül maradtak. 

Gavin hozzátette: – Az egész vidék bizonytalan, mindenki ideges. Senki 

sem akarja összeakasztani a bajszát Pascallal, főleg azok után, amit veled 

tett. 

Niall elszakította pillantását a borról, hogy szemrevételezze Courtot. – 

Csúnyán helybenhagytak 

Olyannyira, hogy Court még mindig csodálkozott, hogy túlélte. – Ők is 

meg a folyó is. Vakon kellett végiglő küzdenem magam a zugokon, fejjel 

előre. 

– És a csuklód – kérdezte Niall. Court nem ismert az unokatestvérénél 

élesebb szemű embert. – Furcsán tartod, és mindig csak az egyik kezedet 

használod. 

Persze hogy furcsán tartja, hiszen egészen le van merevedve, és 

irtózatosan fáj, ami kizárólag annak tulajdonítható, hogy tíz perccel 

korábban még Annalía érzéki farát markolászta vele. – Eltörtem. Egy ideig 

gipszben volt. Kell még egy hét, mire rendbejövök. 

– Gipszben – kérdezte Niall hitetlenkedve. – Neked már nem elég egy 

darab bőr, amit a fogad közé szoríthatsz, amíg elmúlik a fájdalom A gipsz 

gyerekeknek és a pónijuk hátáról lepottyant leányzóknak való. 

Csak Liam és Gavin nevetett. Az egykedvű Mac Tiernay sosem adta 

jelét, hogy képes lenne rá, Fergus pedig kezét karba fonva húzta a lóbőrt. 

– Nem volt beleszólásom – mozgatta Court óvatosan az ujjait. – Az 

andorrai csinálta, amikor ki voltam ütve. 

– Összeráncolt szemöldökkel nézett Niallre, aki a nyitott üveg és 

néhány borospohár társaságában tért vissza az asztalhoz. Talán nem ezt az 

üveget kéne meginniuk, ha még annál is értékesebb, mint amelyik az előbb 

füttyentésre késztette. 

– Meddig voltál öntudatlan – kérdezte Niall, miközben töltött. 

– Két napig. – Noha Court nem volt nagy borivó, elfogadta a poharat, 

mert kíváncsi volt a bor ízére. Ő a whiskyt kedvelte, mert az úgy 

felüdítette, mint semmi más. A bor már nem annyira. – Csak azon 

csodálkozom, hogy Pascal mind ez idáig nem talált rám. 

– Átfésüli a vidéket, de nem olyan intenzitással, ahogy eddig, mert 

időközben más dolga akadt. Ezt hallgasd meg! A tábornok megnősül – 

mondta Niall. - A menyasszony valami spanyol arisztokrata, állítólag 

57

királyi vér. Ha nőül veszi, több joga lesz Spanyolországra, mint bármelyik 

tábornoknak előtte. 

Gavin ivott, és elismerő pillantást vetett Niallre, mintha az ő termése 

volna a szőlő, majd hozzátette: 

– A szóbeszéd szerint a nő boldogan néz egybekelésük elébe. 

Court undorodva dőlt hátra. – Akkor megérdemlik egymást. 

Liam egy hajtásra itta ki a borát. – Szóval Merre van a szárazdajkád 

. Feltehetően a szobájában. – Végignézett az emberein, és megpróbálta 

elképzelni, mit szólna hozzájuk Annalía, majd hozzátette: – Elvégre 

éjszaka van. 

Liam arcán sunyi kifejezés jelent meg. – Annyira kiderítetted, hogy nem 

bír felkelni az ágyból 

Megtörölte a száját, és nem bírta megállni, hogy kimondja: – Bárcsak 

így történt volna. 

Niall felvonta a szemöldökét. – Egy lány, akit Court MacCarrick nem 

tud megszerezni Nincs ilyen a Földön. 

Hangosan kieresztette a levegőt. – Az andorrai hegyekben van. 

Egyszerűen elfoglalták a házat, kifosztották a borospincéit, átpörgették a 

könyveket, elemeltek egy csomag dohányt, és Court gyanította, hogy az 

éléskamrát is kiürítették. Két órával később, és több mint egytucatnyi üveg 

bor elfogyasztása után kezdett arra a felismerésre jutni, hogy a súly 

veszteség a szokásosnál is csúnyább betegséget okoz. 

Épp az utolsó poharát lökte félre, amikor nyikordulni hullotta a bejárati 

ajtót. – Mindjárt jövök – mondta kissé akadozó nyelvvel, ahogy kipattant a 

székéből. 

Az ösvényen érte utol Annalíát, és vállon ragadta. Mit képzel Hová 

megy 

~ Valahová, ahol alhatók – húzta el a vállát, hogy szabaduljon a férfi 

szorításából. 

– Nem megy sehová – mondta Court lassan, és elengedte. 

– Azt hiszi, parancsolgathat nekem a saját házamban 

– Igen – hangzott a könnyed válasz. 

Annalía végigsimított a haján, amely ismét fel volt tűzve, ám ezúttal 

lazábban. Court gyanította, hogy a nő még mindig be van csípve. 

58

– Egy dolog egyedül lenni egy házban egy magatehetetlen beteggel – 

felelte olyan erős akcentussal, amilyet Court még nem hallott tőle. – Fiatal 

hajadonként egy csapat zsoldos társaságában már egészen más. 

– Jaj, Annalía, még nem is találkozott velük. – Hirtelen rátört a 

késztetés, hogy megmutassa nekik, hadd lássák, miféle kísértésnek volt 

kitéve. Megragadta a karját. 

– Mit csinál MacCarrick 

Gyűlölte, hogy szereti hallani a szájából a nevét. Akkor is a fülébe 

suttogta, amikor a csáberejét próbálgatta rajta – a csáberejét, és ez 

feldühítette, mert tudta, hogy ha valódi tapasztalat rejlene a felszín 

mögött... 

Berontott vele a házba, ott is a szalonba, ahol bejelentette: – Ez pedig itt 

a ház úrnője, Lady Annalía Llorente. 

A férfiak felálltak, és Annalía elkerekedett szemmel meredt az 

óriásokra, még akkor is, amikor azok méregetni kezdték. Court leült, hogy 

figyelemmel kísérje az eseményeket, a többiek pedig megindultak Annalía 

felé, aki a falig hátrált. 

– Hogy szemrevaló, azzal egy kissé alulbecsültük, nem igaz – szólt 

hátra Niall. 

Court vállat vont, és kézbe vette a poharát. 

Gavin megfogta, és megcsókolta Annalía kezét, amikor bemutatkozott. 

Court látta, hogy a hüvelykujjával a nő bőrét cirógatja, és nem értette, 

miért áll fel ettől a hátán a szőr, és miért bánta meg egyszerre, hogy 

bemutatta nekik. Gavin gael nyelven szólt a többieknek, hogy meg kell 

érinteniük a kezét. 

Meg is tették, ahogy sorban egymás után bemutatkoztak. Liam még fel 

is kiáltott: – Milyen puha kis keze van! 

Egyedül Niall nem érintette meg. Feltehetően azért, mert pontosan látta 

Courton, hogy mit gondol. 

Annalíát mintha megrémítette volna ez a babusgatás, de Court nem 

lepődött meg a reakcióján. Valamennyien termetesek voltak, tele 

sebhelyekkel. Fergusnak hiányzott néhány ujja, MacTiernay pedig 

mindnyájuknál magasabbra nőtt, és csak egy szeme volt. Annalía már 

Courttól is megijedt, mégis ő kezdeményezte a csókot. Bármit akart is tőle 

ez a nő, nagyon erősen akarta. 

59

– Köszönjük, hogy befogadott minket, Lady Annalía – szólalt meg 

Niall. 

– Nem fogadott be – adta értésére Court. – Azt akarja, hogy tűnjünk el. 

Annalía felszegte az állát. – Mr. MacCarrick, én elsősorban az itt élő 

emberekért felelek. Lehet, hogy nem áll többé szövetségben Pascallal, de a 

jelenlétével akkor is mindenkit veszélybe sodor. 

Court öblös nevetésre fakadt. – Roppant nemes lelkű, de miért nem 

mondja el azt is, amit az ajtónál közölt velem Azért akarja, hogy 

távozzunk, hogy megőrizze a látszatot. 

Nem hátrált meg. – Az is fontos, valóban. Ha folt esik a jó híremen, 

nem kerülhet sor a házasságra, amelyet elvárnak tőlem. 

Niall az orra alatt dörmögte: – Court, igaza van... 

– Valami kérni akart tőlem ma éjjel, nem így van vágott a szavába a 

férfi. – Kérjen meg most. 

Annalía szóra nyitotta a száját, aztán mégis elfordította az arcát. 

– Akkor talán majd reggel. Talán hajlandók leszünk meghallgatni, 

hogyha itt maradunk. 

Annalía ekkor újra feléje fordult. – Rendben hát, maradjanak. 

Beszélhetünk, miután visszatértem a... 

– Maga is itt marad. 

Megigazította a nyakláncát, és olyan szerencsétlen látványt nyújtott, 

hogy Court majdnem megkönyörült rajta. Érezte, hogy az emberei őket 

figyelik, és értetlenül állnak a viselkedése előtt. 

Annalía nyelt egyet, aztán fájdalmas hangon mondta: – Természetesen. 

Az embereit is szívesen látom, és előre várom a találkozásunkat. 

– Menjen aludni, Annalía. Az éjszakánk után szüksége van a pihenésre. 

– A nőt mintha arcul ütötték volna, levegő után kapkodva inalt kifelé a 

szobából. 

Niall meg sem várta, hogy hallótávolságon kívül ke-rüljön. – Mi a fene 

ütött beléd 

– Ne gyere most ezzel. Nem olyan tehetetlen, amilyennek mutatja 

magát, és egy hete mást se csinál, csak sérteget. – Látva, hogy nem sikerült 

meggyőznie Niallt, hozzátette: – Számító, és elkapatott, és az éjjel 

megpróbált manipulálni, élesítgette rajtam a karmait, bevetette ellenem a 

csáberejét. – Végigsimított a tarkóján, s közben az a kényelmetlen tudat 

60

nehezedett rá, hogy ha Annalía valóban tapasztalt lenne... könnyedén az 

ujja köré csavarta volna. – Nem volt szép tőle. 

Niall megrázta a fejét. – Nem hiszem, hogy láttalak volna valaha is így 

bánni egy lánnyal. 

– Csak mert még nem találkoztál ilyen lánnyal. Én mondom, életedben 

nem volt dolgod ilyen arrogáns nősténnyel. Majd holnap meglátod. 

61

HÉT 

Annalía napkelte előtt ébredt, és azonnal eszébe jutott, milyen 

szörnyűségeket követett el az éjjel. 

Korábban is tisztában volt természete nem egy árnyoldalával. Felfedezte 

erkölcsi hiányosságait, – hiányosságokat, amelyek benne rejlettek a 

lényében. Most újabb dologra derült fény: a whisky mellett egy férfi 

ajkának érintése az ajkán, aztán a mellén odavezet, hogy elveszíti a józan 

eszét. 

És ma reggel segítséget kell kérnie ettől az újkori filiszteustól azok előtt 

a drabális... társai előtt. Muszáj megtennie, hiába tudta, hogy ha a férfi úgy 

dönt, segít neki, előbb azt akarja majd, hogy alázkodjon meg előtte. 

De nem építhet a skótra. Még hajnalban kirángatta Vitalét az ágyból, és 

szólt neki, hogy nyergelje fel Iambét. Pascal mára várja, és ha nem tudja 

rávenni a hegyvidékit, hogy segítsen, már megy is hozzá. Utazótáskáit az 

istállóban hagyta, arra az esetre, ha sürgősen kellene távoznia. 

Az intéző persze rögtön vitatkozni kezdett, hallani sem akart róla, hogy 

elmenjen, akár meggyőzi a zsoldosokat, akár nem. 

Még a sokat tapasztalt Vitale is félt, hogy mit tenne vele a nászéjszakán 

egy Pascalhoz hasonló szörnyeteg. Annalía idegessége viszont 

alábbhagyott. A csókolódzás határozottan kellemes volt, még azzal a 

haramiával is, akit gyűlölt. A szóbeszéd szerint Pascal kínosan pedáns 

ember, ha az öltözködésről és a tisztaságról van szó, úgyhogy vele sem 

lehet sokkal rosszabb. 

Visszavonult a szobájába, mielőtt még a hegyvidékiek felkeltek, majd 

különös gonddal készítette el a frizuráját és választott ruhát. Mikor 

meghallotta odalent a neszezést, lement. 

A szalonba belépve az ajkába kellett harapnia, nehogy felsikoltson az 

asztalra felrakott csizmák, a szoba levegőjét megülő dohányfüst és a 

szanaszét heverő ételmaradványok láttán. 

62

Mare de Déu! Mindenütt üres borosüvegek. Elkerekedett szemmel 

nézett körül. Újabb társaik érkeztek volna az éjjel Nem, ők hatan hágtak 

nyakára a tálalóban tárolt készletnek, és fosztották ki a pincebeli 

gyűjteményt. 

Ekkor észrevették, ő meg kipréselt magából egy mosolyt. – Jó reggelt, 

uraim – mondta kellőképp szívélyesen. Azok felálltak, kétségtelenül azért, 

hogy odajöjjenek hozzá, és megint összefogdossák a kezét, de elhátrált az 

ajtóig, és nekinyomta a tenyerét a szegélydísznek. – Remélem, jól aludtak. 

– Igen. Köszönjük a vendégszeretetét. – Ez lehet Niall, gondolta. Múlt 

éjjel megmondták a nevüket, de mind olyan egyformán csengett, 

egyformán különösen és idegenül. Ráadásul az összes családnév 

nevetséges módon Mackel kezdődött. 

– Nem kéne félretennünk az udvariaskodást, hogy rátérjünk arra a 

bizonyos kérésre – dünnyögte MacCarrick. Fáradtnak tűnt, a szeme 

megint véres volt, és mikor Annalía besétált, épp a homlokát masszírozta. 

Erőtlen mosoly. – Természetesen, Mr. MacCarrick. Ez a nyerseség 

mindig... üdítően hat. 

Erre felvonta a szemöldökét. – Üdítően, mi Hogy is mondta először 

A, már emlékszem. Azt mondta, az én fajtám nem ismeri a finomságot. 

Érezte, hogy elpirul. A zsoldosok meg szégyenkezni látszottak, őmiatta! 

Utálta ezt az embert. Ki nem állhatta. De bármit megtett volna, amivel 

Aleix segítségére lehet. Ezt tartsd az eszedben, Annalía. – Szeretném 

felbérelni önöket, hogy segítsenek nekem. 

A skót elvigyorodott, látszott rajta, hogy élvezi a feszengését. – No és 

mit kellene tennünk 

Annalía természeténél fogva magának való, bizalmatlan ember volt, és 

mindenekelőtt büszke, most azonban le kellett vetkőznie ezeket a 

tulajdonságokat, mert nem lettek volna a hasznára. – Pascal... elfogta a 

bátyámat, Aleixandre Llorentét. 

Körülhordozta a tekintetét, hogy lássa a reakciójukat. A. legfiatalabb 

már nyitotta volna a száját, de valami zaj az asztal alatt, talán egy rúgás, 

belefojtotta a szót. Mit akarhatott mondani Lehet, hogy tud valamit 

MacCarrick egy pimasz legyintéssel folytatásra intette le, és nagy 

nehezen folytatta is: – Ő az egyetlen megmaradt családtagom, és Pascal 

bebörtönözte. Kész vagyok fizetni a szabadságáért. Többet fizetek, mint 

Pascal. 

63

– Miből gondolja, hogy él még – kérdezte MacCarrick. 

A gondolatra, hogy Aleix esetleg halott, kifutott a vér az arcából, és 

micsoda szégyen, könnybe lábadt a szeme. Azon kapta magát, hogy 

görcsösen gyűrögeti az ujjait, mire gyorsan az oldalához szorította a kezét. 

Az idősebbik férfi odasziszegett valamit MacCarricknek valami idegen 

nyelven. 

MacCarrick ingerült pillantást lövellt felé, és azt mondta: – Jogos a 

kérdés. 

Nem tudta, hogyan kezelje ezeket az embereket. Elsajátította a 

makulátlan viselkedést és az asztali etikettet, arra azonban senki sem 

okította ki, miként egyezkedjen goromba férfiakkal. Múlt éjjel csúfos 

kudarcot vallott az elképzelése, hogy egy csókkal próbálja manipulálni a 

skótot, de ha valóban olyan nő, amilyennek tartják, miért nem működött a 

dolog – Életben kell lennie, mert fontos Pascalnak. Az itteniek szeretik a 

bátyámat, és bármit megtennének érte. A tábornok ezzel fogja sakkban 

tartani őket. 

– Miért kéne sakkban tartania Őket, ha már rég behódoltak a terrornak 

– kérdezte MacCarrick hátradőlve. Mintha örömét lelte volna a 

felvetésben. 

– A terrornak Úgy érti, a csatlósai terrorjának – Abban a pillanatban 

megbánta a szavait, hogy kiejtette őket. 

A férfi szemöldökét felvonva nézett végig az emberein, mintha most 

adta volna bizonyítékát valamiféle elméletnek, aztán ellenséges, gúnyos 

vigyorra görbült a szája. – Felejtse el, Annalía. Már csak pár napot 

maradunk. 

Ez a félkegyelmű a saját otthonában parancsolgat neki, mégis 

könyörgőre fogta: – De hát megfizetem magukat! 

– Van készpénze 

– Nincs, de vannak ékszereim. Felbecsülhetetlen értékű ékszerek. 

A skót leereszkedő pillantást vetett felé. – Hol tudnánk errefelé eladni 

az ékszereit 

– Akkor ott az örökségem. Ha kiszabadítják Aleixet, ő megszerzi 

maguknak. Önként adom. 

– Nem hinném, hogy az „öröksége” olyan fizetség volna, amelyet 

elfogadunk. 

64

Mert nincs fantáziája! – Amikor a Niall nevezetű meg két másik 

felröhögött, ismét az ajkába harapott. Bármit elvihetnek a házból, ami 

tetszik, bármit! Biztos vagyok benne, hogy megtalálják a számításukat. 

– Szóval bármit – kérdezte a férfi különös kifejezéssel az arcán. Niall 

megrázta leszegett fejét, és felállt, hogy távozzon. A többi négy követte. 

Annalía továbbra is buzgón bólogatott. – Csak mondjon egy árat, Mr. 

MacCarrick. Boldogan megfizetem. 

– Akkor el van döntve – mondta, és szemérmetlen pillantással 

végigmérte. – Magát akarom. 

– P-pardon 

– Jól hallotta. Tudom, milyen, ha valaki mindenre elszánt. Múlt éjjel 

képes volt megcsókolni, csak hogy megpuhítson, és biztosra veszem, hogy 

ennél többet is megtenne. Tegye meg. 

Annalía szeme tágra nyílt. Gyűlölöm! 

Kiszabadítom a bátyját, de csak miután megkaptam magát – mondta a 

férfi pökhendi hangon. – Ez az én feltételem. 

Minden egyes szóval megküzdött, amikor válaszolt: Annyi vagyon van 

itt, amennyivel maga is jóllakna. 

– Úgy érti, hogy „az én fajtám”. Akkor inkább hagyjuk. – Kezébe vett 

egy régi újságot, kiterítette, mint aki olvasni készül, aztán felrakta lábát az 

asztalra. – Nem érem be mással, csak magával – mondta az újság mögül. 

Annalía zavartan vonta össze a szemöldökét. Az ott Aleix csizmája 

rajta. Hányaveti módon felrakva az asztalra. Az Aleixszel közös asztalukra. 

Ő és a fivére, aki sokkal inkább apa volt a számára, minden áldott reggel 

ennél az asztalnál reggeliztek, miközben megvitatták a birtok ügyeit. Aleix 

elment. Senki sem akar segíteni, és nem értette, miért. 

Visszajöttek a többiek, és leültek. Az a futó benyomása támadt, hogy 

dühösek. 

Fájón hasított belé a felismerés, hogy életében először van igazán 

szüksége segítségre, de hiába kéri, nem kapja meg. Életében először 

becstelen ajánlatot kapott. 

MacCarrick tudomást sem véve róla folytatta az olvasást, és ekkor 

Annalía észrevett egy üveget a keresztbe tett lábánál. Felismerte a bort, 

mert abban az évben palackozták, amikor Aleix nőül vette imádott 

Mariette-jét. Különös gonddal őrizgették, arra tartogatták, hogy tósztot 

65

mondjanak vele első kisbabájuk születésekor. Ezt a bort soha, de soha nem 

lett volna szabad meginni. 

Mégis ott állt az asztalon, kibontva, és majdnem tele – elfeledve a 

szeméthalom közepén. 

Megmozdult, és összeráncolta a szemöldökét, mert nemigen tudta, mire 

készül. Figyelte, ahogy a lába MacCarrick felé viszi, és látta a saját ujjait 

az üveg nyakára fonódni, mielőtt a magasba emelte, és a skót fejére 

locsolta a bort. A férfi torkából jövő morgás egyre hangosabb és 

hangosabb lett, ennek ellenére, amikor kiürült az üveg, kiejtette a kezéből, 

egyenesen arra a kemény koponyájára. Erre a skót üvölteni kezdett, s 

Annalíának csak távolról rémlett, hogy valaki lefogta. Annyit mondott 

katalánul, csak úgy bele a levegőbe, hogy a bor sokat jelentett neki, és 

mind elmehetnek a pokolba. 

Mikor az ingaóra elütötte a nyolcat, felnyalábolta a szoknyáját, és 

kilibegett a szobából. Felmarkolta az ajtó melletti asztalkán hagyott 

kesztyűjét, és indult az istállóba Vitalehoz. Ideje kilovagolni. 

MacTiernay és Niall addig nem engedte el, míg az ablakon keresztül azt 

nem látták, hogy a nő ellovagolt. Court annyira magánkívül volt, hogy alig 

fogta fel Annalía mozdulatait. Aztán mikor rávetette volna magát, 

MacTiernay hamar lefogta, miközben Niall a másik karját kapta el. 

Lerázta őket, és félrerántotta bortól csatakos fejét, hogy Niall dühödt 

pillantásával talárja szembe magát. 

– Ismét megkérdem, mi a fene ütött beléd, Court 

– Belém Nem láttátok, hogy a legarrogánsabb nő a világon épp az 

imént öntött nyakon egy üveg borral 

– Minden cseppjét megérdemelted. így beszélni vele azok után, hogy a 

segítségünket kérte. 

Gavin hozzátette: – És visszautasítani! Nem szokásunk irgalmas nővért 

játszani, az igaz, de akkora vagyon van itt, amilyet életemben nem láttam. 

A nő ugyanúgy meg tudna fizetni minket, ahogy bárki más. 

Court megtörölte az arcát a ruhája ujjával. – Ha nem vettétek volna 

észre, kérni nem kért semmit, és ha nem jól hallottátok volna, 

mindannyiunkat elküldött a pokolba. – Megrázta a haját, bort fröcskölve 

mindenüvé. 

66

Én mégis segíteni akartam neki. Niall, te tudod, hogy így volt. 

Legalábbis eddig. Csak meggyötörtem volna egy kicsit. Éppen csak egy 

kicsit. 

Niall arca hitetlenséget tükrözött. – Láttalak boldog elégedettséggel 

nyakakat kitörni és torkokat elvágni, de még sosem láttalak ilyen ridegen 

viselkedni valakivel, aki gyengébb nálad, és sebezhető. Az egyetlen élő 

családtagja annak a pokolfajzatnak a tömlöcében csücsül, es te 

kihasználnád ezt Hogy meggyötörd 

Court végighúzta a kezét a fején keletkezett púpon. 

Az istenit neki, mondtam, hogy ki fogom hozni. 

– Na igen. Elvégre te juttattad oda. 

67

NYOLC 

Amikor Annalía elérte Ordino falvát, a láthatatlan leshelyükről 

egymásnak felelgető kutyák ugatásán kívül nem hallott más zajt. Noha 

kora este volt, az utcákat hátborzongató csönd ülte meg. 

Végigkopogtak Iambéval a palával fedett feljárón, mely a legnagyobb 

épülethez, egy ősi kövekből épített terebélyes otthonhoz vezetett. Többször 

is látta már a házat, amikor errefelé járt, s most azon töprengett, vajon mi 

történhetett a tulajdonosokkal. 

Épp elérte a bejáratot, amikor egy férfi lépett ki odabentről. Annalía 

elkerekedett szemmel látta, hogy egy bérgyilkos az – a meztelen karján 

díszelgő kereszt alakú tetoválásról ismerte fel. Hallott már a legendás 

bérgyilkosokról, akik a szóbeszéd szerint ugyanolyan gonoszak, csak 

ridegebbek voltak, mint a hegyvidékiek. A férfi szó nélkül lekapta a 

nyeregből, és letette a földre, j 

Miközben felmarkolta a táskáit, egy ápolatlan dezertőr jelent meg 

viseltes spanyol katonai egyenruhában, hogy elvezesse Iambét. Annalía 

meg akart győződni róla, hogy a lova megfelelő elbánásban részesül, de a 

bérgyilkos csettintéssel jelezte, hogy igyekezzen. Minden csepp 

bátorságára szüksége volt, ahogy odalépdelt hozzá, holott egész lénye 

fenyegetést érzett ki belőle. 

A völgybeli asszonyok szerint soha nem látni rajtuk érzelmet, soha nem 

látni előre, mikor készülnek lecsapni. Egy nő fojtott hangon mesélte el, 

hogy a nővére akkor jött rá, hogy meg fogják becsteleníteni, amikor egy 

ütéstől a földre zuhant. 

A férfi karon ragadta, és húzta maga után, fel a lépcsőn, aztán be a 

homályosan megvilágított házba. Azzal nyugtatta magát, hogy a 

bérgyilkosok köztudottan az utolsó betűig követik a parancsokat. Akár az 

életük árán, de eleget tesznek a kapott utasításnak, márpedig Pascal nyilván 

megtiltotta nekik, hogy hozzányúljanak. 

68

Megmásztak egy hosszú lépcsőt, mely még nagyobb sötétségbe vezetett. 

A szoba, ahová a bérgyilkos belökte, az utolsó volt a ház legtávolabbi 

sarkában. Odabent kiürítette a táskáit az ágyra, és áttúrta a ruháit, majd 

ellenséges arccal távozott, de nem zárta rá az ajtót. Természetesen nem 

kellett tartaniuk attól, hogy elmenekül. 

Annalía reszketeg sóhajt hallatott, majd szemrevételezte a környezetét, 

és meglepve látta, hogy a szoba egészen nagy és kényelmes a sok 

szőnyeggel, gyertyával és a tiszta ággyal. Az ablakon nem volt rács, és egy 

lámpásokkal megvilágított udvarra nézett. Csak nem börtöncellára 

számított De igen, hiszen elítéltként gondolt magára. 

Amennyire tudta, lemosta magáról az út porát az öltözőasztalnál hagyott 

vízzel, aztán az ajtó mögött átöltözött sárfoltos lovaglóruhájából. Miután 

átöblítette és feltűzte a haját, visszapakolt a táskájába, fellógatta csúnyán 

meggyűrődött ruháit, aztán már csak egyvalamit tehetett: leült az ágy 

szélére, és várt, miközben fogalma sem volt, mire számítson. 

Eltelt egy óra, mialatt újraélte a reggel lezajlott konfliktust, és 

elképzelte, hányféleképpen vághatott volna vissza MacCarricknek, hogy 

tátva maradjon a szája, azután nyílt az ajtó. Vele egykorú, csinos, fiatal 

lány sétált be, és Annalía szíve izgatottan dobbant meg. Őt is 

kényszerítették volna Lehetnének szövetségesek! 

– Szóval maga lesz a mostohaanyám – mondta a lány lekezelő, gúnyos 

mosollyal. 

Valóban csinos, amíg ki nem nyitja a száját. 

Annalía erre nem számított, de elképzelhetőnek tűnt, hogy a nála jóval 

idősebb Pascalnak gyerekei vannak. – Ha te vagy Pascal lánya, akkor azt 

hiszem, igen. Hogy hívnak 

– Olivia. 

– Es pontosan hány mostohagyermekre számíthatok még 

– Rajtam kívül mindet megtagadták, vagy önként mentek el. – Fejét 

félrebiccentve méregette Annalíát. 

– Levertnek látszik. Nem örül az egybekelésüknek Olivia gúnyolódott 

vele. 

– Te örülnél a helyemben 

Hetykén megvonta a vállát, és Annalíával nem törődve odasétált az 

ablakhoz, hogy kikémleljen az udvarra. 

– Olivia, nem tudod, mi van a bátyámmal 

69

A lány hosszú pillanatokig várt, aztán megfordult, mintha azt kívánná 

felmérni, hogy megér-e Annalía egy kedvességet. – Llorente él. 

– Hazudnál nekem, ha halott lenne 

– Igen – felelte habozás nélkül. – Most jöjjön velem. Új ura már várja. 

Annalía követte, de csak azért, mert túl akart lenni a találkozáson. 

Fogalma sem volt, hogy néz ki a tábornok. Biztosan kegyetlen az arca, és 

szögletes, mint a MacCarrické. Bár lehet, hogy Pascal csak szeretne úgy 

kinézni, mint a hegyvidéki. 

– Idebent van – bökött Olivia az állával egy ajtóra. Ám Annalía lába 

megmakacsolta magát, így rá kellett kiabálnia: – Menjen már! 

Annalía energikusan belökte az ajtót. És földbe gyökeredzett a lába, 

amikor Pascal feléje fordult. 

Életében nem látott még ilyen szép férfit. 

Court a frissen megtöltött poharába bámult, kényelmesen hátradőlt, 

csizmáját feltette egy alacsony asztalra, és megpróbálta kipihenni a napot, 

amely pocsékul indult, hogy aztán még pocsékabb legyen. Egy közeli 

asztalnál Liam, Niall és Fergus kártyázott – bár Fergus szüntelenül 

ásítozott –, Gavin meg valami drága dohányt pocsékolva pipázott. 

MacTiernay a szemét – azt az egyetlent – becsukva ringatódzott, miközben 

valószínűleg régi csatákat élt újra. 

Amikor a boros incidens után Court végre meg tudta fékezni az 

indulatát, és lerázta makacs másnaposságát, Niall azt javasolta, hogy 

képzelje magát Annalía helyébe. Elvégre úgy törtek rá az otthonában, 

ahogy egy ádáz sáskaraj tenné, és Court úgy beszélt vele, ahogy 

nyilvánvalóan egyetlen férfi se merészelt még. Es megijedt az emberei 

babusgatásától, gondolta hozzá Court. Márpedig aki ijedős, az mindig 

kivillantja a fogait, ha sarokba szorítják, ahogy Annalía tette. 

Így aztán megfogadta Niall tanácsát, és aznap nem háborgatta. Később 

ugyan látni akarta, de az intéző közölte vele, hogy az emberek napnyugtáig 

„hagynak nekik időt” a távozásra, továbbá hogy a kisasszonyt annyira 

felzaklatta „MacCarrick becstelen ajánlata”, hogy a hegy túlsó oldalán tölti 

az éjszakát. 

Fogadni mert volna, hogy a leányzó azért született a Földre, hogy benne 

bűntudatot ébresszen. De hiába. Szerencsére nem olyan ember volt, akit 

gyakran furdalt a lelkiismeret. 

70

Ilyen estéken, amikor nem dolgoztak, rendszerint éber álomba merült, 

amikor is megjelent előtte Beinn a'Chaorainn, hanyatlófélben lévő skóciai 

birtoka. Elképzelte a lehetőségeket, amelyeket egyedül Ő látott maga előtt, 

és számolta a napokat, amikor végre kifizeti az egészet, és azok a hegyek, 

fák, földek és ősi kövek mind az övéi lesznek. 

Egy átok sújtotta férfinak, amilyen ő volt, Beinn a'Chaorainn jelentett 

mindent. Az Annalía körül forgó gondolatai most mégis elhomályosították 

a hazai föld képét. Ott egye meg a fene, ha megbántotta. Holnap este 

minden valószínűség szerint kiszabadítja a bátyját, ha Llorente még életben 

van... 

Merengését vad dörömbölés szakította félbe a bejárati ajtó felől. – Liam, 

menj, és nyisd ki azt a rohadt ajtót. 

Liam letette a kártyáit, és döngő léptekkel elhagyta a szobát. Néhány 

perccel később unott hangon bődült el: – Court, valami vasvillával 

felfegyverzett csődület szeretne látni. 

– Micsoda 

– Reszketeg aggastyánok gyülekezete fáklyákkal meg ilyen-olyan 

szerszámokkal. Rettegnem kell a biztonságunkért, így azt javaslom, fogjuk 

menekülőre, amíg lehet. 

Court kimerülten fújt egyet, aztán felkászálódott. Gavin felvonta a 

szemöldökét, MacTiernay és Niall pedig a pisztolyához nyúlt, de Court 

megrázta a fejét. – Elintézem. 

Vitalét találta a bejárati ajtónál fél tucat ember társaságában, akik 

szedett-vedett csoportosulást alkottak az intéző háta mögött. Arcukból 

kifutott a vér, amint megpillantották, s Court még a térdük összekoccanását 

is hallani vélte. 

– Elegünk van abból, ahogy a kisasszonnyal bánik, és hogy 

eltulajdonítja a gazda holmiját. Azt akarjuk, hogy távozzanak – jelentette 

ki Vitale rezignáltán. -Semmi joguk itt lenni. 

A nyelvén volt a válasz: „Akinél az erő, annál az igazság”, de ahelyett, 

hogy rájuk csapta volna az ajtót, megkérdezte: – Ő tud erről Ő vette rá 

magukat 

– Természetesen nem! Mindenkit óva intett, hogy a maguk közelébe 

menjünk. 

Csak nem gondolta, hogy ártani tudna az ittenieknek Csak nem félt 

tőle Ezért kerülte, amikor egyedül voltak a házban Court úgy gondolt az 

71

elmúlt néhány napra, mintha valamiféle játszma folyt volna kettejük közt. 

– Ha most szépen elmennek, nem bántjuk magukat, Vitale. Jól tudja, hogy 

nem bírnának velünk. 

– Mi talán nem, de gyűjtünk még embereket, és akkor megnézhetik 

magukat. 

Liam kidugta a fejét a válla fölött. – Most alaposan ránk ijesztett. 

Court lesújtó pillantást vetett felé, mire visszavonult. Amikor Vitale 

nyitotta a száját, hogy folytassa, Court türelme már a végét járta. – Ne 

akard, hogy megöljelek, Vitale. – Az öreg szemébe kiülő rémülettől 

szörnyetegnek érezte magát. És ez évek óta most először kellemetlenül 

érintette. 

Ahogy csukta be az ajtót, Vitale ékes francia szitkokat szórt rá. Court 

szeme elkeskenyedett. A franciatudása nem volt valami erős, de az intéző 

mintha azt mondta volna... le mariage. Esküvő 

– Lady Annalía – szólalt meg Pascal mély hangon. 

– Isten hozta az otthonomban. – Csillogó medáljai és tömött, sötét haja 

visszatükrözte a szobában égő lámpák fényét. 

Odasétált hozzá, hogy tökéletesre manikűrözött kezébe fogja a kezét. 

Olyan sármos volt, a mosolya olyan lehengerlő, hogy Annalía ösztönösen 

nyújtotta felé, aztán hirtelen elengedte, mert eszébe jutott, hogy egy 

gyilkos áll előtte. 

A férfi így is fogta a karját, bár Annalía iszonyodva fordította el a fejét. 

– Drága Annalíám. – Arcátlanul a keresztnevén szólította meg, mintha 

kapcsolatuk legalább egy hétnél régebbi lenne, és nem a kényszer szülte 

volna. 

– Pascal – felelte metsző hangon. 

A férfi eleresztette a kezét, és hátralépett, hogy szemrevételezze. – Nem 

hittem volna, hogy van olyan szép, mint mondták. 

Annalía felbámult a plafonra, amire a másik helytelenítő ciccegéssel 

válaszolt. – Meg sem köszöni Hol hagyta azt a híres stílusát 

– A híres stílusomat 

– Ügy bizony. Minden andorrai szeret pusmogni az e helyütt csörgedező 

királyi vérről. Különben hogy jöttem volna rá 

Annalía egykedvű pillantást vetett felé. 

– Más is járja arról a forró kasztíliai véréről – mormogta Pascal 

közelebb lépve. – Alig várom, hogy utánajárjak a pletykáknak. 

72

– Tehát a stílusom – kérdezte sietősen. – Azért esett rám a választása 

A férfi udvarias távolságra hátrált, de látszott a szemén a 

felsőbbrendűség tudata. – Nem. Azért veszem nőül, mert stratégiai előnyt 

kovácsolhatok belőle, ha a vidék legősibb családjába házasodom be. 

– Minek ennyi fáradság a kicsiny Andorráért Megértem, ha egy önhöz 

hasonló ember ennyivel is beéri, de miért nem Monaco – Majd, kezét az 

arcához kapva: – A Vatikán nem egy ország 

Pascal kuncogott. Márpedig Annalía nem szórakoztatni akart, csupán 

rámutatni valamire. 

A tábornok az íróasztalához telepedett, és intett, hogy ő is üljön le. Nem 

engedelmeskedett. Erre határozottabban intett, és valami nyugtalanító 

villant a tekintetében. 

Összeszorított foggal leült. – Spanyolországot akarja, így van Ez a 

pletyka járja. 

– Igen. Miután itt bebiztosítottam magam. 

Annalía éles, kaján hangot hallatott. – Milyen eredeti. Szóval maga lesz 

a hatodik tábornok a sorban, aki az utóbbi két évtizedben ezzel 

próbálkozott 

Pascal megint felnevetett, mint aki élvezi a beszélgetést, sima hangjával 

felborzolva a nő idegeit. – Én leszek a hatodik tábornok, de az, aki tizenöt 

év után sikerre viszi a tervét. Az elődeimmel ellentétben nálam lesz 

valami, ami nekik nem volt. – Felállt, hogy közelebb menjen hozzá, aztán 

megérintette az arcát, és Annalía tudta, hogy minden félelme 

beigazolódott. 

A királynő és tábornoka nem voltak jó vezetők, de Pascalnál csak 

jobbak lehettek. Ha üzenni tudna Aleixnek, fivére figyelmeztethetné a 

külvilágot. – A levelében az állt, hogy az esküvő után azonnal szabadon 

engedi a bátyámat és az embereit. Hogyan bízhatnék önben, hogy állja a 

szavát 

– Nekem a kegyed boldogsága a legfontosabb – felelte végtelenül 

nyájas hangon. 

Annalía elutasítón emelte fel a kezét. – Belementem ebbe a színjátékba, 

de ha ketten vagyunk, nem fogom megjátszani magam. 

Pascal félrebiccentette a fejét. – Nagyon helyes. Llórente a támogatóm 

lesz. Királyi származása elegendő vonzerőt jelent majd az embereknek. 

– Soha. 

73

– Ahogy soha nem fog hozzám jönni – Mosolyogva tekintett le rá. – 

Rájöttem, hogy mindössze megfelelő ösztönzés kell, és mindenki azt teszi, 

amit akarok. -Amikor túlságosan is puha ujjával megérintette az ajkát, a nő 

megborzongott. – A szobájában talál egy ruhát. Menjen, és öltözzön át a 

vacsorához. Ma este vendégeket várunk. 

Ez parancs volt. Már megint egy félnótás parancsolgat neki. Felállt, és 

minden belénevelt arroganciáját összeszedve végigmérte, aztán távozni 

készült. 

– És Annalía – A nő megdermedt, a válla megfeszült. – Bármelyik 

szolgát, akit azon kapok, hogy segít magának kommunikálni a bátyjával, 

nyilvánosan kibeleztetem. 

Leesett állal, döbbenten fordult vissza. A tábornok még mindig viselte 

valódinak látszó mosolyát, arckifejezése őszinteséget sugárzott. Széles 

válla kitöltötte az uniformist, medáljai színesen és büszkén ragyogtak. 

Jövendőbeli férje egyszerűen tökéletes volt. Egy tökéletes szörny. 

Az éjszaka közepén Aleixandre Mateo Llorente a cellája ajtaját verte, és 

ordított, míg a torka és az ökle is véres nem lett. Pascal ma az értésére adta, 

hogy rokonok lesznek. 

Annalía hozzámegy egy gyilkoshoz, mert azt hiszi, ezzel megmentheti, 

Aleix azonban tudta, hogy soha nem hagyja el élve ezt az ablaktalan, 

nyirkos szobát. 

Azt is tudta, hogy a húga nem fog meghátrálni, és ez a meggyőződés 

fájón marcangolta a lelkét. A házasság mindkettejüket a pokolra juttatja. 

Csak egyetlen percet beszélhetne vele, hogy kiverje a fejéből ezt a 

mártírkodást, aminek semmi értelme, főképp hogy veszett ügyről van szó. 

– Az isten verjen meg mindnyájatokat – üvöltötte. – Nyissátok ki az ajtót. 

És akkor valaki... kinyitotta, de a hirtelen beáradó fény elvakította a 

többnapos sötétség után. Amikor szeme kínok árán hozzászokott a 

ragyogáshoz, egy kibontott hajú fiatal nőt látott, aki egy fátyolszerű 

hálóingen kívül semmit sem viselt. Aleix sípolva szívta be a levegőt. A nő 

gyönyörű volt, még úgy is, hogy pilláit félig lehunyta, mint aki még nem 

ébredt fel egészen. Még úgy is, hogy pisztolyt szegezett rá. 

– Fogja be a száját – ripakodott rá –, különben magam ölöm meg. 

Erre bizony nem számított. – Elnézését kérem, ha a szabadság és az 

életben maradás utáni vágyammal megzavartam volna az álmát. 

74

A lány megvonta a vállát. – Pont maga felett lakom. Hagyja abba a 

dörömbölést. 

– Ki maga 

Szemöldökráncolás. – Miért árulnám el 

– Hogy teljesítse egy haldokló utolsó kívánságát. Újabb vállvonás. – A 

nevem Olivia. 

Nem lehet Pascal lánya. – Olivia Pascal – kérdezte fojtott hangon. 

Mire büszkeségből vagy védekezésképp felszegte az állát. – Si. 

– Akkor jobb, ha komolyan veszem a fenyegetését. Ha jelent valamit a 

vér szava, maga bármilyen embertelenségre képes. 

A lány ajka kegyetlen mosolyra görbült. – Ó, igen. Képes vagyok puszta 

szeszélyből füttyenteni egyet az őröknek, és újból megveretni. 

Aleix a szívdobbanásnál is fürgébben lendült előre. A lány oldalt lépett, 

majd hidegvérrel és biztos kézzel felhúzta a kakast. – Ne legyen ostoba. – 

A hangja kemény volt, az arca akár a márvány. – Megteszem, csak hogy 

jobban tudjak aludni. 

Ezt el is hitte, miközben karját kitéve nekitántorodott a falnak. – Ilyet 

még nem hallottam. Hogy valaki jobban alszik éjjel, mert megölt egy 

embert. 

– Ki mondta, hogy megölöm Csak arra kaptam engedélyt, hogy 

megcsonkítsam, míg a tábornok nőül veszi a húgát. – Lassan becsukta az 

ajtót. – De ígérem, hogy át fogom adni nekik a jókívánságait. 

Court keze kivágódott, és megragadta az intézőt. – Mit mondtál – 

reccsent rá, miközben becsapta maguk mögött az ajtót. 

A többiek a szemöldöküket felvonva figyelték, ahogy berángatja Vitalét 

a szalonba, és egy székbe löki. 

– Azt mondtam, hogy maga egy hálátlan disznó. A kisasszony 

megmentette az életét... 

– Valami esküvőt emlegettél. 

Megmakacsolta magát, de Court addig rázta, amíg nem beszélt. – 

Odament! – gesztikulált hevesen. – Hogy megmentse a bátyját. A tábornok 

elfogta, hogy így kényszerítse a kisasszonyt. 

– Nőül veszi Annalíát 

Amikor Vitale bólintott, Niall szólalt meg: – Egy elkapatott, számító nő, 

nem igaz, Court Hozzámegy Pascalhoz, csak hogy mentse a fivére életét. 

Micsoda hidegvér. 

75

– Ez nem lehet igaz. A pletykák szerint a spanyol királyi családból vesz 

nőül valakit. Nem az andorrai nemességből. Ezt mivel magyarázza – 

Court emlékezett, amikor a nő odavágta neki, kasztíliai vagyok, de hogy 

királyi vér lenne 

Vitale tétovázott. – Miért mondanám el 

– Mert ha megteszi, esetleg úgy döntök, hogy visszahozom. 

A másik elkerekedett szemmel nyögte ki: – A kisasszony és a bátyja a 

régi kasztíliai királyi család utolsó egyenes ági leszármazottjai. Ők viselik 

az utolsó címeket. 

– Képtelenség. Annalía apja nem kasztíliai volt. 

– A cím anyai ágon öröklődött. 

Courtot nem győzte meg, de Niall hozzátette: – Egyes nemesi 

családoknál anya ági a leszármazás. 

– Ostobaság. Ez azt jelentené... Akkor ő... – Court még úgy is alig hitt a 

fülének, hogy belegondolt, a királyi vér megmagyarázná a nő 

arroganciáját. – Miért nem fordult segítségért a családjához 

– Megtette. Mint már említettem, ő és a bátyja elidegenedett a családtól, 

és más életet választottak, de a kisasszony lenyelte a büszkeségét, és 

megpróbált kapcsolatba lépni velük. Ügy gondoljuk, az üzenet soha nem 

jutott ki Andorrából. 

Niall füttyentett, és azt mondta: – Pascal egy hétpróbás fattyú. Izabella 

koronájára pályázik. 

– De ez azt jelenti, hogy Annalía semmit sem ér neki, amíg a bátyja 

életben van. Amint megkaparintja magának, Llorente halott. 

– Nem így van – jelentette ki az intéző nyomatékosan. – Pascal 

megpróbálja majd bábként használni a gazdámat. 

– Nem fogja. – Court megrázta a fejét, és biztos volt benne, hogy 

ugyanazzal az arckifejezéssel néz rá, ahogyan az emberei is. – A gazdádat 

megölik, hacsak nem ölték meg máris. 

– Te meg elintézted, hogy Annalía elmenjen – dünnyögte Niall a háta 

mögött. – Gratulálok, Court. 

Court a hajába túrt. – A pokolba! Miért nem kért meg újra, vagy 

magyarázta meg a helyzetet 

Vitale sötét pillantást vetett felé. – Mielőtt a kisasszony ellovagolt, azt 

mondta, inkább lesz egy gyilkos felesége, ha úgy lehetősége nyílik 

kiszabadítani a bátyját, mint hogy egy zsoldos lotyója legyen, és egy 

76

magához hasonló ördögi teremtményre bízza a fivére életét. Tizenkettő egy 

tucat, mondta. Mindkét eshetőség elviselhetetlen. 

Ahogy Court maga elé képzelte Annalíát, egyedül és rettegve Pascal 

mindig sötét otthonában, kellemetlen érzés szorította össze fájón a 

mellkasát. – A kénköves pokolba, Vitale. Ezt előbb is elmondhatta volna. 

– Tizenkettő egy tucat – háborgott Niall a bajsza alatt. – Court, te 

tényleg meg vagy átkozva. 

77

KILENC 

Az előző esti vacsorán, amelyre a tábornok gyűlöletre méltó támogatói 

közül jó néhányan hivatalosak voltak, Annalía egy visszafogott, ámde 

pazar ruhát viselt. Ma este Pascal egy égővörös, nevetségesen kivágott, 

komédiába illő rongyot küldött neki. Miközben mindenki más a falusi 

mulatságon szórakozott, ő egy meghitt vacsora elé nézett édes kettesben 

Pascallal. A ruha alapján sejtette is, hogy mire megy ki a játék. 

Épp azon igyekezett, hogy valahogy feljebb ráncigálja a ruhát a keblén, 

amikor Olivia lépett be kopogtatás nélkül. A kis boszorkány egyenesen 

odament a szekrényhez, hogy mohó tekintettel végigmustrálja a ruhatárát. 

Reggel az ékszereit vetette alá hasonlóan pimasz szemlének. 

– Mit akarsz 

– Árulja el – felelte Olivia félvállról, miközben kihúzott, felbecsült, 

majd visszatett a helyére egy ruhát –, miért nőtlen 

Annalía abban a pillanatban maga felé pördítette, és megszorította a 

karját. – Láttad Aleixet – Sikerült meglepnie a lányt. – Ugye láttad 

Olivia lerázta magáról. – Miért nőtlen – kérdezte hajthatatlanul. 

Azt jelentené a kíváncsisága, hogy vonzódik Aleix-hez A falusi nők 

egytől egyig jóképűnek tartották a bátyját a magas termetével és a 

szomorú, aranyszínű szemével. Mare de Déu, Pascal ivadéka érzéseket 

táplálna Aleix iránt Ebből még előnyük származhat. 

– Özvegy – ismerte be, noha olyan érzése volt, mintha a meztelen lábát 

dugná oda egy viperának. – A felesége belehalt a szülésbe. 

Olivia kifejezéstelen kőarcáról semmit sem lehetett leolvasni. – Gyereke 

van 

– Nincs. A kislánya is meghalt. 

Olivia megvonta a vállát. Annalía igyekezett elhitetni magával, hogy 

mindig a vállát vonogatja, ha felkavarja valami, másképp szájon vágta 

volna. 

– Miért érdekel 

78

A lány az ablak felé mentében végighúzta az ujját az ágytakarón. – Csak 

kíváncsi voltam apám foglyára. 

– Mesélek még róla – mondta Annalía az ágy szélére ülepedve. Olivia 

megfordult, és kibámult az ablakon, de nem tiltakozott. 

– Aleix jó ember, és erős. Egy meseszép házban él, mely azokra a 

legelőkre néz, ahol a díjnyertes lovai futkosnak. Mindennap figyeli őket, s 

bár egy szót sem szól, én tudom, mennyi örömét leli bennük. 

Mintha már nem tartaná olyan mereven a vállát. 

Roppant intelligens és olvasott. A tengerentúli Cambridgeben járt 

iskolába. Mostanában mélabús, de nem volt mindig az. – Annalía ekkor 

úgy döntött, hogy felfed valami igazán személyeset. – Csak nagyon 

magányos ott fent a hegyen. 

Megint a vállrándítás. – Nem állhatom ezt a locsogást. – És 

keresztülment a szobán az ajtóhoz. 

– Aleix itt van, igaz – kérdezte Annalía. – Én a ház egyik végében 

vagyok, mert ő a másikban. 

Olivia megfordult, hogy végigmérje, és Annalía érezte, hogy a válaszát 

fontolgatja közben. Nyilván soha nem tesz olyat, ami nem szolgálja 

valamiképpen az érdekeit. – Pascal öt percen belül odalent akarja látni. Ne 

okozzon csalódást neki, mert azt mindketten megszenvednék. 

Nem tagadta, hogy Aleix itt van! Noha olyat sem mondott, ami ezt 

megerősítette volna, Annalía mégis biztos volt magában. – Köszönöm a 

tanácsot. Cserébe hadd adjak valamit én is. Nemsokára férjhez kell 

menned, Olivia. A tegnap esti gyűlöletes vendégek egyikéhez. 

– Hallgasson. Honnét tudna maga erről 

– Boldogan beismerem, hogy kegyetlenségben és gyilkolásban 

tapasztaltabb vagy nálam, de a házasságokról én is tudok ezt-azt. Pascal 

helyzete igencsak bizonytalan, és éppen most trombitálja össze a 

támogatóit. Milyen kényelmes, hogy társadalmilag és politikailag mind 

erősen kötődik Spanyolországhoz, és mind nőtlen. 

Hatlovas hintó. Egy apa meglepetésvizitre megy a lányához az iskolába, 

és mikor a lány belép a társalgóba, bemutatják újdonsült, gazdag és 

politikai kapcsolatokkal büszkélkedő jegyesének. A férfi külseje, 

vérmérséklete és ahogy a jövőről gondolkozik, esetleges, a házasságról 

ugyanis már azelőtt döntenek, hogy a lánynak a leghalványabb sejtelme 

lenne, mi vár rá. Egyetlen kézfogással az életét ragadják el. 

79

Annalía nem gondolta volna, hogy egyszer ilyen sorsot kíván majd 

valakinek. Még ha Oliviáról volt is szó. 

Olivia dühödten meresztette rá a szemét. – Engem hiába próbál 

manipulálni. Megyek, és megkérdem Pascalt. – Azzal sarkon fordult. 

– Biztosra veszem, hogy nem fog hazudni – kiáltotta utána, aztán újból 

nekiesett a ruhájának. Mivel nem tudta feljebb rángatni, odanyúlt a 

nyakláncához – amelyet az az undok skót nyakörvnek nevezett –, hogy 

lássa, a helyén van-e. Kis szerencsével a viselt ékszerek csillogása – Pascal 

ragaszkodott az ékszerekhez – eltereli majd a figyelmet a kebléről. 

Noha rettegett tőle, hogy így mutatkozzon, eszébe sem jutott késni, 

nehogy felmérgesítse a tábornokot. Ahogy ő viselkedik, úgy bánnak ezek 

Aleixszel. 

Annalía tudta, hogy a bátyja a házban van, és azt tervezte, hogy ráveszi 

Oliviát, segítsen nekik. Pascal azt állította ugyan, hogy ez esetben 

bármelyik szolgát megöli, a saját lányát azonban biztosan nem bántaná. 

A szemöldöke ráncba szaladt, amikor felidézte Pascal előző esti 

mosolyát, amelyet akár gyengédnek is lehetett volna nevezni. Amilyen 

erősnek, büszkének és jónak mutatta magát a férfi, a lelke épp olyan sötét 

volt. Ha a belőle áradó karizmára és arra az elképesztően szép arcára 

gondolt a gyertyafényben, végül arra jutott, hogy mégis képes lenne ártani 

a saját lányának. 

Hanem ez a kockázat még belefér, gondolta, ahogy elsietett a szobájából 

a légyottra. 

Miután túlestek a vacsora megpróbáltatásán, és Pascal elkísérte az 

asztaltól, Annalía engedélyt kért, hogy visszavonulhasson a szobájába 

pihenni egy órát. A férfi ezt helyeselte, hiszen a hét végén még sok 

tanulnivaló vár rá , aztán odahajolt hozzá, hogy megcsókolja. 

Annalía nagy merészen az arcát fordította felé, és mielőtt az ajtó felé 

fordult, megpaskolta a tábornok mellkasát, amivel nevetésre ingerelte. – Ó, 

Annalía – sóhajtotta Pascal a távozó nő után. 

Amint egyedül maradt, felrohant a lépcsőn a szobájába, és egy székkel 

kitámasztotta a kilincset. Vizet locsolt az arcába, a tükrös öltözőasztalhoz 

telepedett, és üres tekintettel bámult maga elé. Pascal „gyámsága” alatt 

árnyéka lesz csupán régi önmagának. 

80

Tizenkettő egy tucat, mondta akkor, de most, hogy ismerte Pascalt, 

inkább MacCarricket választotta volna, ha már mindenképpen el kell 

búcsúznia az ártatlanságától. A skót kegyetlenségének legalább nem volt a 

tanúja. 

A tábornok szebb férfi volt, mint a skót – vagy mint bármely általa 

ismert férfi –, de ez nem számított. A hegyvidéki sebhelyes arca, nyers 

beszéde és agresszivitása most egészen csábítónak tűnt Pascal lenyűgöző 

mosolyához, puha kezéhez és gyilkos indítékaihoz képest. 

És az esküvő órája egyre közeledett. Férjhez megyek. 

Mindenki csak csodálkozott, miért nem ébred benne vágy a házasságra, 

mikor ott volt előtte Aleix és Mariette, akik annyira egymásba voltak 

bolondulva. Hát épp az ő szerelmük miatt! Látta, mit szánt a mennybéli 

isten a férfinak és a nőnek, látta Aleix és Mariette hűségét, és önként soha 

nem vetette volna magát egy szerelem nélküli házasságba. 

Úgy végképp nem, ahogy most... De nem szabad erre gondolnia! Hiszen 

segíthet Aleixnek. Volt valami a birtokában, amit alkura bocsáthatott... 

Pisztolylövések hangzottak, Annalía összerezzent. A részeg üvöltözés 

és a pisztolypufogtatás hozzátartozott a dezertőrök tivornyáihoz. És 

minden baj tetejébe még a haja is kibomlott. Ahogy a keféjéért nyúlt, 

finoman megcsendült a karkötője, s a hajában sikló kefe érintése is 

megnyugtatta. 

Gondolatai ismét a hegyvidéki felé szálltak. „Nem érem be mással, csak 

magával”, mondta azon az öblös, zord hangján. Megvetésre méltó alak. 

Imádkozott, hogy Vitale engedelmeskedjen az utolsó parancsnak, amelyet 

a távozása előtt hagyott neki, és távol marad tőle. Bár ő maga is így tett 

volna... Hirtelen megdermedt, a kefe félúton megállt a kezében. 

Aznap éjjel a dolgozószobában MacCarrick nem azt mondta, hogy látta 

a haját Dehogynem! A haját és a többi kincset, amelyet rejteget. 

Lecsapta a kefét. Az egyetlen hely, ahol kibontva viselte a haját, a 

hálószobája volt. MacCarrick kifigyelte, amikor aludt! Mi másra lehet 

számítani egy ilyen faragatlan alaktól Nyilván mindig a saját feje után 

megy, nem törődve más emberek vágyaival, semmibe véve az érzéseiket. 

Elege volt már a brutális férfiakból. Na és a saját vágyai Utálta, hogy 

mégsem képes uralkodni magán. A szokásosnál szorosabb kontyba fogta a 

haját, aztán még mindig dühösen a nyakláncát kezdte igazgatni... 

81

Valami megcsikordult odakint, közel az ablakhoz. A zene, időnként 

lövésekkel tarkítva, folytatódott, de mintha hallott volna valamit az ablaka 

alól. Talán a szél dobott egyet valamelyik lámpáson. 

Egy hatalmas csizma csusszant be az ablakon, amit egy hasonlóan 

hatalmas férfi követett. Annalía talpra ugrott. – Ismerem magát! Maga 

MacCarrick embere. – Ez volt a legidősebb. – Mondja meg, mit akar, vagy 

sikítok! 

Még egy férfi lendült be a szobába. Istenem, a kölyök! 

– Azért jöttünk, kislány, hogy biztonságos helyre vigyük – mondta az 

idősebbik, ahogy közeledett felé. – És tudja jól, hogy nem hallanák a 

sikítását. 

– A pokolba magukkal! – Zsoldosok! Átkozott, istenverte zsoldosok. 

Még hogy biztonságos helyre viszik! Amikor a fiatalabbik megragadta a 

csuklóját, felkiáltott: Miért nem tudnak békén hagyni, mindnyájan, és 

foggal körömmel ugrott neki. 

– Áá, Gavin! – kiáltotta a fiú, és eleresztette. – Ez megharapott. 

Szerintem kötözzük meg a kis boszorkát! 

– Nem, fiacskám, nem. Majd én... A pokolba! Engem is megkapott! 

Court nem azért sózta ránk a dolgot, hogy elkerüljük a verekedést – 

mormogta Gavin ingerülten, ismét Annalía felé nyúlva. – Nem bántjuk, 

kislány, ért engem Meg akarjuk menteni. 

– Ha eltűnök, halálra ítélem a bátyámat! – Annalía rúgott egyet felé, de 

útban volt a szoknyája. – Úgyhogy nem megyek sehová! – Amikor 

elkapták a csuklóját, vadul kapálódzni kezdett, de nem sokáig. Legnagyobb 

bosszúságára satuba volt szorítva. 

– Hallgasson ide. MacCarrick éppen most keresi a börtönt. Ha a bátyja 

ott van, mindkettejüket kiszabadítjuk, és biztonságos helyre menekítjük. 

Hányingerrel küszködött. – De nincs a börtönben! 

Gavin összeráncolta a szemöldökét. – Igazán – kérdezte, miközben 

bekötözte a száját. – Hát akkor, uh, hát akkor bízzuk Courtra a dolgot. 

Kiabálni próbált, és összekötözött kezével nekiesett, de a férfi elhajolt 

az ütés elől. 

– Liam! – intett az állával az utazótáskák felé. – Fogd azokat, meg 

néhány ruhát. 

Liam oda se figyelve gyömöszölte bele a báli ruhákat, csipkeneműt és 

harisnyákat. 

82

Annalía vadul rázta a fejét, és a száját leszorító kötésen keresztül 

kiáltozott. Idióta! Pascal meg fogja ölni! 

– Hé, kicsikém, nem lesz semmi baja. Minden a legnagyobb rendben 

lesz – biztosította Gavin, miközben a vállára dobta. 

Annalía a hátába mélyesztette a körmeit, minden keservét beleadva a 

mozdulatba. Gavin megfeszült, de nem tette le, és Annalía dühödten 

sikoltozott, de csak valami szánalomra méltó, fojtott hangot lehetett 

hallani. 

83

T Í Z 

Annalíát elrabolni kiábrándítóan egyszerűnek bizonyult. Némi pénz az 

információért, egy kis csetepaté az ünneplésben megrészegült spanyol 

dezertőrökkel és egy húsz-perces manőver választotta el mindössze a nőtől 

Court embereit. 

Court már messziről megpillantotta a karját üdvözlésre emelő Liamet. 

Előttük lovagolt Gavin Annalíával. Court szemöldökráncolva nézte a társa 

karja közt kapálódzó nőt, miközben Gavin a lovát megsarkantyúzva 

elvágtatott a kunyhó felé. 

Court úgy döntött, nem vesztegeti az időt csapata többi tagjának 

bevárásával, és mert azt gondolta, Annalía boldogan velük tart, ha előadják 

neki a tervet, a legidősebbet és a legfiatalabbat küldte érte. 

Court, Fergus, Niall és MacTiernay időközben a dezertőrökkel 

csatározott, majd végigjárták a börtönt, s ha már ott voltak, mindegyik 

cellát kinyitották, de Llorente nem volt sehol. Ettől Annalía 

meggondolhatja magát, de amint feldolgozta a bátyjáról kapott hírt, hálás 

lesz, hogy megmentették. 

Felemelte a fegyverét, a meleg puskacsövet a vállán nyugtatva, aztán 

jelzett a többieknek, hogy lovagoljanak el a másik irányba. Egy félrevezető 

úton hagyták el a várost, majd nagy ívben visszakanyarodtak Andorra 

északkeleti csücske és a kunyhó felé. Onnét egy rejtett csempészútvonalon 

haladtak tovább, sebesen keresztülvágva az egyre meredekebben kanyargó 

vízmosásokon. 

Amikor a csapás elkeskenyedett, és a terep lelassította őket, Niall 

lovagolt mellé. – Gondolkoztam. 

– Miről – mordult fel. 

– Arról, ahogy az andorrai szépséggel bánsz. És arról, hogy miért 

aludtál tegnap este az ő szobájában 

84

Court hátranézett, hogy a többiek hallótávolságban vannak-e. Fergus 

már elbóbiskolt, MacTiernay meg jócskán le volt maradva. – 

Kényelmesebb az ágy, Niall. De hagyjuk ezt. 

– Egyikünknek sem tetszik a viselkedésed. 

– Ti csak ne... 

– Mi csak azt akarjuk tudni, hogy miért – vágott a szavába Niall. 

– Mit foglalkoztok velem, a pokolba is. Az én dolgom. 

– Az unokatestvéred vagyok. Magam is a MacCarrick klán tagja. A te 

dolgod az én dolgom. 

– Hogy jössz te... 

– Az átok. 

– A fenébe, ne kezdd megint. – Már közel jártak a kunyhóhoz, ahol 

véget vethetnek ennek a beszélgetésnek. A magaslatról, ahol jártak, már rá 

is látott. A szemöldöke ráncba szaladt. Minek ez a díszkivilágítás ezen a 

késői órán 

– Nem hunyhatsz többé szemet fölötte – mondta Niall, aztán lehalkította 

a hangját. – Úgy viselkedtél, mint eddig soha. – A lova, megérezve a pajta 

és a pihenés ígéretét, megpróbált gyorsabb tempóra váltani, de Niall 

visszafogta. – Azt hittem, a lelkednek az a része már halott, és örültem 

neki. De nem az. 

Court rántott egyet a vállán. – Hamarosan túl leszünk rajta. Biztonságos 

helyre viszem, aztán végeztem. – Úgy tervezték, hogy kiszabadítják 

Annalíát és a bátyját, és elviszik őket a csempészlakhoz, de Court 

megígérte Mailnek, hogy ha Llorente halott, a lányt mindenképpen 

eljuttatják egy biztonságos házba, Toulouse mellett. 

– Ott hagyod Franciaországban – kérdezte Niall, ahogy belovagoltak a 

roskatag istállóba. 

– Igen – felelte határozottan, de a fenébe is, egyetlen másodpercig 

habozott, és Niall tudta ezt. Valami nem stimmelt vele, a nő egészen furcsa 

reakciót váltott ki belőle. S ez neki is legalább olyan zavarba ejtő volt, mint 

Niallnek. 

– A pokolba, Court, sose jön rendbe az életed, ha hozzányúlsz. Nézd 

meg, Ethan is hogy járt. 

Court legidősebb bátyja, Ethan a külsejére és a tetteire nézve is 

félelmetes ember volt, jegyesének rejtélyes halála pedig csak szaporította a 

pletykákat... 

85

Sikoltások szakították félbe merengését. Annalía visítozott a 

kunyhóban, amit időnként hangos csörömpölés és a férfiak kurjongatása 

szakított félbe. 

Akkor ütötte meg a fülüket a zaj, amikor leugrottak a nyeregből. 

Összenézett Niall-lel, és már rohantak is be a házba. Liamet pillantották 

meg az egyik szoba ajtajában, ahogy harminc vérmes hegyvidéki 

bujtogatásától kísérve, felemelt karral védekezve próbál előrehaladni a 

vázák, gyertyatartók, cipők és dobozok záporában. Minden elhajított 

tárgyat egy-egy feldühödött sikoly festett alá. 

Court keresztül verekedte magát az embereken, akik boldogan 

lapogatták hátba, hogy élve látják, mígnem elért Liamig. Court vállon 

veregette, és a szemébe nézett, mire Liam nagy örömmel félreállt. 

Mindenki elhallgatott. 

Court szinte sajnálta a nőt, miközben legrémisztőbb arcát elővéve 

belépni készült a szobába. A tűzvonalba került, éppen csak elhajolva egy 

szalmával teletömködött kristályváza elől, de nem lassított léptei határozott 

ritmusán. 

Amikor találkozott a tekintetük, leesett állal meredt Annalíára, aki 

testhez tapadó tűzpiros ruhában volt, a haja szabadon hullámzott, és a 

keble majdnem hogy kibuggyant. – Anna – szólalt meg dörgedelmes 

hangon, aztán fejen találta egy gyertyatartó. 

Aleix arra riadt fel az éjszaka közepén, hogy valakik jönnek lefelé a 

lépcsőn. Megdörgölte a szemét, homlokát ráncolta a sötétben. 

Az őrök soha nem jöttek ilyen későn. Hirtelen beléhasított a felismerés, 

és rögtön tudta, miért jönnek most mégis. 

Kivégzésre viszik. 

– Papa. – Olivia hangja hallatszott volna a lépcső felől – Talán nem 

kéne elhamarkodnod a dolgot Llorentével. 

– Hogy érted ezt – kérdezte Pascal. 

– Szerintem igen kényes időket élünk. A helyiek szeretik a foglyunkat. 

– Hangját megvetés színezte. – Ha kivégezzük, csak okot adunk nekik a 

lázongásra. 

Aleix megrázta magát. A lánynak igaza volt. A halála feltüzelné az 

embereket. 

86

– Spanyolországnál is kihúznánk a gyufát. – A lépések a cellája előtt 

torpantak meg. – Így is gondolkoznak rajta, hogy mi legyen a 

dezertőrökkel. Ha a beavatkozás mellett döntenek... 

A pokolba, gondolta Aleix, hónapok óta erre várok. 

– Mit javasolsz 

– Ne cselekedjünk forró fejjel. Tudom, őrjítő, hogy elrabolták, de 

ahelyett, hogy megölnéd, inkább szerezd vissza, hogy véghez vihesd a 

terved, és nőül vedd, ezzel megalapozva a trónigényedet. Llorentétől utána 

is megszabadulhatsz, és szépen átveszed a helyét. 

Szerezd vissza Elrabolták! Talán van egy szövetségesük, aki 

megakadályozta a frigyet. Aleix szíve boldogan dobbant meg. Napok óta 

ez volt az első reménysugár. 

– De bemocskolták – mondta Pascal. Bemocskolták 

– Gondolod, hogy a hegyvidékiek megerőszakolják – kérdezte Olivia. 

Azok az állatok magukkal vitték Annalíát 

– Nem számít, megteszik-e, vagy sem, akkor is be lesz mocskolva 

mindenki szemében. A vendégeink majd erről is gondoskodnak. 

Aleixnek minden önuralmára szüksége volt, hogy ne üvöltsön fel, hogy 

ne verje dühében a falba a fejét. Miért tennének ilyet a hegyvidékiek, ha 

egyszer Pascalnak dolgoznak Hiszen két hete sincs, hogy legyőzték őt és 

az embereit a szörnyeteg nevében. 

– A házassággal járó előnyök akkor is túlmutatnak a károkon. Gondolj 

Spanyolországra, papa. És ha mégis teherbe ejtik, csak... csak egy kis 

baleset, és jöhet egy tiszta házasság. 

Szünet. Aleix szinte látta a tábornok töprengő arckifejezését. Végül azt 

mondta: – Attól tartok, már késő, de megpróbálom. 

– Úgy vélem, bölcs döntést hoztál. 

– Mindig te voltál a legdörzsöltebb gyermekem, Olivia. Hideg vagy, 

akárcsak én. 

– Igen, papa. Akárcsak te. A ringyó. 

Annalía látta, hogy MacCarrick arckifejezése vészjóslóra vált, és a teste 

megfeszül, ahogy a halántékát dörzsölgeti. Felkapott egy korsót a 

szalmával kibélelt ládából, és készült, hogy eldobja. 

– Eszébe ne jusson – intette a férfi érdes hangon, szemöldökét ráncolva 

a nő fegyverére. 

Annalía hátralendítette a karját, és már éppen elhajította volna. 

87

– Azt mondtam – Court egy kézzel lefogta előbb az egyik, majd a másik 

csuklóját, és elvette tőle a korsót, ne. 

– Én pedig azt mondtam – nyögte, miközben térden rúgta –, hogy 

menjen a pokolba, bestia! 

Court a csuklóját szorítva eltolta magától, hogy ne tudja elérni a hegyes 

papucsával, na meg azért is, hogy tovább meressze a szemét a ruhájára – a 

Pascaltól kapott szemérmetlen öltözékre. Amikor az a két haramia 

bevonszolta a rozzant kalyibába, és letették a földre, közszemlére téve, 

mint valami trófeát, Annalía halálra válva vette észre, hogy a melle 

mindjárt kibuggyan a ruhájából egy egész csapat férfi előtt. 

MacCarrick nyitotta a száját, aztán becsukta, s közben le sem vette a 

szemét a kebléről. 

– Maga alávaló! – kiabálta. – Ezért rabolt el A testemet akarja 

Egyetlen nyomorult csók miatt 

Az utolsó szavaknál mintha duruzsolás kélt volna az ajtó előtt. 

MacCarrick haragosan arra fordította a fejét, de mind eltűntek szem elől. – 

Ne ámítsa magát – morogta a válla fölött, mielőtt visszafordult, és ezúttal 

az arcába nézett. 

– Akkor miért 

– Megvan rá az okom. A legfontosabb, hogy bosszút álljak Pascalon. 

– De miért én – erősködött a nő. – Mikor visznek vissza 

– Soha. 

– Muszáj visszavinniük! Maga ezt nem érti! 

– Nem értem, hogy Pascal a fivére életével zsarolta, hogy házasságra 

kényszerítse Hogy nem értem, kicsoda maga 

Annalía levegő után kapkodott. – M-maga tudja, hogy egyedül azzal 

tarthatom életben a fivéremet, ha hozzámegyek a tábornokhoz Az isten 

szerelmére, akkor miért raboltak el 

– A bátyjának vége, szépségem. 

– Nem, MacCarrick. Ez nem igaz. 

– Miért mondja ezt 

– Biztos forrásból tudom, hogy az este még életben volt, 

Court megrázta a fejét. – Átkutattuk a börtönt. Már nem volt ott. 

Gúnyos mosollyal fogadta a szavait. – Mert Pascal a nagy házban tartja 

fogva. 

– Ki mondta 

88

Felszegte az állát. – Olyasvalaki, akiben meg lehet bízni. – Tudta, hogy 

a skót csak kigúnyolná, hogy hitt Oliviának. És igazság szerint Olivia soha 

nem állította, hogy Aleix a házban lenne. Annalía mégis tudta, hogy ott 

van. 

– Kicsoda 

Mivel nem jött válasz, Court folytatta: – Akkor azt kell feltételeznem, 

hogy hazudik, és egy szavát se hiszem többé. 

– Rendben van. Pascal lánya mondta. 

– Benne aztán csakugyan meg lehet bízni. 

– Lehet, hogy nem hisz nekem, de tudja mit, én se hiszek magának. A 

bátyám nem halt meg, de a mai alakításuk után még meghalhat, ha nem 

visznek azonnal vissza! – Elmasírozott a férfi mellett, de az elkapta a 

derekát, és visszaperdítette a szobába. – Nem tarthat itt! 

– Dehogynem. Nem hagyom, hogy veszélybe sodorja az életét, ha 

egyszer nincs miért. 

– Ez az én dolgom! 

– Már nem – hangzott a könnyed válasz. 

– És mégis mit óhajt tenni 

– Kivárunk néhány napot, aztán elviszem egy vendégházba, Toulouseba. 

Ott biztonságban lesz, és kapcsolatba léphet a családjával. 

Annalía keze ökölbe szorult. – Szóval higgyem el, hogy biztonságos 

helyre akar juttatni engem Merő szívjóságból Mintha mondott volna 

valami olyasmit, hogy „Soha ne higgyen nekem”. – Hangját elmélyítve, a 

skót akcentusát mímelve beszélt. – „Hitvány ember vagyok, csúnyán 

ráfarag, ha bízik bennem, Annalía”. 

A szomszéd szobából harsány röhögés hallatszott. Court ingerülten 

fordult oda, azután ismét ránézett. – Sosem mondtam, hogy hitvány 

vagyok. 

– Vettem magamnak a bátorságot! – Igyekezett féket kötni az 

indulatára. – Én... sajnálom. Csak próbálom átlátni a helyzetet. – Amikor 

látta, hogy nem hatotta meg, könyörgéshez folyamodott. Összetett kézzel 

kérlelte: – Belátom, igaza van abban... abban, amit mondott, de kérem – 

kérem –, engedjen visszamennem Pascalhoz. – Ám ahelyett, hogy 

meglágyította volna, csak még jobban felbőszítette. 

– Felejtse el. Maradunk a tervnél. 

– Hiszen megmentettem az életét! 

89

– Amiért nem tudok elég hálás lenni. 

Megvetem. Összefonta a karját a mellén, máskülönben megfojtotta 

volna a férfit. Annak ismét rámeredt a szeme a keblére, mintha nem bírna 

uralkodni magán. 

Hát nem az a következő gondolata, hogy újra ágyba viszi – Maga 

pontosan az az üzekedni vágyó skót állat, aminek mondják. 

A skót a szemébe nézett, arckifejezése baljósra váltott. – Állatnak 

nevez Mikor maga ment oda, hogy üzekedjen a tábornokkal 

Annalíában a lélegzet is bennakadt. – Azért mentem oda, hogy feleségül 

vegyen! 

– Annál rosszabb – dörögte. – Miért nem vallotta be az igazat 

– Miért tettem volna – kérdezte őszinte értetlenséggel. – Tán a 

barátságunk miatt Az irántam táplált kedvessége miatt Maga rosszabb, 

mint Pascal, és én pontosan ezért választottam őt maga helyett! 

– Nem bántottam. Nem loptam el az ékszereit vagy az ezüstjét... 

– Mintha számítana valamit! 

– Számít, ha egy zsoldosról van szó! – túrt bele Court a hajába. 

– Maga nem zsoldos – köpte a szót Annalía. – A zsoldosok gyilkolnak, 

aztán pénzt kapnak érte. Az alapján, amit Pascalnál hallottam, az utóbbi 

magának nem sikerült. 

– Nem tud maga semmit. 

– Nem kapta meg az aranyát Így bosszúból elrabol egy ártatlan lányt az 

esküvője előtt 

– Ártatlan – nevetett aljas, csúfondáros hangon. – Az íróasztal tetején 

nem annak tűnt. Hölgyem. 

Annalía elakadó lélegzetén keresztül is hallotta a kinti zúgolódást. 

MacCarrick odament, és dühödten bevágta az ajtót: – Magatokkal 

foglalkozzatok, a pokolba is – eközben a nő megpróbált nyugalmat 

erőltetni lángba borult arcára. 

Édes istenem. A bőre égett, a szeme könnybe lábadt a megaláztatástól, 

hogy szégyenletes titka lelepleződött emez idegenek előtt. Amíg él, nem 

enged még egyszer a szenvedélynek. MacCarrick kegyetlenül kigúnyolta 

első próbálkozását, nevetségessé tette azt, amibe pedig élvezettel kóstolt 

bele. Az íróasztal tetején nem annak tűnt. Elfordult, és hiábavaló 

erőfeszítéssel feljebb rántotta a ruháját. 

90

– Kíváncsi vagyok, mit szólna hozzá Pascal, hogy megcsókolt, éppen az 

esküvő előtt. 

– Semmit sem bántam jobban egész életemben – vetette oda a nő a válla 

fölött. És ez igaz is volt. 

Court keményen megragadta a karját, és maga felé fordította. – 

Szívességet tettem magának. Megmentettem, hogy visszafizessem a 

kölcsönt. Követelhettem volna váltságdíjat is. 

– Igen! – kiáltott fel. – Könyörgök, követeljen váltságdíjat! Küldjön 

üzenetet, hogy Pascal tudja, nem önszántamból távoztam, hanem 

kényszerítettek. 

– Találkozott Pascallal, tudja, hogy egy mészáros, mégis hiszi, hogy a 

bátyja még él Bízik benne, hogy szabadon enged egy embert, aki a 

legnagyobb problémát jelenti a számára 

– Maga mégis neki dolgozott. Próbálja kiókumlálni azzal az ostoba skót 

fejével: ha arra bérelték fel, hogy egy „mészáros” helyett végezze a piszkos 

munkát, magát vajon minek lehet nevezni – Kitépte a karját a 

szorításából. – Gondolkodjon, mielőtt nekiáll Pascalt szidalmazni előttem. 

– Az ellenkezője ugyanúgy igaz. Ha tényleg annyira rosszak vagyunk, 

ahogy hiszi, vegye számításba, hogy a maga jegyese irányított minket, 

akihez oly nagyon visszakívánkozik – csikorogta a férfi. – Mégis hajlandó 

megbízni benne 

– Ha maga a másik alternatíva – kérdezte hitetlenkedve. – Hát persze! 

Court az ajtóhoz lépdelt, de még visszafordult. – Figyelmeztetem, hogy 

bezártam a spalettákat – a vaskos, nehéz spalettákat. És mind ott leszünk a 

szomszéd szobában. Nem tud menekülni. – Olyan erővel vágta be maga 

után az ajtót, hogy a falak is beleremegtek. 

– Miért is nem hagytam sorsára a folyónál! – kiáltotta utána, aztán 

átgondolta a helyzetét. Vagy visszajut Pascalhoz, vagy belehal a 

próbálkozásba. De muszáj nőül mennie a tábornokhoz. 

Jól látta a helyzet iróniáját. Irtózott tőle, hogy nőül menjen Pascalhoz, 

teljes szívéből lázadt a gondolat ellen. És most megfosztották a 

kényszerházasság lehetőségétől. MacCarrick hibája az egész, és ő nem 

engedheti, hogy a skót még többet ártson neki. 

Az éjjel jólesett harcolni, nekitámadni azoknak, akik irányítani akarták 

az életét. 

91

Ökölbe szorította a kezét, és eszébe jutott, hogy egyszer megkérdezte 

Vitalét, miként tudott életben maradni Párizs utcáin. – Mindig akkor 

ütöttem – válaszolta a férfi –, amikor a másik nem számított rá. – Annalía 

csak a fejét ingatta, nemigen tudta elképzelni, hogy így is lehet élni, de 

Vitale azt mondta, ő is túlélte volna – hogyha úgy hozza a sors, Annalía is 

képes lenne ravaszul, kíméletlenül és veszélyesen cselekedni. 

Ravaszul Igen. Kíméletlenül Talán. Mi lenne, ha a veszélyes mivoltát 

MacCarricken próbálná ki Amikor az nem számít rá. 

Court kiviharzott a szobából, és az asztal körül vagy a székeken 

elnyúlva találta társait, akik izgatottan várakoztak, mégis érdektelenséget 

színleltek. 

– Szóval nem hisz neked – kérdezte Gavin. 

– A legkevésbé sem. 

Niall megvakarta az állát. – Hadd beszéljek vele én. 

Court mélyet sóhajtott. – Pascal és a lánya is azt mondta neki, hogy a 

bátyja életben van. Miért hinne Annalía neked vagy nekem, ha egyszer 

gyűlöl minket Barbár idegeneknek gondol, akiknél többre becsüli hazája 

avatott hazudozóit. 

– Mégis... 

– Niall, ha mindenáron belé akarod beszélni, hogy a fivére halott, csak 

tessék. – Hangját lehalkítva folytatta: – És ha már benne vagy, nyugodtan 

mondd el azt is, hogy ha még nem volt halott, amikor őt elraboltuk, 

mostanra már biztosan az. – Törött üveg roppant a csizmája alatt, mire 

összeráncolta a szemöldökét. – Áruljátok el, miért tudott mindent kidobálni 

a szobából Miért nem kötöztétek le 

– Megígérte, hogy jól fog viselkedni – felelte Gavin sietősen. – 

Legalábbis jobban, mint előtte. 

– Volt ennél is rosszabb – kérdezte Court csodálkozva, miközben 

lerogyott egy fapadra. 

– Egen – válaszolta Gavin és Liam kórusban. 

– Tudom, hogy azt mondtad, ne szúrjuk el – mondta Gavin. – De ez egy 

furfangos fehérszemély. 

Liam bólogatott. – Okos kislány. Csak rád néz azzal a hatalmas zöld 

szemével... 

Nem zöld, gondolta Court. Arany. 

– ...és megígéri, hogy nem fog többet kapálódzni meg harapni. 

92

– Megharapott Páran felvihogtak. 

– Harapott, karmolt és rúgott. 

– Úgy. És jó erős a rúgása lány létére. Biztosan a hegyi levegő teszi. 

Liam megborzongott. – Csúnyán belém mélyesztette azokat a fehér 

fogacskáit. 

Ezt fel sem tudta fogni. Annalía, az illemtudás mintaképe megharapta 

Gavint és Liamet Szóval a boros incidens nem egyszerű véletlen volt. A 

nő vérbeli harcos. 

Pascal meg ágyba viszi, ha nem rabolják el, szép lassan kioltva belőle 

ezt a szenvedélyt. Annalía ruháját elnézve talán már az éjjel hozzákezdett 

volna... A gondolattól összecsikordult a foga, az állkapcsa megfeszült. A 

tábornok mocskos keze a nő testén... 

– Court, jól vagy – kérdezte Niall, elfehéredett ujjaira meredve. 

A belső szobából kopogás hallatszott. 

Court odakapta a fejét, és összehúzott szemmel felállt. Üvegcserepeken 

taposva feltépte az ajtót, és dacos foglyát látta maga előtt felszegett állal. 

– Ki akarok jönni. Nem zárhatnak így be. 

Nem kért – követelt. Court megelégelte, hogy úgy viselkedik vele, mint 

egy csatlóssal, és felhúzza rá a komisz kis orrát. – Kiengedem. De csak 

hogy feltakarítsa maga után ezt a szemetet. 

A nő gunyoros hangot hallatott, és már csukta volna be az ajtót. 

Egyenesen a képébe. Ujabb nevetés. 

Court megmarkolta az ajtó szélét, hogy ne tudja bevágni. – Márpedig fel 

fog takarítani. 

– Azt már nem, MacCarrick. Nem vagyok hajlandó – hangzott a hetyke 

válasz. – Megérdemelte, mind megérdemelték, amiért elraboltak. 

– Ha ki akar jönni, feltakarít. 

Annalía arca még dölyfösebb kifejezést öltött, és már nyitotta a száját, 

hogy replikázzon, Court legalábbis erre számított. Aztán a nő csak 

félrebiccentette a fejét, és az ajkába harapott. – Hát jól van – dünnyögte. 

Erre nem számított. – Mi ez a hirtelen visszakozás 

– Utálom a bezártságot. És éhes vagyok. 

Tudta, hogy készül valamire, de nem látott rá okot, miért ne engedje ki 

feltakarítani azt a sok mindent, amit fegyverként használt. – Nagyszerű. 

Liam majd segít söpörni. 

93

Annalía bólintott, aztán bősz szoknyasuhogás közepette megközelítette 

a legvészesebb törmelékhalmot. Amikor előrehajolt, Court igyekezett nem 

odabámulni a túlontúl szűk ruhaköltemény mellrészére. 

Valaki felsóhajtott, Krisztus az égben. Fergus Naná hogy erre 

felébredt. 

Észrevette, hogy a többiek se nagyon tudják levenni a szemüket Annalía 

kebléről, ahogy az a nő szapora lélegzésének ritmusára fel-le hullámzott. 

Ádáz tekintettel odalépett elé, hogy elrekessze előlük a kilátást. Annalía 

ránézett a csizmájára, aztán lassan felfelé kúszott a tekintete, míg végül 

találkozott az övével. 

Az az átkozott ruha. Mert a ruha volt az oka. Nem az, hogy félredöntött 

fejjel nézett fel rá, amitől a haja oldalra omlott. Nem is az, hogy a nyelve 

már megkóstolta aranyszín bőrét, és ismerte ellenállhatatlan ízét. 

Annalía ismét a takarításra koncentrált, felszedegetett némi ezüstneműt, 

egy fából készült ékszeres szelencét, amelynek sikerült épségben 

megúsznia, aztán egy ezüst hajkefét és egy kézitükröt – egy törött tükröt. 

– Az balszerencsét hoz – közölte Liam óvatosan. Annalía Courthoz 

intézte a szavait, amikor válaszolt: 

– Mintha előtte szerencsés lettem volna. 

Court a fogát csikorgatta. – Liam majd befejezi. Ha ezeket elpakolta, 

jöjjön enni. 

Egy pillanatig tétovázott, aztán, bár a padlón térdepelt, olyanformán 

biccentett felé, akár egy kegyosztó királynő. Amikor visszajött, már 

feltűzte a haját, és a keble vörös volt, minden bizonnyal azon a helyen 

próbálta feljebb ráncigálni a ruhát. Alig egyujjnyit ha sikerült. 

A férfi maga mellett kínálta hellyel, aztán kenyeret, sajtot és egy almát 

lökött elé. Állítólag éhes volt, mégsem evett semmit. A tűzpiros ruha 

viszont minden tekintetet odavonzott, hogy végül már ő érezte 

kellemetlenül magát. – Nincs valami kevésbé... feltűnő ruhája – dörmögte 

a bajsza alatt. 

– Nem, nincsen – válaszolta, elnyújtva a szavakat. 

– Ifjú csatlósa, aki, ha jól hiszem, a Liam névre hallgat, kizárólag 

mélyen kivágott báli ruhákat pakolt el. 

Court levetette a kabátját. – Fogja. – Annalía úgy bámult a kabátra, 

mintha attól félne, hogy az megharapja. – Fogja – ismételte 

határozottabban. 

94

Erre felállt, hogy belebújjon. A kabát jóval a térde alá lógott, és a 

karjára is túl hosszú volt. 

– Húzza fel az ujját, üljön le, és egyen. Tudom, hogy nem ilyen ételhez 

van szokva, de nincs más. – Állva maradt, így a kabátnál fogva rántotta le 

a székbe. 

Két másodperccel később: – Feszélyezve érzem magam, szeretnék 

visszamenni a szobámba. 

Nem is evett. – Hiányolja az asztali etikettet 

Töprengést színlelt, majd azt felelte: – Hm. Nem igazán. .. inkább az 

emberrablási etikettjük az, ami megkérdőjelezhető. Még sosem raboltak el. 

Főleg ilyen otrombán. 

Court furcsamód majdnem felröhögött. Meg kell hagyni, van 

humorérzéke a kis nőnek. Amikor az felállt, hogy a szobájába távozzon, ő 

is felállt. Annalía felkapta az almát, végigmérte Courtot, majd orrát a 

magasba tartva sarkon fordult. Court a helyén maradt, de a tekintetét nem 

vette le róla, míg el nem érte az ajtót. 

– Úgy látszik, szereztél egy jó pontot – vihogott Gavin. 

Court feléje fordult. – Imád engem. Szinte már kínos. 

A kabátja csomóba gyűrve találta el a fejét. 

95

TIZENEGY 

Court a másnap délelőtt java részét magányos lovaglással töltötte, hogy 

kiszellőztesse a fejét; vadászott, és bebarangolta a környéket, de képtelen 

volt elterelni a gondolatait Annalíáról. Egy tóra bukkanva ledobta a ruháit, 

aztán belevetette magát a jeges vízbe, és addig maradt, míg a bőre 

elzsibbadt, és a vágya lelohadt. Legalább annyira, hogy uralni tudja. Csak 

ezután engedélyezte magának, hogy felöltözzön és visszatérjen. 

Azonnal tudta, hogy valami nincs rendjén. Az emberei furcsán 

viselkedtek, az ég felé pislogtak, amikor rájuk nézett, s a legtöbben azonnal 

eltűntek halászni vagy lovagolni. Odament a kunyhóhoz, félig-meddig arra 

számítva, hogy a nő elment, de a szobájában talált rá, ahogy parancsolta. 

Dühödten, vérbe borult arccal járkált, és ezen a reggelen valamiért 

kegyetlenségnek tűnt bezárni egy ilyen szűk kis szobába. Még elszédül a 

kisasszony. – Kijöhet, ha akar – mormogta Court. A nő kiviharzott a 

szobából, Court pedig leült, beletemetkezett egy régi újságba, és igyekezett 

nem tudomást venni a skarlátvörös villanásokról, ahogy elhaladt mellette. 

Mikor Annalía odaállt elé, leengedte a kezéből az újságot, és látta, hogy 

a másik bőszülten méregeti. – Egy fürdőre vágyom. 

Hogyan reagál majd, ha egyszer ennek a nőnek sikerül megkérnie őt 

valamire, töprengett a férfi. 

Tudta, hogy tervez valamit. A világon mindenki tisztában lett volna 

ezzel, kivéve talán Liamet és Gavint. – Van a közelben egy patak. – 

Összehajtotta az újságot, és félredobta. – Ott megfürödhet. – Majdnem 

mindenki vadászni ment, a többiek meg a lovakkal foglalatoskodtak, senki 

nem fogja háborgatni. 

– Nem fél, hogy megszököm 

– Több mérföld és számos hegy választ el bennünket a legközelebbi 

falutól, meg aztán ló vagy cipő nélkül nem jut messzire. – És ha elkísérem, 

és meglesem, ahogy fürdik... 

– Cipő nélkül 

96

Még fel sem tudta tenni a kérdést, amikor Court felállt, és a derekánál 

fogva a székbe ültette. Majd lehúzta róla a lábbelit. – Cipő nélkül. Világos 

– De hát a lábam! 

Alapos oka volt az aggódásra. A kezéhez hasonlóan a talpa is puha volt, 

akár a csecsemő bőre. – Könnyed séta a patakig. Csak akkor sebzi fel a 

lábát, ha letér az ösvényről. – Felhúzta, és talpra állította. – Úgyhogy ne 

térjen le – parancsolt rá, miközben megpaskolta a fenekét. 

Annalía a méltatlan gesztustól felpaprikázva pördült hátra. – Maga nem 

úriember! 

– Ebben egyetértünk. 

Ekkor katalán szitkozódás közepette, vörös örvényként kisiklott a 

szobából. Court végzett az újsággal, és magába döntött két csésze hígra 

főzött kávét, de a nő még mindig nem tért vissza. 

Egy kacifántos káromkodással kicsörtetett a házból a patakhoz, és 

körülnézett. Annalíának nyoma sem volt. A Krisztusát, átejtette. Bármely 

más nő maradt volna. Ezen a vidéken még a lovak patáját is kikezdte az 

éles pala, hát akkor egy hölgy lábacskáját! Ráadásul pontosan tudnia 

kellett, hogy túl mélyen vannak a hegyek között, hogysem ló nélkül képes 

lenne kijutni. Tudnia kellett, hogy könnyedén utoléri, a pokolba is. 

Fájó bordákkal rohant fel az istállóhoz, s közben Liamért kiáltott, hogy 

nyergelje fel a lovát. A patak mellett lovagolt végig, szemével mindkét 

partot fürkészve, mígnem messze elöl, a kitaposott ösvénytől jóval odább 

kiszúrt valami vöröset. Megsarkantyúzta a lovát, és pontosan mögötte 

pattant le a nyeregből. 

Amikor kezét a vállára téve maga felé fordította, látta, hogy könnyes a 

szeme, és remeg az alsó ajka – és ettől valami különös érzés fogta el. Csak 

nem sérült meg – Mi van magával, asszony – förmedt rá. 

– MacCarrick – szólt Annalía puhán. – Felsértettem a lábam. 

Lepillantott a lábára. Vér és beágyazódott tüskék. 

Gondolkodás nélkül térdre huppant. – Nézze, mit csinált, maga kis 

hunc... 

Annalía hirtelen felrántotta a térdét, és állon ütötte. Court eldőlt, és a 

szeme sarkából látta a vörös szoknya suhanását. A ruha furcsamód 

kőkeményen csapódott neki a homlokának. 

– Krisztusom, ezt a boszorkányt! – Mire újra rendesen látott, Annalía 

már elhajította a szoknyájába rejtett követ, odaszaladt a lóhoz, nyeregbe 

97

pattant, és próbálta visszafogni a felágaskodó jószágot. Court előrelendült, 

és még éppen elkapta a kantárszárat, mielőtt az állat elvágtatott volna. 

Tudta, hogy szüksége lesz egy lóra. 

Derékon ragadta, és lerántotta a selyemkelmék és alsószoknyák kusza 

halmazában rúgkapáló nőt. – Fürödni akart – mordult fel, miután 

lélegzethez jutott, és a világ a helyére billent. 

Annalía szeme tágra meredt. De hiába kapálódzott, a skót odacipelte a 

vízhez, és behajította a jéghideg habokba. Prüszkölve vergődött, teljesen 

eláztatva magát. 

– Ezért még megfizet, MacCarrick! – söpörte félre csatakos haját az 

arcából. – Jobb, ha nyitott szemmel alszik, maga vadál... 

Court kihalászta a vízből, és a vállára vetette. így sétált vissza, 

kötőféken vezetve a lovat, miközben a nő a kunyhóhoz vezető úton 

megállás nélkül sikoltozott és vonaglott, a szoknyájából pedig 

egyfolytában csurgott rá a víz. 

Miután a kantárt a meghökkent Liamre bízta, megigazította terhét a 

vállán, mit sem törődve a hátát csépelő karokkal. Gavin, aki kényelmesen 

hátradőlve pipázott, csak annyit mondott: – Valóban ez a legjobb módja. 

A szobába érve lényegesen gyengédebben tette le a földre, mint azt 

megérdemelte volna. Annalía meg sem nyikkant. Court benyúlt a hóna alá, 

és hátrahúzta a lábait, egyiket a másik után, mintha csak a lova patáját 

vizsgálná. Mindössze egyetlen apró vágást talált. Biztosan szétkente magán 

a vért, hogy súlyosabbnak lássék. Micsoda számító... 

Annalía a foga között szívta be a levegőt. Reszketni kezdett, egész 

testében. 

– Vegye le a ruháját – utasította a férfi, de a nő nem mozdult. – 

Öltözzön át, mire visszajövök – mondta, és kicsörtetett a szobából. Amikor 

öt perccel később berontott, még hevesebben didergett, az ajka elkékült, de 

a nedves ruhát nem vetette le. – A pokolba, kislány, ha nem veszi le 

magától, én vetkőztetem le. 

Erre Annalía kinyújtott karral csépelni kezdte a vállát. – N-nem megy! 

Maga oktalan vadállat! 

Court megfordította. A ruha szorosan, bonyolult mintázatban volt 

befűzve hátul, olyannyira, hogy Annalía a foglya volt. Court csüggedt 

morgással próbált segíteni rajta, de nem jutott semmire. A szalagok 

98

megdagadtak a víztől, és a keze is ügyetlen volt, túlságosan esetlen a nő 

kecses hátához. 

– Maradjon itt – reccsent rá, aztán kibaktatott a nyeregtáskájához a 

vadászkéséért. Amikor visszatért, Annalía szeme elkerekedett, pedig tudnia 

kellett, hogy mi a szándéka. Valóban félt volna tőle Olyan rémisztő lett 

volna késsel – még ha egy hatalmas késsel is – a kezében Amikor meg 

akarta fordítani, megmakacsolta magát. – Maradjon nyugodtan. – Na nem, 

azt már nem. – Ha nem marad békén, még megvágom. – Még hevesebb 

ficánkolás. – Mi a fene baja van – üvöltött rá. 

– N-nem akarom, hogy lásson. 

A történtek ellenére ismét úgy döntött, hogy a szemérmes hölgyet 

játssza. De hol volt ez a hölgy, amikor állba verte a térdével – Nincs 

abban a helyzetben, hogy megkapja, amit akar. Minden esélyét eljátszotta, 

amikor fejbe vágott azzal a kővel. Megértette 

– Egyedül is menni fog! 

Court vészjóslóan csendes hangja a füle mellett hallatszott: – Öt 

másodpercen belül leszedem magáról ezt a rongyot, és nem érdekel, ha le 

kell tepernem hozzá az ágyra. 

Annalía a remegést leszámítva mozdulatlanná merevedett. A férfi 

óvatosan felhasította a ruhát, ami rögtön le is csúszott volna, ha a nő nem 

szorítja oda magához. Még egy vágás, és alsószoknyája súlyosan omlott a 

földre. – Lépjen ki belőle. 

Megrázta a fejét. 

– Menjünk inkább az ágyra, Annalía 

Kilépett az alsószoknyából. Lehámozta róla az átázott ruhát, így már 

csak a fűzője, a csipkés alsónadrágja és az alsóinge volt rajta. 

És mindez nedvesen, áttetszőn tapadt a bőrére. 

Olyan volt ez, mint egy újabb arculcsapás. Annalía teste karcsú volt, de 

erős, és telt, tökéletesen telt, mindenütt, ahol kell. Kemény és rózsaszín 

mellbimbója átsejlett a tapadós anyagon. Összegyűlt a nyál a szájában, 

ahogy arra gondolt, milyen szívesen nyaldosná őket így nedvesen, és a 

száját megtörölve közelebb lépett hozzá. 

Annalía összefonta két kezét a melle előtt, és felkiáltott: – Ne kezdje 

újra! 

Az arckifejezése méla undorról árulkodott. A vágya undort fakasztott 

benne, Pascallal mégis képes lett volna ágyba bújni. Inkább választotta a 

99

tábornokot. Court a haragját elfojtva unott tekintetet vetett felé. – Én férfi 

vagyok, maga nő, és párzani akarok magával. Szokjon hozzá. 

Amint MacCarrick kiviharzott a szobából, Annalía szaladt felöltözni. 

Mezítelenre vetkőztetve így, hogy az ajtó sincs bezárva! Hamar az ágyhoz 

húzta az egyik táskát, és félrelökte a vadvirágcsokrot amit korábban sietve 

elrejtett mögé. A csokrot az egyik zsoldos adta neki reggel, és jobbnak 

látta, ha MacCarrick nem tudja meg, hogy az emberei kiengedték. 

Hanem egy perc sem telt bele, és a skót egy törülközővel tért vissza. 

Odahajította neki, és ahogy számítani lehetett, rögtön felfedezte és 

rosszalló tekintettel méregette a padlón heverő virágokat. – Ez odakintről 

van 

– Micsoda éleslátás! – kiáltott fel, és beburkolódzott a törülközőbe. 

– Kitől kapta 

– Fogalmam sincs. – Az egyik fiatalabb, egészen jóvágású, vörös hajú 

alaktól. – Mac-valakitől. 

– Itt mindenkit Mac-valakinek hívnak. 

– Ezért olyan nehéz megkülönböztetni őket, bár tulajdonképpen nem is 

számít – éles pillantás –, hiszen mind egyformák. 

Courton látszott, hogy legszívesebben megfojtaná. – Valóban 

– Valóban – felelte gúnyos félmosollyal; a gyűlölet szinte égette 

belülről. Elege volt már az egészből. 

Mielőtt MacCarrick visszatért, hogy aztán bedobja a jeges patakba, és 

meztelenre vetkőztesse a késével, az emberei, nyilván a saját mulatságukra, 

kiengedték. Húshegyekként tornyosultak föléje, és Liam javaslatára mind 

meg akarták érinteni azt a puha kis kezét, hogy babusgassák, akár a klán 

újonnan szerzett házi kedvencét. 

Katalánul és franciául beszéltették. Néhányan a haját szerették volna 

megszagolni, akár az állatok, és ezt a többiek is remek ötletnek találták, ám 

ekkor Annalía csüggedten pillantott fel a félszeműre, aki meghúzta a 

határvonalat. A szó szoros értelmében, mert elhúzta az ujját a torka előtt, 

szavak nélkül téve helyre a társait. Elég már. 

– Melyik volt az – MacCarrick lapátkeze ökölbe szorult, és Annalía 

látta a feltűrt ingujj alatt kidudorodó izmokat. 

100

Talán jobban jár, ha engedi a hordának, hogy a haját szaglásszák, merült 

fel benne a gondolat. 

– Azt nem tudom. – Amikor a nagydarab bevitte magával a házba, az 

egész sebhelyes arcú csürhe odajött hozzá bemutatkozni, és természetesen 

az összes név ugyanúgy csengett. Fáradtan felsóhajtott. – Mac-valaki. 

– Az embereimmel töltötte a délelőttöt – A hangja megtévesztőén 

nyugodt s ettől még rémisztőbb volt. 

Ezek nem valami szemérmes gyerekek, de nem ám. Lefogadom, hogy 

eddig ismeretlen élményekben volt része. 

Érezte, hogy elpirul, ami csak növelte a férfi ingerültségét. Nem mintha 

kifejezetten kereste volna a lehetőséget, hogy félmeztelen, markos 

hegyvidékieket bámuljon, ahogy izzadnak és verekszenek a napsütésben. 

De az is igaz, hogy nem fordította el az arcát, még akkor sem, amikor az 

egyiket leteperték a földre, és Annalía felfedezte, hogy létezik legalább egy 

olyan skót, aki nem visel semmit a szoknya alatt. 

De nem csak a léha kíváncsiság vezette, azt is kifigyelte, hogy hová és 

hogyan ütnek. – Beismerem, hogy láttam... dolgokat, amiket egy 

tisztességes fiatal hölgynek nem lenne szabad. 

– Tisztességes fiatal hölgy – ismételte Court egyre közeledve. – Rólam 

már eldöntötte, hogy egy alávaló skót vagyok, semmi más. Egy brutális 

vadállat. Én viszont még nem tudom, hogy maga micsoda. – Megfogta a 

derekánál, amivel egy meglepett sikkantást váltott ki, és odacipelte a 

sarokban álló asztalhoz. A fa felhasította a fürdőlepedőt, ahogy a nőt az 

asztalra huppantotta. 

– Mondja csak, megcsókolná egy tisztességes fiatal hölgy az első 

alávaló skótot, aki a házába vetődik – Hüvelykés mutatóujja közé fogta az 

állát. – Belecsimpaszkodna a vállába, hogy a brutális vadállat ne hagyja 

abba – Ajkát a füléhez tolta. – Nem hiszem, hogy kéjesen nyögne, amikor 

az szétfeszíti a combját, és a száját csókolja. 

Annalía megalázottan fordult félre, de a férfi durva kezébe fogta az 

arcát, és kényszerítette, hogy ránézzen. 

– Igaza van – nyögte ki végül. 

A skót szeme összeszűkült. A tekintete akár az ördögé. Ha feszült volt 

az arca, elfehéredett a halántéka alatti mély, csillag alakú sebhely. Amikor 

Annalía hazavitte magával, megérintette a heget. Gyengéden. De a férfi 

nem gyengédséggel fizetett. 

101

– Hasztalan próbálom a hölgyet játszani. Nem vagyok makulátlan. 

Talán olyannyira nem, hogy boldogan fogadnám az ágyamba valamelyiket 

az emberei közül, noha jobbat érdemlek. – Elhúzta az arcát, de továbbra is 

a szemébe nézett. – De magát soha az életben, MacCarrick, mai en la meva 

vida! 

– Soha életében És mi a helyzet Pascallal Engedte neki, hogy 

megcsókolja 

Erre lehunyta a szemét. 

– Engedte Megérintette magát 

– Még nem! De neki előbb engednék, mint magának. 

– Most pecsételte meg a sorsát. – Court állkapcsa megfeszült, a keze 

Annalía csípőjére szaladt, ujjai belemartak a húsába. – Mert én kapom meg 

előbb. 

Ellenkezésével mit sem törődve odahajolt hozzá, és rátapasztotta a 

száját. Dühös és erőszakos csók volt, borostás álla a nő bőrét dörzsölte, 

hogy könnybe lábadt a szeme. – Ne! – hadakozott mindkét kezével. 

Amikor Court hátrahúzódott, és az elmaradhatatlan szúrós tekintetével 

ránézett, Annalía letörölte a száját. A skót összevont szemöldökkel 

figyelte, aztán lassan felemelte a kezét, mintha végig akarna simítani a nő 

felindult arcán. Annalía összerándult. 

És a férfi már ott sem volt, otthagyta a reszkető, zavarodott nőt a 

ránehezedő gyűlölet terhével, amit még soha életében nem érzett ennyire 

súlyosnak. 

102

TIZENKETTŐ 

– Hallom, minden éjjel bemész Llorente szobájába. Mi ez az egész – 

vonta kérdőre Pascal. 

Olivia könnyeden válaszolt. – Szeretem gyötörni, ha nem tudok aludni. 

– Az arca hideg volt. 

A tábornok fürkész pillantást vetett rá, aztán megkönnyebbülten 

elmosolyodott. – Már aggódtam. Egyes nők talán jóképűnek gondolják. 

– Gyenge ember. Ezt sosem tudnám elnézni neki- mondta a lány 

színtelen hangon. Akkor sajátította el ezt a viselkedésformát, amikor a 

rokonai először küldték Pascalhoz. Tízéves volt akkor, és elveszítette az 

édesanyját, Ysobel Oliviát, aki a világot jelentette a számára. 

A rokonok gyűlölettel tekintettek rá, és úgy is bántak vele, 

megrémítették, és összezavarták, mert széplelkű anyja imádta, és mindig a 

tenyerén hordozta. Velük ösz-szehasonlítva Pascal nem is volt olyan rossz, 

legalábbis amint Olivia megértette, hogy a tábornok a saját képére kívánja 

formálni. 

Tökéletesen játszotta a szerepét, bolonddá tett mindenkit, önmagát is 

beleértve, egészen tavaly tavaszig, amikor egy éjjel, éppen mielőtt 

Andorrába készültek utazni, véletlenül meghallotta, hogy a szolgák az 

anyjáról pusmognak. Pascalról és három katonájáról volt szó, akik „vérre 

és gaztettekre szomjazva” belovagoltak az anyja falujába. Pascal azonnal 

belehabarodott a gyönyörű özvegy Ysobelbe. 

Mint mindig, ezúttal is elvette, amit megkívánt... 

– Talán leszokhatnál erről – javasolta Oliviának, bár mindketten tudták, 

hogy ez parancs volt. 

A lány a szemébe nézett; arca, akár a márvány, olyan kifejezéstelen lett. 

A tábornok kedvelte ezt benne. Sosem fogja megtudni, milyen titkokat rejt 

ennek a lánynak az elméje. Sejti-e például Olivia, hogy azon az éjjelen, 

amikor ágyba vitte az anyját, igen nagylelkűnek érezte magát. 

– Természetesen, – felelte, holott mindössze huszonöt százalék volt az 

esély, hogy Pascal az. 

103

Miután Court elköltötte a vacsorát, amelynek során keveset evett és egy 

kortyot sem ivott, csatlakozott Niallhez a tornácon, egy durvára faragott 

padra lehuppanva. Hűvös volt az éjszaka, és a hold nappali fénybe vonta a 

tájat. Minden sarokban és a fák körül árnyak táncoltak, lehetetlenné téve a 

pihenést. 

– Hogy van a lány – kérdezte Niall. – Pontosabban, milyen állapotban 

hagytad 

Court megvonta a vállát. Annalía rá se nézett, amikor bevitte neki az 

ételt, csak ült mereven az ormótlan ágyon a térdét felhúzva, és sütött a 

harag a tekintetéből. Állát a csók nyomaként horzsolások borították. 

A nőnek minden oka megvolt, hogy dühös legyen rá; ezúttal valóban 

vadállatként viselkedett, és nem tudott magyarázattal szolgálni, sem 

magának, sem neki. Soha így még nem veszítette el a fejét. 

Annalía azt állította, hogy Pascal nem ért hozzá, és ő hitt neki, de vajon 

megcsókolta-e Vagy Pascal nagyobb önfegyelmet tanúsított volna 

Lehetséges. És a nő őt választotta helyette. Valószínűleg vonzónak látta a 

tábornokot. Összeráncolta a homlokát a gondolatra, tudván tudva, hogy 

minden nő annak látná. 

– Gondolod, hogy tervez valamit – kérdezte Niall. 

– A folyóparti alakítása után a fejemet tenném rá. 

– Az ő helyében te is ezt csináltad volna. 

– Igen, de ez most nem segít rajtam. Tovább fog próbálkozni. 

Alkalmazzak talán erőszakot, hogy elhiggye, a bátyja halott Vadállat 

vagyok, de nem hiszem, hogy bele tudnám verni a fejébe. Pascal meg a 

lánya ügyesen félrevezették. 

– A pokolba, Pascal a bolondját járatja velünk. Ezzel nem tudott vitába 

szállni. 

– Ide hallgass, a testvéreid engem megnyúznak, ha történik veled 

valami. 

– Ne kezdd megint – fortyant fel Court. Talpra ugrott, majd egy 

oszlopnak dőlt. 

– Az átok, Court – mondta ki Niall. 

Társuk a halál vagy egyetlen lélek se légyen. Mind ismerték e szavakat. 

104

– Tudod, hogy soha nem lehet asszonyod. Időnként mégis úgy nézel a 

lányra, mintha örökre magad mellett akarnád tartani. 

– Nem tervezek ilyesmit. 

– A dolgok akkor is meg szoktak történni, ha nem tervezzük őket. 

– Nálam nem. Soha. A könyv is ezt bizonyítja. 

– Á, igen, a könyv. „Halál és kínszenvedés jár fiaid nyomában” – idézte 

Niall. – Gondolod, hogy a lány valóban biztonságban lesz, ha ott hagyjuk 

Franciaországban 

– Nem mindegy Megjavítom, amit összetörtem, és kész. Nem a 

testőrének szerződtem. 

– Az embereknek nem tetszik az, hogy magára hagyjuk. A MacMungan 

fivérek akár most azonnal nőül vennék, de a többiek se ellenkeznének. 

Még Liam is; inkább elvenné, semhogy csak úgy kitegyük valahol. 

Court ádáz nevetéssel fogadta e kijelentést. A különc Annalía a maga 

elevenségével egy rövid pillanat alatt elfonnyadna a savanyú MacMungan 

klánnál, akár szőlő a tőkén. Liam meg képtelen lenne féken tartani. – Azért 

veszítették el a fejüket, mert nem találkoztak még ilyen nővel. – Nem 

hibáztathatta őket, amiért kiengedték a szobájából, még ha a puszta 

gondolattól is felforrt benne az epe. Ő tehetett róla, ő hozott ide egy finom 

külföldi szépséget egy csapat bárdolatlan hegyvidéki közé. – De 

számításba vették-e, vajh, a skótok iránti mérhetetlen gyűlöletét 

– Nem bízik bennünk, az már igaz, és furcsállja a szokásainkat, de az 

előítéletei szórakoztatják az embereket. Valójában nem rosszindulatú, csak 

feszélyezve érzi magát. A pokolba, még azt is engedte, hogy megérintsük a 

kezét. 

– És milyen volt, Niall – kérdezte a fogát csikorgatva. 

A másik tétovázott. – Elképesztően puha – válaszolta aztán. – De nem 

ez a lényeg. Tudod, hogy nem ilyen bánásmódhoz szokott, és ha csak egy 

egészen kicsit kedvesebb lennél hozzá, talán nem hinné el olyan 

könnyedén azt a sok mindent, amit hallott. 

– Kedvesebb Ő sem volt valami kedves, amikor tegnap fejbe kólintott. 

– Meg volt rémülve – legyintett rá Niall. – Egy ilyen nőt kényeztetni 

kell, márpedig abban nem sok része volt. Láttam az arcát. 

Court sóhajtott, majd vonakodva beismerte: – Én sem így akarnék bánni 

vele. – Őrjítő hatással volt rá. A nőies finomkodása, az akcentusa, sőt még 

105

az is, ahogyan elpirult, egyszerűen elvette az eszét. – Másmilyen szeretnék 

lenni hozzá – mondta halkan –, de... nem megy. 

– Miért nem lovagolsz előre Toulouse-ba Majd találkozunk a 

vendégházban. 

Ez a gondolat felbőszítette. – Nem. 

– Miért, Court 

– Mert még nem végeztem vele. 

– Krisztusom, micsoda önző rohadék tudsz lenni. Néha az az érzésem, 

már nem ismerlek. 

– Önző rohadék, hát persze. Hiszen zsoldos vagyok, és gyilkos. A 

pokolba, a saját húgomat is eladnám. Vagy nem így tartja a klán 

– Azért mondják ezt, mert nem vagy hajlandó visszatérni... 

– Visszatérek, ha kifizettem a földem, ami Ottó nélkül nem fog menni. – 

Niall felhúzott szemöldökét látva hozzátette: – Mindenkinek szüksége van 

arra a pénzre. Nekem is. 

Niall csalódott pillantást vetett felé. – Az élet nem csak a pénzről szól. 

Azt hittem, magad is rájöttél, amikor elszakadtunk Ottótól. 

– Mire van akkor ez az egész – emelte fel a hangját, lent a házban 

ketten felpillantottak a szkanderpárbaj-ból. Court csendesebben folytatta: – 

Ha nem lehet asz-szonyom és családom, és elveszítem a földet, amiért 

pokoli keményen dolgoztam, minek élek akkor 

– Én nem tudom. Magadnak kell kitalálni. Mindenesetre nem azért élsz, 

hogy egy fiatal nő mellett maradj, amíg tönkre nem teszed az életét. 

– Olyan biztos vagy benne, hogy ez lenne a vége 

– Ethannel és az asszonyával is ez történt. 

Ethan évekkel korábban jegyezte el Sarah-t, egy lányt a szomszédos 

MacKinnon klánból, akit alig ismert. Egybekelésüket a lány családja 

szorgalmazta, még azután is, hogy hallottak az átokról, s mivel Ethan címe 

utódot követelt, a házasság eldöntetett. Sarah tizenkilenc évesen halt meg 

az esküvő előtti éjjelen, senki sem tudta, hogyan. – Én nem vagyok Ethan, 

és eszemben sincs eljegyezni a nőt! 

– Na és az apád 

Court, mint akit arcul ütöttek, megpördült, és szemöldökét összevonva 

meredt Niallre. – Én... Nem akartuk. .. – Elhallgatott. Mit mondhatott 

volna Hogy ő és a fivérei nem felelősek atyjuk haláláért – Képes vagy 

ezt felemlegetni 

106

– Sajnálom, Court, muszáj volt. – Mielőtt az ajtóhoz ment, Niall a 

vállára tette a kezét. – Sok mindent észben kell tartanod. 

Észben tartani Éppenséggel soha nem akaródzott felidéznie a reggelt, 

amikor az apja meghalt, ahogy a jövőjéről sem szándékozott komolyan 

elgondolkozni. Pedig az utóbbi pár napban mindkettőt megtette. Mióta 

Annalíát megismerte, többet gondolt arra, mit veszít, mint bármikor az 

elmúlt évtizedben. 

Elindult a nő szobája felé. Nem tudta, mit akar mondani neki, és nem 

érdekelte, ha Annalía sértegetni fogja, csak azt akarta... mindegy, mit. 

Kinyitotta, és szélesre tárta az ajtót. 

Hirtelen kiszakadt belőle a levegő, és az ajtófélfának támasztott karjára 

hajtotta a fejét. – Az istenverte pokolba. 

107

TlZENHÁROM 

A kézitükör. Amit feltakaríttatott vele. Fogta a súlyos ezüstözött keretet, 

ráeszkábálta a hajkefe úgyszintén súlyos nyelére, és elfűrészelte a spaletta 

alsó peckeit. Court bezárta a spalettákat, igen. A nehéz spalettákat. 

Csakhogy most alulról nyíltak. 

– Liam, nyergeld fel a lovam – üvöltötte a szobából kirohanva. 

Liam ködös tekintettel, a fejét fogva támolygott elő az istálló felől. – A 

lány... 

– Igen, tudom – vágta rá Court ingerülten, és bedugta a pisztolyát a 

nadrágjába. Miközben szaladt felnyergelni, a nő szobájában elé táruló kép 

járt a fejében. Amíg él, soha nem felejti el. Annalía a legtakarosabb 

rendben hagyta hevenyészett eszközeit, hogy a skót tisztában legyen vele, 

milyen csúnyán átrázták. Átkozott némber... 

Mivel egyetlen úton lehetett csak visszajutni Pascalhoz, tudta, merre 

induljon. Hanem a nő biztosan űzött vadként vágtatott, mert csaknem fél 

óráig nyoma se látszott. Aztán végre megpillantotta, de azonnal el is 

vesztette szem elől. Amikor odaért, már értette, miért, de megrémülni sem 

volt ideje, ahogy a lovával előrelódult a palával borított meredélyen. 

Annalía meg sem torpanva vette az akadályt. 

Még a meredély felé közeledve se lassított a nyaktörő tempón. Hibbant 

nőszemély! Court lovának sem volt könnyű végignyargalnia a köves 

területen, hallatszott, ahogy a patája darabokat hasít le a palából. 

Később a vidék kanyonok és szélesebb szurdokok formáját öltötte, így 

fel tudott zárkózni, de valahányszor közelebb ért hozzá, Annalía irányt 

változtatott. Ügyesen ülte meg a lovat, de minden csak idő kérdése volt. Az 

első adandó alkalommal kirántotta a gyeplőt a kezéből, és másodpercek 

alatt megállította a lovakat, őt pedig lekapta a nyeregből. 

– Engedjen! – hadonászott a nő, és hallatszott a hangján az éppen csak 

féken tartott erőszak. Már bebizonyította, hogy ettől sem riad vissza. 

108

– Hogy jut eszébe ilyenkor kilovagolni – Letette a földre, de a vállát 

nem engedte el. – Ezen a vidéken. Szerencséje van, hogy nem törte ki a 

nyakát. 

– Maga is követte a példámat, mégis én volnék a szerencsés 

Court kezének szorítása erősödött. – Miért nem hallgat az észérvekre, 

kislány A bátyja elment, nincs kiért feláldoznia magát. Ha együttműködik 

velem, eljuttatom egy biztonságos helyre. Tudja, hogy nem fogjuk bántani. 

Annalía vádlón összehúzta a szemét. A hold éles fényében jól látszottak 

a horzsolások az állán. 

– Nem fog még egyszer megtörténni – ígérte neki, de a nő nem adta fel. 

Feléje rúgott, a legérzékenyebb pontja közelében célozva meg. – 

Kívánja, hogy szemléltessem, miért nem szabad azon a helyen megrúgnia 

egy férfit, Annalía – Naná hogy csak azért is megismétli. – Próbálja meg 

még egyszer, és esküszöm, felgyűröm a szoknyáját, és itt helyben... – 

Hirtelen elhallgatott, és magához vonta, hátát a mellkasához szorítva, majd 

kezével betapasztotta a száját. Valami neszezett a közelben. 

A foga azonnal belemélyedt a húsába, és Court összeszorította az 

állkapcsát. Valami zörgette a bokrokat, és egyre közeledett. – Ki van ott – 

kiáltott fel, miközben előhúzta a pisztolyát. 

Néhány feszült pillanat következett, majd: – Azért jöttünk, hogy 

visszavigyük Pascalnak Annalía Llorentét. 

– Rohadjatok meg – dünnyögte, és kibiztosította a fegyvert. A 

bérgyilkosok. Más nem talált volna rájuk ezen a helyen. – Hallgasson rám, 

Anna. Ezek nem azért jöttek, hogy magukkal vigyék. Hallott valaha a 

bérgyilkosok bandájáról 

Bólintott, és visszahúzta a fogát. 

– Akkor tudja, hogy bérgyilkosok, nem kísérők. Hajlandó 

együttműködni velem 

A válasz egy fojtott igen volt. 

Court elvette érzéketlenre harapdált kezét, és megrázta. – Először is el 

kell... 

– Segítség! – sikoltott Annalía, és előrelódult, de a férfi derékon 

ragadta. – Fogva tartanak! 

Lövés dördült, ágyúszóként hasítva bele a csöndbe, aztán újabb lövések, 

szétlyuggatva körülöttük a földet. Court a háta mögé lendítette a nőt, és 

erősen fogta a csuklóját, miközben kétszer tüzelt. 

109

Túl sokan voltak. Túl közel. Átkarolta, és berántotta egy szikla mögé. 

A lovak hangosan nyerítve felágaskodtak, és elvágtattak. Pokolba. A 

muníció a nyeregtáskában maradt. 

– Segítsenek! – sikította Annalía újból, és veszettül hadakozott. 

– Fogd be a szád, asszony. Lőnek ránk, te meg idecsalogatnád őket 

– Rám nem lőnek, csak magára! 

– Pascal gyilkosai nemigen tesznek különbséget. 

– Bár erősen a testéhez szorította, csak nem hagyta abba a ficánkolást. – 

A csempészlakban biztosan meghallották a lövéseket, jönnek értünk, de 

addig észnél kell lennünk. Megértette Ha életben akar maradni, azt teszi, 

amit mondok, vagy esküszöm magának, nemsokára golyót kap a 

koponyájába. 

Erre mintha elpityeredett volna. 

Court szemöldöke ráncba szaladt. – Csak nem... csak nem fél – 

kérdezte zavartan, nem tudva, mihez kezdjen a dologgal. A mellkasán 

érezte reszketeg bólintását, és rádöbbent, hogy feltehetően halálra van 

rémülve. Golyó a koponyájába. Ez remek volt, Court. De biztos akart lenni 

benne. – Felfogta, hogy mindkettőnket megölnek 

– Ki tud vinni minket innen – suttogta a nő. 

– Igen – felelte megenyhülve, szinte gyengéden. 

– Ha azt teszi, amit mondok. 

Ujabb bólintás, mire Court szorítása enyhült. Anna-lía abban a 

pillanatban torkon vágta a könyökével, és talpra ugrott. Levegőért 

kapkodva utána vetette magát, és esés közben megpróbálta elkapni a 

ruháját. De csak az ujjaival súrolta. 

Kisiklott a keze közül, és fejvesztve, sikoltozva rohant ki a tisztásra. – 

Segítsenek! Vissza akarok menni! Mentsenek meg! 

Megint tüzeltek. Court talpra kecmergett, viszonozta a lövéseket, és 

utána iramodott, mikor egyszer csak azt látta, hogy egy füstölgő golyó tépi 

keresztül magát szoknyájának fodrain. Annalía ledermedt, és elképedve 

bámulta sötétbe. – V-vigyázzanak, hova lőnek! 

Egy töredék másodperccel később hátrarándult a válla, éppen mielőtt 

Court elkapta a derekát, és bevetődött vele egy nagyobb szikla mögé. 

Nedvességet érzett a kezén, fehér ingét vér színezte sötétre. – Hé, kislány – 

szólt, miközben ledobta az üres pisztolyt, hogy megnézze Annalía vállát. – 

Ez belőlem jön, vagy magából 

110

Meg is válaszolta saját kérdését, amint megérezte, hogy a nő remeg. – 

Nem lesz baj – dörmögte, bár elömlött rajta a düh. Ezek képesek voltak 

rálőni. Egy védtelen nőre. Feltépte a blúza ujját, és kis híján felszisszent. 

A holdfényben jól látszott, hogy a golyó a karjába fúródott. Csak 

remélte, hogy a csontot nem találta el. A lehasított ruhával szorosan 

bekötözte a sebet. 

Nem tudta megakadályozni, hogy megtörténjen. Legszívesebben 

torkaszakadtából üvöltött volna, számon kérve Annalíát, hogy miért nem 

hallgatott rá. Túl picinyke volt ahhoz, hogy puszta véletlenségből találják 

el. Milyen állat lő rá egy nőre 

Annalía hirtelen felült, úgy nézve rá, mint akinek most jutott eszébe 

valami, és a golyó ütötte lyukról a karjában már meg is feledkezett. – Ez 

mind a maga hibája! Gyűlölöm magát! Megvetem! 

Felsóhajtott. – Ezt már mondta. 

– Van fogalma róla, hogy mit jelent ez, maga vadállat – zokogta. 

Igen, pontosan tudta, mit jelent. Pascal így figyelmeztette azokat, akik el 

merészelték venni, ami az övé. És Annalía most már talán elhiszi neki, 

amit a bátyjáról mondott. 

– Van fogalma róla, maga ocsmány szörnyeteg – követelte a választ, rá 

sem hederítve a golyózáporra. 

Court összehúzta a szemét. – Meggondolta volna magát a vőlegény 

Sikítva ugrott neki, ujjait karmokként behajlítva, de elkapta a csuklóját. 

Még így sem adta fel a harcot. 

– Hagyja már abba, a pokolba is! – Court feltartotta elé a sérült karját. – 

Nézze, kislány! Nézze ezt a sok vért. És most ájuljon el. Már rég 

ájuldoznia kéne. 

Annalía a sziklának vetette a hátát, és komoran tanulmányozta a 

sebesülést. Court látta, ahogy úrrá lesz rajta a sokk. – Valóban meglőttek – 

rebegte kábultan, és a férfi máris megbánta gúnyos szavait. 

Túl kicsinyke volt, túl finom. Niall igazat beszélt. Az ilyen nőket 

kényeztetni, védelmezni kell. Két napja áll csak a védelme alatt, és 

rálőttek. 

Halál és kínszenvedés jár fiaid nyomában. 

– Elviszem valami biztonságos helyre. Annalía pislogva nézett rá. 

Nagy nehezen elszakította tőle a tekintetét, hogy körülkémleljen. Az 

egyik bokornál észrevette a nő megvadult lovát; a gyeplő fennakadt az 

111

ágakon. Mielőtt futásnak eredt, a lelkére kötötte: – Maradjon itt! Súlyosabb 

a sebe, mint gondolná. 

– Fájni éppenséggel fáj – felelte bágyadtan. Annalía Llorente szelídsége 

biztos jel volt, hogy sokkot kapott. 

Court megcélozta a lovat, a bordái erősen tiltakoztak, ahogy kerülgette a 

golyókat. Amikor sikerült lecsillapítania a megzavarodott állatot, amely 

ruhákat vitt abban az átkozott nyeregtáskában, míg az ő lova lőszert, végre 

meghallotta a jelet. Nem sokkal ezután felismerte az emberei 

pisztolylövéseit, amelyekkel a bérgyilkosok lövéseire feleltek, de messze 

voltak tőle. 

– Niall! – üvöltötte gaelül. – Hányan vannak 

– Szinte az egész rend! Mindenütt ott vannak. 

– Kerüljük el a kunyhót. A vendégházban találkozunk. 

– Rendben. 

– Fedezel 

– Persze, vigyázz magadra meg a lányra. 

Niall lövéseitől fedezve visszalovagolt. Amikor lecsusszant a lóról, és 

lehajolt Annalíához, a nő a kőnek dőlve moccanatlanul ült, és lehunyt 

szemmel dajkálta a karját. Közelebbről megnézve látta, hogy vér csordogál 

lefelé behajlított könyökéről, és tócsába gyűlik a porban. A másik karja 

tenyérrel felfelé, bénán lógott, mellette a hevenyészett érszorítóval. A férfi 

előtt egy pillanatra minden összefolyt a pániktól. Újból bekötözte a sebet, 

tudva, hogy Annalía csak azt akarta megnézni, mennyire súlyos a sérülése. 

– Anna! – szólította, miközben felnyalábolta. – Annalía... – A nő szeme 

résnyire nyílt. – A jó karjával kapaszkodjon a nyakamba. – Olyan vaskos 

skót akcentussal beszélt, hogy nem csodálta volna, ha egyetlen szavát se 

lehet érteni. – Most lóra ülünk. 

Elfordult, és azon tanakodott, hogyan lehetne a legkönnyebben 

nyeregbe szállni, amikor meghallotta törékeny rebegését: – Magát 

ugyanúgy meg kéne menteni. 

Elképedve fordult vissza. – Micsoda 

Annalía bágyadt erőfeszítéssel viaskodott ellene. Egyedül többre jutok. 

Érezte, hogy nem tréfál, és erősen sokkos állapotban van, mégis 

játékosan megcsiklandozta az állát: – Most megsértette a férfiúi 

büszkeségem. Ezért még számolunk. 

112

Ez a könnyed visszavágás hatott. Annalía felsóhajtott, és a nyaka köré 

fonta vékony karját. Noha tollpihénél nem volt nehezebb, nem bírta 

megállni csipkelődés nélkül: – Nehezebb, mint amilyennek látszik. 

– Maga meg gyengébb, mint amilyennek látszik suttogta a nő válaszul. 

Court lenézett rá, ahogy a karjában tartotta, és még szorosabban ölelte 

magához. Annalía merészen a szemébe nézett, de a férfi érezte, ahogy az 

öntudatlanság felé sodródva lassan felenged benne a feszültség. A szeme 

lecsukódott, ajka szétnyílt. 

Ekkor hagyta el Courtot a józan esze. 

113

TIZENNÉGY 

– Maga gazdag, ahogy hallom. 

– Ezt az apja mondta – kérdezte Aleix. A cellájában ült, egy fegyver 

rosszabbik vége nézett rá, és minden ellenérzése dacára Olivia Pascallal 

diskurált. De miért áll szóba a nővel, aki kijárta, hogy előnyösebb és 

stratégiailag hatásosabb időpontot válasszanak a kivégzésére 

Kezdetben azt remélte, hogy információt szedhet ki belőle Annalíáról, 

de hamar rájött, hogy a lány túlságosan okos, semhogy csak úgy 

kicsússzon valami a száján. Akkor meg miért hallgatta Mert nemsokára 

meg fog halni Mert beszélni akart valakivel Bárkivel 

Két napja már. Ez a helyzet egyértelműen megbolygatja az elméjét. 

– Nem, nem Pascal volt. A húga beszélt az otthonukról. Egy hegyet 

birtokolni egy egész ménesre való lóval még errefelé se lehet valami olcsó. 

– A családom ebből a szempontból szerencsésnek mondható. 

Olivia megkocogtatta az állát. – Én is szerencsés akarok lenni. 

– Az apjának épp annyi pénze van, mint nekem 

– ráncolta Aleix a szemöldökét. 

– Apámnak, de nem nekem. – A pisztolyt a kezébe véve feltérdelt. – 

Magának van valamije, ami kell nekem, nekem pedig van valamim, amire 

őrjítő szüksége van. 

Megdermedt. – A kiszabadításomra gondol 

– Egy alkura gondolok, amely azzal járna, hogy kiszabadítom. 

Ez annyira mellbe vágta, hogy udvarias hangra váltott. – Pardon 

– Mivel a szabadságának különleges értéke van, az ár is ennek 

megfelelő. 

Aleix igyekezett leplezni menekülési vágyát – amelyet a lány bizonyára 

gyengeségként értékelt volna –, és lassan azt felelte: – Bármilyen magas 

árat kér, meg tudom fizetni. 

– Biztos benne – kérdezte rezzenéstelen tekintettel. 

– Nagyon, nagyon magas árról van szó. 

– Az életem feladásánál is magasabbról 

114

A lány lepillantott, és végighúzta az ujját a pisztoly famarkolatát díszítő 

faragáson. – Az attól függ... 

– Nem megyek ki. 

MacCarrick beszélt valakihez, de kihez Miért volt olyan a hangjuk, 

mint amit szirupba mártottak Ki akarta nyitni a szemét, de pillái 

ólomnehezek voltak. Inkább csak fekszik. Igen. Pihen és hallgatódzik. 

– De hát meg kell vizsgálnom a hölgyet – mondta egy fiatal hangú férfi. 

– Az én praxisomban... ha egy efféle hölgyről van szó... khm, a férjek 

általában nem maradnak a feleségük mellett. 

– Én vagyok a kivétel. 

Nem szégyelli magát az arcátlan Annalía tiltakozni próbált, már 

majdnem felkiáltott, hogy MacCarrick nem a férje, de az abban a 

pillanatban nekiállt kifűzni a ruháját, úgyhogy csak egy nyögés telt tőle. 

– Az esküvői szalagot bizonyára ellopták, amikor önökre támadtak – 

mondta a másik férfi fesztelen hangsúllyal. 

– Igen. – Esküvői szalag 

– És a többi ékszert ott hagyták 

Okosan csinálja az orvos, gondolta Annalía kábultan. Sarokba szorítja a 

gazembert. 

MacCarrick persze rögtön ingerült lett. – Ide hallgasson, fiam – mondta 

fenyegető hangon. – Ezzel maga ne foglalkozzon. Csak tegye rendbe a 

karját, és kész. Világos 

– Uh, igen, monsieur. Vetkőztesse csak le, én addig hozom az 

eszközeimet. – Ajtó csukódott. 

Elöntötte a szégyen, ahogy MacCarrick levette róla a ruháját, az 

alsószoknyát és a cipőjét. A fűzőjét is meglazíthatta, mert végre levegőhöz 

jutott. Épp mikor felfogta, hogy a végén nem marad rajta más, csak az 

alsóing, az alsónadrág és a harisnya, a skót durva kezét érezte a térde 

fölött. – Ne, MacCarrick! – szólalt meg alig hallható hangon. 

– Mi az, Anna – hajolt föléje. 

– Hagyja abba – suttogta. 

– Hagyjam abba 

Bólintani próbált, de a teste nem akart engedelmeskedni. 

– Nem tehetem. A doktornak meg kell vizsgálnia a sérüléseit. 

115

– Menjen ki... 

– Nem – mondta, miközben kioldotta a szoros harisnyakötőt, és 

legörgette róla a harisnyát. 

Sikítani akart, de nem volt elég ereje. 

– Ha ragaszkodik hozzá, takarót terítek magára, hogy ne lássak semmit. 

Anna Hall engem 

Makacs hallgatására durva idegen szavak ömlöttek elő belőle, az egész 

pont úgy hangzott, mintha valami szüntelenül nekicsapódott volna a 

falnak. 

Utána elaludhatott, mert mikor felébredt, egy takaró alatt feküdt, 

duruzsoló hangoktól körülvéve. Mind franciául szólt, a MacCarrickét 

kivéve, aki angolul vitatkozott a doktorral, és olyan erős volt az akcentusa, 

mint addig soha. 

– Mit művel – csattant fel éppen. Bárcsak látta volna, mi történik, de a 

szemhéját mintha leragasztották volna. 

– Sós vizes öblítést végzek – felelte az orvos. 

– Micsoda Sót tesz a sebre – Valaki máshoz fordulva: – Egy rohadt 

kuruzslót csődítettél ide nekem. 

– Biztosíthatom, nem vagyok kuruzsló. A németországi Heidelbergben 

tanultam, és kitüntetéssel végeztem. 

– Mikor Most szombaton 

– Muszáj megcsinálni – erősködött a másik. 

– Felejtse el. Túl nagy fájdalommal járna. – Ez egyszer Annalía is 

egyetértett vele. Még ha egy orvos mondja is, hallani sem akart arról a 

sóról. Megpróbált megszólalni, megint csak sikertelenül. 

– Nagyobb fájdalommal, mint kivágni az üszkös húst – kérdezte a 

doktor. 

Annalía megborzongott. MacCarrick elnémult. Mondott volna valamit 

Vagy jelentőségteljesen rápillantott az orvosra 

– Le kell fognia. 

Nem igaz, nem lehet igaz. Őt senki sem kérdezte. Megint egy hatlovas 

hintó. 

Érezte, hogy valami lenyomja az ágyat a fejénél. Talán a skót Mintha 

az ölébe emelte volna a vállát. 

– Egy mozdulattal – mondta MacCarrick. – Egy mozdulattal csinálja. 

– Lehet, hogy bent maradt némi... 

116

– Egy mozdulattal. – A hangja akár egy vicsorgás. Valaki kisöpörte a 

haját a homlokából. Biztosan nem 

MacCarrick. A karja lángra gyúlt. Összerándult, és felkiáltott. 

Valaki megint hátrasimította a haját. – Ügyes kislány. 

– MacCarrick hangja egészen közel szólt a füléhez, de olyan halk és 

reszelős volt, alig lehetett hallani. – A nehezén túl vagyunk. 

Újabb löttyintés; mintha forró piszkavasat döftek volna belé. – Ne! – 

kiáltott fel. 

– Az istenit neki, ember – üvöltött MacCarrick. – Megunta az életét 

– Lőpor volt a sebben. Ha jót akar a hölgynek, hagyja, hogy végezzem a 

munkámat. 

– Próbálja csak meg, és akkorát kap tőlem, hogy nem ébred fel, míg 

elég idős nem lesz, hogy gyakorolja a hivatását. 

Mindjárt elájul. Pedig ébren akart maradni, hogy tudja, mi történik, és 

felkészülhessen rá. Nem bízott a skótban. Nem emlékezett miért, de most 

még kétségbeesettebben akart menekülni tőle, mint annak előtte, és a 

szokásosnál is hevesebben gyűlölte. Most nem menekülhet, ismerte fel, 

ahogy ráborult a sötétség, de ha valahogy öntudatra vergődne az éjjel, 

megszökhetne. 

– Azt akarja, hogy nőül vegyem – hüledezett Aleix. 

– Igen, cserébe a szabadságáért. 

Talpra ugrott. – Miért nem pénzt akar Miért... 

– Miért ne akarnék nőül menni magához – vágott közbe a lány, és ő is 

felállt. – Jóképű, gazdag, és van címe. – Igazság szerint ezek a 

tulajdonságai csak ráadásként szolgáltak. Egyszerűbb volt felsorolni őket, 

mint elmagyarázni, hogy új nevet akar, és azért esett éppen az övére a 

választása, mert minden látszott a tekintetén. Sosem bízott volna egy 

férfiban, úgyhogy olyat választott, akiben nyitott könyvként tudott olvasni. 

Ha biztos lehet benne, hogy minden esetben észreveszi rajta, amikor 

hazudik, az már valamiféle bizalom, még ha nyakatekert is, nem igaz 

A férfi a hajába túrt. – Olivia, én már voltam nős. 

– Ismerem a történetét. 

– Tudja, hogy megesküdtem, soha nem nősülök újra 

117

A pisztolyt a szoknyája zsebébe ejtette. – Nem, a húga ezt elfelejtette 

megemlíteni. De erősebb-e az esküje, hogy nem nősül újra, ama 

félelménél, hogy a húga egy csapat hegyvidéki kezére került – Azt még 

nem kell tudnia, hogy a hegyvidékiek nem bántanák a nőt. 

– Természetesen nem. Mit kíván tőlem 

– Adja a szavát, és közben nézzen a szemembe. 

Aleix megfogta a könyökét, és azt mondta: – Úgy érzem, 

emlékeztetnem kell, hogy Pascal maga után fogja küldeni a bérgyilkosokat. 

Az életét kockáztatja. 

Naná hogy így gondolja! A pokolba is, Llorentének csak azért van 

szüksége rá, nehogy azok a dögkeselyűk vegyék kezelésbe! – Tegyen róla, 

hogy megérje kockáztatni – felelte a lány. 

– Miért csinálja ezt 

Mert Pascal kegyetlenné és rosszindulatúvá tette, és soha nem gondolta 

volna, hogy egyszer még ellene fordítja ezeket a jellemvonásokat. Llorente 

kiszabadítása csak a kezdet volt. – Megvannak az indokaim. Amúgy pedig 

magának épp annyira szüksége van rám, mint amennyire én használni 

tudom magát. 

Aleix összeráncolta a szemöldökét, aztán elkapta a pillantását. – Ha 

kiszabadít, nőül veszem. 

Olivia csak bámult rá. Tudta, hogy bele fog egyezni, készült rá, mégis 

megkönnyebbült. – Akkor ne vesztegessük az időt. – Az ajtó felé fordult. – 

Két ló vár odakint, az egyiket eltulajdonítottam a húgától. – A szemébe 

nézett. – Ezt jobb, ha tudja. 

– Tudja, hová vitték Annalíát 

– A bérgyilkosok utolsó jelentése szerint északnak tartottak, 

Franciaország felé. 

A lépcsőn fölfelé menet Aleix megkérdezte: – És az őrök 

– Róluk már gondoskodtam. 

A férfi melléje lépett, és megfogta a kezét, hogy megállítsa. – Végzett 

velük 

Olivia a másik kezével megveregette a férfi arcát. – Akkor soha, mikor 

az új lovaglóruhámat veszem fel. Mindig sok vér folyik, ha megölök 

valakit. – Felsóhajtott. – Elkábítottam őket. Hallgasson ide, Llorente, 

ígérem, mostantól senkit sem fogok megölni vagy megkínozni. – 

118

Kiszabadította magát, és ment tovább, de egy pillanatra még hátrafordult. – 

Kivéve, ha az illető rászolgált. 

Hajnali négy óra volt, és a doktornak, akit az ágyából rángattak ki, még 

csak nem is pelyhedzett az álla. Lehet, hogy Court csak egy tudatlan skót, 

de két dologhoz ragaszkodott, ha orvosokról volt szó: a józansághoz, és 

ahhoz, hogy elég korosak legyenek hozzá, hogy ne vele kezdjék a praxist. 

Court Annával a karjában lóháton nyargalt le a Pireneusokon 

Franciaországba – alig maradt emléke az őrült száguldásról, és egy ősi 

fürdővárosnál állt meg. Az a homályos érzés vezette, hogy a gyógyvizek 

környékén talán több az orvos, mint bármelyik faluban a hegy lábánál. 

Igaza volt. 

Csakhogy a sok doktor sajnos gazdag, unatkozó hölgyek képzelt 

nyavalyáinak kezelésére szakosodott. Annalía lőtt sebét nem lehetett 

orvosolni egy kis kamil-lafőzettel. 

Rögtön az első vendégfogadónál megálltak, de kikelt magából, ahogy 

megpillantotta a fiúcskát, akit ott ajánlottak. Dr. Molyneux mindazonáltal, 

zsenge kora ellenére, igen alapos vizsgálatot végzett. 

Court lenézett Annalía karjára. A golyó átment rajta, égett szélű sebet 

hagyva maga után, de csontot nem ért. Átkozott szerencséje volt a 

kislánynak. Egy hajszállal odább találja el a golyó, és még mindig itt 

vitatkozna a doktorral, csak épp nem egy olyan semmiség miatt, mint a seb 

kitisztítása. 

Míg Molyneux elszalajtotta a fogadósnét tiszta vásznakért a kötéshez, 

Court besimította Annalía haját a füle mögé, és figyelte szemének 

mozgását a lehunyt pillák mögött. Jó messzire ellovagolt, és csak remélni 

tudta, hogy az emberei feltartóztatják a bérgyilkosokat. Ettől függetlenül 

amint lehet, folytatniuk kell az utat. – Mikor nyeri vissza az eszméletét 

– Most csak alszik. 

Ingerült pillantást vetett Molyneux-ra. 

– Most is felébreszthetném, ha akarnám, de nem akarom. 

Court szemöldökráncolva figyelte az orvost, aki valami tinktúrát 

csepegtetett a nő karjára, majd megkezdte a kötözést. – Nem kell 

összevarrni 

– Nem. Csak a sok vér miatt tűnt olyan mélynek a seb. 

119

– Azért nem árt, ha összevarrja. 

– Mr. MacCarrick, ez a seb nem olyan súlyos. Jócskán vérzett, és 

látványnak bizonyára rémisztő lehetett, de a bőrön keletkezett sérülés nem 

indokolja, hogy ösz-szevarrjam. Megértem, ha aggódik a... ha aggódik 

Mrs. MacCarrickért, de így lesz a legjobb. 

Court lefektette Annalíát, és felállt. – A lőtt sebeket összevarrják. 

A doktor hátraszegett fejjel, állhatatosan nézett a fölébe magasodó 

Courtra, de azért nyelt egy jókorát. – Ezt leszámítva a felesége az egészség 

mintaképe. Oktalanság lenne összevarrni. A cérna megszívhatja magát, 

elszakadhat és bepiszkolódhat. 

– Lehet, hogy a feleségem – mondta pillanatnyi tétovázás nélkül – az 

egészség mintaképe, de kicsinyke, és a szervezete törékeny. Nem fogom 

hagyni, hogy a karjában egy nyílt sebbel mászkáljon. 

– Mióta ismerik egymást 

– Egy ideje – felelte kitérőn. 

– Nem tudom, mennyire jól ismeri a feleségét, de biztosíthatom, hogy 

semmi baj a szervezetével. Bizonyára mondta is magának, hogy nem 

szokott betegeskedni. 

– Mintha említette volna – válaszolta, noha civilizált beszélgetésre 

nemigen került sor közöttük. 

– Vászonkötéssel húzzuk össze a sebet. Megmutatom, hogyan kell 

alkalmazni a tinktúrát, és hogyan kötözze be. Csak arra figyeljen, hogy ne 

sérüljön meg újból. Na meg arra – tette hozzá rosszalló tekintettel –, hogy 

ne érje újabb lövés. 

Court a fejét ingatta. – Be fog lázasodni. 

– Úgy van. 

– Mit kell tennem 

– Semmit. – Ezt az őrjítő feleletet adta a doktor. – Ha nagyon felszökne 

a láza, amit erősen kétlek, tegyen rá hűsítő priznicet, és üzenjen értem, de 

egyébként hagyjuk kifutni a dolgot. Meg fog birkózni vele. – Egy utolsó 

szívélyes pillantás Annalía felé, ami kis híján Molyneux életébe került, 

azután a doktor magukra hagyta őket. 

120

TIZENÖT 

A jelek szerint Annalía végül elhitte, hogy a fivére halott. És Courtot 

hibáztatta érte. 

– Hogy akarhat mellettem lenni, mikor tudja, mennyire gyűlölöm – Ezt 

a lesújtó feleletet adta, amikor a férfi közölte vele, hogy mennek tovább 

Toulouse felé. Előtte persze elmondta brutális vadállatnak, mocskos 

barbárnak és skót senkiházinak, majd rezzenéstelen tekintettel az értésére 

adta, olyan erős gyűlöletet táplál iránta, hogy soha nem gondolta volna, 

ilyenre egyáltalán képes lehet. 

Annalía nem akart vele menni, és mindenkinek elmondta volna, hogy 

fogva tartja, ha Court nem győzi meg, a maradással nem csupán saját 

magát, de a fogadóban élőket is halálra ítélné. 

Court hátrapillantott, és látta, hogy megint lemaradozik, a tekintete 

ködös. A ló, amelyet szerzett neki, nem olyan volt, amilyenhez szokott; 

ezenkívül a skót azzal vágta le Annalía nyeregtáskáit a fogadósné elé, 

hogy: „Alakítsa át ezeket a ruhákat, hogy kényelmesebben lehessen 

lovagolni bennük”, de Annalía mintha észre se vett volna bármi változást. 

Egyáltalán semmit se látszott észrevenni. 

Az út Toulouse-ba normális esetben egynapi vágta lett volna. Ahogy a 

Pireneusoktól távolodva követték az Ariége folyót, egyre laposabb vidékre 

értek, mely végül apró dombok tarkította síksággá változott. Gyerekjáték 

lett volna, csakhogy a nő miatt jócskán visszavett a tempóból, így az egy 

napból három lett. 

Ez alatt a három nap alatt Annalía nem beszélt, alig evett, és egyetlen 

szót sem szólt, leszámítva, hogy Court minden kérdésére azt felelte: „Fot 

el camp." Menjen a pokolba. 

Nyilván alig várta, hogy szabaduljon tőle, és Court boldogan eleget is 

tesz e kívánságnak. Amint találkozik az embereivel, ellovagol, és vissza 

sem néz, de addig komolyan veszi a feladatát. Minden éjjel kerített valahol 

121

szállást, egy szobát, ahol újrakötözhette a sebét, ahogy azt Molyneux 

mutatta. 

Az első éjjel, amikor levette róla a blúzát – az alsóingét nem, csak a 

blúzát –, úgy kapálódzott, mintha meztelenre vetkőztette volna, és ebből 

kis híján újabb sérülés lett. – Alkalmazzak erőszakot – fenyegetődzött –, 

vagy engedi, hogy ellássam a sebét – Erre megdermedt, és mereven maga 

elé bámult, de együttműködött. A seb szépen gyógyult. 

Azután bebújt az ágyba, Court pedig egy székre telepedve merengett, 

vajon miért olyan fájdalmas látnia, ahogy összekucorodik a takaró alatt, és 

hangtalan sírás rázza a testét. 

A puszta tény, hogy a nő gondját viselte, szédítően idegen tapasztalat 

volt a számára. Ráadásul ez a nő őt hibáztatta a bátyja haláláért. 

Három nap sem telt el azóta, hogy védelmezi, s egy megszállott 

bérgyilkos banda máris halálra ítélte, és meglőtte. Court tisztában volt az 

életét körüllengő árnyakkal, tudta, hogy bajt hozhat azokra, akik fontosak a 

számára, de ez nevetséges volt. Énjének önző része mégis azt gondolta, 

Még mindig jobb, mintha nőül ment volna Pascalhoz. 

A mai napon, ahogy egyre közeledtek a vendégházhoz, azzal érvelt 

magában, hogy ez nem lehet az átok hatása. Egyszerűen hozott egy 

döntést, amely rossz következményekkel járt. Nincs ebben semmi 

természetfölötti vagy misztikus. Amúgy sem volt fontos a számára, csupán 

gondoskodott róla, azt is időlegesen. Csak amíg biztonságba juttatja. 

Megállt, hogy bevárja Annalíát, aki szobormereven ült a nyeregben, 

üres tekintettel bámult előre, és egészen kicsinek tetszett az élénkszínű 

ruhájába bugyolálva. Ez nem mehet így tovább. A közelében kellene 

maradnia, hiszen még nem múlt el a veszély. Fordított egyet a lován, hogy 

megmondja neki, zárkózzon fel... 

Ahogy megfordult, a szeme sarkából valami mozgást látott, és egy 

kereszt alakú tetoválás villant. 

Egy bérgyilkos támadt Annalíára a csalitosból. 

– Nem hagyhat csak úgy itt – förmedt rá Olivia dühtől vörös arccal, telt 

ajkát dühödten összeszorítva. 

Ő követelte ki, hogy álljanak meg egy fogadónál enni 

– Aleix nem volt éhes, és nem is lesz az, csak ha megtalálta és 

kiszabadította a húgát. Tudta, mit kell tennie. 

122

Értelmetlen lett volna vitatkozni vele, mégis azt mondta: – Visszajövök 

magáért, de most egyedül az érdekel, hogy megtaláljam Annalíát. 

A lány előredőlt az asztalon, könyökével csinálva helyet magának a 

tányérok között. – A húgát megtalálni nem lesz könnyű. Előbb teljesítse az 

alku rám eső részét. 

Aleix is előrehajolt, és a szemébe nézett. – Szó sem lehet róla. Nem ez a 

sorrend. 

– Tehát nem tartja be az alkunkat, amíg őt meg nem találta 

– Úgy van. 

– Ebben az esetben kénytelen leszek besegíteni a keresésbe. 

Aleix keserűen felnevetett. – Egyedül megyek. Így is legalább egy hét 

előnyük van. 

Olivia a karját keresztbe fonva hátradőlt. – Szüksége lesz rám. Ez a 

MacCarrick egy aljas gazember. Akárcsak én. Ismerem az esze járását. 

Ezt hallania kellett. – Kérem, ossza meg velem a bölcsességét. 

– A forrásaink szerint egyedül van Annalíával. A hegyvidékiek 

klánokban járnak, ezért bizonyára siet, hogy találkozzon az embereivel. 

– Remek. Van elképzelése, hogy hol kerül sor a találkozóra 

– Egy előre megbeszélt helyen. Valahol vidéken, ahol nem kelt akkora 

feltűnést egy csapat ember, de közel egy nagyobb városhoz, hogy muníciót 

tudjanak szerezni. 

Aleix szeme elkeskenyedett. – Toulouse 

– Az első lehetőség. 

Aleix sejtette, hogy a lány többet tud a hegyvidékiekről annál, amennyit 

elárult, és a gyanúja most csak nőtt. Olivia ravasz volt, és őt ismerve 

bizonyára apránként csepegteti majd az információt, hogy legyen valami a 

kezében. 

A fenébe is, kénytelen lesz magával vinni. De csak addig, amíg hasznát 

veheti. – Gyorsítanunk kell a tempón. 

Olivia felállt, és unott pillantást vetett felé. – Csak magára várok. 

A bérgyilkos könnyedén lerántotta Annalíát a nyeregből. Court 

megsarkantyúzta a lovát. Még csak nem is ellenkezett, de miért... 

Hátaslovának a feje oldalt rándult. Elfordította a pillantását Annalíáról, 

és egy másik bérgyilkost látott, aki elkapta a kötőféket, és pisztolyt 

szegezett rá. Court lenézett az üreges, fekete csőre; vérfagyasztó látvány 

volt, azt remélte, közelről soha többé nem lesz része benne. Ha nem 

123

harminc centiméterre lett volna tőle, még megkockáztatja – a másik épp a 

bokrok közé vonszolta Annalíát. 

Ami ezután történt, soha nem fogja elfelejteni. Annalía sikoltott. 

Annalía sikoltott, és ő nem törődött többé magával. Ott egye meg a fene, ha 

eltalálnak. Ahogy a kiáltozás elvonta támadója figyelmét, Court elkapta a 

bérgyilkos karját. Szerencséje volt, így ki tudta ütni a pisztolyt a kezéből. 

Aztán a nyeregből leugorva rávetette magát. 

Ahogy birkóztak, igyekezve egymás fölébe kerekedni, a bérgyilkos 

előhúzott egy kisebb pisztolyt. 

Ha nincsenek a sérülései, Court erősebb lett volna, de most... most akár 

alul is maradhat. És ha alulmarad. .. dühödten felüvöltött, és hirtelen 

visszatért a régi ereje. Lövés dörrent. 

A férfi kiüresedő tekintettel meredt rá, miközben a vér a szívétől 

kiindulva szabályos körformában átáztatta az ingét. 

Court felmarkolta a másik pisztolyt, és rohant Annalíáért, aztán 

lassúbbra vette a tempót, hogy váratlanul érje a támadót. Átnézett a bokrok 

fölött, és olyan kép tárult a szeme elé, amelyre nem számított – a 

bérgyilkos eszméletlenül hevert Annalía lábánál, a feje mellett egy véres 

kővel, amelyet a nő minden bizonnyal neki tartogatott. 

Hát ezért nem küzdött. Nem akarta elejteni a követ. 

Elhűlve figyelte, ahogy hasba rúgja a férfit, aztán körülhordozza a 

tekintetét, kétségtelenül azt mérlegelve, hogy merre fusson Court elől. 

– Maradjon ott, Annalía – parancsolt rá, noha alig tudta leplezni a 

hangjában megbúvó hitetlenséget. A nő megpördült, és az égre emelte a 

szemét, de nem futott el. 

Amikor odaért hozzá, ép karját megragadva kérdezte: – Nem sérült 

meg A karja Vállrándítás. 

– Megrémült a lövéstől 

– Nem. Láttam, hogy a földön hemperegnek a pisztolyért. 

A skót váratlan hirtelenséggel elejtette a karját. 

– Örülök, hogy nem várta meg, életben maradok-e. 

– Minden haragja ellenére valóban örült neki, hogy meg akart szökni. 

A nő elkeskenyedett szemmel nézett rá, mintha most látná először. – 

Miért törődnék a sorsával 

Court csak a homlokát ráncolta, így Annalía megkérdezte: – Ez is 

Pascal embere 

124

– Igen. 

– Megöltem 

Court a bérgyilkos emelkedő mellkasára nézett, és megrázta a fejét. 

Annalía lehajolt a kőért, de a skót odalépett hozzá, és kivette a kezéből. – 

Maga nem akarja megölni. – Majd inkább ő. Megtorlásképp, amiért kezet 

emelt a nőre. 

– Ó, dehogynem. 

– Nem, Anna. – De nem győzte meg, ezért még hozzátette: – 

Megváltozna tőle. Nem éri meg. 

– Akkor is szükségem van rá – hozta a tudomására határozottan. 

Court a magasba tartotta előle a követ. – Miattam 

Erre szégyenkezés nélkül bólintott. 

Okos, bátor nő. Court szemöldöke ráncba szaladt, ahogy felidézte önnön 

reakcióját, amelyet az a gondolat váltott ki belőle, hogy Annalíának baja 

eshet. A megmentése érdekében még azt is vállalta volna, hogy golyót kap 

a szeme közé. 

Court eleresztett egy káromkodást. 

– Mi az 

– Szerintem térítsük magához a rohadékot, és szedjük ki belőle, hányan 

jönnek még. – A nő tágra nyílt szeméből rögtön tudta, hogy ez a lehetőség 

nem jutott az eszébe. Annalía napok óta végre először adta tanújelét, hogy 

él. Court odább lökte a követ, és elkezdte pofozgatni a férfit, de előbb még 

hátrakapta a fejét. – Eszébe se jusson, Annalía. 

– Kettőt egy kővel – felelte csípős hangon. 

– Legyen észnél. Ezek nem szállnak le magáról. Velem csak jobban jár, 

vagy nem 

– Egyikükkel se járok jól. 

– Nem fognak egyből végezni magával. Először elsápadt, majd azt 

felelte: – Remek. 

Court felismerte az előtte heverő férfit. Sebhelyes Ruiznak hívták. Court 

csak azért emlékezett rá, mert kiválóan illett rá a név. A bérgyilkos vért 

köpve tért magához. 

A skót világéletében kegyetlen harcos volt, minden érzelmet kiölt 

magából, ha az ellenségről volt szó. Érezte, ahogy újból elönti a düh, és el 

kellett rejtenie ökölbe szorult kezét, nehogy Annalía meglássa. Ez az 

125

ember meg akart gyilkolni egy védtelen nőt. Ha szabadjára engedi őrült 

dühét, Annalía más szemmel fog rá nézni. 

– Anna, maga keresse meg a lovakat. 

– Nem, maradni akarok. Ki kell kérdeznem Aleixről. 

– Bizton állítom, nem magának való látvány lesz. 

– Ez elgondolkoztatta. – Menjen már. – Court hangja baljósan csengett. 

– És ha menekülni próbál, istenre esküszöm, megbánja. 

A nő leplezetlen félelemmel mérte végig, mielőtt elsietett. Court utálta 

magát, ahogy Ruizhoz fordult. – Hányan vagytok még 

– Végtelen sorokban jövünk, míg mindketten meg nem haltok. Ez a 

bérgyilkosok módszere. 

– A határ felől jöttetek 

Mivel nem kapott választ, felemelte a pisztolyt, és lesújtott vele a férfi 

koponyájára. A másik elnyomott egy fájdalomkiáltást. – A fő hágón át 

jöttünk Franciaországba. A többiekről nincs információnk. 

– Miért Annalía Ő csak vissza akart térni hozzá. 

– Pillanatnyi dühkitörés. Azóta is igyekszik visszavonni a parancsot... 

– A ti rendetekkel azt nem lehet. – Court hallotta a hírét, hogy jobb 

kétszer is meggondolni, felbérli-e az ember a bérgyilkosokat, mert ha azok 

egyszer elindultak egy úton, nincs erő, mely letérítené őket. 

– Nem bizony – vigyorgott a bérgyilkos. – Vajon tudja-e a kislány, hogy 

a bátyját temiattad tartják fogva 

Court beleadta az erejét az ütésbe, amelyet a férfi fejére mért. 

Koncentrálnia kellett. Ha egy bérgyilkos beszédes kedvében van, akkor 

valójában csak kivár, amíg lehetősége adódik végezni veled. Nem számít, 

hogy információt csepegtet eléd, amíg tenni tud róla, hogy soha ne élj vele. 

És Annalíának gyanakodnia kellett – ha nem támad rá az a mocsok... – 

Várjunk csak, mi az hogy, fogva tartják 

– De megszökött – mosolygott Ruiz kivillantva véres fogait. – Tudja, 

hogy nálad a húga. És meg fog ölni, ha nem mi ölünk meg előbb. Meg 

vannak számlálva a napjaid. 

Courtot annyira lefoglalták az újonnan szerzett értesülések, hogy kis 

híján megfeledkezett róla: minél tovább hagyja beszélni a bérgyilkost, 

annál közelebb kerül ő maga a halálhoz. Kis híján. 

Amikor Ruiz keze lenyúlt a vádlijára erősített késért, és előhúzta, Court 

lelőtte. 

126

Annalía odafutott a dördülésre. A földön heverő testről merev arccal 

Courtra nézett. 

Mit nem adott volna a férfi, ha beleláthat a fejébe. – Elfutottak a lovak 

– El, de az enyémet visszacsalogattam, és megkötöttem – felelte 

elmerengve. – A magáé a patak mellett van, a domb lábánál. 

Bólintott. – Ezeket beljebb kell húznunk az útról. 

Annalía a körülményekhez képest meglepő nyugalommal állt őrt, míg 

Court bevonszolta a két tetemet a sűrűbe. Utána elment a nő lováért, majd 

indult a palákhoz a sajátjáért. Annalía követte, sőt még le is telepedett 

mellé, miután a férfi élt a lehetőséggel, és megmosdott. 

– Hinne nekem, ha híreim volnának a bátyjáról Állt fel, és őt is 

felsegítette. – Bízna a szavamban 

– A-azt mondta, ne higgyek magának. – Egy könnycsepp gördült végig 

az arcán. A pokolba, gondolta Court, miért ez a szorító érzés a 

mellkasában 

– Ezúttal hihet. 

Reszketeg sóhajt hallatott, majd megkérdezte: – MacCarrick, a bátyám 

még mindig ott van Pascalnál 

Court keze önálló életre kelve letörölte a könnycseppet az arcáról. – 

Nem, már nincs ott. 

127

TlZENHAT 

– Micsoda... hogyhogy... ezt azonnal magyarázza meg! – kiáltotta. 

Court türelmetlen arckifejezéssel engedte le a kezét. Annalía tudta, hogy 

nem állhatja, ha parancsolgatnak neki, de képtelen volt megállni. Tudnia 

kellett. 

– M-megölték 

– Nem, dehogy. A fivére megszökött. 

Mindkét kezével belekapaszkodott az ingébe. – Igazat beszél 

– Igen. 

Addig rángatta Court gallérját, míg az felvonta a szemöldökét. – Az a 

szörnyeteg már nem tartja fogva 

– Nem, Aleixandre Llorente megszökött Pascaltól. Ami azt illeti, 

jelenleg maga van nagyobb veszélyben. 

Erre eleresztette. – Muszáj megtalálnom, és tudatnom vele, hogy élek. 

– És mégis hogyan Éppen most szereztünk bizonyítékot, hogy a 

bérgyilkosok vadásznak magára. Erről híresek, hogy soha nem tévesztik el 

a célt. Addig fogják üldözni, míg el nem kapják. 

Annalía a kezébe temette a fejét. – Nem tudom! Képtelen vagyok 

gondolkodni. – Járkálni kezdett. 

– A vendégház csak néhány mérföldre van előttünk. Ott ehet, pihenhet, 

és megemésztheti a történteket. Aztán jöhet a tervezgetés. 

Igaza volt. Az előbb még halott testeket vonszoltak le az út széléről, egy 

csésze tea egészen ésszerű ötletnek tűnt. Érezte, hogy reszket, érezte, 

ahogy átnedvesedik a kötés a sebén. 

Bólintott, mire a férfi felsegítette a lovára, aztán maga is nyeregbe 

pattant. 

Aleix életben van!, elméje mantraként forgatta a gondolatot. És szabad! 

Máris könnyebbnek érezte magát, újra feléledt benne a remény. Megkeresi 

a bátyját, aztán kitalálják, hogyan győzhetik le Pascalt. 

128

Három napig attól rettegett, hogy Aleixet meggyilkolták, mégis minden 

másodpercben azt tervezgette, hogy megszökik MacCarricktől, hátha 

alaptalan a félelme. És most kiderül, hogy a fivére él és szabad... 

Na és ha MacCarrick volt, akivel szemben alulmaradt Ajkába harapva 

figyelte az előtte haladó hegyvidékit, ahogy az eget fürkészi, és a 

gyülekező viharfelhők láttán levonja a nyilvánvaló következtetést, hogy 

alaposan el fognak ázni. 

Ha MacCarrick és Aleix ellenségek voltak, ki tudja, mit tervez ez az 

ember Még váltságdíjat is követelhet érte tehetős bátyjától, merthogy 

Pascaltól nem kapta meg a pénzét. Csettintett a nyelvével a lónak, és 

felzárkózott mellé.- Kérdezni szeretnék valamit. 

A férfi rápillantott, de nem szólt. 

– Tudni szeretném, maga támadta-e meg a bátyámat és az embereit. 

Azonnal jött a válasz. – Én soha nem támadtam meg a bátyját. 

– Esküszik – kérdezte az arcába nézve. Court viszonozta a pillantását. 

– Igen. 

– Miért segít nekem Miért nem lovagol el, és hagy magamra 

– Úgy lesz, amint elérünk a vendégházhoz. 

Legalább őszinte. Ha ennek az embernek a segítőkészsége mögött 

kötelességtudat vagy hála húzódik meg, Annalía abban a szent pillanatban 

otthagyja. 

A válasz hallatán felmosolygott a férfira, aki erre összeráncolta a 

szemöldökét: – Még most is alig várja, hogy megszabaduljon tőlem 

Nos, az attól függ, hogy milyen válaszokat ad a kérdéseimre... – Miért 

szegődött el Pascalhoz, MacCarrick Azt már tudta, miért kellettek 

Pascalnak a skót emberei, sok mindent hallott a csempészlakban. A 

csapatuk majdnem egy évtizede működött együtt, sikeresek voltak, és 

hírhedtek. A tábornoknak szüksége volt rájuk a dezertőrök kiképzéséhez és 

a Spanyolország elleni gerillatámadásokhoz, ez érthető, de miért köt 

egyezséget MacCarrick egy zsarnokkal 

– Ő embereket toborzott, mi meg épp ráértünk. 

– Ha kifizeti magukat, továbbra is neki dolgozna 

– Nem tudom. 

– Az emberei szerint éppen fordítva történt. Maga előbb otthagyta 

Pascalt, aki aztán nem volt hajlandó fizetni az elvégzett munkáért. 

129

– Csakugyan – kérdezte közömbösen. De nem tagadta, hogy így lett 

volna. 

Annalía egészen mostanáig kételkedett ebben. – Szóval miért Pascal – 

kérdezte. – Kezdetben sokan hittek az ideáljaiban. Maga is közéjük 

tartozott 

Válaszra sem méltatta. 

Márpedig nem hagyja magát elterelni. Döntést kellett hoznia, és ehhez 

tényekre volt szüksége. – Pascal azért verette meg magát, mert 

szembeszállt vele. Mert helytelennek tartotta a tábornok tetteit. Nem így 

történt 

Megrántotta a vállát, de nem mondta, hogy nem. 

Mare de Déu, minden igaz, amit az embereitől hallott. – Miért nem 

ismeri be Miért hagyta, hogy tolvaj gyilkosoknak higgyem magukat – 

Felszegte az állát. – Tudja, mit gondolok Nem is olyan brutális vadállat 

maga, ahogy mindenki hiszi. 

Court hirtelen megállította a lovát és az övét is, és brutális vadállatként 

bámult le rá. Annalía nyelt egyet, és azon kapta magát, hogy igyekszik 

hátrahőkölni előle a nyeregben. 

– Ami a csapatomat illeti, elismerem, jól okoskodott. De ne kövesse el 

azt a hibát, hogy olyan jellemvonásokat tulajdonít nekem, amelyek 

nincsenek meg bennem. Ne higgye, hogy nem vagyok brutális, csak nem 

mindenkit szerencséltetek benne. 

Azzal előrelovagolt, de nem túl messzire. Fenyegető szavai ezúttal a 

szándékához képest éppen ellentétes hatást gyakoroltak a nőre, aki kezdte 

úgy érezni, hogy a rosszindulat és a hidegvérű gyilkolás egyáltalán nem 

tartozik a személyiségéhez. Court nem az a szörnyeteg, mint Pascal. 

Persze nem ismerte teljesen félre. MacCarrick könnyen ölt, és rémítő is 

tudott lenni. Az a kifejezés az arcán, mikor kivallatta a bérgyilkost... 

Megborzongott. Élete legszörnyűbb élménye volt, mintha egy rémálom 

valósult volna meg. Nem, soha nem fogja alábecsülni azt a lappangó erőt, 

amit megérzett benne, s amiről bebizonyította, hogy egyetlen szívdobbanás 

alatt szabadjára tudja engedni. Hanem ami igazán zavarba ejtette, az a 

többi jellemvonása volt. 

Minden éjjel ellátta a sebét, ráparancsolva, hogy vegye le a blúzát, hogy 

vetkőzzön le előtte. Annalíán ilyenkor annyira eluralkodott a gyűlölet és a 

keserűség, hogy azt gondolta, ez is csak egy újabb megalázó húzás, hogy 

130

kedvére legeltesse rajta a szemét. Visszagondolva már másképp látta. 

Felidézte, ahogy fél térdre ereszkedik előtte, és ha összerándult az arca, 

vagy felszisszent a fájdalomtól, karcos hangján nyugtatgatja, hogy nem 

akar fájdalmat okozni. 

Halványan emlékezett az éjszakára, amikor meglőtték, s a skót a 

zötykölődős úton Franciaország felé mindvégig beszélt hozzá, néha gaelül, 

legtöbbször nem is lehetett érteni a szavait, de mintha tudta volna, hogy 

nem bírná elviselni a csöndet. Emlékezett rá, hogy utána valaki a haját 

simogatta – és a keze kérges volt... 

Felsóhajtott, mert ráébredt, hogy semmi alapja nincs a gyűlöletre, 

ráadásul szüksége van a férfi segítségére ezekben a veszélyes időkben. 

Gondolatai örvényében elveszve alig vette észre az első csepp esőt. Vagy a 

rögtön utána szétplaccsanó másodikat. 

Igazi égszakadás lett belőle, Annalía lemaradt, így Court visszalovagolt 

érte. – A következő hídnál megállunk. 

– MacCarrick! – pislogott az esőben. Didergett a könnyű kis kabátjában, 

és egész úton egyetlen gondolat munkált benne. – Egy forró fürdőt akarok, 

és egy csésze teát, a kádban! 

A skót felvonta a szemöldökét a dacos hangjára, aztán mintha 

méricskélte volna, őt meg a helyzetet, mint aki nem tudja, mi legyen a 

következő lépés. Biztosra vette, hogy a döntését fontolgatja, ám ekkor 

hirtelen lekapta a nyeregből. 

– Mit művel 

Oldalvást az ölébe ültette, és magához húzta, hogy be tudja takargatni a 

kabarjával. Ezután Annalía lovának a gyeplőjét fogva finoman a 

mellkasára döntötte a nő fejét. 

– Kapaszkodjon belém – dünnyögte. – És vigyázzon a karjára. 

A tiltakozással mit sem törődve megsarkantyúzta a lovat, és vágtába 

fogtak, így Annalía végül kénytelen kelletlen átölelte. A férfi teste olyan 

elképesztően meleg volt a kabát alatt, hogy ő is hamar átmelegedett. Az 

eső sem szúrta már az arcát. 

Egyszerre eszébe jutott a dadája egyik mondása. A medve csak addig 

medve, amíg meg nem simogatod a pocakját. A farkas a kezedből eszik, ha 

elég csábító, amit benne tartasz... 

131

TIZENHÉT 

Négy mérföldnyi lovaglás után, amit árvízszerűen szakadó esőben tettek 

meg, végül elérték a vendégházat. Court Annalíával a karjában leugrott a 

nyeregből, és beszaladt a menedékbe. Odabent világos volt, a konyha felől 

főzés illata áradt. A fogadós ébren volt, gondterheltnek látszott, és úgy tett, 

mintha nem ismerné fel Courtot. 

– Egy szobát kérünk – mondta Court. 

– Kettőt – helyesbített Annalía kiszabadítva magát a karja közül. – Két 

szobát kérünk. 

A fogadós, John Groot szúrós pillantást vetett felé. 

– Kékvérűek – morogta a bajsza alatt. – Nincs két szobánk. Csak egy – 

tájékoztatta őket angol akcentussal. 

– De szép szoba, ha kipucoljuk. Tudják, az eső. Tele vagyunk. 

Két nő, egy idősebb és egy másik, nyilvánvalóan a lánya, trappolt elő a 

hátsó konyha felől. – Még egy pár, John! – kurjantotta el magát a nő éles 

francia akcentussal. – No, ültesd le szegény kislányt a tűzhöz, és adj neki 

valamit inni, míg rendbe tesszük a szobát. – Hátrakiáltott valakinek, hogy 

nézzen a lovak után. 

Court egy lócához terelte Annalíát a tűz mellett, kihámozta a kabátjából, 

és lehúzta maga mellé. Az álla alá nyúlva finoman felemelte a fejét. Az 

arca sápadt volt, a pupillája kitágult. 

Amikor Groot megkérdezte: – Mit iszik –, Court felelte helyette: – 

Whiskyt. 

Annalía rámeredt, de szavait Grootnak szánta: – Nem, köszönöm. 

Remekül vagyok. Nem iszom alkoholt. 

A fogadós megvonta a vállát, és jócskán töltött egy pohárba, amit aztán 

Court vitt oda a nőnek. – Eddig se restelkedett – dohogta a bajsza alatt –, 

úgyhogy igya ki, vagy én csurgatom le a torkán. 

Annalía háta még feszesebb lett. Udvariasan Grootra mosolygott, és két 

ujjal fogta meg a poharat, mint valami ocsmányságot, de kiitta a tartalmát. 

132

Court magának is kért egy pohárral. Az ital égette a torkát. Amint 

felhajtotta, és visszatette a poharat a pultra, Groot újratöltött. 

A pultot nemrég fényesítették, és minden tisztább és rendezettebb volt, 

mint annak előtte. – Új asszony – kérdezte Court fojtott hangon, 

miközben a kezével jelezte, hogy kér egy harmadikat, és rögtön a szájához 

emelte a poharat. Amikor hat hónappal korábban a vendégházban járt, 

Groot még egyedül volt. 

– Olyasmi – hangzott a büszke felelet. Nem is alaptalanul. Groot, a 

nyakigláb, pirospozsgás, csapott állú angol valahogy becserkészte 

magának a csinos francia matrónát. Vajon miért érezte ezt Court 

bátorításnak 

Ekkor megjelent a ház asszonya, és francia szavak kíséretében Annalíát 

kezdte méregetni. Court nem beszélte valami jól a franciát. Amikor a 

bágyadt Annalíával a karjában berúgta a vendégház ajtaját, talán nem is 

segítséget kért, hanem a jéghalászatra legalkalmasabb helyek felől 

érdeklődött. 

– A kedves felesége – kérdezte végül a nő angolul. 

– Hogyan – Amint Court meggyőződött róla, hogy Annalía is eleget 

ivott, elfordította a tekintetét. Nem tetszett neki, hogy ilyen sápadt. – Uh, 

igen, a feleségem. 

– Az ital kezdte éreztetni Courtnál a hatását. Nem vette számításba, 

hogy több kilót vesztett. 

A háziasszony gyanakodva húzta össze a szemét. 

– Gondolkodnia kellett a válaszon 

– Friss házasok vagyunk – nyögte ki, és a nő feje felett Annalíára nézett. 

Nedves haja letapadt, picinyke füle kikandikált a sűrű lobonc mögül. 

– Akárhogy is, nem szépen bánt vele – közölte a nő. 

– Túl törékeny ő az efféle bánásmódhoz. 

– Törékenynek tűnik – helyesbített felemelt ujjal. 

– Egy több mérföldes lovagláshoz mindenesetre gyengécske. – 

Hátraszólt a lányának, aki épp a lépcsőn jött lefelé. – Friss házasok. 

– Nahát, monsieur, ilyen ítéletidőben nyargalászni az asszonykával! így 

nem fogja teherbe ejteni. 

Court megkeményítette az arcát. Arra esélye sincs, még ha ágyba vinné 

is, ahogy azt annyiszor elképzelte. Soha nem lenne esélye rá. 

133

– Szentséges ég! – sápítozott a matróna, ahogy talpra segítette Annalíát, 

hogy felkísérje. – Be van kötözve a blúza alatt. És vérzik! 

– Csak egy horzsolás – dünnyögte Annalía, mire mindkét nő zord 

pillantást vetett Court felé. 

– Mondom, nem súlyos – erősködött Annalía az italtól kásás hangon. – 

Ne gondolják, hogy ő lőtt rám 

– motyogta. 

– Micsoda – szörnyülködött anya és lánya kórusban, és rögvest a 

szárnyaik alá vették. Court szerette volna tisztázni, hogy nem ő okozta a 

sebesülését. Pedig ő okozta. Miatta menekült el az éjszaka közepén, miatta 

szökött meg a szobájából, és futott bele a golyózáporba. 

Hogy kiszabadítsa a fivérét. Aki életben volt. 

Kiürítette a poharát, és levágta az asztalra. Nyugtalan, zavaros érzés lett 

úrrá rajta. 

– Felkísérjük és megmosdatjuk a hölgyet, monsieur – szólalt meg a 

matróna. Court nem állhatta, ahogy a két nő kisajátítja magának Annalíát. 

Neki kellene gondoskodnia róla, ahogy az elmúlt három napban tette. Nos, 

talán nem akkor, amikor fürdik, bár szíve szerint. .. 

Észrevette, hogy Annalía megtántorodik. Sebesült, részeg, és, a pokolba 

is, valóban törékeny volt. Vonakodva odabiccentett a nőknek. 

Amint távoztak, Groot szólalt meg: – Szemrevaló asszonyt kerítettél 

magadnak, MacCarrick. 

– Nem az én asszonyom. Csak vigyázok rá egy darabig. 

– Az előtt vagy az után kezdtél vigyázni rá, hogy meglőtték 

Court állkapcsa megfeszült, és látta, hogy Groot ettől megijed. – Az 

embereid – kérdezte fejhangon a fogadós. 

– Itt találkozom velük néhány napon belül. A lány marad. 

Groot felvonta a szemöldökét. 

– Legyen rajta a szemed. – A fogadós nem csupán a találkozóhelyük 

tulajdonosa volt. Court testvérei hozták erre a helyre, amelyet gyakran 

használtak... a tevékenységük során. Esetlen külseje és sunyi természete 

ellenére Groot valamikor éleslövész és fegyverszakértő volt, és a lakattal 

lezárt hátsó fészerben mindenfélét rejtegetett a pisztolyoktól a tarackokig. 

Ami ennél is fontosabb, a fivére, Hugh megbízott benne. Ethan már nem, 

de Ethan senkiben sem bízott. – Megjelölték a bérgyilkosok. 

134

Groot füttyentett. – Akkor szükségem lesz még pár emberre. Akik nem 

riadnak meg a kockázattól. – Court bólintott, a fogadós folytatta: – Hugh a 

múltkor itt hagyott néhány ruhát. Akarod őket 

– Igen. – Végre valami, ami nem csurom vér. Utálta, hogy valahányszor 

Annalía ránézett, tekintete mindig a vérfoltokra vagy a halántékát csúfító 

sebhelyre röppent. 

– És van két levél a fivéreidtől. Adjam oda most 

– Adjad – felelte Court leplezetlen vonakodással. 

Amikor Groot visszajött a levelekkel, lerúgta és a tűz mellé helyezte a 

csizmáját, aztán feltépte az első levelet, amelyet Ethan írt. 

Courtland, 

azonnal bontsd fel a szerződésed Pascallal. Mondtam neked, hogy egy 

nap csúnyán ráfaragsz. 

Ethan 

Igen, valóban mondta, Court pedig közölte vele, hogy törődjön a saját 

dolgával. Nézzük, mit írt Hugh. 

Court, 

volt számodra egy jó befektetési lehetőség, ezért hozzányúltam a 

számládhoz. Nem tudtam megvárni az engedélyed, úgyhogy a saját 

kártyámat használtam, és azt mondtam, meghaltál. Harcolj keményen, de 

ne feledd, ha szúrt sebet kapsz, a természet üzen, hogy lassíts. 

H 

Court dühödten összegyűrte és a tűzbe vetette a leveleket. Hugh-nak csak 

azért volt kártyája, mert Court szerette rendben tudni a dolgait. Biztos, ami 

biztos. Erre tessék, itt van épen és egészségesen, Hugh meg kifosztja a 

számláját, hogy hazardírozzon a pénzével. Hugh-nak hatalmas tőke állt a 

rendelkezésére a saját játszadozásaihoz; Ethan forrásai kimeríthetetlennek 

tűntek. A pokolba, ha tudta volna, hogy ilyen jövedelmező a Korona 

nevében gyilkolni, a bátyjaival együtt ő is oda szerződik, ahelyett, hogy 

csökönyösen más úton indul el, mint mindig. Akkor talán lenne elég pénze, 

hogy kifizesse a földjét. 

135

Az egyik testvére utasítgatta, a másik meg azt tette, amihez kedve 

szottyant, az ő véleményével egyik se törődött. Egyikük se kérte soha az 

engedélyét. Elnézte, ahogy az utolsó csücsök is összepöndörödik, és 

elhamvad. Ő sem különbözött tőlük. 

Ki kellett józanodnia. Grootra nézett, és csak annyit mondott: – Ételt. 

Egy újabb fél óra telt el, a ruhaváltás és egy bőséges étkezés csupán 

elhanyagolható mértékben járult hozzá Court józanságához. A lépcsőn 

felfelé baktatva elhaladt a két francia nő mellett, akik már lefelé 

igyekeztek, de nem törődött ellenséges pillantásaikkal. 

Előre szólt, hogy Annalía kapjon enni, és vigyék fel a táskáit. És 

természetesen egy kis teát némi whiskyvel. Most, hogy a nők kimentek a 

szobájából, arra számított, hogy egy ilyen nap után mély álomba merülve 

találja. 

Az istenit, de szívesen végignézte volna, ahogy fürdik. Alighanem jobb, 

hogy nem látta. Ha ott lenne előtte nedves, szappantól sikamlós bőre... Egy 

nyögést elfojtva kinyitotta az ajtót. 

Annalía a padlón térdelt, és a táskájában keresgélt; testét egy friss 

kötésen és egy fürdőlepedőn kívül semmi sem takarta. Amikor Court 

belépett, ijedten ugrott talpra. 

A válla sima volt, és aranyszínű, s a gyertyafényben kissé nedvesnek 

tetszett. Court érezte, hogy megrándul egy izom az arcán. 

– Én... egyedül akarok lenni! 

– Volt egy órája. 

– De nem találok semmit, amit felvehetnék. 

– A táskák viaszborítása nem engedhette át a vizet. – A nő nem felelt, 

így folytatta: – Felvehetne valamelyiket a csinos kis hálóingei közül. 

– Hogy merészel... De hagyjuk is. Azt nem veszem fel, ha maga is itt 

van velem a szobában. Most pedig kifelé! 

– Utasítgat – vonta fel a szemöldökét. – Nyugodt lehet, nem fogok 

kisurranni ijedtemben. 

– Nem értett meg... 

– Elfordulok, legyen elég ennyi – mondta rekedtes hangon. A 

fürdőlepedőbe burkolódzó Annalía látványától az őrület határán 

egyensúlyozott. 

– Felöltözöm, és bebújok a takaró alá. 

– Ahogy kívánja a kisasszony... 

136

Annalía végül rábólintott, és Court teátrális mozdulattal hátat fordított. 

Amint meghallotta, hogy a törülköző a padlóra pottyan, visszafordult. És 

ha nem kapja oda a kezét az arcához, még el is füttyenti magát ámulatában. 

A nő.., elképesztően gyönyörű volt. 

Háttal állt neki, formás, érzéki fenekét, feszes, hosszú lábát, karcsú hátát 

és vékony derekát mutatva felé. A haja nedves volt, és egészen a csípőjéig 

omlott alá. 

– Könyörületes isten – suttogta. 

– Ó! Hogy tehette – Annalía igyekezett sebtében belebújni a 

hálóingébe, de sérült karja és a vaskos kötés megnehezítette a feladatot. 

Eszébe jutott, hogy segítenie kéne, és minden bizonnyal segít is, ha képes 

lett volna bármi másra azonkívül, hogy tátott szájjal bámulta. Annalía 

végül leengedte a ruhát a földre, belelépett, és alulról húzta fel. 

Aztán megpördült, és az elvarázsolt férfira ripakodott.- Megígérte! Azt 

mondta, elfordul! – Előrehajolt, és lerántott egy takarót az ágyról, de 

mielőtt pajzsként maga elé kapta volna, Court még elcsípte combja és 

melle villanását. 

Elég részeg volt hozzá, hogy vigyorogjon. – Elfordultam én. Csak túl 

hamar fordultam vissza, ami a legremekebb ötletem volt ezen a napon. – 

Azonkívül, hogy az ölébe ültette a nyeregben, és ráparancsolt, hogy karolja 

át. Courtnak kezdett derengeni, hogy a sok kis kurafi, aki a lovagot játssza, 

nem csupán a hölgyek kedvének tesz eleget. 

– Semmi jóérzés nincs magában! Maga egy szélhámos, egy jellemtelen 

gazember. – A hangja kissé elmosódott volt. Becsavarta magát a takaróba, 

és járkálni kezdett. 

Court lehuppant az ágyra, hátradőlt, és szégyentelenül végighordozta 

rajta a tekintetét. – Kérjen meg – szólalt meg váratlanul. – Kérjen meg, 

hogy segítsek megkeresni a fivérét. – Ez meg honnét jött Eddig egy vágya 

volt, az hogy eljuttassa a vendégház viszonylagos biztonságába. Meg 

kellett tennie, hiszen ő sodorta veszélybe. Most viszont újabb kötelességet 

készül a nyakába venni. Miért 

Mert hallatlanul jó érzés volt, amikor az ide vezető útjuk során végre 

elnyugodott az ölében. 

A pokolba, a whisky még soha nem volt jó tanácsadó. 

– Megtalálom a fivérét, és távol tartom magától a bérgyilkosokat. 

Annalía megtorpant az ablaknál. – Miért kérném a segítségét 

137

– Mert szüksége van rám – mondta, és összehúzta a szemét. – Maga is 

rájött, nem igaz 

– Rengeteg dologra jöttem rá önnel kapcsolatban. – Csípőjével a 

párkánynak támaszkodott. 

– El az ablaktól – dörrent a férfi hangja. 

Annalía rámeredt, de odább lépett. – És el tudom képzelni, mit kíván 

cserébe. 

– Talán igen, talán nem. Egy módon derítheti ki, ha próbát tesz velem. 

Nehéz, tudom. A fejem tenném rá hogy úgy igazából soha életében semmit 

nem kellett kérnie. 

– így van. 

– Nos, itt a kiváló alkalom – mondta a skót, jobb karját a feje mögé 

téve. 

Annalía feje élesen oldalra biccent, és mélyen beszívta a levegőt. A férfi 

tudta, hogy meg fogja kérni, és amint megteszi, számíthat is a segítségére. 

És azt is tudta, hogy a nő nem felejt, és egyszer még megfizetteti vele a 

kölcsönt. 

– Szeretném... – újabb levegővétel – a segítségét kérni. 

Court az oldalára fordult. A bordái érzékenyek voltak az aznapi 

csetepaté után, de semmi pénzért nem változtatott volna hetyke 

testtartásán. – Mivel most csinálja először, javaslom, hogy... 

– Mintha maga olyan nagy szakértő lenne. 

– Szeretné, hogy kiokítsam 

Annalía felszegte az állát. – Igen. 

– Remek. Mivel kérés még nem hangzott el, mondja szépen, hogy 

„kérem”. Legyen megindító és szívbemarkoló, ha őszintén gondolja. És 

nem árt, ha összekulcsolja a kezét a melle előtt. 

Annalía nyelt egyet. Szinte remegett a feszültségtől. 

– Kérem. 

Court kegyesen bólintott. – És miért segítsek magának 

– Mert maga miatt vagyok bajban – felelte kimérten. 

– A szöktetésére gondol Azt hittem, tisztáztuk, hogy nem lenne 

tanácsos hozzámennie Pascalhoz. És a bátyja szabad. Egész jól alakultak a 

dolgok. 

Attól a ténytől eltekintve, hogy bérgyilkosok vadásznak a nőre, és 

kétszer már le is csaptak. 

138

– Ettől függetlenül. 

– Nos, ha már ilyen szépen megkért... 

– Ennyi az egész Csak ezt akarta 

– Ó, dehogy. Most jön az egyezkedés. Zsoldos vagyok, és ez kockázatos 

ügy. Szükségem lesz fizetségre közben. 

Annalía válla megroggyant. – Nincs nálam pénz. 

– Aztán felcsillant a szeme. – De van egy város ne messze ide. Eladom 

az ékszereimet. 

– Nem teheti. Pontosan erre számítanak. Különben is, van magánál 

valami sokkal értékesebb. – Tekinte a keblén állapodott meg. 

Hápogva próbált kiötölni valami riposztot, de a férfi szólalt meg előbb. 

– Hagyja, hogy megcsókoljam, amikor csak akarom. Mindig csak egy 

csók. És azt akarom, hogy olyan tüzes legyen, mint a dolgozószobában. 

– Nem hiszem... képtelen lennék... akkor részeg voltam... – Megint 

járkálni kezdett. 

Court, mintegy megértése jeléül, bólintott. – Természetesen bármikor 

elküldhet. 

Annalía tekintetéből, ahogy mellette elhaladtában rámeredt, gyanította, 

hogy éppen ezt fontolgatja. 

– Nem tudna egy helyben maradni, kislány Harag lobbant a szemében. 

– Tán zavarja a járkálásom 

– Nem, egyáltalán. Csak azon morfondírozom, hogy, amennyiben 

egyetért, a jövőben tágasabb szobára lesz szükségünk. Különben még 

elszédül. 

Szavai elérték a hatásukat. Annalía megállt, és olyan édesen ellágyult a 

tekintete – soha így még nem nézett rá –, hogy Court nem is értette a 

dolgot. De örömét lelte benne. Nagyon is. 

– Csak egy csók – dünnyögte a nő szemérmesen. 

– Ott és akkor, ahol és amikor csak akarom. Visszatért a haragos 

pillantás, de a válasz így hangzott: – Rendben. 

Courtot meglepte a beleegyezés. Csupán annyit kellett tennie, hogy 

élete kockáztatásával védelmezi Európa legádázabb bérgyilkos rendjétől. 

És közben kedvére csókolhatja. Határozottan jó üzletet kötött. – Akkor 

megegyeztünk. – Feltápászkodott, és végigsöpört az ágy fölött a kezével. – 

Legyen a magáé. 

139

Annalía gyanakvón méregette, aztán kibújt a takaróból, és becsusszant 

az ágyba. Amint elhelyezkedett, a férfi is melléje heveredett. 

– Hiszen azt mondta – kapkodott levegő után, aztán elhalt a hangja. – 

Az ágy így is az enyém, igaz Csak épp nem egyedül fekszem benne. 

– Túl gyorsan tanul, szépségem. Még a végén teljesen kiismer. 

Előbb megdermedt, aztán mikor odább csusszant volna, Court, a 

kötésére ügyelve, átvetette rajta a karját. 

– Maradjon, Anna. Most nem akarok fizetséget. Mindketten 

megsebesültünk, fáradtak és részegek vagyunk. Semmi sem tudna 

felizgatni, még annak a csodás fenekének a látványa sem – hazudta, 

miközben azt várta, hogy rászakad az ég. Annalía valamennyire elernyedt. 

– Mindezt leszámítva szívesen megcsókolnám. 

Egy pillanatig hallgatott, majd megkérdezte: – Miért 

– Mert maga olyan nő, akit muszáj csókolni. Szüntelenül, finoman. 

Hevesen. – Lecsúsztatta a kezét a csípőjére, és a fülébe suttogott: – 

Odaadón. 

Annalía megborzongott, aztán a hátára fordult, és ránézett. Keble a 

hálóingnek feszült a kemény bimbóval, és egyszer csak lassú, finom 

mozdulatokkal húzkodni kezdte az ujjait a takarón, fel és le, fel és le. – Ez 

megerőltetőnek hangzik, MacCarrick – dorombolta azzal a jellegzetes 

akcentussal. – Mindezt egyedül óhajtja végrehajtani 

Court felnyögött, és közelebb hajolt, áldva istent a whiskyért. – Ha 

tudná, Anna, ha tudná. 

Annalía egyetlen ujjal eltolta magától, s ahogy elutasítón hátat fordított, 

azt kérdezte: – Felizgattam 

140

TIZENNYOLC 

Mi ütött belé, hogy így gúnyt űzött a férfiból Ahelyett, hogy simogatta 

volna a medve pocakját, úgy érezte, hogy nyílvesszőket döfköd belé, 

miközben egy ágyban fekszik vele. Ennél ő okosabb. 

Olyan meglepő tapasztalat volt a mellkasához simulnia nyeregben, de 

aztán ezzel a somolygásával teljesen összezavarta. Itt van egy férfi, aki az 

imént leste meg a meztelen testét, és az arckifejezése utána... milyen is 

volt... kecsegtető 

De lehet, hogy csak becsípett. Már megint. 

– Ez tetszik – szólalt meg a skót. Rekedtes, öblös hangját mindig 

kellemes volt hallania. Még ha őt magát és a mély hang közvetítette 

szavakat – az akcentusát 

– megvetette is, a csengését kedvelte. De ma este nem tudta utálni. Ma 

este beleremegett a hangjába. 

– Micsoda – kérdezte, és képtelen volt uralkodni a kíváncsiságán. 

– Nem az, hogy incselkedik velem. 

– Hanem 

– Hogy azt hiszi, incselkedhet velem, és egyetlen ujjal távol tarthat 

magától. 

Valóban így hitté. Valami okból mindig tudta, még akkor is, amikor a 

csempészlakban megcsókolta, hogy a férfi nem fog erőszakoskodni. – De 

hát sikerült. 

– Az ajkába harapott. Csak nem provokálni próbálja Hiszen 

beleegyezett, hogy a férfi megcsókolja. Amikor csak akarja! 

– Ma este igen – ismerte be Court, aztán a hátára gördítette, hogy a 

szemébe nézzen. – De ha még egyszer előveszi azt a nézést, meg azt a 

hangot, nem sok jót jósolok. – A hangja mély, a tekintete fürkésző volt. 

Annalía ráébredt, hogy a szeme legalább olyan tetszetős, mint a hangja. 

Sötét szeme volt, de most világosabb foltokat is észrevett benne. Bár ki 

tudta volna venni a színüket...! 

141

Nagy ég, talán ebben a pillanatban is incselkedve néz rá Elszakította 

pillantását a férfi szeméről, és a száját kezdte tanulmányozni. Eszébe jutott, 

milyen finom volt a csókja, aztán szórakozottan megkérdezte: – Miért Mi 

történik akkor 

– Megcsókolom a száját. – Hüvelykujjával végigsimított Annalía alsó 

ajkán, akinek a whisky azt súgta, hagyja magát. – És a nyakát. – Ujjai 

lecsúsztak a nyakára. Annyira fantasztikus érzés volt, hogy képtelen volt 

nyitva tartani a szemét. Aztán egy pillanatig nem érezte a férfi kezét, de 

mikor kinyitotta a szemét, és találkozott a tekintetük, megérezte a keblén. – 

Aztán a mellét. 

Anélkül, hogy elfordult volna, Annalía mély lélegzetet vett, és 

megfeszült. Mindjárt elhúzódik. Most azonnal. Csak egy másodperc... 

Court a nézésével fogva tartotta a tekintetét, miközben az ujjai lassan és 

forrón siklottak megkeményedett mellbimbóján. 

– Nem szabad... 

Finoman megcsípte, mire ismét lehunyta a szemét. Halványan érzékelte, 

ahogy a férfi teste fölébe hajol, az ajka tűzként perzselte a nyakát. 

Felnyögött, ahogy megmarkolta a mellét, hüvelykujja a mellbimbóit 

dörzsölte. Ennél csodásabb érzés nem is létezhet... 

Most mintha a hálóinge alá próbálná becsúsztatni a kezét. Ahogy forró 

bőre meztelen kebléhez ért, Annalía azonnal magához tért, eszébe jutott, 

kivel van, és mire készülnek. Rácsapott a férfi kezére, még hevesebb 

reakciót váltva ki belőle. Amikor testét dobálva megpróbált odább 

húzódni, a skót felnyögött. 

– MacCarrick, engedjen! 

– Hadd érintsem meg – mormogta. 

– Ne! – szabadult ki végre, és zihálva fordult el. A keble érzékeny volt, 

mintha Court érintését hiányolná. Sajgott a lába között, erősebben, mint 

bármikor, amikor egyedül feküdt az ágyában, és szégyenkezve konstatálta, 

hogy nedves lett odalent. 

Hallotta, hogy a skót a hátára gördül, és hangosan kiereszti a levegőt. – 

A végzetem vagy, Anna. 

Amikor hajnal felé Annalía nagy nehezen elaludt, Court felkelt az 

ágyból. Még mindig kemény volt, mint a cövek, és olyan szerencsétlennek 

142

érezte magát, amilyennek csak egy elutasított férfi érezheti. Életében nem 

érintett ilyen puha bőrt. Nem is álmodott róla. Megérintette a nőt, 

incselkedett vele, hogy újra vágyat ébresszen benne. Ha nem olyan durva 

az érintése, még tovább merészkedik. 

Lebámult sebhelyes kezére. Ezek a kezek nem változnak. 

Talán jobb, ha hozzászokik a gondolathoz, hogy fájdalmasan kemény 

erekciókkal teli éjszakák elé néz, a megkönnyebbülés minden reménye 

nélkül. Mert a jelek szerint ez várta. 

Annalía hatással volt rá, ha mellette volt, valami okból vagy alantas 

állattá silányult, vagy a nemest játszotta. Mindkettő ostobaság. Még hogy ő 

nemes. Amikor a nő erőszakosan viselkedett, nehezére esett nem 

hozzányúlnia. És az előző éjszakákon, amikor levette róla a blúzát, hogy 

kötést cseréljen, az ujjai szinte viszkettek, hogy végigcirógassák a keblét, 

és az alsóing alá becsúszva megmarkolják a mellét. Mi ebben a nemes 

Annalía nagy valószínűséggel továbbra is gyűlölte, de most már 

játszadozott is vele. Neki vége. 

Megmosta az arcát hideg vízzel, és csak nézte durva tükörképét: semmi 

olyat nem látott rajta, ami miatt a nő kívánhatná az érintését. 

Megtörülközött, aztán egy ideig csak ült, és figyelte az alvó Annalíát, 

aki időnként katalánul motyogott magában, s közben azon töprengett, miért 

döntött úgy, hogy hátrahagyja a csapatát és velük együtt a 

jövedelemszerzés minden lehetőségét. Miért ígérte meg, hogy biztonságos 

helyre juttatja, mikor nem volt más vágya, csak kifizetni Beinn 

a'Chaorainnt 

Ő volt az egyetlen a családjában, akit adóslevél terhelt, és ez szégyennel 

töltötte el. Egyedül az vette el a fájdalom élét, hogy jókora földről volt szó. 

És az is sokat számított, hogy jócskán értékén alul vásárolta meg. 

Hogy helyet csináljon a birkáinak, egy piperkőc angol báró 

megtisztította Beinn a'Chaorainn földjét a lakóitól, és leszorította őket a 

tengerpartra; próbáljanak megélni, ahogy tudnak. Az ügyintézést azonban 

hozzá nem értő emberekre bízta, és megfelelő igazgatás hiányában a farm 

nem tudta felvenni a versenyt az Ausztráliából kiáradó gyapjúval. Végül 

londoni dévajkodásai miatt eladósodva kénytelen volt nevetséges áron 

túladni a birtokon. 

143

Court fanyar mosolyra húzta a száját. Évek óta folyt már a hegyvidékiek 

erőszakos kitelepítése, időnként kényszer emigrálása. Sokan közülük 

Ausztráliában kötöttek ki. 

S most már az ő kezükben voltak a világ gyapjúpiacát meghatározó, 

szépen jövedelmező birkatenyészetek, a felelőtlen angol bárókat pedig 

csődbe juttatták. 

De a végén mindig mi győzünk, gondolta. 

Mielőtt eltávolították őket, Beinn a'Chaorainn lakosai jól éltek, és a 

földbér is elfogadható volt – londoni dévajkodáshoz persze nem maradt 

belőle, de a kényelmes megélhetéshez elég volt. Court szerette a 

kényelmet. 

Azt tervezte, hogy visszahívja őket. Csakhogy nem teheti, míg teljesen 

az övé nem lesz a föld, hogy senki nem veheti el tőle. Akkor hát miért 

dobta félre a terveit, és döntött úgy, hogy segít a nőnek 

Anna ekkor álmában a hátára fordult, és szemöldökét összevonva 

halkan dünnyögte: – Farkas. 

Court kirontott a szobából, és ledübörgött a lépcsőn, nem törődve az 

alattuk alvó vendégekkel. Groot már ébren volt. 

– Kell egy kocsi – közölte Court az asztalhoz ülve. – Továbbá extra 

pénzt fizetek egy kocsisért, aki érti a dolgát, és a lovakért, ha nem remeg a 

lábuk. 

– A fiút elküldhetem Toulouse-ba. Gondolom, a kis hölgyet viszed 

magaddal 

– Igen. Némi pénz is kéne. 

– Ethan vagy Hugh számlájára írjam Megérdemlik. – Menjen felesbe. 

Groot felnyerített. – És az embereid 

Ők nem fognak repesni. – Hagyok nekik üzenetet. Nemsokára ide kell 

érniük. – Már elmerengett volna rajta, hol késlekednek, hiszen Annalíával 

ők csak vánszorogtak, ha nem tudta volna jól, hogy egy effajta patthelyzet 

napokig, sőt hetekig is eltarthat, főképp, ha mindkét fél jól védhető 

pozícióban van. S még ennél is tovább eltarthat a dolog, ha egyik fél se 

hajlandó meghátrálni. Ez az átkozott kivárás olyasvalami volt, amit utált a 

munkájában. 

Ír Niallnek, és meghagyja neki, hogy keresse fel Ottót. Ha Niall jónak 

ítéli az esélyeket, elszegődnek mellé. 

144

Amikor a kocsi megérkezett, szemrevételezte a lovakat, és kifaggatta a 

hajtót, aki a találó „Kocsis” névre hallgatott. Mindent elfogadhatónak 

talált, és indult felébreszteni Annalíát. A vendégház elülső ablakában 

pillantotta meg a nőt, ahogy haját igazgatva szalad lefelé a lépcsőn; 

macskajajnak nyoma se látszott rajta. Az ő feje bezzeg azóta lüktetett, hogy 

elmúlt az ital hatása. – Hogy érzi magát – kérdezte a nőtől, ahogy kilépett 

az ajtón. 

Mintha meglepte volna, hogy Court még ott van, amit egy 

vállrándítással leplezett. – Remekül. Miért 

A nyelvén volt a válasz: mert előző éjjel szakadó esőben lovagoltak, 

nemrég rálőttek, és még be is rúgott, de kezdte megtanulni, hogy Annalíát 

a Fekete Halál csókja se bírná ledönteni a lábáról. – Csak úgy. 

A nő lesütötte a szemét, cipője orrával egy út menti fűcsomót 

piszkálgatva. – Nem tudtam, itt lesz-e még. 

Ennyire aljasnak gondolná A szavát adta, elázva és kényszer hatására, 

annyira meg akarta hágni, de akkor is a szavát adta. – Alkut kötöttünk, 

amit én a magam részéről be akarok tartani. 

Hitetlen arccal nézett rá. – Ne sértődjön meg, MacCarrick. Eddig 

éppenséggel nem úgy viselkedett, mint a megbízhatóság szobra. 

Court közelebb lépett hozzá, olyan közel, amit a másik nyilván 

illetlenségnek ítélt. – Ha nem hiszi, hogy állom a szavam, mert megbízható 

vagyok, akkor higgye el azért, mert azt akarom, hogy ön is állja a magáét. 

Elpirult, és ismét lenézett a fűre. 

– Tehát elviszem magát valahová, ahol tudom, hogy biztonságban lesz. 

Annalía felpillantott. – Azt mondta, a vendégház biztonságos. 

Eredetileg itt akart magamra hagyni. 

– A tegnapi támadás után meggondoltam magam, és ismerek egy helyet 

Londonban. 

– Nem utazom Angliába! – fonta karba a kezét. Court észrevette, hogy a 

sebesülése miatt lejjebb tette a karját. – Azt ígérte, segít megtalálni a 

bátyámat, és most még messzebb vinne tőle! 

– A bátyja jön utánunk. A bérgyilkos azt mondta, a nyomunkban van, 

hogy megmentse a brutális hegyvidékiektől, aztán bosszúból végezzen 

velem. Arra megy, amerre mi. És később meg fogja köszönni, hogy 

elvittem Londonba. 

– Ezt miért csak most adja tudtomra 

145

– Miért, mikor kellett volna A szakadó esőben, vagy amikor részeg 

fejjel megpróbáltam kibűvölni a ruhájából 

Annalía szóhoz sem jutott, a szeme tágra nyílt, aztán összeszűkült. – El 

akarja terelni a figyelmem. Csak hogy ne tudjam megismételni: nem 

megyek Angliába. 

– Márpedig elmegyünk, szépségem. Most azonnal. És a téma lezárva. 

– Nem mehetek el anélkül, hogy üzennék neki! 

– Hova Haza A bátyja már minden bizonnyal Franciaországban van. 

Járkálni kezdett, Court pedig azt latolgatta, hány cipőt fogyaszthat el 

évente. Nem számít, neki kifejezetten tetszett ez a szokása. – Vannak 

rokonaik Franciaországban 

– Nincsenek – felelte a fejét rázva –, az anyám családja 

Spanyolországban él, Kasztíliában. 

– Barátok vagy bármilyen kapcsolódás 

– Mindössze két helyhez fűz kapcsolat Franciaországban – ráncolta 

össze a szemöldökét –, és mindkettő Párizs közelében található. 

– Mi ez a két hely 

– Az anyám sírja és a régi iskolám – felelte szórakozottan. 

Na várjunk csak... – Az édesanyja nem a családi földön pihen – 

Megpróbálta értelmezni Annalía arckifejezését, de a nő elmerült a 

gondolataiban. Mi a fene. Ha nem a családi nyughelyen, akkor miért nem 

Spanyolországban 

– Küldhetnénk üzenetet a Szőlőskertbe! – folytatta a nő, mintha meg 

sem hallotta volna. – Aleix ott fog érdeklődni utánam. 

– Meglátjuk. 

– Sehová sem megyek, amíg nem ígéri meg. 

– Rendben, akkor megígérem – morogta. – Most szálljon fel a kocsira. 

– Egy kocsit könnyedén utolérnek a bérgyilkosok. 

– Nem akarom, hogy lovagoljon. Ha esik, amúgy is meg kell állnunk. 

– Így sokkal lassabban fogunk haladni. 

– Szálljon fel, Anna – kezdte Court figyelmeztető éllel a hangjában –, 

vagy kérem a csókomat, de az ágyban. 

Minden bizonnyal hitt neki, mert haragos pillantást lövellt felé, de 

odasasszézott a kocsihoz. 

Groot kihozta a holmijukat, Court pedig a kocsisra bízta a táskákat, 

azután nekilátott, hogy megtöltse a fegyvereket, amelyekért Hugh és Ethan 

146

fizetett aznap reggel, tudtukon kívül. Nem tudta megállni, hogy végig ne 

simítson szeretettel a vadonatúj puskán. Ismétlőpuska volt, ötlövetű tárral – 

már hallott róla, hogy a jövőben lesznek ilyenek, jóllehet ezek a történetek 

a Loch Ness-i szörnyről szóló legendákra hasonlítottak, látni még egyet se 

látott. Ez a fegyver halott bérgyilkosokat ígért. 

Amint végzett, és Groot visszavonult a házba, Annalía megjegyezte: – 

Továbbra is azt mondom, hogy lovagolnunk kéne. 

– Nem olyan erős ám, mint hiszi. 

– Így igaz – felelte, állát makacs szögbe fordítva. – Valahányszor 

megállapítom az erőm mértékét, meglepem magam. Állandóan felülmúlom 

a számításomat, tehát erősebbnek kell lennem, mint hiszem. 

Courtot is meglepte. Szüntelenül. Most is, mikor az egyre gyarapodó 

erejére vonatkozó harsány kijelentés után affektált gőggel állt meg a kocsi 

ajtajánál, az összecsukható lépcső mellett, arra várva, hogy felsegítsék. 

Eszébe sem jutott, hogy látványosan egyedül másszon fel, ezzel is 

bizonyítva függetlenségét. 

Court szeme elkeskenyedett. Vagy nagyon is eszébe jutott, csak más 

tervei voltak. 

Ahogy odalépdelt hozzá – hogy tagadhatta volna meg tőle a segítséget, 

hiszen Annalía a karját nyújtotta felé –, a nő ellentétes természetén 

gondolkozott. Annyi bizonyos, hogy valaki, aki mindennap végtelen órákat 

tölt manikűrözött körmei tanulmányozásával, nem lehet képes elrejteni egy 

követ a szoknyájába, hogy fejbe verjen vele egy gyanútlan skótot. 

Ez a paradox viselkedés mindennek ellentmondott, ami helyes és 

irányítható volt a természet törvényeiben. 

Erélyesen megrázta a fejét, aztán felsegítette a kocsiba. – Fura egy nő – 

dohogta közben. 

147

TIZENKILENC 

– Hát nem gyönyörű a vidék – kérdezte Annalía a tájat pásztázva egy 

burgundiai völgy fölött. Napraforgómezők és szőlőskertek váltogatták 

egymást, nedves föld illata csapott az orrába. Amikor a nap előbújt a fehér 

felhők mögül, lágy szellő kélt, mely csak az ég felé nyúló virágos mezőket 

borzolta fel. Annalía nem bírta abbahagyni a mosolygást. 

– Csodás – értett egyet a férfi, bár le sem vette róla a pillantását. Mindig 

rajta tartotta a szemét, mióta... négy nappal ezelőtt a nő úgy bánt vele. 

Annalía jobban szerette volna, ha férfi nem lát bele többet a viselkedésébe, 

hiszen őt csak a nap néhány eseménye rázta meg. Aztán persze ittak is, és a 

férfi valamiért úgy gondolta, más is megváltozott közöttük, nem csak az, 

hogy Annalía már nem gyűlölte. 

Igazat szólva Annalía már elképzelni se tudta, hogy gyűlölni tudná. Úgy 

tűnik, megszokta; már nem feszélyezte a termete, és kezdett ráérezni, 

mikor szánja tréfának éles szavait. 

Érezte a férfiban a késztetést, hogy kedvesebb, sőt gyengédebb legyen. 

Ő szinte szövetségesként gondolt rá, csakhogy nem feledhette, hogy a skót 

segítségének ára van. Lovagja nem kaszabolt sárkányokat fizetség nélkül, 

amit eleddig nem kért számon rajta. 

Ahogy áthaladtak az első városon, felkapta a fejét a tarka házakra, és 

mintha zenét hallott volna. Igyekezett kinyitni a kocsi ablakát, mire Court 

átnyúlt fölötte, és egy nevetségesen könnyed mozdulattal segített neki. Egy 

kasztíliai úriember reagált volna így. Azzal a különbséggel, hogy biztosan 

nem tesz kárt az ablakrácsban. 

Az ablakon beáradó szellő a zenét is magával hozta, amit még az 

utcakövön csattogó patkók zaja sem tudott elnyomni. – Szeretnék itt 

maradni éjszakára. 

– Több óra van még sötétedésig. Tovább kell mennünk. 

Court minden este kerített egy szobát, csak hogy megpihenhessen és 

kicseréljék a kötését, vagy megfürödjön, a kocsis meg szundíthasson egyet 

a bakon. Hogy behozzák a lemaradást, amit a mindennapos reggeli viharok 

148

kényszerítettek rájuk, MacCarrick késő éjszakáig hajtotta őket, és napkelte 

előtt már ismét úton voltak, bár Annalía soha nem látta aludni. 

Nyilván azért állt meg egyáltalán, mert nem akarta, hogy túlságosan 

kimerüljön. Ezért most elcsigázottan felsóhajtott. – Egy kicsit... szédülök – 

próbálkozott. – Olyan eszeveszett iramot diktál. 

Court ingerült pillantást vetett felé. – Tudnék róla, ha valóban szédülne. 

Annyira itt akar maradni, hogy képes hazudni is érte 

Az ajkába harapott. – Nos, igen. 

A férfi összeráncolta a szemöldökét, de egy perccel később már új 

utasításokat adott. 

Annalía a legmegnyerőbb mosolyával jutalmazta, amit a másik még 

bőszebb szemöldökráncolással fogadott, de ő nem törődött vele. Arcán 

érezte a napot, és rádöbbent, hogy... boldog, őszintén boldog, és ez 

meghökkentette. A bátyja nemcsak hogy életben van, de szabad, ami 

felbecsülhetetlen ajándéka a sorsnak. A társaságában lévő férfi, akiről 

mindenféle rút dolgot feltételezett, nem követett el semmit, sőt az idő java 

részében kifejezetten úriemberként és nem skótként viselkedett. 

Az élet tökéletes volna Nem egészen, hiszen továbbra sem tudta, mihez 

kezdjen a hegyvidékivel, amikor éppen nem volt úriember, és továbbra is 

félt a bérgyilkosoktól. Kívülről nem adta jelét, de rettenetesen megijedt a 

támadásoktól. Ez a rettegés is közrejátszott abban, hogy ma jól akarta 

érezni magát. 

Elhaladtak egy csapat vihorászó fiatal nő mellett, akik kosárral a 

kezükben, tarka szoknyáikat suhogtatva andalogtak az utcán, és ekkor 

hirtelen ötlete támadt. – Ruhákat akarok. 

– Hogy mondja 

– Ruhákra van szükségem – helyesbített. – Csak báli ruháim vannak, 

egyetlen tisztességes ruhát leszámítva, arról meg mindig az jut eszembe, 

hogy rám lőttek, hiába lett rendbe hozva. 

Erre mintha összerezzent volna. – Hogy kíván fizetni a ruhákért 

– Magának kell megvennie őket. – Egy efféle faluban biztosan csak 

egyszerű ruhákat árulnak, de ez nem számít. 

– És miért tennék magának szívességet 

– Azt mondta, védelmezni fog. Alkut kötöttünk. Nos, nézze az itteni 

ruhákat. Ott azokon a lányokon. Mozog a ruhájuk – azokban én is könnyen 

tudnék mozogni. 

149

– Azt akarja elhitetni velem, hogy az új ruhák szavatolják a biztonságát 

– Ügy nézett rá, mintha egy világ választaná el tőle. 

– Igen. Jól csinálom 

– Nem igazán. De érdekes az észjárása. 

Court a nemtörődöm viselkedésével próbálta leplezni, hogy semmi sern 

ingerli jobban, mint ha Annalía parancsolgat neki. És a nő azért csinálja, 

mert különbnek hiszi magát nála. Elviselhetetlennek érezte a gondolatot, 

hogy továbbra is megvetően felhúzza rá az orrát – hogy még mindig az 

alantas skótot látja benne. 

Azon merengett, létezhet-e rosszabb helyzet annál, amikor olyan nőre 

vágyik az ember, aki nem veszi férfiszámba. Merthogy őladysége jobbat 

érdemel. Vagy nem ezt mondta 

Ha egyszer valóban kérne tőle valamit... A puszta feltételezéstől is 

kényelmetlenül érezte magát. Az utóbbi néhány napban arra a felfedezésre 

jutott, hogy meg akarja adni Annalíának mindazt, amire szüksége van, 

amire vágyik. Ha a nő rájönne, mennyire erős benne ez a késztetés, aminek 

egyedül az szab gátat, hogy végül is képtelen kérni, akkor minden 

bizonnyal könyörtelenül kihasználná. 

Megérkeztek a fogadóhoz, és Court éppen szobát foglalt, amikor 

Annalía megjegyezte: – Talán kivehetnénk mindjárt kettőt. Biztosan akad 

még szabad szobájuk, és elég jól vagyok már, hogy... 

– Nem. 

Erre a hangra Annalía felvonta a szemöldökét. 

– Nem védi semmi ezt a helyet. – Mindaz, amit Court hátránynak 

tekintett a fogadóban, neki kifejezetten tetszett. Szobájuk nagy ablakai egy 

erkélyre nyíltak. A férfi nem állhatta az erkélyeket, főképp azokat nem, 

amelyeket vaskos szőlőindák fontak körül. 

Az íróasztal azonban használható volt. Papírt és tintát kért. 

– A bátyámnak írunk – térdelt fel a székre Annalía izgatott mosollyal 

az arcán. – És elküldjük a Szőlőskertbe 

Olyan volt a mosolya, hogy a Courthoz hasonló szerencsétlen 

nyomorultak egyszerűen nem tudtak betelni vele. Megrázta magát. – Igen. 

Utasításokat írok gael nyelven, amit aztán szeretném, ha a saját kézírásával 

lemásolna. 

150

– Miért 

– Az iskolának minden bizonnyal van szótára, ha mégsem, majd 

kerítenek egyet. Egy bérgyilkos viszont nem tudna mit kezdeni vele. A 

kézírására azért van szükség, hogy hihető legyen. – Miután a cselédlány 

behozta az íróeszközöket, lefirkantotta az üzenetet, aztán a nőt figyelte, aki 

ajkát rágcsálva igyekezett kisilabizálni és lemásolni az írást. – Ez a 

legfurcsább nyelv, amely-lyel találkoztam. 

Court kétkedőn nézett rá. – Pedig görögöt is tanult. 

– Hát persze, járt a szobámban. Elnyerte a tetszését 

– Igen – hangzott a szemérmetlen válasz. – Főleg amikor a puha 

ágyában aludtam. 

Pironkodva lesütötte a szemét, majd megkérdezte: 

– Utánanézett a ruháimnak 

Court kis híján felnevetett a gyors témaváltásra. 

– Hagyjuk ezt. 

– Nem értem, miért akadékoskodik. 

– Úgysem fog az utcán mutatkozni. 

– De hát van, aki vigyázzon rám – felelte, mintha a másik valami 

sületlenséget mondott volna. 

Court az ajtóhoz lépdelt. – Most pihennie kell. Küldetek fel fürdővizet, 

és odakint várok, míg végez. 

Épp a kilincsre tette a kezét, amikor Annalía megszólalt: – MacCarrick, 

kérem, venne nekem néhány új ruhát 

Ledermedt. Krisztusom, mégiscsak megtette. Ez a vég kezdete. 

A nő felállt, és finoman megérintette a könyökét, ami szükségtelenül 

kegyetlen és tisztességtelen taktika volt a részéről. – Meg tudom fizetni az 

árát. 

Lehunyta a szemét. Csak nemet kell mondania. Vagy olyan árat kérni, 

amelyet nem akar majd megfizetni. Kéjvágyó tekintettel fordult hátra. – 

Maga is tudja, szépségem, hogy nem lesz olcsó. 

Se dühös szavak, se metsző visszavágás. – Most már azt is tudom, hogy 

nem használna ki egy lányt, aki a védelmét élvezi, s akinek se pénze, se 

róla gondoskodó családja nincsen. 

Court elmormogott egy csípős káromkodást. – Pihenjen inkább. 

– A ruhák, MacCarrick – emlékeztette finoman a nő. 

151

Amint a varrónő felvarrta a szegélyt az új szoknyájára, és a boltos hölgy 

fürgén becsomagolta a szerzemények egy részét, Annalía kiszaladt az üzlet 

elé, ahol MacCarrick fel-alá járkálva várakozott, hogy behívja fizetni. 

A skót mégsem ment beljebb a küszöbnél, onnét szemrevételezte a nő 

egyszerű blúzát és szoknyáját. Megbámulta az arcát és a mellét, s a 

tekintete lassan újra végigvándorolt rajta. Nem ez volt az első alkalom, 

hogy ilyen leplezetlenül végigmérte, mohó tekintete azonban ezúttal nem 

ébresztett haragot Annalíában. A tekintete most szinte simogatott. 

– Irigyellek, amilyen éjszaka elé nézel – suttogta neki a boltos hölgy. 

MacCarrick minden bizonnyal meghallotta, mert elfordult, és 

látványosan köhintett egyet. Vajon miféle éjszaka ígérete rejlik az ő 

külsejében És miért irigyelné Annalíát ez a csinos nő 

A boltos és a varrónő is azt mondta, szerencséje van ezzel a „jóképű 

skóttal". A varrónő még hozzátette: „A skót férfiak buják, akár az ördög!", 

mintha ez valami érdem volna. 

Amikor MacCarrick végül odament a pulthoz fizetni, a boltos előredőlt, 

hogy átnyújtsa neki a számlát – és felvillantsa előtte a dekoltázsát. Ha ő, 

Annalía nincs vele, akkor most megcsókolja ezt a léha nőszemélyt 

Felviszi a szobájába, ami akkor egyedül az övé lenne, hogy együtt háljon a 

cédával Milyen szokatlan, dühítő gondolat. Odalépdelt a férfihoz, és 

belékarolt, bosszús pillantást repítve a nő felé. Az meg rákacsintott. 

Franciák! 

A fogadóba visszavezető úton minden női pillantást megérzett, amit 

lopva Court felé vetettek. Most látta először, ahogy körülriszálják a nők, és 

nem tetszett neki a dolog, holott a férfi tudomást se vett a rá szegeződő 

tekintetekről. 

Párizsban látott elképesztően jóvágású férfiakat az utcán, és bár nem 

sóhajtozott hangosan, mint a barátnői, azért elismeréssel adózott nekik. 

Hanem ahogy ezek a nők itt MacCarrickre pislogtak, az már érzékiséget, 

bujaságot sugallt. 

Esetleg... tapasztalatot. Tudtak valamit a férfiról, amit ő nem, és ez 

őrjítő volt. így hát nem engedte el a karját, és MacCarrick ezt, úgy látszik, 

nem bánta. Amikor Annalía csak úgy odamutatott valamire, és véletlenül 

még hozzá is simult a keblével, a skót sípolva szívta be a levegőt. Hogy 

152

egy apró kis érintésre így reagáljon, meglepő s egyben kellemesen 

borzongató volt. Majd tesz róla, hogy ez gyakran megtörténjen. 

Ahogy sétáltak tovább, felnézett rá, és figyelte. Nagyon magas volt, a 

válla széles. Azt eddig is tudta, hogy a legtöbb ember eltörpül mellette, de 

mindig ijesztőnek találta a termetét, nem pedig vonzónak, amilyennek a 

jelek szerint más nők látták. Bár az igazat megvallva ő is látott benne 

bizonyos vonzerőt, most, hogy már nem vakította el a gyűlölet. 

Csodálatos szeme volt. Szénfekete, de most látta benne az ezüst erezetet 

is. Az arca szikár, a vonásai kemények, de mindez együtt vonzó, ha az 

ember kedvelte a merengő, sebhelyes fizimiskát. A szeméhez hasonlóan 

fekete és sűrű haja is tetszetős volt. 

Azon kapta magát, hogy megkérdezi: – Miért lett magából zsoldos, 

MacCarrick 

A férfi összeráncolta a szemöldökét. – Mit számít ez 

– Kíváncsi vagyok magára – felelte. Mert nem kapott választ, 

hozzátette: – Minden kérdésére válaszolok, ha megfelel erre az egyre. – 

Semmi válasz. 

Mikor megszorította a karját, végre megszólalt: – Hegyvidékiekből álló 

ezredek tértek vissza messzi földről azzal a hírrel, hogy egy rakás pénzt 

lehet keresni idegenben. Néhányan a kiszolgált katonák közül csatlakoztak 

egy idegen egységhez, én is velük tartottam. 

– Nem zavarta, hogy pénzért öl 

Megfeszült, és csikorgó hangon közölte: – Ez már két kérdés. 

– Akkor most kérdezzen maga. 

A skót berántotta egy árnyékos részre, és az álla alá tette a kezét. – 

Szokott gondolni az éjszakára, amikor megcsókoltam a dolgozószobában 

Erezte, hogy lángba borul az arca. 

– Szokott gondolni rá – kérdezte ismét a férfi. 

– Időnként talán – felelte, és igyekezett fesztelennek tűnni. – Elvégre az 

volt életem első csókja. 

– És amikor megérintettem a vendégházban Szokott gondolni rá, 

amikor kibámul a kocsi ablakán 

Annalía ajka elnyílt. Hogy láthat ennyire belé – MacCarrick – kezdte 

rendíthetetlenül, bár mindennek érezte magát, csak annak nem –, ez már 

két kérdés. 

153

– Ahogy mondja. – Szóhoz sem jutott, amikor a férfi a keze fejével 

végigsimított az arcán, mielőtt újra belékarolt. – És már tudom is a választ. 

154

HÚSZ 

Court abban a pillanatban tudta, hogy bajban van, amint aznap éjjel 

Annalía kinyitotta neki az ajtót, hogy beeressze, miután fürdőt vett. Most 

aztán valóban benne vagyunk, barátom, gondolta magában. 

Az is elég volt, ahogy Annalía elfúló lélegzettel, mosolyogva állt előtte, 

s a haja hosszú hullámokban omlott mezítelen vállára. Ezenkívül szinte 

semmit sem viselt a blúza alatt, ami eltakarta volna telt keblét, a szoknyája 

pedig szinte könyörgött, hogy húzza fel a csípőjéig, miközben nekidönti a 

falnak... 

– Miért öltözött utcai ruhába – szegezte neki a kérdést. 

– A cselédlány, aki a fürdővizemet hozta, azt mondta, ma éjjel 

táncmulatság lesz. Imádok táncolni. 

– Tudja, hogy nem mehet el. Túl kockázatos. 

– Gondoltam, hogy ezt fogja mondani, de én kérem magát, hogy 

engedjen el. – Két keze közé fogta a kezét, és a melléhez húzta, pontosan 

úgy, ahogy Court a vendégházban kitanította. – Tudom, hogy vigyázni fog 

rám. 

– Elfelejtette, mekkora veszélyben van Az előbb is kinyitotta az ajtót 

anélkül, hogy megkérdezte vol... 

– A hangos és erőteljes kopogás csak maga lehet. És nem felejtettem el, 

ezért is olyan fontos, hogy elmenjek ma este. MacCarrick, amikor rám 

lőttek, ráébredtem, milyen rövid lehet az élet, és ha tudná, mi mindent kell 

behoznom, rögtön elengedne! 

Olyan fiatalnak, olyan lelkesnek látszott, és, a pokolba is, 

elkeseredettség csillant a szemében. Court folyton azon töprengett, hogyan 

tudta olyan könnyedén venni a támadásokat, és most megértette, hogy nem 

tudta. 

– Engedje, hogy egyetlen este úgy tegyek, mintha nem lógna a fejem 

fölött ez az egész. 

155

– Legyen meg, amit akar – felelte nagy nehezen. 

– De így nem mehet. 

– Miért – Lepillantott a blúzára és a szoknyájára, és csodálkozva nézett 

a férfira. 

Court megdörgölte a száját. – Le van engedve a haja – dünnyögte. 

Szemérmesen elmosolyodott, és azt mondta: – Igen, tudom. – Mintha az 

engedetlenséget fejezte volna ki ezzel a frizurával. 

– Csak fiatal nők hordják így a hajukat. 

– És én egy fiatal nő vagyok – tette csípőre a kezét. 

– Maga egy nemes hölgy, amint azt oly előszeretettel emlegeti. 

Öltözzön is úgy. 

– Ahogy óhajtja – mondta, majd egyszerűen hátrafogta és kontyba 

tekerte a haját. 

Court színlelt haraggal felsóhajtott, aztán nyújtotta a karját, hogy 

lekísérje. Ahogy leértek az utcára, megacélozta a lelkét, mert attól tartott, 

hogy Annalía rájött, mekkora kínokat okozhat neki, ha hozzádörgölődzik a 

keblével. 

Ennek ellenére büszkén lépdelt, hogy egy ilyen hölgy van az oldalán. 

Még úgy is, hogy legszívesebben megölte volna a férfiakat, akik 

irigykedve bámulták... 

Kacagó gyerekek futottak el mellettük, Annalía megmosolyogta őket. – 

Köszönöm, hogy elmegyünk, MacCarrick – mondta felsóhajtva, fejét 

nekidöntve. 

A hangja annyira kellemes, a gesztus olyan meghitt volt, hogy Court 

szinte megbánta az egyik okot, amiért beleegyezett – azt tervezte ugyanis, 

hogy nyújt neki még valamit, amiről az ablakon kibámulva a nő majd 

elmerenghet. 

Annalía elhatározta, hogy jól fogja érezni magát az este, s ahogy 

MacCarrickkel elsétáltak a falu központjáig, a zene, a kacagás és az 

izgalom, ami mindenünnen körülvette őket, segített az ellazulásban. Ahogy 

a több pohár bor is, amit MacCarrick hozott neki, bár a skót egy kortyot 

sem fogyasztott. Annalía kellemesen átmelegedett, felelőtlenül merésznek 

érezte magát, és halványan felrémlett benne, hogy nem tud nem hozzáérni 

156

a férfihoz. – Mit gondol, MacCarrick, csinos vagyok – Honnét ez a 

kérdés Valóban érdekelte volna a válasz Ó, igen, nagyon is. 

– Tudja azt maga – felelte a férfi, de elismeréssel hordozta rajta végig a 

tekintetét. 

Annalía nevetve kérdezte: – Az a fajta nő vagyok, aki térdre tudná 

kényszeríteni 

Court a szemébe nézett. – Attól függ – kezdte mély, rekedtes hangon –, 

hogy milyenek a körülmények. 

Megborzongott a tekintetétől, noha az utalást nem értette. – A 

körülmények Mondjuk itt és most. 

– Itt és most maga az a fajta nő, aki miatt egy férfi leissza magát. 

Tréfásan összevonta a szemöldökét. – Menjünk táncolni, MacCarrick. 

– Nem. 

Erre megnyúlt az arca. – Miért nem 

– Úgy nem tudnék őrködni. 

– Ó. – Hát persze, úgy nem lehet. Már azon volt, hogy visszamegy a 

fogadóba, amikor egy vakmerő fiatalember lépett hozzá, és táncra kérte. 

Hátrapillantott MacCarrickre, aki látszólag oda se figyelt, mire dühében 

elfogadta a felkérést. Amint arra számított is, a haja az első pörgésnél 

kibomlott. 

Ezután már abba se hagyta a táncot. Mámorító tapasztalat volt, bár 

sajnálatos módon minden partnerét a hegyvidékivel mérte össze. Mintha a 

skót valami eszményképet testesített volna meg azzal a durva modorával. 

Kétségtelenül voltak ott nála fessebb, finomabb férfiak, Annalía mégis arra 

vágyott, hogy a skót is úgy nézzen rá, ahogy azok. Megrészegülve. Mint 

aki mindjárt versben tör ki. MacCarrick szüntelenül tanulmányozta, de 

soha nem árulta el, mire jutott. 

Hanem az élet rövid, ő pedig fiatal. Újabb férfi vitte táncba, és Annalía 

nevetett – nem begyakorolt, hölgyekhez illő kacajjal, hanem szívből jövő 

nevetéssel. És miért ne Amúgy is folt esett már a hírnevén, hiszen 

elrabolta egy csapat zsoldos. Ami azt illeti, egy kalóztámadást leszámítva 

elképzelni sem tudott ennél szégyenletesebb eseményt. 

Fiatalnak és megrontottnak lenni óriási szabadságot jelent. Éljen a 

fiatalság és a romlottság! Gondolatai újfent nevetést fakasztottak belőle, és 

a táncosa odahajolt hozzá, hogy a fülébe súgja, nincs is szó a szépségére, 

és hogy kívánja. 

157

Nahát, milyen imádnivaló... 

Valaki hirtelen kitépte a férfi karja közül, aki ettől kis híján felbukott. 

MacCarrick satuként szorította a jó karját, és vonszolta magával. A férfiak, 

akikkel addig táncolt, megvetően füttyögni kezdtek, míg Court hátra nem 

fordult. Ő nem látta az arcát, de a férfiak elnémultak tőle. 

Annalía szótlanul ráncolta a szemöldökét, és az arca jóval sápadtabb 

volt, mint annak előtte. 

– Hová cipel – kérdezte kissé elmosódott hangon. 

– Nagyszerűen éreztem magam. 

Ebben biztos volt. Ezen az estén rá kellett jönnie, hogy gyilkolni tudna, 

ha azt látja, hogy Annalíát egy másik férfi érinti. – Mit mondott magának 

– kérdezte, miközben átvágtak a parkon a fogadó irányában. 

Annalía elcsodálkozott. – Tessék 

Megállt, és szembefordult vele. – A fickó, akivel táncolt. 

– A – mondta somolyogva. – Azt mondta, hogy gyönyörű vagyok, és 

kíván engem. 

Court keze ökölbe szorult a háta mögött, és igyekezett uralkodni a 

hangján. – Jó, hogy mondja. Kérem a fizetségem. 

– A fizetségét – pislogott. 

– A csókot. Akarom. Most. 

– Itt 

– Itt. 

– Ó. Nos, úgy vélem, rászolgált – felelte, zavarba hozva a férfit, aki arra 

számított, hogy húzódozni fog. 

– Ölelje át a nyakam. – A pokolba, megtette. – És érintse az ajkát a 

számhoz. – Ehhez lábujjhegyre kellett állnia. Court lassan akart haladni, 

tanítani a nőt, nem pedig elijeszteni, mint a vendégháznál. 

Mégis azon kapta magát, hogy durván és forrón csókolja, és mikor a 

nyelvével megcirógatta a száját, Annalía feltárulkozott. Azonnal megtalálta 

a nyelvét, és érezte rajta az édes bor ízét, amiből jócskán ivott az este. 

Aztán a nő eltolta magától, és levegő után kapkodva tiltakozott: – Ezt 

nem lehet! Nem helyes. 

– Francia csóknak hívják. Elvégre Franciaországban vagyunk. – Ebben 

a pillanatban vette észre, hogy nincs rajta a nyaklánca. Ez volt az első 

158

alkalom, hogy nem vette fel, ami jelentett valamit, ebben biztos volt, 

hanem ekkor bájosan elnyílt a szája, és Court azt suttogta: – Csókoljon 

vissza. 

Annalía tétován engedelmeskedett, egészen finoman mozgatva a 

nyelvét. Aztán ismét elhúzódott, és csodálkozó tekintettel nézett rá. – Ez 

kellemes volt. 

A férfi hangja nyerssé vált. – Akkor ne beszéljünk róla, hanem 

csináljuk. 

– Ó, igen. – Becsukta a szemét, és felkínálta ajkát. Court csókolta, 

ízlelgette. Amikor megérezte a nyelvét a szájában, végigsöpört rajta a 

gyönyör. Belemarkolt a fenekébe, és szorosan hozzásimult. 

Hirtelen észbe kapott. A park kellős közepén voltak. Bárki megláthatta 

őket. Mire elérnek a fogadóhoz, Annalía meggondolná magát. Ismerte már. 

Tudta, hogy ezen az estén egy ágy látványa csak lehűtené a szenvedélyét. 

Körülnézett, és néhány méterrel odább egy sziklaodút pillantott meg. 

Megfogta Annalíát a könyökénél, és odavezette, közben azon töprengett, a 

nő vajon magához tér-e a kábulatból, de nem töprenghetett sokáig. Anna 

felágaskodott, és izmos karjába kapaszkodva megcsókolta. Ahogy a csók 

egyre intenzívebbé vált, Court megérintette az arcát, aztán lecsúsztatta a 

kezét, finoman végigsimítva a mellén. 

Anna felnyögött, kezével a férfi testén matatva. Court, aki az aznap átélt 

kínok után mohón vágyta az érintését, gondolkodás nélkül elkapta a kezét, 

és odanyomta a nadrágjához. Erre megdermedt, és elhúzta a száját. 

– Ezt nem lenne szabad – suttogta. 

– Nem kíváncsi Nem kell tennie semmit, csak érezze. 

Az ajkába harapott, mint aki fontolgatja a javaslatot, aztán az inge 

hasítékánál csókot nyomott a mellkasára. Court egy kéjes hangot elfojtva 

megigazította a kezét, amit a nő nem húzott el. 

Újból megcsókolta, közben benyúlt a szoknyája alá, és felcsúsztatta a 

kezét a combján. Sóvárgó ujjai egy pillanatra sem álltak meg, belé akartak 

hatolni, hogy a gyönyör csúcsára juttassák, de Annalía megfeszítette 

magát, és összezárta a lábát. 

– Ne, MacCarrick. 

– Nyisd szét a lábad. 

– Nem, nem lehet. 

159

Még ártatlan, emlékeztette magát, de nem adta fel a reményt, hogy 

elcsábítja, és mindent megkap tőle, amire vágyik. – Ha hagyod, nagyobb 

élvezetben lesz részed, mint a csókokkal. 

Annalía visszahúzta a kezét, és a homlokát Court mellkasának 

támasztva ingatta a fejét, mintha sajnálná, hogy nemet kell mondania. 

– Akkor mondd, hogy megcsókolhatom a melled – mormogta a 

nyakába. 

Annalía eltátotta a száját. 

– Szerintem élvezni fogod. 

– Ezt előre kigondolta 

– Minden éjjel erre gondoltam, amióta csak ismerlek. – Csókjaival 

egyre lejjebb haladva elérte a fűző vonalát. 

– Nos 

Amikor végre elhangzott az „Igen”, kihámozta a keblét a ruhából. 

Szája alig ért hozzá a mellbimbójához, Anna hátra döntötte a fejét, és 

felnyögött. Court tudta, hogy ezt imádni fogja, sejtette, hogy már attól 

kielégülne, ha a feje fölé feszíti a karját, és lassan cirógatja a nyelvével. És 

gyűlölte a gondolatot, hogy egy hozzá hasonló férfi még csak nem is 

álmodhat erről. Mohón csókolta, ízlelgette a húsát. 

– Édes istenem – kiáltott fel a nő, és Court hímtagja lüktetni kezdett a 

vágytól. Újból odanyomta Annalía kezét, és fel-le mozgatta rajta. 

Közben felváltva szopta és nyaldosta a mellét, míg ívbe nem feszült a 

háta. Amikor ily módon felkínálkozott neki, a feje mögé tette a kezét, és 

nekinyomta a sziklafalnak, kezét odapréselve a testük közé. 

– Mit akar tőlem, MacCarrick – suttogta a nő felindultan. 

Mit akart Mindent és semmit. Ha Annalíáról volt szó, bármivel beérte. 

– Látni akarom, ahogy élvezel. Bármitől. – Amikor Annalía zavartan 

elhúzta a kezét, Court az ajkára tapadt, de a nő elfordult. – Képtelen 

vagyok gondolkozni. Zakatol a fejem. 

Tudta, hogy így van, másképp eleve visszautasította volna. Utálta a 

gondolatot, hogy azon férfiak közé tartozik, akiket egy ilyen finom hölgy 

nem vehet és nem is venne emberszámba. A szoknyán keresztül benyúlt 

Anna lába közé, hogy érezze. 

– Mit... mit csinál – meresztette tágra a szemét, és reszketeg sóhajt 

hallatott. Court lehajolt, hogy a mellére forrassza a száját, miközben az 

ujjaival odalent simogatta. – Istenem – nyögte Annalía, és elengedte magát. 

160

– Ez jó, ugye 

– Igen – nyögte. 

– Akarod, hogy folytassam 

A heves bólintáson mulatva megkérdezte: – Hát így viselkedik egy 

finom hölgy 

Annalía egész testében megmerevedett, és eltolta magától. Összehúzta a 

blúzát, és rácsapott Court kezére, aki nem akarta elengedni. Ahogy 

lepillantott a férfi kezére a lába között, pír öntötte el az arcát, a mellét, és 

elkerekedett a szeme a rémülettől. Courtnak rögtön eszébe jutott, hogyan 

reagált korábban egy hasonló megjegyzésére. De már késő volt. 

Annalía megalázva érezte magát, mintha arcul ütötték volna. 

– Ezt nem kellett volna mondanom, Anna... – vette el a férfi a kezét. 

– Nem, de attól még igaz. – Feszes, hamis mosolyt küldött felé, amiben 

a szeme egyáltalán nem vett részt. És Court tudta, hogy másnap megint 

viselni fogja azt az átkozott láncot, mint valami nyakörvet. Gyűlölte azt a 

vacakot. 

Tudni akarta, hogy ki bántotta. Rajta kívül. Hogy ki bántotta legelőször. 

És azt sem ártott volna tudnia, hogy ő miért akar végezni az illetővel. 

161

HUSZONEGY 

Az elmúlt két napban időnként felszínre bukkant Annalíában a 

sziklaodúban történtek emléke, ami a szégyen pírját csalta az arcára. 

Jobban mondva, szinte állandóan az járt az eszében – most is, amikor a 

meleg kocsiban ringatódzott, csapdába zárva egy férfival, akinek a 

jelenlétét egy méter távolságból is érezte a bőrén. 

Ami még rosszabb, valahányszor felelevenítette azt a bizonyos éjszakát, 

mindig újra akarta élni, akármilyen erősen gyötörte is a szégyen. Amit 

tettek, csak arra volt jó, hogy ezerszer jobban vágyja a férfit. 

Legszívesebben visszarepült volna az időben, hogy elvegye, amit Court 

adni akart neki. És megadja neki azt, amire a férfi vágyott. 

Pedig ő is elítéli, ez biztos. Így viselkedik egy finom hölgy kérdezte 

amikor hangot adott a vágyának, és mintha... nevetett volna rajta. Egy 

barbár skót előcsalogatta belőle a szenvedély tüzét, hogy aztán kigúnyolja. 

Bizonyára elítélendő volt a viselkedése. Másképp miért választaná a férfi 

zokszó nélkül a széket vagy a padlót, amikor megszállnak valahol 

éjszakára Mi más oka lehet, hogy meg sem próbálja újra elcsábítani 

Azelőtt mindig talált valami ürügyet, hogy megérintse, és szüntelenül 

bámulta, de már erről is leszokott. 

Annalía minden éjjel éberen várakozott, remélve, hogy bebújik melléje 

az ágyba. Mert akkor durván visszautasíthatná! Mégsem történt semmi, 

hacsak az nem, hogy egyre törődöttebbnek és csalódottabbnak érezte 

magát. 

Múlt éjjel arra a keserű felfedezésre jutott, hogy soha nem is akarta 

igazán visszautasítani. 

Szorosan lehunyta a szemét. Miért van meglepve A sorsa elől senki 

sem menekülhet. Olyan keményen igyekezett, hogy az ellenkezőjét 

testesítse meg annak, mint amire számítottak tőle. De minden igyekezete 

hiába volt, mert egy faragatlan hegyvidéki elcsábította. És ez a csábítás 

most eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. 

162

E gondolatoktól megfájdult a feje, nekidőlt a kocsi oldalának az ablak 

mellett, és aludni próbált. Két álmatlan éjszakát kellett bepótolnia. Lágy 

szellő fújdogált be az ablakon, a nap a fák levelein keresztül az arcát 

cirógatta. Csodás... 

Nem sokkal később hunyorogva ébredt. A testét nehéznek és forrónak 

érezte. Amikor lepillantott, a skót hatalmas kezét látta, amellyel a blúzán 

keresztül a mellbimbóját cirógatta finoman. 

– Jól aludt – mormogta a férfi a fülébe. 

Fürgén odább csúszott. Jobban magához térve észrevette, hogy félig a 

férfi ölében fekszik a másik ülésen, és az ingébe csimpaszkodik. 

Miközben igyekezett összekaparni a gondolatait, hogy a lehető 

legmegfelelőbb szitkot vágja a képébe, amiért hozzáért, míg aludt, a férfi 

szólalt meg: – Beszél álmában. 

– Nem igaz! 

– De igen. Most is, és minden éjszaka, amelyet együtt töltöttünk. 

Milyen megalázó! Lesimította a haját, odakapott a nyakláncához, aztán 

keresztbe fonta a karját érzékeny mellei előtt. – Nem lett volna szabad... 

cirógatnia, míg öntudatlan voltam! – mondta kifakadva. – Tudom, hogy 

maga nem úriember, de ez... ez... nem volt tisztességes. 

– Ne beszéljen nekem tisztességről. Az a nem tisztességes, hogy nem 

bírom megállni. 

Nem bírja megállni Nos, az elmúlt ötvenkilenc órában mégis sikerült. 

Ó, hogy sajnálja... De várjunk csak, hiszen úgy beszélt, mintha őt 

hibáztatná érte. Hogy merészeli – Azonnal kérjen bocsánatot. 

Court a szája szögletében játszó gúnyos mosollyal könnyedén elsöpörte 

a gondolatot. – Eszemben sincs. Különben is, maga bújt hozzám. Nekem 

dörgölődzött, és szép szavakat suttogott katalánul... 

– Mit mondtam – kérdezte éles hangon. Alighanem könyörgött neki, 

hogy szeretkezzen vele. Milyen közönséges! 

– Egy kicsit illetlen. Biztos, hogy hallani akarja 

– Nem! – tiltakozott, kapva kapván a kibúvón. – De nem hiszem, hogy 

ilyesmit tettem volna. 

– Ó, dehogynem, rögtön elkezdte, amint az ölembe fektettem, ahová 

tartozik. 

– Nincs magában semmi jóérzés! – mondta elképedve. 

163

– Ez így nem mehet tovább, Annalía. Tudom, miért haragszik rám 

ennyire... 

– Nem magára haragszom, hanem saját magamra – hazudta, mert 

valójában mindkettejükre dühös volt. 

– Hogyhogy Maga aztán semmiről nem tehet. 

– Igenis tehetek. Úgy van, ahogy mondta. Egy finom hölgy nem 

viselkedik így. 

Court félrenézett, és azt dünnyögte: – Ha tudná, mennyire szívom a 

fogam miatta... – Majd a tekintetét elkapva: – Ha valakit hibáztatni kell, 

Anna, az én vagyok. Aznap éjjel olyasmire vettem rá, amit magától eszébe 

se jutott volna megtenni. Emlékszik Én egy lelketlen állat vagyok. 

Kényszerítettem. 

Makacsul rázta a fejét. A skótnak fogalma sincs, mennyire kívánja az 

érintését. Hogy mennyire vágyik rá most is. 

– Megtette más férfival is 

– Nem! 

– Akkor az én hibám. – Olyan magabiztosnak hangzott. 

– Maga sok nővel megtette már Nem felelt, csak nézett rá. 

Más nők. Nyilván rengetegen voltak. Olyanok, mint akik megbámulták 

az utcán. Miért lett dühös a gondolatra Elképesztően dühös. 

– Harmincéves múltam, Anna. Nem éltem szerzetesi életet. 

Gazember! Szóval csak egy volt számára a sok közül. Ő viszont soha 

nem fog úgy gondolni más férfira, ahogy rá. A sziklaodúban, még a 

megalázó szavak előtt, a bámulat érzése töltötte el. A férfi leírhatatlan 

élményben részesítette. 

– Én huszonegy éves vagyok, és a jelek szerint én apácaként éltem! – 

Egy gondolat ébredezett benne. Ha kénytelen lesz átokként hordozni 

Courtland emlékét, ő sem érdemel mást. Azt akarta, hogy mikor útjaik 

elválnak, a férfi minden nőnél jobban sóvárogjon utána, erősebben, mint a 

boltos hölgyek, az italos és tehenészlányok, az egész utálatos kompánia 

után, akiket elképzelt magában. Különb akart lenni mindegyiküknél. 

Az ösztöne azt súgta, képes rá... 

Amikor a skót rekedtre vált hangon megszólalt: – Kérem a következő 

csókot –, Annalía ránézett. 

Hallotta magát, ahogy azt suttogja: – Vegye el. 

164

A skót először meglepettnek látszott, majd egyik kezével a nyaka, a 

másikkal a dereka alá nyúlt, és magához húzta. Annalía egy ó! felkiáltással 

konstatálta, hogy ismét az ölébe ülteti. Aztán a vállára tette a kezét, és a 

nyakát simogatta a hüvelykujjával. 

– Ez csak útban van, szépségem – mondta a nyakláncához nyúlva. 

– Jaj, várjon, azt ne... 

– Egyelőre nálam lesz – vágta zsebre Court a láncot. Mondani akart 

volna valamit, de a férfi most a hátát kezdte simogatni. Ám még akkor sem 

csókolta meg, amikor lehunyta a pilláit. Megint az volt az érzése, hogy 

szándékosan nyújtja el a pillanatot. 

– MacCarrick – nyögte panaszosan, önmagát is megdöbbentve. A férfi 

csak erre várt. A karjára fektette, ajkát az ajkára nyomta. Másik karja az 

érzékeny mellbimbókhoz simult, és Annalía kéjesen felsóhajtott. Court 

megmerevedett, mintha mérlegelne valamit, aztán odanyúlt, és 

megmarkolta a mellét. Újabb kéjes sóhajtás. Annyira kellett az érintése, 

hogy ha elveszi a kezét, könyörgött volna érte. 

Court szenvedélyesen csókolta, nyelvével cirógatva a nyelvét, s közben 

végigfuttatta a kezét a blúzán. Annalía mohón simult a kezébe, és érezte a 

feneke alatt termetes férfiasságát, ahogy kidudorodik a nadrágjából. Aztán 

elhúzódott tőle. Annalía gondolatai olyannyira összekuszálódtak, annyira 

vágyta a csókjait, és közben ott volt alatta az a forró, kemény... Eszébe 

jutott, milyen jó érzés volt a sziklabarlangban, ahogy egyre keményebb és 

nagyobb lett a kezében. 

Levegőt érzett a mellén, aztán a férfi forró leheletét. 

Hogyan tudta kihámozni a ruhájából A blúza kigombolva, a 

fátyolszerű alsóing legyűrve, a keblei feltárva. És éhes szemmel bámulta. 

Két nappal azelőtt a zene, a bor és a sötétség leple alatt történt, de most 

fényes nappal volt. Érezte, ahogy elönti a pír a keblétől az arcáig, és 

megpróbált feltápászkodni. 

– Ne, Anna, hadd lássalak. – Keze fejével szinte áhítatosan 

végigsimított a keblén, előbb az egyiken, majd a másikon. Elmormogott 

valami idegen szót, de ahogy kimondta... 

– Én... nem is tudom. MacCarrick... – Court lehajtotta a fejét, és 

Annalía hangosan felkiáltott, ahogy végighúzta a nyelvét a mellbimbóján. 

Élveteg nyögés hagyta el a férfi száját, ahogy nekiesett a mellének, és 

nyaldosta, mint akkor, a sziklaodúban. Ki hallott már ilyet 

165

Rátapasztotta a száját, és szopta. Annalía a gyönyörtől ívbe feszítette a 

hátát, és hozzádörgölte a fenekét. Court felemelte a fejét. – Haj, szépségem 

– mondta rekedtes hangon. – El sem tudod képzelni, mit teszel velem. 

Annalía megmerevedett. – Fájdalmat okozok 

– De még mennyire. – Komor, halálosan komoly volt az arca, amikor 

hozzátette: – Ahogy mindig. 

Nem ernyedt el, de Court megmarkolta a másik mellét, és szopni kezdte. 

– Nem akarok fájdalmat okozni – mondta Annalía két ziháló 

lélegzetvétel között. Így is gondolta; nem bírta elviselni a gondolatot, hogy 

a másik szenved, ráadásul éppen őmiatta. 

Court a nedves mellbimbójára tapadva válaszolta: 

– Nem tart már sokáig. 

Hűvös levegő legyintette meg a lábát. Court tenyere felsiklott a 

combján, feljebb a harisnyakötőnél is.--Megdermedt, és ellökte a kezét. 

Court lejjebb csúsztatta, és a combját simogatta. 

– Meg kell hogy érintselek. 

– Nem! 

Az ajkát a fülcimpájához tette, és nyaldosni kezdte. 

– Ó! 

A keze feljebb mozdult. – Hadd érintselek meg ott. 

– Nem lehet. Kegyetlen leszel. 

– Soha – nyögte a férfi. 

– A múltkor is az voltál. 

– Kegyetlen Nem akartam. Hanem te most az vagy 

– Egyre erősebb skót akcentussal beszélt. 

– Nem igaz! 

– Ha tudnád, hogy epekednek utánad az ujjaim. A kezedben vagyok, 

Anna. Mindent megadnék érted. 

– A melléhez nyomta az arcát, és gyengéden harapdálta a bimbókat, 

kéjes vonaglásra késztetve a nőt, aztán végigsimított a hátán. – Kérj 

bármit. 

Ilyen nagyon akarja – Bármit 

– Ebben a pillanatban a földemet is odaadnám, eladnám a lelkem. 

– Csak egy érintés Semmi több 

– Csak olyasmit teszek, amit te is akarsz. 

166

Érezte, hogy mindjárt elönti a szégyen. Ne csak neki legyen kínos. – 

Akkor... én is meg akarlak érinteni, a nadrágod alatt. 

Egyetlen pillanat, és egy heves sóhajtással Court letette az öléből. 

Annalíára nézett, aztán bólintott. Annalía képtelen volt elfordítani a 

tekintetét a nadrágban meredező férfiasságról – vajon hogyan kell 

hozzákezdeni –, Court pedig közben meglazította a derékszíját. 

Körülnézett, mintha keresne valamit, és felkapta az egyik üléspárnát. 

Annalía mögé tette, aztán hátradöntötte, és a hüvelykujjával derékig 

felhúzta a szoknyáját. Megint egy tenyér érintése a combján, ami lassan 

szétmasszírozta az ellenállását. 

Az ő keble fedetlen volt, legyen a férfié is az. Éppen végzett az inge 

kigombolásával, amikor Court megfogta a kezét, és a meglazított derékszíj 

alatt bevezette a nadrágjába... míg hozzá nem ért a merev hímvesszőhöz. 

Court lehunyta a szemét, és megborzongott, a hímvessző pedig lüktetett 

Annalía kezében, miközben a férfi felsőtestének valamennyi izma 

megfeszült. 

Elképesztően forrónak, keménynek és nagynak érezte. Court egy 

mélyről jövő nyögéssel lejjebb nyomta a kezét, hogy markolja meg, aztán 

egy újabb idegen szót sziszegett, akár valami káromkodást. 

Ahogy Annalía a szégyentől és az elképedt csodálkozástól 

félrefordította az arcát, valami egészen különös dolgot érzett. Court ujjai 

felfedezték az alsóneműje hasítékát. 

Amikor a férfi végre elengedte a kezét, Anna ráfonta ujjait a 

hímvesszőre, és ideges mozdulattal megszorította. Azt hitte, hogy a másik 

mindjárt megérinti, ehelyett széthasította rajta a ruhát. Felháborodva 

kapkodott levegő után, míg meg nem érezte az ujjait a szemérmén. 

Felnyögött, a feje hátrahanyatlott. Court egyetlen ujjal simogatta. Észre 

fogja venni, milyen nedves lett odalent... 

– Anna – morogta. Megpróbálta összezárni a térdét, de a férfi 

szétfeszítette a csípőjével. – Tudod, mit jelent ez nekem Hogy ilyen 

nedves vagy Erről álmodtam. – Elkapta és fogva tartotta a tekintetét, 

amikor azt mondta: – Most megkóstollak –, majd belé csúsztatta az ujját. 

Megkóstolja Mély, torokhangú nyögést hallatott, átadva magát a 

szokatlan érzésnek, ahogy a férfi ujja betöltötte, és csak akkor fogta fel, 

hogy még mindig a kezében tartja, amikor Court a tenyerének nyomta az 

ágyékát. Az ujja közben minden egyes lökésnél, a csípőmozdulattal egy 

167

itmusra hatolt beléje. Amikor ráébredt, hogy szándékosan tesz így, azt az 

érzést keltve magában vagy őbenne, hogy az mozog benne, vadul 

dörzsölgetni kezdte, hogy gyorsabb mozgásra bírja. 

Court előrehajolt, és a melle hegyét nyaldosta, előbb az egyiket, azután 

a másikat. Annalía megigézve figyelte, miközben egy pillanatra se vette le 

róla a kezét. Aztán egy újabb, ismeretlen érzés. Court kitapintott odabent 

egy pontot, amit aztán a hüvelykujjával dörzsölgetett, ingerelt. Annalía 

lélegzete ettől kapkodóvá vált, a lábát szétterpesztette. 

– Igen, nyisd szét nekem a lábad. 

Megtette, mert a másik ezt akarta, de azért is, mert hajtotta az ösztön. 

Muszáj volt feltárulkoznia előtte. Muszáj volt kimondania bizonyos 

szavakat, szégyenletes szavakat, megköszönve neki, hogy ilyen csodálatos 

dolgokat művel vele, a tudtára adva, hogy mennyire élvezi. Soha ilyen 

erősen még nem töltötte el a hála érzete. 

– Anna, én elveszítem a fejem, ha veled vagyok. 

– Igen! – felelte, mert tökéletesen értette. Nem látott rá okot, miért ne 

játszadozhatna a skót a lába között, miközben ő ott hever nyakig felgyűrt 

szoknyában. 

– Akarod – mondta a férfi, mint aki nem hisz a fülének. 

Mohón bólintott, nem tudva, mihez adja a hozzájárulását. De mindenbe 

belement volna, amit akart, oly sokat kapott tőle. 

Court bágyadt szeme elkerekedett, és pillanatok alatt szabad utat 

engedett a vágyának, megállás nélkül ingerelve Annalíát az ujjával. 

Súlyosan, tagbaszakadtan és csodálatosan magasodott fölébe, mellkasának 

és hasának izmai élesen kirajzolódtak, és Annalía csak azt tudta, hogy újra 

a kezébe akarja fogni. 

Megmarkolta, mire hátraejtette a fejét, és felkiáltott. Ez a heves reakció 

azonnal felfakasztotta a nő bensőjében visszatartott feszültséget. – Ó, Déu! 

– kiáltott fel. 

Court a szemébe nézve mondta: – Érezni akarom, ahogy kielégülsz. 

Annalía nyögdécselve lökte előre a csípőjét. Szinte az eszét vesztette, 

amikor a feszültség kirobbant belőle. Hallotta a férfi zihálását, és érezte a 

lélegzetét, ahogy kiszívta a gyönyört feszes mellbimbóiból. Teste szorította 

a férfi ujját, mert kellett neki, s közben eszét vesztve, mohón simogatta, 

ahol érte. 

168

Amikor Court lassúbbra fogta, körkörös mozdulatokkal gyönyörködve a 

nedvében, Annalía felnyitotta a szemét, és látta, hogy a keze még mindig a 

férfit cirógatja. 

– Egészen akartalak, de nem bírom tovább. Segítenél rajtam 

Bármit jelentsen is ez. Bólintott, mert többre nem volt képes, mire a 

férfi felültette, és levette magáról az ingét, hogy Annalía ölébe terítse. – 

Végy megint a kezedbe. – Azonnal engedelmeskedett. 

Egyik karjával megtámaszkodott a kocsi falán, a feje fölött, a másikat 

pedig ráfonta Annalía kezére, hatalmas ujjait rászorítva a nő ujjaira és 

alatta saját férfiasságára. 

Elképesztően erősen. Még megsérül, még összeroppan az ujjaik alatt. 

Aztán elkezdte hosszában mozgatni a kezét, és Annalía kezét, s közben 

ritmikusan mozgatta a csípőjét. Mély, szaggatott hangon káromkodott, 

amikor a csípője a kezükhöz ért, és a tekintetét egy pillanatra sem 

szakította el a keblétől, a nyakától, az arcától. 

Annalía zavartan figyelte le-föl csúszkáló kezüket. A nyomás egyre 

fokozódott. 

A férfi légzése kapkodóvá vált. Mély, megkínzott hangok törtek fel a 

torkából. – Hajolj hátra – parancsolt rá, és ő engedelmeskedett. Court 

föléje hajolt, és szopni kezdte, csak annyi időre hagyva abba, míg reszelős 

hangján elzihálta: – Mindjárt, Anna. – Aztán ismét rátapasztotta a száját, 

de ezúttal harapdálta a mellbimbóit, és Annalía felkiáltott a 

gyönyörűségtől. 

A kocsi hirtelen és kíméletlenül megállt. Court elszakadt a kezétől és a 

mellbimbójától, és elkeseredetten fúrta arcát a keblei közé, mielőtt 

szitkozódva hátrahúzódott. Amikor hatalmasra duzzadt hímtagját 

beszuszakolta a nadrágjába, olyan kín látszott rajta, mint egyetlen 

sebesülése után sem. Mélyen beszívta a levegőt, aztán meg-megborzongva 

engedte ki, mintha az önuralmát próbálná visszanyerni. – Még nem 

végeztünk – morogta rekedt hangon. 

Annalía is gyorsan megrázta a fejét, de Court bizalmatlanul méregette, 

mintha nem hinné, hogy később is hajlandó lesz. 

Egy újabb borzongás után eszébe jutott, hogy lesimítsa a nő szoknyáját, 

míg Annalía a blúzát igazgatta. Aztán kinyitotta a kocsiajtót, és elüvöltötte 

magát: – Mi a kénköves pokolért álltunk meg – Hallatszott a hangján, 

hogy nehezen fogja vissza magát. 

169

– Egy fa zárja el az utat – kiáltott le a kocsis. – A hét eleji viharban 

dőlhetett ki. 

MacCarrick bevágta az ajtót. – A jó istenit! – A táskájáért nyúlt, és 

figyelmeztető pillantást vetett a nőre. – Bukjon le. 

– M-micsoda 

– Bérgyilkosok. Ezúttal átkozottul rosszul időzítettek. 

Szinte elvakította a harag a gondolatra, hogy valaki ártani akarhat 

Annalíának. Nem csupán ártani, megölni. És egyedül ő akadályozhatja 

meg. Ha nem hűti le magát, végük van. 

Annyira eltemetkezett a lába közé, hogy észre sem vette a rájuk 

leselkedő veszélyt. 

Felmarkolta a pisztolyát és egy pénzeszacskót, keserű káromkodással 

magára kapta az ingét és a kabátját, majd teletömködte a zsebeit lőszerrel. 

– Bukjon le, Anna – parancsolt rá ismét, miközben lekapta a puskáját a 

tetőről alácsüngő hálóból, aztán még mindig kigombolt inggel kiugrott a 

kocsiból. Eszébe sem jutott, hogy a földhöz lapuljon, merészen 

előrecsörtetett. Hiába kushad le az ember a földre, ha bérgyilkosok 

vadásznak rá, csak azt éri el, hogy az lesz élete utolsó megmozdulása. 

– Fordítsd meg a kocsit. 

A hajtó bólintott, szemmel láthatóan megütközve a hangnemen. Court 

zsebre vágta a pisztolyt, és odadobta neki a zacskót. – Ez csak egy kis 

része annak, amit kapni fogsz, ha biztonságos helyre viszed a nőt, míg 

vissza nem térek. 

A férfi megemelgette a pénzt, és visszakérdezett: – Egy kis része –, 

Court meg közben megtöltötte, és lövésre készen a vállára vette a puskát. 

Odament a nagyon ideges lovakhoz, megragadta az egyik gyeplőt, és 

segített megfordítani a kocsit. 

Az első golyó a feje mellett zúgott el. A lovak felnyerítettek, de nem 

ugrottak meg. 

Célba vette a helyet, ahonnét a lövés érkezett, és lőtt, aztán betöltött 

még három golyót. Az így szerzett pillanatot kihasználva felmászott a 

farönkre, és további utasításokat kiabált az elhajtani készülő kocsisnak. 

Éppen lefelé mászott, amikor két lövés ütött lyukat a kocsi tetejébe. 

Anna felsikított: – MacCarrick, jöjjön vissza, kérem! 

170

Most. Most kell a hidegvér. 

A kocsis csapott egyet az ostorral, Court pedig a földre vetette magát, és 

viszonozta a lövést. Hallotta, hogy Anna még egyszer felsikolt, mielőtt 

eltűntek a kanyarban. 

171

HUSZONKETTŐ 

– Gazember! – Vajon mit képzelt, hogy csak úgy leugrott a kocsiról 

Kinek hiszi magát Tett ő valamit, amivel azt sugallta volna, hogy ez 

elfogadható így 

Kiszólt a kocsisnak, hogy azonnal álljon meg, de csak száguldottak 

tovább, miközben az út pora beszitált a golyó ütötte lyukakon. 

Ez nem tisztességes. És most még rosszabb volt, mint eddig, mert nem 

tudta, mire számítson. Ráadásul olyan eszeveszett iramban vágtattak, hogy 

ki sem ugorhatott abból az átkozott kocsiból. 

Miért nem maradt vele, és menekültek együtt Nem, muszáj volt valami 

nagyvonalú, együgyű gesztust tennie. Még a fejét se húzta be! Dühödten 

fonta karba a kezét, de hamar rájött, hogy jobb lesz megfogódzkodni az 

ide-oda billegő kocsiban. 

Nem számít. Megkeresi a bátyját, és hazatérnek. Nincs szüksége 

Courtland MacCarrickre. 

– Ó, Mare de Déu – sóhajtott fel. Nincs szüksége rá. 

De akarja őt. Még ha csökönyös, erőszakos és skót, akkor is akarja. A 

skót meg otthagyta, hogy az átkozott hőst játssza. 

Lehangoló órák múltán a kocsi végre lassított. A levegőnek valami 

egészen különös illata volt, és amikor nagy nehezen lenyomta az ablakot, 

látta, hogy víz terül el előttük. A tenger. Bizonyára elértek Calais-ba, a 

csatorna túlsó partja már Anglia. 

Nem járt még a tengerparton, de mindig szerette volna megnézni. 

Valami rejtélyes okból kifolyólag a tengerről mindenki boldogan tért haza. 

Gyönyörű naplementét látott a szeme sarkából, amit a hullámok 

lángvörösre válva üdvözöltek. 

Mégsem érezte a várt izgalmat, pedig hányszor elképzelte ezt a napot. 

A kocsis, aki megmagyarázhatatlanul kedves volt hozzá, ahhoz képest, 

hogy fejvesztve menekülnie kellett volna utasától, akit előbb megtámadtak, 

majd faképnél hagytak, szobát bérelt neki egy szépen berendezett 

fogadóban, mely egy tengerre néző sziklacsúcsra épült. Még finom 

halvacsoráról is gondoskodott a számára, de Annalía soha nem tudott enni, 

172

ha ideges volt. Inkább kiállt az erkélyre, és figyelte, ahogy az angliai 

világítótorony francia szomszédjának felelget, vízre vetülő fényük akár a 

palatáblára karcolt krétavonások. 

De hol volt ő Hátat fordított, és addig járkált, míg már alig állt a lábán. 

Miért nem tért még vissza Tudta, mi a legkézenfekvőbb válasz, de nem 

akarta elfogadni. Nem akart tudomást venni róla, hogy összeszorul a szíve 

a gondolatra, hogy a skót netán meghalt. 

Annalía élete nagy részében gyűlölte az anyját a hűtlensége miatt, azért, 

hogy mindent eldobott a szenvedély kedvéért. MacCarrick előtt nem 

értette, hogyan lehet annyi mindent feladni, csakhogy most már ismerte az 

érzéseket, amelyek idáig vezethetnek valakit. Bármit odaadott volna, amije 

volt, csak épségben visszakapja. 

Gyötrődött. Bár lassan vánszorgott az éjszaka, a nap már kelőben volt. 

És ő még mindig sehol. Mi van, ha megsebesült útközben Édes istenem, 

és ha az árokban hever valahol 

Vissza kellene mennie az úton, amelyen jöttek, és követni a nyomaikat. 

Ha kell, kényszeríti a kocsist, visszamegy. 

Eltökélten tépte fel az ajtót. Sötét alak ácsorgott odakint, Annalía kis 

híján felsikoltott rémületében. – MacCarrick! – Elcsigázottnak tűnt, mint 

még soha. 

A férfi betaszajtotta a szobába, és bevágta mag mögött az ajtót. 

Egyetlen szó nélkül végigtapogatta a testét, sérülések után kutatva, aztán 

odább támolygott. Annalía tudta, hogy az elválásuk óta nem aludt, és 

összerándult a szíve, mikor megértette, hogy olyan gyorsan jött, amennyire 

csak telt tőle. 

É mégis... – Hegyvidéki gazember! Eszébe ne jusson még egyszer ezt 

tenni. Ne merészeljen faképnél hagyni! 

A falnak támasztotta a fegyverét, amely azelőtt csillogóan új volt, most 

viszont mindenütt karcolások borították, rászáradt a sár, a markolata 

behorpadt. Mi mindenen mehetett keresztül 

– Élek és virulok – mondta epésen. Felkapott egy ormótlan széket, 

mintha pillekönnyű volna, és kitámasztotta vele az ajtót. – Aggodalomra 

semmi ok. 

Annalía szorongva figyelte, ahogy a vizeskancsóhoz botladozik, és 

mohón iszik. 

– Márpedig aggódtam. Nem tudtam, visszatér-e egyáltalán. 

173

A kabátujjába törölte a száját, és megfordult. Arckifejezése egyértelmű 

ingerültségről árulkodott. – Van egy olyan sanda gyanúm, hogy megvolna 

nélkülem. 

– Meglehet! Ám ez nem jelenti, hogy nem akarok magával lenni! 

A szavai mintha meghökkentették, zavarba ejtették volna. Ahogy 

előhúzta a pisztolyát a derékszíjából, és letette az ágy melletti asztalra, 

újból megtántorodott. 

Nem tudok beszélni. Aludnom kell, asszony. Ha kiteszi a lábát a 

szobából, csúnyán megbánja. 

Az ágyra zuhant, arccal lefelé, és máris elájult. 

Annalía elkerekedett szemmel ugrott oda, és oldalt fordította a fejét, 

hogy lélegezni tudjon. Most neki volt szüksége a gondoskodásra. 

Megszabadította a cipőjétől, majd a térdét felhúzva melléje telepedett. Nem 

tett mást, csak figyelte alvás közben, ám ezerszeresen tértek vissza a 

korábban tapasztalt új érzések. 

Kinyújtotta a kezét, és kisimította a férfi haját a homlokából. Fájt látnia, 

ahogy összehúzza a szemöldökét, mintha nem szokta volna mások 

érintését. Valóban így van 

Mindazon nők közül, akiket saját bevallása szerint elcsábított, egyik 

sem ért hozzá gyengéden Ő megtenné, ha szeretkezne vele. 

Ejha! Nem is tudta, hogy énje egy része ezt fontolgatja, hát még hogy 

döntést is hozott! Mindenesetre őszintén hitte, hogy jól döntött, főképp, 

mert háromszor is megpróbáltak az életére törni, és nyilván ezután sem 

adják fel. Nem kívánt beteljesületlen vágyakkal meghalni. Most, hogy már 

sejtette – mert megízlelte –, milyen lenne szeretkezni Courtland 

MacCarrickkel, akarta őt egészen. 

Órákon keresztül arról ábrándozott, hogy szeretkeznek, végül a pillái 

elnehezedtek. 

Szürkület körül ébredt az oldalára kucorodva, a két lába maga mellé 

húzva. Esküdni mert volna, hogy a szoba másik feléből a férfi kuncogását 

hallotta. 

Résnyire nyitotta a szemét, és azt látta, hogy nedves hajjal ácsorog egy 

dézsa mellett, és meztelen testét szárogatja. Egyetlen lámpát gyújtott csak, 

feltehetően azért, hogy ne ébressze fel, de így is látszott boltozatos 

izmainak feszülő-elernyedő mozgása, ahogy végighúzta a törülközőt a 

nyakán, a mellkasán és az altestén. Alvást színlelve, lehunyt pilláin 

174

keresztül tanulmányozta, mígnem legnagyobb sajnálatára Court felhúzta a 

nadrágját. 

– Tudom, hogy ébren van – szólalt meg. 

Annalía bosszús sóhajtással ült fel. – Ha tudta, hogy ébren vagyok, és 

figyelem, miért nem fordult el, ahelyett, hogy mutogatta magát nekem 

– Nem hallottam, hogy tiltakozott volna. 

Ez az ember hírből sem ismeri a tisztességet! Mégsem kívánt vitatkozni, 

hiszen valóban távol állt tőle, hogy tiltakozzék. – Szóval mióta van ébren 

– Nem régóta. 

Összecsavarta a haját, és hátrakötötte. 

– Hányan voltak 

– Hárman. 

– Megölte őket 

– Meg. 

Nem látszott büszkének. Annalía a második támadás után rájött, hogy 

MacCarrick nem szomjazza a vért; már belefáradt. – Behúzhatta volna a 

fejét. 

– Az mit sem számított volna. Maga viszont nem tudna róla, hogy nem 

húztam be a fejem, hacsak nem szegült ellen az utasításomnak, hogy 

bukjon le. 

– Nem bírtam megállni. Kérem, még egyszer ne hagyjon el így. Tudok 

segíteni. – A skót mulatott rajta, és ez feldühítette. – Biztos vagyok benne, 

hogy Toulouse felé kiszúrtam az egyiket. Ha pisztolyt adott volna a 

kezembe. .. 

Court megdermedt. – Nem akarok fegyvert látni a kezében, Anna. 

– Miért 

– Nem való az magának – mondta egyszerűen. 

– Ez meg mit jelentsen 

A férfi ránézett, és a nő látta, ahogy elsötétül a szeme. – Azt, hogy a 

hozzám hasonlók azért születtek a Földre, hogy a magához hasonlóknak 

soha ne kelljen csúf dolgokat művelniük, aztán szenvedniük a tetteik miatt. 

Feszült pillanatok következtek, Annalía valami zavarba ejtő 

szomorúságot kezdett érezni, és elfordult. 

Amikor a férfi végzett az öltözéssel, Annalía megkérdezte tőle: – 

Meddig maradunk itt 

175

– Az átkeléshez meg kell várnunk a reggeli dagályt, aztán vonattal 

megyünk Londonba. 

Vonattal. Mindig álmodott róla, hogy egyszer vonatra száll, de 

Franciaországban csak néhány helyen volt vasút, Andorrában sehol. Most 

kipróbálhatta, de már nem tüzelte fel a lehetőség. 

– Lemegyek, és gondoskodom magának ételről. És egy fürdőről, ha 

gondolja. 

Annalía szórakozottan bólintott; az agyát más kérdések foglalták le, 

például az, hogy mennyire vonakodik elengedni a férfit, és hogy miképp 

csábít el az ember egy skót zsoldost. Feltételezhetően ugyanúgy, mint 

bármely másik férfit, ám ezzel nem jutott előbbre. 

176

HUSZONHÁROM 

– Azt hittem, már elkészült – mondta Court az ajtóban, miközben 

igyekezett magához térni. A szoba egyetlen vibráló lámpástól eltekintve 

sötétségbe borult, a nő az ágy fejénél ült, s a testét csupán vékony alsóinge 

és egy új kötés takarta. 

Rengeteg időt hagyott neki a fürdésre és az öltözésre, mert félt, hogy 

ruhátlanul kapja. Egy pillantás a bokájára is végzetes lett volna. Amint 

meggyőződött róla, hogy Annalíának nem esett baja, megrohanta a 

kocsiban történtek emléke. Még amikor aludt, akkor is arról álmodott, csak 

a befejezés volt más, és utána fájó sóvárgással ébredt. Arról álmodott, hogy 

Annalía azt mondja, vele akar lenni, holott a visszaúton rá kellett jönnie, 

hogy valójában nem akart szeretkezni vele a kocsiban. Ő erőltette, azt 

hallva és látva, amit akart, mert annyira vágyott rá. 

És most itt van előtte egyetlen ruhadarabot leszámítva meztelenül, a 

haja kibontva... 

– Várjon, MacCarrick. Beszélnem kell magával. 

– Beszélhetünk, amint felöltözött – mondta nagyot nyelve. 

– Bejönne, kérem 

Miért akarta, hogy tanuljon meg kérni Minden bizonnyal azért, mert 

még nem tudta, hogy képtelen ellenállni neki. Becsukta az ajtót, és az ágy 

végébe telepedett. – Mit óhajt 

– Volt időm gondolkodni – mondta a nő puhán. 

Court hüledezve nézte, ahogy elkezd feléje mászni. Keblei minden 

mozdulattal közelebb jöttek. 

Megtörölte a száját. – Uh-huh. – Ha tudta volna, hogy ez várja, 

fürgébben intézi a dolgokat. 

– Veszélyes idő ez mindkettőnknek. 

Ez az akcentus mindig is megőrjítette, de mikor ilyen búgó hangon 

ejtette ki a szavakat... A puszta hangjától kemény lett, mint a kő. 

177

– Igen, az. – Bár leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy magához húzza, és 

megérintse azt a testet, mozdulatlan maradt, és lélegzet-visszafojtva, 

kíváncsian várta a fejleményeket. 

– És én nem csupán ábrándozni akarok arról, hogy megtettem valamit, 

mikor meg is tehetem. Most. Veled. 

– Velem – értett egyet tompa hangon. Ágyban voltak. Annalía akarta őt, 

a durva hegyvidékit. Ez már nem álom. 

Talán annak kéne maradnia. 

– Anna, ha azért csinálja ezt, mert megijedt, hogy elmentem, vagy úgy 

érzi, hálával tartozik nekem... akkor... – Mi a fenéről beszélsz, öregem 

Court határozottan megrázta a fejét. – Mintha számítana. Gyere ide 

hozzám. 

Jött is. Amikor eléje térdelt, és az ajka egészen közel volt az ajkához, 

azt suttogta: – Arra kérlek, hogy szeretkezz velem. 

A férfit mintha fejbe kólintották volna. Ez volt számára a vég. 

Nem vesztegette az időt, hamar lehámozta az alsóinget Annalía testéről, 

nehogy még meggondolja magát. Annalía követte mohó tekintetét, majd 

hirtelen felpillantott. Kezdetben merész volt, de mikor Court képtelen volt 

levenni a szemét anyaszült meztelen testéről, hamar előrehúzta a haját, 

hogy beburkolja vele a mellét, és maga elé kapta a takarót. 

Court mintegy intésképp lassan megrázta a fejét. 

– De... de hát bámulsz. 

Kihúzta a kezéből a takarót, aztán ledöntötte az ágyra, és beletúrt a 

hajába, hogy félresimítsa a puha loknikat.- Azért bámullak, mert álomszép 

vagy, és gyönyörködöm benned, minden porcikádban. Bámullak, mert nem 

gondoltam volna, hogy egyszer megtehetem, 

– A hangja felismerhetetlen morgássá torzult, akár egy vadállaté. 

Annalía az aranyszín bőrével, telt keblével és karcsú derekával olyan volt, 

mint egy áldozati felajánlás. 

– Soha nem voltam még anyaszült meztelen, csak a fürdőkádban. 

– Előttem nem lehetsz szemérmes. 

– Miért ne lehetnék 

– Mert én vagyok itt veled. – Falánk pillantása újból végigsöpört a 

testén, és elsziszegett egy káromkodást. 

– Azt se tudom, hol kezdjem, asszony. 

178

Annalía beharapta az alsó ajkát. – Nem bánnám annyira a 

meztelenségem, ha te is az volnál. 

Egy szót sem szólt, csak lerúgta a csizmáját, és anélkül, hogy 

kigombolta volna az ingét, a fején keresztül lerántotta magáról. Az ágy 

lábánál állva kilazította a nadrágját, és hagyta a földre esni kiszabadítva 

ezzel erekcióját. 

– Ó, istenem... – dünnyögte Annalía csillogó szemmel. Felült, akárha 

pikniken volna, és a lábát behajlítva maga mellé húzta. A finom hölgy. 

Court feltérdelt az ágyra, és izgatottan várta a pillanatot, amikor majd a 

magáévá teszi. 

– Várj. 

Hát persze, hunyta le csalódottan a szemét. Csak nem hitte, hogy 

tényleg szeretkezni fog ezzel a nővel Tudhatta volna, hogy rögtön észhez 

tér. Tudnia kellene, hogy a szerencse ennyire még soha nem szegődött 

mellé. 

– Ott maradnál 

Arra nyitotta ki a szemét, hogy a nő közeledik felé. 

– Most hogy teljesen meztelen vagy, szeretném... – Előtte térdelt, de az 

ágy miatt az arca továbbra is egy magasságban volt a férfiéval. – Hadd 

ismerkedjem meg előbb a testeddel – suttogta előredőlve. 

Elképedését leplezni igyekezve Court felkelt az ágyról. – Ahogy akarod. 

Annalía az ajkába harapott, és megérintette az arcát, a hüvelykujjával 

végigsimítva rajta, finoman kirajzolva a heget a halántékán. Puha tenyere 

lecsúszott a nyakára és a vállára, aztán végigsiklott a karján. Két kezéhez 

érve félrebiccentette a fejét, mintha nem tudná, mit kezdjen velük, majd a 

saját vállára tette őket, mintha csak útban lettek volna. – Hagyd itt a kezed. 

Nagyon komolyan vette a dolgot. Feltérképezte a testét, időnként 

finoman meg is karmolta, gyötrő összerándulásokra késztetve Courtot, aki 

nem mutatta előtte a kínjait, Annalía pedig nem jött volna rá abból, ahogy 

a hímtagja az érintésre reagált. 

– Anna – dörmögte, látva, hogy hullámzó keblekkel zihálni kezd, és a 

mellbimbói kívánatosan megkeményednek. Mérhetetlen elégedettséggel 

észlelte, hogy izgalomba jött, miközben őt érintette. 

Annalía egyik kezét az ujjakkal lefelé végighúzta a hasán. – Mindenütt 

kemény vagy, mint a kő. 

179

Ahogy lassan követte a szőrszálak vonalát a köldöktől lefelé, Court 

felmordult. Minden elnyújtott, incselkedő mozdulat egyre növekvő 

kínszenvedést hozott. Aztán hirtelen elöntötte a gyönyör, amikor Annalía a 

kezébe vette. Amit a megdöbbenés követett, amikor a másik kezével is 

megmarkolta. Megszorította a nő vállát, és elmormogott egy káromkodást. 

– Kivéve itt. – A herék tövében finoman megkarcolta a körmével, és 

Court szeme fennakadt a gyönyörűségtől. 

Court térdével az ágyra zuhant, és a vállánál fogva magához ölelte 

Annalíát. Amikor megcsókolta, a nő elakadó lélegzettel tiltakozott: – Még 

nem fejeztem be. 

– Te talán nem. 

Annalía az arcát fürkészte, Court pedig szenvedélyes csókban forrt 

össze vele, nyelvét a szájába dugva, és mohón nyaldosva a nyelvét, olyan 

agresszív csókban, amely még a hintóbelin is túltett. Keze a fenekére 

csúszott, szorongatta, markolta, és érezte, hogy a nő csípője előrelökődik, 

miközben arcát két keze közé fogva visszacsókolja. 

Áhítatosan beletúrt a szeméremszőrzetébe, s közben azt suttogta: – 

Nyisd szét a lábad. – Amikor megtette, egyik ujjával megmerítkezett a 

nedvességben, és felnyögött: – Olyan átkozottul finom vagy, Anna. 

Annalía hátrahajtotta a fejét, és a férfi vállába kapaszkodott, míg az 

folytatta testének feltérképezését. Court már a kocsiban is szűknek érezte, 

de most, hogy belé akart hatolni, egyszerre rádöbbent, hogy túlságosan 

szűk. 

A dereka alá nyúlva végigfektette az ágyon. Széttárta a lábát, és lassú 

csókokkal hintette be halovány belső combját; azóta akarta ezt, hogy 

először találkoztak. 

A leheletfinom érintéstől – meleg lélegzete erősebb lehetett, mint maga 

az érintés – Annalía megborzongott. 

És az ujja ismét izgatón belehatolt. Felnyögött, megfeszítette a hátát, és 

Court másik keze lecsúszott a melléről, miközben megpróbálta bedugni 

még egy ujját. Annalía nedves volt, és elképesztően érzéki, de túl szűk. 

Court érezte az érintetlenségét, érezte, hogy szűz. 

Sötét és sebhelyes keze a combján, a szemérmén valahogy. .. nem oda 

való volt. Ormótlannak érezte magát, és tudta, hogy fájdalmat fog okozni 

neki. Hát nem ez a módja, kérdezte énjének egy része. Fájdalmat okoz 

neki, azután tönkreteszi, és ez túl soknak, túl nagy árnak tűnt. 

180

Annalía nem ezt érdemli. 

Előrehajolt, igyekezve elkerülni, hogy a pénisze odalent hozzáérjen, és a 

homlokához nyomta a homlokát. 

– Képtelen vagyok megtenni. 

Érezte, ahogy megfeszül. – Nem tartasz kívánatosnak 

Elhűlve húzta hátra a fejét, hogy egy ilyen nő képes lehet erre a 

következtetésre jutni. – Nem erről van szó. 

Annalía elfordította az arcát. – Felajánlkoztam neked, meztelenül 

fekszünk az ágyban, és te nem akarod Ezek szerint mégsem kívánsz 

engem. 

Megragadta a kezét, és odanyomta a hímtagjához. 

– Hát nem érzed, mennyire kívánlak 

Amint Annalía rákulcsolta az ujjait, a teste elernyedt, és ábrándos 

tekintettel nézett fel rá. – Csak a figyelmem próbálod elterelni. Hogy 

lecsillapíts, pedig mindketten tudjuk, mennyire szeretem ezt. 

Court küzdött a szavakkal. Hogy lecsillapítsa Szemöldöke ráncba 

szaladt. Valamit meg kellett értetnie vele... Mit is... Á, igen. – Esküszöm, 

hogy kívánlak. 

– Nem, azt hiszem, tudom, mit akarsz mondani – dünnyögte, és 

egyetlen pillanatra se szakította el a tekintetét kezének lassú mozgásáról. – 

Nagydarab ember vagy. Olyan nő kell neked, aki illik hozzád. Mint a 

lovaknál. 

– Nem ez a baj... – Képtelen volt beszélni, miközben a nő a hímtagját 

nézte... vágyakozó, bánatos tekintettel. 

Annalía felsóhajtott. – A szívós skót nők mellett biztosan eltörpülök. 

Tisztességes akart lenni. Nagyvonalúan akart viselkedni. 

– Hadd mutassam meg, mennyire kívánlak. Hogy milyen tökéletes 

vagy... 

Nyelvének cirógatásával végigcsókolta a nyakát egészen a kebléig, és 

hosszan elidőzött a mellbimbóinál. Imádta, hogy annyira érzékeny ott, 

hogy annyira akarja. Legközelebb addig ingerli majd a nyelvével, amíg ki 

nem elégül. Képzeletében belenyomta az ujjait, csak hogy érezze. 

Lefelé haladt a nő testén, csókolta sima hasát, és kényszerítette magát, 

hogy húzza ki a péniszét a kezéből, bár Annalía ujjai tiltakoztak, és a keze 

vakon utánanyúlt, amit rendkívül élvezett. 

181

Végül hason feküdt az ágyon a nő lába között, és két tenyerébe fogta a 

fenekét. 

– MacCarrick – szólt rá Annalía idegesen. 

Amikor megkóstolta, a keze durván belemélyedt a húsába. Ki volt 

éhezve rá, de nem akarta megrémíteni. Kényszerítette magát, hogy hagyja 

abba, hogy uralkodjon magán. 

– Mi ez – emelte fel a hangját a nő. – Ne csináld ezt! 

Folytatta, és Annalía megpróbált szabadulni a szorításából. Hosszan és 

lassan végighúzta nyelvét a nő puha húsán, és élvetegen hunyta le a 

szemét. 

Annalía felindultan kapkodott levegő után. – Azonnal hagyd abba. 

– Anna – úgy hangzott a neve a szájából, mint egy morgás –, nincs erő, 

ami meg tudna állítani. 

– Te – kezdte elakadó lélegzettel – te élvezed ezt... 

– Hogy megkóstolhatlak Összerándult szégyenében. – Igen! 

– Egész éjszaka itt feküdnék a lábad között, hogy csókoljalak. De te 

élvezed-e – kérdezte, mielőtt újból megnyalta. 

– Nem! 

Hátrahúzódott. – Hazudsz. 

– Ez nem helyes. 

– De élvezed 

– Nem szabad! 

– Engedd. Hagyd, hogy gyönyört okozzak. Annalía szeme szorosan le 

volt hunyva. – Nem lehet. 

– Akkor csak egyetlen utolsó csókot engedj, és abbahagyom. 

Fájdalmas hangon nyögte ki: – Jól van. 

Ismét lehajolt, gyengéden nyaldosta, csitítgatta, aztán egy hirtelen 

mozdulattal betolta a nyelvét. Annalía felnyögött, a háta megemelkedett. 

– Hagyjam abba 

Még mindig csukott szemmel, kicsiny kezének türelmetlen rebbenésével 

jelezte, hogy folytassa. 

Court önelégülten vigyorgott, aztán újból megcsókolta, s közben 

felpillantott, hogy gyönyörködjön a nő egyre hevesebb reakciójában. 

Az íze egészen elvette az eszét, és az ágyékát elkezdte lassan 

hozzádörgölni az ágyhoz. Szétterpesztette a nő lábát, hogy egészen 

megnyíljon előtte, és eltemetkezett benne, képtelen volt betelni vele. 

182

Annalía feje lüktetett; most már elveszett, most már muszáj volt 

kielégülnie. 

Court tudta, mennyire vágyik rá, és ettől úgy esett neki, mint egy 

oktalan állat. Elvette a kezét a combjáról, és szinte öntudatlanul nyúlt a 

melléhez. Aztán egy nyögéssel belemarkolt a lepedőbe kétoldalt, a nő 

mellett, és a fejét leszegve próbálta visszafogni magát. 

Annalía a karját feszegette. 

De Court elrántotta. – Nem. Nem vagyok... ura önmagamnak. Fájdalmat 

okoznék. 

– Érints meg. Kérlek. – Az utolsó szót már nyögte, és a mellére vonta 

Court kezét. 

Court felnyögött, és a tenyerébe zárta, aztán újból nyalni kezdte puha, 

nedves húsát, és Annalía közeledett a csúcsponthoz; a háta egyre csak 

emelkedett, mellét a kezébe nyomta, és megfogta a férfi fejét. Zihálásától 

Court olyan szükséget érzett, hogy az ágyhoz dörzsölte a csípőjét. 

Leszorította Annalía derekát, és elámulva figyelte, ahogy végigsimít 

magán; a keze kétszer is érintette a feszes mellbimbókat, mielőtt a feje fölé 

hanyatlott. Teljesen átadta magát neki, és Courtra még soha semmi nem 

volt ekkora hatással. Mohón csókolta, hogy kifacsarja, és elnyújtsa az 

orgazmusát, már-már fájdalmasan, míg nem Annalía remegő teste végül 

elernyedt, és mozdulatlanná vált. 

Képtelen volt elszakítani az ajkát a bőrétől, így elidőzött kicsit a 

combjánál és a csípőjénél, mielőtt a kebléhez heveredett. 

– Várj – szólalt meg a nő fülledt hangon. – És te Sikerült... 

– Nekem jó így – morogta, aztán a mellbimbóját kezdte cirógatni a 

nyelvével. Majd az lesz. Mert megvárja, míg elalszik, azután csillapítja 

magát. Annalíát semmi esetre sem kérné, hogy segítsen rajta, nem, azok 

után, hogy a kocsiban is meghiúsult a dolog, és azok után, ami az este 

történt. Nem tudta, milyen lesz majd az orgazmusa, csak azt tudta, hogy 

soha ilyen eszeveszetten még nem vágyott rá... 

– Hálás vagyok, MacCarrick, nagyon hálás, amiért megmutatta nekem 

mindezt... 

– Hálás – Ő sokkal többet vett el, hiszen élete hátralévő részében újra 

és újra felidézi majd, rögtön el is kezdi, amint a nő elaludt. 

– Igen, és kényelmetlenül fogom érezni magam, ha nem viszonozhatom. 

– Odabújt a karja alá, és ráhajtotta az arcát a mellkasára. Court 

183

hátraengedte sajgó testét, átölelte, és magában megfogadta, hogy nem fogja 

a segítségét kérni, még ha beleborzongott is a testét cirógató leheletébe... 

Annalía ujjai lefelé kezdtek vándorolni. Court idegei sikítottak, az agya 

esdekelt... 

– Ó, istenem, igen! – A háta megfeszült, és egész teste megmerevedett, 

ahogy Annalía a kezébe vette. 

Pontosan úgy mozgatta a kezét, ahogy akkor, a kocsiban, erősen 

szorította, ahogy Court szerette. Az meg képtelen volt ellenállni, és 

magában előre bocsánatot kért azért, ami történni fog. 

Olyan lassan csinálta. A keze szörnyű kínokat okozva siklott le-föl. 

Keményen, szorosan, de lassan. Kínszenvedés. Nem számít. Attól még 

kielégülést hozhat. Őrület, mégis... 

– Bármit csinálsz – morogta fojtott, elgyötört hangon –, bármit csinálok, 

ne vedd el a kezed. 

– Nem veszem. De arra gondoltam – kezdte suttogva, aztán megnyalta a 

mellkasát –, hogy a nyelvemmel. .. 

A gondolattól, hogy megnyalja a... 

Elsült a nő kezében, felüvöltve, sarkát az ágymatracba vájva, hátát 

megfeszítve, saját testére lövellve a magját. Kinyúlt a nő melle után – 

megmarkolta, tapogatta –, aztán odahajolt, hogy vad csókban forrjon össze 

a szájával és a nyelvével. Közben folyamatosan mozgott a kezében, 

időnként felnyögve a csókjai közben, és minden izma megfeszült, míg már 

nem maradt benne semmi. 

Óráknak tetsző időbe telt, mire a világ helyrebillent, és a remegés 

elmúltával végre el tudott szakadni a nő mellétől, ajkától. – Fájdalmat 

okoztam Nem fáj a karod 

– Egyáltalán nem – felelte bizonytalan hangon. 

Court felemelte a fejét; tudnia kellett, hogyan fogadja Annalía önuralma 

tökéletes elvesztését, és azt, hogy először látott kielégülni egy férfit. 

Undort érez Vagy felindultságot 

Nem, izgalom sugárzott a tekintetéből, és zihált, mintha egy csoda 

tanúja lett volna. Court nem volt éppen szemérmes ember, de nem tudta, 

mit gondoljon Annalía élveteg arckifejezéséről. A szeme láttára fröcskölte 

szét a magját, néha előfordul az ilyesmi, kis híján a kocsiban is megtörtént, 

de Annalía úgy nézett, mintha azt várná tőle, hogy minden éjjel ismételje 

184

meg a mutatványt. És még ennél is rosszabb volt, hogy valami 

megváltozott a tekintetében. 

Kihúzta a péniszét a kezéből, elvette alóla a karját, aztán felkelt, a 

legfelső lepedőt is magával rántva. 

A legkevésbé sem volt ínyére, hogy a nő elkerekedett, kíváncsi 

tekintettel követte minden mozdulatát, miközben törölgette magát. A 

sarokba dobta a lepedőt, aztán visszafeküdt az ágyba. Nem túl közel 

Annalíához. 

Ő azonban nem úgy viselkedett, mintha ezt észrevette volna. 

Odamászott hozzá, és visszafektette a fejét a mellkasára. – Ez csodás volt – 

suttogta. 

– Nem nagy dolog. 

– Miért nem szeretkezett velem Túl kicsi vagyok 

– Nem – felelte, és ez félig igaz is volt. Soha nem gondolta volna, hogy 

egyszer átkozni fogja a termetét, míg oda nem feküdt Annalía széttárt lába 

közé, és bosszúsan végig nem pillantott magán. 

– Akkor miért Félt, hogy gyereket csinál nekem 

– Nem. – Bárcsak ez lett volna az oka. 

– Hát akkor 

– Hogy tiszta maradjon. Jövendőbeli férje ezt elvárja. 

– A férjem Nem tudom, tisztában van-e vele, de az, hogy egy csapat 

zsoldos elrabolt, jelentősen szűkítette a lehetőségeimet. 

– Utazzon Amerikába. Menjen hozzá egy gazdag férfihoz. 

– Nem akarok Amerikába menni. 

– Olvastam a leveleit, Anna. Megdermedt. – Miért mondja ezt 

– Olvastam, mit írt annak a vasútépítőnek a lánya a bátyjáról. – A fiú azt 

tervezte, hogy megkéri Llorentétől a kezét. – Hallottam már a nevüket. 

Több pénzük van, mint a királynőnek. Menjen hozzá... 

– Aleix már kiadta az útját. 

– Valóban – kérdezte elhaló hangon. De miért lepődik meg Nyilván 

elvesztette a józan eszét, amikor arra gondolt: Mi lenne, ha megtartanám 

magamnak 

Elvesztette az eszét, ha azt hitte, hogy a nő többet is akarhat tőle. – Még 

mindig akad néhány lehetőség, de csak ha... érintetlen marad. 

– Maga elvárná ezt tőlem – Átfordult a hasára, és kezére támasztotta az 

állát. – Ha maga lenne a jövendőbelim 

185

Nekem mindegy volna, csak az enyém lehess, gondolta ismét. – Én nem 

törődöm ilyesmivel. 

– Miért 

– Mert sosem nősülök meg. 

– Fájdalmat okozott magának egy nő 

– Nem. 

– Nem hiszek magának. Mi más oka lehetne, hogy nem vágyik egy 

nőre, aki csak a magáé 

– Nem okozott nekem fájdalmat senki. 

– Akkor arról van szó, hogy nem akar egyetlen asszonyt. Önnek egy 

hárem kell. 

Bár tudná az igazat... Annalía kikészítette az éjjel. Ahogy simogatta 

magát, miközben a nyelvével izgatta. Megremegett a gondolatra. – Miért 

érjem be eggyel, ha lehet több is 

– Nem mintha a férfiak megmaradnának az asszonyuknál, miután 

megnősültek. 

Hacsak nem te vagy az az asszony. 

– Viszont többször is elmagyarázták nekem, hogy bár a férfiak más 

nőkre is vágynak, szükségük van egy saját asszonyra, és arra, hogy gondot 

viseljenek rá és közös gyermekeikre. így kell lennie, mert a házasságok és 

a viszonyok is működnek. Ha nem vesz tudomást erről az igényről, olyan 

nagyon sokat veszít, MacCarrick – mondta lágyan, de meggyőződéssel. 

Megint odagömbölyödött mellé, és rátette a karját a mellkasára. Court egy 

pillanatra élvezettel hunyta le a szemét. 

– Elég ebből a beszédből. – Mielőtt elengedi, talán el kéne magyaráznia 

neki, hogy nem minden férfi ilyen. Hogy ennél többet kell elvárnia. 

Elengedni őt. 

A szenvedélyes, merész, gyönyörű Annát. Minden bizonnyal ő volt a 

büntetése. Az összes bűnéért. És tökéletes kínzónak bizonyult. 

– Szóval ha megtaláljuk a bátyámat, egyszerűen otthagy, mint a többiek. 

Nem tétovázott a válasszal. – Igen. 

– Ebben az esetben köszönöm, hogy nem rontott meg még jobban. Mert 

nekem lesz családom és lesznek gyerekeim. 

Court nehezen leplezte a dühét: – Akkor miért nem ment még férjhez 

– Nem mondom meg, ostobának gondolna. 

– Árulja el. – Amikor nem válaszolt, magához szorította. 

186

Annalía felsóhajtott. – Vártam valakire... valakire, akit szeretni tudok. 

Biztosan naiv ábrándnak tartja, de én már láttam ilyet. 

Court úgyszintén. Az ő szülei őrülten szerették egymást. – Akkor tehát a 

magáé volt a választás 

Bólintott. – Kezdetben igen, de nem találtam senkit, így elvették tőlem a 

választás jogát. Pascal után felismertem, mennyire sebezhető vagyok 

hajadonként. 

Court eddig nem faggatta a jövőjéről, mert tudta, hogy nem lenne ínyére 

a válasz, most azonban megkérdezte: – Mi lesz magával, ha a fivére 

visszakapja 

Ásított, aztán elmosódott hangon dünnyögte: – Elvisz magával 

Kasztíliába, és rábírja a családot, hogy keressenek nekem egy férjet, aki 

hajlandó eltekinteni a botránytól. Gondolom, lehetne rosszabb is. – Puha 

combját ráfonta a férfi lábára, elnyugodott, a teste átmelegedett az alvás 

határán. – MacCarrick – suttogta félálomban –, ha tudtam volna, hogy a 

férjek érintése olyan, mint a magáé, lelkesebben néztem volna a házasság 

elébe. 

Court, a rideg szívű zsoldos, aki egyetlen fontért a kishúgát eladta 

volna, úgy érezte magát, mint akit szíven ütöttek. 

187

HUSZONNÉGY 

Anna nehezen ébredt, amikor Court másnap kora reggel felkeltette, de 

mikor felébredt, szégyenlősen mosolygott rá. A férfi már fel sem tette 

magának a kérdést, hogy miért rándul össze a szíve a látványtól. – Hogy 

érzi magát 

Felült, és meglepetten nézett rá, mintha egy idegen, de kényelmesebb 

testben ébredt volna. – Csodásan. -Nem látszott, hogy feszengene a 

meztelensége miatt, bár az ölébe gyűrt takaró elrejtett belőle valamennyit, 

ahogy az egyik mellére omló haja is. A másik keble fedetlen maradt... 

Amikor karját a feje fölé emelve kinyújtózott, Court végigsimította a 

nyakát, úgy morogta: – Vigyázzon a karjára, szépségem. – Ha Anna az övé 

volna, minden reggel végignézné, ahogy nyújtózkodik. És minden éjjel 

tenne róla, hogy ne legyen rajta ruha, ami eltakarná. 

– Ó, én már meg is feledkeztem róla. 

Feszes bólintás. – Hagyom felöltözni. Nemsokára átkelünk. 

Mielőtt elmenekülhetett volna, a nő halk hangon megkérdezte: – Most 

miért... más 

Mert az éjjeli órákban rádöbbent, hogy Annalía soha nem lehet az övé. 

Még ha nem árnyékolná is be az életét egy ötszáz éves átok, még ha képes 

lenne is elcsábítani egy ilyen előkelő nőt, soha nem lehetne az asszonya. És 

most már jelentett neki annyit, hogy ne tegye tönkre. – Azért, mert amint 

Angliába érünk, minden megváltozik közöttünk. Nem lehetünk többé 

együtt úgy, ahogy tegnap. 

– Akkor én itt akarok maradni – mondta, meglepve a férfit. 

– Tudja, hogy azt nem lehet. 

Annalía nyitotta a száját, de Court a szavába vágott: – Majd 

elfelejtettem. – Bekotort a zsebébe. – Itt a nyaklánca. – Sikerült 

188

megfejtenie a lánc rejtélyét, és most azzal a reménnyel lengette meg előtte, 

hogy így észhez térítheti. 

Rájött, hogy nem csupán egy ékszerről van szó, hanem egy talizmánról, 

amely még Annalía anyjáé volt. Annalía édesanyját nem az apja mellé 

temették, hanem külön sírba tették Párizsban, távol Andorrától és a 

Kasztíliában székelő családtól. Valamiért mindkét család megtagadta. 

Abból, ahogyan Annalía a sziklabarlangban történtek után viselkedett, már 

sejtette is, hogy miért. 

Azért viselte a láncot, hogy ne legyen olyan, mint az anyja. 

Meglepetten látta, hogy a pillantása érdektelenül lesiklik az ékszerről, és 

az ő arcán állapodik meg. – Nem kell. Már nem illik hozzám. 

A zsebébe gyömöszölte a visszautasított ékszert, és kivonult a szobából. 

Becsukta maga után az ajtót, aztán nekidőlt, és arra gondolt, ha egyszer 

elér Londonig, a fivérei a saját szemükkel láthatják, mennyire kiforgatta 

magából ez a nő. És nem fogják érteni, hogy ha jelent neki valamit, hogyan 

engedhette idáig fajulni a helyzetet. 

Ő maga sem értette. Ahogy elmélyült a kapcsolata Annával, már nem 

érezte, hogy többet venne el annál, ami jár, és ezt nem tudta mivel 

magyarázni. 

Ügy érezte, végre-valahára összeáll a kép. 

Még az élménydús kompátkelés a csatornán sem volt képes enyhíteni a 

kettejük közt kialakuló feszültséget. 

A férfi alig szólt hozzá, kivéve mikor megérdeklődte, nincs-e rosszul. 

Annalía körülpillantva látta, hogy szinte mindenki tengeribeteg, de mikor 

nemet intett, Mac-Carrick bosszúsnak látszott, s ezzel megsértette Annalía 

érzéseit. 

Hanem épp elég töprengenivalója volt, hogy ne törődjön a 

gorombaságával. Az elmúlt éjszaka minden percét az emlékezetébe akarta 

vésni, hogy a legapróbb részletet se feledje el soha. 

MacCarrick előtt mit sem tudott arról az elképesztő gyönyörről, amit a 

férfi a nőnek adni képes. Hirtelen észrevette, hogy a skót a hajókorlátnál 

állva homlokráncolva figyeli, és az ajkába harapott. És az a másik, amit a 

nő adhat a férfinak, s amit a saját szemével látott. 

Court mindig ura volt önmagának, de ő néhány kézmozdulattal 

megfosztotta az önuralmától, hogy üvöltött és hánykolódott a 

gyönyörűségtől, miközben hatalmas testének minden izma megfeszült. 

189

Már az emlékezéstől megduzzadt és érzékennyé vált a keble, csak 

ránézett azokra a tapasztalt ujjaira, ahogy a hajókorlátot markolta... A férfi 

olyan erősen szorította a korlátot, hogy elfehéredtek az ujjai. Annalía 

felpillantott, és látta, hogy őt méregeti. Az ajka elnyílt, reszkető sóhajt 

hallatott. A férfi élesen elfordult. 

Ez nem mehet így tovább. Egyszerűen képtelen volt sóvárgás... 

vágyakozás nélkül gondolni az előző éjszakára. Nincs mit tenni, be kell 

ismernie: Annalía Llorente egy könyörtelen hegyvidéki zsoldos után 

vágyakozik. 

Mégis azt érezte, hogy összekötötték őket az együtt átéltek. Az éjjel 

egykedvűen fogadta, hogy a hegyvidéki el fogja hagyni, de valójában 

rosszul volt a gondolattól. 

Sőt azt fontolgatta, hogy megtartja magának. Ez azt jelentené, hogy 

szereti Nem tudta volna megmonda csak azt tudta, hogy nem bírja 

elviselni az elválás gondolatát. 

Voltak pillanatok, amikor szeretkezéssel és a férfi sármos 

félmosolyaival teli jövőt képzelt magának, de nem tudta, hogyan 

valósulhat meg ez a jövő, hiszen soha nem engednék, hogy hozzámenjen, 

még ha „megrontotta” is. 

Nem mintha Court el akarta volna venni. Világosan megmondta, mit 

akar. „Miért érjem be eggyel, ha lehet több is" Hogy feldühítette ezzel a 

kérdéssel! Court inkább ne legyen az övé, de osztozni nem fog rajta. Ez 

meg mi volt Féltékeny iskolás lánynak érezte magát, aki nem akar 

osztozni a hajszalagján. Okosabb ő annál, hogysem birtokolni akarjon egy 

férfit. 

Egyetlen dolog szavatolhatja egy férfi hűségét – s erre ritkán látott 

példát –, a szerelem. 

Amikor a komp hozzákezdett a kikötéshez, és Court megfogta a karját, 

Annalía azt kérdezte tőle: – Szeretné tudni, mire gondoltam 

– Anna, a fedélzeten minden férfi tudja, mire gondolt. 

– Ó. – Utálta, ha átlátnak rajta. 

– És mind boldogan kapott volna az alkalmon. – Court kifejezetten 

dühösnek tűnt, ahogy a korláttal szegélyezett híd felé terelte. 

Még ő dühös Hiszen neki van oka a haragra. Visszapillantott a hajóra, 

és ártatlan hangon kérdezte: – Férjjelöltek is akadtak köztük 

190

Olyan ádáz tekintettel nézett rá, amellyel bármely más nőt halálra 

rémített volna. Azután egy szót sem szólt, s az arckifejezésével szinte 

megtiltotta Annalíának, hogy bármit is mondjon. Annalía el is határozta, 

hogy nem szerzi meg neki ezt az örömöt, aztán mégis hallgatott, ami igen 

hamar elviselhetetlennek bizonyult. 

Vonattal utaztak Londonba. Az állomáson egy sereg kérdése lett volna, 

és tudta, hogy a férfi mindre képes lenne felelni. Mintha egy könyvet 

tartott volna a kezében, amelyben ott van minden, amire kíváncsi, de a 

lapokat összeragasztották, így az ember legszívesebben a falhoz vágná. 

Aztán London. Harsány zajok, áruk és ételszag magamutogató 

kavalkádja, de Court igen hamar kerített egy lovas kocsit, és már maguk 

mögött is hagyták a város központját, egy elbűvölő lakónegyed felé hajtva. 

A téglával kikövezett út mellett csinos kertekkel övezett terjedelmes házak 

sorjáztak. Valamennyi előtt dús lombú fák és gondozott gyep makulátlan 

tökéletességben. A briteknek minden kétséget kizáróan kiváló az ízlésük. 

Egy impozáns birtokra épült, remekbe szabott vörös téglás ház előtt 

álltak meg. Nagy volt, de nem túlméretezett, valamennyi részlete ízléses, 

és tulajdonosai tehetős mivoltáról árulkodott. 

– Megérkeztünk. 

Rápillantott a férfira, aztán megfordult, hogy még egyszer 

szemrevételezze a házat, és összehúzta a szemöldökét. – Tájékoztatta 

Aleixet, hogy hol találja ezt a helyet 

– Igen. Könnyedén ide fog találni. 

– Ismer valakit, aki itt dolgozik 

Furcsán nézett rá, miközben kinyitotta a kocsiajtót. – Igen. Azt hiszem, 

igen. – Aztán őt is lesegítette, és felvonultak a frissen mosott lépcsőn a 

kétszárnyas bej rati ajtóhoz. 

– Nem kopogtathat csak úgy be, MacCarrick. – Ha barátai vannak, akik 

itt dolgoznak, csak bajba keveri őket. 

A férfi szeme körül megfeszült a bőr, ahogy megzörgette a jókora, 

cirádás kopogtatót. – Dehogynem. 

Annalía épp arra akarta kérni, hogy inkább hagyja őt beszélni, mikor 

kinyílt az ajtó egyik szárnya, és a savanyú ábrázatú komornyik azonnal 

felderült MacCarrick láttán. – Courtland gazda! 

– Örülök, hogy látom, Erskine. Miközben Erskine bevezette őket, 

Annalía elképedve nézett rá. – Ez itt az ön otthona 

191

– A családomé. Az én otthonom Skóciában van. 

– Ó. – És vajon miért ilyen gyönyörű és előkelő egy zsoldos családjának 

az otthona – A magáé is ilyen szép 

Court kifürkészhetetlen arckifejezéssel nézett rá. 

– Jobban kedvel most, hogy ismeri az anyagi hátteremet 

Felszegte az állát. Micsoda pökhendiség! Éppenséggel ő sem a 

szegényházból jött. – Csak akkor tudnám jobban kedvelni, ha már 

egyáltalán kedveltem volna. 

– Bár a válasza megvetéstől csöpögött, a másik mintha elégedettséggel 

fogadta volna a szavait. 

– Ebben az esetben nem. Az én otthonom közel sincs ilyen szép. 

A következő szobában egy nőről készült hatalmas portré függött, 

gondosan helyezték el a tekintet középpontjában. Annalía lenyűgözve 

szemlélte a gyönyörű vörös asszonyt. – Ez kicsoda 

– Fiona MacCarrick. – Szinte vonakodva ejtette ki a szavakat. – Az 

anyám. 

– Csodaszép. 

Kimérten bólintott, amivel azt sejtette, hogy nem állnak közel 

egymáshoz. Annalía elidőzött a szép kidolgozású kép előtt. A nőt egy 

zongora előtt ülve festették le, mire rögtön kíváncsi lett, van-e zenei 

tehetség a családban. – Játszik is 

– Igen, még egy skót asszony is képes megtanulni zongorázni. 

– MacCarrick! Ne forgasson ki minden ártatlan kérdést. Andorrában 

ritkaság a zongora, és a gazdagság jele. Egy andorrai család büszke lenne a 

zongorájára, és akkor is lefestetnék magukat előtte, ha nem játszanak rajta. 

– Akkor a bocsánatát kérem. 

Még mindig sértetten dünnyögte: – Mintha az olvasni tudását 

kérdőjeleztem volna meg –, majd folytatta a házfeltérképezését. Ahogy 

bevonultak a soron következő tágas terembe, ráébredt, hogy valami 

hiányzik. – Nők is laknak itt 

– Nincsenek lánytestvéreim, csak két bátyám. 

– Feleségek 

Újfent megfeszült az arca. – Nincsenek. 

– A fivérei idősebbek magánál, mégis nőtlenek Mi bajuk maguknak a 

házassággal 

– Erről nem kívánok többet beszélni. 

192

Ki nem állhatta ezt a választ. Hogy merészeli! Már nem csókolózunk. 

Nem érintjük meg egymást. Nem beszélünk erről a témáról. Lecövekelt, 

egy lépést sem ment tovább a nyomában. Elege lett a parancsaiból, és 

abból, hogy ilyen hűvösen viselkedik vele. – Rendben. Akkor majd 

találgatok, ami nyilván nem lesz olyan tényszerű és hízelgő, mint a maga 

válaszai lennének. Példának okáért azt mondom, a bátyjai azért nőtlenek, 

mert olyanok, mint maga: nehézfejű, faragatlan barbárok. Mai educat 

Escocés! Durva skótok, akik egy husáng nélkül képtelenek lennének párt 

keríteni maguknak... 

– A jelek szerint vendéged van, Court – fojtotta belé a szót egy mély 

hang. 

Annalía megpördült, és előreszegte a fejét. Ez az egyik sértegetett fivér 

lehet. Igen, szakasztott olyan volt, mint Court; ugyanaz a fekete haj, 

ugyanaz a sötét, fürkész tekintet. 

– Úgy van, Hugh, ez itt Lady Annalía Llorente. Andorrából érkezett, és 

még nem sikerült egészen levennem a lábáról a férfiúi vonzerőmmel. 

Annalía, ez itt az én nehézfejű bátyám, Hugh MacCarrick. 

Ha kínos helyzetbe akarja hozni, ennél többre lesz szükség. Annalía 

mesterien kezelte a társadalmi helyzeteket, a kellemetlenebbjét is 

beleértve. Odalibbent az idősebb fivérhez, és illedelmesen mosolyogva 

nyújtotta a karját. Hugh megfogta, és tökéletes csókot lehelt rá. 

– Örvendek. 

– Tévedtem, a fivére cseppet sem hasonlít magára- mondta MacCarrick 

felé fordulva. Amikor visszamosolygott Hugh-ra, látta, hogy egy pillanatra 

elernyednek a feszes vonalak a szája körül, és feltételezte, hogy ennél 

kedélyesebb nem is tudna lenni. A limoges-i gyűjteményét tette volna rá, 

hogy ez az ember évek óta nem mosolygott. Milyen különös, komor 

család. 

Persze lehet, hogy csak az ő képzeletében enyhült meg a fivér arca, mert 

most megint csupa szigor volt. 

– Később beszélünk – kérdezte MacCarricktől. 

– Igen – felelte az zord fejbólintással. – Később. 

Ha szabadjára engedte a fantáziáját, valamiféle rejtett erőt érzett 

közöttük, valami kimondatlan... figyelmeztetést 

E feszült közjáték után folytatták útjukat MacCarrick-kel. A ház többi 

része ugyanolyan tetszetős és tágas volt, a neki szánt szoba kifejezetten 

193

ízléses. MacCarrick gazdagságban nőtt fel. Mi vezette hát odáig, hogy 

zsoldos lett És miért tűrt meg a család egy efféle tevékenységet, még ha a 

legfiatalabb fivérről volt is szó 

194

HUSZONÖT 

Evett, megfürdött, és most, hogy a lenti szalonban találkozott a férfival, 

megint járkált, fel s alá masírozva a puha szőnyegeken. Court, aki tudta, 

hogy ez nem jó jel, belesüppedt a székébe. 

– El kell mennem vásárolni – közölte, ahogy elhaladt mellette. – 

Ruhákra van szükségem. 

– Most vettünk ruhákat a faluban. 

– Tudja, hogy azokban itt nem járhatok. 

Court vetett egy pillantást a szoknyájára, amely túl magasan fodrozódott 

a bokája fölött, és tudta, hogy igaza van. Ahogy azt is tudta, hogy nem 

hagyhatja el a házat. – Túl nagy a tömeg, túl veszélyes. 

– A bérgyilkosok, akik végezni akarnak velem, nem érhettek ilyen 

hamar a nyomunkba. És nem kérem, hogy maga fizessen. Most végre 

valóban eladhatnék egy ékszert. 

– Egy fenét. – Csak nem képzeli, hogy a pénz miatt vitázik vele Azt 

hiszi, meg kell válnia pótolhatatlan ékszereitől, mert ő nem tudná ruházni 

– Nem hagyom, hogy eladja a dolgait. 

– Akkor felkeresem angliai barátnémat, és kölcsönkérek tőle. 

Court ennek is olvasta néhány levelét, a barátnénak, aki szüntelen 

felemlegette, hogy tizenöt lépés választja el a tróntól. A gondolatra, hogy 

Anna bármit is kérjen e sznob nőszemélytől, felállt a hátán a szőr – és a 

büszkeségét is sértette a dolog. 

Amíg vele van, az ő kötelessége ellátni mindazzal, amire szüksége van. 

Összerándult, ahogy rádöbbent: ha az övé volna, még el is adósodna érte. – 

Felejtse el. Én vigyázni próbálok magára – csattant fel. És valóban 

eladósodna. Neki nem volt akkora vagyona, amekkorát a nő a házban 

látott. A ház Ethant illette. Legidősebb fivére volt az örökös és a klán feje, 

így a cím, a birtokok és a családi vagyon is mind az övé volt. Court 

azonban jövedelem, szerződés és emberek nélkül tért vissza Angliába. 

– Kérem, engedje, hogy üzenjek neki... 

– Azt mondtam, nem. 

195

Ekkor taktikát változtatott. – Nagyra értékelem, amit értem tett, 

MacCarrick, de tudnom kell, hogy ha úgy kívánom, kisétálhatok azon az 

ajtón, hogy segítségért folyamodjam a barátaimhoz. 

– A pokolba, Anna, nem lehet. – Felállt, és karon ragadta. – Kizárólag 

akkor hagyhatja el a házat, ha ideért a fivére. Én egy vagy két hétre 

számítok, addig kénytelen lesz elviselni engem. 

– Szóval már nem számít az alku, amelyet kötöttünk.- Lehalkította a 

hangját. – Azt mondta, nem lehetünk szeretők. Mi vagyok akkor magának 

Milyen válaszra számít a nő Azt várja, hogy bevallja, ő bizony többet 

akar tőle, míg Annalía csak a múlt éjszakát kívánja megismételni – 

ígéretet tettem magának. 

– Egy betartandó ígéret volnék – kérdezte csalódottságot sejtető 

arckifejezéssel. 

– Igen. Nem. – Morgó hangot hallatott. – Krisztusom, nem tudom. 

Miért, én mi vagyok magának 

– Őszintén Én sem tudom. – Összefonta maga előtt az ujjait. – De nem 

segít rájönnöm. 

A lépcső felé fordult, Court pedig a beszélgetést fejbe kólintva 

visszasüppedt a székébe. Lehetséges volna, hogy Annalía is többet akar 

De mit számít, ha tőle nem kaphatja meg... 

– Egy szóra, Court – tűnt fel Hugh az ajtóban. A dolgozószoba felé 

fordult, várva, hogy kövesse. 

Mennyit hallott vajon, hogy a fene vinné el Felállt, tenyere élét a 

szeméhez nyomta, és kelletlenül indult a dolgozó felé, ám ahogy elhaladt 

Erskine mellett, odaszólt neki: – Kerítsen egy ruhakészítőt vagy szabászt. 

De ügyes kezűt. 

Erskine egy „Azonnal!”-lal elsietett. 

A pokolba, nem volt abban a hangulatban, hogy beszámoljon Annáról a 

bátyjának, viszont alkalom kínálkozott a pénzével kapcsolatos kérdések 

megvitatására. Amikor belépett, Hugh az íróasztalnál ült; az arca komoly, a 

modora szigorúan üzleti. 

Court alig töltött ki magának egy pohár valódi whiskyt, és foglalt helyet 

vele szemben, Hugh intő hangon megszólalt: – Vigyázz magadra. 

– Téged is jó látni – emelte meg Court a poharát. – Úgy van, bátyám. 

Sikerült túlélnem egy újabb hadjáratot. Talán beszéljünk a befektetésekről, 

amelyekre a távollétemben került sor. 

196

– Később – mondta Hugh, akit szemmel láthatóan egyetlen téma 

foglalkoztatott. – Soha nem láttalak még úgy nézni, ahogy erre a nőre 

nézel. 

Court az italába bámult. – Beismerem, nem vagyok közömbös iránta. 

– Kicsoda ő tulajdonképpen 

– Hosszú történet. 

Hugh tornyot formált az ujjaiból. – Amúgy sem hinném, hogy ma 

délután még hajlandó volna szóba állni veled. 

Igaz. Ezért részletesen beszámolt Pascal árulásáról, Annalía elrablásáról 

és szökéséről, és a rá leselkedő veszélyről. Elbeszélt szinte mindent, csak 

azt nem, mi történt kettejük közt, és hogy gondolkodni is képtelen a 

közelében, olyan lehengerlő hatással van rá. 

Amikor befejezte, Hugh nem kérdezett semmit, csak annyit mondott: – 

Úgy beszélsz róla, mintha birtokolnád. Mintha máris a tiéd lenne. 

– Nem hagyom, hogy elkapják azok a rohadékok. 

– Ennél többről van szó. Világosan látom. – A hangja elmélyült. – 

Tudom, mert én is éreztem így. 

Igen, Hugh tudta, min megy keresztül. Hugh éveken keresztül epekedett 

egy nő után. Most, hogy Court végre megértette, mit érezhetett a fivére 

mindez idő alatt, el sem tudta képzelni, hogy bírta. Kételye sem volt felőle, 

hogy ha éveken keresztül húzódna a dolog Annalíával, puhára pácolódna 

az agya. 

– Azt már tudjuk, hogy te mit érzel, de mi van a lánnyal – kérdezte 

Hugh. – Fontos vagy neki Nehezebb lesz elengedned, ha... 

– Nem lesz gond, ha találunk valakit a helyemre. Keríts neki egy finom, 

gazdag urat, és elégedett lesz. 

Hugh arca fájdalmasan eltorzult. – Ennyire komoly 

– Egy vadállatnak gondol, aki híján van a kasztíliai kifinomultságnak. 

Magad is hallottad; nincs oda valami nagyon a skótokért. 

– Nem látszott rajta, hogy ennyire irtózna tőled – ráncolta a 

szemöldökét. 

Court hosszan ivott. – Néhány alkalommal meginogtam. – És Annalía 

nem látja be, miért kéne megszűnniük ezeknek az alkalmaknak. 

– Ez a nő kétségkívül előkelő családból származik. 

– Ha te azt tudnád – motyogta. 

– Ezt hogy érted 

197

– Pascal azért akarta annyira, mert... nos... csörgedezik benne némi 

királyi vér. 

Hugh mondani akart valamit, aztán becsukta a száját. Második 

próbálkozásra sikerült kinyögnie: – Ennél jobb választásod nem is lehetett 

volna. Tudod, hogy nem viheted ágyba következmények nélkül. 

– Nem vittem ágyba. 

Hugh éles pillantást vetett felé, aztán nyilván úgy ítélte meg, hogy 

igazat mond. – És nem is fogod Court megdörzsölte az arcát. 

– Mert akkor el is kéne venned. 

– Tudom – csattant fel. 

– Tudod, Court Számos megkérdőjelezhető húzásunk volt, neked, 

Ethannek meg nekem, de nem szokásunk fiatal ártatlanságokat tönkretenni. 

Gondolj bele, milyen következménnyel járna ez egy ilyen nőre nézve. 

– Sosem tenném tönkre őt. 

– Akkor miért viszed bele a bajba 

– Azt hiszed, nem gyötröm magam állandóan, hogy miattam van 

veszélyben Háromszor támadtak rá, és akkor lőtték meg, amikor mellette 

voltam. Az én tetteim miatt vadásznak rá. Pontosan tudom, hogy jobban 

járt volna, ha sosem ismer meg. 

– Akkor mit szándékozol tenni 

– Rendbe teszem az életét. Azután kiszállok belőle. 

– Miért eszik olyan keveset – kérdezte MacCarrick, mikor aznap éjjel 

bekísérte Annalíát a szobájába. – Nem szabad legyengülnie, szépségem. 

Jóllehet korábban haragudott a férfira, de a vacsorán mutatott őszinte 

aggódása kiengesztelte. – Csak hozzá kell szoknom az új ízekhez – 

válaszolta. – Nem ettem még szász ételeket. – Mivel a hegyek közt nőtt fel, 

nem kedvelte különösebben a tengeri táplálékot. A britek meg a jelek 

szerint nemigen ettek mást. 

– Őrüljön, hogy nem kelta ételt kapott – mormogta a férfi. 

Annalía felpillantott rá. – A skót ételek furcsák 

Kurtán felnevetett. – Magának De még mennyire. 

Amikor a könyökét megfogva felvezette a lépcsőn, Annalía megszólalt: 

– A vacsoránál érezhető feszültség volt maguk közt. Összekülönbözött a 

fivérével 

– Igen – ismerte be. 

– Elárulja, hogy miért 

198

Érezte a tétovázása mögött, hogy el akarja mondani. 

– Hugh hozott egy tapintatlan döntést a vagyonommal kapcsolatban – 

szólalt meg végül. – Nincs ínyemre, hogy az engedélyem nélkül 

cselekedett. 

Annalía erős késztetést érzett, hogy rámutasson, képtelenül tapintatlan 

döntésről lehet szó, ha ő is annak tartja, de inkább megkérdezte: – Jó 

szándék vezette 

– Ó, igen, bár nem erről van szó. Azt hiszi, jobban tudja, mi a jó nekem, 

mint én magam. 

Annalía önkéntelenül is elmosolyodott erre a mogorva hangra, és 

megérintette Court kezét. – Testvérek között már csak így van. Aleix is épp 

ilyen. Amikor meghoz helyettem egy döntést, mindig arra próbálom 

emlékeztetni magam, milyen szerencsés vagyok, hogy van mellettem 

valaki, akinek ennyire fontos a sorsom. 

Ahogy magának ott vannak a fivérei. Emlékeztetem magam, aztán 

máris ellenszegülök. – A kedélyesség le olvadt az arcáról. – MacCarrick, 

biztos benne, hogy Aleix meg fog itt találni 

– Biztos. Felkeresi az iskoláját, és megkapja az üzenetet, aztán már csak 

idő kérdése. 

Gondolataiba merülve lassan bólintott, ahogy elérték a szobáját. Court a 

derekára csúsztatta a tenyerét, hogy betessékelje, de Annalía megtorpant az 

ágy előtt, és belepirult az elmúlt éjszaka emlékeibe. Érezte, hogy a férfi 

hüvelykujja finoman dörzsölgeti a hátát, és kíváncsi lett volna, vajon 

tudatosan teszi-e. Amikor szembe fordult vele, Court végigsimított a 

derekán, aztán váratlanul leejtette a kezét. 

– Mondja, MacCarrick, fog majd gondolni rám, miután elmentem 

A férfi arca szenvtelen volt, nem tükrözött érzelmet, de Annalía 

megsejtette a vívódását. 

– Anna – kezdte egy sóhajtással, mint aki magyarázkodni készül. Aztán 

hosszas habozás után csak annyit mondott: – Igen, fogok. 

Mielőtt a nő válaszolhatott volna, még hozzátette: 

– Az ajtó előtt fogok ülni. Szóljon, ha szüksége van valamire. 

– Nem marad velem 

– Nem, a szobája biztonságos... 

– De... De minden éjjel egy szobában aludtunk. 

199

– Erre nem számított. Eddig mindig együtt maradtak. Egyszerűen így 

szokták. 

A férfi neheztelő pillantást vetett rá, mintha maradni akarna, és éppen ő 

akadályozná benne. – Annak már vége, szépségem – közölte, és indult az 

ajtóhoz. 

– Miért 

Vissza sem fordult, úgy felelte: – Mert esetleg megpróbálnék... lehet, 

hogy olyat tennék, amit mindketten megbánnánk. 

– Miből gondolja, hogy én megbánnám 

Látta, hogy a válla megfeszül, és ökölbe szorul a keze. – Nem ismer 

engem, Anna. – Ahogy csukta be maga után az ajtót, még hallatszott a 

dohogása: – Ha ismerne, egy pillanatig sem érdekelném. 

Annalía magára maradva bámulta az ajtót. „Egy pillanatig sem 

érdekelném..." Túl késő, már felkeltette az érdeklődését. Nagyon is. A férfi 

szavain merengve hozzákészült a lefekvéshez, és bebújt az ágyba. 

Noha kimerült volt, a bőre érzékenyen reagált a finom ágyneműre, 

amikor felidézte az elmúlt éjszakát. Mintha egy egész élet telt volna el 

azóta, hogy MacCarrick szenvedélyesen csókolta, érintette. Tizenkét élettel 

ezelőtt talált rá a folyóparton. Akkor még nem is gondolta, mennyire 

megváltoztatja majd az életét. 

Énjének egy része el akarta csábítani, csak hogy bebizonyítsa, képes rá. 

Egy másik része kíváncsi volt a végső lépésre, amelyet a férfi megtagadott 

tőle. De mindvégig tudatában volt, hogy MacCarrick utána már nem 

hagyná el olyan könnyedén. Nem értette, miért nem fáj a férfinak örök 

időkre szóló elválásuk gondolata úgy, ahogy neki. 

Őszintén beszélt, amikor azt mondta, nem tudja, mit jelent a számára – 

olyan új volt még ez a helyzet –, de abban az egy dologban biztos volt, 

hogy minden nappal mélyebb érzéseket táplált iránta. Mi lesz így vele, 

mire Aleix ideér 

Lerúgta magáról a takarót, melege volt. Angliában nem nedves és hideg 

az idő Nézd az előnyös oldalát. Felkelt, hogy ablakot nyisson. Amikor 

félretolta a súlyos damasztfüggönyt, és nyúlt volna az ablaktáblához, 

ledermedt. 

Hosszú pillanatokig csak bámult az idegennek és 

megmagyarázhatatlannak tetsző jelenségre. Mert az volt, idegen, és csak 

lassan szivárgott elő a megértés, s vele süllyedő érzés kélt a gyomrában. 

200

Court leszögezte az ablakát. 

Félrebiccentett fejjel, tárgyilagosan szemrevételezte a helyzetet. A 

szögek tompa feje elütött a csillogó fehérre festett fától. A szögek mellett 

sértetlen maradt a festék. Hát persze, a skótnak biztos keze volt. 

Szaggatott sóhajjal engedte vissza az ormótlan függönyt. A tudat, hogy 

bérgyilkosok célpontja, mindvégig súlyos teherként nehezedett rá, de ettől 

a drámai jelenettől olyan erősen hasított belé a felismerés, hogy szinte 

fuldoklott. Sietett gyertyát gyújtani, hogy elűzze a sötétséget, amit kislány 

kora óta nem csinált. 

Bár meleg volt a szobában, begubódzott a takarók alá, kimelegedve, 

félve, magányosan, és órákba telt, mire nagy nehezen álomba szenderült az 

idegen szobában. 

Szokásos álmai helyett, amikor is mezőkön lovagolt, vagy – újabban – 

MacCarrick az öklére csavarta a haját, hogy magához húzza és 

megcsókolja, ezúttal a saját haláláról álmodott. 

Hirtelen felült az ágyban, kifulladva, reszketve. Az arcához kapta a 

kezét, és nedvességet érzett rajta. Miért most vannak rémálmai, amikor a 

lehető legbiztonságosabb helyen van 

Azért, mert a skót eddig mindig vele volt; minden éjjel érezte a 

közelségét, érezte, hogy őrzi az álmát. 

És mert mélyen belül felismert egy igazságot, amely ellen egészen 

eddig elkeseredetten küzdött. A negyedik támadás már az utolsó lenne. 

201

HUSZONHAT 

Amikor másnap reggel MacCarrick megjelent, Annalía a tálalóasztalnál 

állt, meredten bámulta a kezében tartott gőzölgő tányért, és 

homlokráncolva nézett a zavarodott inasra. 

– Tudom, hogy már elmagyarázta – mondta a férfinak –, de szeretnék 

tisztán látni. Ez itt tojás 

– Igen, milady. 

– Tudom, hogy néz ki a tojás – mormogta katalánul –, és ez itt nem az. 

MacCarrick ellentmondást nem tűrően kikapta a tányért a kezéből, és 

felvett egy tisztát. – Anna, miért ilyen sápadt – kérdezte, miközben 

végigpásztázta az asztalt, olyan ételeket választva, amelyekről biztosan 

tudta, hogy ízleni fognak neki. 

Annalía hallotta, hogy az étkezőasztal túlsó végén Hugh lapoz egyet az 

újságjában, és gyanította, hogy hallgatózik. MacCarrick is így gondolhatta, 

mert közelebb hajolt hozzá, amikor megkérdezte: – Nem tudott aludni 

Megvonta a vállát. – Biztosan csak az új ágyat kell megszoknom. 

Odakísérte az étkezőasztalhoz, letette elé a tányért, aztán kiválasztott 

egy almát és egy narancsot. Mindkettőt kérdő tekintettel feltartotta, és 

Annalía a narancs mellett döntött. 

– Valami gond van a szobájával – kezdte hámozni a gyümölcsöt. 

– Azon a tényen kívül, hogy szükségesnek érezte leszögezni az 

ablakokat 

A férfi állkapcsa kidudorodott, ami annak a biztos jele volt, hogy a fogát 

csikorgatja. – Ha azt mondom, maga mélyen alszik, ezzel nem mondtam 

semmit. Igyekszem megvédeni magát. 

– Tudom, tudom – mondta megenyhülve, és elmélyülten rágni kezdte a 

felé nyújtott gerezdet. MacCarrick elvett egy zsemlét a tányérjáról, és 

szakított belőle magának, aztán neki is. – Csak nehéz, ha emlékeztetik az 

embert, milyen nagy veszélyben van. 

Hugh közeledett feléjük. A nő csak akkor fogta fel, mi történik, amikor 

látta, hogy Hugh őket méregeti. MacCarrick kézből etette, és anélkül, hogy 

202

észrevették volna, egy tányérról falatoztak. A skót feszengett, mintha 

valami bűnös dolgon kapták volna. 

– Court, ha ki akarnád aludni magad, én egész nap itt vagyok – 

ajánlkozott Hugh. – Majd rátok nézek. 

Miután bólintott, és Hugh elhagyta a szobát, MacCarrick Annalía felé 

fordult. Haragos arckifejezése eltűnt, ahogy végigpillantott rajta. – Azt 

hiszem, inkább magának kéne aludnia, szépségem. 

– Egyáltalán nem vagyok fáradt – válaszolta, egy ásítással cáfolva meg 

a kijelentést. A férfinak mintha egy kósza vigyor bujkált volna a szája 

szögletében, ahogy kézen fogta, és bevezette a könyvtárba. Végigmustrálta 

a polcokat, majd egy skót történelemről szóló könyvet választott. – Ha ezt 

olvassa – tartotta fel a kötetet – azon a pamlagon – mutatott egy plüssel 

bevont karmazsinvörös bútorra –, húsz percen belül garantáltan aludni fog. 

– Miért 

– A könyv... igen részletes, hogy úgy mondjam, és én számtalan 

alkalommal merültem álomba azon a kanapén tanulás közben. 

Annalía kesernyés mosollyal vette el a vaskos könyvet – hol egy jó 

rémregény, amikor szükség lenne rá –, a jelzett helyre telepedett, és 

fásultan felütötte a kötetet. .. 

Összerezzent, amikor Hugh úgy egy óra elteltével bekukkantott. 

Hugh pillantása MacCarrickre esett, aki egy kanapén ült, átellenben a 

nővel. A fivére szeme csukva, a teste moccanatlan, egyik karja a kanapé 

hátán nyugodott, mintha csak egy pillanatra hunyta volna le a szemét, de 

nyilvánvalóan aludt, mert Hugh elégedett képet vágott, és halkan betette az 

ajtót. 

Amint távozott, Annalía a könyvvel a kezében keresztülsétált a szobán, 

és feltérdelt a skót mellé a kanapéra. Felsóhajtott, ahogy az arcát fürkészte; 

fel nem foghatta, hogy nem vette észre korábban, mennyire jóképű. 

Amikor leküzdhetetlenné vált a vágy, hogy ujjával finoman megérintse az 

ajkát, kezébe vette a könyvét, és odabújt a kinyújtott karja alá, hátával a 

derekához dőlve. Egy pillanatra lehunyta a szemét, élvezve a testéből áradó 

melegséget, aztán folytatta az olvasást. Hangulata egyre komorabb lett, 

ahogy elmerengett az olvasottakon. 

Most, hogy jobban értette, kicsoda és micsoda MacCarrick, szégyellte 

magát, hogy annyi rosszat mondott róla – könyörtelen skót, brutális 

hegyvidéki, faragatlan barbár... és még hosszan lehetne folytatni. Megállás 

203

nélkül inzultálta, most mégis ott ült, örömét lelve a melegében és a benne 

szunnyadó erőben, és csak azért volt életben, mert a férfi megvédelmezte. 

Lángba borult az arca, ha eszébe jutott, milyen gúnyos szavakat vágott a 

fejéhez. Az andorraiak állandó békében éltek – Pascal volt az első 

fenyegetés a tizenharmadik század óta –, a skótok viszont nem. És ez 

mássá tette őket. MacCarrick is más volt, ő meg becsmérelte emiatt, a férfit 

és az övéit. Nem csoda, hogy az emberei mulattak rajta, mint egy oktalan 

gyereklányon. Nem csoda, hogy MacCarrick úgy nézett rá, mintha meg 

akarná fojtani. 

Ha nincs ez a durva hegyvidéki, ez a képzett zsoldos, Annalía már halott 

lenne. És hogy mondott köszönetet neki Sértésekkel. 

A világtól elrekesztett, kicsinyes andorrainak érezte magát, ahogy 

MacCarrick mondta. 

Undorodva kapta a szája elé a kezét, és helyet változtatott, hogy a 

mellkasára hajtsa a fejét. 

Erősebben akarta most, mint bármikor – igen, akarta testestül-lelkestül – 

, de önkéntelenül is arra kellett gondolnia, hogy a férfi nem akarhatja 

viszont, a viselkedése miatt. Egy dolog, hogy Court fizikailag vonzódik 

hozzá, de szereti-e, tiszteli-e 

Továbbra is védelmezte, továbbra is gondoskodott a biztonságáról, 

semmit sem kérve cserébe – szigorúan véve az ártatlanságát nem is adhatta 

volna neki –, és talán, talán azért tette, mert többet látott benne annál, amit 

megmutatott. 

Hallotta, hogy a férfi szívverése felgyorsul, és arra gondolt, hogy 

felébredt. Court először megfeszült, aztán egy pillanattal később elernyedt, 

és átölelte a karjával. Ahogy újra elaludt, a szíve lassú, nyugodt ritmusban 

kalapált tovább, álomba ringatva a nőt. 

Elalvás előtt Annalíának az volt az utolsó gondolata, hogy soha többé 

nem akar e dobogó hang nélkül aludni. 

Aznap éjjel Court a nő szobája előtt ült a székén fejét a falnak 

támasztva, a folyosó mennyezetét bámulta, arra gondolt, hogy egyetlen 

ajtó választja el őket. Annalía azonnal beengedné az ágyába, amint belép a 

szobába. Nem csinált belőle titkot, hogy kívánja, és Court nem is tudta, 

hová legyen ettől. Azon is csak ámulni tudott, hogy ő maga ilyen sokáig 

kibírta... 

204

Amikor délután arra ébredt, hogy puhán és bizalommal telve simul 

hozzá, kis híján elhagyta az önuralma... 

– Nyomasztó gondolatok – kérdezte Hugh, ahogy a kávét hozta. Éppen 

jókor érkezett, mintha megsejtette volna, hogy az összeroppanás határán 

jár. 

– Úgy bizony – felelte, elfogadva a csészét. 

– Itt ücsörögsz – kérdezte Hugh. – Egész éjjel 

– Az ajtóra meredt, és Court tudta, hogy az jár fejében, ő mit tenne, ha 

az ő Jane Weylandje lenne odabent. 

– Nem bírom ki a közelében. 

Hugh vállon veregette. – Erős akaratú ember vagy. Nem, Hugh. Nem 

vagyok az. 

Amikor Hugh leült a fal mellé a kávéjával a kezében, Court 

megkérdezte: – Szoktál gondolni rá, hogy szembeszállsz a könyvvel 

– Nem. Nekem apánk halála épp elég intő jel volt. 

– Töprengő kifejezés ült ki az arcára; bizonyára arra a napra emlékezett. 

Leith MacCarrick még negyvenéves sem volt, erős, mint a bivaly. 

Másnap reggel holtan találták az ágyában vigasztalhatatlan anyjuk mellett. 

És apjuk tudta, hogy meg fog halni. Hitt benne. „Nem a ti hibátok, fiaim. A 

könyvvel nem lehet szembeszegülni. De örülök, hogy láttam, milyen férfivá 

lesztek." Anyjuk a bánattól megzavarodva, a haját tépve óbégatta, 

„Mondtam, hogy ne olvassátok el! Hányszor mondtam A könyv 

legyőzhetetlen!” 

Valóban megtiltotta a fiainak, hogy elolvassák, és még tovább ment, 

hogy megvédelmezze a férjét, ha már nem égette vagy ásta el a könyvet, és 

nem hajította a tengerbe. Nem engedte, hogy megtanuljanak gaelül. A. klán 

együttműködött, remélve, hogy szeretett vezetőjük nem hal meg, csak ha 

már elérte a boldog öregkort. Mindenki segített, hogy ismeretlen maradjon 

a fiúk előtt a tiltott nyelv. 

Hugh és Ethan számára az is maradt. Court is csak az utóbbi pár évben 

tanulta meg, elsősorban a dactól vezérelve. Ám ahogy az anyjuk mondta, 

„A könyv legyőzhetetlen!” 

Court tizenkét éves volt, amikor az történt, elég idős ahhoz, hogy 

visszavágjon anyja sirámaira, „Akkor mi a pokolért szültél három 

gyereket" 

205

Azt a választ kapta, hogy próbáltak tenni ellene... Ezt azonban tizenkét 

évesen Court még nem érthette. 

– És ha ez nem lett volna elég – folytatta Hugh –, Sarah halála végleg 

meggyőzött. 

Senki sem tudta, hogyan halt meg Ethan menyasszonya, s mert Ethan 

egy szót sem volt hajlandó elárulni a lány utolsó éjszakájáról, sokan őt 

hibáztatták, ami fivérüket a legkevésbé sem érdekelte. 

Court igyekezett nemtörődöm hangot megütni: – Ethan nem ejtett 

teherbe senkit, mióta elmentem, ugye 

Megrázta a fejét. – Tudod, hogy nem, Court. És nem azért, mert nem 

lett volna lehetősége. 

Court kieresztette a levegőt. – Igen, tudom. – Nehéz volt elhinni, de 

mielőtt Ethan beszerezte azt a sebhelyet az arcára, a hölgyek kedvence 

volt, legalábbis azoké, akik nem tartoztak a klánhoz, így mit sem tudtak a 

könyvről. Mégsem lett gyermeke. És bár Court fáradhatatlanul dolgozott 

az utóbbi tíz évben, így nem szoknyák szegélyezték az útját, mint az 

Ethanét, neki is számtalan lehetősége adódott. De semmi. 

Tudta, hogy Hugh-val is ez a helyzet – bár tőle nem is várt mást. Hugh 

erősen visszafogta magát, ha nőkről volt szó, ami érthető volt, hiszen 

mindig nyomorultul szenvedett utána. Nem értett a nőkhöz; egyetlen nő 

létezett csupán a számára, egy angol kislány, aki valamikor szörnyű 

gyötrelmeket okozott neki. – Találkoztál Jane-nel 

– Évek óta nem. – Megismételte Court szavait. – Nem bírom ki a 

közelében. 

Négy nyarat töltöttek együtt, és Hugh azóta se jött rendbe. Túl fiatalnak 

vélte a lányt, bár Court nem ezt szűrte le Jane viselkedéséből. 

Hugh rendszerint remegő kézzel, kifulladva támolygott haza a kis 

boszorkától, mint akit agyonvertek. Emlékezett rá, hogy egyszer 

megkérdezte tőle, mi a baj. -Jane úszott – felelte fojtott, kábult hangon –, 

egy szál alsóingben. Nem engedte, hogy betakarjam az ingemmel. „Hugh, 

drágám”, kérdezte, „ugye átlátszik" – Fájdalmas léptekkel tántorgott 

odább, de Court még hallotta elmormogott szavait: – Persze hogy 

átlátszott, a Krisztusát... 

– Felváltalak, ha gondolod – mondta Hugh. 

– Nem. Maradok. 

– Borzalmasan festesz. Mikor aludtál utoljára néhány óránál többet 

206

Vállrándítás. Hugh folytatta: 

– Holnap elmegyek a városból. Nem tudok kibújni alóla. Egy vagy két 

hétig leszek távol. 

– Weyland bízott meg valamivel 

– Ő. 

Court intelligens, bátor embernek tartotta a fivérét, de Hugh feltehetően 

azok közé a szerencsétlen nyomorultak közé tartozott, akik szeretnek 

szenvedni. Másképp hogy dolgozhatna továbbra is Jane apjának, arra 

kényszerülve, hogy folyamatosan híreket halljon a lányról 

Hugh felállt, és újfent vállon veregette. – Idehaza minden rendben lesz, 

ugye 

– Persze – hazudta, saját magát is meglepő határozottsággal. 

De így is kell lennie, elvégre ő egy erős akaratú ember. Olyannyira, 

hogy tíz perc sem telt el fivére távozása után, és máris kinyitotta az ajtót. 

Csak egy pillantásra... 

A zsanér megnyikordult. 

– MacCarrick – suttogta Annalía. 

– Igen, én vagyok. 

Hallotta, hogy megkönnyebbülten felsóhajt, és összeráncolta a 

szemöldökét. – Csak nem félt, hogy valaki más az 

– Nem. 

– Szüksége van valamire 

– Magára. 

– Rajtam kívül. 

– Semmire. 

Court a fogát csikorgatta. 

– Volt egy szörnyű rémálmom. – Reszketett. Azelőtt, amikor vele 

maradt, nem kísértették rémálmok. 

– Már vége – mondta Court, miközben elővett még egy takarót. Az ágy 

mellett kirázta, és az álláig betakargatta vele. 

Mikor távozni készült, Annalía elkapta és megszorította a kezét. – 

Courtland... 

Egy szót sem szólt. Csak állt mereven. 

Annalía a kezébe kapaszkodva az ágy szélére térdelt. 

– Maradjon. Még ha nem akar is megérinteni, nem akarom, hogy 

elmenjen. 

207

Court elhűlve nézte, ahogy gyengéden odanyomja az arcát kérges 

tenyeréhez. – Azt hiszed, nem akarlak megérinteni, asszony – Lehalkította 

a hangját, és beismerte: – Elepedek utánad. 

– Akkor miért 

– Mert legközelebb egy érintés már nem lesz elég. 

– Kívánta a nőt, akarta a gyönyört, amelyet átélhet vele, és minden 

ízében eluralkodott rajta a vágy, hogy a magáévá tegye. – Odakint leszek. 

– Az ajtó jelentette a határt. Odakint nem hallhatta puha lélegzetét. 

– Inkább oda ülj – mutatott Annalía egy székre, amely, Court meg mert 

volna esküdni rá, most közelebb volt az ágyhoz, mint annak előtte. 

– Nem lehet. Nem vagyok elég erős... 

– Dehogynem – vágott a szavába, és felnézett rá. 

– Nagyon erős vagy. És bátor. 

Erre a megjegyzésre összeráncolta a homlokát. – Állandóan kívánlak, 

előbb vagy utóbb nem leszek képes ellenállni neked. És akkor 

következmények lesznek. 

– Legyenek. 

– Nem érzed gyengének magad 

– Nem, már sokkal jobban vagyok. Hagyd a széket, és bújj ide mellém. 

– Hát nem érted, Anna Nem én vagyok a hozzád való férfi. Nekem 

közel sincs akkora vagyonom, amelyhez hozzászoktál. – És nem engedheti 

át magát az egyre makacsabbá váló rögeszmének, hogy mindent megadjon 

neki. 

– Van saját pénzem. 

– Most sértegetni próbálsz 

Szégyenkezve sütötte le a szemét, és Court rögtön megbánta az éles 

hangnemet. – Belőlem soha nem lesz finom kasztíliai úr. Mindig az a 

durva skót leszek, akinek gondolsz. 

– Én téged akarlak. 

– Miért vitatkozol folyton, amikor pontosan tudod, minek kell történnie, 

ha együtt hálunk – kérdezte holtra vált hangon, igyekezve értelmet 

felfedezni a nő viselkedésében. Aztán megértette. – Azt hiszed, majd le 

tudsz beszélni róla. Azt hiszed, csak jól érezzük magunkat, aztán szépen 

elválunk. Korábban talán így lett volna, de már nem. Most már feleségül 

kellene jönnöd hozzám. 

208

– Miből gondolod, hogy csak az ágyban van szükségem rád – kérdezte 

elkeseredetten. 

Court eltátotta a száját. – Arra célzol, hogy hozzám akarsz jönni Te én 

hozzám 

Lesütötte a szemét, és félszegen bólintott. Feleségül jönne hozzá Court 

szíve dübörgött a mellkasában. – Nem tetszene neked mellettem. 

Skóciában kellene élned, furcsa emberek és szokások között. – 

Csüggesztően mély szakadék tátongott közöttük. Court nagyanyja angol 

volt, és beleoltott más viselkedést is a családba, de Annalíától ez mind igen 

messze állt. 

A férfi imádta a köztük lévő különbségeket. Elbűvölte Annalía modora, 

és lenyűgözte a beszédstílusa, de nem volt biztos benne, hogy tetszene neki 

az oly idegen Skócia. Nem tudta, befogadnának-e a hegyek egy forróvérű 

kasztíliait, aki örömét lelte benne, ha gúnyolhat egy skót kiejtését. 

De miért gondolkozik egyáltalán erről Mintha volna az egyetlen 

akadály Hiszen megátkozták, a fenébe is. 

– Majd beletanulok. Azt mondtad, gyorsan tanulok – Annalía hangja... 

lehetséges, hogy reményteli vol Nem, nem lehet. 

Itt az ideje befejezni. – Kölyköket akarsz-e 

– Gyermekeket – Rámosolygott, és azt rebegte: " Igen- 

Court szíve kihagyott egy ütemet. – Én nem tudom megadni neked őket. 

Félrebiccentett fejjel, kétkedve nézett rá. 

– Úgy bizony, Anna, ha hozzám kötöd magad, nem lesznek gyermekeid. 

Ráncok jelentek meg a homlokán. – Azt akarod mondani, hogy nem 

lehet gyermeked, vagy nem tudsz nemzeni 

Az istenit, mi a különbség – Nem tudok nemzeni. 

– Attól még lehet gyermeked. Andorrában bevett dolog az 

örökbefogadás. 

Erre nem számított. Egy pillanatig gondolkodnia kellett a válaszon. – 

Fiatal vagy még. Akarsz majd egy sajátot. 

– Na és ha nekem nem lehet Családom nőtagjai nem voltak igazán 

termékenyek. Észrevetted a korkülönbséget köztem és a bátyám között 

Tizenkét év. Anyám egyetlen gyerek volt, ahogy az ő anyja is. – Lágyan 

hozzátette: – Fordított helyzetben te nem akarnál engem 

– Krisztusom, de igen, akarnálak – vágta rá, aztán rögtön meg is bánta. 

De visszatért az ismerős gondolat: Akarnálak mindenhogyan. Képtelen volt 

209

elhinni. Ha fantáziálgatott is arról, hogy Annalíában felébred iránta a irágy, 

mindvégig biztosra vette, hogy megdöbbenéssel logadná a hírt, hogy nem 

ajándékozhatja meg gyermekekkel, aztán egyszerűen elfelejtené őt. 

Kényszerítenie kellett magát, hogy hátat fordítson, és kisétáljon a 

szobából, mert tudta, hogy ezért nem akaródzott éppen most elmondania 

neki. 

Mi áll benne – kérdezte Olívia immáron harmadjára. 

Könnyebb lenne megmondani, ha nem takarná el előlem a fényt – 

válaszolta Aleix, és türelmetlen pillantást vetett hátra. 

Ellátogattak Annalía egykori iskolájába, hátha az igazgatónő tud 

szolgálni némi információval, és Aleix legnagyobb meglepetésére egy 

levelet kapott tőle, amelyet a húga írt gael nyelven. Kínosan ügyelt rá, 

hogy a lehető legkevesebbet árulja el a főnök asszonynak, aki aggódó 

tekintettel és egy ősrégi angol-gael szótárral hagyta magukra őket a 

könyvtárban. 

Az ácsorgást megelégelve Olívia felült az asztalra, és fejét 

félrebiccentve kukucskált bele a levélbe. Aleix hangosan felsóhajtott, majd 

visszatért a már lefordított szavakhoz. A levél egyértelmű utasításokat 

tartalmazott. Kezdett összeállni a kép. – A Négyzetmérföld Várjunk 

csak... Londont szokás így nevezni. 

Olívia, nagyobb lelkesedéssel, mint amit a másik valaha látott tőle, 

felkiáltott. – Ezek szerint Angliába utazunk! – Aleix talpra ugrott, a 

derekánál fogva felkapta, és körbeforgatta. Őszinte mosoly nyílt a lány 

arcán, ami meglágyította a vonásait, és Aleix őrjítő késztetést érzett, hogy 

megcsókolja. 

Épp azon merengett, hogy milyen érzés lenne, amikor Olívia 

előrehajolt, és a szájára, nyomta a száját. Első meglepetésében letette a 

földre, aztán a derekát átfogó karja hirtelen magához húzta, hogy 

viszonozza a csókot. Meg is tette, erősen és szenvedélyesen, és ahogy a 

lány felnyögött, az addig halottnak hitt érzések egy pillanat alatt újra 

felbuzogtak benne. Olívia magas volt, és karcsú, és ahogy szorosan 

átölelte, a teste tökéletesen simult az övéhez. 

Ami nem helyénvaló... hiszen Mariette egészen picike volt. 

210

Erősen zihálva eltolta magától a lányt, aki kábultnak tűnt, pedig hát 

micsoda dolog ez... Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Esküt tett 

rá, hogy nőül veszi, de az nem igazi házasság lesz. 

Szaggatott lélegzettel visszasüllyedt a székébe, és küzdött, hogy ne 

vegyen tudomást Olíviáról, és arról az édes ajkáról. Megkísérelte folytatni 

a fordítást. Sokat segített, hogy a lány megszólalt: – Nem is kedvelem azt 

az együgyű húgát, mégis alig várom, hogy megtaláljuk. Kisegérnek 

egyszerűen tökéletes. 

Aleix a fejét fogva, csüggedten tért vissza a lefordított szavakhoz, aztán 

összeráncolta a szemöldökét. Annalía csak lemásolta MacCarrick 

fordítását, és nem volt tudatában, hogy valami olyasmit üzen a bátyjának: 

„Ha hagyod, hogy a bérgyilkosok a házamig kövessenek, akkor szétrúgom 

az átkozott segged." 

A varrónő megbántott képet vágva nyújtotta Courtnak a számlát. 

A férfi előre felkészült, hogy fejbe kólintja majd a végeredmény, és így 

is történt. Merthogy megrökönyödve látta, hogy kevesebbet kell fizetniük, 

mint a faluban. – Ez meg mi Ennyi nem elég. 

– A hölgy előre szólt, hogy ezt fogja mondani, és kért, hogy ne vegyem 

figyelembe az utasításait. 

– Hozzon még – csattant fel ingerülten. 

A nő rémültnek látszott, és kifelé siettében biztosította, hogy további 

ruhadarabokkal tér majd vissza. 

Court hozta el a varrónőt Annalíához, tisztában volt vele, mit vállal, és 

hogy képes is lesz fizetni érte. Hughnak hála, még nem szűkölködött. 

Ironikus, hogy épp az húzza ki a slamasztikából, hogy fivére kifosztotta 

a számláját. Hugh a munkája révén bukkant rá a Horace Smith & Dániel 

Wesson fegyverkészítő társaságra, és olyan szilárdan hitt bennük, hogy egy 

önhatalmú húzással Court pénzét is befektetette. Court kényesen 

viszonyult saját nehezen szerzett tőkéjéhez, de ingerlékenysége immáron 

duzzogássá szelídült, mert a Smith & Wesson üzlet jövedelmezőnek 

bizonyult, és megteremtette számára a lehetőséget, hogy szép lassan 

törlessze az adósságait. Hughban pedig volt annyi tisztesség, hogy ezt ne 

emlegesse fel... 

211

Erre Anna megszégyeníti a nyíltan elnéző viselkedésével. Majd tesz 

róla, hogy elfogadja a ruhákat. Összeráncolta a szemöldökét. 

Istenem, ez a jóság. 

A könyvtárban talált rá, amint éppen újabb könyveket keresett. – Alig 

vásárolt valamit. 

– Csak néhány ruhára van szükségem. Aleix nemsokára itt lesz értem, 

nem gondolja Butaság volna felhalmozni egy csomót, aztán meg 

magammal cipelni őket, amikor hazamehetünk. Főképp, mert a ruháim már 

így is egy egész hálószobát megtöltenék. 

– Bármit megkap, amit akar. 

– Tudom. Ön igazán nagyvonalú, de tényleg nincs szükségem másra. – 

Lábujjhegyre állva megcsókolta az arcát, aztán hóna alatt a könyvekkel 

távozott. Az arca szomorú volt. 

Ennyire nem lehet jóságos. 

212

HUSZONHÉT 

Hogyan bizonyítsa be MacCarricknek, mennyire megváltozott, ha a férfi 

már alig beszél vele Azt gondolta, Hugh távozásával felenged majd egy 

kicsit, de csak még ingerlékenyebb lett. 

Ha azért kerüli, mert nem tud gyermekeket nemzeni, az egyszerűen 

elfogadhatatlan. Valahányszor felidézte a vallomását, elmerengett, vajon 

beteges volt-e gyerekként, és összeszorult a szíve, ha arra gondolt, hogy 

szenvednie kellett. 

Ha azért viselkedik vele így, mert elkényeztetettnek és kicsinyesnek 

véli, be kell láttatnia vele, hogy tanulni akar, hogy jobbá akar lenni. 

Annalía tudta, mi a legfőbb oka a távolságtartásának. Ahhoz, hogy 

együtt lehessenek, be kell teljesíteniük a szerelmi aktust. Amint elhatározta 

magát, nekifogott a tervezésnek. Az este azzal az illatosított szappannal 

fürdött meg, amit a varrónőtől kapott. A fura kis nő még több ruhával tért 

vissza, és szemmel láthatóan minden mást is elhozott, ami a keze ügyébe 

akadt. A fürdő után új hálóingbe bújt, amelyet különleges céllal választott 

ki a kínálatból. 

Most már készen állt. Nem volt olyan ideges, mint számított rá – pedig 

merész lépés megtételére készült –, de tudta, hogy ezt kell tennie. 

– MacCarrick! 

Egy pillanattal később kivágódott az ajtó. – Mi az, Anna... – A férfi 

hangja elakadt, ahogy megpillantotta az ágy lábánál. – Feküdjön vissza – 

parancsolt rá éles hangon. 

Annalía nem zavartatta magát. Eltökélten állt előtte, és kioldotta 

hálóinge bal oldali pántját. A hollófekete selyem féloldalt lecsusszant, de 

még éppen takarta a mellbimbóját. 

Court szeme tágra meredt, majd elkeskenyedett. – Ne tedd ezt. 

213

Hátranyúlt, kibontotta a haját, és megrázta a fejét, hogy a tincsek 

szabadon elomoljanak. Ujjai a hálóing másik pántjához nyúltak, 

cselekvésre készen. 

Court keze remegett, ahogy megdörzsölte az arcát. – Ne kísérts. 

Felhúzta a szemöldökét, és elkezdte kioldani a pántot. A kötő mindjárt 

megadja magát, és úgy érezte, a férfi is erre készül. A teste csak úgy 

duzzadt az energiától és a feszültségtől. Alig várta, hogy újból megérintse. 

– Anna, kérlek, ne tedd... – szólt mély hangon. 

A pánt kioldódott. 

A hálóing lecsúszott, egy pillanatig elidőzött Annalía kemény 

mellbimbójánál, aztán lesiklott a derekára, és a lábára. – Mit is mondtál – 

kérdezte doromboló hangon. 

Court eltátotta a száját. Kegyetlenség volt tőle, hogy kibontotta a haját. 

És a hálóing. A hálóing nélkül végleg fel kellett adnia nehezen uralt, de 

legalább uralni próbált tartását. 

– Ha nem hagyod abba, beviszlek az ágyba, de ezúttal nem csak 

csókolni foglak. Ezúttal nem úgy lesz, mint a múltkor. – Erősen igyekezett 

az arcára összpontosítani, nem nézni keblének domborulataira és formás 

csípőjére, amelybe legszívesebben belemarkolt volna, de Annának még a 

tekintetében is érzékiség bujkált. – Következmények lesznek. 

– Értem. 

– Komolyan mondom, Anna – mondta rekedtes hangon. – Ma éjjel a 

magamévá teszlek, esküszöm. – Hogy várhatnánk el egy férfitól, hogy ne 

szeretkezzen a nővel, akit mindennél jobban kíván Mikor a nő 

felajánlkozik neki, akár egy frissen kicsomagolt ajándék Ezzel az erővel 

azt is elvárhatnánk, hogy hagyjon fel a lélegzéssel. Ami lehetetlen. Tagadja 

meg magától a nő testének érintését 

Képtelenség. 

Mintegy varázsütésre minden kristálytiszta lett. Annalía azt akarta, hogy 

szeretkezzen vele, és ő megőrült érte. Az érvek, melyek ez ellen szóltak, 

nem állnak meg a helyüket. Abban a pillanatban amúgy se jutott eszébe 

egy sem. A magáévá teszi, hosszan és durván. Hadd bánja meg, hogy 

felingerelte. Lábával bevágta az ajtót, aztán odament hozzá, és felkapta. 

Anna ösztönösen a dereka köré fonta a lábát. 

214

– Courtland – kapkodott levegő után, miközben az ágyhoz cipelte. 

Leült az ágy szélére, Annával az ölében, keze a nő farát tapogatta. Alig 

hitte el, hogy szétterpesztett lábbal, ruhátlanul ül rajta, mohón csókolja a 

nyakát és az arcát, s közben tépi le róla az ingét, mint aki ki van éhezve. A 

mellére hajolt, és a szájába vette a mellbimbóját. Amikor felnyögött, 

abbahagyta, és ajkával alig érintve a bőrét, megkérdezte: – Az enyém 

leszel, mo cridhe 

– Igen – túrt bele a hajába a nő. 

Két kezébe fogta az arcát, és a szemébe nézett. 

– Mindenhogyan, Anna – kérdezte reszelős hangon. 

– Igen – felelte anélkül, hogy félrenézett volna. 

– A tiéd leszek teljesen. 

Arra sem volt idő, hogy gyönyörködjön az elhangzott ígéretben, mert 

ahogy lerázta magáról az ingét, Anna odanyomta hozzá a kebleit, és 

beleremegve nyögdécselt hozzá, így nem tehetett mást, mint hogy még 

hevesebben ölelte. 

Ahogy a nő keze cirógatta, és az öle hozzáért a... 

– Egészen elveszed az eszem – morogta. 

– Az a szándékom. 

– Nem veszíthetem el a fejem. Előbb... – Felszisszent, ahogy Annalía az 

öléhez dörgölődzött. – Előbb fel kell hogy készítselek. – Megemelte, hogy 

a keble a szája előtt legyen, és végighúzta a nyelvét a mellbimbóján. 

– Készen állok – nyögte. 

– A testednek kell készen állnia. – Annalía újból megremegett, Court 

pedig felállt, és az ágyra fektette, azután levette a csizmáját és a nadrágját. 

A ruháktól megszabadulva az oldalára heveredett, és hanyatt fordította a 

nőt, hogy ujjai hegyével végigcirógassa nedves mellbimbóját és a hasát. 

Annalía beleremegett. 

– Nedvesnek kell lenned – súgta a fülébe. Amikor lábát felhúzva 

megemelte a csípőjét, elkapta a lábát, és szétfeszítette. – Annyira kell 

akarnod, hogy már fájjon. 

– Akarom – győzködte a nő. – Akarom. 

Court lehunyt szemmel simogatta a szeméremtestét, szétkenve rajta a 

nedvét. – Ez nem elég. Ezért most fel kell hogy izgassalak... 

Lassú, gyengéd érintések. Annalía húsa maga volt a mennyország, és a 

férfi felnyögött a gondolatra, hogy belé fog hatolni. Becsúsztatta az egyik 

215

ujját, és ki-be mozgatta a szűk nyílásban. Anna a hímtagja után nyúlt, de ő 

elhúzta előle a csípőjét. 

– Én... meg akarom fogni. 

– Nem szabad. – így is alig bírta türtőztetni magát. Tudta, hogy meg 

fogja kérdezni, miért, és hogy ezt elkerülje, belenyomta még egy ujját. 

– Ez most más – zihálta meglepetten. 

Kihúzta az ujját. – Valóban. De élvezed – kérdezte, és lassan megint 

becsúsztatta. 

– N-nem tudom – hangzott a feszült válasz. 

– Nem kell sietnünk – mondta, miközben egyáltalán nem volt biztos 

benne, hogy kibírja ép ésszel. 

Szerencsére még néhány finom mozdulat után Annalía nedvesebb lett. – 

Igen, élvezem – rebegte. – Nagyon jó. – Kezével Court mellkasát 

tapogatta, miközben a férfi újra és újra belenyomta az ujját, ismerkedve a 

testével, felkészítve a behatolásra. 

– Élvezed, hogy ott érintelek – lihegte, miközben a nyakát nyaldosta, 

holott tudta, hogy nála jobban nem élvezheti. 

– Igen! – és szinte magába szívta az ujjait. Olyan nedves volt, annyira 

közel a csúcsponthoz, pedig egészen lassan izgatta. – Nem bírom már 

sokáig. 

– Kielégülésre vágysz – súgta a fülébe. 

– Igen – nyöszörögte, és a teste az orgazmus határán remegett. 

Ez volt a végszó. Court az ujját kihúzva mohón csókolta Annalía száját, 

aztán felemelkedett, és a lába közé térdelt. A nő zihált, a szemhéja 

elnehezedett, a teste engedékennyé vált. Olyan kívánatos volt, hogy az már 

fájt. Beledugta két ujját, hogy felizgassa, és mikor fejét dobálva, testét 

megfeszítve már majdnem a csúcson volt, kezébe vette, és nekidörzsölte 

hímvesszőjét a nedvességnek. 

– Si us plau – nyögte. – Kérlek – mondta gyötrődő hangon. 

Lassan és óvatosan nyomta belé, de csak a végét, holott minden 

porcikája üvöltött, hogy hatoljon beljebb. Nem tette, még akkor sem, 

amikor a nő már megszokta, még akkor sem, amikor elkezdte mozgatni a 

csípőjét, amitől hullámzani kezdett a keble. – Édes istenem, Anna. – Nincs 

ennél nagyobb kín. 

A pokolba, igenis van önfegyelme. Tudta, mit akar, most már csak 

tennie kellett róla, hogy úgy történjenek a dolgok, ahogy akarja. Kezét a 

216

falnak támasztotta, és igyekezett oda koncentrálni, a tapéta mintájára, 

bármire, csak az alatta vonagló, rajta vonagló csodálatos nőre nem. Addig 

koncentrált, míg el nem múlt a késztetés, hogy azonnal belélövelljen. 

A tapéta szétmorzsolódott az ujjai alatt. Homlokáról veríték csurgott. 

Testének minden izma sajgott az erőfeszítéstől. 

Érezte, hogy a nő a csípőjére teszi a kezét, és megpróbálja magába 

húzni. Nagy nehezen ellenállt. 

Mikor a csípőjével nem ment semmire, megmarkolta a pénisze tövét. 

Ahogy a puha ujjak a hímtagja köré fonódtak, miközben a vége benne 

volt... Court el tudta képzelni, hogy... 

Felnyögött, és hátradobta a fejét. Aztán gondolkodás nélkül nekilökte a 

csípőjét a nő kezének. Kezdte elveszíteni az önkontrollt. – Ne, Anna... 

– De igen! – suttogta. 

Önkontroll Újabb lökés, aztán hátra, és még keményebben. 

De addigra Annalía elvette a kezét. 

Belehatolt, átszakítva a korlátot, és kéjesen felnyögött, miközben 

Annalía kiabált fájdalmában. A következő pillanatban már le is akarta 

lökni magáról. Ütötte a kezével, és megpróbálta összezárni a lábát. 

– Ne, Anna. Ne – ragadta meg a vállánál. Nem akarta, hogy most 

fejezzék be, és csak a fájdalom maradjon meg benne. Nem mozdult, és 

imádkozott, hogy enyhüljön a fájdalom. Imádkozott, hogy ne engedjen a 

sikítva követelődző ösztönnek, hogy leszorítsa az ágyra, és meghágja. 

Ebbe a gondolatba beleborzongott. 

Annalía meg se moccant, de a szeme még mindig szorosan le volt 

hunyva. 

– Engedd, hogy megszokjon a tested. 

– Erről beszéltek a lányok az iskolában, ugye Erről a fájdalomról. 

– Legközelebb már nem ilyen lesz. 

– Fáj – mondta levegőt sem véve. 

Court kisimította a haját a homlokából, és megcsókolta. – Bár ne fájna, 

mo cridhe. 

Amikor Annalía kinyitotta a szemét, könny csillogott benne. Ám Court 

ezerszeresen érezte a fájdalmát. Átkozta magát. Ez a nő túl finom hozzá, a 

bőre túl lágy az ő kezének. Kezdett óvatosan kihúzódni belőle... 

– Ne, várj – suttogta, mire megdermedt. – Már nem is olyan rossz. 

217

Neki talán nem. De Court olyan fájdalmat érzett, mint még soha. Heréje 

duzzadtan sajgott, fájt az egész teste. Elviselhetetlen volt a lüktető nyomás, 

ahogy a nő teste satuként szorította magába. Arcát Annalía nyakához 

dörgölte. 

– Fejezd be. 

Felnyögött, és tudta, hogy önuralma végleg odaveszett. Megragadta a 

lábát, odaszorította a csípőjéhez, és belehatolt. Aztán kihúzta, és még 

keményebben döfött belé, fogát csikorgatva a szükségtől. 

Fejét lehajtva nyaldosta Annalía nedves mellét, és a harmadik lökésnél 

elélvezett. Robbanásszerűen lövellte magját a nőbe, és képtelen volt 

megálljt parancsolni ritmikusan mozgó csípőjének, ahogy az orgazmus 

folytatódott. Mellkasából mély nyögés kélt, és olyan gyönyör söpört végig 

rajta, amilyet elképzelni sem tudott. 

218

HUSZONNYOLC 

Ahogy MacCarrick mozgott, ahogy hullámoztak az izmai, és átadta 

magát az érzéseknek, mindez furcsa hatással volt Annalíára. 

Hevesebben szedte a levegőt, ha arra gondolt, hogy a férfi szinte 

eksztázisba esve hátraveti a fejét, a nyaka és a melle verítékben fürdik az 

erőlködéstől, és üvölt, akár egy állat. 

De mindent egybevetve nem lelte örömét a szeretkezésben. Izgalmasnak 

találta mint új tapasztalatot, és élvezte a férfi reakcióját, ám az aktussal 

együtt járó éles fájdalom elmosta a kellemes érzéseket. 

Másrészt viszont, miután végzett, ott maradt benne, és ez nem volt 

kellemetlen. 

Mindenesetre nyomta a súlya. Megpróbált kényelmesebb testhelyzetet 

felvenni, és csodálatosnak találta, ahogy a férfi izzadtságtól nedves 

mellkasa a kebléhez dörzsölődik. Érezte a szívdobogását, és a mellkasán 

nőtt szőrszálak csiklandozták a mellbimbóját. Ez... jó volt. Ziháló lélegzete 

nedves nyakába csapott, amitől jóleső borzongás futott végig rajta. És 

imádta, ahogy a kérges kezével a lábát simogatja; az egyik lábát még 

mindig a csípőjéhez szorította, mintha el sem akarná engedni. 

Mindent egybevetve nagyon is tudatában volt, hogy ő még nem ért el a 

csúcsra, még nem élte meg a gyönyört, amelytől a férfi kezének egyetlen 

ügyes mozdulata választotta csak el. De miképp adja tudtára, hogy vágyik 

rá Hogyan kér meg az ember egy férfit, hogy masszírozza és csókolja a 

mellét, különös tekintettel a... Szorosan lehunyta a szemét. Képtelen lenne 

rá, úgyhogy marad a tekergődzés a teste alatt. Sípolva szívta be a levegőt. 

– Krisztusom, nem akartam fájdalmat okozni – mormogta Court, ahogy 

felemelkedett, és kezdett elhúzódni. 

– Kérlek, maradj. – Maradt. – MacCarrick 

– Mit kívánsz tőlem, Anna – Olyan sötét volt a szeme, ahogy ránézett. 

Annalía tudta, hogy az arckifejezését elemzi, próbál rájönni, mire vágyik. 

És tudta, hogy megteszi, bármiről legyen is szó. 

219

Mégis elfordította az arcát, képtelen volt megkérni. 

– Súgd a fülembe, mit szeretnél – mondta a férfi lehajolva. 

– MacCarrick – suttogta tétován. – A mellem... sajog. Kérlek, érintsd 

meg. 

A férfi megborzongott, és egész teste megfeszült. A következő 

pillanatban ujjai Annalía húsába markoltak, aztán a dereka alá nyúlt, hogy 

megemelje, és mohón nekiesett a mellbimbóinak, miközben egyfolytában 

nyögött. 

A nő felkiáltott, és beletúrt Court hajába, hogy magához szorítsa, aztán 

hátrahanyatlott. Olyan heves érzések ostromolták, s közben mindvégig 

magában érezte azt az édes teljességet, ami csak még intenzívebbé tette a 

gyönyört. 

– Mo cridhe – mormogta Court a mellénél –, mondd, mit kívánsz még. 

Elkeseredetten simított végig a férfi karján. Mikor nem válaszolt, Court 

megcsókolta a nyakát, és odanyomta a fülét az ajkához. – Mondd meg, mit 

akarsz, és esküszöm, megkapod. – Rekedt és mély volt a hangja. 

– Azt akarom – zihálta –, hogy csináld újra. Court a foga között szívta 

be a levegőt. 

– Lehetséges Képes vagy rá 

– Én még mindig kemény vagyok, Anna – mondta mintegy 

meglepetten. És próbaképpen finoman lökött egyet. 

Annalíán nyomban végigsöpört az elragadtatás, a háta megfeszült a 

váratlan gyönyörtől. – Ó, Courtland- rebegte elandalodva. Abban a 

pillanatban értette meg, miért ilyennek teremtették a férfit és a nőt. 

– Már nem fáj – kérdezte, ahogy újra belehatolt. Megrázta a fejét, de 

nem szólt. Amikor Court lehajolt hozzá, azt suttogta: – Imádom, amit 

csinálsz. 

– Anna – lökődött előre Court csípője. 

Ha élvezi, akkor ő meg azt akarja, hogy élvezzen el tőle, hogy 

megismerje az érzést. Lehajolt, és a nyelvével incselkedve mohón csókolta 

a száját, majd a nyakán és a mellén folytatta. Amikor finoman megharapta 

a mellbimbóját, Annalía felkiáltott. 

Felegyenesedett, és a hasa aljához tette a tenyerét, hüvelykujjával 

ritmikusan dörzsölgetve a csiklóját. – Élvezed, ha itt érintelek 

220

A válasza egy érthetetlen kiáltás volt, miközben széjjelébb tárta a lábát, 

és végigkarmolta a férfi mellkasát, összehúzódásra késztetve az izmait. 

Minden egyes lökése simogatott. Annalía keble rugózott, a mellbimbói 

még mindig keményen és nedvesen meredeztek, és a férfi ismét közel járt 

az orgazmushoz. Annalía oldalt dobta a kezét, és belemarkolt a lepedőbe, 

csípőjét újra és újra előrelökve. Court nem akarta befejezni, amíg nem 

érezte összerándulni a szemérmét. 

Gyorsított a tempón, és a nő felkiáltott: – Igen! Kérlek, ne hagyd abba! 

– Addig csinálom, amíg csak akarod. 

Annalía felnyögött, és egész teste megfeszült az orgazmus előtt. A keze 

megmarkolta Court vállát, és belemélyesztette a körmeit. A teste belül 

megragadta a férfiét, és ez mindennél hatalmasabb, felfoghatatlan 

gyönyörűség volt. 

Court hátravetette a fejét, és állatiasan felnyögött, ahogy érezte az 

orgazmus közeledtét. Noha az érzés képtelenül intenzív volt; alig tudta 

leküzdeni a késztetést, hogy berepessze a mennyezetet az üvöltésével, hogy 

megízlelje Annalía nedves bőrét, vagy megmarkolja a farát, és még 

keményebben magára húzza, ehelyett előrehajolt, és két kezébe fogta az 

arcát. 

Az utolsó lökéseknél elkapta a pillantását, arra számítva, hogy Annalía 

elfordítja a fejét, de nem tette. Ahogy a magja kérlelhetetlenül kilövellt, 

ezek a szavak hagyták el az ajkát: – Is hamsa thu. Naisgeam riut mi 

daonnan. – Enyém vagy. Örökre magamhoz kötlek. Úgy érezte, mintha 

nem is a saját hangját hallaná, aztán ráborult a nőre. 

Másodpercekkel később felnyomta magát, mert eszébe jutott, hogy túl 

nehéz ennek a törékeny nőnek. Annalía elámulva nézett rá, és ő remélte, 

hogy még valamit lát a tekintetében, amit meg sem érdemel. Átfonta alatta 

a karját, és a hátára gördült. Nem akart ránehezedni, s most, hogy a 

mellkasára vonta, olyan erősen szorította magához, hogy hallotta szapora 

szívverését. Amikor már nem lihegett annyira, a nő viszonozta az ölelést. 

Court elmosolyodott. 

– Most is fájdalmat okoztam – kérdezte a haját cirógatva, 

gyönyörködve a puhaságában és az illatában. 

Megrázta a fejét. – Másodjára nem. – Aztán olyan halkan, hogy alig 

lehetett hallani: – Mennyei volt. 

– Csodálattal teli hangja büszkeséggel töltötte el a férfit. 

221

– Én is örömöt szereztem neked – kérdezte. 

Court kuncogását hallva felemelkedett, és aranyszín szemét összehúzva 

nézett rá: – Mi olyan mulatságos 

– A kérdésed. El sem tudod képzelni, mekkora örömöt szereztél. 

Annalía az ajkába harapott, és visszatette a fejét. Mosolygott, amikor 

megszólalt: – Nem gondoltam, hogy nevetni is tudsz. 

– Pedig tudok. – Csak ezelőtt nemigen volt alkalmam. 

– Szeretném többet hallani – mondta álmos hangon. És egy utolsó 

öleléssel álomba szenderült. Court nagyobb kielégülést élt át ezen az 

éjszakán, mint eddig bármikor, nagyobbat, mint amilyet elképzelni tudott. 

Annalía teste olyan meleg volt, a haja végigomlott a mellkasán, a teste 

hozzásimult az övéhez. 

Mielőtt még jobban felizgult volna – még ő sem volt annyira állat, hogy 

egymás után háromszor tegye a magáévá –, kicsúszott belőle, és maga 

mellé fektette. 

Annalía katalánul tiltakozott, aztán oldalt billent a feje, ahogy 

visszaaludt, mélyen, mint mindig. 

Felkelt, hogy lemossa magáról a verítéket, egy nedves ruhával törölve 

végig a testét, és vérre lett figyelmes. Az ágyhoz fordult, és a lepedőn is 

észrevette; úgy virított, akár egy vádló ujj. Court férfi volt, és soha senki 

nem magyarázta el neki, hogyan kell gondoskodnia az asszonyáról, miután 

megfosztotta az ártatlanságától. Nem mintha sokat beszéltek volna 

ilyesmiről, de neki nem lehetett saját asszonya. Még gondolatban sem 

ábrándozhatott egy ilyen nőről. 

Csillapítani akart minden fájdalmat, amit okozott neki. Tudta, hogy 

Annalía szégyellné magát, ha valaki meglátná a foltos lepedőt, s ha nem 

érné is felkészületlenül a vér látványa a combján, attól még megrémülhet. 

Benedvesített egy másik vásznat, aztán odament hozzá, és megfogta a 

vállát. – Gondoskodom rólad, Anna. 

– Hát persze – motyogta a nő, amitől rögtön szaporábban vert a szíve. 

Végigtörölte a combját, majd a szemérmét. Látta, hogy összeszorítja 

közben a szemét, pedig nem akarta, hogy szégyenkezzen előtte. Most már 

az övé volt, és az ő feladata volt gondoskodni róla. 

Úgyhogy ahelyett, hogy elvette volna, finoman odanyomta a hűvös 

vásznat, hátha enyhülést hoz neki. Amikor le akarta venni, Annalía elkapta 

222

a csuklóját. A légzése egyre mélyült, és ahogy lecsúszott róla a keze, alig 

hallatszott a rebegése: – Köszönöm. 

Megbízott benne. 

Rábízta az életét és most az ártatlanságát is. Court remélte, hogy jól 

tette. 

Amikor ismét álomba merült, felemelte, hogy kihúzza alóla az alsó 

lepedőt, és a másikra fektette. A foltos lepedőt csomóba gyűrte, és a 

sarokba hajította. Reggel megszabadul tőle, mielőtt Annalía felébred. 

Alighogy befeküdt mellé, a nő máris odabújt hozzá, a teste meleg volt, és 

puha. A mellkasára vonta, és alighanem megint túl erősen szorította. 

Olyan luxus volt együtt aludni vele, amiben nem gondolta, hogy ismét 

része lehet. Megérinteni, és megszagolni a haját, amikor csak akarja... 

Érezni, ahogy a teste köréje fonódik, lehelete a mellkasát cirógatja. 

Lehetséges, hogy ekkora szerencséje van És Annalía elfogadja a 

gyermektelen jövőt Kurta, meglepett nevetés. Nem gyermektelen, csak 

egy kicsit más, mint amilyenre Court számított. 

Most már az övé. És minden akadályt le fog győzni, amely elvehetne 

tőle. 

Amikor Hugh visszatér, kikéri a tanácsát a fegyverek ügyében, és mind 

egy szálig végez a bérgyilkosokkal. A csapatának már üzent, hogy le 

akarja rendezni a dolgot, emberi számítás szerint hamarosan meg is kapják 

az üzenetét. 

Aztán ott volt még Anna bátyja. Llorente nyilván nem ilyen férjet 

képzelt a húga mellé, még azelőtt sem, hogy Court legyőzte, és egy 

zsarnok kezére adta. Ezt meg kell oldania valahogy, ami nem lesz 

egyszerű, lévén hogy Courtnak nem volt valami nagy tapasztalata ezen a 

téren. De érte megpróbálja. 

És amitől rettegett – el kell mondania Annának, hogy a bátyját illetően 

nem volt egészen őszinte. Azt állította, hogy nem támadta meg Llorentét, 

ami igaz is volt, viszont harcoltak. Elhiszi-e majd, hogy az életét mentette 

meg azzal, hogy börtönbe juttatta 

A nő keze végigsiklott a karján, és a nevét motyogta, mire Court a 

könyökhajlatával húzta közelebb, és homlokon csókolta. Igen, ez a nő 

hinni fog neki, és igen, bárkit megölne, aki ártani akar Annának, és ha 

Llorente nem fogadja el a helyzetet, akkor igenis el fogja veszíteni a húgát. 

223

Abban a pillanatban még az átok is legyőzhetőnek tűnt. A többi meg 

csupán... bonyodalom. 

Most már az övé 

224

HUSZONKILENC 

Annalía átaludta az éjszakát, és arra ébredt, hogy Court hatalmas, meleg 

teste borul a hátára, s a karja birtoklón átfogja a derekát. És a 

legkülönösebb helyeken érzett fájdalmat. Átfordult a férfi felé, egészen 

közel bújva hozzá, és újra elaludt. 

Majdnem dél volt már, mire legközelebb felébredt, Court sehol. Felült, 

kábán megdörzsölte a szemét, aztán végignézett magán, és szemrevételezte 

a lepedőt. Semmi vér. Csak nem ő tüntette el a nyomokat Milyen 

figyelmes. 

Fürdővizet kéretett, és ahogy remélte, a meleg víz enyhítette a 

fájdalmait. De a gőzölgő vízben ázva eszébe jutott a dilemmája, amelyet 

elmulasztott megvitatni MacCarrickkel. A férfi válasza volt az egyetlen, 

ami visszatarthatta. 

A gyermekekről már beszélgettek, és könnyedén döntésre jutottak. A 

vagyon kérdését Court hozta fel. Valószínűleg jobb, hogy nem volt 

szükségük Annalía vagyonára, mert Aleix soha nem hagyná jóvá a 

házasságot, és így nem adná oda a járandóságát. Hogy Skóciában kell 

élniük A holdra is felrepülne érte. 

Egyvalami volt csak, amit képtelen lett volna elviselni... 

Különös gondot fordított a ruhájára és a frizurájára, aztán levonult, 

miközben azon töprengett, kínos lesz-e találkoznia vele. Amikor odalent 

megpillantotta, Court ránézett, de rögtön el is fordult. 

Annalía ajka elnyílt, és egy töredék pillanatra sírni támadt kedve. 

Csak akkor jött rá, hogy az avatatlan, amikor a férfi odaviharzott hozzá. 

Egyik tenyerét a feje mögé téve erősen nekinyomta a falnak, és felnyögve 

csókolta meg a nyakát. – Hol maradtál ilyen sokáig 

Mindjárt más! – Miért hagytál magamra 

– Mert mikor felébredtem, jobban kívántalak, mint annak előtte. És 

féltem, hogy zavarban leszel, ha te kelsz fel előbb az ágyból. 

– Kicsit zavarban is voltam. – Érezte, hogy elpirul. – Amikor... ápoltál. 

225

– Nem tudtam, mitévő legyek. – Kezét a falnak támasztotta a nő feje 

fölött. – Csak azt akartam, hogy jobban érezd magad. 

Ekkor kis híján megint elsírta magát. Court a másik kezével megfogta 

egy tincsét, és az ujjára csavarta. Mikor bomlott ki Észre se vette. 

A férfi úgy viselkedett, mintha most látná először. Megértette. Ő is 

örömét lelte Court alakjában, széles vállában és erős mellkasában. Inge 

fehéren virított napbarnított arca mellett, és a tekintete egészen átható volt. 

Soha nem látott még ilyen jóképű férfit. És most már az övé. 

Összeráncolta a szemöldökét. Valóban az övé 

– Nekem is új még ez a dolog, Anna. 

– Egy lányt se fosztottál meg előttem az ártatlanságától 

– Krisztusom, dehogy. 

– Igazán – Akkor bizonyos szempontból ő is az első volt a férfinak. – 

És miért velem kezdted 

– Mert a csáberőd elveszi az eszem. – Odanyomta az arcát a nyakához. 

– Olyan átkozottul jó az illatod. 

Annalía szeme lecsukódott. Ahogy az ajka a nyakát érintette. De nem! 

Tudnia kellett. – És megtennéd ugyanezt újra – kérdezte, igyekezve 

fesztelennek tűnni. 

Hátrahőkölt, és határozottan megrázta a fejét. – Nem, még akkor sem, 

ha vissza lehetne menni. 

– Úgy értettem, egy másik nővel. 

– Nem. Soha – mondta komolyra válva, aztán összehúzta a szemét. – Te 

megbántad, hogy megtettük 

Érezte, ahogy a férfi megfeszül. Nehéz lett volna erre válaszolnia, 

főképp, mert Court már korábban világossá tette, mit akar. 

– Nem lesz másik férfi az életedben. – Ez a nyers hang megrémítette. – 

Most már enyém vagy, Anna – morogta, miközben az öklére csavarta a 

haját. – Nézz rám. 

Engedelmeskedett, szótlanná válva Court hirtelen fellobbanó haragjától. 

Akármit látott is a férfi az arcán, elfehéredtek tőle a ráncok a szeme körül. 

– Mit akarnál még – A hangja perzselt. 

Reszkető lélegzetet vett, és így szólt: – Azt... azt mondtad, neked egy 

hárem kell, nem éred be egyetlen asszonnyal. Tudom, hogy nem ez a világ 

rendje, és belém sulykolták, hogy ne is várjam el soha, de... azt akarom, 

hogy te is az enyém légy. – Milyen kínos. Ostobának érezte magát, hogy 

226

amióta csak hallott a házasságról, ellene akart szegülni annak, amit mások 

a dolgok rendjének ítéltek. 

Azt mondták, valójában a nők tévképzetei, ahogy a házaséletről 

gondolkodnak, ez teszi tönkre a házasságokat, és keseríti meg az 

asszonyokat. De ott volt az érem másik oldala; a pusztítás, amelyet az 

anyja hűtlensége okozott. Miért viselné ő könnyebben, mint az apja 

Megérezte a férfi kavargó érzelmeit. – Ezt hogy érted – De Court 

hangja legalább egy kicsit enyhült. 

Annalíának most az jutott az eszébe, hogy a tettei mindeddig kirívó 

ellentétben álltak azzal, amire kiokították; szeretkezett a házassága előtt, és 

éppenséggel nem a legmegfelelőbb partit választotta. Még változtathat, de 

nem akaródzott eltérnie az iránytól, amerre haladtak. Felszegte az állát. – 

Nem osztozom rajtad. Ha nekem lojálisnak és hűségesnek kell maradnom, 

tőled ugyanezt várom! 

Court állkapcsa elernyedt. Annalía tudta, hogy ez képtelenség, de ha 

belegondolt, hogy ő és egy másik nő... Akkor sem bírta elviselni, amikor 

még nem érezte, hogy hozzá tartozik. – Világosan az értésemre adtad... 

– Mikor 

– Akkor éjjel, a tengerparton. Felismerés suhant át az arcán. 

– Miért érjem be eggyel, ha lehet több is, így mondtad, de ha arra 

gondolok, hogy te egy másik nővel... – Elhallgatott. 

– Fejezd be, amit mondani akartál. Elfelhősödő szemmel nézett félre. – 

Nem bírnám ki. 

Court megfogta az állát, és maga felé fordította. Valami eddig 

ismeretlen, de ugyanolyan erőteljes kifejezés ült ki az arcára, és 

szenvedélyesen megcsókolta. 

A kérdést viszont kikerülte. Annalía elhúzódott, és minden fájdalma 

kiolvasható volt a tekintetéből. 

– Anna, múlt éjjel azért tettelek a magamévá, mert mindenkinél jobban 

akarlak. – Keze fejével végigsimított az arcán, homlokát a homlokához 

nyomta. – Mindig így lesz. Remélni se mertem, hogy ilyen erőteljes 

érzelmeket táplálsz. 

A következő két hétben Annalía a könyvtárban vagy a szalonban 

olvasgatva töltötte a napot, míg MacCarrick gondterhelt arccal, 

feszültségről árulkodó testtartással meg nem jelent, és a kezét nyújtotta 

felé. 

227

Nem volt szükség a szavakra. Sötét tekintete mindent elárult. S amikor 

elfogadta a felé nyújtott kezet – mindig elfogadta, és ezen nem is állt 

szándékában változtatni –, a férfi másodpercnyi késéssel álcázta hirtelen 

meglepődését. Aztán ahogy az ágyukhoz kísérte, Annalía megsejtette 

benne a férfiúi büszkeséget, miközben az ő szíve is hevesebben vert a 

várakozástól. 

Az ő skótja figyelmes volt, és gondoskodó, elküldetett a kedvenc 

ételeiért, és könyveket hozatott neki – jóllehet Annalía először elszégyellte 

magát, amikor beszerezte neki olyannyira kedvelt rémregényeit. 

Minden éjjel szeretkezés után vagy két szeretkezés között együtt 

olvastak az ágyban, néha úgy, hogy Annalía a fejét a férfi ölébe hajtva 

felolvasott, miközben Court a haját cirógatta, és rendre megijesztette, majd 

megcsiklandozta, valahányszor izgatottan szorította a könyvet, mert a 

hősnő épp egy sötét pincébe ereszkedett le. 

Máskor MacCarrick olvasott fel trágár költeményeket, zengzetes skót 

kiejtéssel, hogy Annalíának könnybe lábadt a szeme és megfájdult a hasa a 

kacagástól. Természetesen egy rakás új szót kellett megtanulnia, hogy 

valóban értékelni tudja a verssorokat. 

Egyik nap a férfi megérezte, hogy nyomasztja valami, és Annalía végül 

bevallotta, mennyire hiányzik neki a lovaglás. Court szája sunyi vigyorra 

görbült, és megismertette vele egy egészen új jelentését a szónak. De nem 

csak ezt tanulta tőle. Azt már tudta, hogy az ujjai csodát művelnek vele, 

viszont álmában sem gondolta, mire képes az ajka, miután meggyőzte, 

hogy borzasztóan vágyik rá. 

Aztán ma reggel éppen nyújtózkodott, és Court szokásához híven 

megjegyezte: – Vigyázz a karodra, szépségem. 

– Esküdni mernék, hogy jobban aggódsz érte, mint én magam – felelte. 

– Szívesen nézem, ahogy nyújtózkodsz. Szeretlek nézni nyújtózkodás 

közben, asszony, de óvatosnak kell lenned, amíg teljesen meg nem 

gyógyul. 

– A sebhely miatt nem találsz majd olyan vonzónak 

– Képtelenség – felelte, és beleharapott a nyakába. Majd komolyra 

válva: – Valahányszor ránézek, az jut majd eszembe, milyen közel 

kerültem... – Öklét a szájához emelve köhögött egyet. – Hogy milyen 

kevésen múlott. Szerencsénk volt, mo cridhe. 

228

Valóban szerencsések voltak, hogy együtt lehettek. A férfi mégis mind 

ez idő alatt egyszer sem hozta fel a házasságot, és Annalía sem. Nem 

beszéltek a jövőről. És minden nappal egyre esedékesebb volt a bátyja 

érkezése. Egy pillanatra felcsillant benne a remény, hogy MacCarrick 

Aleixre vár a lánykéréssel. De ez abszurdum volt. 

Lánykérésről szó sem lehetett. Egy férfi nem kér olyasmit, amit már a 

magáénak tart. 

Egyszóval mindenfajta ígéret nélkül teltek a napjaik. Pedig ha 

elhangzott volna az az ígéret, Annalía talán el meri árulni neki: olyan 

szenvedélyesen szereti, hogy úgy érzi magát, mint aki szakadékba zuhant. 

229

HARMINC 

Amikor Hugh visszatért, Court Annalíán nyugtatta a kezét az 

étkezőasztalnál, és a nyakát cirógatta, miközben a fülébe sugdosott. Fivére 

alig bírta kinyögni, hogy „szívesen látja” egy italra vacsora után. Court 

Annával akart tartani, de a nő álmosságra hivatkozva visszavonult, mert azt 

kívánta, hogy beszéljen a fivérével. 

– Miért, Court – szegezte neki a kérdést Hugh, ahogy belesüppedt a 

dolgozószoba bőrszékébe, s közben az orrnyergét dörzsölgette. Fáradtnak 

tűnt. 

– Eljutottam egy pontra, ahol már nem bírtam ellenállni. 

– Nem azért fosztottad meg az ártatlanságától, mert nem bírtál 

ellenállni. Te vagy az egyik legfegyelmezettebb ember, akit ismerek. Ami 

azt jelenti, hogy tudatos döntést hoztál. – Hosszan sóhajtott. – Azért tetted, 

hogy kénytelen légy nőül venni. És ami még fontosabb, hogy egy ilyen nő 

kénytelen legyen hozzád menni. 

Összehúzta a szemét. – Annalía ugyanúgy akar engem. 

– Gondolod, boldog lesz, hogy egy négyszáz éves széljárta 

erődítményben élhet Arról nem is szólva, hogy ezzel a kiváló 

földfoglalással hivatalosan a semmi közepére helyezted az otthonod. 

Egyetlen varrónő se fog több ezer hektárt belovagolni, csak hogy az 

asszonyod szolgálatára állhasson. 

– Az se volt éppen világváros, ahol azelőtt élt. 

– Tudja egyáltalán, hogy ki vagy Térj észhez, Court. 

– Arra célzol, hogy egy átok sújtotta, nemzőképtelen zsoldos vagyok, 

aki egy rakás kő között él 

Hugh felvonta a szemöldökét, és csak annyit mondott: – Igen. 

Milyen furcsa, hogy egyetlen szó is lehet olyan, akár egy ütés, amelyre 

nem készültünk fel. Court meg sem próbálta leplezni a haragját, mielőtt 

kicsörtetett a szobából. 

230

Fel s alá járkált a házban. Ő nem így élt. Itt minden aranyból volt. Anna 

csak a gazdagságot és a szolgákat látta, és ha itt jól érzi magát, Skócia vad 

északi tájain semmiképp sem fogja. 

Végül is mit tud róla Annalía Gyengéd szeretőnek hiszi, ám az utóbbi 

időben Court kezdte fokozatosan elveszíteni az önuralmát. 

Olykor sokkal keményebben akarta a magáévá tenni... 

Amikor belépett a szobájába, Annalía hason fekve aludt; a lepedőt 

lerúgta magáról, és a haja beterítette a párnát, mint mikor belopódzott 

hozzá a szobájába Andorrában. Akkor éjjel csak bámulta, arról fantáziálva, 

hogy végigsimítja a combját és a szemérmét, amíg fel nem térdel elé. 

Emlékezett rá, milyen őrülten kívánta, mennyire gyűlölte a gondolatát, 

hogy egy ilyen finom hölgy soha nem lehetne az övé. 

Es mégis az övé lehet. Akár most azonnal. 

Levetkőzött, aztán a lába közé térdelt, és felcsúsztatta a kezét a 

combján. Motyogott valamit, de aludt tovább, miközben feltűrte a 

hálóinget a derekáig. 

Tenyerét a szemérméhez tette, és elkezdte dörzsölgetni az ujjával. 

Annalía levegő után kapkodva ébredt. 

– Tárd szét a lábad. – Gondolkozás nélkül engedelmeskedett. – Jobban. 

– Megtette, bízott benne. 

Belenyomta az ujját, kéjesen lehunyta a szemét, és arra gondolt, hogy 

nemsokára körülöleli majd a nedve. Amikor a nő zihálni kezdett, bedugta 

még egy ujját. Annalía felnyögött, de ő nem hatolt beljebb, csak a vágyát 

akarta felszítani. Felmordult, ahogy kígyózó testtel igyekezett mélyebben 

beleülni, és finom érintésekkel feltérdeitette. 

– Úgy – mondta rekedt hangon. – Térdelj fel. Támaszkodj a kezedre. – 

Amikor engedelmeskedett, felgyűrte a hálóingét, átbújtatta a fején, aztán a 

mellkasához húzta, hogy kiszabadítsa a karját a selyemből. A hálóinget 

félrehajítva beszívta haja ellenállhatatlan illatát. – Nem bírok betelni veled, 

mo cridhe – mormogta, miközben visszaengedte az ágyra. 

Az érintése nélkül elszégyellhette magát, mert le akart feküdni. De 

Court megszorította a csípőjét, és nem engedte. – Maradj, így akarlak. 

– Hogy így – suttogta. 

Válaszképp szétnyitotta a húsát, és fel-le mozgatta a hüvelykujját. Anna 

előreejtette a fejét, és ívbe feszítette a hátát. – De hát... az állatok párzanak 

így – suttogta felindultan. 

231

– Igen. – Alulról megmarkolta a mellét, és meghúzta a mellbimbóját. 

– Nem lehet... – lihegte. – Nem tudom. 

Court ismét felhúzta magához, előresöpörte dús haját, hogy 

megcsókolja a nyakát, aztán lecsúsztatta a kezét a hasán, egészen a 

szeméremtestéig, és belenyomta az ujjait. Annalía felnyögött, és elernyedt. 

Nem engedte el, karjával szorosan ölelte a keblénél, miközben ki-be járt 

benne az ujja, míg Annalía egészen közel került a csúcshoz. Akkor kihúzta 

az ujját, és mindkét kezével a mellére tapadt, finoman húzgálva a 

mellbimbóit. 

– Kérlek, Court – kiáltott fel. 

– Mit akarsz 

– Tudod. 

– Azt akarod, hogy betöltsön valami A lélegzete elakadt, de bólintott. 

Most már fájdalmas erekciójával megbökte a nő combját. – Tedd 

magadba. 

– Mi – suttogta. 

– Tégy magadba. Most. 

– Hogyan 

– Tudod, hogyan. 

Annalía habozott, mire Court egyik ujjhegyével körbecirógatta a 

mellbimbóját, s közben belenyalt a fülébe. A feje hátraesett a férfi vállára, 

aki végighúzta a fogát a nyakán, és azt mondta: – Vedd a kezedbe. 

Érezte, ahogy a keze köréje zárul, és a puha ujjak egyenként 

rákulcsolódnak. Élveteg nyögést hallatott, annyira vágyott rá, hogy benne 

legyen. Azt akarta, hogy a finom hölgy az ágyból, akiről örökre lemondott, 

olyan erősen kívánja, hogy a saját kezével tegye magába. 

Anna odahúzta nedves húsához, és Court azt hitte, abban a pillanatban 

elélvez, ahogy a hímtagja hozzáért. Megfogta a nő combját, és széjjelebb 

húzta a lábát. Aztán megint a mellére tapadt, és elkeseredetten markolászta, 

leküzdve a késztetést, hogy belehatoljon. 

Lehunyta a szemét, ahogy Annalía megtette, ahogy betette magába, és 

élvezte, ahogy nyögdécsel, miközben szép lassan becsúsztatja a szűk 

nyílásba. Court zihálva vette a levegőt, de félúton megállt, hogy a nőnek 

legyen ideje hozzászokni. 

Mert most keményebben hágja meg, mint eddig bármikor. 

232

Anna hátranyúlt, és megszorította a férfi combját. Court lefogta a 

csípőjét, és felnyársalta, mire felkiáltott. 

– Durva leszek. 

– Amit csak akarsz – zihálta, de szavai nyögésbe fulladtak, amikor újra 

belédöfött. 

– Tudod, mit akarok, Anna. Megadod nekem 

A körmei Court combjába mélyedtek, és azt motyogta: – Igen. 

Court a foga közé vette a fülcimpáját, és a fülébe mormogott: – Akkor 

támaszkodj a kezedre. 

Bólintott, haja a férfi karját cirógatta. Court a hátára tette a tenyerét, 

hogy lenyomja, a térdével széjjelebb lökte a lábait, és a vállába 

kapaszkodva magára húzta. 

Belédöfött még egyszer, keményebben, mint ahogy akarta, de Annalía 

élvezettel kiáltott fel. 

Belehatolt, bőre csattanva ütődött a nőéhez. – Homorítsd a hátad – 

mormogta. Engedelmeskedett, Court pedig válaszképp előrenyúlt, és 

dörzsölgetni kezdte a csiklóját, a tenyerét a melle alá téve, hogy minden 

egyes lökésnél hozzáverődött a mellbimbója. 

Amikor a nő felnyögött, Court felhúzta a térdét a csípője mellé, és végre 

teljesen belehatolt. Ismét felkiáltott, de egyre növekvő nedvessége minden 

felhatalmazást megadott a férfinak, aki eszét vesztve tapogatta érzéki 

domborulatait, s közben egyre durvábbakat lökött, hogy a nő végül 

kénytelen volt a könyökére támaszkodni. 

Megdöbbenve, de élvezettel tapasztalta, hogy Annalía megpróbál együtt 

mozogni vele, siettetve saját kielégülését. Érezte, ahogy megfeszül, látta, 

hogy megszorítja a párnát. Felnyögött, és elkáromkodta magát a kéjtől, 

miközben Annalía ernyedten borult az ágyra. 

Megfogta a lábát, és átfordította a hátára, de folytatta, nem csúszott ki 

belőle. 

Fél kézzel elkapta a karját, és leszorította a feje fölé, miközben egyre 

sebesebben pumpált a csípőjével. A másik kezével megmarkolta a mellét, 

hogy bevegye a szájába, és megharapja a mellbimbóját. Annalía ettől újra 

kielégült, és megadóan szétvetette a lábát. 

Amikor már nem bírta tovább, Court is követte, egy pillanatra sem 

engedve el a mellét, miközben egy végtelen orgazmusban lövellte bele a 

233

magját, hangosan felüvöltve, és addig mozogva, míg teljesen ki nem 

merült. 

MacCarrick feje Annalía mellén nyugodott, a karját szorosan átvetette 

rajta, és mozdulatlanul feküdt azóta, hogy a nő a haját simogatva álomba 

ringatta. 

Annalía úgy érezte, Court az éjjel üzenni akart neki valamit azzal, amit 

csinált. Két dolog jöhetett szóba. Vagy azt akarta értésére adni, hogy vele 

elengedheti magát, mert bízik benne, hogy megérti, és elfogadja rejtett 

vágyait. 

Vagy ez az éjszaka egyértelmű figyelmeztetés volt. 

Ami a férfi vágyait illeti, azokat el tudja fogadni. Akarta, hogy durva 

legyen hozzá, hogy igazi nőnek érezhesse magát, mert ő aztán igazi férfi 

volt. Csak rágondolt, hogy harapdálja a bőrét, és beleborzongott. Nem 

akarta, hogy visszafogja magát, vagy úgy érezze, valamit lepleznie kell 

előtte. 

Ha intő jelnek szánta tetteit, csúnyán tévedett. Mert elkeseredetten 

vágyott mindarra, amitől a férfi óva intette. 

Miből tudna rájönni, miért nem kérte még feleségül A gael szavak, 

amelyeket szeretkezés közben oly gyakran a fülébe duruzsolt, valamiféle 

ígéretet jelentenének Egyszer rákérdezett a jelentésükre, de Court csak 

annyit mondott: – Nemsokára megtudod. – Követelni akarta a válaszokat, 

erőltetni a témát, de félt tönkretenni az együtt töltött csodás napokat. 

Felsóhajtott. Nyugtalan gondolatai nem hagyták magára, mert minden 

nappal egy lépéssel közelebb került a pusztuláshoz. Nemsokára döntés elé 

kerül, és ha Court nem veszi nőül, ha nem teszi meg, kénytelen lesz 

mindenki számára bebizonyítani, hogy olyan, mint az anyja, s a kasztíliai 

vér túlontúl forrón lüktet az ereiben. Mert skót szeretőjével a pusztulást 

választja. 

A férfi testhelyzetet változtatott, és magához húzta. Annalía tudta, hogy 

alszik, a keze mégis megtalálta a mellét. A keze, ez a sötét, sebhelyes kéz 

az ő bőrén. A birtoklás legősibb jele. Mellbimbója azonnal 

megkeményedett forró tenyere alatt. 

Amit viszont Court nem tudott: ő is forrón vágyta birtokolni a férfit. 

234

HARMINCEGY 

Court közelebb húzta magához, hátát a mellkasához, fenekét az 

ágyékához szorítva. Belefúrta az arcát a hajába, beszívta az illatát, s a múlt 

éjszakát felidézve egyre keményebb lett. 

Aztán megrohanták a kételyek. 

A magáévá tett egy fiatal nőt, aki ártatlan és tapasztalatlan volt, mielőtt 

megismerte, és ő négykézlábra kényszerítette, és durván belehatolt. És 

tudta, hogy újra megtenné... 

– Mindjárt megkérdezed, nem okoztál-e fájdalmat – szólalt meg a nő 

bágyadt hangon, olvasva a gondolataiban. Mielőtt válaszolhatott volna, 

Annalía a kezébe vette meredező hímvesszőjét. – Hogy szégyelltem-e 

magam. – Simogatta. – Nem okoztál fájdalmat. – Magába tette. – Nem 

szégyellem magam. – Megmozgatta a csípőjét, hogy jobb pozícióban 

legyen, aztán lassan belecsúszott. 

Ezt teszi A múlt éjszaka után Noha biztos volt benne, hogy csak 

álmodik, Court mélyebben beléhatolt. 

Annalía lélegzete elakadt, majd elégedetten sóhajtott fel. – Látod Nincs 

miért aggódnod. 

– Egy kicsit sem érezted magad kínosan 

– Az elején talán, a vége felé egyáltalán nem. 

– Talán nem vagyok elég aljas neked – Beleharapott a fülébe, és Anna 

nevetett. – Egy öregember, akinek nincs több trükk a tarsolyában 

Hirtelen szorosan átölelte Annát, és hanyatt fordult vele. – Courtland – 

sikkantott fel a nő. 

A térdével szétfeszítette a lábát, keze a mellét és a hasát simogatta. 

Annalía felnyögött, ahogy sarkát az ágymatracba vájva felnyársalta, 

miközben az ujjai incselkedőn játszottak vele. így folytatták, mígnem 

Annalía ívbe feszítette a hátát, hogy tövig magába fogadja, és mikor 

elernyedt, Court is eljutott a csúcsra. 

Utána átfordította a nőt, és vonakodva csúszott ki teste melegéből. 

Félresöpörte a haját, és a hüvelykujjával addig cirógatta karcsú vállait, míg 

235

újra álomba nem szenderült, aztán a fülébe suttogta: – Csordultig teli a 

szívem, Anna. 

Felkelt, és magára húzta a nadrágját, hogy visszavonuljon a szobájába. 

Mielőtt becsukta az ajtót, visszanézett Annára, aki a hátára fordult, felfedve 

csodás kebleit. Felmordult, tudva, hogy délig sem fogja bírni, ha nem 

teheti még egyszer a magáévá. Majd felviszi neki a reggelit, és 

megpróbálja elcsábítani. Elvigyorodott. Annalía mindig kapható volt, 

akárcsak ő. 

A szobájában megmosdott, felöltözött, és azt vette észre, hogy 

fütyörészik. Pedig nem volt szokása. Megvonta a vállát, aztán letrappolt a 

lépcsőn, de félúton megtorpant. 

Ethan hazajött. 

Fivére mindig dühös volt, de ezúttal még a szokottnál is jobban, 

olyannyira, hogy elfehéredett a heg az arcán. Kénköves pokol. Ránézett 

Courtra, és megindult a dolgozó felé. Court a bajsza alatt káromkodva 

követte. 

– Hallottam róla – kezdte, amint Court becsukta maga után az ajtót. – 

Meddig áll szándékodban folytatni 

– Hamarosan eljön érte a bátyja – kerülte ki a választ. 

– És te elengeded Még úgy is, hogy együtt háltál vele 

– Hugh mondta 

– Nem mondott semmit. Nem anyánk az egyetlen, aki híreket kap a 

házban történtekről. Hallottam, és leolvastam az arcodról. 

Természetes, hogy Ethan tudta. Ethan mindent tudott. 

– A kis kasztíliaid a szolgákat faggatja egy bizonyos gael kifejezés 

jelentéséről. – Pillantásával mintegy keresztüldöfte. – Azt mondják, szinte 

tökéletes a kiejtése. Ha véletlenül csípte volna el, nem mondaná vissza 

ilyen pontosan. 

Dehogynem. Öt másodperccel a találkozásuk után Ethant is könnyedén 

leutánozná. 

– Magadhoz kötötted 

– Igen. – A szavak csak úgy kibuktak belőle. Nem lehetett feltartóztatni 

őket. És igen, többször is kimondta őket. 

– Szóval egy ártatlan, jó családból való lány 

– Igen – felelte hátradőlve. Nem volt hajlandó szégyent érezni azért, 

amit tett. 

236

Hitetlen, gúnyos ábrázat. – Azt hiszed, feleségül veheted 

– Feleségül veszem. 

– Mondd, testvér, gyűlölöd Court szeme elkeskenyedett. 

Egy vászonzsákból, mely az íróasztal mellett hevert, Ethan elővett egy 

vaskos kötetet, és az asztalra dobta. Leabhar nan Súil-radharc. A Sorsok 

Könyve. 

Court hátratántorodott, és farkasszemet nézett a könyvvel, miközben 

testének valamennyi izma összerándult. A borító csillogott, akár a 

halpikkelyek, és nem látszott elnyűttnek, pedig őseik több nemzedéke 

próbálta elpusztítani. A gyomra csomóba szorult, aztán forogni kezdett. A 

könyv egyedül a vér jelét tűrte meg magán. 

Vaskosabb is lehetett volna, ha több lapot tartalmaz. Ám ők tudták, 

hogy azért ér véget ott, mert nem lesz több egyenes ági leszármazott, 

akinek a sorsát el lehetne beszélni. 

– Gyűlölnöd kell, ha olyan helyzetbe hoztad, hogy választhat a veled 

való házasság és a pusztulás között. Na persze jobban jár, ha az utóbbit 

választja. Inkább a pusztulás, mint a halál és a kínszenvedés, vagy legjobb 

esetben egy anyagi problémákkal küszködő zsoldos, aki nem 

ajándékozhatja meg gyermekekkel. 

– Minek hoztad ezt ide – jártatta körbe idegesen a tekintetét. Nem tudta 

elhinni, hogy Anna egy fedél alatt van ezzel a förtelemmel. 

– Gondoltam, felfrissítem az emlékezeted. 

Court meg sem próbálta leplezni a dühét. Meg tudta volna ölni Ethant. – 

Mintha el tudnám felejteni. 

– Hiszen elfelejtetted. Ahogy a jelek szerint arról is megfeledkeztél, mi 

történt legutóbb a nővel, akit egyikünk eljegyzett. Egész pontosan én. 

– Ez nem olyan, Ethan. Érzem, ez más... 

– Hát persze – sóhajtott fel a fivére, és szánakozó pillantást vetett rá. – 

Annyira akarod, hogy mindent elkövetsz, hogy meggyőzd magad, de csak 

ártani tudsz neki. 

Court a fejét rázva, kétségbeesve nézte, ahogy Ethan felüti a könyvet az 

utolsó oldalon. Az ő oldalukon. 

– Gratulálok, Court. Miért várnád ki a halált és a kínszenvedést, ha 

elébe is mehetsz Pénzért gyilkolni és ártatlanokat elcsábítani... Mire annyi 

idős leszel, mint én, még rajtam is túlteszel. 

237

Ez megütötte. Ethan nem volt egy kedves ember. Hozzá mérve Court 

legmegvetendőbb tettei is semmiségnek tűntek. 

– Különös – merengett Ethan –, most sem érzem magam más embernek, 

mint mikor még én voltam a legaljasabb MacCarrick. 

Court elengedte a füle mellett a gúnyos megjegyzést. 

– Na és ha nem jön érte a bátyja Ha minden választ ismersz, mondd 

meg, mit tegyek 

– Hugh és én elvisszük valami biztonságos helyre. 

– Mellettem van biztonságban. Kimegyek, és végzek az összes 

bérgyilkossal, hogy megvédelmezzem. 

– Akkor is el kell engedned. Ha nem teszed, csak azt bizonyítod, hogy 

nem elég fontos neked. Ha valóban szereted, eszedbe se jutna veszélybe 

sodorni. Nézd meg Hugh-t, inkább távol marad Jane-től, te meg 

házasságon töröd a fejed. – Egy határozott mozdulattal összecsukta a 

kötetet. 

Court vetett egy utolsó szúrós pillantást a könyvre, és kiviharzott a 

szobából, útközben belefutva Hughba. 

– Vigyázz Annára. És ne engedd a közelébe Ethant meg azt az átkozott 

könyvet. – Odakint, az utcán alig vett tudomást az útjából félreugró 

emberekről. 

– Friss levegőt szív. – Ezt a rejtélyes választ kapta Hugh-tól, amikor 

Court után érdeklődött. Két órával ezelőtt. Nem szerette, ha a férfi távol 

volt; túl sok jelenet kavargott a fejében, amikor számbeli fölényben lévő 

ellenségei tőrbe csalták. 

Az előcsarnokban járkált, nem törődve a szolgák furcsa pillantásaival. 

Persze hogy meresztik rá a szemüket, elvégre mind tudták, hogy 

MacCarrick mindennap, néha óránként ágyba viszi. 

Végül a férfi belépett az ajtón a szitáló esőből, és megrázta elázott haját, 

akár egy farkas. Nyilván egész idő alatt odakint kószált. 

– Hol jártál Aggódtam. 

Sivár tekintettel nézett rá, ahogy még soha. – Mi történt – kérdezte. 

– Semmi. Csak hiányoztál, és nem búcsúztál el. 

Rátette a kezét a vállára, és elgondolkodva dörzsölgette a nyakát a 

hüvelykujjával. Öntudatlan mozdulat volt, Anna érezte. – Eszembe 

238

juttattak valamit – szólalt meg tétova hangon. Aztán, mintha akkor vette 

volna észre, hogy megérintette, meglepetten leejtette a kezét. 

– Miről van szó – kérdezte a nő riadtan. 

– Rájöttem bizonyos dolgokra kettőnkről, és... az irántad táplált 

érzéseimről, és nem akarok fájdalmat okozni neked. Jobb lesz, ha... – 

Hirtelen elhallgatott, és megmerevedett, aztán az ajtó felé fordult, testével 

védelmezve a nőt. A keze hátranyúlt, be a kabátja alá, és egy pisztolyon 

állapodott meg, amiről Annalía nem is tudta, hogy ott van. 

Az ajtó egyik szárnya kivágódott, és MacCarrick levette a kezét a 

pisztolyról. 

– Aleix – A bátyja él! Itt van! Annalía azonnal a nyakába ugrott. 

– Jól vagy – faggatta Aleix, miközben megragadta a vállánál, hogy 

szemügyre vegye. – Nem esett bajod 

– Nem, remekül vagyok – biztosította. Miután Aleix meggyőződött a 

húga jóllétéről, MacCarrick felé fordult, olyan tekintettel, mintha meg 

akarná ölni. – Megmagyarázom, Aleix... – Egy alak vonta magára Annalía 

figyelmét, aki levegő után kapkodva nézett az ajtó felé. 

– Olívia 

Ebben a pillanatban Aleix MacCarrickre támadt, úgy estek egymás 

torkának, akár az állatok, dulakodás közben vázákat sodorva magukkal. 

Istenem, nehogy megsérüljön valamelyikük! 

– Büdös skót – üvöltötte a bátyja. – Előbb Pascal börtönébe juttatsz, 

aztán elrabolod a húgom Most megdöglesz. 

Várjunk csak... hogy Court juttatta börtönbe... Azt mondta, nem ő volt. 

Azt mondta, sosem támadt rájuk... 

– Ó! – kapta a szája elé a kezét. Azt nem állította, hogy nem is 

harcoltak. 

– Elég! – Mind megdermedtek. Annalía a válla fölött lassan 

hátrapillantott, és egy férfit látott, aki az arcán végigfutó sebhelyet 

leszámítva Court idősebb kiadása volt. Bármennyire hihetetlen, Ethannek 

még a két fivérénél is fenyegetőbb volt a külseje. 

Megjelent Hugh is. Annalía hallotta Olívia spanyolul eldünnyögött 

szavait: – Rémisztő, borzasztó, dermesztő. 

– Court, engem nem érdekel, kivel verekszel, és miért – szólt Ethan –, 

de menj ki vele. 

Court zordonan bólintott, aztán Aleixre nézett. Aleix az ajtó felé fordult. 

239

Amikor újrakezdődött a verekedés, Annalía és Olívia indult volna a 

férfiak után. 

– Megállni – szólt rájuk Ethan mély, dörgedelmes hangon. 

Annalía megtorpant, és látta, hogy Olívia úgyszintén, majd mindketten 

visszafordultak. 

– Meg kell állítanunk őket – mondta Olívia. 

– Meg fogják ölni egymást! – kiáltotta Annalía. 

– Nem fogják. 

Ethan úgy beszélt, hogy Annalía nem tudott nem hinni neki. 

Valamennyire meg is nyugodott, mígnem a férfi hozzátette: – Court 

kicsinálja. 

Mindketten levegő után kapkodtak. Annalía keze a homlokához szaladt. 

Olívia, a kis boszorka a szobát fürkészte, minden bizonnyal valami fegyver 

után. 

– A fivéremnek senki sem szorít – kérdezte most Ethan. 

Annalía esküdni mert, hogy Ethan mulat rajta, nem mintha 

gránitkemény arca bármit is elárult volna ebből. Talán nem volt olyan 

feszes a bőr a szeme körül. Nem szorította annyira össze az állkapcsát. 

– Nem – mondta a két nő egyszerre, aztán egymásra meredtek. 

– Nem tudom kivárni, amíg eldöntik. Kívánják, hogy lerángassam 

Courtot a kedves... – Elhallgatott, várva, hogy ők fejezzék be helyette. 

– Aleix! A neve Aleix, ő a bátyám. És igen, kérem. 

– A jegyesem – tette hozzá sietősen Olívia. – És igen, tegye a dolgát, 

bár neki nincs szüksége rá. 

– Valóban nincs – fújt Annalía. Aztán egy töredékmásodperccel később: 

– A jegyesed 

Igyekezett visszafogni magát, hogy ne kaparja ki a kis boszorkány 

szemét, az idősebb MacCarrick meg közben komótosan kiballagott. 

Percekkel később a két férfi is visszajött vele, elázva az esőtől. Aleixnek 

vérzett az orra, felrepedt a szája, mindkét szeme és az arca is bedagadt. 

MacCarricken semmi sem látszott, elvégre profi gyilkos volt... 

– Szállj be a kocsiba, Annalía – mondta Aleix két zihálás között. – 

Elviszlek innét. – MacCarricknek azt mondta:- Ha ő biztonságban van, 

visszajövök, hogy befejezzük. Mérget vehet rá. 

240

Amikor nem mozdult, Aleix megfogta a kezét, de a nő elhúzta, és 

MacCarrick elé lépett. – Mondd, hogy nem te juttattad börtönbe a 

bátyámat. 

Tekintetük egymásba olvadt. – Nem tehetem. 

– Miért nem mondtad el Azt mondtad, nem támadtál rájuk. És én 

hittem neked. 

Hosszú szünet után Court kinyögte: – Ők... támadtak. .. miránk. – 

Mintha erővel húzták volna ki belőle a szavakat. 

– Az nem számít – szólalt meg mögöttük Aleix. 

– Maga juttatott börtönbe. Maga akadályozta meg, hogy végezzünk 

Pascallal. 

– Börtönbe juttattam, nem öltem meg – vágott vissza. – A csapatuk 

egyszerű parasztokból állt. Mészárlás lett volna. – Annalía tudta, hogy nem 

szokása megokolni a tetteit, és meglepődött, hogy ezúttal mégis ez történt. 

– Már körülzártuk Pascalt. 

– A bérgyilkosokat zárták körül, akik védelmezik Pascalt. Az életét 

mentettem meg azzal, hogy börtönbe juttattam. Kérdezze Pascal lányát. 

Olívia szemmel látható vonakodással mondta ki: – így igaz. 

Aleix lesújtó pillantást vetett a férfira. – Megkockáztattam volna, mert a 

népemről van szó. – És ismét Annalía felé nyújtotta a kezét. – Gyere 

velem, mielőtt úgy határoz, hogy váltságdíjat kér. 

A nő MacCarrick közbeavatkozására várt. Várta, hogy vitába szálljon a 

bátyjával. De nem tett semmit, csak állt, és őt nézte. Annalía szíve oly 

hangosan vert, azon se csodálkozott volna, ha mindenki hallja. 

– Gyerünk, Annalía – mondta Aleix katalánul. – Hagyd a holmid, és 

induljunk. 

MacCarrick megesküdött rá, hogy eljuttatja a fivéréhez. Teljesítette a 

feladatát. És bár ő azt hitte, elkötelezték magukat egymásnak, soha nem 

kérte feleségül, és nem beszéltek a jövőről. Enyém vagy, mondta akkor 

MacCarrick, mint aki fogadkozik. 

Nyilván ugyanúgy eltorzította az igazságot, mint mikor arról kérdezte, 

hogy harcolt-e a bátyjával. Enyém vagy. Egy ideig. 

Egyenes háttal odalépett a férfihoz. – Megígérte, hogy biztonságban 

eljuttat a bátyámhoz. 

– Megtettem. 

241

– Más mondanivalója nincs – Nem jött válasz, ezért folytatta: – Akkor 

köszönöm. – Ne sírj, ne sírj! A kezét nyújtotta. – Nagyra értékelem... a 

segítségét. 

Nem fogadta el a kezét. Nem fogta meg, hogy kemény mellkasára 

vonja, és elküldjön mindenkit a pokolba. Annalía szívébe mintha kést 

döftek volna. Court fivérei ott álltak a közelében, néma hűvösséggel. Nyílt 

könyörtelenségük és akaratuk Courtland ugyanezen tulajdonságaira 

világított rá. Soha nem volt esélye nála. Egy férfi nem változtathatja meg a 

természetét. 

Korábban aggódott a döntés miatt, amelyet majdan meg kell hoznia, de 

a döntés soha nem az övé volt. Court elengedi, ő pedig mindjárt könnyekre 

fakad. 

– Nagyszerű – suttogta, miközben a fivéréhez fordult. – Akkor készen 

állok. 

242

HARMINCKETTŐ 

Anna elmegy tőlem. Court képtelen volt másra gondolni. Először 

fájdalmat okozott neki, azután igyekezett tőle telhetően helyrehozni a 

dolgot. El kellett válniuk, mielőtt újra bántani fogja. Mert legközelebb már 

nem kínálkozna megoldás. Halál és kínszenvedés... A csillogó könyvborító 

incselkedett vele, hogy kihívja maga ellen. 

Anna hátrapillantott, nem esdeklőn, csak mintha az emlékezetébe 

kívánná vésni. Aztán elfordult. Court megfeszült, a keze ökölbe szorult, és 

kis híján engedett a bensőjében visszhangzó parancsnak: Menj utána. 

A mögötte álló Hugh észrevehette ezt, mert fojtott hangon megszólalt: – 

Érte teszed. Engedd visszatérni a családjához. 

A bátyja odább terelte Annát, máris védelmezőn. A fenébe is, ez Court 

felelőssége. Az ő joga. A nő az övé. 

Ethan rátette a kezét a vállára. Az ő részéről ez inkább fenyegető, 

mintsem vigasztaló gesztus volt, és ezt mindketten tudták. 

Feléjük fordult. Hugh összevont szemöldökkel nézett rá, mintha 

zavarban lenne. Ethan csak rápillantott, és még morózusabb lett, ha ez 

egyáltalán lehetséges. Court az őrület határán egyensúlyozott, és tudta, 

hogy ez látszik is rajta.- Csak ha már tudom, hogy biztonságban van – 

nyögte ki nagy nehezen. 

– Nem való hozzád egy ilyen nő. Még hanem volna is beárnyékolva az 

életünk. 

– Megölöd, Court – mondta Hugh. – Ahogy mi tettük Leithszel. 

– Várj. 

Annalía olyan hirtelen állt meg, hogy előrelibbent a szoknyája. 

Ekkor meghallotta Hugh morgását: – Krisztusom. 

– Ethan egy elképesztően mocskos káromkodást szűrt át a foga között, 

aztán figyelmeztető hangon megszólalt: – Courtland... 

243

Aleix a húgához fordult, összevert arcán boldogtalanság látszott. 

– Hogy akarja megvédelmezni – szegezte neki Court a kérdést. 

Annalía megfordult, és félrebiccentett fejjel figyelte. Sosem volt még 

ilyen ádáz a férfi arckifejezése, ilyen vad a tekintete. 

– Gondoskodom az enyéimről. 

MacCarrick az ajtó felé bökött a fejével, az esőben ott várakozott egy 

magányos kocsi. – Nincsenek lovas kísérők. Fogadni mernék, hogy 

fegyvere sincs. 

– Ne akarja, hogy megcáfoljam. 

– Bérgyilkosok vadásznak rá. 

Aleix hangja elmélyült, mintegy fájdalmassá vált. 

– Tudom. 

– Minket is megjelöltek – kotyogott közbe Olívia. Aleix éles, intő 

pillantást vetett felé, amiben a lány leplezetlen örömét lelte, aztán odább 

sétált, hogy szemrevételezzen egy értékes vázát. Annalía gyanította, hogy a 

váza rövid időn belül a kocsijukban lesz. 

– Már háromszor támadtak. 

– Micsoda – Aleix Anna karja után nyúlt, de MacCarrick előrelendült, 

és elkapta a csuklóját. 

– A karját ne – figyelmeztette. Annalía már majdnem teljesen 

meggyógyult, de a karja érzékeny lett volna, ha megrántják. 

– Miért, mi van vele – vetett rá számon kérő pillantást Aleix. 

– Rálőttek – mondta MacCarrick, és elengedte. – És meg fogják tenni 

újra. 

– Hagyta, hogy rálőjenek – Aleix hangja félelmetesebb színt öltött, 

mint amit Annalía valaha hallott tőle. Na és MacCarrick Képtelen volt 

kiigazodni rajta, de megérezte benne az erőszakot, élesen és ugrásra 

készen. Neki kell elsimítania a helyzetet. 

– Aleix, én szaladtam el MacCarricktől. A gyilkosok segítségéért 

kiáltozva, mint egy eszement. 

Fivére le sem vette a szemét a skótról. – Hagyta elfutni 

Annalía kettőjük közé állt, és lábujjhegyen pipiskedve igyekezett fivére 

látóterébe kerülni. – Torkon vágtam. Mégis azonnal utánam rohant, hogy 

fedezékbe rántson. És ez csak az első alkalom volt, hogy megmentette az 

életem. – A fivére megenyhült már egy kicsit – Két bérgyilkos támadt 

ránk, mikor észak felé lovagoltunk. Egyet lelőtt... 

244

– Egyet – kérdezte Olívia, újonnan támadt érdeklődéssel méregetve 

Annalíát. 

– A másikat én kaptam el – felelte a nő. – Egy kő volt elrejtve a 

szoknyámban, amit eredetileg MacCarricknek szántam. – Aleix meglepett 

képet vágott, mintha nem ismerne rá. – Korábban már bevált egyszer. 

MacCarrick baljós pillantást vetett a fivéreire, mint aki az ítéletükre vár. 

– Azt állította, hogy megsérült a lába. Odamentem megnézni, erre 

meglendítette a szoknyáját... – Hugh felvont szemöldökét látva morogva 

tette hozzá: – Ravasz kis nő. 

Aleix megfogta Annalía könyökét. – Majd később elmeséled. 

– Nem viheti el innen – dörrent rá MacCarrick. 

– Azt hiszi, parancsolgathat Rohadék, arrogáns skót... – És 

újrakezdték. 

Fivére megjegyzésére Annalía elpirult szégyenében, és kíváncsian várta 

Hugh és Ethan MacCarrick reakcióját. Kezdte megtanulni, hogy Ethan arca 

csak egyvalamit képes tükrözni: a felszín alatt szunnyadó rosszindulatot. 

Hugh megvonta a vállát. – Kapott már rosszabbat is. 

Court Aleixre rontott, és odavágta az egyik asztalhoz, ami azonnal 

darabokra tört. Aleix feltápászkodott, és birokra keltek, átverekedve 

magukat a másik szobába. – Segítene – fordult Annalía Hughhoz. Ethant 

nem merte volna megkérni. 

Hugh káromkodott egyet, aztán a könyökét kitartva szétválasztotta őket. 

– Ostobán viselkedsz, Court. És sok forog kockán. 

Amikor szétváltak, mindketten zihálva, Ethan lekicsinylő hangon 

megjegyezte: – Van egy közös ellenségetek. Előbb a fenyegetést kéne 

megszüntetni, utána nyugodtan megölhetitek egymást. – Ezzel távozott. 

– Igazuk van – mondta végül MacCarrick. – Maga meg akar ölni, és 

talán igaza is van, én meg a legnagyobb élvezettel verem laposra, ha 

megpróbálja, de előtte van egy kis dolgunk. Nem fogom hagyni, hogy 

elterelje erről a figyelmem. 

Aleix az ingujjába törölte vérző száját, és igyekezett levegőhöz jutni. 

Aztán határozottan bólintott. 

Amikor Annalía meggyőződött róla, hogy a verekedésnek vége, szaladt 

becsukni az ajtót, mert az eső már igencsak kezdett befolyni a házba. Alig 

akart hinni a szemének, amikor megpillantotta a lovát a kocsihoz kötve. – 

245

Iambe! – kiáltott fel elámulva; nem is gondolta volna, hogy a fivérének 

eszébe jut elhozni Pascaltól. 

– El attól az istenverte ajtótól, Anna – förmedt rá MacCarrick, és hosszú 

léptekkel feléje csörtetett. 

– Hogy merészel így beszélni vele – hőbörgött Aleix a nyomában. – 

Tudja egyáltalán, ki ő 

– A lovamat már nem Iambénak hívják – közölte Olívia. 

Annalía megpördült, készen rá, hogy nekiessen, amikor egy kéz szorult 

a torkára, és hűvös puskacső ért a homlokához. 

Megint itt vannak. 

Elkapta Court tekintetét, és látta rajta, hogy szétveti a düh, de azt is 

tudta, hogy ezúttal elpártolt mellőle a szerencse. 

Bárcsak megmondta volna neki, hogy szereti. 

246

HARMINCHÁROM 

Úgy gondolja, meg fog halni. Court ezt olvasta ki a tekintetéből. 

Hátranyúlt a pisztolyához, de a bérgyilkos nekinyomta a fegyvert a nő 

halántékának, és Court tüdejéből kiszakadt a levegő a látványtól. 

Feltartotta a kezét. – Engem vigyetek – nyögte ki. 

– Engem cserébe a nőért – szólalt meg Llórente. 

A bérgyilkos végighúzta a fegyver csövét Annalía arcán. – Titeket 

később intézünk el. 

Gondolkozz, az isten verje meg, gondolkozz! 

Hol a pokolban van Ethan, merre van Hugh Onnan, ahol a fegyveres 

állt, nem láthatta Hugh-t a másik szobában. Hugh leszedhetné, hiszen 

kitanították rá, hogyan öljön villámgyorsan... – Hugh – mormogta gaelül –, 

végezz vele. Az isten szerelmére, tedd meg. Kérlek. 

Érezte, hogy a fivére lassan elhátrál. 

Az Annát fogva tartó férfi kinyitotta a másik ajtót a társának, aki 

Olíviára szegezte a pisztolyát, és jelzett neki, hogy induljon. A lány végül 

megindult felé, de még hátraszólt a válla fölött: – Azért megérte, Llorente. 

Mindkét bérgyilkos kezdett lehátrálni a lépcsőn, Anna egyikük karjában 

botladozott végig a nedves fokokon, pislogva az esőben, a szemét le sem 

véve Courtról. Mintha így próbált volna bátorságot gyűjteni. 

– Ne ellenkezz vele, Anna. – Court nem tudta, lehetett-e érteni 

kényszeredett szavait. 

A fojtogató düh mindent feketére festett. Ha a bérgyilkosok elillannak, 

már csak Annalía tetemére fog rábukkanni, valahol a külvárosban. 

– Az isten verje meg, Anna – dörmögte. – Maradj életben. Tarts ki... 

Robbanás hangzott az emelet felől, és a bérgyilkos feje szétloccsant. 

Holtában görcsösen megszorította Annát, aztán a földre zuhant. 

A társa pisztolyt rántott Hugh-ra, de Court és Hugh előbb tüzelt. A 

bérgyilkos térdre esett, aztán arra, ami az arcából maradt. 

Court tudta, hogy soha életében nem felejti majd, amit látott: Anna üres 

tekintettel, elnyílt szájjal kúszik odébb a holttest mellől. Ádáz harag 

247

tombolt benne, ahogy odarohant hozzá, de mielőtt elérte volna, a nő keze 

megcsúszott a mészárlás után maradt vértócsán és az utcát elárasztó hideg 

esővízen. Ahogy halkan siránkozott... 

Court levetette magát a földre, közben elhajítva a pisztolyt, hogy a 

karjába tudja venni, magához szorította, s az ujjai hitetlenkedve simították 

újra és újra végig a halántékát. – Anna – Fogta a fejét, és a mellkasára 

vonta. 

A nő erőtlenül bólintott. 

Nem tudta, mennyi ideig maradtak így, Hugh közben előbújt a 

leshelyéről, és Ethannel együtt az utcát fürkészte. 

Llorente megpróbálta elvenni tőle Annát. Court vakon odacsapott, és 

keményet ütött a férfi arcára. Csont törött. 

Hugh megfogta a vállát, de nem bírt megmoccanni. 

– Most hogy túlélte, ne akard, hogy halálra fagyjon – mondta Hugh. 

Ebben volt valami. 

– Befelé, Court – parancsolt rá Ethan. 

Csak akkor volt képes mozgásra bírni a testét, amikor Anna dideregni 

kezdett. Erősen magához szorította, és felállt. 

Amint odabent voltak az éles fényben, és meglátta, hogy a nő csurom 

vér, azonnal kitisztultak a dolgok. – Ethan 

– El lesznek intézve, Court. Ne aggódj. Court pillantása a másik fivérére 

ugrott. 

– Megtorlás – kérdezte Hugh. 

– Ezerszeresen. 

– Veled tartok. 

Court megrázta a fejét. – így is többel tartozom neked az életemnél is. 

– Hajnalban indulunk – mondta Hugh elengedve a füle mellett a 

megjegyzést. 

Erskine rémült fejhangon kiáltott le, hogy kész a fürdővíz. 

Court alig hallotta Llorentét. Nem a férje. El kell engednie. Nem az ő 

dolga gondoskodni róla. 

Llorentére nézett, érezte, hogy vicsorog, és hallotta, hogy a másik nő 

felcsattan: – Ne legyen ostoba, Llorente! Nem fogja bántani! 

Court már a lépcső felé tartott, amikor Anna végre megszólalt: – Nem 

lesz baj. Általában jobban viselem az ilyesmit. – A hangja akadozott, a 

szavai üresen csengtek. 

248

Az ilyesmit. Ha meghal, Court olyan bőkezűen osztogatta volna a halált 

és a kínszenvedést, ahogy arra még nem volt példa. 

– Miért viselkedik mindenki ilyen furcsán – kérdezte hirtelen Anna. 

– Azért – szólalt meg Olívia –, mert teáscsésze nagyságúra tágultak a 

pupilláid, vérben úszol, és fegyverolaj van a halántékodon. Továbbá sokkot 

kaptál. 

– Ó – felelte halkan. – Courtland, ne hozz kínos helyzetbe, tegyél le. 

Nem szoktál így viselkedni. 

Nem szoktál. 

Llorente üvöltött valamit, de Hugh feltehetően lefogta. Szörnyeteg, 

brutális állat, gyilkos, rohadék. Az utolsó, ami Court hallott, Hugh szavai 

voltak: – Szerencséje, hogy Court nem tekerte ki a nyakát ott kint. – 

Valóban erős volt a késztetés. 

A szobájába érve letette a nőt az ágy végébe, és segített neki felülni, 

amíg levetkőztette. Százszor is megtette már, de most az első gombbal is 

alig tudott megbirkózni. Végül kettétépte a ruháját – meglepően könnyedén 

hasadt szét az anyag. Aztán a karjába vette, beleültette a kádba, és letérdelt 

mellé. 

Miközben meleg vizet locsolgatott a vállára, megkérdezte: – Anna, jól 

vagy – Nem ismert rá a saját hangjára. 

– Persze. – Egyenesen előre bámult. A szeme nem akart hozzászokni a 

fényhez. Világos volt a szobában, a pupillája mégsem akart összehúzódni. 

Amikor a férfi úgy gondolta, hogy egyedül is ülve tud maradni, egy 

pillanatra odaugrott a lámpához, hogy lecsavarja. 

Egy mosdókendővel letörölgette a vért az arcáról és a nyakáról, 

végigdörzsölte aprócska ujjait. – Jó kislány – duruzsolta, miközben a haját 

mosta. Az olaj nem akart lejönni a halántékáról, de nem dörgölhette sokkal 

erősebben. 

A pisztoly csöve amúgy is nyomot hagyott rajta. Hevesen összerándult a 

gondolatra. 

– Courtland Próbálj meg türelmesebb lenni a bátyámmal. – 

Zavarodottság érződött a hangján. – Ő nem olyan, mint az én vad skótom. 

Nem szokta a verekedést, és azt hiszi, engem is elveszít, mint Mariette-et 

meg a kicsi lányt. Egyedül én maradtam neki a családból. 

– Mo cridhe, tudod, hogy mindent megteszek, amit kívánsz. – Homlokát 

a nő vállához nyomta. 

249

– Igen, tudom – felelte lágyan. 

Court érezte, ahogy Annalía elbágyad, miközben az elalvás ellen küzd, 

gyorsan leöblítette a haját és a testét, majd talpra állította, hogy 

végigtörölgesse. Körüljártatta a szemét, és megpillantott egy kikészített 

hálóinget, meg néhányat a saját ruhái közül. Ráadta a hálóinget, aztán 

bedugta az ágyba, több réteg takaró alá. 

Tiszta ruháinak látványa eszébe juttatta, hogy őt is vér borítja. Tartott 

tőle, hogy Annalíát később megrémítené a látvány, így levetkőzött, és 

megmosdott a maradék vízben. Sietősen felöltözött, aztán odahúzott egy 

széket az ágy mellé. 

– Nem tudom, miért vagyok ilyen álmos – nyújtotta felé Anna a kezét. – 

Olyan fáradt vagyok mostanában. – Court megfogta a kezét, és a térdére 

könyökölve előrehajolt, hogy arcát a nő tenyerén pihentesse. Akkor sem 

engedte el, amikor Annalía már elaludt. 

Nem sokkal ezután Llorente lépett be. Court érdektelenül felpillantott, 

és homályosan eljutott hozzá, hogy az orrát legalább sikerült eltörnie. 

– Látni akarom a húgomat. – Az érzelmek és a sérülések elmosódottá 

tették a hangját. 

Közvetlenül utána megjelent Hugh is, nagy valószínűséggel Llorente 

védelmében. 

– Nyugalom, Hugh, nem nyúlok hozzá többet – mondta, de le nem vette 

a szemét Llorentéről, aki az ágy túlsó oldalára lépdelt, hogy lássa a húga 

arcát. 

Hugh, a jelek szerint meggyőzve, azt mondta: – Egy tervre van 

szükségünk. Ethan beszélni akar veled. Én majd itt maradok. 

– Mondd, hogy jöjjön ide. Nem hagyom magára. 

– Azon kapta magát, hogy erősebben szorítja a nő kezét. 

– Olíviával van. 

– Akkor hozza őt is, én nem mozdulok. Hugh Annára pillantott. – Nem 

fogjuk zavarni 

– Nem fog felébredni. 

Amikor Hugh kiment, Llorente szólalt meg: – És ezt onnét tudja, hogy 

együtt hált vele 

– Igen. – Erre mondjon valamit, ha tud. 

A tekintete eltéríthette Llorentét a témától, mert azt kérdezte: – Biztos 

benne, hogy nem sérült meg 

250

– Néhány horzsolás. Sokkot kapott. Semmi több. Hugh és Ethan egy 

asztalt és székeket hozott be, Olivia követte őket. Erskine felszolgálta a 

kávét, majd szó nélkül távozott. 

Court nagy nehezen elszakadt Anna kezétől, hogy bedugja a takaró alá. 

Miután feljebb húzta rajta a takarót, helyet foglalt az asztalnál. 

Llorente, bár nem kínálták hellyel, odahúzott egy széket, és végigmérte 

őket. Bizonyára az járt a fejében, hogyan tud Hugh ilyen mesterien lőni, 

honnan Ethan hidegvére, és hol szerezte azt a cakkos sebhelyet az arcára. 

Court tudta, hogy Llorente értetlenül áll mindezek, továbbá a közte és 

Anna közt lévő viszony előtt, mégis bölcsen hallgatott. 

Court szólalt meg elsőként. – Ethan, neked itt kell maradnod mellette. – 

Úgy nézett a fivérére, hogy tisztában legyen vele, mekkora felelősséget bíz 

rá. 

– Rendben. És kerítek még embereket – felelte Ethan. 

– Ha nem térünk vissza, el kell vinned Annát Carrickliffe-be a klánhoz. 

Tegyenek esküt neki. 

– Meglesz. 

– És Olivia – kérdezte Llorente. – Neki is Annalíával kell maradnia. 

Court szeme megvillant. – Róla majd gondoskodik maga. 

– Ha a bérgyilkosokat akarják levadászni, én is magukkal tartok. – 

Végighúzta ingujját még mindig vérző száján. 

– Itt marad – jelentette ki Court. 

– Az az én hazám, és az én népem. Ott kell lennem. 

– Igaza van, Court – mondta Hugh. – Úgyis követne minket. 

Court megvonta a vállát. – De ha csak egyszer az utamban lesz... 

Llorente összehúzta a szemét, majd azt kérdezte: – És Olivia – Nem 

igazán tudta, mire kéri őket. 

– Egyezz bele, Ethan – szólalt meg Hugh. – Együtt kell maradniuk. 

Ethan hosszú másodpercekig tartó habozás után biccentett. Lám, az 

ember, akit oly sokan hittek elvetemültnek – gyakorta teljes joggal –, az 

életét kockáztatja két nőért. – Mit tudsz a bérgyilkosok bandájáról, Court 

Előredőlt, és igyekezett hideg fejjel a tárgyra koncentrálni. – Szeretnek 

egységben maradni, és kisebb csapatokat küldenek ki. Ha közel tudnánk 

férkőzni a táborhelyükhöz, egyszerre végezhetünk minddel. 

– Toboroznak új tagokat – mondta Llorente. Court megrázta a fejét. – 

Ha az összessel végzünk, nem marad, aki tovább vinné a rendet. 

251

Hugh hozzátette: – Én is olvastam róluk. – Olvasott róluk, hát persze, 

egy vaskos iratkötegben, rajta azzal az instrukcióval: „Csak saját 

felelősségre". – Még ha nem tudsz is végezni minddel, ha kiiktatod a 

vezetőjüket, levágod a kígyó fejét. 

– Hiába vágjuk le, amíg Pascal életben van – mutatott rá Llorente. – 

Soha nem fogja feladni. Egész hadserege van dezertőrökből, akik 

valamennyien magasabb rangra ácsingóznak. 

– Akkor az utolsó emberig végeznünk kell velük – felelte Court, 

szemmel láthatóan meglepve Llorentét. A skót megvető pillantást vetett 

felé. – Csak nem gondolta, hogy egyetlen embert is életben hagyok, aki 

árthat Annának 

– A bérgyilkosok, a dezertőrök és Pascal. Egyetlen hadjárattal 

– Igen. 

Llorente lassan bólintott. – Több emberre lesz szükségünk. 

– A bérgyilkosokhoz nem – mondta Hugh. – Ha egy helyen táboroznak, 

és megvan a megfelelő felszerelésünk. – Robbanószerek. – Csak a 

dezertőrökhöz kell erősítés. Court, el tudod érni a csapatodat 

– Már próbáltam, de nem jött válasz. Minden bizonnyal keletre mentek 

Ottóval. 

– Nem hinném – mondta Ethan. – Weyland meg én hónapokon 

keresztül azon munkálkodtunk, hogy eltávolítsuk Andorrából a 

dezertőröket. Onnét tudom, hogy úgy döntöttél... ostoba módon, hogy 

szövetkezel Pascallal. Weyland nyomást gyakorolt a brit nagykövetre, aki 

odahatott a spanyolokra, hogy emeljék fel a dezertőrökért járó fejpénzt. 

Jelentősen. Ahogy az unokatestvérünket ismerem, Niall minden bizonnyal 

felismerte, milyen jövedelmező a feladat. És Court csapatával gyerekjáték. 

– Gondolja, hogy a zsoldosok Andorrában vannak- kérdezte Llorente. 

– Ez jó hír. 

– Nekünk az – mondta Court. – Magának kevésbé. Llorente felvonta a 

szemöldökét. – Megkérdezhetem, miért 

Hugh gyorsan közbevágott: – Ha egy kis esze van, nem kérdez semmit. 

Llorente bölcsen visszatért az eredeti témához. – Én tanulmányoztam a 

dezertőröket, maguk ismerik a bérgyilkosokat, Pascalt azonban egyikünk 

sem ismeri. 

– Igaz – ismerte be Court. – Állandóan változtatja a szokásait és a 

lakhelyét. Képtelen voltam felfedezni benne a rendszert. 

252

– Ahogy én is. 

Olivia finoman köhintett, mire mind feléje fordultak. 

– Én ismerem a rendszert – mondta a lány, miközben elismerően 

nézegette a tükörképét egy ezüstkanál felszínén. 

A többiek távoztával Court visszatelepedett a székébe, Annalía mellé, és 

Llorente is maradt. 

– A húgom szemmel láthatóan sokat jelent magának – jegyezte meg, és 

Courttal szemben, az ágy túlsó oldalán lévő székre ült. – Miért nem vette 

feleségül, mielőtt ideértem, és közbeavatkozhattam volna 

– Mert sokat jelent nekem. 

– Elrabolta a húgomat, és elhurcolta egy másik országba. Nyilvánvalóan 

elfoglalta a házam, míg én egy cellában rohadtam, ahova maga juttatott. 

Meglopott. Még az orromat is betörte. Nehéz elhinni, hogy ezt felül tudná 

múlni. 

– Pedig tudom. 

– Igaz. Lehet, hogy teherbe is ejtette. 

– Nem ejthettem teherbe. 

– Hogy lehet biztos ebben 

– Nemzőképtelen vagyok. – Normális esetben soha fel nem fedte volna 

ezt olyasvalaki előtt, mint Llorente, de hirtelen olyan jelentéktelennek tűnt 

a dolog. 

– És én higgyek magának 

– Igen, mert igaz, még ha minden vágyam, hogy bár ne lenne az. – 

Különös, hogy a férfiak mindig azt hitték, ha teherbe ejtenek egy nőt, 

kötelességük elvenni. Ha Anna állapotos lenne, ő szó nélkül elvette volna. 

Llorente rövid tétovázás után azt mondta: – Ez az oka, hogy nem akarja 

nőül venni Nem mintha hozzájárulnék, csak felvetődött bennem a kérdés. 

Anna korábban azt állította, a bátyja elvesztette a feleségét és a lányát. 

Biztosan a szüléskor. – Nem, nem ez az oka. Hagyjuk ezt. 

Llorente a térdére könyökölt, és lebámult a padlóra. 

– Ha ezt befejeztük, el kell zarándokolnom Kasztíliába a családhoz, 

hogy kerítsenek neki egy elnéző hitvestársat. Gyűlölni fog érte, de meg 

kell lennie. 

253

Court a fogát csikorgatta a gondolatra. Mintha Anna megsejtette volna a 

haragját, fordult egyet álmában. 

– Courtland – motyogta. – On és ell 

– Azt kérdi, merre van. 

Fel sem merült Llorentében, hogy esetleg ért katalánul Persze hogy 

nem. Hiszen ő csak egy tudatlan skót. – Beszélek katalánul – morogta a 

bajsza alatt. Aztán ahogy Llorente megindult kifelé, a szájához emelte a nő 

kezét, hogy megnyugtassa. 

– T'estimo, Courtland – sóhajtotta Anna. 

Llorente dermedt hangon szólalt meg: – Akkor tisztában van vele, hogy 

valami képtelen okból éppen most mondta, hogy szereti magát. 

Court hajnal felé meghallotta Ethan embereinek érkezését, és felállt a 

székéből. Természetesen nem aludt; miután az éjjel Llorente vonakodva 

magukra hagyta őket, minden percet kiélvezett, amelyet a nővel tölthetett. 

Finoman megérintette az arcát, és örömmel vette észre, hogy elmúlt a 

sápadtsága és újra meleg a bőre. 

Meg akarta csókolni, és elmondani neki, mennyire nem akarja itt 

hagyni, de mit válaszolt volna, ha felriad, és megkérdi, mi készül 

Tegnap éjjel betörtem a bátyád képét; Andorrába megyünk, hogy 

mindenkit elpusztítsunk, aki ártani akarhat neked; és mert megfosztottalak 

az ártatlanságodtól, utána Kasztíliába visznek. Többé nem látjuk egymást, 

jóllehet azt terveztem, hogy nőül veszlek. 

Ha túlélné a bérgyilkosokat... 

Ahogy kisimította a haját a nő arcából, megütötte a szemét a horzsolás a 

halántékán. Összerándult, és valami hűvösség telepedett rá... képtelenné 

téve, hogy kisétáljon. – Is tu mogrddh thargach ni – mormogta, mielőtt 

ökölbe szorított kézzel távozott. Mindennél jobban szeretlek. 

Odalent Ethan a háborúra készülődött – Court nem is számított másra 

tőle –, Hugh pedig a felszerelés összeállítását felügyelte. Neki nem hagytak 

semmi tennivalót. 

Ezért hogy erőt gyűjtsön az előtte álló feladathoz – Anna elhagyásához 

–, belopódzott a dolgozóba, és előkereste a könyvet. Önszántából még soha 

nem vette a kezébe, és gyűlölte, hogy meg kell tennie, de el akarta olvasni, 

254

és elátkozni a pokolba, ahová tartozott. Épp az ő oldalukhoz lapozott, 

amikor Llorente belépett. 

Micsoda időzítés. Court már kezdte komolyan utálni. 

– Ethan mondta, hogy itt találom. 

– Csakugyan 

– MacCarrick, egész éjjel ezen töprengtem, és azt akarom, hogy vegye 

el Annalíát, mielőtt indulunk. 

Ez váratlanul jött, és mégis... – Nem. 

– Valami megmagyarázhatatlan okból szereti magát, és nem akar 

Kasztíliába menni. Bármennyire fáj még belegondolnom is, kénytelen 

vagyok számításba venni magát. 

– Nem. 

– Azt hiszi, nekem talán könnyű Büszke ember vagyok, és megvetem 

magát; elborzaszt a lehetőség, hogy rokoni kapcsolatba kerüljünk. 

Belegondolni is szörnyű, hogy hetykén visszautasítottam a legelőnyösebb 

ajánlatokat, hogy most könyörögjek magának. De lenyelem a 

büszkeségem, hogy őt boldognak lássam. 

Talán nem is utálja ezt az embert. Az elszántsága elismerésre méltó. 

Múlt éjjel betörte az orrát, ezek után ma reggel arra kéri, hogy vegye el a 

húgát. Mindezt Annáért. Pokoli nehéz lehet. 

– Van saját vagyona. 

Court állkapcsa megfeszült, és olyan tekintettel nézett rá, amilyet a 

megjegyzése érdemelt. 

Llorente meglepettnek tűnt. – Elnézését kérem, ha megbántottam, de 

maga ugyebár egy zsoldos. 

Mindenképpen ki akart kényszeríteni belőle egy újabb ütést, de Court 

nem üthette meg. Elé tárja a magyarázatot, és ha Llorente kigúnyolja, 

legalább megpróbálta. 

– Látja ezt a könyvet Ezért nem vehetem feleségül. – Az utolsó oldalra 

lapozott, és rányomta az ujját. 

Llorente odalépett az asztalhoz, végigfutott a sorokon, és döbbent arccal 

fordult felé. – Azt hiszi, meg van átkozva 

Court belesüppedt a székébe. – Minden megtörtént, ami benne áll. 

– Például micsoda – kérdezte a másik már-már derülten. 

– Azt mondja, egyikünknek sem lesz gyermeke, és nincs is. 

– A fivérei is hisznek ebben 

255

– Igen. 

– Akkor még szerencse, hogy nemzőképtelen, mert az elmebaj 

nyilvánvalóan jelen van a családjában. Istenem, az andorrai nagyanyám se 

volt ilyen babonás. 

Court nem tudta hibáztatni, amiért utálkozik. Ő is ezt érezte, amíg 

holtan nem találták az apjukat. 

– És az apja Felteszem, elvágták ifjú éltét 

– Egy napon belül, hogy elolvastuk a könyvet. 

De Llorente nemigen figyelt rá. – Ezért nem vette nőül, mielőtt 

ideértünk – Felmarkolta a könyvet, mintha el akarná hajítani. 

Megdermedt, és kinyújtott karja felé fordította az arcát. Lassan. Úgy tette 

le a könyvet, mintha törékeny tojáshéjból volna. Aztán keresztet vetett. – 

Lapozzon oda. 

Court odalapozott, Llorente pedig egyre dühösebb arccal ismét elolvasta 

a passzust. – Az ott vér. 

– Egy ellenséges klán, abbéli reményében, hogy tönkretehet minket, 

ellopta a könyvet. Meg kellett harcolnunk velük, hogy visszaszerezzük. 

– Nem is tudja, mi áll ott Nem próbálták lemosni... 

– Nem tüntetjük el a vért. 

Llorente megrázta a fejét. – De lehet, hogy szívderítő a vége. 

– Vagy épp ellenkezőleg – eresztette ki Court a levegőt. 

Llorente szeme összeszűkült. – Gondolja, hogy a tegnap történtek... 

– Hogy Anna az én sorsom miatt tocsogott az este egy bérgyilkos 

vérében a nyílt utcán Talán igen, talán nem. De nincs kedvem 

kockáztatni. – Valahányszor eszébe jutott az a kép Annáról, igyekezett 

kicserélni egy másikkal a nő jövőjéből, amely meg fog valósulni, mert tesz 

róla. Látta épen és egészségesen a forró Spanyolországban a saját népével, 

ahogy aranyszín bőrű gyermekek játszanak a szoknyája körül. – 

Megszabadul tőlük, és tőlem is. 

Llorente lenézett a könyvre, és újra elolvasta. Az arca feszes volt, 

amikor feléje fordult. – Akkor esküdjön meg. 

Court tétovázott, végül bólintott. – Szavamat adom. Hadd fejezzem be, 

utána nem lát többé. 

256

HARMINCNÉGY 

– Ez itt tojás – kérdezte Olivia újfent Annalíától, ahogy a tányérjába 

bámult. A tojás általában nem rezeg így. Lehajolt, hogy közelebbről is 

szemügyre vegye. – Nem is hasonlít tojásra. 

Olivia felpillantott, és látta, hogy a kis nő a szája elé kapja a kezét, és 

megint elzöldül az arca. Ha továbbra sem marad meg benne semmi, 

kénytelen lesz valami durvább módszerhez folyamodni. 

Látta magát, amint bevallja Aleixnek, hogy Annalía megbetegedett a 

felügyelete alatt. Mielőtt Aleix elment, félrehívta Oliviát – nem Ethant, 

nem Erskine-t, nem egy idegent az utcáról –, és őt kérte meg, hogy 

gondoskodjon Annalíáról. Olivia hosszú pillanatokig csak bámult rá, azon 

merengve, hogy tulajdonképpen mire kéri, és nem tréfál-e, mígnem 

rádöbbent: valóban azt várja tőle, hogy vigyázzon a húgára. – Hogy tudtál 

ezeken élni 

– Lökte félre a reggeli tálcáját. – Egyetlen ízt sem éreztem, mióta 

Angliába jöttünk. 

Annalía az ágytámlának dőlt, még mindig pongyolában, térdét a 

mellkasához húzva. – MacCarrick gyakran küldött el nekem ételért. Ő 

tudta, mit szeretek. – És az alsó ajka máris remegni kezdett. 

Olivia derűsen elmosolyodott. – Miután hozzámentem a bátyádhoz, 

telezsúfolom a konyhát fűszerekkel. A drágább fajtából. – Felkapott egy 

könyvet a stószból, amit a lenti könyvtárból hozott el, megnyalta a 

hüvelykujját, és felületesen átlapozta. – És kerítünk egy spanyol szakácsot, 

aki tudja, hogyan használja őket. Közben pedig operaáriákat fog énekelni. 

Annalía szeme elkeskenyedett. – Tudom, miben mesterkedsz. Még ha 

képtelen vagyok is elhinni. Valahányszor sírva fakadnék, mondasz valamit, 

amivel provokálhatsz. 

Igen, egyebek közt ezt tette. Aleix kedvéért vigyázott a férfi kishúgára, 

nehogy megháborodjon, vagy ágynak essen. Amikor azon az első reggelen 

Annalía felébredt, és leszaladt alépcsőn kétségbeesetten keresve 

MacCarric-ket és a bátyját, Olivia türelmesen elmagyarázta neki, hogy 

korán és győzelmük biztos tudatában indultak el. 

257

– MacCarrick nem üzent nekem – kérdezte Annalía. 

– Csak hogy mondjam meg neked, hogy néhány hétig fog tartani. És 

hogy Ethan majd elvisz bennünket, ha már biztonságos – válaszolta eltérve 

az igazságtól. Ezt ugyanis Llorente mondta; MacCarrick nem hagyott 

semmiféle üzenetet. Amikor Olivia megkérdezte a skóttól, hogy üzen-e 

valamit – igenis megkérdezte –, MacCarrick csak rámordult: – Olivia, ha 

egy kicsit is undok leszel hozzá. 

Így a férfiak távozása óta takargatta az igazságot, és a sírás valamennyi 

jelét fölényes megjegyzésekkel és csípős észrevételekkel fogadta. Ám a 

dagályt csak ideig-óráig tartóztathatta fel, Annalía szeme máris 

elfelhősödött. 

Olivia az asztalra dobta a könyvet. – Erre aztán tényleg semmi 

szükségem, hogy egy húgocska pityergését hallgassam. Milyen kínos! 

– Te hogy éreznél – szegezte neki a kérdést Annalía. – A szeretett férfi 

elhagy, holott én azt hittem, együtt maradunk. Nemrég megtudtam, hogy ő 

adta ki a bátyámat Pascalnak. Kis híján meggyilkoltak. És MacCarrick 

búcsú nélkül távozott! 

– Hadd mondom el még egyszer: a bátyád rég halott lenne, ha 

MacCarrick nem teszi ártalmatlanná, és MacCarrick soha nem hazudott 

neked erről. Csak elhallgatta. Jól ismerem ezt a taktikát, és magam is 

alkalmazom, valahányszor úgy érzem, hogy szorul a hurok. Hogy nem 

búcsúzott el Egész éjjel melletted volt, mielőtt elment. Bizonyára mondott 

mindenfélét – szemöldökét vádlón ráemelte –, s talán nem ő tehet róla, 

hogy álmodban nem hallottad. 

– Hagyhatott volna egy levelet. 

– Ne légy ostoba. Egy zsoldos nem írogat szerelmes leveleket, és 

különben is, mit írt volna „Anna... szeretlek. .. grrr" 

Annalía ez utóbbit elengedte a füle mellett. – Bárcsak emlékeznék arra 

az éjszakára! Olyan zavaros az egész. És rettenetesen érzem magam; soha 

nem éreztem még így. – Kezét a homlokához szorította. – Hogy bírod 

elviselni ezt a szörnyű aggódást 

Olivia végigcsúsztatta az asztalon a körömreszelőjét, és a tenyerébe 

ejtette, majd ráérősen reszelgetni kezdett. – Ó, én nem aggódom a 

bátyádért. 

– Micsoda – kapta oda a fejét Annalía meglibbentve kibontott haját. 

258

– MacCarrick majd vigyáz rá. Hogy a kedvedre tegyen. – Cseppet sem 

féltette Llorentét. MacCarrick esélyeit egy a kettőhöz taksálta. – Meg 

vagyok győződve, hogy nem lesz baja. 

– MacCarrick majd tesz róla, nem így van... – szipogott. 

– Annalía, ne merészeld... 

– Te is sírnál a helyemben! 

– Nem, határozottan nem. Átkutatnám ezt az istenverte brit házat valami 

ehető után, és gondoskodnék magamról, hogy mikor újra látom, ne legyek 

csont és bőr, és a szemem se legyen kivörösödve a sírástól. És ha 

kérdéseim volnának MacCarrickről, amelyek nem várhatnak, és be lennék 

zárva egy házba tele válaszokkal, én bizony megkeresném őket. 

– Mire gondolsz 

– A szolgákra. A szolgák mindent tudnak. 

– Próbáltam! Courtland gyakran mondott nekem egy gael kifejezést, és 

tudom, hogy valami fontosat jelent, de hiába ismételtem el Erskine, a 

szakács, a szobalányok és az inasok előtt, senki sem volt hajlandó 

lefordítani. 

Olivia felhorkant. – Én nem fogadtam volna el nemleges választ. 

Annalía rámeredt. – Kötöztem volna le őket, hogy forró vizet locsoljak 

rájuk, amíg nem beszélnek Igaz is, mint hozzáértő, mit tanácsolsz 

– Természetesen nem – forgatta a szemét Olivia. – Forró olajat kell 

használni. 

Annalía felsóhajtott. – Miért vagy ilyen kedves hozzám 

Vond vissza, bukott ki csaknem a lányból. – Nem vagyok kedves, csak 

úgy teszek. A bátyád a jelek szerint abban a hitben él, hogy én is tudok 

viselkedni. – Folytatta a ráspolyozást. Annalía korábban azt mondta, sokkal 

csinosabb lenne, ha nem reszelné olyan hegyesre, ezt a megjegyzését egy 

unott pillantással viszonozta. A női körmöknek egészen más a funkciójuk. 

– Mindössze próbára teszem Llorente teóriáját. 

Annalía feljebb húzta a lábát, állát a térdére fektette. – Az „eljegyzés" 

mikéntjéről már meséltél, de tudnod kell, Aleix esküvel fogadta meg, hogy 

nem nősül újra. 

– Tudom – fújogatta Olivia a körmeit. – Még jó, hogy kénytelen lesz 

elvenni. 

Annalía félrebiccentette a fejét, és összeszorította a száját. Akár egy 

nyitott könyv. 

259

– Látom, nincs kifogásod. 

– Ha rád van szükség Aleix boldogságához, el kell hogy viseljelek. 

– Remek. Tudniillik a beleegyezésedre vártam. Annalía hosszan 

sóhajtott, üres tekintetét a szemközti falra szegezve. – MacCarrick soha 

nem mondta, hogy szeret. 

– Mit felelt, amikor te megmondtad neki Annalía az ajkába harapott. 

– Nem is mondtad meg 

– Akartam. Azon voltam – felelte, miközben felállt, és járkálni kezdett. 

Olivia újfent elgondolkodott, hogy mi a rosszabb, a remegő ajka vagy ez a 

járkálás. – Csak a tökéletes alkalomra vártam, és... na igen, inamba szállt a 

bátorságom. 

– Ha terhes vagy, meg tudtad volna mondani neki Mert könnyen lehet, 

hogy az vagy – mondta Olívia, azon merengve, vajon belátja-e végre a 

másik az igazságot. 

Annalía megtorpant. – Képtelenség. Nekünk nem lehet gyermekünk. 

Olivia döbbenten tátotta el a száját, és elejtette a reszelőt. Nem lehet 

gyermekünk Ördög és pokol, ez egyre rosszabb lesz. Ennek a nőnek 

halvány fogalma sincs az állapotáról. Nem csoda, hogy nem tudja hová 

tenni a rosszulléteket, és a háborgó érzelmeit. 

Olívia először azt hitte, titokban akarja tartani, de nem, neki kell 

elmagyaráznia, és valamivel finomabban annál, hogy „egy hónap múlva én 

leszek az egyetlen, aki hordja a ruháidat”. Homlokát az asztalon pihenő 

kezéhez ütögette. Llorente tartozik neki azzal a házassággal. a 

– Úgy vélem, jobb így – vetette fel Annalía. Olivia fáradtan emelte fel a 

fejét. 

– Hiszen el kellett engednie. 

– Te nyilván vele akarsz lenni – hajolt előre Olivia, akárha egy titkot 

osztana meg –, úgyhogy ne engedd, hogy elengedjen. 

– Ne engedjem... – vonta össze Annalía a szemöldökét. – Te ezt teszed 

Aleixszel. 

Olivia hátradőlt, és az asztalra tette csizmás lábát. – Eddig működik. 

Kénytelen visszatérni hozzám, mert túszul ejtettem a húgát. – Hirtelen a 

szája elé kapta az ujjait. – De mit is beszélek Úgy értem, gondot viselek a 

húgocskájára, hogy kiérdemeljem a bizalmát. 

Néhány másodpercnyi járkálás után Annalía beismerte: – Ez valóban 

jobb, mintha sírnék. 

260

Olivia feltartotta a kezét. – Nem erről beszéltem Neked egyébként is 

sokkal könnyebb dolgod van. Engem Llorente nem szeret – még –, 

MacCarrick viszont szeret téged. 

Annalía összeráncolta a homlokát, és növekvő meggyőződéssel mondta: 

– Csakugyan szeretett. Meglehet, nevetségesen tapasztalatlan vagyok, de 

ezt még én is meg tudom állapítani, nem igaz Egy férfi nem tudja tettetni 

a szerelmet. 

De még milyen könnyedén! Ám Olivia tudta, hogy itt nem erről van 

szó. – így igaz! – jelentette ki határozott fejbólintással. – Amíg kifőzöd a 

támadási tervet, én kerítek valami ehetőt. Ha teán és kekszen kell élnünk, 

akkor elkezdünk felhalmozni. – Az ajtónál visszafordult. – És, Annalía, ha 

azt látom, hogy sírtál, mikor visszajövök – legkevésbé sem „csinos" 

körmeivel a levegőbe karmolt –, teszek róla, hogy legyen okod a sírásra. 

Olivia távollétében Annalíának jutott ideje megfürödni, felöltözni, majd 

átgondolni két dolgot. Először is, harc nélkül semmi esetre sem fog 

lemondani MacCarrickről. Kifejezetten vonzónak találta a gondolatot, 

hogy nem engedi neki eldobni azt, ami a kettőjüké. Ettől úgy érezte, 

mintha hatalma lenne a saját élete fölött. 

Másodszor Jóllehet továbbra is voltak fenntartásai Oliviát illetően – 

nem tudta eldönteni, hogy velejéig romlott-e, vagy egyszerűen a 

legerősebb nő, akivel találkozott –, tudta jól, hogy eszét vesztette volna a 

ház fojtogató, idegen légkörében e folytonosan szurkálódó leendő sógornő 

nélkül... 

Ekkor Olivia libbent be a szobába, felpakolva süteményes dobozokkal. 

A jelek szerint valóban elkezdtek felhalmozni. Bezsúfolta zsákmányát a 

szekrénybe, aztán a szoknyája zsebéből előhúzott egy kisebb csomagot, és 

odahajította neki. – Ez neked jött. 

Annalía elkapta. Egy ékszerésztől, de Courtnak címezve 

– Az őrebek odalent természetesen felbontották. Na, nyisd ki. Látni 

akarom. 

Annalía felpattintotta a bársonydobozkát, és az anyja ékkövét pillantotta 

meg, de nem a régi szalagon lógott, hanem egy csodás, fátyolszövet 

finomságú láncon. 

261

Olívia kikapta a kezéből. De nem azért, hogy károgva elillanjon vele, 

ahogy Annalía várta; ehelyett odapenderítette Annalíát a tükör elé, és 

feltette a nyakába. 

– Emlékszem erre a kőre. Felmerült bennem, hogy megtartom. A lánc 

csak még értékesebbé teszi. Szerencsés vagy – mondta Olívia, mintha 

MacCarrick eredetileg neki szánta volna az ékszert. 

Annalía belebámult a tükörbe. A férfi valahogy rájött, milyen sokat 

jelent neki a kő, és gyönyörűvé változtatott valami fájdalmasat. Olyan 

finom volt a lánc kidolgozása, hogy lágy simogatásnak érezte. Istenem, 

hogy hiányzott neki a férfi! 

Vajon búcsúajándéknak szánta 

– Van az a gael kifejezés, amelyet említettél – tolta félre őt Olívia a 

könyökével, hogy felpróbálja az öltözőasztalon heverő gyűrűket, a tükör 

előtt forgatgatva az ujjait. – Mit adsz érte, ha elárulom a jelentését Nekem 

ajándékoznál egy antik gyűrűt, amely valamikor egy királynőé volt 

– Ebben a pillanatban csupán azt ajánlhatom, hogy nem töröllek képen, 

ha megmondod. 

Olívia felvonta a szemöldökét, láthatóan imponált neki a szokatlan 

fenyegetés. – Jól van, megmondom. 

– Színpadias szünetet tartott. – Azt jelenti: „Enyém vagy. Örökre 

magamhoz kötlek." A forrásaim szerint, ha MacCarrick ezt mondta neked, 

egyetlen hajszál választ el a házasságtól. 

Annalía szeme tágra nyílt. – Hazudsz! Honnét veszed ezt 

– A skót nőtől kérdeztem odalent. Persze nem miattad tettem, de 

komolyan számítok rá, hogy nekem adod valamelyik... 

– Miféle skót nőtől 

– Most érkezett. 

– Nem hiszek neked. 

Olívia elkapta a tekintetét a tükörben. – Minden értékesre esküszöm, 

ami a birtokomban van. 

Annalía a sarkán hintáztatta magát. Szóval igaz! Lázas gondolatok 

száguldoztak a fejében. Court mégsem akarta elhagyni! De miért nem 

beszélt róla El kellett volna mondania. Most arra gondolt, hogy többször 

is mondta, de mindig olyan nyelven, amelyet Annalía nem értett. Megtanul 

gaelül! Álmodott róla, hogy az utolsó reggelen a férfi bejött hozzá, és 

gyengéden kisimította a haját az arcából. Talán nem álom volt. Mély 

262

lélegzetet vett, és azon merengett, miért kavarog a gyomra. Bizonyára most 

fizeti meg az árát, hogy múlt éjjel óvatlanul megevett valami füstöltbuggyantottat, 

vagy egy hasonlóan idegen és bizonytalan állagú ételt. 

– Szóval kegyed Courtland választottja – szólalt meg egy hang a hátuk 

mögül. – A szolgák megírták nekem levélben, de nemigen hittem nekik. 

Annalía megpördült. A feje kóválygott még akkor is, amikor ő már 

befejezte a forgást. Egy magas, gyönyörű nőt látott maga előtt. A nő a 

portréról, ismerte fel elakadó lélegzettel. 

– Az anyja vagyok, Lady Fiona. – Előkelően Annalía felé nyújtotta a 

kezét, de a tekintete élettelen volt, és sötét. Gyanakvó. – Kegyed pedig 

Lady Annalía Llorente. Megkíséreltem értesüléseket szerezni önről 

Olíviától – zavart pillantást vetett a lányra –, de a tea után rá kellett 

jönnöm, hogy én többet árultam el nála. 

Olívia meggyőzően ártatlan képet vágott, mire Lady Fiona visszafordult 

Annalíához. Félrebiccentett fejjel tanulmányozta, akár egy elkódorgott 

jószágot – nem élesen, de távolságtartón. – Sosem gondoltam, hogy Court 

egy apró kasztíliaiba szeret majd bele. Még ha az a kasztíliai olyan csinos 

is, mint ön. De minden jel szerint – és Court saját bevallása szerint is – ez 

történt. – Az arckifejezése ekkor szigorúra váltott. – Nem érdekes. 

Tisztában van vele, kedvesem, hogy nem lehet a magáé 

Annalía, aki valamikor mintaszerű kecsességgel, az illem királynőjeként 

kezelte a társadalmi helyzeteket, abban a pillanatban mindent kiadott 

magából, egyenesen a nő ruhájára. 

263

HARMINCÖT 

Amikor Court, Hugh és Llorente fellovagolt a fennsíkra az andorrai 

otthona felé, minduntalan a falusiak táborait kellett kerülgetniük, ki-kitérve 

a köteleken száradó ruhák, a játszadozó gyerekek és a legelésző kecskék 

elől. 

Megtudták, hogy a dezertőrök többsége szétszóródott, és kisebb bandák 

portyáznak a völgyekben, kiűzve a falusiakat arra az egyetlen helyre, ahol 

biztonságban lehettek. 

Meglepő módon ez a hely a hegyvidékiek területe volt. 

Court észrevette, hogy a skót kockás ruhák legelső feltűnésekor 

Llorente erősen megszorította a gyeplőt, hogy az kis híján szétmállott a 

kezében. 

– Gondolom, Court embereit találjuk a házban – mormogta Hugh. 

Liam üdvözölte őket a bejárati ajtónál, és szívélyesen beinvitálta őket. 

Hátba veregette a fortyogó Llorentét, és azt mondta: – Court barátai a mi 

barátaink. Ismerősnek tűnsz. Mit szeretsz Bort, whiskyt Kérhetsz bármit. 

Odabent Niall és számos társa kártyázott, közben eszegették a 

gyümölcsöt és a roston sült folyami pisztrángot, mely ínyencségek az 

intézőnek hála sosem fogytak ki a házból. 

Court láttán felderülve érdeklődtek az ő kis andorrai babájuk után. 

Llorente dühödt tekintete ettől gyilkosra váltott. Félrerángatta Vitalét, és 

Court hallotta, ahogy számon kéri: – A falusiakat megértem, de hogy 

engedhette ezeknek a skótoknak, hogy elárasszák a házat 

Vitale bűnbánónak, de hajthatatlannak mutatkozott, egyedül Annalíáért 

aggódott. 

Court az állával Niallre bökött, és a férfi felállt. – Az öreg Vitaleval ne 

foglalkozzatok – mondta Niall, ahogy a hátukat lapogatva csatlakozott 

hozzájuk. – Rögtön felhagy a hőzöngéssel, ha megmentitek párszor a 

seggét a dezertőröktől. 

– Beszélnünk kell a tervekről – szólalt meg Hugh lényegre törőn. 

264

– Nos, elöl van egy szalon, menjünk oda – mutatott Niall a megfelelő 

irányba. – A mi Courtunk mélabújából arra következtetek, hogy a 

dolgozószobát és az íróasztalt inkább elkerülné. 

Hugh felvonta, Court összeráncolta a szemöldökét. 

Niall ismét keményen hátba vágta. Ezúttal az együtt érzése jeléül. – 

Elrabolta a szíved, mi 

Court magamagát is meglepte a válaszával. – Jó helyen van nála. 

Hugh hívta Llorentét, aki a dühtől zavaros fejjel, idegenkedve követte 

őket a szalonba. Némán, mereven foglalt helyet, látszott, hogy 

kényelmetlenül érzi magát a saját otthonában. Court tudta, hogy senki 

emberfia nem gyűlölte még úgy, ahogy Llorente. Nem érdekelte. 

Mind leültek, és Niall körvonalazta a helyzetet. – Andorra maga volt a 

káosz, amikor az emberek tömegesen menekültek a hegyekbe, a dezertőrök 

pedig a Spanyolországba vezető fő útvonal lezárása után a bőrüket 

próbálták menteni. Megtisztítottuk tőlük a vidéket, és begyűjtöttük a 

fejpénzt, de úgy kétszázan elsáncolták magukat Pascallal. 

– Hány bérgyilkos maradt – kérdezte Court. 

– Hatot leszedtünk a határnál – nézett fel Niall tűnődőn a mennyezetre. 

– MacMungan szegény, a fiatalabbik, elvesztette a fél fülét. MacTiernaynek 

átlőtték a kezét. A lyuk nem nagyobb egy söröskorsónál, úgyhogy nem 

olyan vészes... 

Hugh közbevágott: – Hozzá lehet adni még hetet. Niall, ma útnak 

indulunk, hogy végezzünk Pascallal, és a maradék bérgyilkosokkal. 

Niall értőn bólintott. – És gondolom, azért jöttetek előbb ide, mert azt 

akarjátok, hogy tereljük össze a többi dezertőrt. És keressünk még egy kis 

pénzt. – Fürkész pillantást küldött felé. – Mindezt a család nevében. – 

Rosszallón nézett a néma Llorentére, összevonta a szemöldökét, aztán 

Hugh és Court felé fordult. – Szóval, mi hívta elő a MacCarrickek 

haragját 

Hugh válaszolt, mert Court képtelen volt rá. – Az egyik bérgyilkos 

pisztolyt nyomott Annalía homlokához, és másodperceken múlt, hogy nem 

Court szeme láttára végzett vele. Bosszantó volt. 

Niall arca menten fagyosra vált. – Miért nem ezzel kezdted A társaink 

dühöngeni fognak. – Egymáshoz ütötte és összedörzsölte a tenyerét. – 

Igazi mészárlás lesz... 

265

– Nos, ilyen fogadtatásban még soha nem volt részem. Annalía a szája 

elé kapta a kezét. Szaladt, hogy valami ruhával letörölgesse a nő 

szoknyáját – ez volt az egyetlen, ami ebben a helyzetben eszébe jutott –, de 

a mosdótálhoz érve újból öklendezni kezdett. 

Olivia a válla fölött csipogta. – Csak közöltem, hogy érkezett egy skót 

hölgy. 

Lady Fiona Oliviához fordult: – Mi baja van 

– Talán felzaklatta, hogy Mr. MacCarrick csak úgy itt hagyta. Ő és Mr. 

MacCarrick, úgy értem, Courtland, heteken keresztül együtt utaztak. Édes 

kettesben. Meglehetősen. .. közel kerültek egymáshoz. 

Miről hablatyol ez a lány Talán csak azért lett rosszul, mert Courtland 

édesanyja megvilágított valamit, amivel azóta küszködött, hogy a férfiak 

elmentek. Tisztában van vele, hogy nem lehet a magáé... Miért Amikor 

csakis őrá vágyott Annalía az asztal szélébe kapaszkodott, és megpróbálta 

visszanyerni az önuralmát. 

Lady Fiona vontatott hangon kérdezte: – Arra célzol, hogy... 

Ekkor Annalía megfordult, így éppen látta, hogy Olívia sunyin bólint 

egyet, miközben az asszony őt figyeli. 

– Átöltözöm – közölte Lady Fiona, le sem véve Annalíáról a szemét. – 

Olívia, drágám 

– Igen, asszonyom. 

A lady intőn felemelte a kezét. – Ne engedd ki innét. 

Olívia az ajtón kilépő különös asszony után kiáltotta: 

– Ahogy kívánja, milady. – A hangja olyan édeskés volt, hogy 

Annalíának kis híján ismét felfordult a gyomra. 

Amikor egyedül maradtak, Olívia azt mondta: – Meg kell tisztálkodnod 

–, majd megfogta a vállát, és egy nedves ruhával végigtörölte elképedt 

arcát. 

Olyan durván csinálta, hogy Annalía megkérdezte: 

– Most ápolsz embert először 

– Dehogy, Pascal házában mindenki végtelenül kedves volt, 

odafigyeltünk egymásra. Mégis mit gondolsz 

– Egy poharat nyújtott felé. – Öblítsd ki a szádat. Annalía hamar 

kiöblítette. Rögtön ezután visszatért a nő. – Most pedig, Lady Annalía... 

266

Olívia közbevágott: – Elnézését kérem, de jobban szereti, ha egyszerűen 

Annának szólítják, annak skótosabb a hangzása. És természetesen Mr. 

MacCarrick is így nevezi. 

Annalía vészjósló pillantást repített a lány felé. 

– Mi sem természetesebb, Anna. – Lady Fiona olyan elégedettnek, 

olyan meghatottnak tűnt, hogy Annalía nem javította ki. – Tehát közel 

kerültek egymáshoz a fiammal. 

Annalía abszurd módon Oliviára nézett a válaszért. Amikor a lány 

bólintott, azt felelte: – Igen, Lady Fiona. 

– Sokat jelent kegyednek 

– Igen. – A szeme könnybe lábadt. Szerette a férfit, olyannyira, hogy 

állandóan sajgott miatta a szíve. A tenyerébe vájta a körmeit, nehogy 

elbőgje magát. 

Lady Fiona éles tekintete azonnal a tenyerére siklott. 

– És hosszú heteken keresztül teljesen egyedül utazott a fiammal 

Olívia felelt helyette összeesküvő hangon: – Sőt azóta is folyton 

kettesben voltak. A fia egészen kisajátította magának. Megütötte a fivérét, 

amikor az el akarta venni tőle. 

Annalía megdörgölte nyirkos homlokát. – Tulajdonképpen miről 

beszélünk mi itt – kérdezte túlontúl fanyarul. 

– Lady Fiona azt próbálja kideríteni, hogy Courtland MacCarrick volt-e 

az egyedüli szeretőd. 

Döbbenten kapkodott levegő után. – Hát persze hogy ő volt! – vágta rá, 

későn ismerve fel, mit vallott be ezzel. Megsemmisülten, lángba borult 

arccal állt Lady Fiona előtt. Olívia felé fordult, és a tekintetével azt üzente, 

Patkány. Menyét. Minden alsóbbrendű állat... Várjunk csak... miért akarta 

a nő ezt kideríteni Nem volt hozzá semmi köze. – Minden tiszteletem az 

öné, de ez személyes dolog, amit nem kívánok megvitatni. 

– Nem egészen. – Lady Fiona odalépett hozzá, és anyai gesztussal 

kisimította Annalía nedves haját a homlokából. – Ennek a családnak 

nagyon sokat jelent a kegyed kisbabája. 

– Qué! 

267

Sietős előkészületek után az egész csapat kilovagolt, és késő éjjel 

megérkeztek Ordino határába. Niall emberei készenlétben maradtak a 

városon kívül, míg Court, Hugh és Llorente belopódzott. 

Találtak is egy sasfészket, amelyet a bérgyilkosok táborának véltek; egy 

öreg kőházat magasan fent egy szirtfalon. – Ha találok valahol egy 

hasadékot – mondta Hugh a falat tanulmányozva –, le tudom robbantani a 

hegy tetejét. 

– Hogy jutsz fel oda – kérdezte Court a hegyet pásztázva. 

– Felmászom. Amúgy is ezt terveztem, hogy megbizonyosodjam, csak 

bérgyilkosok tartózkodnak odabent. 

– Le tudsz keveredni idejében 

Hugh egy félvigyort villantott rá. – Úgy saccolom, hogy igen. 

Ekkor Llorente szólalt meg. – Szüksége van valamelyikünkre 

– Jobban szeretek egyedül dolgozni – felelte Hugh. Mindig ezt mondta. 

Vállon veregette Courtot, és azt mondta Llorentének: 

– Ezennel magára ruházom a kiváltságot, hogy vigyázhat rá. Ne 

tétovázzon, különben elbukunk. És ha a fivérem meghal... – Előrehajolt 

felé. – Csak ne hagyja meghalni. 

Miután Hugh a köteleket a vállára vetette, óvatosan elrámolta kényes 

robbanószereit, azután biccentett. 

– Amikor meghalljátok a robbanást. 

Ahogy elment, Court és Llorente azonnal továbbindult egy kisebb 

városi házhoz, mely közel sem volt olyan fényűző, mint az utolsó, 

amelyben Courtnak szerencséje volt Pascalhoz. – Ha Olívia félrevezetett 

minket – szólalt meg –, Angliába visszatérve saját kezűleg végzek vele. 

Llorente a homlokát ráncolta. – Nem vezetne félre minket. Látja 

Máskülönben mit keresnének ott az őrök 

Valóban, három őr posztolt a ház előtt. – Le tudja szedni az egyiket – 

kérdezte Court. 

Llorente előhúzta a pisztolyát. – Megteszem, amit kell. 

Court megrázta a fejét. – Felejtse el. Halkan és gyorsan kell csinálnunk. 

Vágta már el ember torkát 

– Nem egészen. 

Court szemöldökét ráncokba vonta a felismerés. – Ölt már egyáltalán 

Akár egyetlen dezertőrt 

– Nem – morogta a másik. 

268

– A pokolba magával, Llorente – dünnyögte Court. 

– Ezt előbb is megemlíthette volna. 

Annalía fel s alá járkált, olykor belerúgva az ágyba, időnként 

MacCarrick erős, skót akcentusát utánozva. 

– Nem ajándékozhatlak meg gyerrrmekekkel, Anha. -Nem törődött vele, 

hogy Lady Fiona értetlenkedve figyeli. 

– Ó valóban így hitte, drágám. És kegyed előtt így is volt. 

A férfi azt állította, neki nem lehet gyermeke, és mert Annalía vérzése 

szabálytalan volt, és gyakorta késett, fel sem merült benne a lehetőség. És 

mégis megtörtént. -Nem értek hozzá, de azt tudom, hogy képtelenség... 

képtelenség, hogy egy férfi csak egy bizonyos nővel legyen termékeny. Ez 

nem így működik. – Ettől az ostoba átoktól megfájdult a feje. Ha Fiona 

nem olyan szomorúan és bűnbánóan adja elő, Annalía egyszerűen 

kinevette volna. 

– Úgy látszik, mégis. Az utolsó két sor bizonyára az igaz nő 

megtalálásáról szól. 

Annalía nem hitt a természetfelettiben. Ahogy apja mondta mindig, 

maró gúnnyal: – Miért hozakodnak elő az emberek a természetfelettivel, 

mikor még a természetet sem képesek uralni Csak egy bolond vetemedik 

ilyesmire. 

– Kérem, nem akarok többet hallani a könyvről. 

– Annalía így is magánkívül volt. 

Fiona tovább erősködött. – Ha lemenne, hogy megérintse, rögtön érezné 

benne az erőt. 

– Hát persze – adta meg magát. – Hiszen a könyvet nyilván manók írták 

– zihálta tágra nyílt szemmel. 

Fiona felkacagott, saját magát is meglepve nevetésével. Annalía 

gyanította, hogy az elmúlt években csak olyan sűrűn nevetett, mint a fiai. 

Olívia az égre emelte a szemét, azután megkérdezte: 

– Lady Fiona, elmondja Ethannek 

Fiona érezhető vonakodással felelt. – Igen, de csak Anna távozása után. 

Ethant sújtotta az átok a legerősebben, és fájdalom, elítélné őt, amíg nem 

tudja biztosan, hogy Courté a gyermek. Hughnak viszont az első adandó 

alkalommal el fogom mondani. 

– Ítéljen csak el! Hiszen beszennyeződtem. Courtland soha nem kért 

feleségül. 

269

– Mert szereti magát, és nem akarja, hogy bántódása essék. Minden 

bizonnyal felelősnek érezte magát a támadás miatt. De olyan szavakat 

hallhatott tőle, amelyeket az ember nem mond, csak annak, akivel az életét 

kívánja leélni. 

– Ez mind nagyon szép, Lady Fiona. És értékelem a gesztust, sokat 

jelent, hogy kimondta azokat a szavakat. De néhány szerelmes gael szó 

még nem ad nevet... Mare de Déu... a gyermekemnek. 

A sorsát kétségtelenül senki sem kerülheti el. Nézd az előnyösebb 

oldalát, mondta magának, és kis híján felnevetett. Legalább nincs okom 

többé lenézni az anyámat. 

– Ezt még gyakorolnia kell – mondta Court Llorenté-nek, ahogy a 

harmadik őr is elterült, bár azért tetszett neki, amit látott. 

– Menjen a pokolba, MacCarrick – förmedt rá Llorente. 

– Majd idővel – merengett Court. – Most igyekezzünk. Oda kell érnünk, 

mielőtt Hugh elkezdi. 

Beléptek az épületbe, és végigcsörtettek a homályosan megvilágított 

folyosókon, amelyekről Olívia térképet készített nekik. Ahogy azt a lány 

megjósolta, Pascal az irodában volt. 

A szomszédos folyosó végén nekivetették a hátukat a falnak, Llorente 

az egyik oldalon két pisztollyal, Court a másikon a puskájával és a 

pisztolyával. 

Court lehalkított hangon szólalt meg: – Az emberei majd azt hiszik, 

hogy a fegyverraktárát érte támadás. Amikor a robbanás hangjára 

előrohannak, szedje le őket. Ne tétovázzon. 

Nem sokkal ezután óriási detonáció hangja rengette meg a házat. A 

tetőgerendákról és a mennyezeti vakolatról porfelleg záporozott alá, 

belepve a vállukat és a hajukat. – Andorrai szerkezet – dohogott Court, 

sötét pillantásra késztetve a másikat. 

Az ajtó kivágódott, és ahogy számítottak rá, négy férfi rohant elő. Court 

tüzelni kezdett, Llorente követte a példáját, és a férfiak elzuhantak. De 

újabb négy sorakozott fel, ezek már bérgyilkosok, és az ajtó irányába 

kémleltek. Court felsóhajtott. Egész éjszaka itt lesznek. Ezt az istenverte 

kivárást mindig utálta a munkájában. 

Várjunk csak... – Llorente – suttogta halkan –, lője át a falat. Most. 

270

Ahhoz, hogy a falon keresztül végezzenek a bérgyilkosokkal, több 

golyóra volt szükség, de a szitáló por és a kődarabok felhője mögött végül 

meglátták őket a földön elterülve.- Megmondtam, hogy andorrai szerkezet 

– motyogta Court, ahogy elhaladtak a holttestek mellett. Kiürült puskáját a 

hátára vetette, aztán adott Llorentének egy marék golyót. – Egyet 

mindegyiknek a koponyájába, hogy biztosan halottak legyenek. 

Miközben az iroda ajtaja felé lépdelt, hallotta, hogy Llorente lődözni 

kezd mögötte. Odabent a bérgyilkosok vezére várta egyetlen késsel 

felfegyverkezve. Összeráncolta a szemöldökét. Túl könnyű. 

Felemelte a pisztolyát, hogy tüzeljen, de hirtelen kirántották alóla a 

lábát. A földön elterülő bérgyilkosok egyike még élt. Court 

feltápászkodott, hátraperdült, és két lövéssel kivégezte a férfit, a tárban 

maradt három golyóból kettőt elhasználva. Észrevette, hogy Llorente egy 

másikkal dulakodik. Ő volt fölényben, de nem lehetett kockáztatni. – Az 

isten verje meg, Llorente. 

– Ezeket nem lehet elpusztítani! – üvöltött Llorente eszét vesztve, 

mielőtt Court tüzelt. 

Azért mondtam, hogy lője le őket. 

Most csak egy üres pisztolya volt a bérgyilkosok vezérével szemben, és 

tudta, hogy nem lenne ideje újratölteni, ám ahogy a férfi kihívóan 

megsuhogtatta előtte a kését, már tudta, mit kell tennie. – Szólj, ha játszani 

akarsz azzal, de szerintem jobb, ha szépen eldobod. 

– A vezér arca nem tükrözött érzelmet, még akkor sem, amikor feldobta 

a kést, hogy a penge hegyénél fogja meg. 

Elhajította; Court félreugrott, de a kés mélyen beleállt a bal vállába. 

Tudta, hogy valahol ott fogja eltalálni. 

– Igazán köszönöm – sziszegte, ahogy kihúzta a vállából. 

Mozgást érzékelt jobb felől, és vakon eldobta a kést. 

Az utolsó dolog, amit látott, mielőtt a bérgyilkos szótlanul rávetette 

magát, Pascal volt, ahogy megpróbálja eltávolítani a pengét a nyaka 

mellől. 

Aztán a bérgyilkossal nekitántorodtak az ablaknak, és az üvegen 

keresztül kizuhantak az utcára. Court a hátán landolt, a puskája alájuk 

szorult, a pisztolya kirepült a kezéből. Levegőért küszködve kecmergett 

talpra. A másik újabb kést húzott elő egy tokból a karja alól. 

271

Court szája gúnyos mosolyra húzódott. A bérgyilkos felé biccentett, 

aztán végighúzta a kezét a nyakán, mintha arra hívná fel a figyelmét, hogy 

kifelejtett egy részt a borotválkozásnál, vagy megvágta magát. A férfi 

felemelte a kezét, és megtapogatta az üvegszilánkot, ami kiállt a nyakából. 

Court öt percet adott neki. Ha kiveszi, még kevesebbet. Minden bizonnyal 

neki is van egy hasonló sérülése, amelyet egyelőre nem érez; kényszerítette 

magát, hogy ne pillantson le. 

A bérgyilkos lába megroggyant, de a kést továbbra is egyenesen tartotta. 

Court megkockáztatott egy pillantást az ablakra, és látta, hogy Llorente és 

Pascal pisztolyt szegez egymásra. Noha Pascalnak a vér átáztatta az ingét, 

elkezdett beszélni Llorentéhez, amint arra Court előre számított. A 

bérgyilkos közben előrelendült, és Court elhátrált, de minden szót hallott... 

– Meglep, hogy a lányom magát választotta helyettem – mondta a 

tábornok a sérülése ellenére sima, könnyed hangon. – Márpedig ritkán 

lepődöm meg. 

– Bizonyára más oka is volt, hogy otthagyta. 

– Igen, úgy hiszem, rájött, hogy sajnálatos módon az esélyek az 

apaságom ellen szólnak. 

Court mindent hallott, de a bérgyilkos még nem adta fel. Court 

felpillantott, és látta, hogy Llorente a szemöldökét ráncolja. Ne hagyja, 

hogy behúzzák a csőbe, akarta volna üvölteni, de tudta, ha egyetlen 

másodpercre elvonja a figyelmét, azzal megöli. 

Kezdett volna előásni egy golyót, de a bérgyilkos dobásra emelte a 

kését. Court megadón feltartotta a kezét, és folytatták körtáncukat. 

– Nem mondta el – ciccegett Pascal. – Ez nem szép tőle, és én 

elnézését kérem, ha mégis az én lányom. – Restelkedve mosolygott, és 

végtelenül józannak tűnt. – Ha úgy adódik, hogy élve megússza – tette 

hozzá –, kérem, mondja meg neki, hogy egyedül az anyja okolható kétes 

származásáért. 

A bérgyilkos előrelendült, Court kitért előle. 

– Eszemben sincs elmondani, hogy az anyja tisztátalan volt – morogta 

Llorente. 

– Ki beszélt tisztátalanságról Épp ellenkezőleg, a tisztaságára 

figyeltünk fel. Nem csupán jámbor özvegyasszony volt, de ráadásul 

gyönyörű is. Muszáj volt még aznap éjjel a magunkévá tennünk. 

272

Court erre felnézett. Llorente arcát összegyűrte a harag, a keze remegett, 

pont ahogy Pascal akarta. Court ingerülten fordult a bérgyilkoshoz. – 

Legyünk túl rajta, ember. Nem érek rá egész éjjel. 

A bérgyilkos szájából vér habzott elő, kést tartó keze végre lehanyatlott. 

Court odaugrott, kirúgta a kést, és ugyanazzal a lendülettel megcsavarta a 

férfi nyakát, míg meg nem hallotta a roppanó hangot. Felkapta a puskát az 

ablak alól, és hogy ne vesztegesse az időt, csak egyetlen töltényt helyezett 

bele. Karját megtámasztva lőállásba helyezkedett. 

Célba vette Pascalt, és lőtt. 

Pascal tüzelt, és elesett. 

– Az istenit neki, MacCarrick – hallatszott rögtön odabentről. Aztán 

bágyadtabban: – Ez eltalált... 

273

HARMINCHAT 

– Elég már ebből a nyivákolásból – csattant fel Court. 

– A húgáé is volt ilyen súlyos, mégsem aludt ki a tekintetéből a 

gyűlölet. Egyetlen könnycseppet nem ejtett. 

Igazság szerint Llorente sérülése valamivel súlyosabb volt. A golyó 

deréktájt hatolt be, jókora sebet hagyva maga után. Court is begyűjtött egy 

méretes üvegszilánkot, s mert az üveg a lábikrájába fúródott, 

ajánlatosabbnak tűnt ülni, mint járkálni, még ha Llorente volt is hozzá a 

partnere. Amikor Hugh rájuk talált, két külön falnak támasztották a 

hátukat, whiskyt vedeltek, és egymást sértegették. Hugh elküldte Liamet 

orvosért, aztán őrködött, míg vártak. 

– Tényleg nem sírt – kérdezte, miközben ingét a szilánkokra tört kőtől 

összevagdalt arcához nyomta. Noha sikerrel járt, Hugh a fejét rázva, 

magában motyogva tért vissza. Milyen anyag ez, pala Ki gondolta volna 

Court büszkének tűnt, ahogy válaszolt: – Ő a legbátrabb lány, akit 

ismerek. – Persze hogy büszke volt, de már nem lehetett az. Anna nem volt 

többé az övé. A falnak döntötte a fejét, és a mennyezetre bámult. 

– Court, az isten verjen meg – rúgott bele Hugh az ép lábába –, nem 

mondom még egyszer, hogy szorítsd el a vállad. 

– Hogy tehette – nyögte Llorente a kérdést immáron tizenötödjére. – 

Pascal maga miatt lőtt rám. 

– Úgy ítéltem meg, hogy előnyösebb pozícióban vagyok, mint ő. És 

igazam volt. 

– De hát rám lőtt! 

– Ha végzett volna a többivel, most nem lennénk ebben a helyzetben. 

– Annak egy lyuk tátongott a gyomrában. Hogy élhette túl – Llorente 

letette az üveget, mintha most értett volna meg valamit. – Maga mindent 

megtett, amit lehetett, hogy tönkretegye az életem. 

Court meghúzta a whiskyjét. – Én mondom magának, ember, nem 

Annának kéne viselnie a szoknyát a családjukban. 

Llorente végre dühösnek látszott. 

274

– Hugh, mondd el neki, mit tett volna Pascal, ha nem lövök. 

– Rövid időn belül meghúzta volna a ravaszt. Játszott magával, és az ő 

keze nem reszketett. 

– Hallotta, mit mondott Oliviáról – Llorente szavai kissé 

egybemosódtak. 

– Igen – ismerte be Court. 

– Sosem értettem az elkötelezettségét, nem láttam be, miért tenné ezt az 

apjával. – Folytatta, de már csak magának: – Mindvégig az anyja lebegett a 

szeme előtt –, aztán összeráncolta a homlokát. – Azt hiszem, 

beleszerettem. – Az arca eltorzult, ahogy mozdulni próbált. 

Court fejét ingatva nézte Llorente sebét. Ezt tényleg össze kell varrni. 

Hallotta, hogy Niall és a többiek üvöltöznek és nevetnek a távolban, 

miközben a lövések száma egyre apadt. Az éjjel szétcincálják ezt a helyet 

Pascal összeharácsolt vagyonát keresve. 

Gyanította, hogy szeretnek a hős szerepében tetszelegni, mert szinte az 

utolsó emberig úgy döntöttek, mindent visszajuttatnak a jogos 

tulajdonosokhoz, mielőtt még lesújt az emberekre a zord andorrai tél. A 

dezertőrökért járó fejpénz persze jelentősen megkönnyítette, hogy hősökké 

válhassanak. 

– Kapcsolatba lépek Ethannel – szólalt meg Llorente. – Megkérem, 

hogy küldje haza őket kísérőkkel. 

– Minek 

– A fivére azt mondta, ha elérkezik az ideje, őrá, és ne magára bízzam a 

dolgot. Most, hogy győztünk, mi okom lenne rá, hogy ne hozzam ide a 

húgomat és Olíviát 

Llorente és Hugh is a válaszára várt. – A világon semmi. Ethan majd 

tesz róla, hogy biztonságban legyenek. 

– Akkor végeztünk. 

Court érezte, hogy megrándul egy izom az arcán. 

A hazaút minden perce kínszenvedés volt, de legalább Annalía már nem 

adott ki magából mindent, amit megevett. Ahogy elmaradtak mögöttük a 

mérföldek, ő és Olivia megállás nélkül pörlekedett a kocsiban, még azután 

is, hogy Olivia azt mondta, „Elkényeztetett örökösnő létedre egészen 

elviselhető vagy”, mire Annalía azt felelte, „Ármánykodó boszorkány 

275

létedre találkoztam már rosszabbal is". De mi mást tehettek volna a 

pörlekedésen kívül 

És bár Oliviát látszólag nem rázta meg atyja halálhíre, Annalía 

mindenesetre igyekezett elterelni a figyelmét. – Szüntelen magam előtt 

látom a jelenetet, amely ránk vár, amint behajtunk az udvarra – mondta a 

lánynak. – Odaszaladok MacCarrickhez. Aleix behajít téged a tóba. Remek 

lesz. 

– Hiába gyötörsz, nem érdekel – válaszolta Olívia. – De ha elmondom 

Aleixnek, milyen gonosz voltál hozzám, nem hinném, hogy civilizáltan fog 

viselkedni hozzád méltatlan hitveseddel. 

Ebben volt némi igazság, de Annalía szerencsére gyanította, hogy 

Olívia semmit sem fog mondani Aleixnek. 

És most végre megérkeztek. Amikor megálltak, és Ethan őrei 

biztonságosnak ítélték, Annalía kipattant a kocsiból, és futott a házhoz. 

Lihegve rontott be, és az üdvözlésükre siető Aleix nyakába ugrott. 

Fivére lemosolygott rá, aztán a belépő Olívia felé fordult. Egészen 

különösen mosolygott a lányra. Szerelmesen Annalía még nemigen látta 

őket együtt. Nocsak, Olivia elpirult volna 

Meglengette a kezét a bátyja előtt. – MacCarric merre van 

Aleix elkomoruló arccal nézett rá. – Annalía... nos, MacCarrick elment. 

Északnak, azt hiszem. 

Sípoló hangot hallatott, miközben lehuppant egy díványra. – Nem 

értem. Miért Tudnia kellett, hogy visszajövünk. 

Olivia lépett mögé. – Mondott valamit 

– Üdvözletét küldi Annalíának. 

– Üdvözletét küldi – ismételte csikorgó hangon. Még nem múlt el az 

állandó hányingere, és érezte, hogy mindjárt rosszul lesz. 

– Te is tudod, hogy nem valami bőbeszédű. Annalía, ő meg én úgy 

döntöttünk, hogy így lesz a legjobb. Nem ő a neked való férfi. 

Annalía szeme elkeskenyedett. – Te meg ő döntöttétek el Ti ketten 

döntöttetek a jövőmről Hatlovas hintó'.- kiáltotta talpra ugorva. – 

Bedugtatok egy hatlovas hintóba! 

Fivére úgy nézett rá, mint egy eszementre. Annalía érezte, hogy kifut a 

vér az arcából, a lába megroggyant, visszazuhant a díványra. 

Aleix odaugrott hozzá, és megragadta a vállát. – Mi bajod van Mit tett 

veled 

276

Csak homályosan látta a kezet, mely kinyúlt a háta mögül, és 

lefeszegette róla Aleix kezét. 

– Így lesz a legjobb, Annalía. MacCarrick egy idegen kultúrát képvisel, 

és nincs vagyona, hogy megteremtse azt az életszínvonalat, amelyet 

megérdemelsz. És nem tudom, említette-e, de nemzőképtelen. 

Annalía könnybe lábadt szemmel pillantott fel. – Én hadd legyek más 

véleményen. 

– Court, jól vagy – kérdezte Hugh, és csettintett egyet. 

– Tessék Miért 

– Ha a lovad nem kerüli ki, az az ág az előbb levitte volna a fejed. 

Court visszanézett. Valóban nem vette észre az ágat, mert elmerült a 

gondolataiban; azon merengett, hogy hol lehet, és mit csinálhat a nő. 

Tudta, hogy boldogabb, mint ő. Annak kell lennie. Előrefordult, és 

meglepve vette észre, hogy megérkeztek Groothoz – bár nem volt ebben 

semmi meglepő. Szélsebesen haladtak, mióta Hugh levezette őket a főútról 

egy rövidebb ösvényre. Hugh nem akarta kockáztatni, hogy esetleg 

összetalálkozzanak a hazafelé tartó Annalíával. 

– Őrá gondoltam – dünnyögte Court. – Hiányzik. 

– Igen, tudom. 

– Annyira hiányzik, szinte... 

– Fáj – kérdezte Hugh a nyeregből lepattanva. Lassan bólintott. 

– Szeretném azt mondani, hogy később jobb lesz, Court. – Hugh 

megtört pillantást vetett felé. – De nem lesz az. 

Ha nem lesz jobb, ha továbbra is mindenről ő fog eszébe jutni... 

– Hol a csinos kis andorrai – kérdezte Groot abban a pillanatban, hogy 

beléptek a vendégházba. 

– Otthon, biztonságban – felelte Hugh, mert Court csak a szemöldökét 

ráncolta. 

– Akkor jó – mondta Groot elgondolkodva, miközben a felesége hívta, 

hogy segítsen a kiszolgálásban. Megint telt ház volt. Court lerogyott egy 

lócára, mert hasogatott a lába, és magában azt gondolta, nem is olyan 

kényelmetlen. Inkább azon alszik, mintsem a szobában, amelyen valamikor 

Annával osztoztak. 

Hugh a söntéshez ment, és töltött két whiskyt. 

277

– Ide hallgass, Hugh, van itt neked egy levél – mondta Groot, és 

előrehajolva hozzátette: – Személyesen Weylandtől. 

Hughnak elállt a lélegzete egy pillanatra, aztán levágta az üveget a 

pultra. – Akkor add ide, Groot. 

Amikor feltépte, és elolvasta az üzenetet, megmerevedett, az arca 

megfeszült; elmélyültek rajta az árkok. A frissen szerzett hegek egyszerre 

rángatódzni kezdtek a homlokán és oldalt, az arcán. 

– A pokolba, mi az – Court egyszer már tanúja volt Hugh gyilkos 

haragjának, amit kitörölhetetlen emlékként őrzött. De a fivére arcára kiülő 

elszánt kifejezés még azon is túltett – egyenesen dermesztő volt. Court 

felállt, és odabicegett, hogy kihúzza a levelet a kezéből, amely elfehéredett, 

annyira szorította a papírt. 

MacCarrick, 

Jane élete veszélyben forog. Siessen. 

Weyland 

– Azonnal indulunk – mondta Court az ajtó felé indulva. 

– Nem, Court. – Amikor visszanézett, Hugh határozottan ingatta a fejét. 

– Egyedül megyek. 

Mintha Court nem tudná, mire képes a fivére. 

– Többel tartozom neked, mint azt fel tudnád fogni. Most visszafizetem. 

– Az istenit neki, Court, nem. Megsebesültél, és két lóra lesz 

szükségem, vagyis a tiédre is. 

– Értem, de... 

Nem egészen egy perc múlva Court odakint állt a szélben, és nézte, 

ahogy Hugh nyaktörő iramban elvágtat. Biztos volt benne, hogy idejében 

odaér a lányhoz, és már-már sajnálatot érzett a Jane-t veszélybe sodró erő 

iránt, bármi legyen is az. Egyedül attól tartott, hogy fivére nem lesz képes 

uralkodni az érzésein. Hugh érdekében remélte, hogy a szégyentelen csitri 

kinőtt már a gonoszkodásból. 

Végigsimított a tarkóján, és átgondolta saját helyzetét. A pokolba, 

csakis Hugh miatt hagyta oda Andorrát. Ha nincs mellette a fivére, hogy 

figyelmeztesse, átkozza és együtt érezzen vele, talán soha nem bír elmenni. 

Most szinte leküzdhetetlenné vált a kísértés, hogy visszatérjen, és 

megkeresse a nőt. 

278

Elnézte a zizegő levélfüggöny mögött lenyugvó napot, de mindent 

halottnak látott, a színek kifakultak. Nem voltak tervei, nem tudta, mihez 

kezdjen. Elmehetne keletre a többiekkel, hogy csatlakozzon Ottóhoz, vagy 

északnak, hazafelé. Mehetne délre... 

Jobb volt Annának nélküle. Biztonságosabb. De vajon boldog volt 

Vagy épp olyan nyomorult és levert volt, mint ő Félt a kasztíliai 

utazástól 

Ígéretet tett Llorentének, hogy nem látja többé. Megesküdött rá, hogy a 

közelébe se megy. 

És Llorente tisztességes volt velük. Egy remek csődört ajándékozott 

Hugh-nak a segítségéért. Courttól egy kézfogással búcsúzott, amit „sokkal, 

de sokkal nehezebb volt" megtennie. 

Court akkor ismét a szavát adta neki. 

Hugh és Ethan beletörődött a sorsába. Court azonban egy időre 

szembeszállt a sorssal, és akkor, és csakis akkor volt értelme az életének. 

Eszébe idézte azt a tíz sort, amelyek az első nap beleégtek az elméjébe, 

amikor olvasta a Leabhart, és összehúzta a szemét. Miközben a szél új 

erőre kapott, és megzörgette a leveleket, Court délnek fordult. 

Úriemberként tett ígéretet Llorentének. Ami most átkozottul kapóra jött. 

Beköszöntött az ősz a hegyen, és a mező óraműpontossággal öltötte 

magára indigókékvirágtakaróját. Annalía leheveredett a virágok közé, hogy 

figyelje a lenyugvó napot, és hogy megszökjön Aleixtől és Olíviától, akik 

hasztalan próbálták takargatni egymás iránti érzéseiket. Legszívesebben 

rájuk kiabált volna, hogy állapotos, nem ostoba. 

Leszakajtott egy virágot, és kiengedte a haját. Hadd bomoljon ki. 

Megszólják az emberek Amilyen iramban gömbölyödik, még egy hónap, 

és sokkal különb pletykálnivalójuk lesz. 

Miután Aleix értesült az állapotáról, először végezni akart a 

hegyvidékivel, vagy visszarendelni, és „rákényszeríteni" a házasságra. Azt 

az elkeserítő ötletet is a fejébe vette, hogy felkeresik a családot 

Kasztíliában. – Elvigyem Kasztíliába – kérdezte Oliviától. Oliviától! 

Annalía ugyanazt hajtogatta. – Nem akarok olyan valakihez menni, akit 

úgy kényszerítesz oda az oltár elé, vagy akit még nem is láttam. – 

279

Amellett, hogy továbbra is elkeseredetten szerette MacCarricket, nem 

kívánt anyja másaként megjelenni a család előtt, egy fattyúval a méhében. 

Olívia azt javasolta, ne tegyenek semmit, míg MacCarrick elő nem 

kerül. – Az anyja idejében elmondja neki, hogy Annalía terhes. Ebből tudni 

fogja, hogy a könyv téved, és megkeresi, akárhol legyen is. Ha Annalía 

már házas, végez szerencsétlen vőlegénnyel, amiért hozzáért, és így is, úgy 

is az övé lesz. 

– De hónapokba telhet, míg visszatér Londonba, vagy eljut hozzá az 

üzenetünk – mutatott rá Aleix. – Akár évekbe, ha csatlakozik az 

embereihez keleten. A gyermek hét hónapon belül fattyú lesz, ha nem 

kerítünk egy férjet! – Ám szerencsére megfogadta Olívia tanácsát. A lány 

általában jó tanácsokkal szolgált. 

Mióta hazaérkeztek, Olívia könnyedén beilleszkedett, mert a birtokhoz 

tartozók hálásak voltak neki Aleix kiszabadításáért. Még Vitale is kedvelte. 

Annalía csak találgatott, hogy az intéző megérezhetett valami keménységet 

a lányban, aki hozzá hasonlóan túlélő volt, ezért a férfi tisztelte. 

– Kezd hűvös lenni – szólalt meg Aleix a háta mögül, miközben egy 

kendőt terített a vállára. 

Hamarosan elkezdődik a havazás, ami gubóba zárja és elrekeszti őket a 

világ elől. – Szeretném megnézni a naplementét. 

– Az őröknek nem tetszik, ha sötétedés után idekint vagy. – Ahogy 

megbeszélték, Aleix felbérelte az embereket, akiket Ethan küldött, míg 

elrendeződnek a dolgok Andorrában és környékén. Annalía nem sokat látta 

őket. Többnyire a hegy lábánál táboroztak, a fennsíkokra felvezető 

keskeny ösvény közelében. – Hogy viseled – kérdezte a fivére. 

Igyekezett fesztelenül válaszolni. – Ahhoz képest, hogy hajadonként 

gyermeket várok, és elhagytak, túlságosan remekül. – Aztán borúsra válva 

felsóhajtott. – Úgy vélem, sikerült túlszárnyalnom anyám... baklövéseit. 

– Mire gondolsz 

– A viszonyaira. – Legyintett, mintha mindegy volna. – Mindenki azt 

mondta, hogy hasonlítok rá, hogy épp olyan vagyok, mint ő. 

– Viszonyok – nyögte Aleix. 

Annalía szemöldökráncolva nézett rá. – Hallottam a pletykákat. Tudom, 

hogy azért hagyta el a családját..., a szenvedély miatt. 

– Azt hiszed, ez volt az oka – kérdezte a férfi hitetlenkedve. – Valóban 

viszonya volt valakivel... egy jó emberrel, Nicolas Beltránnal, akit anyánk 

280

egész életében szeretett. – Annalía megzavarodva rázta meg a fejét, de 

Aleix folytatta: – Rajtakapták őket, amikor el akartak szökni, hogy titokban 

egybekeljenek, és a család száműzte anyánkat. Mintha elragadták volna 

tőlem Mariette-et az esküvőnk előtti éjjelen, hogy egy idősebb férfihoz 

kényszerítsék valahol idegenben. Mariette is azt akarta volna, hogy menjek 

el érte, és semmi sem állíthatott volna meg. 

– De mi tartott Beltránnak olyan sokáig – kérdezte, egészen elveszve a 

történetben. 

– Amikor a család elbánt vele, pénztelen volt, és meggyengült az 

egészsége. Elképzelni sem tudta, hová vihették anyánkat, és évekbe telt, 

mire megtalálta. 

Annalía keserűen elmosolyodott. – Igen, de mikor megtalálta, anyám 

otthagyott érte, a saját lányát. Téged nem viselt meg annyira a dolog, mert 

már felnőtt voltál, de engem megrendített. 

– Nem önszántából ment el, Annalía. Amikor Llorente együtt találta 

őket, megtagadta anyánkat, és megtiltotta neki, hogy a közeledbe menjen. 

Beltrán elvitte Franciaországba, ahonnan naponta írt Llorentének, és 

könyörgött, hogy láthasson. Többször is ideutazott, de apánk mindig az 

útjába állt. Nem adta fel, egészen az egy évvel később bekövetkezett 

haláláig. 

– D-de én mindig úgy hittem, hogy egy férfi kedvéért hagyott el. Azt 

hittem, inkább őt választotta a saját családja helyett. Hogy soha nem nézett 

vissza, és összetörte apát a közönyével. 

– Anyánk temetésén beszéltem Beltránnal. Amikor Llorente együtt 

találta őket, anyánk azt mondta Beltránnak, hogy soha nem fogja elhagyni 

a gyermekeit. 

Annalía felállt, és járkálni kezdett. – A gazember! Hogy választhatott el 

apánk a saját anyámtól Hogy engedhette, hogy azt higgyem, seregnyi 

szeretője volt Még figyelmeztetett is, hogy én is olyan leszek! 

– Nem kívánom mentegetni, de tudom, hogy szörnyen lesújtotta a 

dolog, mert azt hitte, anyánk végül csak beleszeretett. Annalía, én nem 

sejtettem, hogy Llorente így megmérgezi a gondolataidat, másképp magam 

vittelek volna el onnét. 

Amikor a nő léptei felgyorsultak, hozzátette: – Talán később kellene ezt 

megbeszélnünk. Amikor jobban érzed magad. 

281

– Tizenhat éve várok erre! Szóval nemet mondott Beltránnak – Még 

mindig ingatta a fejét, nem hitte, hogy mindaz, amit tudni vélt, hazugság 

volt. – Nem önszántából hagyott el – Hüvelyk- és mutatóujja közé fogta a 

nyakláncát, és megtapintotta a követ. 

– Pedig elég idős voltam, hogy lássam, nincs anya, aki jobban szeretné a 

lányát. 

Lehanyatlott, és nem tudta megállítani feltörő könnyeit. – Nem mentem 

el a temetésére! Soha nem vittem virágot a sírjára. – Könnybe lábadt 

tekintetét a fivérére emelte. – Miért nem mondtad el mindezt 

– Nem gondoltam rá. – Aleix meghökkentnek tűnt. – Olyan fiatal voltál, 

amikor történt, és mert sosem kérdeztél róla, azt hittem, nemigen 

emlékszel rá. 

– El kell látogatnom a sírjához. Hogy lerójam a kegyeletem, ami soha 

nem történt meg. 

– Tudod, hogy nem mozdulhatok innét, amíg nem rendeződnek a 

dolgok. Meglátjuk, hogy érzed magad a baba születése után. 

– Mindig el akartam menni – törölte meg a szemét –, de olyan dühös 

voltam, és annyira féltem, hogy valami olyasmit teszek, mint ő. 

– Anyánk melegszívű, kedves asszony volt. Te épp ilyen vagy. 

Mindennap egyre inkább ezt látom. Holnapután, amikor a délutáni órákban 

visszatérek a falusi tanács üléséről, mindent elmondok neked, amit tudok 

róla, de most be kell jönnöd a házba. Most már magad is anya leszel. 

Szaggatott sóhajt hallatott. – Aleix, mi lesz velem 

– Lesz egy gyermeked, aki szeretetben nő fel. Gondoskodunk a 

mieinkről. 

– És aztán Itt öregszem meg a hegyen, őrá várva 

– Ne siessünk ennyire előre. Csak azt tudom, hogy mindez a te 

döntésed. És nem fogom megismételni a történelmet azzal, hogy férjhez 

adlak valakihez, akit nem szeretsz. 

– Köszönöm, hogy ezt mondod – dünnyögte. 

– Most csak az egészségedre gondolj. És a születendő gyerekre. 

Aleix felállt, és a kezét nyújtotta, de Annalía azt mondta: – Csak egypár 

percet még. 

Fivére megsimogatta a fejét, és indult vissza a ház felé. 

Amikor egyedül maradt, és a nap utolsó sugarai megcsillantak a tó 

vizén, végigsimított éppen csak gömbölyödő pocakján. – A gyermekem – 

282

mondta ki hangosan. Az enyém, gondolta. Egy kisded. Olyannyira 

lefoglalta az önsajnálat, szinte betegségként tekintett az állapotára, mintha 

valami sajnálatos eseményről volna szó. 

Most, hogy tudta, hogy az édesanyja szerette, és soha nem akarta 

elhagyni, Annalía mindent más színben látott, mintha mindaddig egy 

homályos ablakon nézett volna keresztül, amelyet az imént végre bezúztak. 

Még lehet belőle jó anya. Igen, az lesz, olyan szerető anya, amilyen ezek 

szerint Elisabet is volt. – Gyermeket várok – suttogta, ahogy most először 

ráébredt az igazságra. 

Ha a hegyvidéki nem kér belőle, mert inkább évekig tartó háborúkban 

csatázik, vagy mert tévképzetei oly erősek, hogy nem törődik azzal, amit a 

szíve súg neki, hát legyen. 

Akkor nem lesz része az életüknek. És ez az ő vesztesége lesz. 

Mert Annalía és a gyermeke csodás élet elé néz. 

283

HARMINCHÉT 

A mezőre indultában Annalía elhaladt a kockázó Vitale és cimborái 

mellett, és dupla egyes dobást kívánt az intézőnek. 

– Ma valahogy más – jegyezte meg a férfi rásandítva. 

– Úgy látja – Amikor elmondta az intézőnek, hogy várandós, Vitale 

boldog volt, hogy még egy gyerek szaladgál majd a hegyen, de azt is 

bevallotta, örül, hogy nem működött a dolog MacCarrickkel. – 

Lányomként szeretem önt – mondta. – És követtem Andorrába, de nincs az 

az isten, hogy Skóciába is követtem volna. 

Vitale most fürkészőn figyelte. – Nekem... elszántnak tűnik. 

– Az is vagyok – ütögette meg a gael nyelvkönyvet. – Elszántam 

magam, hogy jövő tavaszra megtanulok gaelül. 

– Ach, lassíe – gúnyolódott Vitale, még mindig erősen franciás 

akcentussal. A cimborák harsányan felröhögtek. Annalía is kuncogva 

folytatta útját. 

Amikor rájött, hogy terhes, kért egy anyaságról szóló könyvet Lady 

Fionától. Az asszony, miközben szüntelen a múlton rágódott, elhalmozta 

más könyvekkel is, annyira boldog volt, hogy Annalía érdeklődik a 

kultúrájuk és a nyelvük iránt, és annyira büszke, hogy Court rá tudott 

találni egy ilyen nőre. 

Annalía lassan kezdte. Szerencsére még éppen csak belekóstolt a görög 

nyelvbe, amikor MacCarrick betoppant az életébe. Úgy vélte, legfeljebb öt 

nyelvre terjed ki a képessége. 

Noha szépen haladt, aznap képtelen volt odafigyelni. Túlontúl édesen 

illatoztak a virágok a mezőn, és úgy csiklandozta az arcát a nap, hogy a 

kalap lekívánkozott a fejéről. 

Ismételt pillantásokat vetett a könyvbe, hogy végighúzza ujját a 

kifejezésen, amelyre rábukkant: „Mo cridhe." Szívem. így nevezte a férfi. 

„Neach-díolain", lenne most a válasza. Gazember. 

Úgy gondolta leveszi a kalapját, és éppen a haját rázta szét, amikor 

megpillantott valami nem odavalót. Zakatoló szívvel ugrott talpra, a kalap 

284

kiesett megbénult kezéből. Pedig végre sikerült eljutnia odáig, hogy nem 

sírta álomba magát minden éjjel! 

MacCarrick észrevette, és a lovát arrafelé fordítva közeledett. 

Kimerültnek és megviseltnek tűnt. És talán elszántnak 

Várjunk csak! Hiszen dühös a férfira. Azt sem tudta, egyáltalán őérte 

jött-e. Bizonyára itt felejtette az övét vagy a kedvenc pisztolyát, vagy egy 

kabalamachetét, amelyre elengedhetetlen szüksége volt a munkájához. 

Tudta, hogy nem lehet más oka a visszatérésének – egy férfi, aki képes 

az üdvözletét küldeni neki azok után, ami kettejük közt történt... Mégis 

kóválygott a feje. Vett egy mély lélegzetet, és meghintáztatta magát a 

sarkán. Szemöldöke ráncba szaladt, és ahogy belenézett a napba, azt 

motyogta, Merda. 

Annalía elájult Ahogy Court megsarkantyúzta a lovát, úgy érezte, 

mintha kiszorították volna belőle a szuszt is. Meg sem várta, míg az állat 

megáll, lepattant a nyeregből, és rohant érte, szinte tudomást sem véve a 

lábába hasító fájdalomról. Annalía sosem gyengélkedett. Biztosan 

megsérült. Ezért megöli Llorentét. Mit érnek az átkozott őrök odalent, ha a 

nő egyedül mászkál itt kint 

Szerencsére vastag virágszőnyegre esett. Megfogta a vállánál, és 

felnyalábolta. – Anna! 

A karjába vette a fejét. Nem látszott sérültnek vagy betegnek. Keze 

fejével végigsimított az arcán. Meleg, aranyszín bőr. – Anna – Amikor 

felnyitotta a szemét, a tekintete tiszta volt, éles és fókuszált. 

– Mi történt veled, mo cridhe – kérdezte a férfi rekedt hangon. 

Erre ingerülten az égre emelte a szemét, és megdermedt a karja közt. – 

Jól vagyok, köszönöm. – Elhúzódott, és felült. 

Court vonakodva engedte el. – Miért ájultál el 

– Túl szorosra kötötték a fűzőmet – felelte rövid tétovázás után. 

Végigszaladt a tekintete a ruháján, és látta, hogy szépen rásimul az 

anyag. Végre visszanyert valamennyit elvesztett súlyából. Pillantása a 

nyakára ugrott, és büszkén vette tudomásul, hogy viseli a láncot. 

– A nők folyton ájuldoznak – tette hozzá Annalía. Valóban. Court mégis 

tíz alkalmat is tudott volna említeni, amikor el kellett volna ájulnia, de nem 

tette. 

285

– Itt felejtettél valamit – kérdezte a nő szárazon. Court összehúzta a 

szemöldökét. – Nem, csak meg akartalak nézni. 

– Értékelem a szándékot, de jól vagyok. 

– Kétségtelenül. – Elképesztően gyönyörű volt, szebb, mint valaha. Tán 

abban reménykedett, hogy nyomorúságos állapotban találja A pokolba, 

igen, ebben reménykedett. Mert egy önző gazember, és azt akarta, hogy 

olyan őrülten hiányozzon Annának, ahogyan ő hiányzott neki. Soha nem 

tudott enni, ha ideges vagy boldogtalan volt, és tessék, a távollétében 

kikerekedett, a teste puhább és teltebb lett. Jóllakottabb. Mit keres hát még 

itt Miért nem fordul meg, és áll odább 

A szeme sarkából észrevette, hogy Annalía keze hátul matat a virágok 

között. Odanézett, és látta, hogy egy könyvet próbál becsúsztatni a 

szoknyája alá. – Gaelül tanulsz 

– Görög vagy gael. Mi a különbség tulajdonképpen 

– Mondta fensőbbségesen, aztán a férfi tekintetét látva hozzátette: – Jól 

van hát. Görögországhoz nem fűz személyes kapcsolat, viszont komisz 

élmények fűznek egy gael ajkú illetőhöz. 

Court összerezzent. 

– Írhattál volna. A válaszomban nyilván tudatom, hogy minden rendben 

van, és megspórolod az utat. 

– Látni akartalak. 

– Te látni akartál. Nem sétálhatsz folyton ki s be az életembe, csak mert 

te így kívánod. El sem búcsúztál. Mindazok után, amiken 

keresztülmentünk, az üdvözletedet küldted. 

– Ha látlak, nem bírlak elhagyni. Érted tettem. Annalía félredöntötte a 

fejét. – Nem értelek. 

– El kell mondanom valamit. 

– Ha az átokról van szó, az édesanyád már beszélt róla. 

Court lehalkította a hangját. – Beszélt neked a... a Leabhartoü – Amikor 

a nő bólintott, azt mondta: 

– Apám halála óta soha nem beszélt róla. Tudod, mi áll benne 

– Igen, olvastam. 

Képtelen volt elhinni, hogy Fiona a könyv közelébe engedte. Ezt még 

számon kéri rajta. – Azt hittem, bajt hozok rád. Minél fontosabb lettél, 

annál inkább tudtam, hogy el kell hagynom téged. 

Annalía mosolya hideg volt. – Mégis itt vagy Mit jelentsen ez 

286

– Igen, itt vagyok. Mert van valami az egyik sorban, amiről 

bebizonyosodott, hogy nem igaz. 

– És mi volna az – kérdezte Annalía színlelt érdektelenséggel. Nem 

akarta, hogy csak a gyermek miatt jöjjön vissza. Biztosan megkapta az 

üzenetet, amelyet a fivére Groothoz küldött, de hogyhogy ilyen hamar 

Tán a lady írt neki még az ő és Olívia távozása előtt. Ez a kérdés már soha 

nem hagy nyugtot neki. 

Courtot csordultig telítették az érzelmei, és feszültté tették. – Azt 

mondja, nem ismerhetek szerelmet. – Felállt, és a hajába túrt. – Pedig igen, 

a pokolba is. 

Annalía ajka elnyílt. 

A férfi arca kemény volt, és eltökélt, de a szeme... 

– Mindennél jobban szeretlek. – Az arca megfeszült. 

– Talán elment az eszem. Olyan őrülten vágyom rád, hogy azt akarom 

hinni, a többi nem számít. Lehet, hogy ártok neked. – Vaskos skót 

akcentussal beszélt. – Talán viszonzott szerelmet nem ismerhetek. – 

Összerándult az arca, mintha most értett volna meg valamit. – Erre idáig 

nem is gondoltam. 

Olyan bűntudatos képet vágott, Annalía azon kapta magát, hogy 

feltápászkodik, és halkan dünnyögi: – Ez nem igaz. 

Court vállon ragadta. – Egyszer csakugyan kimondtad. De félig aludtál, 

és megviselt voltál, nem mertem elhinni. Még mindig így érzel, azok után, 

hogy elhagytalak 

Szemöldöke ráncba szaladt a férfi idegessége láttán. A kíváncsiságtól 

hajtva rátette a kezét a mellkasára, és Court ettől az egyszerű érintéstől is 

lehunyta a szemét. 

Ideges. Dübörög a szíve a tenyere alatt. 

Ez véget vetett az ellenszegülésének, amelybe mindaddig kapaszkodott, 

és elhagyta ajkát az igazság. – Fájt a távozásod. Nagyon. Össze voltam 

zavarodva, féltem, és nem tudtam tenni ellene. 

Court kinyitotta a szemét, és Annalía látta, hogy tele van fájdalommal. – 

Bár ne bántottalak volna. Soha nem akartalak bántani. 

– Tudom – válaszolt felsóhajtva. Court mindig boldognak akarta látni, 

és gyűlölte a gondolatot, hogy baja esik. Milyen nehezen viselhette a 

támadást, amiért aztán saját magát okolta. 

287

– Továbbra is úgy érzem, hogy nem szabad veszélyeztetnem a 

biztonságodat. Nem tehetem – mondta a férfi. – Bár minden porcikám ezt 

akarja. 

– MacCarrick, én nem hiszem, hogy bármiféle veszély leselkedne rám. 

Court előrehajolt, és átkarolta, mintha pajzsként védelmezné a 

csapásoktól. – Nem szegülhetünk szembe a könyvet – figyelmeztetett mély 

hangon. – Ez tényleg valóságos. És egész életemben a fejem fölött lógott. 

Ettől lettem az, aki vagyok. 

Annalía eltolta magától, hogy a szemébe nézzen. – Ebben az esetben 

köszönettel tartozom a könyvnek! De tiszteletteljesen felszólítom, hogy 

távozzon az életünkből. Ami ránk vár, erősebb a könyv bármely 

baljóslatánál. 

Court megrázta a fejét. – Annyi minden bizonyult igaznak belőle. Mind 

gyermektelenek vagyunk, mert a könyv a mi generációnknál ér véget. 

– A ti generációtoknál ér véget, mert a mi gyermekeink már maguk 

formálják majd a sorsukat! 

A férfi sötét szeme mély bánatról árulkodott. – Anna, tudod, hogy 

nekem nem lehet... 

Annalía megfogta a kezét, és a hasára tette. 

Court megdermedt. – Mit akarsz mondani – Keze, mely a nő hasán 

nyugodott, reszketni kezdett. Annyiszor csókolta ott, cirógatta az ujjaival, s 

most érezte a halvány gömbölydedséget. 

Annalía eltolta a kezét. – Azt akarom mondani, hogy a könyv a jelek 

szerint mindenben téved, ha rólad van szó. És hogy több jut 

osztályrészedül, mint amire számítottál. 

– Akkor tehát... – Nyelt egy nagyot. – Akkor tehát... 

Annalía felszegte az állát. – A gyermekedet hordom a szívem alatt. 

Magamhoz kötlek. Az első éjjel; az első éjjel, amikor szeretkeztek. 

Magához kötötte, a magáévá tette. Es közben úgy érezte, hogy mindaz, ami 

ő maga volt, egyben a nőé lett. Ez történt akkor. 

És most az ő gyermekét várja. 

Hirtelen elgyengült a lába. Annának igaza volt. Valóban több jut 

osztályrészéül, mint amire számított. Egészen halovány reményt táplált 

csupán, hogy együtt lehetnek, s most felfedezte, hogy szereti. Hogy miért, 

el sem tudta képzelni, de okosabb volt, semhogy megkérdőjelezze a 

szerencséjét. 

288

A gyermekkel felhatalmazást kapott rá, és bebizonyosodott, hogy a 

Leabhar egészen más jövőt tartogat a számára. Érezte, ahogy elhagyja az 

aggódás súlya, amely azóta nehezedett rá, hogy először olvasta. Egyszerre 

átkozottul remek ötletnek látszott elterülni a földön. 

– Édesanyád szerint kora tavasszal. 

– Tud róla 

– Igen. Borzasztóan sajnálja a múltat, és minél hamarabb beszélni óhajt 

veled. 

Csak akkor beszél vele, ha Anna kéri rá, de tartott tőle, hogy ez 

nemsokára bekövetkezik. – Mivel magyarázza anyám a helyzetet 

– Olívia előállt egy elmélettel. – Annalía a lány hanglejtését utánozva 

folytatta: – A sorok halállal és nyomorúsággal kezdődnek, magánnyal és 

szenvedéssel etcetera, etcetera, egészen az utolsó két sorig, melyek 

nyilvánvalóan azt fogalmazzák meg, hogy mindezek a szörnyűségek 

megtörténnek, hacsak a fafejű skót el nem zarándokol Andorrába, hogy 

leszakajtsa magának az elkapatott hegyi virágszálat. – Elmosolyodott. – 

Édesanyád is valahogy így képzeli, csak finomabban; talán a sors által 

neked szánt asszony megtalálásáról van szó. 

– No és a neked szánt férfi Nőül mennél egy magamfajtához – Court 

hangja baljósan csengett. 

– Nem is tudom. – Elfordult, és a válla fölött mondta: – Attól függ, 

milyen életet élnénk. Nem szeretném, hogy mindig távol légy, és az életed 

kockáztasd. 

– Akkor már vissza is vonultam – vágta rá a férfi eléje lépve. 

Annalía édesen rámosolygott. – Ezt akartam tudni. 

De Court folytatta. – Van egy birtokom Skóciában. Beinn a'Chaorainnnak 

hívják. Lesz vele munka, mert meglehetősen elhanyagolt állapotban 

van, de hatalmas földterület. Dombos vidék, hegyekkel a távolban, talán 

még tetszeni is fog. Esküszöm, mindent elkövetek, hogy megkedveld. 

– Most győzködni próbálsz, Courtland – bökte meg a férfi mellkasát. – 

Tényleg azt hiszed, elmehetsz innét nélkülem – Court meg sem próbálta 

leplezni az elképedését. Annalía elnevette magát az arckifejezése láttán. – 

Mit jelent ez a Beiiinnn-valami – A keze játszott a mellkasán, mintha a 

puszta jelenlétét hiányolta volna, és ez sokkal örömtelibb érzés volt a 

férfinak, mint azt a nő gondolta volna. 

289

Erezte, hogy mosolyra húzódik a szája. – Beinn a'Chaorainn... azt 

jelenti, „dögvész sújtotta lápvidék". 

– Ó – nyúlt meg Annalía arca, de rögtön utána felélénkült. – Azt 

mondod, lesz vele munka. – Reménykedve tette fel a kérdést: – Ebbe az 

ingovány lecsapolása is beletartozik 

Court a vállára tette a kezét, és megcirógatta a nyakát. – Csak tréfálok, 

mo cridhe. Igazából „Berkenyevidék"-et jelent. 

Annalía meglegyintette a kézfejével, aztán visszatette a kezét a 

mellkasára. – Berkenyevidék. Pendant delRoure – mondta az r-eket 

pörgetve, azon a hangon, amelyet imádott hallani, a sajátjává téve a férfi 

otthonának nevét. És így is volt helyes. 

– Őszintén hiszem, hogy tetszeni fog ott neked, s ha mégsem, elviszlek 

bárhová, ahol boldog leszel. 

Annalía lábujjhegyre állt, hogy a nyakába fúrja az arcát, ismét 

elképesztve a férfit. – Én melletted vagyok 

Court lehunyta a szemét a gesztusban rejlő gyengédségtől. Velem akar 

lenni, gondolta elámulva. Átkozott legyek, ha nem így van. 

Ekkor Annalía hátralépett, és azt mondta: – De útközben meg kell 

állnunk Párizsban. 

Nyelt egyet, és bólintott. – Semmit sem tagadok meg tőled, Anna. – Ha 

a pénz volna az egyetlen akadály, amely közéjük áll, a vonatrablástól se 

riadna vissza. 

Annalía félrebiccentette a fejét. – Azt hiszed, vásárolgatni akarok. 

Court tekintete a végsőkig elfogadó volt. 

Annalía szemében most szomorúság villant. – Köszönöm az ajánlatot, 

de nem élek vele. Egészen más célja van a kitérőnek. – A férfi értetlen 

tekintetét látva hozzátette: – Útközben elmondom. De ha Skóciába 

készülünk, jobb, ha leviszel a hegyről, mielőtt olyan hatalmas leszek, hogy 

nem férek keresztül a hágón. – Körbenézett, és összeesküvő hangra váltott. 

– Hidd el, te sem akarnál itt ragadni télre a szüntelenül évődő Aleix és 

Olívia társaságában. 

Court elvigyorodott, és előrehajolt, hogy nekidöntse a homlokát. – 

Akkor indulunk, amikor akarod, Anna. Még most sem hiszem, hogy te... 

hogy mi... azt hittem, elveszítettelek. 

Annalía a nyakába fonta a karját. – Nem hinném, hogy elveszítheted a 

nőt, akit a sors neked rendelt. Csak meg kellett találnod őt. 

290

– Megtaláltam. És soha nem engedem el. – Két keze közé fogta az arcát, 

és finoman megcsókolta. 

– Voltaképpen – suttogta a nő az ajkába – én találtalak meg téged. 

291

EPILÓGUS 

Hitvest, szerelmet, kötést nem ismerhetnek, 

Magjuk szárba nem szökken, kihal nemzetségtek. 

Halál és kínszenvedés jár fiaid nyomában 

Míg csak rá nem lelnek a nekik rendelt társra. 

Mert az igaz nő megmenti szívét-éltét a klánnak... 

292

Szeress, ha mersz!

Create successful ePaper yourself

Delete template?

Save as template?