Create successful ePaper yourself
Turn your PDF publications into a flip-book with our unique Google optimized e-Paper software.
Beth Fantaskey- Jessica útmutatója,<br />
hogyan randizzunk a sötét oldalon<br />
Fordította: Alysia<br />
honlap: www.alysia-konyvek.blogspot.com
1. Fejezet<br />
AMIKOR ELŐSZÖR láttam őt sűrű, szürke köd borította a kukoricaföldeket, amely még a<br />
haldokló szárak közé is bekúszott. Kietlen kora reggel volt, én pedig az iskolabuszra<br />
vártam, csak a magam dolgával elfoglalva álltam a koszos sikátor végén, ami összekötötte<br />
a farmot a főúttal.<br />
Azon tűnődtem, vajon hányszor vártam már a buszra az elmúlt jó pár évben , úgy ütve el<br />
az időt, mint minden más matléta, számolgattam, ekkor pillantottam meg őt.<br />
Akkor az az ismerős út szörnyen elhagyatottnak tűnt.<br />
Egy nagy bükkfa alatt állt az út túloldalán, kezeit összefonta a mellkasa előtt. A fa<br />
alacsony, bütykös ágai körbeölelték az alakját, majdnem teljesen elrejtette az ágak,<br />
levelek és árnyak sokasága. Egyértelműen látszott, hogy magas és egy hosszú, fekete<br />
kabátot viselt, ami olyan volt, mint valami köpeny.<br />
A mellkasom összeszorult, nehezen nyeltem. Ki áll egy fa alatt kora hajnalban a semmi<br />
közepén ráadásul fekete köpenyben<br />
Biztosan észrevette, hogy kiszúrtam, mert hátrált egy lépést, olyan volt, mintha nem<br />
tudná eldönteni, hogy elmenjen, vagy inkább átjöjjön az út túloldalára.<br />
Soha nem fordult meg a fejemben milyen sebezhető voltam minden reggel, mikor ott<br />
kint vártam egyedül, de a felismerés most szíven ütött.<br />
Körbenéztem, a szívem hevesen vert. Hol az a hülye busz Különben is, miért kell<br />
apámnak annyira ragaszkodnia a tömegközlekedéshez Miért nem lehet saját autóm,<br />
mint minden más végzősnek De nem, nekem a buszt kell használnom, hogy vigyázzak a<br />
környezetre. Ha elrabol az az ijesztő srác a fa alatt, apu talán elintézi majd, hogy a<br />
fényképem újrahasznosított tejes dobozokon jelenjen meg…<br />
Amíg értékes pillanatokat töltöttem el azzal, hogy apámon mérgelődtem, az idegen<br />
tényleg megindult felém, kilépett a fa alól, én pedig megesküdtem volna, –éppen akkor,<br />
mikor (hál’ Istennek) felbukkant a busz az úton- hogy hallottam, ahogy azt mondja:<br />
Antanasia.<br />
A régi nevem… A nevem, amit születésemkor kaptam Kelet-Európában, mielőtt örökbe<br />
fogadtak és Amerikába hoztak, majd átkereszteltek Jessica Packwood-nak…
Vagy talán csak képzelődtem, mert a szót elnyomta a kerekek sziszegése a nedves<br />
aszfalton, a csikorgó fékek és a nyíló ajtó, amikor a sofőr, az öreg Mr. Dilly kinyitotta<br />
nekem őket. Csodálatos, Csodálatos huszonhármas busz. Még sosem örültem ennyire,<br />
hogy felszállhatok.<br />
Miután morgott valamit, ami a szokásos „Reggelt, jess”-hez hasonlított, Mr. Dilly<br />
sebességbe tette a buszt, én pedig végigpásztáztam a belsejét egy üres hely, vagy<br />
ismerős után kutatva a félig még álomittas utasok között. Néha nagy szívás volt vidéken<br />
élni Pennsylvániában. A városi gyerekek még biztosan aludtak, biztonságban és<br />
hangtalanul az ágyukban.<br />
Megcéloztam egy pontot a jártmű hátuljában és hatalmas megkönnyebbüléssel<br />
huppantam le. Talán túlreagáltam. Talán a képzeletem kicsit elragadtatta magát, vagy túl<br />
sok epizódot néztem az America’s Most Wanted sorozatból. Vagy talán az idegen tényleg<br />
bántani akart…<br />
Megfordultam, kinéztem az ablakon és a szívem megállt egy pillanatra.<br />
Még mindig ott volt, de már az úton. A sárga vonal mindkét oldalán egy csizmás láb, a<br />
kezét még mindig összefonta a mellkasán, figyelte, ahogy a busz elhajt. Engem figyelt.<br />
-Antanasia…<br />
Tényleg hallottam, hogy ezen a rég elfelejtett néven szólít<br />
És ha tudja ezt a titkomat, mi mindent tudhat még a múltamról az a valaki, aki mellesleg<br />
épp most tűnt el a ködben<br />
Vagy sokkal inkább: mit akar tőlem a jelenben<br />
2. <strong>fejezet</strong><br />
-Szóval ezzel össze is foglaltam a nyaram a táborban. –A legjobb barátnőm Melinda Sue<br />
Stankowitz felsóhajtott és kinyitotta a Woodrow Wilson Gimnázium súlyos üvegajtaját. –<br />
Honvágytól szenvedő gyerekek, leégések, mérges szömörcék és nagy pókok a zuhanyzókban.<br />
-Úgy hangzik, mintha szörnyű lett volna felügyelőnek lenni. –Együtt éreztem vele, közben<br />
beléptünk az ismerős, vegyszertől és padlótisztítótól bűzlő folyosóra. –Ha ez segít, legalább<br />
két kilót híztam a pincérkedéstől a bisztróban. Folyamatosan pitét ettem valahányszor<br />
szünet volt.
-Jól nézel ki. – Mindy lerázta a panaszkodásom. –Habár, nem vagyok olyan biztos, hogy ez a<br />
hajadra is igaz…<br />
-Hé. –tiltakoztam, végigsimítva szabálytalan hullámaimon, úgy tűnt, lázadnak a késő nyári<br />
pára miatt. –Csak hogy tudd, egy órát játszadoztam a hajszárítóval és azzal az átkozott<br />
hajkiegyenesítő balzsammal, ami többheti fizetésembe került… -abbahagytam, rájöttem,<br />
hogy Mindy nem is figyel rám. Követtem a tekintetét végig a folyosón, a szekrények felé.<br />
-Ha már a jó kinézetről beszélünk –mondta.<br />
Jake Zinn, aki a családom farmjához közel élt, éppen a lakatjával küzdött. Morogva ránézett a<br />
papírra a kezében, megforgatta a zárat, aztán megrázta a lakatot. Egy nyilvánvalóan<br />
vadonatúj, fehér póló volt rajta, ami különösen kiemelte a nyár alatt szerzett<br />
napbarnítottságát. A póló ujjai szorosan körbefogták dudorodó izmait.<br />
-Jake bámulatosan néz ki. –suttogta Mindy, ahogy közelebb értünk a szomszédomhoz. –<br />
Biztosan kondiba jár, vagy ilyesmi. És melírozva van a haja<br />
-Egész nyáron szénabálákat cipelt a napon, Min. –suttogtam vissza. –Nincs szüksége edzésre,<br />
vagy melírre. –Jake felnézett, mikor elhaladtunk mellette és elmosolyodott, mikor meglátott.<br />
–Szia, Jess.<br />
-Szia. –válaszoltam. Aztán a fejem üres lett.<br />
Mindy kotyogott közbe, hogy megtörje a kínos csöndet. –Úgy tűnik rossz kombinációt kaptál.<br />
–jegyezte meg, fejével Jake még mindig zárva lévő szekrénye felé bökve. –Próbáltad már<br />
megrúgni<br />
Jake eleresztette a megjegyzést a füle mellett. –Nem dolgoztál múlt éjjel,ugye, Jess<br />
-Nem, végeztem a bisztróban. –mondtam. –Az csak nyári meló volt.<br />
Jake egy kicsit csalódottnak tűnt. –Ó, hát azt hiszem akkor majd a suliban összefutunk<br />
valamikor.<br />
-Igen. Biztos van néhány közös óránk. –éreztem, hogy vörösödik az arcom. –Viszlát később.<br />
-Mi volt ez az egész –kérdezte Mindy, mikor hallótávolságon kívül voltunk. A válla fölött<br />
visszanézett Jake-re.<br />
Az arcom még vörösebb lett. –Mi volt mi
-Jake szomorú volt, hogy kiléptél a bisztróból, te meg elvörösödtél…<br />
-Semmiség. –mondtam. –Párszor bejött a műszakom vége felé és hazavitt. Egy kicsit együtt<br />
lógtunk… és nem vagyok vörös.<br />
-Igazán – Mindy önelégülten elmosolyodott. –Te és Jake, mi<br />
-Nem volt nagy dolog. –ellenkeztem. Mindy csillogó szeme elárulta, hogy tudta jól, nem<br />
vagyok őszinte vele.<br />
-Ez nagyon érdekes lesz. –jósolta.<br />
–És ha már érdekességekről beszélünk… -mesélni akartam barátnőmnek az ijesztő idegenről<br />
a buszmegállóban. De abban a percben, hogy rá gondoltam, bizseregni kezdett a tarkóm,<br />
mintha figyelnének.<br />
-Antanasia…<br />
A halk, mély hang visszhangzott a fejemben, akár egy félig megjegyzett rémálom.<br />
Megdörzsöltem a tarkóm. Talán később kéne elmondanom Mindynek a történetet. Vagy<br />
talán az egész dolog egyszerűen elfelejtődik, és soha többet nem gondolok arra a férfira.<br />
Igen, biztosan így kell lennie.<br />
De a bizsergő érzés nem akart eltűnni.<br />
3. <strong>fejezet</strong><br />
-EZ EGY RENDKÍVÜL izgalmas óra lesz. –ígérte Mrs. Wilhelm lelkesen, mialatt kiosztotta a<br />
Végzős Irodalmi Olvasólistát: Shakespeare-től Stoker-ig minden volt. –Imádni fogjátok a<br />
klasszikusokat, amiket választottam. Készüljetek fel egy évnyi epikus kalandra, lélegzetelállító<br />
románcokra és nagyszerű seregek összecsapására. Mindezt anélkül, hogy elhagynátok a<br />
Woodrow Wilson Gimnáziumot.<br />
Valójában nem mindenki örült ennyire a csatázó seregeknek és dobogó szíveknek, mint Mrs.<br />
Wilhelm, mert sokan felnyögtek, ahogy az olvasólista körbeért az osztályban. Elvettem az én<br />
példányomat a hosszú ideje kínzó Frank Dormand-tól, aki úgy huppant le az előttem lévő<br />
székbe, mint egy szilárd, nyálas papírgalacsin és gyorsan átfutotta a listát. Ó, ne. Csak<br />
Ivanhoe-t ne. Se Moby Dick-et… kinek van ideje Moby Dick-re Ennek kéne lennie annak az
évnek, mikor végre van társasági életem. Ja és ne is említsük Drakulát... kérlek. Egy dolog<br />
volt, amit utáltam, a kísérteties tündérmeséket, amiknek semmi alapja nincs a valóságban<br />
vagy a logikában. Ez a szüleim felségterülete volt, én pedig nem akartam belépni.<br />
Gyors pillantást vetettem a padok között Mindy-re, pánikot és szenvedést láttam az ő<br />
szemeiben is, felém hajolt és úgy suttogott. –Mit jelent az hogy „süvölt”<br />
-Nem tudom. –suttogtam vissza. –Majd megnézzük.<br />
-Szeretném, ha ezt az ülésrendet is körbeadnátok. –folytatta Mrs. Wilhelm, körbejárva<br />
praktikus cipőin. –A pad, amit választottatok lesz a helyetek egész évben. Látok pár új arcot,<br />
és olyan gyorsan meg szeretném tanulni a neveitek, amilyen gyorsan csak lehetséges,<br />
úgyhogy kérlek, ne költözzetek.<br />
Kissé lejjebb csúsztam a székemen. Nagyszerű. Egy egész évig ki leszek téve Frank Dormand<br />
hülye, de gonosz megjegyzéseinek, amit biztos voltam, hogy minden alkalommal elsüt,<br />
amikor hátrafordul. Ráadásul a legendásan szemét pom-pom lány, Faith Crosse-nak is pont<br />
mögöttem kellett helyet foglalni. Be voltam szorítva a suli két leggonoszabb embere közé.<br />
Legalább Mindy a közelben volt, és –ismét balra fordultam- Jake is talált egy padot közel az<br />
enyémhez. Elmosolyodott, mikor találkozott a pillantásunk. Lehetne rosszabb is, gondoltam.<br />
De nem sokkal.<br />
Frank megfordult a székén, hogy odaadja az ülsérendet. –Tessék Packrat. –grimaszolt. Azt a<br />
nevet használta, amit még óvodában ragasztott rám. –Írd rá ezt a papírra. –Igen. Idióta és<br />
aljas, ahogy sejtettem. És még 180 nap hátravan a suliból.<br />
-Ne aggódj, tudom betűzni a nevem. –sziszegtem neki. Barom.<br />
Dormand szitkozódva visszafordult, én pedig beletúrtam a táskámba egy tollért. Elkezdtem<br />
írni a nevem, bár a tollam csontszáraz volt, biztosan azért, mert egész nyáron kupak nélkül<br />
kallódott a táskámban. Megráztam és újra próbáltam. Semmi.<br />
Balra fordultam, hátha Jake tud nekem adni egyet. De mielőtt megkérdezhettem volna,<br />
valaki megkopogtatta a jobb vállam. Ne most… ne most… Gondoltam megpróbálok nem<br />
odafigyelni, de a valaki ismét megbökött.<br />
-Elnézést, szükséged van egy íróeszközre<br />
A mély hang a fura európai akcentussal valahonnan mögülem jött. Nem volt más<br />
választásom, megfordultam.
Ne.<br />
Ő volt az. A fiú a buszmegállóból. Fel kellett volna ismernem az öltözetét –a hosszú kabátot,<br />
a csizmákat- nem is beszélve a termetéről. Csak ezúttal nem volt messzebb pár lépésnél. Elég<br />
közel, hogy lássam a szemeit. Olyan sötétek voltak, mintha tiszta feketék lettek volna, hűvös,<br />
mégis nyugtalanító intelligenciával vizsgáltak. Sűrűn nyeltem, megdermedtem a székemben.<br />
Egész eddig az osztályban lett volna Ha igen, miért nem vettem őt észre<br />
Talán azért, mert mindenkitől távol ült. Vagy talán azért, mert az a sarok olyan sötétnek tűnt,<br />
az egyetlen fénysugár is pontosan a padja mellett vált semmivé. De ennél többről volt szó.<br />
Olyan volt, mintha ő maga állította volna elő a sötétséget. Ez nevetséges, Jess.<br />
…Ő egy ember, nem pedig egy fekete lyuk…<br />
-Szükséged van egy íróeszközre, ugye –ismételte meg kinyújtva a kezét –egy hosszú, izmos<br />
kart- hogy felajánljon egy fénylő aranytollat. Nem az olyan műanyag utánzatot, amit a<br />
legtöbb ember használ. Egy igazi aranytollat. Már abból, ahogy csillogott ki lehetett találni,<br />
hogy drága volt. Mikor látta, hogy hezitálok bosszúság futott át arisztokratikus arcán, és<br />
megrázta felém a tollat. –Felismersz egy tollat, ugye Ismerős eszköz, nem<br />
Nem értékeltem a szarkazmusát, vagy, hogy aznap már másodszor hozza rám a frászt a mai<br />
nap, csak bámultam bambán addig, míg Faith Crosse bele nem bokszolt a vállamba.<br />
Keményen. –Csak írd alá az ülésrendet, rendben, Jenn<br />
-Hé. –dörzsöltem meg a helyét, valószínűleg kék-zöld lesz holnapra, és közben azt kívántam,<br />
bárcsak lenne elég merszem beolvasni Faith-nek, mind azért, mert megütött, és azért, hogy<br />
rossz néven szólított. De az utolsó ember, aki kikezdett vele át kellett, hogy menjen a St.<br />
Monica-ba, a helyi katolikus iskolába. Faith ennyire borzalmassá tette az életét a Woodrow<br />
Wilsonban.<br />
-Siess már, Jenn. –csattant fel Faith megint.<br />
-Jól van, jól van. –vonakodva az idegen felé nyúltam és elfogadtam a nehéz tollat. Ahogy az<br />
ujjaink összeértek, a legkülönösebb érzés fogott el, amit valaha éreztem. Mint amikor rátör<br />
az emberre egy déja vu mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül. A múlt összekeveredett a<br />
jövővel.<br />
Mosolygott, kivillantva a legegyenesebb fehér fogsort, amit valaha láttam. Gyakorlatilag<br />
csillogtak, mint egy szépen gondozott fegyver. A fölötte átfutó fénycsík egy percre sistergett<br />
és felvillant, mint valami villámlás.
Oké, ez furcsa volt.<br />
Visszafordultam, a kezem kissé remegett, ahogy leírtam a nevem az ülésrendre. Hülyeség<br />
volt így kiakadni. Csak egy tanuló. Talán valahol a farmunkhoz közel él. Talán ő is a buszra<br />
várt, mint én, csak valamiért nem szállt fel. A rejtélyes felbukkanása angol órán –pár lépésre<br />
tőlem- sem figyelmeztetés valószínűleg.<br />
Mindy-re néztem, hogy a véleményét kérjem. Nyilvánvaló volt, hogy arra várt, mikor<br />
beszélhet velem. A szeme tágra nyílt, ujjával a fiú felé bökött, szájával egy nagyon elhúzott<br />
mondatot formált : „Tök helyes”.<br />
Helyes –Te megvesztél. –suttogtam. Igaz, tényleg jól nézett ki, de ugyanakkor olyan ijesztő<br />
volt a köpenyében és a csizmájában, plusz a ténytől, hogy csak úgy képes megjelenni a<br />
közelemben a semmiből.<br />
-Add már azt a listát. –mordult fel mögöttem Faith.<br />
-Tessék. –adtam hátra a lapot vállam felett. Ahogy a türelmetlen Faith kikapta a kezemből,<br />
sikerült elvágnom az ujjam. –Aú.<br />
Megráztam a lüktető, vérző ujjam, aztán a számba vettem. Sőt éreztem a nyelvemen, majd<br />
hátrafordultam, hogy visszaadjam a tollat. Minél gyorsabban megszabadulok tőle, annál<br />
jobb…<br />
-Tessék. Köszönöm.<br />
A sötétbe burkolózó srác most az ujjaimat nézte mereven. Rájöttem, hogy vér csöppent a<br />
drága tollára. –Ó, sajnálom. –mondtam, és letöröltem az íróeszközt a nadrágomban, mivel<br />
nem volt nálam zsebkendő. Fúj. Vajon hogyan fog kijönni majd a folt a farmeromból<br />
A tekintete követte az ujjaimat és azt hittem talán undorodott a vértől. Mégis meg mertem<br />
volna esküdni, hogy az undoron kívül, valami mást is láttam azokban a fekete szemekben…<br />
Aztán lassan végignyalta az alsó ajkát.<br />
Mi az isten volt ez<br />
Kezébe nyomtam a tollat, aztán megfordultam a székemen. Talán én is iskolát válthatnék,<br />
mint az a lány, aki kötözködött Faith-tel. Átmehetnék a St. Monica-ba. Igen, ez az. Még nem<br />
túl késő…
Az ülésrend visszaért Mrs. Wilhelm-hez, aki azonnal át is futotta, majd mosolyogva felnézett,<br />
el a padom mellett. –Álljunk meg egy percre, és üdvözöljük az új cserediákunkat, Lucius…<br />
-motyogva, újra a listára nézett. –Valdes… coooo. Jól mondtam<br />
A legtöbb diák ilyenkor annyit mondana: „Persze, tök mindegy”. Úgy értem, kit érdekel<br />
igazán egy név<br />
Hát az én kora reggeli kukkolómat. Persze, hogy őt.<br />
-Nem. –mondta. –Nem így kell.<br />
Hallottam mögöttem egy szék surlódását a linóleumon, aztán egy árnyék magasodott fölém.<br />
A tarkóm megint bizseregni kezdett.<br />
-Ó. –Mrs. Wilhelm kissé riadtnak tűnt, ahogy a magas, fekete bársonykabátos tinédzser felé<br />
tartott a padok között. Figyelmeztetőileg felemelte az egyik ujját, mintha azt akarta volna<br />
mondani neki, hogy üljön le, de ő csak elment mellette.<br />
Megragadott egy filcet a tábla alatti tartóból, levette a kupakot, majd felkörmölte a Vladescu<br />
szót a táblára, folyóírással.<br />
-A nevem Lucius Vladescu. –jelentette be, mitatva is a szót. –Vla-DES-cu. A középső szótagon<br />
van a hangsúly.<br />
Összekulcsolta a kezeit a háta mögött, aztán körbenézett, mintha ő lenne a tanár. Egyesével<br />
mindenkinek a szemébe nézett, mintha megszámolna minket. Éreztem abból, ahogy nézett,<br />
hogy akart tőlem valamit.<br />
–A Vladescu név nem túl népszerű Kelet-Európában. -oktatott minket. –Egy nemesi név. –<br />
Abbahagyta a kémlelést, a tekintete rajtam állapodott meg. –Egy királyi név.<br />
Fogalmam sem volt, hogy miről beszél.<br />
-Nem rémlik nektek valami, ahogy ti Amerikaiak mondjátok –az egész osztálytól kérdezte,<br />
de közben engem nézett.<br />
Istenem, a szemei feketék voltak.<br />
Elkaptam a tekintetem és Mindy-re néztem, aki valójában túlságosan el volt ragadtatva, ez<br />
látszott rajta. Olyan volt, mintha valamiféle varázslat alatt állna. Akárcsak a többiek. Senki<br />
nem fészkelődött, vagy sugdolózott, vagy firkált a füzetébe.
Szinte akaratom ellenére visszanéztem a tinédzserre, aki kiverte mindenki fejéből az angol<br />
irodalmat. Valójában majdnem lehetetlen volt, hogy ne nézze őt az ember. Lucius Vladescu<br />
hosszú, csillogó fekete haja egyáltalán nem illett a Lebanon megye Pennsylvániájába, de<br />
tökéletesen illett volna a Mindy Cosmopolitan magazinjában lévő európai modellek közé.<br />
Izmos és gyönyörű volt, akár egy modell, kiugró arccsontja, egyenes orra és erős állkapcsa<br />
volt. És azok a szemek…<br />
Miért bámul még mindig engem –Nem akarsz mesélni nekünk valamit magadról –kérdezte<br />
Mrs. Wilhelm.<br />
Lucius Vladescu szembefordult vele és hangos csattanással rátette a kupakot a filcre. –nem<br />
igazán. Nem. –A válasz nem volt goromba… de nem is úgy kezelte Mrs. Wilhelm-et, mint egy<br />
diáknak kéne.<br />
Sokkal inkább, mintha egyelőek lennék.<br />
-Biztos vagyok benne, hogy mindenki szívesen hallana az őseidről. –mondta Mrs. Wilhelm,<br />
majd hozzátette –Érdekesnek hangzik.<br />
De Lucius Vladescu újra rám nézett.<br />
Lejjebb süllyedtem a székben. Feltűnik ez egyáltalán valakinek<br />
-Nagyon hamar, sokat fogtok még hallani rólam. –mondta Lucius. Volt egy csipetnyi<br />
idegesség a hangjában, de fogalmam sem volt, miért. De ismét a frászt hozta rám. –<br />
Megígérem. –tette hozzá, mélyen a szemembe nézve. –Megígérem.<br />
De leginkább fenyegetésnek tűnt.<br />
4. <strong>fejezet</strong><br />
-LÁTTAD hogyan nézett rád az az új diák angol irodalmon –mondta Mindy izgatottan, mikor<br />
találkoztunk iskola után. –Annyira jól néz ki, és odavan érted. Ráadásul egy nemes.<br />
Megszorítottam a csuklóját, hogy lenyugtassam kicsit. –Min… Mielőtt ajándékot veszel a<br />
„királyi esküvőnkre”, had mondjak el valami ijesztőt a szerinted isteni fiúról.
A barátnőm szkeptikusan összefonta a karját. Láttam rajta, hogy ő már eldöntötte, mit<br />
gondol Lucius Vladescu-ról, véleményét pedig a széles vállaira és markáns állkapcsára<br />
alapozza. –Mit tudhatsz róla, ami olyan ijesztő Csak most találkoztunk vele.<br />
-Valójában, reggel már találkoztam vele. –mondtam. –Az a srác, Lucius, ott volt a<br />
buszmegállóban. Engem figyelt.<br />
-Ennyi –kérdezte Mindy szemforgatva. -Talán ő is azzal a busszal jár.<br />
-Nem szállt fel.<br />
-Vagyis lekéste a buszt. –vonta meg a vállát. –Ez ostobaság, nem ijesztő.<br />
Mindy egyáltalán nem értette. –Ennél azért furcsább. –ellenkeztem. –Én… Én azt hittem<br />
hallom, ahogy a nevemen szólít. Épp, mikor megjelent a busz.<br />
Mindy zavartnak tűnt.<br />
-A régi nevemen. –tettem hozzá gyorsan.<br />
Barátnőmnek elakadt a lélegzete. –Oké, ez egy kicsit furcsa.<br />
-Senki nem ismeri azt a nevet. Senki.<br />
Valójában még Mindy-vel sem osztottam meg a múltam nagy részét. Az örökbefogadásom a<br />
féltve őrzött titkom volt. Ha valaha is kiderülne… az emberek azt hinnék, csodabogár vagyok.<br />
Én is őrültnek éreztem magam, valahányszor a történetre gondoltam. Az örökbefogadó<br />
anyám egy kulturális antropológus, egy nagyon különös, földalatti kultúrát tanulmányozott<br />
Közép-Romániában. Az apámmal voltak ott, hogy megfigyeljék a szertartásaikat annak<br />
reményében, hogy megírhatja az egyik eget rengető, egyedi szubkultúrákat tartalmazó<br />
naplójában. Habár a dolgok rosszul sültek el Kelet-Európában. A kultúra egy kicsit túl furcsa<br />
volt, kicsit túl szokatlan, ezért néhány román falusi összeállt, hogy kiirtsanak mindenkit.<br />
Kényszerrel.<br />
Mielőtt támadtak volna, a szüleim rábíztak engem, egy újszülöttet, a látogatóban lévő<br />
amerikai kutatókra, könyörögve nekik, hogy hozzanak Amerikába, ahol biztonságban lehetek.<br />
Utáltam ezt a történetet. Utáltam a tényt, hogy a szüleim ostoba, babonás emberek voltak,<br />
akiket rávettek, hogy csatlakozzanak valami idióta kultúrához. Nem akartam tudni, miféle<br />
szertartásokat végeztek. Tudtam, hogy valami olyant, amilyent anya is tanulmányoz.
Állatáldozatok, istentiszteletek, szüzek vulkánba lökése… talán a valódi szüleim valami<br />
ízléstelen szexuális dologba keveredtek. Talán ezért gyilkolták meg őket.<br />
Ki tudta Ki akarta egyáltalán tudni<br />
Nem akartam részleteket, és a szüleim nem erőltették a témát. Boldog voltam, hogy Jessica<br />
Packwood lehetek, egy amerikai. Számomra Antanasia Dragomir nem létezett.<br />
-Biztos vagy benne, hogy tudta a neved –kérdezte Mindy.<br />
-Nem. –Ismertem be. –De azt hittem, hallom.<br />
-Ó, Jess.- sóhajtott fel Mindy. –Senki nem tudja azt a nevet. Talán csak képzelted a zegészet.<br />
Vagy mondott valamit, ami úgy hangzik, mint az Antanasia.<br />
Kétkedve néztem Mindy-re. –Milyen szó hasonlít az Antanasia-ra<br />
-Nem tudom. Talán a „hellóka”<br />
-Ja persze. –Ez most megnevettetett. Az út felé sétáltunk, hogy megvárjuk anyát, míg ideér<br />
értem. Ebédnél felhívtam, hogy elmondjam neki, nem megyek haza a busszal.<br />
Mindy odaadta az utolsó két centjét. –Én csak azt mondom, adhatnál ennek a Lucius-nak egy<br />
esélyt.<br />
-Miért<br />
-Mert… mert ő olyan magas. –érvelt Mindy, mintha a magasság bizonyíták lehetne rá, hogy<br />
az ember jó-e, vagy nem. –És említettem, hogy európai<br />
Anya öreg, rozsdás VW-je ekkor hajtott a járda mellé, én pedig integettem neki. –Igen, sokkal<br />
jobb, ha egy magas európai zaklat, mint egy átlagos termetű amerikai.<br />
-Legalább Lucius-t érdekled. –szipogott Mindy. –Engem soha senki nem vesz észre.<br />
Elértük a furgont és kinyitottam az ajtót. Mielőtt köszönhettem volna anyunak, Mindy<br />
félretolt, behajolt és fecsegni kezdett. –Jess-nek pasija van, Dr. Packwood!<br />
Anya zavartnak tűnt. –Igaz ez, Jessica
Most én toltam félre Mindy-t. Beültem és becsaptam az ajtót, ezzel sikeresen kizárva a<br />
barátnőm. Mindy nevetve integetett, ahogy elhajtottunk.<br />
-Egy fiú, Jessica –kérdezte anya újra. –Az iskola első napján<br />
-Nem a fiúm. –morogtam, miközben bekapcsoltam az övem. –Csak egy hülye külföldi<br />
cserediák, aki zaklat.<br />
-Jessica, biztosan csak túlreagálod. – mondta anya. – A kamasz fiúk gyakran viselkednek<br />
szörnyen társaságban. Biztosan csak félreértettél néhány ártatlan cselekvést.<br />
Mint minden kulturális antropológus, anya is azt hitte, mindent tud az emberek társadalmi<br />
megnyilvánulásairól.<br />
-Te nem láttad őt ma reggel a buszmegállóban. –vitatkoztam. –Ott állt abban a fekete<br />
köpenyben… és aztán amikor az ujjam vérzett megnyalta a száját… -amikor ezt mondtam,<br />
agya akkorát fékezett, hogy majdnem lefejeltem a műszerfalat. A mögöttünk lévő autó<br />
hangosan dudált.<br />
-Anya. Mi a franc volt ez<br />
-Bocsi, Jess. –mondta sápadtan. Megint a gázra lépett. –Csak amit mondtál… hogy<br />
megvágtad magad.<br />
-Megvágtam az ujjam, ő pedig gyakorlatilag teljesen lázba jött, mintha valami ketchupos<br />
francia sült lenne. –megborzongtam. –Nagyon durva volt.<br />
Anya még sápadtabb lett, tudtam, hogy van valami, amit nem mond el.<br />
-Ki… ki az a fiú –kérdezte, ahogy egy stoptáblához értünk a Grantley Egyetem közelében,<br />
ahol anya tanított. –Hogy hívják<br />
Láttam rajta, hogy igyekszik közömbös lenni, ez pedig csak még inkább felkavart.<br />
-A neve… - de mielőtt kimondtam volna, hogy Lucius, megláttam őt. Ott ült a falon, ami<br />
körbevette az egyetemet, és engem nézett. Megint. Kiverte a víz a homlokom, de ezúttal<br />
már dühös voltam. Elég legyen már. –Épp ott van. – nyögtem, ujjammal mutatva rá az<br />
ablakon keresztül. –Már megint engem néz. –Ez nem csak egy szimpla „idegesítő viselkedés”<br />
volt. Ez zaklatás volt. –Szeretném, ha békén hagyna végre!
Akkor anya valami váratlant tett. Lehúzódott az út szélére, épp oda, ahol Lucius várt, figyelt.<br />
–hogy hívják, Jess – kérdezte újra, mialatt kicsatolta a biztonsági övét.<br />
Rájöttem, hogy beszélni akart vele, ezért megragadtam a karját. –Anya, ne. Ő<br />
beszámíthatatlan vagy tudom is én.<br />
De anya gyengéden lefejtette a kezéről az ujjaim. –A nevét, Jess.<br />
-Lucius. –válaszoltam. –Lucius Vladescu.<br />
-Ó, istenem. –morogta anya, és a zaklatóm figyelte. –Azt hiszem ez tényleg elkerülhetetlen<br />
volt… -valami furcsán távoli volt a tekintetében.<br />
-Anya Mi volt elkerülhetetlen<br />
-Várj itt. –mondta, még mindig nem nézett rám. –Ne mozdulj. –Olyan komolynak hangzott,<br />
hogy nem ellenkeztem. Anya szótlanul kimászott a furgonból, és egyenesen a fenyegető<br />
kinézetű srác felé tartott, aki egész nap követett engem. Megőrült Vajon a fiú megpróbálna<br />
elfutni Vagy bevadulna és bántaná anyát De nem, kecsesen leugrott a falról, és meghajol –<br />
igazi, derékból való meghajlással- anyám előtt. Mi a…<br />
Letekertem az ablakot, de olyan halkan beszéltek, hogy nem hallottam mit mondanak. A<br />
beszélgetés úgy tűnt, mintha évekig tartana. Aztán anya kezet rázott vele.<br />
Lucius Vladescu megfordult és elment, anya pedig visszaszállt a furgonba, és beindította a<br />
motort.<br />
-Mi volt ez az egész –kérdeztem, ostobán éreztem magam.<br />
Anya egyenesen a szemembe nézett. –Neked, az apádnak és nekem beszélnünk kell. Ma<br />
este.<br />
-Miről –A gyomromban valami bizsergő érzés kezdett emelkedni. Rossz érzés töltött el. –<br />
Ismered azt a fiút<br />
-Később mindent megmagyarázunk. Annyi mindent kell elmondanunk. Még azelőtt meg kell<br />
tennünk, mielőtt Lucius megérkezik vacsorára.<br />
Leesett az állam, anya pedig megpaskolta a kezemet, aztán a kihajtott a forgalomba.
5. <strong>fejezet</strong><br />
A SZÜLEIMNEK, PERSZE, ALKALMUK sem volt elmagyarázni mi történik. Amikor hazaértünk<br />
apa épp a jóga órája közepén volt, amit csupa szexuálisan túlfűtött, negyven fölötti hippinek<br />
tartott a ház mögötti stúdiójában, ezért anya azt mondta menjek nyugodtan a dolgomra.<br />
Ja és persze Lucius korán jött a vacsorára.<br />
Az istállóban voltam, épp takarítottam a bokszokat, amikor a szemem sarkából egy árnyékot<br />
pillantottam meg besurranni a nyitott ajtón.<br />
-Ki van ott –kérdeztem idegesen, még mindig riadt voltam a mai napom miatt.<br />
Amikor nem kaptam választ, volt egy olyan rossz érzésem, hogy a látogatóm az esti<br />
vacsoravendég. Anya meghívta, emlékeztettem magamat, mialatt a magas európai cserediák<br />
átszelte a poros lovaglópályát. Nem lehet olyan veszélyes.<br />
Fittyet hányva arra, hogy anya jóváhagyná-e, megszorítottam a vasvillát a kezemben. –Mit<br />
keresel itt –tettem fel a kérdést, ahogy közelebb ért.<br />
-Hol a jó modor –panaszkodott Lucius a sznob akcentusával, kis porfelhőket kavarva fel<br />
minden hosszabb lépésével. Pár lépéssel előttem állt meg, már megint lenyűgözött a<br />
magassága. –Egy hölgy nem üvölt keresztül istállókon. –folytatta. –Különben is, miféle<br />
fogadtatás volt ez<br />
Komolyan az a fiú oktat ki a jó modorról, aki egész nap kémkedett utánam –Azt kérdeztem,<br />
miért vagy itt. –ismételtem meg, szorosabban markolva a vasvilla nyelét.<br />
-Természetesen azért, hogy megismerkedjünk. –mondta, közben pedig tetőtől talpig<br />
végigmért. Gyakorlatilag minden oldalról megvizsgált, a ruháimat bámulva. Vele együtt<br />
fordultam, szem előtt akartam tartani, aztán láttam, hogy grimaszol. – Biztos vagyok benne,<br />
hogy te is alig várod, hogy megismerj.<br />
Nem egészen… Fogalmam sem volt, hogy miről beszél, de ez a tetőtől talpig való méregetés<br />
egyáltalán nem tetszett. –Miért bámulsz így<br />
Megtorpant. –Istállót takarítasz Az ott ürülék a cipődön<br />
-Igen. -mondtam zavartan. Miért érdekelte, mi van a cipőmön –Minden este kitakarítom az<br />
istállót.
-Te –úgy tűnt zavarta és - meghökkentette a dolog.<br />
-Valakinek meg kell csinálni. –feleltem. Miért hiszi azt, hogy ez rá tartozik<br />
-Nos igen, nálunk külön emberek vannak erre. Fizetett emberek. –fintorgott. –Neked –egy<br />
olyan helyzetben lévő hölgynek, mint te- nem szabadna ilyen alantas munkát végeznie. Ez<br />
visszataszító.<br />
Mikor ezt mondta, az ujjaim még szorosabban markolták a vasvillát, de nem félelemből.<br />
Lucius Vladescu nem csak ijesztő volt. Dühítő volt. –Nézd, torkig vagyok azzal, hogy<br />
megalázol, és ahogy viselkedsz. –csattantam fel. –Egyáltalán mit gondolsz, ki vagy te Miért<br />
követsz<br />
Düh és hitetlenkedés futott át Lucius fekete szemein. –Anyád még mindig nem mondta el,<br />
ugye –megrázta a fejét. –Dr. Packwood megígérte, hogy mindent elmond. A szüleid nem túl<br />
jók az ígéretek betartásában.<br />
-Mi… úgy volt, hogy később beszélünk. –dadogtam, a bátorságom kissé enyhült, így, szemtől<br />
szembe a dühével. –Apa jógát tanít…<br />
-Jógát –Lucius keserűen felnevetett. –Kicsavarni a testét különböző nevetséges pózokba<br />
fontosabb, mint felvilágosítani a lányát a szerződésről Különben is, milyen férfi végez ilyen<br />
pacifista szórakozást A férfiaknak háborúra kéne edzeniük, nem kántálva és belső békéről<br />
fecsegve tölteni az időt.<br />
Felejtsd el a jógát és a fecsegést. –Szerződés Milyen szerződés<br />
De Lucius az istálló tetőgerendáira szegezte a tekintetét, kezeit összekulcsolta a háta mögött,<br />
magában beszélt. –Ez nem megy túl jól. Egyáltalán nem. Mondtam a Véneknek, hogy évekkel<br />
ezelőtt vissza kellett volna hozni téged Romániába, vagy nem leszel alkalmas menyasszony…<br />
Álljunk csak meg! –Menyasszony<br />
Lucius elhallgatott, sarkon fordult és rám nézett. –Elegem van az elutasításodból. –közelebb<br />
jött, hogy a szemembe nézzen. –Mivel a szüleidnek nem akaródzik felvilágosítani téged, én<br />
magam fogom közölni a hírt, egyszerűen, hogy te is megértsd. –A mellkasára mutatott, és<br />
úgy hangsúlyozta a szavakat, mintha egy gyerekhez beszélne. –Vámpír vagyok. –Az én<br />
mellkasomra mutatott. –Te is vámpír vagy. Össze fogunk házasodni, amint eléred a<br />
megfelelő kort. Már akkor eldöntetett, mikor megszülettünk.
A „házasodni” vagy az „eldöntetett” részt még fel sem fogtam, leragadtam a „vámpír”<br />
szónál.<br />
Marhaság. Lucius Vladescu egy idióta. Én pedig egyedül vagyok vele az üres istállóban.<br />
Azt tettem, amit minden épeszű ember tenne. A vasvillát meglendítettem, egyenesen a lába<br />
irányába, aztán futásnak indultam a ház felé, mint egy őrült, nem törődve a fájdalmas<br />
kiáltásával.<br />
6. <strong>fejezet</strong><br />
-TUTI, HOGY nem vagyok halhatatlan. –fakadtam ki.<br />
De persze senki nem figyelt rám. A szüleimet túl lefoglalta Lucius Vladescu sérült lába.<br />
-Lucius, ülj le. –utasította anya, mindkettőnkre dühös volt.<br />
-Inkább állnék. –felelte Lucius.<br />
Anya szigorúan az asztal körüli székekre mutatott. –Leülsz! Most!<br />
Sérült vendégünk kissé habozott, mintha ellenkezni akarna, aztán morogva elfoglalt egy<br />
széket. Anya levette a bakancsát, amin látható jele volt a vasvilla hegyének, mialatt apa a<br />
konyhában piszmogott, keresve az elsősegélydobozt a mosogató alatt, miközben várta, hogy<br />
a gyógyteája felforrjon.<br />
-Csak egy kis zúzódás. –közölte anya.<br />
-Ó, akkor jó. –nyögött fel apa a mosdó alatt. –Úgysem találom a kötszereket. De attól még<br />
ihatunk egy kis teát.<br />
A nyurga önjelölt vérszívó, aki történetesen elfoglalta az én székemet, most engem nézett. –<br />
Szerencséd, hogy a cipészem csak a legjobb bőrt használja. Le is szúrhattál volna. Hidd el,<br />
nem akarsz leszúrni egy vámpírt. Különben is, így kell köszöntened a leendő férjed -vagy<br />
bármilyen vendéget, ha már itt tartunk Vasvillával<br />
-Lucius. –szólt közbe anya. –Nem voltál elég körültekintő Jessica-val. Megmondtam, hogy<br />
előbb az apja és én beszélünk vele.
-Igen, nos tizenhét évig kibújtatok a feladat alól. Valakinek meg kellett tennie. –Lucius<br />
kihúzta a lábát anya markából, majd felállt és végigsántikált a konyhán a fél pár<br />
bakancsában, mint valami nyugtalan király a kastélyában. Felvette a kamillatartót,<br />
beleszagolt és elfintorodott. –Ti ezt megisszátok<br />
-Ízleni fog. –ígérte neki apa. Teletöltött négy bögrét. –Nagyon nyugtató ilyen helyzetben,<br />
mint ez.<br />
-Hagyjátok már a teát. Valami mondja el végre, mi folyik itt. –könyörögtem és leültem a<br />
székemre, hogy visszaszerezhessem a helyem Lucius-tól. Egyáltalán nem volt meleg. Mintha<br />
senki nem ült volna rajta pár perccel ezelőtt. –Valaki. Kérlek. Világosítsatok fel.<br />
-Ahogy a szüleid kívánják, átengedem nekik ezt a feladatot. –Egyezett bele Lucius. Felemelte<br />
a gőzölgő bögréjét, kortyolt egyet és megrázkódott. –Édes Istenem. Ez szörnyű.<br />
Anya nem is figyelt rá, váltott egy mindentudó pillantást apával, mintha titkolnának valamit.<br />
–Ned… Mit gondolsz<br />
Persze ő értette mire utalt, mivel bólintott. –Hozom a tekercset. –majd elhagyta a konyhát.<br />
-Tekercset – Tekercsek. Szerződések. Menyasszonyok. Miért beszél mindenki rébuszokban<br />
-Miféle tekercset<br />
-Ó, kicsim. –Anya leült a mellettem lévő székre és megfogta a kezeim. –Ez egy kicsit<br />
bonyolult.<br />
-Azért próbáld meg. –kérleltem.<br />
-Mindig is tudtad, hogy Romániában adoptáltunk. –kezdte anya. –Azt is, hogy az igazi<br />
szüleidet falusi felkelők ölték meg.<br />
-Parasztok ölték meg őket. –horkantott Lucius. –Babonás emberek, akik erkölcstelen<br />
tömegbe tömörültek. –Lecsavarta apa organikus mogyoróvajáról a kupakot, és megkóstolta,<br />
aztán megtörölte az ujját a nadrágjában, ami fekete volt és rásimult a hosszú lábaira, mint<br />
valami lovagló nadrág. –Kérlek, mondjátok, hogy van valami ehető is ebben a házban.<br />
-Megkérnélek, hogy maradj csendben addig, míg elmondjuk a történetet. –fordult Luciushoz<br />
anya.<br />
Lucius könnyeden meghajolt, csillogó kékes-fekete haja ragyogott a konyhai lámpa<br />
fényében. –Természetesen. Folytasd.
Anya visszafordult hozzám. –Sosem mondtuk el a teljes történetet, mert úgy tűnt, nem<br />
szeretsz erről beszélni.<br />
-Nos, itt az alkalom. –ajánlottam. –Ennél rosszabb hangulatban már nem lehetek.<br />
Anya kortyolt egyet a teájából és nyelt egy nagyot. –Igen, nos, az igazság az, hogy az igazi<br />
szüleidet megölte egy dühös tömeg, akik megpróbáltak megszabadulni a falujukban élő<br />
vámpíroktól.<br />
-Vámpírok –Biztosan csak viccelt.<br />
-Igen. –erősítette meg anya. –Vámpírok. A szüleid azok között a vámpírok között voltak,<br />
akiket akkoriban tanulmányoztunk.<br />
Oké, tündérekről, föld szelleméről vagy trollokról hallani ebben a házban normális volt. Úgy<br />
értem, a népi kultuszok és legendák voltak anya kutatásainak középpontjában, és apa szokta<br />
vezetni az alkalmi „angyali kommunikáció” szemináriumot a jógastúdiójában. De még a kissé<br />
bolond szüleim sem hihette, hogy Hollywood-i szörnyek léteznek. Nem gondolhatják<br />
komolyan, hogy az igai szüleim denevérekké változtak, vagy semmivé lettek a napfényben,<br />
vagy hosszú szemfogakat növesztettek. Vagy igen<br />
-Azt mondtátok, hogy valamiféle kultuszt tanulmányoztatok. –ellenkeztem. –Egy kultúrát,<br />
aminek furcsa szertartásai voltak… de sosem említettétek a vámpírokat<br />
Mindig olyan földhöz ragadt voltál, Jessica. –mondta anya. –Utálod azokat a dolgokat, amik<br />
tudomány, vagy matematika által nem magyarázhatók meg. Úgy gondoltuk apáddal, hogy az<br />
igazság a szüleidről összezavarna. Szóval… titokban tartottuk.<br />
-Azt mondod a szüleim azt hitték magukról, hogy vámpírok –szinte kiabáltam.<br />
Anya bólintott. –Nos… igen.<br />
-Nem csak azt képzelték, hogy vámpírok. –morogta Lucius. Igyekezett visszavenni a<br />
bakancsát, és most egy lábon egyensúlyozva próbálta felhúzni. –Vámpírok voltak.<br />
Ahogy hitetlenkedve grimaszoltam a vendégünkre, a legundorítóbb dolog futott át az<br />
agyamon. Azok a szertartások, amikre anya hivatkozik a szüleimmel kapcsolatban… -Ők…<br />
valójában nem ittak vért…
Anya arckifejezése mindent elárult, azt hittem elájulok. A szüleim: furcsa, zavarodott elméjű<br />
vérszívók.<br />
-Finom. Finom ám. –Jegyezte meg Lucius. –Esetleg nincs egy kevés, a tea helyet…<br />
Anya jelentőségteljes pillantást vetett rá.<br />
Lucius felmordult. –Szóval nincs.<br />
-Az emberek nem isznak vért, Lucius. –ellenkeztem, a hangom egy oktávval magasabb lett. –<br />
Vámpírok pedig nem léteznek.<br />
Lucius összefonta a karjait a mellkasán. –Elnézést. Épp itt állok előtted.<br />
-Lucius, kérlek. –mondta anya abban a nyugodt, de szigorú hangnemben, amit a nehezen<br />
kezelhető diákoknak tartogatott. –Adj időt Jess-nek, hogy feldolgozza. Ő mindig mindent<br />
kielemez, ezért nehezen birkózik meg a természetfelettivel.<br />
-Nehezen fogadom el a lehetetlent –kiabáltam. –Azt, ami nincs is<br />
Apa ebben a percben tért vissza a konyhába, kezében egy megbarnult tekerccsel. –<br />
Történetesen, sok ember nem hisz a halhatatlanok létezésében. –jegyezte meg apa,<br />
óvatosan az asztalra helyezte a papírt. –Az 1980-as évek kétségkívül kritikus időszak volt a<br />
romániai vámpíroknak. Nagy tisztogatások voltak pár havonta. Sok rendes vámpírt<br />
kivégeztek.<br />
-A szüleid-akik az ő kultúrájukban nagy befolyással rendelkeztek- rájöttek, hogy ők is a<br />
kivégzendők listáján vannak, ezért ránk bíztak téged, mielőtt meggyilkolták volna őket, azt<br />
remélték, hogy Amerikában biztonságban lehetsz. –tette hozzá anya.<br />
-Az emberek nem isznak vért. –ismételtem. –Ők sem. Nem láttátok, hogy a szüleim<br />
vámpírokként viselkedtek, ugye –érveltem. –Sosem láttátok, hogy szemfogakat<br />
növesztenek és nyakakat harapnak meg, ugye Tudom, hogy nem. Mert nem történt meg.<br />
-Nem. –ismerte be anya. Újra megfogta a kezeimet. –Nem engedték, hogy megnézzük.<br />
-Mert nem is történt meg. –mondtam megint.<br />
-Nem. –szólt közbe Lucius. –Azért, mert a harapás nagyon személyes és intim. Nem hívsz<br />
csak úgy meg embereket, hogy nézzék. A vámpírok érzékenyek, nincsenek oda a<br />
nyilvánosságért. Az Isten szerelmére. Kerüljük a feltűnést.
-Nincs okunk azt feltételezni, hogy bárki is hazudott nekünk a vérszívásról. –tette hozzá anya.<br />
–Ez nem olyan dolog, ami miatt ki kéne akadnod. Ez nekik teljesen normális volt. Ha te is ott<br />
nőttél volna fel Romániában, ebben a kultúrában, neked is természetesnek tűnne.<br />
Elhúztam a kezeim. –Én ezt nem hiszem el.<br />
Lucius nagyot sóhajtott és abbahagyta a bámészkodást. –Őszintén szólva, én ezt már nem<br />
bírom így tovább. A történet egyszerű. Te, Antanasia, te vagy az utolsó leszármazottja egy<br />
nagy múltú, erős vámpírcsaládnak, a Dragomiroknak. Vámpír nemes vagy.<br />
Ez most megnevettetett, egy vinnyogó, hisztérikus nevetésben törtem ki. –Vámpír nemes<br />
vagyok. Persze.<br />
-Igen. Nemes. Az utolsó rész a történetben pedig az, amit a szüleid még mindig vonakodnak<br />
megemlíteni. –Lucius összefont karokkal hajolt át hozzám az asztal túloldaláról. –Te egy<br />
vámpír hercegnő vagy- a Dragomirok vezetője. Én egy vámpír herceg vagyok, vezetője egy<br />
hasonló erejű családnak, a Vladescu-nak. Azt mondanám inkább, hogy erősebb, de most nem<br />
ez a lényeg. Egymásnak rendeltek minket egy eljegyzési ceremóniában, nem sokkal a<br />
születésünk után.<br />
Anyára néztem segítséget remélve, de az nem jött. –A szertartás kissé drámai és nagyon<br />
alaposa meg volt tervezve.<br />
-Egy óriási barlangban tartották a Kárpátokban. –egészítette ki apa. –Mindenhol gyertyák<br />
voltak. –Szerelmes ámulattal nézett anyura. –Egy kívülálló sem lehetett még tanúja ennek.<br />
Csak bámultam őket. –Ti ott voltatok A ceremónián<br />
-Ó, rengeteg vámpírral találkoztunk azon az úton, sok szertartást láttunk. –anya<br />
elmosolyodott, ahogy visszaemlékezett. –El kéne olvasnod a kutatási feljegyzéseim a Kelet-<br />
Európai népi kultúrákról szóló naplómban. Egy igazán bensőséges leírás lett, ha mondhatok<br />
ilyet.<br />
-Had fejezzem be, kérem. –morogta Lucius.<br />
-Csak nyugi. –korholta apa. –A mi demokráciánk szerint mindenkinek jogában áll beszélni.
Abból a lenéző pillantásból, amit Lucius apára vetett tudta, hogy nem igazán érdekli a mi kis<br />
demokráciánk. A káprázatos Drakula ismét figyelmet kér. –Az eljegyzési ceremónia<br />
megpecsételte a sorsunkat, Antanasia. Összeházasodunk, amint eléred a megfelelő kort. A<br />
vérvonalaink egyesülnek, mindkét család ereje egyesül és véget ér egy több éves<br />
ellenségeskedésnek és háborúnak. –Fekete szemei csillogtak, a gondolatai messze jártak. –<br />
Dicsőséges pillanat lesz a történelmünkben, mikor a trónra lépünk. Öt millió vámpír –a te<br />
családod és az én családom egyesítve- mind a mi uralmunk alatt. –Az úgynevezett<br />
vőlegényem visszatért a valóságba és egy grimaszt küldött felém. –Minden nehezebb részt<br />
én fogok végezni, természetesen bölcs vezetőként.<br />
-Ti mind megőrültetek. –jelentettem ki, egyik arcról a másikra nézve. –Ez őrültség.<br />
Lucius közelebb hajolt hozzám, így már szemtől szemben voltunk. Most először kíváncsiságot<br />
láttam a szemében, nem undort, megvetést, vagy nyers erőt. –Tényleg olyan elviselhetetlen<br />
lenne, Antanasia Velem lenni<br />
Nem tudtam biztosan mit akart ezzel mondani, de azt hiszem… rólunk beszélt, de nem a<br />
politikai erőink egyesítésére gondolt, hanem romantikus értelemben mondta.<br />
Nem mondtam semmit. Lucius Vladescu tényleg azt hitte, hogy beleszeretek azért, mert jól<br />
néz ki Egy gyilkosba Azt hitte érdekel, hogy olyan volt az illata, mint a legcsábítóbb parfüm,<br />
amit valaha is éreztem…<br />
-Mutassuk meg neki a tekercset. –vágott közbe apa, megtörve a pillanatot.<br />
-Igen, itt az idő. –értett vele egyet anya.<br />
Majdnem megfeledkeztem a megsárgult lapról, de most apa is leült és óvatosan szétnyitotta<br />
a tekercset a konyhaasztalon. A gyűrött papír ropogott, ahogy gyengéden kisimította. A<br />
szavak –románul voltak persze- számomra semmit nem jelentettek, de valami hivatalos<br />
dokumentumnak tűnt a rengeteg aláírással az alján. Elfordítottam a tekintetem, nem<br />
akartam közelebbről is megnézni azt a sok badarságot.<br />
-Talán fordítanom kéne. –ajánlkozott Lucius és felállt. –Hacsak Antanasia nem tanult<br />
Románul.<br />
-Persze. Az a következő a teendőim listáján. –sziszegtem összeszorított fogakkal. Sok nyelvet<br />
beszélő felvágós.<br />
-Bölcsen tennéd, ha elkezdenéd tanulni, leendő menyasszonyom. –válaszolta Lucius, még<br />
közelebb araszolva hozzám, áthajol a vállam felett, hogy olvasni tudjon. Éreztem a leheletét
az arcomon. Természetesen hűvös és édes volt. A józan ítélőképességem ellenére újra és<br />
újra belélegeztem a szokatlan parfümöt, mélyen beszívva a tüdőmbe. Lucius annyira közel<br />
volt, hogy fekete göndör hajam az állát súrolta, elsöpörte a kósza tincseket az útból, ujjainak<br />
a hegye eközben súrolta az arcomat. Beleremegtem az érintésbe. Az érzés váratlanul ért, a<br />
gyomrom is megremegett.<br />
Ha Lucius érezte is azt amit én, akkor se látszott rajta, mereven bámulta a dokumentumot.<br />
Kezdek szédülni az illatától Képzelődöm<br />
Óvatosan megemeltem magam egy kicsit a székben, próbáltam nem hozzáérni újra, mialatt<br />
arrogáns vendégünk végigfuttatta az ujját az első soron. –Ezt azt mondja ki, hogy te,<br />
Antanasia Dragomir, az ígéret szerint össze fogsz házasodni velem, Lucius Vladescu-val, nem<br />
sokkal a felnőtté válásod, vagyis a tizennyolcadik életéved betöltése utá, mindezt azok<br />
részvételévek, akik beleegyeztek a szövetség létrejöttébe. A házassággal klánjaink békében<br />
kell, hogy egyesüljenek. –visszahúzódott. –Ahogy mondtam, nagyon egyszerű, tényleg. Nézd<br />
csak, itt a nevelőapád aláírása. Az nevelőanyádé is.<br />
Nem tudtam megállni, hogy ne nézzek oda, amikor ezt mondta. A szüleim aláírása tényleg<br />
ott volt a papíron, az ismeretlen Román szavak között. Árulók. Eltoltam a tekercset magam<br />
elől, majd karba tett kézzel a szüleimre néztem. –Hogy tudtatok így elígérni, mint… mint<br />
valami… díjnyertes tehenet<br />
-Mi nem ígértünk el téged, Jessica. –mondta anya gyengéden. –Akkor még nem voltál a<br />
lányunk. Mi többnyire azért voltunk ott, hogy a kutatásom révén betekintést nyerhessünk<br />
egy különleges szertartásba. Ez hetekkel a tisztogatások előtt volt, hetekkel azelőtt, hogy<br />
örökbe fogadtunk. Nem sejtettük, mit hoz a jövő.<br />
-Amellett, senki nem ajándékoz el tehenet. –horkantott fel Lucius. –Ki ígérne el egy<br />
szarvasmarhát Te egy vámpír hercegnő vagy. A végzeted nem teljesen a sajátod.<br />
Hercegnő… Ő tényleg azt hiszi, hogy én egy vámpír hercegnő vagyok… Teljesen elfelejtettem<br />
azt a különös, szinte örömteli érzést, amikor végigsimította az arcom, mikor a valóság ismét<br />
rám tört. Lucius Vladescu egy elmebeteg.<br />
-Ha vámpír lennék, meg akarnék harapni valakit. Szomjaznék a vérre. –mondtam,<br />
elkeseredetten próbáltam találni egy olyan okot, ami a beszélgetés lehetetlenségét igazolja.<br />
-Majd felszínre tör a valódi természeted. –ígérte Lucius. –Most töltöd csak be azt a kort.<br />
Mikor először megharaplak, akkor leszel vámpír. Hoztam neked egy könyvet –mondhatni<br />
útmutatót-, ami majd mindent megmagyaráz…
Olyan gyorsan álltam fel, hogy fellöktem a székem, ami hangosan koppant, mikor a földre<br />
ért. –Nem fog megharapni. –vágtam közbe, remegő ujjaimmal Lucius-ra mutatva. –Nem<br />
fogok Romániába menni, és nem fogok hozzámenni. Nem érdekel semmilyen eljegyzési<br />
ceremónia.<br />
-Tisztelni fogod a szerződést. –mennydörögte Lucius. Nem tanács volt.<br />
Lucius, nyugodj meg. Ne próbálj felette uralkodni. –mondta apa, hátradőlt a székén és<br />
végigsimított a szakállán. –Mondtam neked, hogy itt demokrácia van. Vegyünk mindannyian<br />
egy mély levegőt, ahogy Ghandi szokta mondani: „Nekünk magunknak kell azzá a változássá<br />
lenni, amit látni szeretnénk.<br />
Lucius-szal biztosan nem ellenkezett még senki, mivel őszintén meghökkent apa szigorú,<br />
mégis lágy megszólalásán és mérlegelte a helyzetet. –Egyáltalán mit akar ez jelenteni –<br />
kérdezte végül.<br />
-Senki nem hoz ma meg semmilyen döntést. –fordította anya. –Késő van, mi pedig mind<br />
fáradtak vagyunk. Túl sok volt az információ egyszerre. Emellett, Lucius, Jessica még nem<br />
kész megfontolni egy házasságot. Az Isten szerelmére, még csak nem is csókolózott.<br />
Lucius önelégült mosolyt villantott felém, felhúzva az egyik szemöldökét. –Tényleg Nem<br />
voltak udvarlóid Milyen meglepő. Azt hittem, ahogy a vasvillával bánsz vonzó az egyedülálló<br />
férfiaknak itt a vidéken.<br />
Meg akartam halni. Meghalni itt rögtön. Oda akartam futni a késtartóhoz, megragadni a<br />
legnagyobbat, amit találhatok és beledöfni a szívembe. Leleplezni, hogy még nem is<br />
csókoltam meg senkit rosszabb volt, mint vámpír hercegnőnek lenni. A vámpírtörténet csak<br />
egy nevetséges mese volt, de a tapasztalatlanságom… az igazi volt. –Anya! Ez olyan kínos.<br />
Muszáj volt elmondanod neki<br />
-Jessica, végül is igaz. Nem akarom, hogy Lucius azt higgye, te egy tapasztalt fiatal hölgy vagy,<br />
aki készen áll a házasságra.<br />
-Nem fogom ezt előnyömre fordítani. –ígérte Lucius, úgy tűnt komolyan is gondolja. –<br />
Természetesen belekényszeríteni sem fogom a házasságba. Új századot írunk. Sajnos. De<br />
attól tartok, muszáj udvarolnom, míg Antanasia rá nem jön, hogy mellettem van a helye.<br />
Ahogy rá is fog.<br />
-Nem fogok.
Lucius ezt teljes mértékben elengedte a füle mellett. –A klánjaink kapcsolata a legöregebb,<br />
legerősebb tagok utasítása, a Dragomir és a Vladescu családból származó Véneké. A Vének<br />
pedig mindig elérik, amit akarnak.<br />
Most anya állt fel. –Ez Jessica döntése lesz, Lucius.<br />
-Természetesen. –habár a Lucius arcán megjelenő leereszkedő mosoly másról árulkodott. –<br />
Nos, hol szállhatok meg<br />
-Megszállni –pislogott apa zavartan.<br />
-Igen. Aludni. –erősítette meg Lucius. –Hosszú utam volt, el kellett viselnem az első őrült<br />
napom abban az úgynevezett iskolában, és kimerült vagyok.<br />
-Nem mész vissza az iskolába. –tiltakoztam pánikolva. El is feledkeztem a suliról. –Nem<br />
teheted.<br />
-Természetesen iskolába fogok járni. –felelte Lucius.<br />
-Egyáltalán, hogyan intézted el, hogy felvegyenek –kérdezte anya.<br />
-Cserediákként vagyok itt. –magyarázta Lucius. –A Vének úgy gondolták, hogy nehéz lenne<br />
megmagyarázni a hosszabb ittlétem másképpen. A vámpírok nem szeretnek gyanút kelteni,<br />
mint ezt maguk is tudják. Jobb szeretünk beolvadni.<br />
Beolvadni Egy bársonykabátban nyáron Lebanon megyében, Pennsylvániában Az állam<br />
farm vidékének konzervatív bologna-készítő középpontjában, ahol az izmos német emberek<br />
még mindig úgy gondolják, hogy a lyukasztott fül radikális és biztosan a pokol kapuja<br />
-Szóval tényleg külföldi cserediák vagy –nyögte apa.<br />
-Igen. A maguk cserediákja, hogy pontosak legyünk. –tette hozzá Lucius.<br />
Anya figyelmeztetően felemelte az egyik kezét. –Mi ebbe nem mentünk bele.<br />
-Úgy van. –toldotta meg apa. –Nem kellett volna aláírnunk valamit Nincs papírmunka<br />
Lucius felnevetett. –Ó, a papírmunka. Egy aprócska részlet, amiről gondoskodtak<br />
Romániában. Akinek van egy kis esze, nem utasítja vissza a Vladescu klánt. Az udvariatlan<br />
lenne. És hát a következményei annak, ha elutasítanak minket… hát, mondjuk úgy, hogy az<br />
emberek szívesen nyújtják nekünk a nyakukat.
-Lucius, beszélned kellett volna velünk. –tiltakozott anya.<br />
Lucius enyhén megvonta a vállát. –Igen, lehet, hogy átléptük a határokat ennél a lépésnél.<br />
De ismerjék be, megtiszteltetés számukra, hogy üdvözölhetnek. Tudták, hogy ez a nap –és én<br />
is- el fog jönni.<br />
Apa megköszörülte a torkát és anyára nézett. –Megígértük a Dragomiroknak évekkel ezelőtt,<br />
hogy, ha eljön az idő…<br />
-Ó, Ned, nem is tudom. Jessica érzéseit is figyelembe kell vennünk…<br />
-Tettek egy esküt a családomnak. –emlékeztette őket Lucius. –Emellett nem tudok máshova<br />
menni. Nem fogok visszatérni abba a fogadóba a városban, ahol előző éjjel aludtam. Az Isten<br />
szerelmére, a szobában minden a disznókról szólt. Malac tapéta, malacos kacatok<br />
mindenfelé. Egy Vladescu nem alszik sertéssel.<br />
Anya felsóhajtott, támogatóan a vállamra helyezte a kezét. –Azt hiszem, Lucius maradhatna<br />
addig a garázs feletti vendégszobában, míg kitaláljuk, hogy mi legyen. Rendben, Jessie Csak<br />
átmeneti, biztos vagyok benne.<br />
-Hé, ez a ti farmotok. –motyogtam. Tudtam, hogy vesztettem. Anyáék minden elkóborolt<br />
állatot befogadnak. Elveszett macskákat, kóbor kutyákat… Ha otthontalan volt, élhetett<br />
bármi a farmunkon, még akkor is, ha azzal fenyegetett, hogy megharap.<br />
És így történt, hogy egy tinédzser, aki történetesen vámpír volt, került a mellettem lévő<br />
garázsunkba, a megismételhetetlen végzős évem kezdetén. Nem is akármilyen vámpír volt.<br />
Az arrogáns, basáskodó jegyesem. Az utolsó ember a pokolban –vagy inkább a pokolból-,<br />
akivel együtt mennék suliba, vagy együtt lennék egy örökkévalóságig.<br />
Ébren feküdtem fél éjszaka, a felfordult életemről elmélkedve. Az igazi szüleimre gondoltam,<br />
akik azt állították, hogy vért isznak -és akikre nem akartam többet gondolni. Már semmit<br />
nem tudtam tenni velük, csak száműzni őket a fejemből. A történetük rejtve kell –és fog ishogy<br />
maradjon a múltban.<br />
De a jövő… csak egy randira vágytam Jake Zinn-nel, egy normális fiúval, garázsbeli őrült<br />
vőlegényem helyett. Mintha nem hitte volna már így is az egész iskola azt, hogy a családom<br />
kissé bizarr, apa jógája és a nem túl termékeny organikus, hús nélküli farmja miatt, és hogy<br />
anyám tartja fenn a családot, aki mondvacsinált bálványokat tanulmányozott. Most… most<br />
már tényleg kiközösítenének. A gimnazista lány, aki el van jegyezve egy élőhalottal.
És még micsoda élőhalottal.<br />
Az ágyban fekve nem tudtam nem felidézni Lucius parfümjének illatát, amikor közelebb<br />
hajolt hozzám. Az erőt, amit mindenkire kiterjesztett angol irodalmon. Az érintését, amikor<br />
az arcomhoz ért. A kijelentését, hogy egy nap belém mélyeszti a fogait.<br />
Istenem, micsoda őrült.<br />
Lerúgtam a takarót, felültem, és elhúztam a függönyt, átnéztem a garázsra. Még égett a<br />
villany az emeleti szobában. Lucius ébren volt. Mit csinálhatott<br />
Nagyot nyelve, visszazuhantam a párnákra és ráhúztam a takarót a torkomra –a drága,<br />
sérülékeny és még csókolatlan torkomra-, félig kívánva, félig rettegve a reggelt.<br />
7. <strong>fejezet</strong><br />
Tisztelt Vasile nagybátyám,<br />
A Packwood család lerobbant garázsa fölött lévő „lakosztályomból” írok neked, ahol<br />
elszállásoltak, mint valami nem kívánt járművet, vagy egy elhagyott poggyászt,<br />
kétségtelenül éjjel nappal áporodott kipufogógázt fogok belélegezni.<br />
Habár csak pár hétig fogok itt tartózkodni, már most hiányolom a Kárpátok egyenetlen<br />
pompáját, a farkasok borzongató és gyönyörű énekét éjjel. Csak amikor egy ilyen<br />
veszélytelen és földhöz ragadt helyen van az ember, akkor érti meg igazán az ember,<br />
mennyire tudnak neki hiányozni a világ sötét helyei.<br />
Itt az ember azon aggódik, hogy nekimegy egy szénával teli vagonnak a szűk autóúton (és<br />
még Romániára mondják, hogy elmaradott!) vagy, hogy lesz-e valami „jó műsor” a<br />
tévékészülékben este. (Packwood-ék voltak olyan kedvesek és elláttak engem egy tévével itt<br />
a száműzetésemben, amire csak egy amerikai szóval tudtam válaszolni: „Ejha”)<br />
De természetesen belátom, hogy nem a szórakozás, vagy a művészet, vagy az építészet miatt<br />
vagyok itt. (Lehetek még valaha boldog szárnyaló Gótikus kastélyunkban, miután<br />
végigsétálhattam a Woodrow Wilson Gimnázium költői zengésű linóleumán) Nem kéne<br />
annyira koncentrálnom a kosztra sem. (Most komolyan Vasile, ez a vegetáriánusok<br />
menyországa.) Sem a diáktársaim sziporkázó társalgásaira. ( A szeret szó már nem is olyan<br />
szimpatikus többé.)<br />
De eltértem a témától.
A lány, Vasile. A lány. Képzeld milyen meglepett voltam, mikor a jövendőbeli feleségem –a<br />
„hercegnőm”- térdig gázolva találtam az állatürülékben, amikor átkiabált egy istállón, aztán<br />
pedig lábon szúrt egy földművelési eszközzel, mint valami őrült. Nem is említve a tényt, hogy<br />
a ló ürülék teljesen befedte a férfias csizmáját; már említeni is borzalmas.<br />
Szükségtelen. Goromba. Nem működik együtt. Nem értékeli a kultúráját, a kötelességét, a<br />
végzetét, a ritka lehetőséget, ami megadatott neki a születésénél fogva.<br />
Összefoglalva, Jessica Packwood nem vámpír. Az amerikai élet úgy tűnik kitörölte a leendő<br />
hercegnőnkből minden nyomát a királyi vérnek, ami születésekor a vérében keringett. Ha<br />
szabad ilyet mondanom, szörnyű kulturális agymosáson ment keresztül.<br />
Birtokában van a fekete, göndör hajkoronának, ami a romániai asszonyokat olyan<br />
különlegessé teszi, de ő igyekszik vasalással és olajozással akarja megzabolázni, hogy olyan<br />
legyen, mint más amerikai tinédzserek. De miért akarna más lenni<br />
A divatízlése pedig… Vajon mennyi farmerüzem lehet erre A lovas és geometriai ábrákkal<br />
teli pólók szörnyűek… Ez itt tényleg „menő” Annyira fájna normális ruhát viselni<br />
Mosolyogni<br />
Vasile, elismerem, hogy megtiszteltetés számomra, hogy kapcsolatom lehet ezzel a fiatal<br />
hölggyel, de most komolyan, képes lesz vezetni az embereinket Ami pedig a fizikai<br />
érintkezést illeti… Nos, bármilyen részletet tudsz biztosítani a kötelességeimből, nagyra<br />
értékelném.<br />
Tudod jól, hogy megtennék „mindent a csapatért” –ez egy új amerikai kifejezés, amit itt<br />
tanultam- de őszintén, úgy tűnik az események kicsúsztak az ellenőrzésünk alól. Talán<br />
bölcsebb lenne az egészet lefújni, és reménykedni a legjobbakban. Biztosak vagytok benne,<br />
hogy kitörne a háború a két klán között, ha az egyezség nem teljesül Ha csak pár fő<br />
összecsapásról van szó minimális veszteségekkel, azt mondom, fontoljuk meg ezt a házassági<br />
szerződést. De természetesen a te véleményed az első.<br />
Addig is folytatnom kell az eddig nem túl eredményes próbálkozásom, hogy kitanítsam és<br />
eljegyezzem ezt a lehetetlen nőszemélyt, ebben a sorrendben. De kérlek, Vasile –fontold<br />
meg az érveimet.<br />
Kötelességét teljesítő unokaöcséd<br />
Lucius Vladescu
U.I.: Beajánlottak a kosárlabda csapatba. Az edző szerint be kéne állnom!<br />
8. <strong>fejezet</strong><br />
-NEM TUDOM MEGCSINÁLNI. –panaszkodott Mindy, és egy újabb rossz választ húzott át.<br />
-Ezek a feladatok nem is nehezek. –mondtam. Hála Istennek ez az utolsó év, hogy<br />
korrepetálnom kell Mindy-t matekból. A számítás kifogott rajta és csak egymás idegeire<br />
mentünk. Biztosan nem segített az sem, hogy a szobámban eszméletlenül meleg volt.<br />
Mindegy mennyit könyörögtem apunak, hogy vegyünk egy légkondicionáló gépet nekem,<br />
lerázott azzal, hogy energiát pazarol. Felvettem a könyvet és olvasni kezdtem a feladatot. –<br />
Két férfi vonattal utazik, ami elhagyva az állomást…<br />
-Senki nem utazik már vonattal. –hisztizett Mindy. –Miért kell mindig vonatról beszélnünk<br />
Miért nem lehetnek, mondjuk repülők<br />
Felnéztem a könyvből. –Lehetetlen téged tanítani.<br />
-Ha már a tanításnál tartunk, mit szólsz Lucius mai alakításához Mrs. Wilhelm teljesen odáig<br />
volt, mikor azt a beszédet tartotta Hamletről. –megállt. –Érdekessé tett, egy Dániáról szóló<br />
színdarabot.<br />
-Visszatérve a problémára…<br />
-Tényleg, hol van egyáltalán Lukey –Mindy teljesen elfeledkezett a számításról, felugrott az<br />
ágyamon, hogy kinézhessen a nyitott ablakon. Elhúzta a függönyöket és kikiáltott. –Looooocious!<br />
Gyere ki játszani… Mindy látni szeretne…<br />
-Kérlek ne hívd ide. –kértem tőle, komolyan is gondoltam.<br />
-Csak egy gyors pillantás azokra a szexi fekete szemekre… -Mindy kihajolt az ablakon. –Hé,<br />
jön valaki. Egy furgon van az úton.<br />
-Ki az –kérdeztem közömbösen. Valószínűleg apa egyik jógadiákja volt, aki korábban<br />
érkezett az órára. Hallottam a kerekek tompa zaját a fövényen, majd leállt a motor.<br />
A legjobb barátnőm megfordult és elengedte a függönyt. –Jake. Ez Jake kék furgonja. Az<br />
istálló mellett állt meg.<br />
Jake
Próbáltam közömbösnek hangozni. –Ó, az csak a rendelésünk. Jake-ék farmjáról vásárolunk<br />
szénát. Kipakolja és el is megy pár perc múlva.<br />
Ó. –Mindy megemésztette a hallottakat, majd megpördült, újra kihajolt és kikiabált. – Hé,<br />
Jake! Mindjárt lemegyünk!<br />
Nem. Ezt biztosan nem tette meg. –Mindy. Egy lyukas póló van rajtam. Nem is vagyok<br />
kisminkelve.<br />
-Jól nézel ki. –nem is törődött a tiltakozásommal, lerángatott a karomnál fogva. –Emellett<br />
már azt mondtam neki, hogy lemegyünk.<br />
Vonakodva hagytam, hogy lerángasson és kivezessen. –Ugye tudod, hogy ezért még<br />
megöllek<br />
Mindy nem is figyelt rám. –Nincs rajta ing. –suttogta, miközben átrángatott az udvaron,<br />
egyenesen Jake furgonja felé. A kocsi hátuljánál volt, szénabálákat pakolt a földre. –Nézd<br />
azokat az izmokat.<br />
Megráztam a kezét. –Mindy, csend legyen!<br />
-Au! –kiszabadította a kezét és rám morgott.<br />
-Mire készültök –mosolygott Jake, abbahagyva a munkát. Előhúzott egy tarka kendőt a<br />
zsebéből és letörölte az izzadságot a homlokáról. Behajlította a bicepszét és hat gyönyörű<br />
izom feszült és csillant meg a lemenő nap fényében.<br />
-Csak matekot tanulunk. –mondtam, közben a kezemmel eltakartam a lyukat a pólómon, ami<br />
pontosan a hasam fölött volt, ami történetesen még mindig fájt a nyári pitevacsoráktól.<br />
-Nem jössz be inni valamit, miután végeztél –ajánlotta fel Mindy, mintha otthon lenne.<br />
-Köszönöm, az jól esne. –egyezett bele Jake vigyorogva. –Csak had fejezzem be a kirakodást,<br />
mielőtt lemegy a nap.<br />
Mindy oldalba bökött jelezve, hogy ideje lenne bemennünk. –Felvehetnél egy másik pólót. –<br />
motyogta a fülebe.<br />
-Akkor majd találkozunk odabenn. –mondtam Jake-nek, lopva még utoljára ránéztem a<br />
mellizmaira. Nem rossz.
De ahogy a ház felé fordultam megláttam a romániai cserediátok a garázs falának dőlve, a<br />
kezeit összefonta a mellkasa előtt.<br />
Talán csak a halvány fény rajzolt ijesztő árnyékokat merev arcára, de nem tűnt túl<br />
boldognak.<br />
9. <strong>fejezet</strong><br />
-HOLNAP MAGADNAK KELL boldogulnod, nem érdekel, mit mond anya. –figyelmeztettem<br />
Lucius-t, aki követett engem végig az ebédlőben, elutasítva minden kínálatot. –Már ismered<br />
a rendszert.<br />
-Ó, igen. –mondta. Egy ujjal tolta a tálcát, mintha mérgező lenne. –Állítsd sorba az<br />
embereket, mint a teheneket az etetőnél, adj nekik olyan ételt, ami a haszonállatoknak való,<br />
és kényszerítsd, hogy fölé görnyedve elfogyasszák, miniatűr asztaloknál összezsúfolódva.<br />
-Csak vegyél valamit. –motyogtam és vettem magamnak egy szendvicset. –A sloppy joe nem<br />
is olyan rossz, mint hiszed.<br />
Lucius megfogta a kezem, ujjai szorosan ráfonódtak a csuklómra. Olyan hűvösek voltak. –<br />
Jessica… az hús De a szüleid tilalma…<br />
-Amit anya és apa nem tud, az nem fáj nekik. –mondtam, elvettem a kezem és tovább toltam<br />
a tálcát. Megdörzsöltem a csuklóm, hogy felmelegedjen kicsit. –Úgyhogy ne mond el nekik!<br />
-Micsoda engedetlenséd és lázadás tőled. –mosolygott Lucius, hangjában helyeslés csengett.<br />
–Teljes mértékben melletted állok.<br />
-Nem igazán érdekel, hogy támogatsz-e vagy nem.<br />
-Hát persze. –Lucius elvett néhány franciasültet. –Cartofi Pai. Legalább ilyen nálunk is van<br />
Romániában.<br />
-Amugy azt az italt honnan szerezted –kérdeztem a tálcáján lévő ORANGE JULIUS feliratú,<br />
dobozos üdítőre bökve. –Tudod jól, hogy nem hagyhatod el az iskola területét.<br />
-Jajj, a fogva tartás rémségei. –sóhajtott Lucius, felemelte a dobozt és ivott egy kortyot a<br />
vastag szívószálon át. Piros, csomós ital kúszott lomhán felfelé. Elégedetten nyelt egy nagyot.
–Nem elég, hogy elválasszon a Strawberry Julius-tól adta gyönyörtől. „Azt hiszem, függő<br />
vagyok.”<br />
-Ki kéne dobnod. –mondtam a doboz felé nyúlva. –Komolyan, ha elkapnak…<br />
Lucius elemelte az üdítőt, mielőtt elérhettem volna. –Szerintem nem. Nem szeretném, ha<br />
kilöttyintenéd.<br />
Felnéztem az arcára, hátha megfejtem, mire gondolt. Fekete szemeiben pajkos fény csillant.<br />
-Gyere már. –mondtam, és vettem egy citromos zselét. –Feltartjuk a sort. Fizethetnénk, ha<br />
nem akarsz mást.<br />
Odacipeltük a tálcáinkat a pénztárhoz, és ahogy beletúrtam a zsebembe, Lucius elővette a<br />
pénztárcáját. –Engedd, meg.<br />
-Szó sem lehet róla. –Találtam pár összehajtott dollárt a zsebemben, de Lucius gyorsabb volt.<br />
Odanyújtott a büfésnek egy húszdolláros csekket.<br />
-Tartsa meg a visszajárót. –mosolygott rá, elrakta a tárcáját és felvette a tálcáinkat.<br />
-De… -kezdett a nő tiltakozni.<br />
-Még nem szokott hozzá a pénznemünkhöz. –magyaráztam neki, és Lucius felé fordultam. –<br />
Az ebédünk csak hat dollárba szokott kerülni.<br />
Lucius felhorkant. –Azt hiszed Jessica, hogy nem ismerem számtalan ország pénznemétkülönösen<br />
az amerikai dollárt, ami az általános mérték Romániában élek, nem egy<br />
dobozban.<br />
A büfésnő még mindig a kezében tartotta a visszajárót, bizonytalanul méregetett minket. –<br />
Később odaadom neki. –mondtam, és elvettem tőle a pénzt.<br />
-Nézd, ott van Melinda. –jegyezte meg Lucius, mindkét tálcát a kezében tartotta. –Kicsit<br />
hisztérikusan integet. Ő egy kicsit olyan… túl lelkes, nem<br />
-Gondolom velünk eszel. –sóhajtottam és követtem őt az asztalok közt Mindy felé araszolva.<br />
Néhány másik diák felnézett, vagy elhúzódott, ahogy a magas tinédzser elhaladt mellettük a<br />
fehér ingében, fekete nadrágjában és fényes bakancsában. Úgy tűnt Lucius-t egyáltalán nem<br />
zavarta a figyelem. Valójában úgy tűnt, mintha szerinte nem is érdemelne mást.
Szia, Jess. –vigyorgott Mindy, ahogy az asztalhoz értünk. Elpirult. –Szia, Lucius.<br />
-Melinda, örülök, hogy látlak. –mondta Lucius és az asztalra tette a két tálcát. –Elbűvölően<br />
nézel ki.<br />
A barátnőm még jobban elpirult. –Köszönöm. Biztosan az új ingem miatt van. Abercrombie,<br />
egy outlet-ben vettem. –Lucius szorosan testhez simuló nadrágjára mutatott. –Ha már a<br />
ruháknál tartunk, az a nadrág nagyon dögös. Romában mindenki így öltözik Vagy csak az<br />
arisztokrata gyerekek<br />
-Románia. –javítottam ki. –Nem Róma.<br />
-Ugyan már, az is Európa. –legyintett le Mindy, gondolataiba merülve bámulta tovább<br />
Lucius-t. –Mindegy, a nadrág akkor is szuperdögös.<br />
Lucius elmosolyodott. –Majd megmondom a tervezőmnek, hogy a munkája dögös és<br />
szuperdögös. Szerintem rendkívül örülni fog, hogy a ruhája versenyre kelhet a divattal.<br />
Ki akart húzni nekem egy széket, de most én kaptam el a karját. –Majd én.<br />
-Ahogy kívánod. –mondta hátrébb lépve.<br />
-Ó, bárcsak Romániában élnék. –sóhajtott fel Mindy, pufók kezeivel megtámasztva az állát. –<br />
A viselkedésed olyan…<br />
-Kifogástalan. –segítette ki Lucius.<br />
-Remek. –morogtam a tálcámon kutatva. –A kanalat elfelejtettem.<br />
-Azonnal jövök. –ajánlkozott Lucius és már fel is pattant.<br />
-Nem, majd én. –tiltakoztam, és én is felálltam.<br />
Lucius a székem mögé lépett, a kezét a vállamra tette, aztán szigorúan, de gyengéden<br />
visszanyomott a székre. Fölém hajolt, gyengéden beszélt, még mindig fogta a karomat.<br />
Hűvös lehelete simogatta a fülem, a gyomromban pedig megint éreztem azt a csiklandós,<br />
árulkodó érzést.<br />
-Jessica. Az Isten szerelmére. –mondta. –Engedd meg, hogy legalább egy normális dolgot<br />
megtegyek érted. Azzal ellentétben, amit mondanak neked, az udvariasság nem jelenti azt,
hogy a nők gyengék. Ez mutatja, hogy erőd van felettünk. Egy Vladescu csak ezt a fajta<br />
kiszolgálást tanulja, én pedig örömmel teszem meg. Neked pedig illik örömmel elfogadnod.<br />
Lucius elengedte a vállam és már el is tűnt, mielőtt válaszolhattam volna.<br />
-Fogalmam sincs, mit akart ezzel mondani, de úgy hangzott, mint a legdögösebb dolog, amit<br />
valaha hallottam. –Mindy követte Luciust a szemével. –Hogy lehetsz ilyen szerencsés Az én<br />
szüleim miért nem hívnak meg egy cserediákot<br />
-Bárcsak a te problémád lenne, nem az enyém. – mondtam. Ó, mennyire szeretném. Ha<br />
Mindy tudná valójában Lucius Vladescu milyen őrült volt. Hogy minek vallotta magát. –Miért<br />
kell így viselkednie Azt szeretném, ha békén hagyna.<br />
Mindy beleszúrt egy szívószálat a csokis tejes dobozába. –Nem értelek, Jess. Mikor öt évesek<br />
voltunk, mindig hercegnőnek öltöztünk. Most pedig itt egy hús-vér herceg, aki csak rád vár,<br />
te pedig panaszkodsz.<br />
-Jajj, Min… csak ne bátorítsd, oké<br />
-Túlságosan ragaszkodsz Jake Zinn-hez, ezért nem veszed észre, hogy, az ég szerelmére, egy<br />
európai arisztokrata udvarol neked, Jess. Csak pazarolod az idődet egy olyan fiúra, aki<br />
szórakozásképp teheneket fej…<br />
-Jake családjának nincs is tehene. –tiltakoztam. –Ők termesztenek. Különben is, azt hittem,<br />
hogy kedveled Jake-et. Nyálcsorgatva nézted az izmait.<br />
-Ó, szia, Lucius. –csiripelte Mindy, és nyomatékosan belém rúgott az asztal alatt. –Gyors<br />
voltál.<br />
-Nem akartam, hogy a zselé íztelen legyen. –szólalt meg mögöttem Lucius és ismét áthajolt a<br />
vállam felett, hogy elrendezze az evőeszközöket a tálcámon. A villa a sloppy joe bal oldalára<br />
került, a kés és a kanál jobb oldalra. –Amerikában is így terítenek, ugye<br />
-Na és mit csinálsz még Romániában azon kívül, hogy a világ legjobb etikett iskolájába jársz<br />
–szólt közbe Mindy, mikor Lucius leült.<br />
Hátradőlt a fémszéken, kinyújtóztatta hosszú lábait, majd eltolta maga elől a franciasültet. –<br />
Nos, a tanításom nagyon precíz, mivel magántanuló vagyok. Szeretem az állandó utazásokat<br />
Bukarestre és Bécsbe, amikor olyan hangulatban vagyok. A vadászat népszerű a<br />
Kárpátokban. Ahogy a lovaglás is.
-Hé. Van valami közös bennetek. –kiáltott fel Mindy.<br />
Figyelmeztető pillantást vetettem rá.<br />
-Hát, igen.<br />
Lucius érdeklődve felvonta a szemöldökét. –Tényleg, Jessica Azt hittem a lovakkal való<br />
kapcsolatod az istállótakarításnál kimerül. –csipkelődött. –Nem is hittem, hogy tudod milyen<br />
a kilátás egy ló hátáról. Ezt eltitkoltad.<br />
-Mert nem akartam, hogy az istálló körül ólálkodj, hogy meglátogasd a lovam. –mondtam és<br />
haraptam egyet a tiltott SLOPPY JOE-mból.<br />
-Jess részt vesz a 4-H Lovas Show-ban az ősszel. –tette hozzá Mindy.<br />
Lucius helyeslően elmosolyodott. –Tudod a szülővárosomban, Sighisoara-ban én vagyok a<br />
legjobb lovas. Talán segíthetnék…<br />
-Nem! –kiáltottam fel, hangosabban, mint szerettem volna. Lejjebb vettem a hangerőt, csak<br />
utána válaszoltam. –Nincs szükségem segítségre, oké<br />
-Biztos Én voltam a Romániai Nemzetközi Amatőr Pólócsapat kapitánya.<br />
-Ó, az ég szerelmére. –motyogtam, belapátoltam egy nagy kanál citromos zselét a számba.<br />
-Óvatosabban a zselével, Packrat. –szólalt meg valaki a hátam mögött. –Máris úgy remegsz,<br />
mint egy teli tál.<br />
Csak ezt ne… Felnéztem és a kövér Frank Dormand-re és csatlósaira, Faith Crossra és a<br />
fiújára, Ethan Strausser-re, akik nevetve elsétáltak az asztalunk mellett.<br />
-Pont te beszélsz, Dormand –vágtam vissza. –Legalább nekem a zsír nem a fejemben van.<br />
De már nevetve el is tűntek.<br />
-Hálátlanok. –Lucius kiegyenesedett, hangjában érezni lehetett a hitetlenkedést. –Ő most<br />
tényleg kigúnyolt téged, Jessica<br />
Fel akart állni a székből, de elkaptam a karját. -Lucius, hagyd őket. Tudom kezelni. Mint<br />
mindig.
Lucius félig állva, hitetlenkedve rám nézett. –Hagyjam… hogy ez az… ez az agyatlan<br />
kigúnyoljon<br />
Szorosan markoltam a ruhája ujját, éreztem a dudorodó izmait, még az agyagon keresztül is.<br />
–Csak Frank Dormand szemétkedik, mint mindig. –mondtam. –Ne kezdj verekedni vele.<br />
Egy pillanatra úgy tűnt, Lucius elfeledkezett Frank-ről, hál’ istennek visszasüllyedt a székébe,<br />
döbbenten vizsgálva az arcomat. –Jessica… nem értem. Épp te neked kell gúnyolódást<br />
elviselned annyi ember közül…<br />
-Elég, Lucius! –Figyelmeztettem. Csendben könyörögtem, mélyen a szemébe nézve. Kérlek,<br />
ne említs vámpírokat, szerződéseket, vagy bármi mást rólam, vagy arról, hogy hercegnő<br />
vagyok. Ne Mindy előtt. Soha. –Tudom kezelni.<br />
Lucius vonakodva megadta magát. –Ahogy kívánod. De csak most az egyszer törődöm bele.<br />
Ilyen viselkedés idiótáktól –feléd, Jessica- nem marad megtorlatlanul.<br />
Hátradőlt a széken, keresztbe fonta a karjait, közben azt az ajtót figyelte, ahol Frank, Faith és<br />
Ethan eltűnt, úgy bámulta, mintha csak azt kívánná, hogy visszajöjjenek és belé kössenek.<br />
Mintha tervezgetné, elképzelné és megélné a fejében a küzdelmet. Olyan ijesztő arcot<br />
vágott, hogy most először életében még Mindy is csendben maradt.<br />
Csendben befejeztük az ebédet. Lucius semmit nem evett, csak ivott a Strawberry Julius-ból,<br />
egyszer-kétszer, mialatt az ajtót figyelte. Mikor elhagytuk az ebédlőt, az dobozt a kukába<br />
hajította, ami tompán koppant a szemetes oldalán, immár üresen.<br />
-Remélem szétrúgja egyszer Frank fenekét. –suttogta Mindy, mikor letette a tálcáját. –Nem<br />
lenne ellenfél számára. Olyan volt, mintha Lucius képes lenne ölni érted.<br />
Ahogy Mindy ezt mondta, a szavak szinte romantikusak voltak. De én láttam Lucius szemét,<br />
éreztem a dühét, ami összegyűlt az izmaiban a kezem alatt.<br />
-Nem, az, hogy Lucius Vladescu bosszút álljon értem, részemről egyáltalán nem volt<br />
romantikus. Valójában kényelmetlenül éreztem magam, szinte elborzasztott. De minél<br />
többet gondoltam rá, Frank, Ethan, Faith, Lucius - és én- együtt olyan kombináció voltunk,<br />
ami csakis pusztuláshoz vezethet.<br />
10. <strong>fejezet</strong><br />
TISZTELT VASILE NAGYBÁTYÁM!
A lencse kétségkívül egy sokoldalú és elpusztíthatatlan zöldség.<br />
Néhányan egyszerűen eszik: összekeverik a testvérével, az ostoba „bulgurral”; vagy<br />
beáztatják keserű borba egy „vega salátához. De a lencse sajnos mindig túléli. Persze itt a<br />
Packwood házban ezt a szívós kis hüvelyes növény kényszerrel is felélesztik, ha kell,<br />
mindenféle íz nélkül, mint mindig, és célozgatnak, míg még egy fáradhatatlan, golyószerű<br />
adagot nem raknak a tányérra várva, hogy meg is eszi valaki. Újra és újra és újra.<br />
És soha többet ne említsd a „zselét” és a „sloppy joe-t”.<br />
AZ ISTEN SZERELMÉRE, VASILE!<br />
Mennyit kell még elviselnem a klánok békéje érdekében Vagy feláldozom magam, mint az<br />
első rab egy olyan háborúban, ami még el sem kezdődött<br />
Őszintén, Vasile, nem csak az étellel van a baj. (Vagyis azzal, amit a Packwood család és a<br />
Pennssylvániai Oktatásügyi Minisztérium ételnek hisz.)<br />
Az amerikai gimnáziumokat be kéne tiltani a Vöröskeresztes Egyezmény értelmében. A<br />
kimondatlan kínzások, amiket elviselek, még téged is megdöbbentenének, aki maga is<br />
nagyon jártas a kínzásban.<br />
Mint tudod, mindig is kíváncsi voltam a halhatatlanságunkra… hogy milyen érzés lesz élni<br />
időről időre (legalábbis ha valaki elkerüli a karót, mint ahogy én is tervezem). Nem is kell<br />
többet gondolkoznom. Mintát vehettem Miss Campbell ötödik „társadalomismeret<br />
óráján”.Három napot töltött a „sors bizonyításával”, Vasile. HÁROM NAPOT. Fel akartam<br />
állni, kitépni a papírokat a sápadt kezeiből és kiabálni: Igen, Amerika nyugat felé<br />
terjeszkedett! Nem logikus, ha az európaiak a keleti parton telepedtek le Mit tudtak volna<br />
csinálni Hiún nyomuljanak előre a tengerbe<br />
De nem emelhetem fel a hangom. Rossz lenne ilyen módon elvesztenem az önuralmam.<br />
Muszáj tűrnöm, le kell küzdenem a késztetést, hogy egyszerűen laza lehessek, mint a többi<br />
„iskolatársam” (csak szeretnék!), akik mind egyfajta üres, transzszerű állapotba süllyednek<br />
az óra alatt. (Habár néha irigylem a képességüket, hogy képesek kiüríteni az elméjüket teljes<br />
ötven percre, és csak a csengő hangjára kelnek ismét életre, mint Pavlov kutyái. És utána<br />
még ugatnak és csaholnak a folyosón, míg a következő óra el nem kezdődik…)<br />
Habár, kétségtelenül sokkal jobban érdekel, hogyan halad az udvarlás, mint az úgynevezett<br />
taníttatásom. Szóval visszatérek arra, hogyan is állok Antanasia-val.
Örömmel jelentem be, hogy jövendőbeli hercegnőm néha félelmetes lelkierő nyomait<br />
mutatja. Sajnos, Antanasia lelkierejének nagy része, a „mersze” (hogy az amerikai kifejezést<br />
használjam, ami úgy hangzik, mint amit valakinek le kéne kaparni a cipője talpáról,<br />
ellentétben a bámulatos minőségével), tökéletesen arra irányul, hogy elutasítson.<br />
Komolyan, őszintén rajong ezért az igyekezetéért.<br />
Mindeközben az az érzésem, hogy Antanasia meggondolatlan érdeklődést mutat egy szénát<br />
termesztő farmlegény iránt (Egy paraszt! És még annak is alacsony!), aki megjelenésében<br />
olyan jelentéktelen és elviselhetetlen, habár angol irodalomórán egy közelemben lévő<br />
padban ül (Nagyon is átvettem annak az órának a mottóját- talán még megtanulok<br />
„birtokolni”!), soha nem jut eszembe a neve. Justin Jason (Sajnos mindkettő jó kérdés. Van<br />
egy pár ilyen nevű diák a Woodrow Wilson-ban.)<br />
A lényeg az, hogy úgy néz ki „vetélytársra” akadtam, Vasile. Vetélytársam pedig egy paraszt,<br />
akinek nyers udvarlási taktikája kimerül abban, hogy felbukkan a Packwood farmon,<br />
szükségtelenül ing nélkül, hogy „befeszítsen” előtte. Tollászkodik, mint valami kitömött<br />
fácán. És ha látnád, hogy legelteti a szemét azon a fajankón…<br />
Ez most Antanasia-t alacsonyítja le –vagy engem, akit kerül<br />
És ha a Dragomirok előszeretettel társulnak parasztokkal, nem hagyhatnánk, hogy a<br />
vérvonaluk természetesen csökkenjen, mintsem egyesüljünk velük<br />
Csak vicceltem.<br />
Természetesen győznöm kell. (Egy Vladescu egy egyszerű munkás ellen… Ha hátrakötnék egy<br />
kezem is elnyerném Antanasia-t, még ha be is kötik a szemem.) De ez az egész helyzet olyan<br />
csüggesztő, ha szabad ilyet mondanom. Az, hogy Antanasia még egy falusi fajankóval is<br />
összeállna, mikor egy herceg udvarol neki… Amikor egy Vladescu érdeklődik iránta! A<br />
lencséket okolom. Tud-e egy nemesifjú, aki húshoz szokott, megfelelően koncentrálni, ha<br />
ragacsos gabonán él<br />
Továbbá, jobban elkeserített, mikor láttam, ahogy becsméreli Antanasia-t a Woodrow<br />
Wilson Gimnázium egyik fárasztó diákja, egy fiú, akinek a szerencsétlen Frank Dormand név<br />
jutott. (Nem csoda, hogy olyan keserű.) De képzeld el: Egy átlagos bolond beleköt egy vámpír<br />
hercegnőbe. Csak ültem ott, idiótán, mint valami mamlasz, mert nem hittem a szemeimnek<br />
és a füleimnek. Ez nem történhet meg még egyszer. Tudom, hogy követnem kell az itteni<br />
viselkedési normákat (sajnos szigorú szabályok szólnak az utcákon guruló fejek ellen), de<br />
még egy sértés egy „Dorman-félétől” már nem lesz elnézve. A leendő menyasszonyommal –<br />
habár jelenleg paraszt-ámulatban van- nem fog senki engedetlenül bánni.
De nem maga a sértés az, ami bánt, Vasile. Meg kell kérdezzem: Hogy érthetné meg<br />
Antanasia mennyit ér, amikor ilyen körülmények között nevelkedett Meglepő-e egyáltalán,<br />
hogy érdeklődik egy paraszt iránt Ha Romániában nevelkedett volna, mint egy vezető,<br />
Antanasia soha nem fogadott volna el sértést egy alattvalótól. Megparancsolta volna, hogy<br />
úgy végezzék ki a bűnöst, mint a korcsot, ami volt. Itt csak annyit tett, hogy visszavágott a<br />
maga (nyers, de bátorítóan éles) eszével –ami ugyan egy fegyver, igen, de egy hercegnőnek<br />
igazi erő kell, hogy legyen a kezében.<br />
Ez aggaszt engem, Vasile. A vezetők nem csak úgy születnek. Kitanítják őket. Antanasia nem<br />
tudja, mivel jár egy ekkora erő birtoklása. Mit fog ez jelenteni neki, a klánoknak, amiket<br />
vezetni fog, amikor elfoglalja a trónt<br />
De térjünk talán vissza a küldetésemre. Tudnál rendelkezésre bocsájtani 23,000 leit –<br />
körülbelül 10,000 amerikai dollárnak felel meg- számomra Szeretnék egy kis bevásárlást<br />
végezni, ami persze az udvarlásom segítené Antanasia-nak. Habár lehet, hogy egy kisebb<br />
részéből vennék egy adag húst.<br />
Köszönöm előre is nagylelkűséged.<br />
Unokaöcséd:<br />
Lucius<br />
U.I.: A kosárlabda edzéseim hamarosan kezdetét veszik. Esetleg szeretnél eljönni, megnézni<br />
egy meccset<br />
Valószínűleg nem.<br />
11. <strong>fejezet</strong><br />
-LUCIUSNAK MIÉRT NEM kell segítenie mosogatni –panaszkodtam anyunak és odaadtam<br />
neki egy újabb csöpögő tányért. –Velünk eszik. Segíthet takarítani is. És már nagyon unom,<br />
hogy az ő szennyesét is én mosom. Mindig siránkozik a keményítő miatt. Ki használ<br />
egyáltalán keményítőt<br />
-Megértem, miért vagy ideges Jessica. –Anya megtörölte a tányért egy ronggyal. –De apád és<br />
én ezt már megbeszéltük, és mindketten úgy gondoljuk, Lucius-nak épp elég nehéz<br />
beilleszkedni az amerikai életbe anélkül is, hogy feladatot adnánk neki.<br />
-Hiszen jól beilleszkedett. Túlságosan is, ha engem kérdezel.
-Ne dőlj be Lucius-nak, ha a boldogságáról henceg. –mondta anya. –Az élete így is épp eleget<br />
változott, nem kell neki extra munkát is adnunk, amit szolgák csinálnának meg, ha otthon<br />
lenne.<br />
-Vagy inkább megérdemelné.<br />
Anya felnevetett. –Nem számít, mit gondolsz Lucius …. Ööö, vámpírosságáról…<br />
-Úgy gondolom csak egy rakás szar… -még idejében észbe kaptam. –Úgy értem, hülyeség.<br />
-Mindegy, Lucius egy nagyon gazdag és kiváltságos családból származik.<br />
Körbetapogatóztam a szappanos vízben, elmerült evőeszközök után kutatva. –Miféle<br />
kiváltságok Most őszintén! Mert néha nagyon kíváncsi lennék a póló pónikra és a bécsi<br />
utazásaira.<br />
-Ó, nem lennék meglepve, Jessica. –mondta anya. –A Vladescu család egy igen lenyűgöző<br />
helyen él. Valójában az egy kastély. Messze fenn a Kárpátokban.<br />
-Egy kastély –Senki nem él kastélyban, a Disney meséken kívül persze. –És ti láttátok ezt a<br />
„kastélyt”<br />
-Csak kívülről, ami ugyanolyan lenyűgöző volt. –magyarázta anya. –Nem mehettünk be. A<br />
Vladescu-k nem éppen a legegyüttműködőbb vámpírok voltak… -Úgy tűnt, mintha ki akarná<br />
ezt fejteni, de aztán meggondolta magát. –A Dragomirok sokkal vendégszeretőbbek voltak.<br />
Túl közel kerültünk egy beszélgetéshez a szüleimről. –Hogy nézett ki A kastély.<br />
Anya elmosolyodott. –Most először érzem azt, hogy érdekel valami, ami kapcsolatban áll<br />
Lucius-szal.<br />
Kitapintottam pár kést. –Csak a háza.<br />
Anya átvetette a vállán a rongyot és nekidőlt a pultnak. –Nem Lucius Egy kicsit sem<br />
Feltűnt a finom utalás a hangjában. –Anya! Ne!<br />
-Jessica… el kell ismerned, hogy Lucius fizikailag egy nagyon csinos fiatalember, és tényleg<br />
érdeklődik irántad. Az lenne a természetes, ha mutatnál legalább egy kicsi érdeklődést<br />
iránta. Ezt nem kellene szégyellned.
Belemártottam a vízbe egy tűzálló edényt, ledörzsöltem az oldaláról egy kis lencsét, ami<br />
ráégett az oldalára főzés közben. –Azt hiszi magáról, hogy vámpír, anya.<br />
-Ez nem változtat a tényen, hogy Lucius Vladescu egy elbűvölő, erős, gazdag és jóképű fiú.<br />
Újra átéltem az érzést, ahogy Lucius erős kezei végigsimítanak az arcomon azon az estén,<br />
mikor először találkoztunk. Azt a csiklandós érzést a gyomromban. És a tényt, hogy szavakba<br />
is öntötte azon szándékát, hogy megharapja a nyakam. –Láttál már, hogy másképp néznék<br />
Lucius-ra, nem pedig undorral Komolyan<br />
Anya elmosolyodott. –Meglepődnél, hogy az undor milyen gyakran fordul vágyba. –Olyan<br />
mindentudóan nézett rám, mintha csak látta volna a fejemben, ahogy felidéztem Luciust,<br />
mikor megérintette az arcom.<br />
Elpirultam. –Ez úgy hangzott, mint valami alkímia. Ami épp annyira valós, mint a vámpírok.<br />
-Jajj, Jessica. –sóhajtott fel anya. –Mi a szerelem, ha nem az alkímia egy formája Vannak<br />
olyan erők ebben az univerzumban, amit egyszerűen nem tudunk megmagyarázni.<br />
Igen. Erők, mint például a fekete lyuk időforgató gravitációja. Egy végtelen folyamnyi pi<br />
zümmög végig az univerzumon. Ezek igazi erők és valósak voltak. Rejtélyesek, így van. De<br />
megmagyarázhatóak és talán még meg is érthetőek, ha ötvözzük a fizikát, tudományt és a<br />
matematikát. Miért nem tudják ezt soha megérteni a szüleim Miért látnak mindenben<br />
mágiát és természetfelettit, ahol én csak számokat és elemeket látok<br />
-Nem kedvelem Lucius-t, anya, szóval felejtsd el az egész alkímiát, undort és vágyat. –<br />
mondtam, felemelve az edényt.<br />
Anya nem tűnt meggyőzöttnek, ahogy megszárította az utolsó edényt is. –Nos, ha az<br />
érzéseid megváltoznak, velem nyugodtan beszélhetsz. Úgy érzem, Lucius egy nagyon<br />
tapasztalt fiatalember. Nem akarom, hogy ez túlnőjön rajtad…<br />
-Talán Jessica „erején felül áll” valami Esetleg segíthetek<br />
Anya és én megfordultunk, Lucius ott állt a konyhaajtóban. Mennyi ideje volt ott Mennyi<br />
mindent hallott „Az undor vággyá alakul”<br />
Ha anyát zavarta is, hogy Lucius rajta kapta, hogy a háta mögött beszélünk róla, az nem<br />
látszott az arcán. –Jess meglesz, Lucius, de köszönöm, hogy megkérdezted. Mi hozott<br />
errefelé a garázsból
-Sóvárogtam egy kis carob „tofu fagylaltra”, amit a mélyhűtőben tartatok. –mondta Lucius. A<br />
hűtőhöz ment és kinyitotta a felső ajtót. –Esetleg akar valaki csatlakozni hozzám<br />
-Nekem most az istállóba kell mennem, megnézni pár kiscicát, amit apád talált. –mondta<br />
nekem anya. –Azt hiszem, van hely még egy alomnak, de szeretek meghúzni pár határt. Ha<br />
túlságosan bíztatom, még a végén túllő a célon. –Megveregette a cserediákunk vállát a<br />
konyhából kifelé menet. –Jó éjszakát, Lucius!<br />
-Kellemes estét, Dr. Packwood. –Lucius letette a műfagylaltot a pultra és elővett két tálat.<br />
- Jessica Elcsábíthatlak<br />
-Kösz, de most kerülöm a desszertet.<br />
-Miért –Lucius őszintén meglepődött. –Tudom, hogy a carob nem éppen a legcsábítóbb<br />
ízesítés, de a desszert az élet egyik legnagyszerűbb élvezete, nem gondolod Nem<br />
felejtettem el –persze leszámítva azt, amikor apukád azt a tojás nélküli, krémtelen tökös<br />
pitét szolgálta fel. Úgy tűnt nem éri meg felemelni a villát az ember szájához.<br />
Kihúztam a dugót a mosogatóból, leeresztve a mostanra már hideg vizet. –Igen, legalább te<br />
nem vagy kövér. Ehetsz desszertet.<br />
Mikor felnéztem a lefolyó kanyargó örvényéről, Lucius grimaszolt. Végigmért tetőtől talpig.<br />
-Mi van –kérdeztem és lenéztem a katonai pólómra és rövidnadrágomra. –Van rajtam<br />
valami<br />
-Ugye nem gondolod komolyan, hogy túlsúlyos vagy, Jessica –mondta, a szeméből sütött a<br />
hitetlenség. Nem gondolod, hogy annak az ostobának, aki kigúnyolt az ebédlőben… Tudtam,<br />
hogy el kellett volna hallgattatnom…<br />
-Enne semmi köze Dormand-hez, aki egyébként az én problémám, nem a tiéd. –mondtam. –<br />
Csak fogynom kell egy-két kilót, ennyi az egész. Higgadj le.<br />
Lucius kinyitotta az edényt, közben a fejét rázta. –Amerikai nők. Miért akartok mind<br />
láthatatlanok lenni Miért ne lennétek fizikailag jelen a világban Egy nőnek kell egy kicsit<br />
gömbölyödni, nem pedig szögletesnek kellene lennie. Nem csak pontok. –A gúnyos<br />
borzongással, amit rendszerint apa főztjének tartogatott, hozzátette. –Az amerikai nők túl<br />
szálkásak. Csupa kiugró csípőcsont és csontos vállak.<br />
-Divatos vékonynak lenni. –tájékoztattam. –Jól néz ki.
-Nem szabadna összekeverni a divatost a széppel. –javított ki Lucius. –Hidd el nekem, a<br />
férfiakat nem érdekli, mit mondanak a divatlapok. Nem hiszik azt, hogy a csontvázszerű nők<br />
jól néznek ki. A férfiak nagy része a gömbölyded nőket szereti. –Beledugott egy kanalat a<br />
fagyott tofuba és felém nyújtotta, egyenesen az arcom elé. –Egyél. Örülj neki, hogy nem vagy<br />
szálka. Hogy van megjelenésed.<br />
Kissé elmosolyodtam, de még mindig eltoltam a kezét. Eldöntöttem, hogy fogyok öt kilót.<br />
-Kösz, nem kérek.<br />
Lucius megadóan felsóhajtott és visszadobott egy kanalat a tartóba. –Antanasia, becsüld<br />
meg azt, aki vagy. Egy nőnek, aki olyan erővel bír, mint te, nem kell a divatot követnie, vagy<br />
meginognia az alsóbbrendűek rosszindulatú gúnyai miatt.<br />
-Ne gyere megint az egész királyi maszlaggal. –kértem, a mosogató rongyot beledobtam a<br />
mosogatóba. Minden apró melegség, amit Lucius iránt éreztem, eltűnt. Hirtelen dühös<br />
lettem.<br />
-És ne hívj, azon a néven.<br />
-Jajj, Jessica, nem akartalak megbántani. –mondta és letette a dobozt az asztalra. A hangja<br />
gyengéd lett. –Én csak próbáltam…<br />
-Tudom, mit próbálsz elérni. –mondtam. –Minden nap próbálkozol.<br />
Támadóállásba helyezkedtünk, farkasszemet néztünk egymással. Lucius felém nyúlt, de aztán<br />
jobban végiggondolta. Leejtette a kezét maga mellé.<br />
-Nézd, komolyan beszélnünk kell. –mondtam. –Erről az egész „szerződés” dologról. Erről az<br />
udvarlásról.<br />
Lucius, egy pár pillanatig gondolkodott. Aztán legnagyobb meglepetésemre, egyetértett.<br />
-Igen, azt hiszem, beszélnünk kéne.<br />
-Most.<br />
-Nem. –mondta és ismét a hamis jégkrém felé nyúlt. – Holnap éjjel. Nálam. Valamit meg kell<br />
mutatnom.<br />
-Mit<br />
-Szeretem a meglepetéseket. A másik szép része az életnek. Legalábbis általában. Vagyis,<br />
néha.
Egyáltalán nem tetszett nekem ez a meglepetés. Az utóbbi napokban épp elég meglepetés<br />
ért. De egyetértettem vele. Nem érdekel, ha Lucius megmutatja a kastélyát, egy<br />
birkanyájat… vagy akármit, amit hozománynak tekintenek Romániában, vagy akár egy<br />
gyémántgyűrűt. Meg fogom győzni róla egyszer és mindenkorra, hogy az „eljegyzésünk” le<br />
van fújva.<br />
-Találkozunk holnap éjjel. –mondtam és letöröltem a pultot. –Ja, és mosogass el, ha végeztél.<br />
-Jó éjszakát, Jessica.<br />
Tudtam, hogy a tálat a mosogatóban fogom találni a reggelinél.<br />
Később azon az éjjelen elmentem aludni, arra gondoltam, amit anya mondott, hogy az undor<br />
majd vággyá alakul. Ez nem történt meg, ugye Manapság már senki nem hitt az alkímiában.<br />
Nem lehet kövekből, vagy ólomból aranyat csinálni.<br />
Mikor aludtam, volt egy álmom Lucius-ról. Anyuék konyhájában álltunk, és a kanalat az<br />
arcom elé tartotta. De most már nem fagyott tofuval volt tele. Hanem a leggazdagabb,<br />
legfinomabb csokoládéval, amit valaha is elképzeltem.<br />
-Edd meg. –mondta Lucius, gyengéden a számhoz nyomva a kanalat. –A csokoládé az élet<br />
egyik legjobb élvezete. –Fekete szemei csillogtak. –Legalább csak egyet.<br />
Tiltakozni akartam. Túl kövér vagyok… túl kövér… De ő továbbra is felém nyújtotta a kanalat,<br />
a csoki elkezdett csöpögni, bármelyik halandónak nehéz lett volna ellenállni neki, végül pedig<br />
mindet megettem. Olyan volt, mintha selyem lenne a nyelvemen. Lemertem volna fogadni,<br />
hogy érzem az ízét álmomban. Megragadtam és szorosan markoltam Lucius kezét, hogy<br />
egyhelyben tartsam, miközben csukott szemmel kiélveztem az édes elixír utolsó cseppjeit.<br />
Mikor végeztem és kinyitottam a szemeim, a kanál eltűnt, ahogyan a dolgok egy álomban<br />
szoktak, csak én voltam és Lucius, az ujjaimat összefűztem az övével, nőies mellkasom –a<br />
gömbölyűségem- hozzápréselődött kemény alakjához.<br />
Rám mosolygott, kivillantva azokat a lenyűgöző, fantasztikusan fehér fogait. –Nem bántad<br />
meg, nem igaz –kérdezte, és szaglászni kezdte a nyakamat. A torkomat. –Tökéletes volt,<br />
ugye –suttogta a fülembe. Aztán Lucius erős karjaival teljesen átkarolt, átölelt, elnyelt…<br />
És felébredtem, a hátamon feküdtem.<br />
Hajnal volt, a napfény besütött az ablakon. Nehezen vettem a levegőt. Wáó.
Az oldalamra feküdtem, összehúztam magam, éppen visszatértem a valóságba, mikor a<br />
napfény megvilágított valami fényeset a földön, közel a csukott ajtóhoz. Egy ezüst<br />
könyvjelzőt, ami egy könyvből kandikált ki. Egy vékony kötetből.<br />
Biztos, hogy nem volt ott, mikor lefeküdtem. Valaki nyilvánvalóan az ajtó alatt csúsztatta be.<br />
Kimásztam a takaró alól, felvettem és megfordítottam, hogy elolvashassam a címet: Hogyan<br />
nőjünk fel halhatatlanként: Egy tinédzser vámpír útmutatója randizáshoz, az egészséghez, és<br />
az érzelmkehez. A könyvjelző tetejébe egy LV volt bevésve vastag betűkkel.<br />
Jajj, Istenem, ne. Az útmutató, amiről Lucius beszélt az első éjszaka, mikor találkoztunk.<br />
Bizonytalanul felidéztem, hogy említette –pont az után, hogy bejelentette, meg fog harapni.<br />
A földre rogytam, közben a kéretlen ajándékom néztem.<br />
Aztán, józan eszem ellenére, a megjelölt oldalakra fordítottam, elolvastam a <strong>fejezet</strong>címet, „A<br />
változó tested”. Ó, az ég szerelmére… Volt egy rész, ami alá volt húzva piros tintával. Az állt<br />
ott: „A fiatal hölgyek természetesen összezavarodnak, vegyes érzéseik lesznek, miközben a<br />
testük változik. De nem kell szégyellni! Az, hogy gömbölyded alakjuk lesz, természetes<br />
folyamat, ha egy nőies vámpírrá változnak.”<br />
Ellenálltam a késztetésnek, hogy sikítsak. Nem kell nekem Lucius Vladescu tanácsa, hogy<br />
„nőies” legyek, különösen nem egy „nőies vámpír”. Különben is, ki nyomtatta ki ezt a<br />
valamit Ki adna ki egy szexuális könyvet legendás lényeknek Ez csak olaj volna a tűzre a<br />
megtévesztett emberek őrültségére…<br />
Mielőtt a szemetesbe dobhattam volna azt a valamit, ahova tartozott, gyorsan belelestem a<br />
belső borítóba, a kiadót keresve. Habár először egy kézzel írott levélkén akadt meg a<br />
szemem.<br />
Drága Jessica!<br />
Természetesen, nekem sosem kellett tanács ezekben a témákban –most komolyan<br />
„érzelmek”- de úgy gondoltam, talán te, egy „újonc”, hogy úgy mondjam, hasznosnak<br />
találnád az útmutatót. A csöpögős hangnemével ellentétben, a mi fajtánkban nagyon<br />
becsülik.<br />
Élvezd, és nyugodtan fordulj hozzám, ha kérdésed lenne. Haladónak vélem magam a<br />
témában. Kivéve az „érzelmeket”.<br />
Szeretettel,
L.<br />
U.I.: Tudtad, hogy horkolsz Szép álmokat!<br />
Egyszerűen nem tudja feladni.<br />
Ahogy becsuktam a könyvet, észrevettem, hogy valamit bedugtak a könyv hátuljába. Egy<br />
borítékot. Kihúztam az oldalak közül. A kis csomag csaknem átlátszó volt, és mély levegőt<br />
vettem, mikor rájöttem, hogy egy fénykép volt benne. Még a papíron keresztül is ki tudtam<br />
venni egy nő homályos alakját.<br />
Nem!<br />
Tudtam ki van a képen, anélkül, hogy megnéztem volna. Az anyámé…<br />
Visszadugtam a fotót a lapok közé. Lucius nem manipulálna, nem kényszerítené rám a<br />
múltat. Nem kényszeríthet, hogy megnézzem a régóta elhunyt, zavarodott anyám fényképét,<br />
aki lemondott rólam.<br />
Leküzdöttem a haragom –Lucius ellen, a szomorú, kínos múltam emlékei ellen- és belöktem<br />
a könyvet az ágyam alá. Nem akartam, hogy anya véletlenül ráakadjon, mikor kiüríti a<br />
szemetesem. Később összetéphetem és elégethetem a komposztba.<br />
Ahogy a vékony kötet átpördült a kemény fapadlón, hogy a poros nyulak között landoljon,<br />
egy gondolat ötlött fel bennem: Lucius az ajtóm előtt állt, mikor róla álmodtam Elöntött a<br />
szégyen. Miért volt egyáltalán az a késő esti fantáziálgatás És mit értett Lucius a „szép<br />
álmok” alatt Miért írta ezt<br />
Kétségbeesetten reméltem, hogy a horkoláson kívül –amit egyébként nem csináltam- nem<br />
beszéltem álmomban. Felidéztem, nem kis gyanakvással, a kis egyezségem, hogy később az<br />
este folyamán találkozom Lucius-szal, egyedül, a szobájában.<br />
12. <strong>fejezet</strong><br />
-ÜDVÖZÖLLEK. –MONDTA LUCIUS és kinyitotta a lakosztálya ajtaját. Hátrébb lépett, hogy<br />
előre engedhessen. –Te vagy az első vendégem.<br />
-Szent szar!<br />
Lucius becsukta mögöttünk az ajtót. –Hát, ez kellemes reakció volt. Nagyon hölgyhöz illő.
Elakadt a lélegzetem. –Mit csináltál te itt –Ahogy a szemeim hozzászoktak a félhomályhoz,<br />
egyre több és több részletet fedeztem fel a szobában. –Wáó. –A szoba, eddig olyan<br />
bolhapiacos szeméttel volt feldíszítve, ami nem ki<strong>fejezet</strong>ten volt „vidékies”, most olyan<br />
divattal lett átalakítva, ami szerintem egy romániai kastélyhoz volt méltó. Egy vérvörös<br />
bársonytakaró volt az ágyra terítve, egy ízléses, kopott perzsaszőnyeg borította a krémszínű<br />
szőnyeg maradványait, a falak pedig sötét kékes-szürkére voltak festve. Régi kövek színe volt.<br />
A tekintetem megakadt vizsgálódás közben egy régi fegyvereknek tűnő, falra szerelt valamin.<br />
Élesek tárgyak. Hegyes tárgyak. –Ö… Mi történt anya bennszülött, vásári, szerte a világból<br />
származó, népi babagyűjteményével<br />
-Kitelepítettem őket.<br />
Lucius ijesztően elégedett arcából arra következtettem, hogy a babák száműzetése tartós<br />
volt.<br />
-Anya és apa meg fognak ölni, ha ezt meglátják.<br />
-Kizárt. –nevetett. –Amúgy ez mind csak szépítés. Könnyen vissza lehet csinálni. Egyáltalán ki<br />
az, akinek jobban tetszik egy kockás pamutszövet, mint ez… -körbe mutatott a szobán. –És<br />
neked Jessica Tetszik, amit csináltam<br />
-Ez… érdekes. –mondtam határozatlanul. –De mikor volt időd erre Hogy-hogy senki nem<br />
vett észre<br />
-Mondhatni éjszakai bagoly vagyok.<br />
Ahogy a meglepettségem eltűnt, a dühöm Lucius iránt ismét feléledt. –Ha már a késő esti<br />
programjaidnál tartunk, nem tetszett a könyv. –tájékoztattam. –Sem az, hogyan odahoztad.<br />
Lucius vállat vont. –Talán idővel majd hasznosnak találod.<br />
-Biztos. Majd fenn lesz a polcomon az Idióták kézikönyve, hogyan legyünk legendás<br />
teremtmények című könyvem mellett.<br />
Lucius felnevetett. –Nagyon vicces. Nem tudtam, hogy szoktál viccelődni.<br />
-Én már csak ilyen vicces ember vagyok. –védekeztem. –Ja, és különben –Én nem horkolok.<br />
-De igen, horkolsz. Meg motyogsz is.
A vér megfagyott az ereimben. Az álom… -Miket Mit hallottál<br />
-Semmi értelmeset. De igen kellemes álom lehetett. Nagyon el voltál ragadtatva.<br />
-Ne ólálkodj a szobám körül! –mondtam. –Ezt komolyan mondom.<br />
-Természetesen, ahogy kívánod. –Lucius lejjebb vette a hangerőt egy régi lejátszón, ami egy<br />
elgörbült vinil lemezt pörgetett, ami valami ismeretlen zenét tartalmazott, kaparászó és<br />
nyávogó volt, mint amikor két macska egymásnak esik. Vagy, mint amikor egy koporsó<br />
rozsdás zsanérjai újra és újra kinyílnak és lecsukódnak, valami elhagyatott mauzóleumban. –<br />
Szereted a horvát népzenét –kérdezte, látva az érdeklődésem. –Az otthonomra emlékeztet.<br />
-Jobban szeretem a normális zenét.<br />
-Ó, igen, az MTV azokkal a zúzásokkal meg ütésekkel. Mintha egy löket kamasz hormon<br />
irányítana a televízión keresztül. Nem vagyok idegenkedő. –Egy szék felé mutatott, ami<br />
biztosan nem a szüleimé volt. Ők nem vásároltak bőrt. –Ülj le, kérlek. Mond el, miért<br />
szerettél volna találkozni velem.<br />
Lehuppantam, és a szék szinte elnyelt engem. Nagyon puha volt. –Lucius, ne legyél tovább a<br />
nyomomban! És menj haza!<br />
-Egyenes vagy, ezt szeretem benned, Anta… Jessica.<br />
-Döntöttem. –folytattam. –Az „esküvő” hivatalosan is lefújva. Nem érdekel, mit mond a<br />
tekercs. Nem érdekel, hogy az Óhaza öreg emberei…<br />
-A vének.<br />
-A vének mit várnak. Nem fog megtörténni. Most elmondom, szóval ne pazarold tovább az<br />
időt. Biztos nagyon szeretnél már visszatérni egy igazi kastélyba…<br />
Lucius megrázta a fejét. –Nem. Meg kell tanulnunk együttműködni, Jessica. Ebben nincs<br />
választásom –ahogy neked sincs. Szóval azt tanácsolom, legalább próbálják együttműködni,<br />
hogy a népszerű kifejezést használjam.<br />
-Nem!<br />
Lucius kissé elmosolyodott. –Neked aztán van akaratod. –A mosoly eltűnt. –De ez nem az az<br />
idő, mikor használnod kéne. –Járkálni kezdett, mint Mrs. Wilhelm óráján is tette. –Az, hogy
nem tiszteled az egyezményt… nem csak egyfajta politikai káoszt is okozna, de meggyalázná<br />
a szüleink emlékét is. Ők kívánták ezt, a béke érdekében.<br />
Kissé meglepetten néztem Lucius-ra. –Mi történt a szüleiddel<br />
-Megölték őket a tisztogatások idején, mint a te szüleidet. Mit gondoltál<br />
-Bocsánat, én… én nem tudtam.<br />
Lucius leült az ágyra, előrehajolt és összefűzte az ujjait. –De nem úgy, mint te, Jessica, engem<br />
a fajon belül neveltek fel, a megfelelő példaképek.<br />
-Az úgynevezett Vének –találgattam.<br />
-Igen. Elküldtek a nagybátyáimhoz, hogy neveljenek fel. És ha ismernéd őket –ahogy kellenenem<br />
lenne ilyen önelégült a hangod. –Összedörzsölte a két tenyerét, nyilvánvalóan valami<br />
hirtelen zavart akart elrejteni. –Félelmetesek.<br />
Felmordultam. –És a félelmetes Vénekkel élni jó volt<br />
-A megfelelő dolog volt. –mondta Lucius. –Fegyelmet tanultam. Tiszteletet. –megdörgölte az<br />
állkapcsát. –Akár kényszerrel, ha szükségesnek látták.<br />
Elfelejtettem a haragom. –A gonosz nagybátyáid megvertek<br />
-Természetesen megvertek. –mondta Lucius, mintha ez egyértelmű lenne. –Időről időre.<br />
Harcost neveltek. Vezetőt. A királyokat nem édességekkel, ölelésekkel és csókokkal nevelik<br />
Anyuci ölében. A királyok sérüléseket viselnek el. Senki nem törli le a könnyeid, ha egy<br />
trónon ülsz. Jobb, ha nem úgy nősz fel, hogy ezt várod.<br />
-Ez… Ez rossz. –tiltakoztam, a szüleimre gondoltam, akik a termeszeket sem tudták kiirtani,<br />
amik gyakorlatilag felfalták az istállót, nem hogy megütni egy gyereket. –Hogy tudtak<br />
bántani<br />
Lucius leintette az együttérzést. –Nem azért meséltem a Vének szigorú fegyelmezéséről,<br />
hogy szánalmat váltsak ki belőled. Csökönyös gyerek voltam. Erős akaratú. Nehezen tudtak<br />
irányítani. A nagybátyáimnak vezetésre kellett nevelnie. És megtették. –Itt nyomatékosan<br />
rám nézett. –Megtanultam elfogadni a végzetem.<br />
Felnyögtem. Megint itt tartunk. –Lucius, nem fog megtörténni. A kultúra, vagy akármi is volt,<br />
vagy van… Ez nem nekem szól. Nem fogok csatlakozni.
Lucius felállt, és megint járkálni kezdett, ujjaival beletúrt fényes fekete hajába. –Nem figyelsz<br />
rám.<br />
-Te nem figyelsz. –vágtam vissza.<br />
Lucius megdörzsölte a szemeit. –Fenébe, olyan dühítő vagy. Már akkor is megmondtam a<br />
véneknek, hogy őrültség téged a kultúrán kívül felnevelni. Hogy soha nem leszel megfelelő<br />
menyasszony. Megfelelő hercegnő. De mindenki, mindkét klán ragaszkodott hozzá, hogy túl<br />
értékes vagy ahhoz, hogy kockára tegyék az életed azzal, hogy Romániában tartanak…<br />
-Nem vagyok hercegnő!<br />
-De igen, az vagy. –ragaszkodott Lucius az igazához. –Egy felbecsülhetetlen értékű nő vagy.<br />
Előkelő. Ha megfelelően neveltek volna fel, akkor már te is teljesen tisztában lennél ezzel. –<br />
egyik ujjával a mellkasára bökött. –Hogy az én oldalamon uralkodj. De ahogy most állunk,<br />
egy tudatlan kislány maradsz! –szinte köpte a szavakat. –Örök életemre össze vagyok kötve<br />
egy gyerekkel!<br />
Borzongás futott végig a gerincemen. –Te tényleg őrült vagy.<br />
A könyvespolchoz ment és felnyúlt a magasba. –És lehetetlen vagy.<br />
Kiugrottam a székemből. –Mit csinálsz Mit akarsz levenni<br />
-Egy könyvet. Valamit, amit meg akartam neked mutatni. –Lucius leemelt egy vaskos, fényes,<br />
bőrkötéses kötetet a legfelső polcról és a matracra hajította, ahol belesüllyedt a<br />
plüsstakaróba. Oda mutatott. –Ülj ide! Kérlek!<br />
-Köszönöm, inkább állok.<br />
Lucius felvonta az egyik szemöldökét, kinevetett és leült, aztán megpaskolta a mellette lévő<br />
helyet. –Félsz tőlem Félsz a vámpíroktól<br />
-Nem. –leültem mellé az ágyra. Közelebb húzódott, a lábaink szinte összeértek, és kinyitotta<br />
kettőnk ölében a könyvet. Ezúttal felismertem a román írásjeleket az oldalakon, és egy<br />
szerteágazó családfa vonalait. –A családod<br />
-Minden vámpír család. Legalábbis az arisztokraták.
A pergamen ropogott, ahogy lapozott, és lesimított kettőt. –Ezek vagyunk mi. Itt<br />
kapcsolódunk. –ujjával két volna találkozására mutatott. –Lucius Vladescu és Antanasia<br />
Dragomir.<br />
Csak ezt ne. –Már láttam ezeket azelőtt, nem emlékszel Elolvastam a büdös régi tekerecset.<br />
Kissé felnézett, hogy a szemembe nézhessen. -És megnézed újra. És újra. Addig, amíg ilyen<br />
komolytalan dolgokat mondasz, mint „büdös régi tekercs” és meg nem érted ki vagy.<br />
Most először, nem vágtam azonnal vissza. Volt valami az arckifejezésében, ami megállított.<br />
Hosszú csönd után, Lucius tekintete visszatért a könyvre. Rájöttem, hogy levegőre van<br />
szükségem, mivel pár másodpercig nem lélegeztem. Francba! Mintha a gyomrom megint<br />
tele lenne izgő-mozgó kiscicákkal. Egy pillanatig nem törődtem a családfával, helyette Lucius<br />
profilját néztem. Ébenfekete hajának pár kócos tincse magas homlokára hullott, és egy izom<br />
megrándult az állkapcsán. Egy kis sebhely futott végig az állkapcsának a vonalán, ahol az<br />
előbb megdörgölte az arcát.<br />
Tisztelet. Fegyelem. Kényszer. Mit műveltek vele a Vének<br />
Olyan férfiakhoz voltam szokva, mint apám és más apukák, akiket ismertem. Jó fiúkhoz.<br />
Férfiakhoz, akik szövetnadrágban jártak, kickball-t játszottak a gyerekeikkel és vicces<br />
nyakkendőket vettek fel karácsonyra. Lucius olyan messze volt ezektől az emberektől, mint a<br />
fegyver kollekciója anyám babáitól. Tagadhatatlanul elbűvölő volt, ha az akart lenni, a<br />
viselkedése kifogástalan, de volt valami durvaság a felszín alatt.<br />
-Azok a szüleid. –folytatta Lucius, a hangja nagyon halk volt. A pillantásomat újra a családfára<br />
szegeztem, miközben az ujjaival a Mihaela és Ladislau nevek fölé vitte, pontosan az enyém<br />
fölött.<br />
A szülőanyám. És a biológiai apám. A haláluk dátuma is oda volt írva.<br />
Lenyeltem egy dühös és zavart nyögést. Miért kell állandóan visszatérnünk a vérszerinti<br />
szüleimhez Egy boldog évnek kellett volna lennie ennek. Egy gondtalan évnek. De Lucius<br />
megérkezett, és vele a múltam is. Nem csak egy képtelen történetbe rángatott bele<br />
vámpírokról és esküvőkről, de próbált elkapni az igazi múltammal is. Hurkot próbált kötni a<br />
nyakamra, hogy végigrángasson egy temetőn. Lucius jelenléte örök emlékeztető volt, milyen<br />
lennék, ha Romániában nevelkedtem volna. Egy emlékeztető nem csak vámpírokról, hanem<br />
szellemekről is. Mihaela és Ladislau Dragomir szellemeiről.<br />
Komolyan, idegenek voltak… Nem siratom meg őket… És mégis, szomorú lettem.
A saját bánata, még halkabbá tette Lucius hangját. Ujjaival végigsimított az ismeretlen<br />
szavakon, Valeriu és Reveka. –Ők voltak az én szüleim.<br />
Akartam mondani valamit. Ami helyes volt. De fogalmam sem volt, mi lenne az<br />
bármelyikünknek is. –Lucius…<br />
-Látod, ezt a dátumot –folytatta, rám se nézett. –A neveink alatt Az eljegyzési<br />
ceremóniánk. A szüleink írták a dátumot. Legalábbis egyikük. –Egy halvány, vágyakozó<br />
mosolyra húzódott a szája. –Nagy nap volt a Dragomir és a Vladescu családnak. A két,<br />
háborúzó klánunk békében volt. Felkészültek rá, hogy egyesüljenek. Olyan nagy erő egy<br />
helyen. Hányszor hallottam már azt a történetet.<br />
-De ilyen egy… történet.<br />
-Egy rendelet. –Lucius tompa puffanással becsukta a könyvet. –Nekünk együtt kell lennünk.<br />
Nem számít, hogy mit érzünk egymás iránt. Függetlenül attól, mennyire semmibe veszel.<br />
-Nem veszlek semmibe…<br />
-Nem –felhúzta a szemöldökét, szája kényszeredett mosolyra húzódott. –Akkor biztosan<br />
becsaptál.<br />
Visszatámadtam. –Te pedig folyton szerződésről, udvariasságról és kötelességről beszélsz, de<br />
én sem érzem úgy, hogy túlzottan kedvelnél engem. Ne mond azt nekem, hogy el akarsz<br />
venni feleségül! Az előbb még gyereknek neveztél!<br />
Lucius gondosan megválogatta a szavait. –Rejtvény vagy számomra, Jessica. –mondta végül.<br />
–Egy rejtély. De legalább én nyitott vagyok a lehetőségre, hogy megismerjem azt, amit nem<br />
értek.<br />
A gyenge fényben csillogtak a fekete szemei, és olyan közel voltunk egymáshoz, hogy láttam<br />
a borosta halvány jeleit az arcán. A legtöbb fiú, akit ismertem, inkább volt még kamasz fiú,<br />
mint férfi. Borotválkozott egyáltalán Jake De Lucius… ő már átlépte ezt a vonalat. És egy<br />
ágyon ültem vele. Egyedül. Egy félhomályos szobában. És az úgynevezett „rejtélyeim”<br />
„felfedezéséről” beszéltünk. Elhúzódtam.<br />
-Különben is, mi fog történni, ha nem házasodunk össze –kérdeztem, próbáltam elterelni a<br />
témát. Ismét távolodtam. –Miért lenne olyan rossz<br />
Lucius is arrébb ment, hátradőlt és a könyökére támaszkodott. –Körülbelül, mint egy háború,<br />
a te családod az enyém ellen, öt millió vámpír küzd, hogy átvegye a hatalmat, szövetségeket
hoznak létre, vezetők születnek és buknak el, pusztulás és vérontás. És amikor a vámpírok<br />
háborúznak… nos, ahogy a mondás tartja: „Egy sereg a gyomrán utazik”.<br />
Én nem ismertem ezt a mondást, szóval –józan eszem ellenére- feltettem a kérdésem. –És ez<br />
azt jelenti, hogy…<br />
-A katonáknak enni kell. –magyarázta Lucius. –Tehát az utcán emberi vér is folyni fog. Káosz<br />
lesz. Számtalan életet veszítünk. –Lucius elhallgatott, összerezzent. –Vagy talán semmi nem<br />
történne. A vámpírok nagyon szeszélyesek. Ez az egyik legjobb –és legrosszabbtulajdonságunk.<br />
De azt hiszem, nem éri meg a kockázatot.<br />
-Miért kell a Vladescu és Dragomir klánnak ennyire utálni egymást<br />
Lucius vállat vont. –Miért küzd meg egymással minden erős nemzet, kultúra és vallás Egy<br />
terület irányításáért. Pusztán irányítás iránti vágyból. Ez mindig is így volt a mi klánjaink<br />
között –addig, míg a szerződés nem biztosított egy halvány esélyt a békére egy egyesítéssel,<br />
mint egyenlő felek. Ha nem teljesítjük ezt –te és én- a vér a mi kezünkön szárad.<br />
Véráztatta utcák képe –ami az én hibám- villantak fel a fejemben, mint valami filmjelenet,<br />
ami újra és újra megismétlődik, a fejemet rázva felálltam. –Ez a legostobább történet, amit<br />
valaha hallottam.<br />
-Igazán –Lucius szeme kifürkészhetetlen volt, ami valahogy ijesztőbb volt, mint a dühe. Ő is<br />
felállt. –Hogy tudnám elérni, hogy elhidd a történetem<br />
-Nem tudod. –hátráltam egy kicsit. –Mert vámpírok nem léteznek.<br />
-Én létezem. Te is létezel.<br />
-Én nem vagyok vámpír. –ellenkeztem. –Ez a családfa nem jelent semmit.<br />
Düh villant fel Lucius szemeiben. –A családfa jelent mindent. Ez az egyetlen tulajdonom, amit<br />
becsülök.<br />
Még pár lépést hátráltam. Úgy tűnt, mintha még magasabb lenne. –Most mennem kell. –<br />
mondtam neki.<br />
De minden lépéssel, Lucius közelebb ért hozzám, lassan, én pedig megtorpantam, teljesen<br />
megbabonáztak azok a fekete szemek, megigéztek. A borzongás, ami a gerincemen futott le<br />
erősebb lett, a földhöz szögezett, mint valami elektromos csapás.
-Én nem hiszek a vámpírokban. –suttogtam, de már kevésbé magabiztosan.<br />
-Majd fogsz.<br />
-Nem. Nem logikus.<br />
Lucius már csak centikre volt tőlem, lehajolt, hogy jobban a szemembe nézhessen. Aztán<br />
megmutatta a fogait. De már nem csak egyszerű fogak voltak. Agyarak voltak. Kettő, hogy<br />
pontosabbak legyünk. Két éles, vonzó, csillogó szemfog. A legszörnyűbb, legtökéletesebb és<br />
leghihetetlenebb dolgok voltak, amiket valaha láttam.<br />
Sikítani akartam. Sikítani olyan hangosan, amennyire csak lehetséges volt egy embertől. Vagy<br />
talán érezni akartam, ahogy Lucius megragadja a vállam, szorosan magához húz, érezni a<br />
birtoklást a kezein, az ajkai érintését, a fogait a torkomon… Jajj, Istenem! Mi a csuda van<br />
velem Mi a csuda van vele Egy őrült vámpír volt. Tényleg az volt. Nem! Ez valami mágikus<br />
trükk. Egy illúzió.<br />
Behunytam a szemem, megdörzsöltem, szidtam magam, amiért bedőltem neki, mégis, félig<br />
vártam, hogy azok a borotvaéles fogak belemélyedjenek a nyakamba. –Kérlek… ne!<br />
Egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig csend volt. Egy pillanatig, amíg azt hittem, tényleg<br />
bántani fog. Aztán, Lucius tényleg megragadott és szorosan magához húzott, a mellkasához<br />
vont pont úgy, ahogy álmomban is tette. Erősen, de gyengéden.<br />
-Antanasia. –motyogta, hangja megint gyengéd volt. Kezeivel végigsimította a hajam, én<br />
pedig engedtem, hogy simogasson, túlságosan megkönnyebbültem, hogy tiltakozzam. –<br />
Sajnálom… gonosz volt így rád ijesztenem. –mondta. –Nem kellett volna ezt tennem. Kérlek,<br />
bocsáss meg!<br />
Próbaképpen átkaroltam Lucius vékony derekát, nem is voltam biztos benne, miért tettem, ő<br />
pedig még közelebb húzott, állát a fejem búbján pihentette. A keze teljesen beborította a<br />
hátam, gyengéden simogatott. Körülbelül egy teljes percig álltunk így. Éreztem a szívverését<br />
az arcomon. Nagyon halkan. Nagyon lassan. Alig érezhetően. Az én szívem zakatolt és<br />
tudtam, hogy ezt ő is érzi.<br />
Végül elhúzódtam, ő pedig elengedett.<br />
-Soha többet ne csináld ez az ostoba trükköt! –mondtam, meglepődtem, hogy remegett a<br />
hangom. –Soha. Ez nem vicces.
Az őrült horvát zene hátborzongatóan és áthatóan pörgött a lemezlejátszón. Lucius<br />
megfogta a kezem, és gyűlöltem, hogy egy részem örül az érintésének. Gyűlöltem, hogy<br />
olyan nehéz volt elhúzódnom. Ő egy őrült, Jess.<br />
-Kérlek, Jessica. Ülj le. –mutatott Lucius az ágyra. –Kicsit sápadtnak tűnsz.<br />
Üljek le… és utána mi fog történni<br />
-Nekem… nekem mennem kell. –mondtam.<br />
Lucius meg sem próbált megállítani, én pedig hagytam, hogy ott álljon a sötét szoba<br />
közepén. Leugráltam a lépcsőn, és mikor elértem az udvart, rohanni kezdtem, meg sem<br />
álltam addig, míg be nem zártam magam mögött a szobám ajtaját levegő után kapkodva,<br />
kipirulva és hihetetlenül, hihetetlenül összezavarodottan. Mivel amit érzetem, nem csak<br />
félelem volt. Hanem olyan, mint amit az álmomban éreztem Lucius-szal. Az undor félelemmé<br />
vált, majd vággyá… alkímia. Őrültség. Hirtelen minden összekeveredett a fejemben. És ez<br />
nagyon-nagyon rossz volt.<br />
13. <strong>fejezet</strong><br />
-MA MEGBESZÉLJÜK a transzcendens számok fogalmát. –jelentette be a matekcsapatunk<br />
edzője, Mr. Jaegerman, kezeit számtan iránti ujjongással dörzsölte össze.<br />
Mi matléták, mind az öten a jegyzeteink fölé hajoltunk, tollainkat a papír fölött tartottuk.<br />
-Transzcendens minden olyan szám, ami nem algebrai –nem gyöke semmilyen többtagú<br />
egész számnak. –kezdte Mr. Jaegerman.<br />
Mike Danneker keze a magasba lendült. –Mint a pi.<br />
-Igen. –ujjongott Mr. Jaegerman, felmarkolt egy krétát és felírta a pi jelét a táblára. –<br />
Pontosan. –Már most izzadt egy kicsit. Mr. Jaegerman kopasz volt, kissé túlsúlyos, poliésztert<br />
viselt, de csodálnivaló módon rajongott a számokért.<br />
Leírtam a π jelet a füzetembe, azt kívántam, bár ne pazarolnánk az időnket elméleti<br />
fogalmakkal. Jobb szerettem gyakorlati problémákkal foglalkozni, mint elvont ötletekkel<br />
megbirkózni.
-A pi egy kiváló példája a transzcendens számoknak. –folytatta a tanárunk. –Egy kör<br />
kerületének és átmérőjének hányadosa. Mind ismerjük a pi-t. De általában 3.14-nál<br />
megállunk, mikor használjuk. Bár mind tudjuk, hogy a pi ennél sokkal hosszabb. És bár mi,<br />
emberek, rájöttünk, hogy a pi durván a trillió számjegy, nincs belátható vége. Végtelen,<br />
„megfejthetetlen”. És –ez az eszméletlen része- a számoknak nincs mintája.<br />
Írni kezdett a táblára. 3.1415926535897932… -És így tovább, és így tovább, véletlenszerűen.<br />
Örökké.<br />
Mind megálltunk egy pillanatra, próbáltuk megemészteni a hallottakat. Természetesen, mint<br />
diákok, akik érdeklődnek a matek iránt, már mind gondoltunk előtte a pi-re. De az ötlet, hogy<br />
azok a számok galaxisokon át ívelnek, az időn keresztül… nagyon összezavart. Szinte<br />
elbátortalanított. Lehetetlen volt felfogni.<br />
-És természetesen… -szakította félbe az álmodozásunkat Mr. Jaegerman- egy transzcendens<br />
szám, mint a pi, definíciója szerint irracionális.<br />
Szünetet tartott, hogy megértsük, én pedig gondosan leírtam a füzetembe azt a szót, hogy<br />
irracionális.<br />
Úgy tűnt, mintha a szó visszabámulna rám a lapról. Az elmém egy hátsó szegletében<br />
hallottam, ahogy anya azt mondja: „Jessica, vannak a világon olyan dolgok, amiket nem tudsz<br />
megmagyarázni…”<br />
De meg tudod magyarázni, tiltakozott az agyam. Még a pi is megmagyarázható. Mondjuk, a<br />
számok biztosak. Igaziak.<br />
Kivéve azok a számok, amik a végtelenségig kígyóztak. Örökké. Most már volt még egy<br />
fogalom, amit nem tudtam felfogni.<br />
Lelkek, akik örökké összekapcsolódnak. Lucius mondta ezt egyszer, mikor felhozta az<br />
eljegyzési ceremóniát. Lucius a leg logikátlanabb ember, akit ismerek. A vámpírok és<br />
szerződések irracionálisak. Mint a pi<br />
-Miss Packwood<br />
A nevem visszarángatott a valóságba. Vagyis amit a valóságnak hittem. Miért látszott<br />
hirtelen minden olyan bizonytalannak –Igen, Mr. Jaegerman<br />
-Úgy tűnt, mintha elkalandoztál volna. –mosolygott. –Gondoltam vissza kéne hozzalak a<br />
valóságba.
-Elnézést. –mondtam. Valóság. Mr. Jaegerman nyilvánvalóan hitt benne. Biztosan nem hinne<br />
képtelen dolgokban. Mint vámpírokban. Vagy az örök végzetben. Vagy, hogy „az undor<br />
vággyá változhat”.<br />
Valóságos volt a fémtollam íze a számban. A rettenetes minta látványa Mr. Jaegerman<br />
nyakkendőjén. A sima pad tapintása az ujjaim alatt.<br />
Igen. Valóság. Jó volt visszatérni. Itt volt a helyem.<br />
Habár, mikor ismét a jegyzeteimre koncentráltam rájöttem, hogy egy pár nagyon éles<br />
szemfogat firkáltam a füzetem szélére. Észre sem vettem, hogy mit csinálok.<br />
Lenyomtam a tollam és kisatíroztam a rajzot, tintával kenve szét, míg minden vonal teljesen<br />
el nem mosódott.<br />
Tisztelt Vasile Nagybátyám,<br />
14. <strong>fejezet</strong><br />
Szeretném megköszönni, hogy felszabadítottad a számlámról a pénzt, ahogy kértem, és ilyen<br />
gyorsan elküldted a fegyvergyűjteményem és a többi egyéb bútort is, szőnyegeket stb. Azt<br />
hiszem egy napot sem bírtam volna tovább elviselni úgy, hogy az úgynevezett „népi” babák<br />
bámulnak rám a szoba minden vidám, skótkockákkal borított sarkából. Mintha körbe lennék<br />
véve mindenféle vegyes kultúrájú törpék hadseregével, akik arra várnak, hogy egy este<br />
megtámadhassanak.<br />
Szívességet tettem a Packwood-oknak azzal, hogy megszabadultam mindegyiktől, azzal a<br />
középkori buzogánnyal, amit te voltál olyan kedves és elküldtél. Egy pár séfsapkát hordó,<br />
kutya alakú só- és borsszóró is találkozott „sajnos” a végzetével. Egy nap biztos vagyok<br />
benne, hogy a Packwood családnak is megjön az ízlése, és akkor megköszönik majd nekem.<br />
Most a rossz hírek. Azt hiszem szörnyű hibát követtem el azzal, hogy ilyen váratlanul<br />
mutattam be a vámpírrá válást Antanasia-nak a múlt éjjel. Nyers félelemmel reagált rá, amit<br />
persze a tagadás követett. Őszintén, Vasile, azt hitte az agyaraim valami szalon trükk<br />
eredményei. El tudod ezt képzelni A természet legimpozánsabb átalakulását lealacsonyítani<br />
holmi bűvész trükknek Istenem, ez a lány nagyon felbosszant. Olyan elutasító. Olyan<br />
racionális.<br />
Röviden, semmit nem haladtam előre, de kettőt léptem vissza.
Boldogan veszem a vállamra a felelősséget a hibámért (Előre kellett volna látnom Antanasia<br />
reakcióját – a nevelésem elég kényes volt), de nem megjósoltam már ezeket a nehézségeket<br />
évekkel ezelőtt<br />
Mikor ébren fekszem a garázsban sokszor tűnődöm azon, hogy hogyan alakultak volna a<br />
dolgok, ha Antanasia igazi vámpírként nevelkedik. Nem akarok túl arrogáns lenni, Vasile, de<br />
tapasztalatból tudom, hogy én nem utasítok vissza egy hölgyet. (Közel van már a bukaresti<br />
bál időszak Nehéz sóhaj.) És Antanasia, a hibái ellenére (a pólók vannak a lista élén)… nos,<br />
néha látok töredékeket abból, hogy ki lehetett volna. Hogy mi lehetett volna.<br />
Valójában, Antanasia legbosszantóbb tulajdonsága –a fent említett makacssága- az, ami<br />
tökéletes uralkodóvá tenné. Szembeszáll velem, Vasile. Hányan mernék ezt megtenni A<br />
szemében óriási intelligencia tükröződik. És egy kicsit vicces –a fajtánk éke. Gyönyörű, Vasile.<br />
Vagy legalábbis lenne, ha nem próbálná ennyire elrejteni. Ha egyáltalán elhinné, hogy<br />
gyönyörű.<br />
Néha nem is olyan nehéz elképzelni Antanasia-t a kastélyunkban, az oldalamon –feltéve, ha<br />
megtanulja, hogyan viselkedjen, beletörődik a női ruhákba, és kihúzza magát. (Senki nem<br />
mutatja Amerikában jelét annak, hogy odafigyelne a testtartásra. Egyenesen állni olyan, mint<br />
valami letűnt művészet vagy, mint a vívás.)<br />
A vágyott valóság, amit néha magam előtt látok, hogy a kapcsolatunk kirándulásokból áll a<br />
Bécsi Operaházba, lovaglásból a Kárpátokban (lovagol!), és társalgásokból miközben olyan<br />
dolgokat eszünk, ami tényleg ételből áll. Mindig is így közelítettem –és általában sikeres is<br />
volt!- a gyengébbik nemhez Romániában.<br />
De persze az ábrándozás és a kívánságok hiábavalóak, a haszontalan tevékenységek talán<br />
annyira nyűgöznek le, mint az elérhető helyi tévécsatornák (egy egész csatornát szenteltek a<br />
„pókernek” –kell ennél többet mondanom), de nem válnak valóra. Akárhányszor borzongok<br />
bele, ez nem fogja megváltoztatni a tényt, hogy Jessica egy amerikai lány, akihez<br />
amerikaiként kell közelíteni. Most már csak rá kell jönnöm, ez mit is jelent. Valami, amiben<br />
benne van a „hamburger és sült krumpli”, efelől biztos vagyok.<br />
Mindenesetre, dióhéjban –hogy még egy furcsa amerikai kifejezést említsek (vajon mennyi<br />
van még) – ez a helyzet itt a „mi kis demokráciánkban”, amit a tökéletlen apa figurám, Ned,<br />
előszeretettel használ erre a nevetséges farmra, ahol gyakorlatilag semmi termesztés nem<br />
folyik. Most őszintén, ha egy helynek szüksége lenne egy zsarnok kemény irányítására…<br />
Kevesebb állat az udvarban, több a sütőben: Ez lenne az első intézkedésem. De persze, a<br />
kívánságok nem változtatnak semmin.<br />
Unokaöcséd,<br />
Lucius
UI.: Megkockáztatom, hogy próbára teszem a türelmed, lenne még egy kérésem. Már<br />
majdnem feléltem a teljes A vércsoportú készletem. (A kosárlabdaedzés szomjassá tesz.<br />
Hajrá csapat!) Ismersz esetleg egy hazai forrást, akit lecsapolhatnék<br />
<strong>15.</strong> <strong>fejezet</strong><br />
- A HOROSZKÓPOD SZERINT „a mai nap megéri kockáztatni”. –olvasta Mindy a<br />
szekrényeknek dőlve, arca eltűnt a Cosmo legújabb száma mögött.<br />
- Nem hiszem el, hogy azt olvasod. –nevettem, mialatt a könyveim közt turkáltam, hogy mit<br />
kell ma hazavinnem. – Úgy értem, tényleg tudnod kell „75 Szex trükköt, hogy megvadítsd”<br />
Nem lenne elég húsz, vagy akörül<br />
Mindy vigyorogva felnézett a lapokról. – Egy nap még jól jöhetnek. Nem akarsz felkészülni<br />
arra az eseményre, amikor „megvadítod”<br />
Elpirultam, ahogy eszembe jutott a beszélgetés anyával, az álmom Lucius-ról, az érzések<br />
arról az éjszakáról a szobájában, mikor azt a hülye trükköt csinálta a fogaival. Valamint Jake,<br />
ing nélkül, ahogy fenn áll a teherautó platóján… - Nos. Talán. De nem mintha használnám<br />
valamelyiket is mostanában.<br />
- Hé, sose tudhatod. –mutatott Mindy a hátam mögé. - Nézd ki van itt.<br />
Megpördültem, félig azt remélve, hogy Lucius-t látom a diákok tömegében készülődni, hogy<br />
hazamenjen. Mindy nyomulása már túlment a határokon, és ha szexről beszélt, Lucius<br />
említése sem lehetett olyan messze. De nem, Jake volt az, épp a bőrujjú dzsekijét húzta ki a<br />
szekrényből. Visszafordultam, és igyekeztem sokkal nagyobb érdeklődést színlelni a saját<br />
szekrényem tartalma iránt.<br />
- Beszélned kéne vele. –tanácsolta Mindy, egy kicsit túl hangosan. – Hacsak nem jöttél rá,<br />
hogy Lucius jobb választás…<br />
- Lucius nem jobb, és ő nem „választás”. – mondtam.<br />
- Nos, ez a nagy esélyed, hogy elhívd Jake-et az őszi karneválra. –mondta. Felemelte a<br />
Cosmo-t. – Hallgass a horoszkópodra. Kockáztass.<br />
- Tudom, hogy olvasod, de ugye nem hiszed el ezt a „csillagok vezérelnek” dolgot –elléptem<br />
a szekrénytől, kezemben szorongattam a könyveim.<br />
- Természetesen. –mondta Mindy.<br />
Nehogy te is, Mindy… egyetlen racionális ember sem maradt már az univerzumban
- Jake teljesen rád mozdult azon az estén a házatokban. –tette hozzá. –Úgy értem, alig<br />
beszélte velem.<br />
- Igazán<br />
- Jess, mintha láthatatlan lettem volna. Menj. Kérd fel a karneválra. Hacsak, persze nincsenek<br />
egyéb gondolataid Lucius-szal kapcsolatban…<br />
- Nem. Nincsenek. –biztosítottam.<br />
- Akkor kérd fel Jake-et.<br />
Lenéztem a ruháimra. Miért is azt a piszkos, régi Chuck Taylor-t vettem fel Még azt a pár<br />
kilót sem adtam le. – Hát, nem hiszem… szörnyen nézek ki, és… nos, nem Jake-nek kéne<br />
elhívnia<br />
- Ez nem a középkor! –mutatott rá Mindy. – A lányok hívják el a fiúkat. Mindig ez van, te is<br />
tudnád, ha olvasnád a Cosmo-t.<br />
Mindy-nek igaza volt. Ha volt olyan dolog, amit nagyon utáltam az az, amikor az egyik Chuckruhás<br />
lábam a középkorban volt. Elgondolkodtam, vajon Mindy mit mondana, ha tudná,<br />
hogy gyakorlatilag nincs választásom, hogy ki lesz a férjem, csak a Woodrow Wilson<br />
Gimnázium őszi karneválján volt meg ez az esélyem. De még mindig nem voltam benne túl<br />
biztos, hogy elhívni Jake-et jó ötlet. – Mehetek partner nélkül is.<br />
- De sokkal menőbb, ha van párod. És jobb, ha sietsz, mivel éppen indul.<br />
Ismét megfordultam, hogy lássam, amint Jake becsukja a szekrénye ajtaját. Mindy<br />
meglökött. – Menj! –a második lökés már nem adott már lehetőséget. Főleg, mivel Jake épp<br />
felénk tartott.<br />
- Szia. – mosolyodott el, mikor gyakorlatilag nekimentem. – Kösz az italt a múlt éjjel.<br />
- Szívesen. – Briliáns, Jess. Körbenéztem, Mindy-t keresve támogatásért, de ő, a Cosmo és a<br />
75 szex trükk is eltűnt.<br />
- Épp rólad beszéltem. – mondta Jake. – Hallom pályázol az egyik dobogóra az idei 4-H<br />
versenyen.<br />
- Tényleg<br />
- Igen. Faith azt mondta az lovad jól tud ugrani.<br />
- Ezt Faith Crosse mondta Biztos vagy ebben – Habár Faith telivér lova is a mi istállónkban<br />
él, mindig úgy tesz, mintha nem is léteznék. Csak úgy, mint Lucius, összetéveszt egy<br />
dolgozóval. Azt hittem soha nem figyelte, hogyan lovagolok.<br />
- Igen. Úgy gondolja te vagy a legnagyobb vetélytársa.
- Soha nem tudom megverni Faith telivérét. – mondtam. –Egy appaloosa-val soha. Még ha<br />
olyan jó is, mint Belle.<br />
- Biztos vagyok benne, hogy jók lesztek. – habozott Jake. – Talán valamikor elmehetnék<br />
megnézni, hogy lovagolsz.<br />
- Tényleg Úgy értem, az nagyszerű lenne. – elmosolyodtam, ránéztem Jake udvarias arcára.<br />
Kék szemei olyan hihetetlenül… egyszerűek voltak. Nem sötétek, ijesztőek, vagy változóak. És<br />
a fogai… olyan csodásan normálisak. Nem agyarak. Jake pislogott. Volt egy pillanatnyi<br />
kényelmetlen csend. Most vagy soha. Nagy levegőt vettem. – Jake<br />
- Igen<br />
- Mész a karneválra – a szívem annyira vert, azt hittem meg sem hallom majd tőle a<br />
válaszát. – Mert úgy gondoltam, hogy mi… tudod, mehetnénk együtt.<br />
Hallgatott. –Tudod, nem igazán voltam biztos benne…<br />
Jajj, ne, még félig süketen is hallottam a habozást a hangjában. Le akart rázni. Tudtam. Ez a<br />
Chuck hibája. Biztos a Chuck miatt van. Vagy az a pár kiló… - Ó, értem. – szóltam közbe, az<br />
arcom égett. – Nem probléma.<br />
- Nem, várj…<br />
- Hé, Packrat! – egy súlyos kéz vágódott a vállamra, az arcom csupán pár centire volt Frank<br />
Dormand arcától, aki rám támaszkodott, gúnyosan mosolygott. Rémülten próbáltam<br />
kiszabadulni, de Frank szorosan tartott, kicsit meg is rázott. – Tényleg azt hallottam, hogy<br />
elhívtad Jake-et a karneválra Mi a franc ez<br />
- Hagyd abba, Frank! – kértem, könyveimet szorosan a mellkasomhoz öleltem. – Ehhez<br />
semmi közöd!<br />
- Igen, Frank. –mondta Jake. – Felejtsd el.<br />
Frank összekócolta a hajam. – Ó, ti őrült gyerekek!<br />
Próbáltam ellökni a kezét és lesimítani a hajamat, de olyan ideges voltam, hogy ledobtam a<br />
könyveimet a meleg, izzadt kezeimből. A házi feladatom a földre potyogott, a papírjaim<br />
mindenfelé szétszóródtak. – Tűnj el, Frank. – szóltam rá, dühösen. Egy dolog, hogy gyorsan<br />
elejt egy gúnyos megjegyzést az ebédlőben, de ezúttal túl messzire ment…<br />
Frank Jake-re pislogott. –Szóval mi lesz, Jake Elviszed Packrat-et Mert a pletykák szerint<br />
nyomul arra a külföldi temetkezési vállalkozóra, aki a garázsában lakik. – Lefeküdtél vele,<br />
nem igaz, Jess
Megfordultam Dormand karja alatt, megint próbáltam elhúzódni, mikor hirtelen<br />
felszabadultam. Mivel Frank-et odaszegezték az egyik szekrényhez, a torkát épp egy<br />
nyugodt, de nagyon is határozott romániai cserediák szorongatta.<br />
Frank sarka kopogott a fémen. –Hé!<br />
De Lucius csak kissé feljebb csúsztatta őt. – Úriemberek nem tesznek fel szemtelen<br />
kérdéseket kényes témákról. – A hangja közömbös volt, szinte unott. – És soha, soha nem<br />
használnak durva kifejezéseket vegyes társaságban. Hacsak nem állnak készen szembenézni<br />
a következményekkel.<br />
- Lucius, ne! –kiáltottam fel.<br />
- Eressz el! – köpte Frank, az arca épp olyan vörös volt, mint az enyém. Eredménytelenül<br />
belemélyesztette a körmeit Lucius kezébe, miközben egy kisebb tömeg gyűlt össze<br />
körülöttünk. – Megfojtasz, ember!<br />
- Ereszd el, Lucius! – könyörögtem, ahogy Frank arca vörösből kék lett. –Fuldoklik!<br />
Lucius lazított a szorításon, hogy Frank lábai leérjenek a földre, de továbbra is szorosan<br />
tartotta. – Mond el, mit csináljak vele, Jessica. – szólt át a válla felett Lucius. – Nevezd meg a<br />
büntetést. Én végrehajtom.<br />
- Semmit, Lucius. – mondtam, az arcom még vörösebb lett. Nem a testőröm. – Ez nem a te<br />
harcod!<br />
- Nem. – értett egyet Lucius. – Örömmel teszem. – Visszafordult Frank-hez, aki már nem<br />
küzdött, meglapult mozdulatlanul a szekrény előtt, a szeme kidülledt. – Felveszed az ifjú<br />
hölgy könyveit, szépen odaadod neki és bocsánatot kérsz. – parancsolta Lucius. – Aztán<br />
kimegyünk és lezárjuk a mi ügyünket.<br />
Ledobta Frank-et, aki előreesett, levegőért kapkodott.<br />
- Nem fogok verekedni veled. – zihálta Frank a nyakát dörzsölgetve.<br />
- Lecke lesz, nem verekedés. – ígérte Lucius. – És ha végeztem, soha többet nem fogod<br />
bántani Jessica-t.<br />
Aggódó pillantást váltottam Jake-kel, aki mellettem állt csendesen, óvatosan.<br />
- Csak szórakoztunk. – panaszkodott Frank.<br />
Lucius lebámult rá, teljes 183 centis valójában. Úgy tűnt, mintha teljesen betöltené a<br />
folyosót. – Ahonnan én jövök, ott fájdalmat okozni egy nőnek nem szórakoztató. Már az<br />
előző alkalommal tisztáznom kellett volna. Nem mulasztok el még egy lehetőséget.
- Honnan származol te – szállt vele szembe Frank, kidüllesztve a mellkasát, kicsit már<br />
bátrabb volt, mert kapott levegőt. – Néhányan már kezdünk nagyon kíváncsiak lenni.<br />
- Civilizációból jöttem. – válaszolta Lucius. – Nem ismernéd a helyet. Most pedig szedd fel a<br />
könyveket.<br />
Frank biztos hallotta az utolsó figyelmeztetést Lucius halk morgásában, mert lehajolt és úgy<br />
tett, ahogy mondta, végig morogva. A kezembe nyomta a könyveket és igyekezett eltűnni.<br />
Lucius ismét megragadta. – Elfelejtettél bocsánatot kérni.<br />
- Sajnálom. –mondta Frank összeszorított fogakkal.<br />
Lucius kicsit megrázta Dormand-et. –Most menjünk ki.<br />
- Lucius. – mondtam, és megfogtam a karját. Az izmai megfeszültek a kezem alatt. Végezne a<br />
gyenge Dormand-del, aki még tíz fekvőtámaszt sem képes megcsinálni, ha az élete múlik is<br />
rajta. – Elég legyen. Most!<br />
Lucius rám nézett. – Érted megéri, Jessica. Nem fog tiszteletlenül bánni veled. Nem az én<br />
jelenlétemben.<br />
- Nem teheted ezt itt… nem így! – figyelmeztettem. –Ez nem Románia. – Ez nem a családod,<br />
azokkal a brutális szabályokkal, amiket rád kényszerítettek. – Túl messzire mentél.<br />
Egy hosszú pillanatig néztük egymást. Aztán Lucius Frank-re nézett. – Tűnj el innen! És érezd<br />
magad szerencsésnek, amiért haladékot kaptál. Mert nem kapsz többet, mindegy mit<br />
szeretne Jessica.<br />
- Őrült! – morogta Frank. De elsietett a tömegbe, ami szétszóródott utána, így már csak<br />
Lucius, Jake és én maradtunk. Jake is hátrálni kezdett, de Lucius még nem végzett.<br />
- Úgy gondolom ti ketten éppen párbeszédet folytattatok. Kérlek, fejezzétek be.<br />
- Már végeztünk. – húzódtam el Lucius-tól. Egy helyben maradt, a szemét nem vette le Jakeről.<br />
- Valóban – kérdezte Jake-től. – Végeztetek<br />
- Én… mi arról beszélgettünk… - Jake zavarában lesütötte a szemét. – Nézd Jess, majd később<br />
beszélünk.<br />
- Minden rendben, Jake. Kérlek… Nem kell semmi mást mondanod. – A könnyek, amik már<br />
körülbelül öt perce gyűltek a szemembe most végigfolytak az arcomon.<br />
- Miért sír – kérdezte Lucius. – Mondtál neki valamit<br />
Jake feltartotta a kezét. –Nem! Esküszöm!
- Csak menj, Lucius. –mondtam.<br />
Lucius habozott.<br />
- Kérlek.<br />
Találkozott a tekintetünk. Együttérzést láttam a szemében, és valószínűleg ez volt a<br />
legrosszabb az egész napban. Egy kiközösített szánalmat érez irántam. – Ahogy kívánod. –<br />
mondta, és elhátrált. De még előtte hozzátette – Téged is szemmel tartalak, Zinn.<br />
- Hé – nyugodott meg Jake, mikor Lucius már hallótávolságon kívül volt. – Hát ez erős volt,<br />
mi<br />
Szipogtam, közben megdörgöltem a szemem. – Melyik rész Amikor Lucius majdnem<br />
megölte Frank-et, vagy mikor megfenyegetett<br />
- Ez az egész.<br />
- Annyira sajnálom.<br />
- Nem, semmi baj. Frank egy szemétláda. Megérdemelte.<br />
- Igen. Meg.<br />
- Ne aggódj a karnevál miatt. – mondtam. –Hülyeség volt megkérdeznem.<br />
- Nem, igent akartam mondani. – Jake a folyosó vége felé pillantott, ahol Lucius eltűnt. –<br />
Hacsak ti ketten nem… vagytok együtt, vagy valami. Úgy értem, ezt pletykálják. És Lucius<br />
olyan… birtoklónak tűnt az előbb.<br />
- Nem! – szinte üvöltöttem. – Lucius nem a pasim! Sokkal inkább… egy túlságosan védelmező<br />
báty.<br />
- Hát, nem próbálna meg engem is odapréselni egy szekrényhez, ha elmennénk, ugye Mert<br />
kiállnék vele, de most, hogy láttam akció közben, azt hiszem, sokkal inkább pokol lenne, mint<br />
harc. – mondta Jake, úgy tűnt csak félig viccelt.<br />
- Nem! Lucius ártalmatlan. – füllentettem. Ha nem számolod a tényt, hogy azt hiszi ő egy<br />
harcos herceg, aki halhatatlan, félig kannibál denevéremberek képviselője.<br />
- Akkor majd hívlak, rendben – ígérte Jake.<br />
- Pompás. – mosolyodtam el, szinte már el is felejtettem, hogy sírtam.<br />
Jake elindult, de aztán megtorpant. – Jess<br />
- Igen<br />
- Örülök, hogy elhívtál.
- Én is. – mondtam, fejben megköszönve Mindy-nek és a hitének a Cosmo-ban és a<br />
horoszkópokban miközben vigyorogva megfordultam.<br />
Lucius az iskola előtt várt rám, egy alacsony téglafalon ült a bejáratnál. Mikor meglátott<br />
leugrott, és kinyújtotta a kezét a könyveimért, mint minden alkalommal, mikor velem volt<br />
iskola után.<br />
- Lekéstük a buszt. – mutatott rá a tényre Lucius. Nem tűnt túl csalódottnak.<br />
- Elsétálhatunk anya irodájához. Majd ő elvisz minket. – A Grantley Főiskola csak pár<br />
percnyire volt az iskolától.<br />
- Ragyogó ötlet. – Lucius hozzám igazította a lépteit, és elindultunk a főiskola felé a hűvös,<br />
őszi délutánon. Pár perc hallgatás után, előhúzott egy hullámos betűvel írt monogramos<br />
zsebkendőt a kabátja egyik belső zsebéből, és odanyújtotta nekem. – Az arcod csupa könny.<br />
- Köszi. –mondtam, és elfogadtam a zsebkendőt. Megtöröltem a szemem és kifújtam az<br />
orrom. – Tessék. – nyújtottam felé.<br />
Lucius hajlongva feltartotta a kezét. – Tartsd meg. Kérlek. Sok másik van.<br />
- Köszönöm. – gyűrtem össze a zsebkendőt, próbálva begyömöszölni a zsebembe.<br />
- Szívesen, Jessica. – Lucius tekintete messze járt, a hangja elkalandozott. Egy tömbbel<br />
később kissé elém került, hátrafelé sétált, kissé előrehajolt és engem figyelt. – Az a fiú… az az<br />
alacsony Zinn...<br />
- Mi van Jake-kel – most én néztem félre, a tölgyfákkal szegélyezett útra fókuszáltam.<br />
- Ő… Ő olyan valaki, akihez őszintén vonzódsz<br />
Összefontam a kezem a mellkasom előtt, vállat vontam és félre rúgtam egy lehullott makkot.<br />
– Hát, nem is tudom. Úgy értem…<br />
- Nos, a partnere leszel ezen az ünnepélyen, amiről mindenki beszél…<br />
- Ez egy karnevál. Olyan, mint egy parti a tornateremben. Nem hívják „ünnepélynek”.<br />
Legalábbis senki nem hívja így a Woodrow Wilson-ban.<br />
Lucius felmordult. – Ünnepély, karnevál… lényegtelen. Részt veszel<br />
Az ott fájdalom Lucius szemében Vagy a szokásos sötétség - Ez csak egyetlen randi, de<br />
igen, azt hiszem. – Ismertem be, bár nem voltam biztos benne, miért érzek hirtelen<br />
bűntudatot. Csak azért, mert Lucius azt hiszi, el vagyunk jegyezve, még nem jelenti azt, hogy<br />
megcsalom, az Isten szerelmére. Ő tovább bámult, szóval sután hozzátettem még. –<br />
Remélem nem probléma. Mármint a szerződés meg a többi miatt.<br />
- Csak nehezen értem meg.
- Mit – ezt hallanom kellett. – Azt hittem, mindent tudsz.<br />
- Még csak meg sem védett. – Lucius megdörzsölte az állát, őszintén zavartnak tűnt.<br />
Muszáj volt megvédenem magam Jake miatt is. – Itt a nők védik meg magukat. A férfiaknak<br />
nem kell értünk harcolni. Mondtam neked – én tudom kezelni Dormand-et.<br />
- De nem úgy, ahogy én tudnálak téged. Nem úgy, ahogy Zinn-nek kellett volna. Tetszik vagy<br />
sem, nemhez vagy kötve. Rá tudsz csapni a légyre, de én le is tudom ütni. Minden becsületes<br />
férfi így tett volna.<br />
- Hé! – tiltakoztam. – Jake-nek van büszkesége.<br />
- De nem elég, hogy megvédjen.<br />
- Jajj, Lucius. – mordultam föl. – Jake úgy gondolja elvetetted a sulykot, és igaza van!<br />
Lucius megrázta a fejét. – Akkor nem látta az arcodat.<br />
Nem igazán tudtam, mit mondhatnék erre.<br />
Csendben sétáltunk tovább, Lucius ismét hozzám igazította a lépését. Még<br />
elkalandozottabbnak tűnt, mint előtte, rosszalló tekintettel meredt maga elé.<br />
Átléptük a Grantley Főiskola kapuját, Schreyer Hall felé vettük az irányt, ahol anya irodája is<br />
volt. Hirtelen Lucius fellelkesedett. – Te vezetsz, ugye Van jogosítványod<br />
- Nos, igen. Miért Hova akarsz menni A vérbankba<br />
- Azt hiszem, szeretnék venni pár farmert. – jelentette ki Lucius. – Talán pólót. Én nagyon<br />
szigorúak, hogy bizonyos típusú cipőket viseljünk a tornateremben. A romániai cipőim<br />
áthágják a szabályokat. Úgy néz ki, szükségem lesz egy pár cipőre egy „huss” felirattal az<br />
oldalán, hogy tovább játszhassak a kosárlabda csapatban.<br />
Megálltam. –Normális ruhákat akarsz venni<br />
- Nem, frissíteni akarom a ruhatáram, hogy felzárkózzak a kultúra normáihoz. – javított ki.<br />
– Tudod hogyan kell eljutni azokba a híres „outletekbe”, amikről annyit hallok, ugye<br />
Elakadt a lélegzetem, egyik ujjammal Lucius mellkasára böktem. – Várj itt. Ne mozdulj.<br />
Megkérdezem anyut, kölcsönvehetem-e a furgont. – Ezt látnom kell.<br />
Mit ítélt egyáltalán Lucius Vladescu normálisnak És sokkal inkább, hogyan fog kinézni egy<br />
magas, előkelő származású romániai, aki szabóval készíttetett ruhákhoz van szokva, egy pár<br />
farmerben
16. <strong>fejezet</strong><br />
- ŐSZINTÉN, NEM TUDOM, hogy az ilyen sztorik hogyan keletkeztek. – panaszkodott Lucius,<br />
mialatt a furgon rádióját tekerte, valószínűleg horvát népzene után kutatott, végül<br />
megállapodott a klasszikus zenénél az egyik adón. – Biztos Hollywood-ban.<br />
Átkapcsoltam egy pop adóra, csak, hogy bosszantsam. – Szóval úgy gondolod, nem tudsz<br />
denevérré változni<br />
Lucius lekapcsolta a zenét és egy eléggé bosszankodó pillantást vetett rám. – Kérlek.<br />
Denevérré Miféle önérzetes vámpír változna át egy repülő rágcsálóvá Átváltoznál<br />
görénnyé, ha meglenne ez a képességed<br />
- Nem. Azt hiszem nem. – lefékeztem az egyik lámpánál. – Talán egyszer, hogy megnézzem<br />
milyen is.<br />
- Hát, a vámpírok nem tudnak semmivé átváltozni.<br />
- Mi van a foghagymával Taszít bennetek<br />
- Csak valaki leheletében.<br />
- És a karó Meg lehet ölni benneteket karóval<br />
- Bárkit meg lehet ölni egy karóval. De igen – ez az egy igaz. Valójában, egy karó a szívbe az<br />
egyetlen módja annak, hogy megölj egy vámpírt.<br />
- Ú, ja, biztosan.<br />
- Hogy időt spóroljak meg neked, mi nem alszunk koporsókban. Nem alszunk fejjel lefelé.<br />
Nyilvánvalóan nem válunk hamuvá a napfényben. Hogy tudna valaki úgy tényleges, hasznos<br />
életet élni<br />
- Hát, eddig ez a vámpírság elég unalmas, ha engem kérdezel.<br />
- Megkockáztatom, hogy rossz témát hozok fel – és ezért megint csak bocsánatot kérek- a<br />
múlt éjjel nem úgy tűnt, mintha azt gondolnád, hogy az agyaraim unalmasak. Valójában elég<br />
hevesen reagáltál az élességükre.<br />
És a keze érintésére, a testére… Ne menj bele, Jess. – Hogy csináltad azt Van talán valamiféle<br />
műanyag fogsor a szádban<br />
Lucius hitetlenül meredt rám. – Műanyag fog Műanyagnak tűntek<br />
- Nem. – ismertem be. – De a műfogsorok igazinak tűnnek.<br />
- Műfogsorok. – horkant fel. – Ne légy már abszurd. Azok – az - én fogaim. Ezt csinálják a<br />
vámpírok. Agyarakat növesztünk.
- Csináld meg akkor most. – Lefordultam a 30-as útra a furgonnal, kanyarogtam a<br />
forgalomban.<br />
- Jajj, Jessica… nem hiszem, hogy ez bölcs dolog lenne, miközben egy forgalmas úton vezetsz.<br />
Pánikba estél a múlt éjjel is.<br />
- Nem tudod megtenni, ugye – húztam tovább. – Mert csak egy hülye trükk volt, és most<br />
nincsenek meg a kellékeid.<br />
- Ne provokálj, Jessica. Legalábbis addig ne, míg nem gondolod, hogy komolyan megtegyem,<br />
amire kérsz. Mert meg tudom, és meg is fogom.<br />
- Csináld.<br />
- Ahogy kívánod. – Lucius felém fordult, kivillantotta az agyarait, én pedig majdnem<br />
lementem az útról. Lucius megragadta a kormányt, és visszavezetett minket az útra.<br />
- Szent szar! – megint megcsinálta. Tényleg megtette. Óvatos pillantást vetettem rá. A<br />
hegyes fogak eltűntek. Ez egy trükk. Egy trükk. Nem fogom bevenni. A fogakon zománc van,<br />
az egyik legkeményebb anyag az emberi szervezetben. A zománc nem tud változni, vagy<br />
megnőni. A molekuláris szinten ez lehetetlen volt.<br />
- Komolyan, hozzá kéne szoknod ehhez. – korholt Lucius.<br />
- Ezt a mutatványt talán egy bűvészboltban vetted<br />
- Ez nem egy bűvész trükk! Kérlek, ne használd többet ezt a szót. – Lucius ujjaival a VW<br />
ülésén kopogott. Tudtam, hogy megint ideges. – A vámpírrá válás egy jelenség. Ha<br />
elolvasnád a könyvet, amit adtam…<br />
Felmordultam. – Jajj, istenem, az az izé. – A kéretlen példányom a Hogyan nőjünk fel<br />
halhatatlanként, még mindig az ágyam alatt volt. Feltett szándékom volt kidobni a kukába,<br />
de valamiért még nem jutottam el odáig. Gondolni sem akartam rá, hogy miért.<br />
- Igen, az „izé”. – mondta Lucius. – Ha elolvasnád az útmutatót, ahogy kellene, akkor<br />
tudhatnád, hogy a hímnemű vámpírok pubertás korban elnyerik az agyarak növesztésének<br />
képességét. Akkor történik, mikor nagyon dühösek vagyunk. Vagy… felajzottak.<br />
- Szóval azt akarod mondani, az agyarad valamiféle… - már majdnem kimondtam, hogy<br />
„erekció”, mint minden nap az életemben. De az igazság az volt, hogy soha nem mondtam ki<br />
hangosan, és rájöttem, hogy nem is tudom. De Lucius értette.<br />
- Igen. Az. Pontosan. Gyakran olyan, mint valami tandem összhatás, ha érted, mire gondolok.<br />
De gyakorlással könnyen kezelhető. És a nők is tudnak agyarakat növeszteni, természetesen.<br />
- Akkor én miért nem tudom, ha tényleg egy úgynevezett vámpír vagyok – előbb vagy utóbb<br />
úgyis megcáfolom majd logikával.
De Lucius azonnal visszadobta a labdát. – A nőket először meg kell harapni, nekem kell<br />
megharapnom téged. Ez egy nagyszerű előjoga a férfiaknak, hogy ők harapják meg először a<br />
jegyesüket.<br />
- Ne kezd már megint ezt az eljegyzés dolgot. – mondtam, komolyan is gondolva. Kiszúrtam<br />
az első bejáratot az outlethez, gyorsan meg is fordultam. – Még csak viccnek sem. Már<br />
végeztünk ezzel.<br />
Lucius oldalra billentette a fejét. – Valóban befejeztük a témát<br />
- Igen.<br />
Megálltam az egyik parkolóhelyen. – Mi van a tükrökkel Mikor ruhákat próbálsz fel, látod<br />
majd magad a tükörben<br />
Lucius megdörzsölte a halántékát. – Tanultál alaptudományt a Woodrow Wilson<br />
Gimnáziumban Ismered a tükröződés alapelvét<br />
- Természetes, igen. Én vagyok az egyetlen, aki hisz a tudományban, emlékszel Csak<br />
vicceltem. – Kivettem a kulcsokat az indítóból. – Szóval foglaljuk össze még egyszer. Nem<br />
tudsz denevérré változni, nem válsz hamuvá a napfényben, és látszol a tükrökben. Mit<br />
tudnak egyáltalán csinálni a vámpírok Miért olyan elképesztő annak lenni<br />
- Mi lenne olyan jó abban, ha porrá válnánk a naptól Vagy, ha nem tudnál belenézni a<br />
tükörbe és eldönteni, hogy jól öltöztél-e fel<br />
- Tudod, hogy értem. Mindig azt mondogatod, hogy a vámpírok olyan nagyszerűek. Csak<br />
tudni szeretném, miért.<br />
Lucius fejét a támlára hajtotta. A bozontos szőrmét figyelte a furgon plafonján, mintha<br />
útmutatásért, vagy türelemért fohászkodna. – Mi vagyunk a szuperemberek legerősebb faja.<br />
Fizikai adományunk az erő és a kecsesség. Hagyományok, és szertartások emberei vagyunk.<br />
Fokoztuk a mentális erőt: Képesek vagyunk beszéd nélkül is kommunikálni egymással, ha<br />
arra van szükség. Mi vezetjük a természet sötét oldalát. Ez elég „elképesztő” neked<br />
Megragadtam az ajtó kilincsét. – Szóval, miért isztok vért<br />
Lucius mélyet sóhajtott, közben ő is kinyitotta az ajtaját. – Miért megszállottja mindenki a<br />
vérnek Annyi minden van még.<br />
Ejtettem a témát. Valahogy úgyis elkalandoztam most, hogy vásárolni mentünk. – Szóval,<br />
hova akarsz menni először<br />
Lucius megkerülte a furgon elejét, kezét a vállamra tette, és a Levi’s butik felé kormányozott.<br />
Öt üzlettel és ötszáz dollárral később, Lucius Vladescu szinte már úgy nézett ki, mint egy<br />
amerikai tinédzser. Ráadásul, el kellett ismernem, egy dögös amerikai tinédzser. A farmer,
amit viselt, még jobban állt neki, mint a fekete nadrág. És amikor felvett mellé laza, fehér<br />
inget is - mert úgy gondolta, a póló egy kicsit túlságosan is Valóságos lenne/Kihívás a<br />
Szabályzatokkal szemben egy romániai nemesnek- akárhogy is, a végeredmény egész jó lett.<br />
Nem volt már kínos vele mutatkozni. Egyáltalán nem. Mindy biztos el fog ájulni, szó szerint,<br />
mikor meglátja.<br />
- Szóval, mi lenne, ha megszabadulnál a bársonykabáttól – kérdeztem.<br />
- Soha. – felelte.<br />
Ennyit arról, hogy nem kínos vele mutatkozni.<br />
Éppen a kocsi felé sétáltunk, kezünkben a szatyrokkal, mikor Lucius hirtelen megállt,<br />
megfogta a kezem, ezzel leejtve egy táskát.<br />
Felé fordultam. – Mi van<br />
A Boulevard St. Michel nevű üzlet kirakatát nézte, egy előkelő butik volt, nagyon, nagyon,<br />
nagyon drága ruhákkal. Olyanfajtákkal, amiket gazdag nők hordanak a koktél partikon.<br />
Sosem voltam benn. Először is, mert az apukám sosem hitt a szárazon tisztításban, a<br />
„százalékos kibocsátás” miatt, ami romba döntötte a környezetet. Azért sem, mert még egy<br />
cipőt sem engedhettem meg magamnak a Boulevard St. Michael-ben, még kiárusításkor<br />
sem. Még egy olyan nyár után sem, mikor egész végig hamburgereket szolgáltam fel.<br />
- Mit csinálsz – követtem a pillantását.<br />
Lucius továbbra is a kirakatot bámulta. – Az a ruha – amelyiknek elszórtan virágok vannak a<br />
mellényén…<br />
- Te most tényleg azt mondtad „mellény”<br />
- Igen, és a szoknya…<br />
- A ruha, amelyiknek V-nyaka van<br />
- Igen. Az. Szerintem jól néznél ki egy hasonlóban.<br />
Lucius most már hivatalosan is átesett a ló túloldalára. Nem csak, azt hitte, hogy vámpír,<br />
most már úgy is gondolta, hogy én valami harmincéves koktél parti látogató vagyok.<br />
Hangosan felnevettem. – Te tényleg őrült vagy. Ez olyanok nőknek van tervezve – és árazva -<br />
akik olyan dolgokat csinálnak, mint – nem is tudom – szimfonikus koncertekre járni, vagy<br />
hasonlók.<br />
Vetett rám egy pillantást. – Mi a baj a szimfonikus zenével<br />
- Semmi. Csak én nem járok ilyenekre. Úgy értem, el tudnál ebben képzelni a 4-H versenyen<br />
Gondolom, egy vagyonba kerül.
- Próbáld fel legalább.<br />
Elhátráltam. – Kizárt. Száz százalékig biztos vagyok benne, hogy nem látják szívesen a tiniket.<br />
Lucius felhorkant. – Mindenkit szeretnek, akinek van pénze.<br />
- Akkor engem nem fognak szeretni. Arra sincs pénzem, hogy egyáltalán körbenézzek.<br />
- Nekem van.<br />
- Lucius… - De elismerem, kíváncsivá tett. Valóban egy gyönyörű ruha volt. Még sosem<br />
próbáltam fel hasonlót sem. Olyan… kifinomult volt. A színe olyan volt, mint a friss krémé,<br />
apró, fekete virágokkal hímezve elszórtan itt-ott, végig az anyagon, nem valamiféle<br />
mintában, de ez valahogyan csak még szebbé tette. Egy káosz feltevésre emlékeztetett:<br />
Véletlen, de gyönyörű a maga egyszerűségében. A nyaka merészebb volt, mint amit eddig<br />
valaha is felvettem. Lehetett látni a műanyag bábu mellének a domborulatát az anyag felett.<br />
A drága anyag felett. Megragadtam Lucius karját. – Gyere már. Menjünk.<br />
Lucius visszahúzott, és természetesen ő volt az erősebb. – Csak nézd meg. Minden nőnek<br />
szüksége van gyönyörű dolgokra.<br />
- Nekem nincs szükségem arra.<br />
- Dehogy nincs. Felvehetnéd, mondjuk a „karneválra” amire elmész Mr. Alacsonnyal.<br />
Tökéletes lenne az ilyen alkalmakkor.<br />
- Ő nem alacsony!<br />
- Próbáld fel a ruhát.<br />
- Rengeteg ruhám van. – ellenkeztem.<br />
- Igen. És mindet ki kéne dobnod. Különösen azt a pólót, amin a fehér ló van, a szív és az a<br />
nagy I betű előtte. Mégis mi a lényege<br />
- Hogy megmutassam, szeretem az Arab lovakat. – mondtam.<br />
- Szeretem a félig átsült sztéket, de mégsem reklámozom egy szelet nyers húst a pólómon.<br />
- Már kiválasztottam egy megfelelő ruhát.<br />
Lucius felhorkant. – Valami csillogó a „bevásárló központból”, ha jól tippelek<br />
Elpirultam. Utáltam, mikor Lucius-nak igaza volt.<br />
- Hidd el nekem. – mondta. – Ha felveszed ezt a ruhát, nem fogod megbánni. Pont neked<br />
való.<br />
Összeszűkült szemmel vizsgáltam. – Honnan tudod, hogyan kell felöltöztetni egy lányt
- Nem tudok semmit erről. De azt tudom, hogy a nőket hogyan kell felöltöztetni. –<br />
mosolygott Lucius pajkosan. – Most pedig gyere. Járj a kedvemben.<br />
Lucius elindult a bolt felé, nekem pedig követnem kellett. Ahogy sejtettem, az eladónő több<br />
mint sokkolva volt, mikor két gimnáziumi tanuló besétált az üzletébe. De Lucius határozott<br />
volt. – Azt a ruhát a kirakatban, a hímzéssel. – Rám mutatott. – Szeretné felpróbálni. –<br />
Karba tett kézzel kissé hátradőlt és mentálisan felmérte a testem, tetőtől talpig. – Olyan<br />
nyolcas méret<br />
- Tíz. – motyogtam.<br />
- A tízes a próbababán van a kirakatban. – jegyezte meg az eladó. Vékony, pirosra festett<br />
körmös kezét a derekára tette. – Nem egyszerű leszedni. Ha nem akarjátok megvenni…<br />
Ajjaj. Nem értettem igazán Lucius Vladescu-t, de abban biztos voltam, hogy az eladó<br />
hangsúlya nem tetszik neki.<br />
Lucius felvonta a szemöldökét. – Nem tűntem elég határozottnak – előrehajolt és elolvasta<br />
a nő névjegyét. – Leigh Ann<br />
- Gyere, Lucius… – Elindultam az ajtó felé.<br />
- Nos igazán sietünk, ezért ha lenne szíves most levenni, kérem! – mondta Lucius, meg sem<br />
moccant. Hirtelen nagyon egyszerűen el tudtam képzelni őt egy kastélyban, miközben a<br />
szolgákat utasítgatja.<br />
Az eladónő összeszűkült szemmel felmérte Luciust. Úgy tűnt, vagy érezte a parfümjében,<br />
hogy van pénze, vagy az akcentusából hallotta, vagy az öltözékéből ítélte. – Rendben. –<br />
fújtatta. – Ha ragaszkodik hozzá. – Felmászott az ablakba és pár perc múlva a ruhával tért<br />
vissza. – Tessék. – mondta és a karomra fektette. – Az öltözők hátul vannak.<br />
- Köszönjük. – mondta Lucius.<br />
- Szívesen. – Leigh Ann a pult mögé sétált, úgy téve, mintha ott sem lennénk.<br />
Lucius követett az öltözőkhöz. Egyik kezemet a mellkasára téve megállítottam az ajtóban. –<br />
Te itt vársz!<br />
- De hadd nézzem meg.<br />
Az öltöző magányában lerúgtam a Chuck cipőmet, levettem a farmert és a pólót, majd<br />
belebújtam a ruhába, közben azt kívántam, bárcsak valami szebb melltartó lenne rajtam. Egy<br />
olyan, ami tökéletesen menne a ruhához.<br />
Habár finomnak tűnt, még soha nem viseltem ennél lágyabb és keményebb anyagot. Addig<br />
húztam a cipzárt, ameddig bírtam, a ruha leomlott körém, és hirtelen minden olyan rész,<br />
amit utáltam magamon, a legszebbekké váltak. A melleim sokkal jobban kitöltötték a felsőt,
mint a manöken szögletes, kicsi mellei. Ahogy megnéztem magam a tükörben eszembe<br />
jutott, mit mondott Lucius a „csont és bőr” lányokról, és a gömbölydedség előnyeiről. Ebben<br />
a ruhában, már értettem mire gondolt. A szegély a térdem körül lengedezett, én pedig<br />
pördültem egyet és megnéztem magam előröl. Majd hátulról. Az anyag a kövérkés<br />
csípőmnél kanyarodott, és lágyan esett le a fenekemnél. Lucius jól mondta. Jól néztem ki.<br />
Mintha valami varázs ruha lenne.<br />
- Nos – kérdezte Lucius kintről. – Milyen<br />
- Csinos. – Ismertem be, és így is éreztem. Valami gyönyörű volt.<br />
- Gyere akkor ki.<br />
- Ó, nem is tudom… - kissé zavarban voltam, hogy meg kell mutatnom neki. Lenéztem a<br />
mellkasomra. A bőr, amit általában póló fedett, most szabad volt. A mellem domborulata – a<br />
mellemé, amit általában megpróbáltam elrejteni – most az egész világ számára láthatóvá<br />
vált. Lucius számára. Ami alapvetően nem volt rossz dolog. De számomra igen.<br />
- Jessica, megígérted.<br />
- Jajj… Oké. – Megpróbáltam feljebb húzni a ruhát, de csak kevés sikerrel jártam. A<br />
domborulatok elutasították, hogy elfedjem őket. – De ne nevess, vagy ilyesmi! Ne is bámulj!<br />
- Nem fogok nevetni. – ígérte Lucius. – Semmi okom nem lesz nevetni. De lehet, hogy<br />
bámulni fogok.<br />
Nagy levegőt vettem és elhúztam a függönyt.<br />
Lucius a kanapéban ült, amit bizonyára unatkozó férjeknek tettek oda, hosszú lábait<br />
kinyújtotta maga elé. De mikor meglátott, azonnal kiegyenesedett. Mintha meglöktem volna.<br />
Sőt, esküszöm, elismerést láttam fekete szemeiben.<br />
- Nos – Küzdöttem a késztetés ellen, hogy összefűzzem a karom a mellkasom előtt, mikor<br />
megfordultam, hogy megnézzem a tükörben. – Mit gondolsz<br />
- Te… Elképesztően nézel ki! – Lucius felállt, mögém jött, le sem vette rólam a szemét.<br />
- Tényleg<br />
- Gyönyörű vagy, Antanasia. – motyogta. – Gyönyörű.<br />
Mielőtt emlékeztethettem volna, hogy ne hívjon ezen a néven, Lucius még közelebb lépett<br />
hozzám, kezét a hosszú, kezelhetetlen hajam alá csúsztatta és felhúzta a cipzárt. – A nőknek<br />
mindig kell egy kis segítség az utolsó pár centinél.<br />
Nagyot nyeltem. Vajon mennyire volt gyakorlott – Ö, köszönöm.
- Enyém a megtiszteltetés. – Aztán legnagyobb meglepetésemre, Lucius beletúrt göndör<br />
fürtjeimbe és egy nagy, laza kontyba csavarta a fejem tetején. Hirtelen a nyakam nagyon<br />
hosszúnak tűnt. – Na, így kell kinéznie egy Román hercegnőnek. – mondta, lehajolt és úgy<br />
suttogta a fülembe. – Soha többé ne mond azt, hogy nem vagy „értékes”, Antanasia. Vagy,<br />
hogy nem vagy szép. Vagy, az Isten szerelmére, hogy „kövér” vagy. Ha legközelebb késztetést<br />
érzel rá, hogy ilyen nevetséges, helytelen önkritikát gondolj magadról, jusson eszedbe ez a<br />
pillanat.<br />
Még soha nem mondott nekem senki ilyet.<br />
Egy pillanatig így maradtunk, engem csodálva. Tekintetem találkozott Luciuséval a tükörben.<br />
Abban a töredék másodpercben el tudtam képzelni minket… együtt.<br />
Aztán elengedte a hajam. Lehullott a hátamra, és a varázslat megtört. Lenéztem az<br />
árcédulára. – Uram Isten. Le kell ezt vennem. Most azonnal. Mielőtt izzadok, vagy valami.<br />
Lucius a szemét forgatta. – Ha már muszáj az „izzadással” magadra hivatkozni – és erősen<br />
ellenzem ezt- használd azt a szót, hogy verítékezni.<br />
- Most komolyan, Lucius. Hamarosan verítékezni fogok az ár miatt.<br />
Lucius odahajolt, hogy elolvassa, aztán megvonta a vállát.<br />
Visszasiettem az öltözőbe, felkaptam a farmeromat és az ütött-kopott csizmámat. A<br />
hercegnő effekt határozottan a múlté volt. Vonakodva átnyújtottam a ruhát az eladónőnek,<br />
aki már várt egy gyönyörű, fekete, kasmír felöltővel. – Ezeket becsomagolom maguknak.<br />
Körbenéztem Luciust keresve, aki a pénztárnál ácsorgott, egy bankkártyával kopogott az<br />
üveg pulton.<br />
- Túl drága. – suttogtam, és oda siettem.<br />
- Vedd úgy, hogy meghálálom a mai bevásárló körutat. Ez az ajándékom az ünnepélyre.<br />
Irónia, vagy szarkazmus után kutattam a szemeiben, de nem találtam. Ez meg mit jelent<br />
Talán Lucius Vladescu feladja az udvarlást Kétlem. Talán mégis – Kösz. – mondtam<br />
bizonytalanul.<br />
Leigh Ann óvatosan becsomagolta a felöltőt és a ruhát két külön dobozba, és átnyújtotta<br />
nekem. – Parancsoljon. – Nagymértékben felvillanyozódott, mikor a gép elfogadta a kártyát.<br />
- Legyen szép napja, Leigh Ann. – Lucius egyik kezét a hátamra tette, és kivezetett az<br />
üzletből.<br />
- Tényleg nem tudom, mit is mondjak. – dadogtam, mikor kiértünk. – Ez túl nagy ajándék. A<br />
ruha maga egy vagyonba kerül, a felöltő pedig kasmír.
- Kétségtelenül hűvös lesz az éjszaka, és nem vehetsz fel egy „farmerkabátot” ehhez a<br />
ruhához.<br />
- Nos, köszönöm szépen.<br />
- Mondtam neked. Minden nő megérdemel pár gyönyörű holmit. – mondta Lucius. –<br />
Remélem Mr. Alacsony is értékelni fog ebben. – Megtorpant odakint, a kirakatokat figyelte. –<br />
Esetleg most már mehetünk egy Strawberry Julius-ért<br />
17. <strong>fejezet</strong><br />
- SZÓVAL, JAKE, MILYEN VOLT az idei szénatermés – kérdezte apa, próbált párbeszédet<br />
kezdeményezni.<br />
- Jó, gondolom. – Jake eléggé bizonytalannak tűnt, még a legegyszerűbb válaszokat illetően is, talán<br />
azért, mert reflektorfényben volt, a szüleim alaposan megvizsgálták.<br />
- Boldogan megmutatnám az egyik vegyszermentes kártevő elleni módszerünket, amit használunk, ha<br />
szeretnéd…<br />
- Apa. – szóltam közbe. – Megígérted. Semmi környezeti lecke.<br />
Egyáltalán, miért ragaszkodtak a szüleim annyira ahhoz, hogy együtt vacsorázzunk Jake-kel Az<br />
önrendelkezés, és a személyes tér hívei voltak – míg szóba nem került, hogy fiúm van. Hirtelen<br />
mindannyian Hetedik Mennyországként törtek rám, ragaszkodtak hozzá, hogy Jake velünk<br />
vacsorázzon – még akkor is, ha az utca végén nőtt fel és pár hetente rendszeresen szállított nekünk<br />
szénát. Tiszta szörnyű volt. És az sem segített, hogy Lucius elég undok hangulatban volt.<br />
- Még egy kis szójatejet – ajánlotta fel anya.<br />
Jake azonnal felemelte a kezét, talán túl gyorsan is. – Köszönöm, nem.<br />
- Ez amolyan szerzett ízlés. – éreztem együtt vele.<br />
- Nos, igen. Azt hiszem én a szokásos tejhez vagyok szokva.<br />
- Ami kizsákmányolja a teheneket. – tette hozzá apa, villájával Jake felé bökve. – Szegény állatok<br />
sorba vannak állítva, az emlőjükre pedig hideg fémet csatlakoztatnak…<br />
Emlő – Kérlek apa, ne mond ezt a szót!<br />
- Mi az – emelte fel apa ártatlanul a kezeit. – Jake egy farmon él. Szerintem ismeri a tehenek emlőit.<br />
Minden vér ami a testemben volt, az arcomba tolult. Annyira apára vall, hogy felhozza a tehenek<br />
anatómiáját az első vacsorámon Jake-kel, aztán megvádolja azzal, hogy „jártas” a mellek<br />
szarvasmarha megfelelőjében. Mintha Jake lealacsonyodott volna egy lábasjószághoz, vagy valami.<br />
Lucius-ra néztem, azt várva, hogy grimaszol, de ő csak egyszerűen beletúrt a salátájába, úgy vizsgálta
apa díjnyertes koktélparadicsomát, mintha valami nyálkás idegen létforma lenne, ami valahogy a<br />
villája végére került.<br />
- Ned. – szólt közbe anya. – Talán témát válthatnánk. – Egy pillanatra megkönnyebbültem, míg anya<br />
Jake-hez nem fordult és hozzátette. – Úgy tudom, Moby Dick-et olvastok irodalom órán.<br />
- Ö, igen.<br />
- Imádtam azt a könyvet, mikor annyi idős voltam, mint ti. – mondta anya. – Az egész víz alatti<br />
kalandért oda voltam. Úgy gondoltam, elég provokatív. Mit is értsünk a fehér bálna alatt Mit<br />
szimbolizálhat – merengett, még mindig Jake-et bámulva. – Istent, a természetet, az ördögöt… vagy<br />
egyszerűen csak Ahab nagyon határozott, nagyon emberi büszkeségének jelképe<br />
Volt egy pillanatnyi szünet, mikor szegény Jake valami jó válaszon tűnődött anya kérdésére, ami az<br />
arcára kiülő kifejezés alapján épp annyira volt emészthető, mint a szójatej. – Nos… mindegyik –<br />
kockáztatott.<br />
- Mi csak a rövidített változatot olvassuk. – vágtam rá ostobán. Én hozzászoktam, hogy egy<br />
professzorral élek együtt – általában mindig volt valami kvízszerű dolog vacsora alatt - de muszáj volt<br />
anyunak Jake-et kínoznia – Talán kivágtak néhány metaforát…<br />
- A bálna a pusztítás rejtett kényszerét fejti ki, ami egy öntelt világ felszínére töréséhez köthető. –<br />
Szólalt meg Lucius, most először, ezért minden fej felé fordult.<br />
- Micsoda – szólta el magát Jake, egyértelműen összezavarodott. Aztán összeszedte magát és<br />
szégyenlős arccal rám nézett.<br />
- Szeretem a bálnát. – mondta Lucius komoran, még mindig a tányérját bámulva. – És Ahabot. Tudják,<br />
mi a kitartás. Tudják, mi az, hogy kivárni az alkalmas pillanatot. – Felnézett és olyan éles tekintetet<br />
vetett rám, mint az „agyarai”. – És elfogadták a közös végzetüket, habár vonakodva.<br />
Ne. A gyomrom összerándult. Ha Lucius elkezd beszélni az eljegyzésről, akkor Jake biztos elmenekül.<br />
És miért hivatkozik Lucius a közös végzetünkre úgy, hogy „kelletlen” Azt akarja mondani, hogy velem<br />
összeházasodni olyan rossz lenne, mint hozzászíjazva lenni egy bálnához<br />
- Hé, Lucius. Milyen volt a kosárlabdaedzés – kérdeztem, kétségbeesetten próbálva kilőni a témát és<br />
átvenni az irányítást a beszélgetés felett.<br />
- Láttalak a pályán, ember. – jegyezte meg Jake. – Olyan vagy, mint valami profi válogatott.<br />
Egyenesen az államira juttathatod a csapatot azzal az ugró lövéssel. Mindenkit lepipáltál dobásban.<br />
- Ja, igen, dobásban. – mondta Lucius, egyértelműen unottan.<br />
- A dobások fejlesztik a készségeket. – tette hozzá Jake. – Ezt kéne csinálnod.<br />
- Unalmasak. – hárított Lucius, rá sem nézett Jake-re. – Jobb szeretem a kihívást.<br />
- Te birkózó vagy, ugye, Jake – kérdezte Jake és még több saag-ot rakott Jake tányérjára. A szüleim<br />
most az indiai konyháért voltak oda. Az este húsos fogása petyhüdt spenótból állt. Isten megtiltotta,<br />
hogy rakjunk pár húspogácsát a grillre, és csak egy barbecue-t ehettünk, ha vendégek jöttek.
Jake óvatos pillantást vetett a világoszöld, pépes összetevőkre, de elfogadta a tálat. – Igen, birkózom.<br />
Én vagyok ebben az évben a kapitány.<br />
- Micsoda dicsőség. – jegyezte meg Lucius szárazon, felemelve egy adag spenótot és figyelte, ahogy<br />
lassan lecsöpög a villájáról. – Viaskodni egy szőnyegen.<br />
Jake zavarodott tekintetet vetett rám. Egy ne-is-törődj-a-szeszélyes-cserediákkal vállrántással<br />
feleltem neki.<br />
Anya lecsapta a szalvétáját az asztalra. – Lucius, kijönnél velem a konyhába – valójában azonban<br />
nem kérdés volt.<br />
Köszönöm Istenem. Fejben megjegyeztem, hogy ki kell takarítanom a szobám, vagy extra adag<br />
mosnivalót vállalni. Még Lucius boxerjeit is. Tartoztam anyunak.<br />
Lucius kiosont anya mögött. Kényelmetlen csend következett a beszélgetésben az asztalnál, ami alatt<br />
próbáltunk úgy tenni, mintha nem hallottunk volna olyan elsuttogott foszlányokat, mint „vedd ki<br />
részed az udvarias beszélgetésből”, vagy „gyengeelméjű tökfilkó”, vagy „menj el”.<br />
Egy pillanattal később, becsukódott a konyhaajtó. Anya egyedül jött vissza. – Ki kér még egy kis lapos<br />
kenyeret – kérdezte egy mogorva mosollyal, nem kívánta megmagyarázni az ingerlékeny romániai<br />
tinédzser eltűnését.<br />
Az asztal túloldalán Lucius magára hagyott saag-ja megdermedt a tálban.<br />
Miután Jake elment, a garázshoz mentem. Lucius kosárra dobált, egy rozsdás karikát használt, amiről<br />
mi még azt is elfelejtettük, hogy létezik. Cselez, céloz, Suhint. Figyeltem, ahogy egymás után tízszer<br />
célba talál, mielőtt megzavartam. – Hé.<br />
Megfordult, a labdát a hónalja alá vette, nagyon is átlagos amerikai gimnazistának tűnt a Grantley<br />
Egyetem melegítőjében, amit még anya vett neki. Amíg meg nem szólalt. – Jó estét, Jessica. Mivel<br />
érdemeltem ki ezt a látogatást Nem szórakozol ma este<br />
- Jake-nek mennie kellett.<br />
- Milyen kár. – Lucius átpasszolta a labdát a válla felett. Egyenesen a karikába ment.<br />
- Mi volt a bajod ma este Tudod hallottuk, hogy sértegeted a konyhában.<br />
- Valóban – Lucius kissé levertnek tűnt. – Nem volt szándékos. Az olyan faragatlan.<br />
Összefontam a karom. – Akarsz valamit mondani Jake-kel és velem kapcsolatban Mert ha igen, csak<br />
mond a szemembe. Ne adj rejtvényekből leckét az asztalnál bálnákról és végzetről.<br />
- Mit kellett volna mondanom Világos voltál.<br />
- Nem tudom, mit akarsz ezzel. – mondtam őszintén. – Amikor megvetted nekem a ruhát, azt hittem,<br />
ezzel akarod kifejezni, hogy nem érdekel, ha Jake-kel járok.
A labda Lucius lábához gurult, ő pedig lehajolt, hogy felvegye, majd ujját végigfuttatta a megviselt<br />
varrás mentén, elkerülve, hogy a szemembe kelljen néznie. – Igen. Így gondoltam… De ma este,<br />
mikor láttam, hogy néz rád…<br />
- Mi van – Lehetséges, hogy Lucius féltékeny<br />
- Egyszerűen, csak nem kedvelem, Jessica. – mondta végül Lucius. – Nem elég jó hozzád. Függetlenül<br />
attól, hogyan érzel a bizonytalan kapcsolatunk iránt, ne alacsonyítsd le magad mindenféle férfiakhoz.<br />
Akármilyen fiúhoz.<br />
- Nem ismered Jake-et. – kezdtem dühbe gurulni. – Meg se próbálod megismerni. Próbált kedves<br />
lenni veled vacsoránál.<br />
Lucius vállat vont. – Látom az iskolában, küzd, hogy megértse az Angol irodalom alapjait. Ez nagyon<br />
sokat elárul, nem gondolod<br />
- Jake nem szereti Moby Dick-et. Kit érdekel Én sem szeretem.<br />
Lucius csalódottan nézett rám. Vagy, mintha szomorú lett volna valamiért. Talán mindkettő. – Úgy<br />
találom, nagyon szokatlan hangulatban vagyok most, Jessica. – mondta, megint kerülve a<br />
szemkontaktust. – Nem vagyok a legjobb társaság. Remélem, megbocsájtasz- és magamra hagysz<br />
magányos tevékenységemmel.<br />
- Lucius…<br />
- Kérlek, Jessica. – hátat fordított nekem, és egy csuklólegyintéssel eldobta a labdát. A nélkül esett a<br />
karikába, hogy hozzáért volna a széléhez.<br />
- Rendben. Elmegyek.<br />
Lucius még mindig kosarazott, mikor egy órával később ránéztem. Már sötét volt odakinn, és egy kis<br />
környi fényben játszott csak, amit a garázsra szerelt lámpa nyújtott. Zsákolásra váltott. Már majdnem<br />
köszöntem neki, mikor meggondoltam magam. Valami ebben az őszinte mozdulatban, hogy újra és<br />
újra és újra dobott, egyszer sem hibázva, a kosár fölé ugorva, hogy beletaszítsa a labdát a karikába,<br />
ami olyan volt, mintha büntetné szegényt, kiborított.<br />
KEDVES VASILE NAGYBÁCSI!<br />
18. <strong>fejezet</strong><br />
Először is jókívánságaim szeretném küldeni most, hogy közeledünk Mindenszentek Éjszakájához.<br />
Annyira élveznéd ezt az általánosan naiv, széles körben elterjed képet a vámpírokról, amit az<br />
amerikaiak előszeretettel mutogatnak az évnek ebben a szakában. Egyesek azt hiszik, hogy a fajtánk<br />
sápadt, középkorú férfiakból áll, akiknek genetikai hajlamai vannak „özvegyasszonyok”<br />
bántalmazásához, és előszeretettel adagolják túl a hajzselét.<br />
De térjünk a lényegre. Kelletlenül be kell ismernem, hogy a helyzet itt kezd kicsúszni a kezeim közül.
Ahogy előző levelemben írtam, számtalan „amerikai” módszert próbáltam ki, hogy szorosabb<br />
kapcsolatba kerüljek Antanasia-val – még a „farmert” is felvettem (valójában egész kényelmes), és<br />
ahogy azt említettem, kosarazok, ami itt a „menő kölykök” sportja. ( Csak hívj „Huszonhármasnak”)<br />
Eddig azonban Antanasia a legkevésbé sem adja jelét az érdeklődésnek. Valójában úgy tűnik<br />
„összejött” a paraszttal. (Vasile, ha hallottad volna, hogyan vesz részt egy párbeszédben…<br />
kiállhatatlan. Inkább beledugtam volna az állandóan jelenlévő lencséket a fülembe, mint hogy két<br />
perccel tovább kelljen hallgatnom.)<br />
Őszintén szólva, Antanasia teljesen összezavar. A minap úgy éreztem, hogy jelentőségteljes áttörést<br />
értem el. Megvettem neki a leglenyűgözőbb ruhát—most komolyan, ha láttad volna benne azt<br />
mondtad volna, hogy máris készen áll, hogy átvegye a trónt… Egy röpke pillanatig úgy gondoltam,<br />
hogy haladtunk. Az a tekintet, ahogy magát nézte a tükörben… Megváltozott, Vasile. És irányomban<br />
is változott… Meg mertem volna esküdni rá.<br />
És mégis, a földműves úgy csüng rajta, mint egy élősködő. Mint egy pióca, vagy egy kullancs, amit<br />
nem tudsz lepöckölni. Mit lát benne Antanasia És miért akarja olyan makacsul látni Annyival többet<br />
tudnék neki nyújtani. Például egy beszélgetést. Megtorlást. Nem beszélve arról, hogy két erős klán<br />
irányítását. Egy kastélyt. Szolgákat. Bármit, amire vágyik. Dolgokat, amiket megérdemel, Vasile.<br />
Fenébe, fecsegek.<br />
A lényeg, azt hiszem igen csalódott leszel bennem, ha nem tudom meggyőzni Antanasia-t, hogy<br />
tisztelje az egyezséget, és elfogadjon engem férjének. És, hogy őszinték legyünk, a csalódásod egy<br />
igen félelmetes kilátás. Mégis, úgy érzem muszáj téged tájékoztatnom az események alakulásáról.<br />
Nem szeretnék egy váratlan bukással jelentkezni. Sokkal inkább fel szeretnélek készíteni minden<br />
eshetőségre—még akkor is, ha továbbra is mindent megfeszítve fogok próbálkozni.<br />
Alázatosan, unokaöcséd<br />
Lucius<br />
UI.: ha valaki „saag-gal” kínál, akkor mindenféle módon próbáld meg elutasítani, ami nem szegi meg<br />
az udvariasság szabályait. Van rá esély, hogy főzzünk egy fagyasztott nyulat, vagy akár kettőt<br />
UUI.: A beruházás, amit a kölcsönödből fedeztem, hamarosan megérkezik. Már alig várom.<br />
UUUI.: A paraszt nem érti még a Moby Dick bálna-hasonlatát sem, Vasile. Igazat mondok. Az ilyenek<br />
be lettek verve a fejembe, szó szerint, (emlékszel a félcigány tanítómra, Bogdana-ra, akinek az<br />
irodalmi felfogását csak a vesszővel tudta átadni)még tinédzserkoromban. Ez a fiú ennyire együgyű<br />
Vagy csak buta<br />
Élősködő.<br />
19. <strong>fejezet</strong>
- SZIA, BELLE! – mosolyogtam és megpaskoltam Appaloosa lovam nyakát. – Készen állsz az edzésre<br />
Már csak pár alkalmunk van a verseny előtt. – Habár a mosolyosom hamar lehervadt. A 4-H verseny,<br />
ami már csak pár hétre van, jó ötletnek tűnt, mikor jelentkeztem, de most nagyon komoly<br />
pánikrohammal küzdöttem.<br />
Hát, most már túl késő volt meghátrálni. Vagy nem<br />
Ahogy Belle kantárjáért nyúltam, leakasztottam egy falba vert szögről, hallottam, hogy egy teherautó<br />
áll meg az istálló előtt. Egy ajtó csukódott, aztán az istálló ajtajához pillantva megláttam egy idegent,<br />
aki épp felém tartott. Egy zömök férfi volt, koszos kezeslábasban, kezében pedig egy táblát tartott.<br />
- Segíthetek – kérdeztem.<br />
- Ismer egy… - a táblájára nézett. – Egy Lou Vlad… nevű alakot – kinyújtotta felém a névjegyzéket. –<br />
Nem tudom kimondani ezt a nevet.<br />
- Jajj, ne. – A szívem megállt. Még csak rá se kellett néznem a papírra. – Vladescu. Ezúttal mit csinált<br />
Rendelt valamit<br />
- Igen. És le kell szállítanom neki ezt a szörnyet, ami teljesen szétrugdossa a furgonom. Szeretném, ha<br />
az a valami most azonnal kikerülne onnan.<br />
- Szörnyeteg<br />
- Engem keres – A szörny szó említésekor Lucius jelent meg az árnyékok közül, átvette a táblát és a<br />
tollat, és aláírta.<br />
- Remélem, tudod, mit csinálsz. – mondta a futár, és megrázta a fejét.<br />
- Hát persze, biztos vagyok benne.<br />
Követtem Lucius-t és a férfit keresztül a belső pályán, az ajtó felé. – Lucius. Mit vettél<br />
A futár válaszolt nekem Lucius helyett, a válla fölött szólt át. – A barátod rendelt egy gyilkos lovat.<br />
Valamit, amit el kéne altatni.<br />
- Lucius – Kiléptünk az istálló ajtaján, a koszos járgányhoz mentünk, ahol megláttam egy ló szállító<br />
utánfutót. Vadul rázkódott. Tompa puffanások hallatszódtak ki belőle.<br />
- Te szeded ki onnan, kölyök. – tiltakozott a férfi. – Nem fogok többet hozzányúlni ahhoz az izéhez.<br />
Lucius hezitálás nélkül a pótkocsi hátuljához ment, kireteszelte és kitárta az ajtót.<br />
- Ö… Lucius. Biztos be kell menned oda<br />
- A kölyök halott. – jegyezte meg a futár.<br />
Dulakodás szűrődött ki a kocsiból, majd hallottam Lucius hangját, ahogy nyugtatni próbálja az állatot,<br />
majd patákat koppanni fémen. Aztán csönd. Hosszú csönd. Végül megjelent Lucius, egy nagyon<br />
nyugtalan, erős állatot vezetett le a pótkocsiról. A legfeketébb ló volt, amit valaha láttam. Egy méter
kilenc centi biztosan volt. Szemét vadul forgatta, kivillantva ezzel egy kis fehér részt az ébenfekete<br />
arcon. Messzebb léptem, ahogy elhaladt mellettem, de megijedt és felém kapott.<br />
- Csak nyugalom. – nyugtatta Lucius. Hozzám fordult. – A kicsike könnyen izgatott lesz.<br />
A futár valamiféle törött koponyákról motyogott, majd elment, én pedig követtem Lucius-t, aki épp<br />
arra próbálta rávenni a lovat, hogy bemenjen az egyik bokszba. Pontosan Belle mellé.<br />
- Szeretném, ha szomszédok lennének. – mosolygott Lucius.<br />
Most rajtam volt a sor, hogy a szemem forgassam. – Nagyszerű.<br />
- Nyugalom. – mondta ismét a kancának Lucius, mikor az a kezéhez kapott. Megpaskolta az orrát,<br />
miközben azon küzdött, hogy kikösse a kötelét mindkét oldalon. Mikor végzett elengedte, ő pedig<br />
megpróbált még egyszer ráugrani, a fogaival ráharapott az alkarjára. – Fenébe. – Megrázta a karját.<br />
Földbe gyökerezett lábbal és keresztbe tett karokkal álltam. – Te vettél egy lovat Ezt a lovat<br />
- Igen. – mondta Lucius és megdörzsölte a harapás helyét. – Úgy emlékszem nemrégen azt mondtad<br />
– és idézem – „bennünk semmi közös nincsen”. – Egyik ujjával a pokoli lovára mutatott. – Ez olyan<br />
valami, amin osztozhatunk. Egy tevékenység. Egy mód arra, hogy együtt töltsünk egy kis időt.<br />
- Nem fogsz jelentkezni a 4-H-ba. – mondtam neki.<br />
- Az ünnepi kabátomat most is varrják, míg mi itt beszélgetünk. – vigyorodott el. – Már alig várom,<br />
hogy viselhessem azt a kék kordbársonyt. Tudtad, hogy a „kordbársony” azt jelenti, hogy „az anyagok<br />
királya” Tökéletesen illik rá, azt hiszem.<br />
- De azt hittem feladtad, hogy…<br />
Lucius felhorkant, miközben a lova nyakát kefélte. Az ezúttal is megrándult, de nem kapott oda. – Azt<br />
hitted megfeledkeztem egy szerződésről, aminek beteljesítésére már gyerekkorom óta készítenek fel,<br />
csak azért, mert elviselem Mr. Alacsony ostoba előnyeit irányodban Nem hiszem.<br />
- Ne hívd alacsonynak, és ne tituláld már hülyének. Jake egy nagyon rendes srác.<br />
- Rendes. Nos, ez egy kicsit túlzás. – Lucius kioldozta egyik oldalt a kötelet, ami a lovát féken tartotta,<br />
ő pedig félig felágaskodott. Megpaskolta a kanca nyakát. – Ugye, hogy a rendes túlzás. – megállt a<br />
mozdulat közben és felém fordult. – Minek nevezzem el – tűnődött. – Kell neki egy név, ha<br />
benevezem az ugrató versenyre.<br />
- Nem teheted! – kiabáltam. – Abban fogok részt venni!<br />
- Tudom. Úgy gondoltam, gyakorolhatnánk együtt.<br />
- Már mondtam neked, hogy nem kell a segítséged!<br />
- Nem félsz egy kis barátságos vetélkedéstől, ugye
Idegesen dobbantottam a lábammal. Egyrészt azért, mert nem, nem akartam vele versenyezni.<br />
Természetéből fakadóan atléta alkat volt. Egy romániai válogatott Polo játékos. Azt sem szerettem<br />
volna, hogy az istálló körül ólálkodjon. – Már mondtam neked, nem akarok veled lovagolni!<br />
- Abszolút túlreagálod a dolgot.<br />
- Te pedig egy hülye… hülye… vámpír vagy! Soha nem hallgatsz rám! Világosan megmondtam, hogy<br />
ne avatkozz az életemnek ebbe a részébe! Együtt élünk, együtt járunk iskolába… Csak ez a hely<br />
maradt nekem az életben, ahol nem idegesítesz folyton!<br />
- Egy vámpír – A hang valahonnan mögülünk jött.<br />
Ajajj.<br />
Lucius és én megpördültünk, és szembenéztünk egy nagyon is kíváncsi, ugyanakkor zavart Faith<br />
Crosse-szal, aki a vitánkat hallgatta. Kissé lebarnult karjait összefűzte szoros, szurkolótáboros pólója<br />
előtt, szőke lófarka fel-le mozgott, megcsillanva a gyenge fényben, miközben a fejét rázta. – Te most<br />
komolyan vámpírnak nevezted<br />
Dadogtam, valami kifogás után kutatva az agyamban. – Ő… Ő kiszívja belőlem az életet a mai nap. –<br />
mondtam végül.<br />
- Jessica tele van állatnevekkel, ha rólam van szó. – mosolygott Lucius nyugodtan. – Kinyújtotta felé a<br />
karját. – Olyan jó látni téged az osztályon kívül is, Faith.<br />
Jajj, öcsém!<br />
Faith egy kissé meglepettnek tűnt, de elfogadta a felé nyújtott kezet. – Ö… Téged is, Lucius.<br />
Lucius nem rázott vele kezet. Megcsókolta az ujjait. – Elbűvölő vagy, mint mindig.<br />
- Ó, istenem! Ez valami új volt. – Faith visszahúzta a kezét, aztán felém fordult, mintha valami inas<br />
lennék, úgy szólt hozzám. – Szia, Jenn.<br />
- Valójában, Jess.<br />
- Tényleg. – de ekkora Faith tekintete már ismét a névtelen lóra siklott. – Milyen szép kanca. Láttam,<br />
mikor behoztad. Habár, kissé veszélyesnek tűnik.<br />
Lucius kioldozta a másik kötelet is, kiszabadítva ezzel az életveszélyes háziállatát. – úgy gondolom, a<br />
lovak, akárcsak az emberek, unalmassá válnak, ha teljesen szelídek. Szeretem, ha van saját akaratuk.<br />
- Az állat erre felrántotta a fejét, de Lucius megnyugtatta. – Nyugodj meg. – Majd hozzám és Faithhez<br />
intézte a következő szavakat. – Rosszul bántak vele, szegénykém. Kellemetlen gyerekkor.<br />
- Kellemetlen – rázta meg Faith a fejét.<br />
- Soha ne közeledj felé ostorral, vagy egy vesszővel. – tanácsolta Lucius. – Ezt tanácsolta az előző<br />
tulajdonos. Valójában az első gazdájának elég kemény módszerei voltak.
Ostorral nevelték. Eszembe jutott Lucius vallomása, hogy a nagybátyjai verték. Újra és újra. Arra<br />
gondoltam, vajon a köztük lévő kegyetlen kapocs miatt választotta-e ezt a kancát. Én kinéztem<br />
belőle, hogy ilyet tesz.<br />
Faith és én hátráltunk, gyorsan kitértünk az útból, mikor Lucius kivezette a lovat a bokszból.<br />
- Nem fogsz rajta lovagolni, ugye – kérdeztem elborzadva.<br />
Lucius felhorkant. – Általában ezt teszik a lovakkal, nemde<br />
- Van pótnyergem. – ajánlotta fel Faith.<br />
Faith-re néztem elkerekedett szemekkel. – Nem! Ez most komoly – Normál esetben Faith<br />
cselekedeteit nem lehetett megkérdőjelezni, de nem hittem volna, hogy bíztatni fogja Lucius-t, hogy<br />
ülje meg a kancát, legalábbis az ördögi tűzből a szemében, és a megfeszülő állkapcsából ítélve biztos<br />
nem. – Lucius, még csak ne is gondolj erre!<br />
- Ó, hát nem hiszem, hogy szeretné a nyerget. – mondta. – Még nem. Először hagyom, hogy<br />
hozzászokjon, hogy a hátán ülök.<br />
Megráztam a fejem. – Meg fogod öletni magad.<br />
Lucius úgy nézett rám, mint valami összeesküvőre. – Neked kéne a legjobban tudnod mindenki közül,<br />
hogy ez nem eshet meg. Az állatok nem tudnak eszközöket használni.<br />
Minden további hezitálás nélkül a ló oldalához sétált, felugrott a hátára, ugyanazzal a lendülettel,<br />
amivel a zsákolást demonstrálta kosáredzésen. A kanca azonnal felnyerített és rúg-kapálni kezdett,<br />
de Lucius nem repült le róla. Másodpercek alatt átvette az irányítást a ló felett, és kettejük – őrült<br />
fazon és őrült állat—fürgén a lovaglópálya közepére mentek. Lucius a térdével, és a kantárral<br />
irányította. Minden második lépésnél a ló megijedt, vagy hátrakapott a lábához. De mindketten<br />
állandó, ha nem éles társak voltak. – Hamarosan már ugratunk. – kiáltotta Lucius vigyorogva.<br />
Tényleg megcsinálta. Miközben a legdémoniabb kancán lovagolt, akit valaha láttam. A<br />
megkönnyebbülésem rövid életű volt, mikor rájöttem, hogy a túlélése mit is jelent a számomra.<br />
Mikor eljön a 4-H ideje, Faith Crosse-szal és egy démoni lóval és a rajta ülő romániai válogatottal kell<br />
szembeszállnom.<br />
Lucius ügetésbe váltott. Majd egy könnyű vágtába. Félig tánc volt, félig kocsmai verekedés.<br />
- Váó. – nézte Faith elismerően. – Lucius olyan, mintha valami varázslat lenne. Tényleg azt hittem,<br />
hogy meghal.<br />
- Adj neki időt. – mondtam neki lélegzetvisszafojtva. – Csak adj neki időt. Valaki még megöli.<br />
20. <strong>fejezet</strong>
- KÖSZI, HOGY MEGNYERTED NEKEM a plüss hot-dogot. – Megráztam a nagy, kitömött bécsi virslit,<br />
amit Jake nyert nekem azzal, hogy keresztüldobott két labdát egy bohóc száján. – Jól éreztem magam<br />
a karneválon.<br />
- Sajnálom, hogy nem tudtam megszerezni a medvét.<br />
- Hát, a hot-dog is szép. Más, tudod.<br />
Jake hatalmas 4x4-es Chevy-jében ültünk, a farm mellett, épp azt próbáltuk kitalálni, hogyan<br />
búcsúzzunk el. Ilyenkor egyszerűen csak ki kéne ugranom a furgonból Ő is kiszállna<br />
- Mondtam már, hogy jól nézel ki ebben a ruhában – kérdezte Jake.<br />
Nem mondta, de láttam az arckifejezését, mikor megjelent az ajtónál, hogy felvegyen. Ugyanaz a<br />
csodálat, amit Lucius szemében láttam még a butikban. A fiúk engem néztek egész este. Először egy<br />
kicsit bizalmatlan voltam. De könnyű volt hozzászokni ehhez a fajta figyelemhez.<br />
- Szeretem így feltűzve a hajadat is. – tette hozzá Jake.<br />
Megcsavartam az egyik tincset, ami kilógott a kontyomból. A legjobb tudásom szerint igyekeztem<br />
visszaadni azt az effektet, amit Lucius ért el azzal, hogy az ujja köré csavarta a hajam. – Kösz.<br />
- Örülök, hogy megkértél rá, hogy együtt menjünk. Jól szórakoztam.<br />
Hosszú szünet következett.<br />
- Azt hiszem, mennem kéne. – mondtam végül, kezemet a kilincsen pihentettem.<br />
- Ó… Ja, igen. Nyitom az ajtót. – Jake leállította a motort, kipattant az autóból és az én oldalamhoz<br />
futott. Kinyitotta az ajtót, én pedig megpróbáltam kimászni, de majdnem elestem a magas<br />
sarkúmban.<br />
- Francba. – Elegáns, Jess.<br />
Ahogy előrelendültem mondjuk Jake elkapott, és hirtelen nagyon közel voltunk egymáshoz. Szemtől<br />
szembe.<br />
És ekkor csókolt meg. Tényleg megcsókolt. Az ajkai puhábbak voltak, mint hittem és egy kissé<br />
nedvesek. Az én ajkaim kissé szétnyíltak, mint ahogy a filmekben és a tévében láttam éveken át.<br />
Olyan természetesnek tűnt, mikor megtörtént – aztán a nyelvünk találkozott. Jake nyelve szinte<br />
összepréselte az enyém. Szóval ilyen… Az érzés nem volt olyan elektromos, de éreztem az öröm<br />
hullámát, ahogy elöntött. Jake körém fonta a karjait, egy medveféle ölelésben. Egy birkózó ölelése. A<br />
nyelvünk újra és újra egymásba gabalyodott, Jake pedig simogatni kezdte a hátam. Jó. Gyakorlással<br />
pedig kétségtelenül még jobb lenne. Talán mégis elkérem Mindy újságjából a „75 trükk, hogy<br />
megvadítsd” cikket.<br />
Először Jake húzódott el. – Mennem kell, már nem szabadna kinn lennem. Majd hívlak, oké<br />
Ekkor jöttem rá, hogy még mindig a kitömött játékot ölelgetem. – Igen. Biztosan.<br />
Odahajolt, hogy ismét megcsókoljon. Egy gyengéd, könnyed érintés az ajkakon. – Később.
- Szia. – Csak álltam ott, és figyeltem, ahogy a furgon elhajt.<br />
Mikor a hátsó lámpák fénye már majdnem eltűnt a sötétségben, a tornác felé sétáltam, közben a<br />
térdem körül suhogott a ruha. Az első igazi csókom.<br />
- Nos, milyen volt<br />
A sötétségből jövő mély hang meglepett, azonnal megtorpantam. A homályt fürkésztem. – Lucius<br />
- Itt vagyok.<br />
Követtem a hangját a terasz első lépcsőfokaihoz, ott ült egy lámpás nyújtotta félhomályban. Közelebb<br />
sétáltam. – Kémkedtél utánam.<br />
Lucius felém nyújtott egy tálat. – Cukorka diétán vagyok. Kérsz Azt hiszem már csak szójás mogyoró<br />
maradt. A gyerekek nem örültek a választéknak.<br />
Elfogadtam egy csomaggal és leültem mellé. – Nincs nálunk túl sok „csokit vagy csalunk”, mivel alig<br />
élnek errefelé.<br />
- Ó. – vonta meg a vállát Lucius. – Azt hiszem én utáltam a szójás mogyorót. – Kihúzta a kitömött<br />
virslit a kezeimből. – A szüleid nem fogják ezt megtűrni a házban. Hús játékok. Ezt Mr. Alacsony<br />
nyerte neked valami erőfitogtató versenyben – áthajította a hot-dogot a válla felett, az egyik székre.<br />
Elengedtem a fülem mellett a megjegyzést. – Rám vártál. Igaz<br />
Lucius a sötét távolba révedt. – Milyen volt<br />
- Milyen volt mi<br />
- Megcsókolt. Milyen volt<br />
Elmosolyodtam, ahogy visszaemlékeztem. – Jó.<br />
- Jó – horkant fel gúnyosan Lucius. – Még egyszer megismétlem: A jó túlzás.<br />
- Kérlek, ne kezd el! – könyörögtem. Ne tedd tönkre a pillanatot!<br />
- Mikor a megfelelő embert csókolod meg, sokkal jobb lesz, mint „jó”. – motyogta Lucius.<br />
- Nincs jogod ezt mondani. – felálltam, készen arra, hogy bemenjek és lesimítottam a ruhámat. Nem<br />
fogja lerombolni nekem ezt a pillanatot. Nem fog megtörténni.<br />
Meglepetésemre, Lucius egyetértett. – Igazad van. Ez faragatlan volt. Nincs jogom. – megütögette a<br />
lépcsőt maga mellett. – Kérlek. Légy a társaságom. Azt hiszem, kissé melankolikus vagyok ma éjjel.<br />
- El kellett volna menned a karneválra. – mondtam, miközben visszaültem.<br />
Lucius nagy levegőt vett és kifújta. – Nincs ott számomra semmi.<br />
- Nagyon mókás volt. Voltak és játékok és mi…
- Lesz olyan valaha, csak egy pillanatra, hogy az életemet az én szemszögemből nézed – szól közbe<br />
kissé élesen Lucius. – Gondolsz arra, hogyan érzem magam – felém fordult, hogy a szemembe<br />
nézzen, szemei gyengén fénylettek, épp, mint a lámpás. – Látsz mást magadon kívül is<br />
- Mi az Talán… honvágyad van, vagy ilyesmi<br />
- Valami olyasmi, igen. – A csillogás felerősödött a tekintetében. – Az Isten szerelmére! Egy garázsban<br />
élek, minden olyan dologtól távol, amit ismerek. Udvarolnom kell egy olyan nőnek, aki elutasít egy<br />
paraszt kedvéért…<br />
- Jake egy tökéletesen rendes fiú, Lucius!<br />
Lucius megint felhorkant. – Ezt várod az élettől is Jót Muszáj mindennek jónak lennie<br />
- A jó az… jó. – tiltakoztam.<br />
Lucius megrázta a fejét. – Ó, Antanasia. Annyi mindent tudnék mutatni a jón kívül, hogy beleszédülne<br />
az imádnivaló fejed.<br />
Hirtelen megváltozott a hangja. Sokkal mélyebb és reszelősebb lett. Tele volt érzelemmel. Sosem<br />
hallottam ezelőtt, de ösztönszerűen felismertem. Szexuális vonzerő. Bujaság. Vágy. Egy ingerült,<br />
dühös, zavarodott vágy.<br />
- Lucius… Talán be kéne mennünk.<br />
De ő csak még közelebb araszolt, még gyengédebben beszélt, még mindig azzal az alig észrevehető<br />
zavarral. – Olyan dolgokat mutathatnék, ami minden itteni dolgot elfeledtetne veled, a biztonságos<br />
kis életedben…<br />
Nagyot nyeltem. Mit mutathat nekem Miféle „nem-szép” dolgokat Szeretném tudni<br />
Igen. Nem. Talán.<br />
- Lucius…<br />
- Antanasia. – Még közelebb hajolt hozzám, én pedig rájöttem, hogy nehezen veszi a levegőt, épp,<br />
mint én. Belélegeztem az erőt, amit mindig sugárzott magából, a ritkuló levegőt. – Soha nem voltál<br />
még kíváncsi a másik részedre Arra a részedre, ami Antanasia-hoz tartozik<br />
- Antanasia csak egy név…<br />
- Nem. Antanasia egy személy. A részed. – Ekkor Lucius gyengéden megcirógatta az állam,<br />
hüvelykujjával követte a vonalát, én pedig rájöttem, hogy behunytam a szemem, szinte már<br />
imádkozom, mintha egy kobra lennék a kígyóbűvölő varázslata alatt. Tudtam, hogy meg kéne<br />
állítanom bármi is történik, de csak ültem ott, dülöngélve. – A másik éned. Ez a feled nem állna meg a<br />
„jónál”. – mondta Lucius gyengéden. Megsimogatta az állam, és már éreztem a leheletét a számon.<br />
Hűvös, és közeli. – Végre láthattam ezt a részed, a lelked, mikor felvetted azt a ruhát… Olyan<br />
gyönyörű vagy ebben a ruhában. Átváltoztat téged…<br />
A ruhám… Kezdtem élvezni azt az érzést, hogy hatalmam volt a többi fiú felett a karneválon. De, ha<br />
Lucius-szal voltam olyan volt, mintha ez az erő kicsúsznak a markomból és az ő kezébe vándorolna.
Olyan erősen fogta a gyeplőt, mint a félig vad lovánál. Ez pedig ijesztő volt. Megnyaltam a számat, a<br />
gyomromban egyszerre kavargott az éhség, a félelem és az undor, pont, mint azon az éjszakán,<br />
amikor kivillantotta az agyarait a szobájában.<br />
Meg fogja tenni újra Megteszi Meg kéne tennie<br />
- Antanasia. – az ajka súrolta az enyémet, erős vágy lett úrrá rajtam, mint az álmomban a tiltott,<br />
ellenállhatatlan, dekadens csokoládé iránt. Nem… Épp most csókoltam meg Jake-et… Nem akarom,<br />
hogy vágyjak Lucius-ra… Ő volt minden, amit nem akartam. Az Istenért, azt hitte, hogy vámpír. Mégis<br />
éreztem, ahogy hozzápréselődöm, éreztem, hogy a kezem önmagától felemelkedik, hogy<br />
megsimogassa az állát ott, ahol a sebhely húzódott, egy puha érintés reszkető útja a durva<br />
bőrfelületen. Az erőszak a gyerekkorában… megkeményítette. Talán, még veszélyessé is tette<br />
Talán<br />
Lucius átkarolta a hátam, ajka ismét súrolta az enyémet, ezúttal sokkal gyengédebben. Még a szája is<br />
kemény volt. De jobban meg akartam ízlelni. – Szeresd ezt, Antanasia. – motyogta. – Ilyennek kéne<br />
lennie… nem jónak…<br />
Feltüzelt, hogy még többet akarjak. Bevillant a kép, hogy felhúzza a cipzárt a ruhámon, kétség,<br />
megértés villant fel a fejemben. Tapasztalt… Anya figyelmeztetett. Ne hagyd, hogy felülkerekedjen<br />
rajtad, Jess…<br />
Lucius felcsúsztatta a kezét a nyakamra, a tarkómon körözött az ujjával, hüvelykujja a torkomat<br />
simogatta. – Engedd, hogy megcsókoljalak, Antanasia… egy igazi csókot… ahogy téged kéne csókolni.<br />
- Kérlek, Lucius… - Most vajon tiltakoztam, vagy könyörögtem<br />
- Hozzám tartozol. – mondta gyengéden. – A mi fajtánkhoz… Te is tudod, hogy így van… Ne küzdj<br />
ellene… Ne küzdj ellenem…<br />
Nem!<br />
Valószínűleg hangosan is felkiáltottam, mert Lucius azonnal elhúzódott. – Nem – A hangjában<br />
hitetlenség csendült, a szeme tele volt sokkal és bizonytalansággal.<br />
A szám mozgott, de egy hang sem jött ki rajta. Igen Nem – Én… Én megcsókoltam Jake-et nemrég.<br />
– dadogtam végül. – Egy pár perce. – Nem volt az helytelen dolog, hogy két fiúval is kavartam egy<br />
este Nem volt egy valahogy… kurvás Mi a pokolra vett rá ez a ruha És az, amit mondott a „mi”<br />
fajunkról…<br />
Nem.<br />
Lucius elkapta a kezét a torkomról, és előrehajolt a lépcsőn, összegörnyedt és olyan hanggal túrt bele<br />
hosszú, fekete hajába, ami félig morgásnak, félig nyögésnek hatott.<br />
- Lucius, sajnálom…<br />
- Ne mond ezt.
- De sajnálom… - Bár még magam sem tudtam, hogy pontosan mit is sajnálok. Hogy megcsókoltam<br />
Jake-et Hogy majdnem megcsókoltam Lucius-t Hogy megállítottam<br />
- Menj be, Jessica. – Lucius még mindig össze volt roskadva, az ujjai a hajában. – Most! Kérlek!<br />
Aztán kinyílt az ajtó. – Azt hittem, hangokat hallok idekinn. – mondta apa, úgy téve, mintha nem<br />
venné észre a nyilvánvaló feszültséget.<br />
- Apa. – cincogtam és talpra ugrottam. – Most értem haza. Lucius és én beszélgettünk.<br />
- Későre jár. – mondta apa és maga mellé húzott. – És Lucius azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem,<br />
hogy a mindenszentek véget ért. Ideje lenne ágyba bújnod.<br />
- Természetesen, uram. – Lucius lassan kiegyenesedett és talpra állt. Elgyötörtnek tűnt, mikor a tálat<br />
visszaadta apának. – Boldog mindenszenteket.<br />
- Igen. Jóéjt. – mondtam. Aztán berontottam, felfutottam a szobámba, lekapkodtam a ruhát, és<br />
elrejtettem a szekrényem leghátsó részébe. Addig rángattam a hajamat, míg újra a vállamra omlott.<br />
Minden újra a helyén van és normális. Miután felvettem egy pólót és egy melegítőt, amiben<br />
aludhattam, az ablakhoz ugrottam és kinéztem a garázsra. De Lucius-nál sötét volt. Elaludt. Vagy<br />
talán kiment az éjszakába.<br />
Anya kopogtatott az ajtómon. – Jessica Minden rendben<br />
- Igen, anya. – hazudtam.<br />
- Szeretnél beszélgetni<br />
- Nem. – Tovább figyeltem Lucius ablakát, habár nem voltam benne biztos, hogy mit is keresek. –<br />
Csak aludni szeretnék.<br />
- Hát akkor… jó éjszakát, kicsim.<br />
Anya lépései felhallatszottak a lépcsőről, én pedig ágyba bújtam és szorosan lehunytam a szememet.<br />
Nem leszek – nem leszek- kíváncsi, hogy mi vonzotta Lucius-t a sötétbe. Emlékeztem rá, milyen<br />
hangulatban váltunk el, őszintén féltem, hogy valami „nem jó” dolog.<br />
DRÁGA VASILE!<br />
21. <strong>fejezet</strong><br />
Micsoda kavarodás van itt. Micsoda felfordulás. Ezt annyival egyszerűbb lenne elmesélni, ha lenne e-<br />
mail-od. Manapság mindenhol elérhető. Kérlek, fontold meg erre az időre.<br />
Addig is, az a nehéz feladat hárult rám, hogy tájékoztassalak, az egész egyezség megbukni készül,<br />
végtelenül és megmásíthatatlanul a feledésbe fog merülni.<br />
Ez az este… Hol is kezdjem Mit is mondhatnék
Ha ez nem volt az a pillanat, akkor nem tudom, mit tehetnék még. Ha Antanasia nem érezte azt, amit<br />
én abban a röpke pillanatban, ha megvolt a lélekjelenléte, hogy elhúzódjon, vagyis valójában azt<br />
kiabálni, hogy „Nem!”, mikor én elismerem, hogy teljesen bele voltam feledkezve… Őszintén nem<br />
tudom, mit tudnék még tenni.<br />
Úgy hiszem, ki tudod következtetni a fentebb írt sorokból, hogy mi is volt közöttünk, legalább<br />
általánosságban. Nem magamat fogom szégyenbe hozni – vagy megbecsteleníteni Antanasia-t—<br />
azzal, hogy részletekbe bocsátkozom. Az nem hogy csak nem lenne emberséges, de még csak<br />
úriemberhez sem méltó. Te pedig biztosan megérted ezt.<br />
Tényleg kikosaraztak egy paraszt miatt Egy alacsony, buta, élősködő földműves miatt<br />
Talán reggel ez az egész ügy kevésbé lesz már ilyen gyászos. A remény hal meg utoljára.<br />
Addig is, nem adhatnál egy kis betekintést a büntetésbe, amivel szembe kell néznem a bukásom<br />
miatt Szeretném már most felkészíteni magam mentálisan. Különösen, ha a legrosszabbal nézek<br />
szembe. Mindig szerettem egyenes háttal és magasra tartott fejjel szembe nézni a sorssal, ahogy te<br />
tanítottad. És ez csak akkor lehetséges, ha megvan a lehetőség, hogy az ember megacélozza magát.<br />
Kétségben melletted, és nem kis zavarban, és aggodalomban,<br />
Lucius<br />
22. <strong>fejezet</strong><br />
- MEGLÁTOD, REMEK LESZEL, kicsim. – ígérte anya, miközben feltűzte a lovagló dzsekimre a<br />
számomat.<br />
- Hányni fogok. – mondtam. – Miért jelentkeztem egyáltalán<br />
- Mert csak a kihívásokkal tudunk felnőni. – válaszolta anya.<br />
- Ha te mondod. – pár perc és én következem. Be fogok lovagolni Belle-lel a 4-H pályájára, és<br />
átugratunk néhány akadály felett.<br />
Az egész, körülbelül három percig fog tartani.<br />
Szóval, miért volta annyira megrémülve<br />
Mert, eleshetsz. Talán Belle megtántorodik. Te nem atléta vagy, hanem matléta…<br />
- Inkább egy borjút kellett volna nevelnem, mint múlt nyáron. – mondtam morogva. – Csak be kell<br />
sétálnod a pályára és megvárni, hogy nyertél-e szalagot.<br />
- Jessica, te ügyes lovas vagy. – Makacskodott anya és a vállamnál fogva maga felé fordított, hogy a<br />
szemembe nézhessen. – Különben is, nem most versenyzel először emberek előtt…<br />
- De az matek. – tiltakoztam. – Abban jó vagyok.<br />
- A lovaglásban is ügyes vagy.
Lucius-ra és Faith-re gondoltam. – De nem a legjobb.<br />
- Akkor ez a mai tökéletes alkalom, hogy átlépd a határaidat. Kockáztasd a második, vagy akár a<br />
harmadik helyet.<br />
Átpillantottam a mező túlsó felére, ahol Lucius vágtázott a lován, akit ő csak úgy nevezett „Pokoli<br />
Belle”. Ha-ha-ha.<br />
- A kockázat nem mindig jó. – mondtam, le sem véve a tekintetem Luciusról, miközbn megpróbálta<br />
féken tartani a félig még vad állatot. Csak Lucius érhetett hozzá. Ragaszkodott hozzá, hogy csak<br />
félreértjük, de szerintem a ló egyszerűen csak démoni volt.<br />
- Ez egy kissé túl kockázatos. – értett velem egyet anya, követte a pillantásom. Felsóhjatott. –<br />
Remélem jól lesz.<br />
Az, ahogy mondta, felébresztette bennem a gyanút, hogy nem csupán az ugrató versenyre értette.<br />
- Neki is szüksége van a számára. – tette hozzá. Kezével beárgyékolta a szemét és intett neki.<br />
Lucius felemelt kézzel jelezte, hogy észrvette, aztán felénk ügetett, leugrott a nyeregből és a kantárt<br />
hozzákötötte egy kerítéscölöphöz. Pokoli Bella nem az a fajta ló, aki kötőfék nélkül képes lenne várni.<br />
Lucius enyhén meghajolt. – Dr. Packwood. Jessica.<br />
Óvatosan, kényelmetlenül intettem neki. – Szia, Lucius.<br />
Megfordult, anya pedig feltűzte a számot a hátára. Aztán – legnagyobb meglepetésemre – anya őt is<br />
megfordította, épp, ahogy engem az előbb… és megölelte. A meglepettségemet a sokk váltotta fel,<br />
mikor Lucius visszaölelte. Mikor kezdtek el kötődni egymáshoz Talán valamikor Halloween óta,<br />
találgattam. Lucius és én elég nagy távolságot tartottunk magunk közt, azóta a furcsa, teraszon<br />
töltött pillanat óta.<br />
- Sok szerencsét! – mondta anya, képzeletbeli porszemeket söpörve le Lucius kifogástalan,<br />
tökéletesen illeszkedő kabátjáról. – És vedd fel a sisakodat! – tette hozzá. – Kötelező!<br />
- Igen, igen, a biztonság az első. – mondta Lucius, hangjából csöpögött a szarkazmus. – Megyek,<br />
megkeresem. – közömbös tekintetet vetett rám. – Sok szerencsét!<br />
- Neked is.<br />
Lucius kioldozta a lovát és elsétáltak. Anya figyelte őket, az arca nyugtalan volt.<br />
- Jól lesz. – ígértem neki.<br />
- Remélem.<br />
- Második vagyok, igaz – kérdeztem.<br />
-Igen. Faith után.
Nagyszerű. A legrosszabb előadás ami után következhetem. Faith nem csupán az évenkénti 4-H<br />
versenyen vett részt. Nagyobb lovas rendezvényeken is részt vett, drága fizetősökön. A gyomrom<br />
megint görcsbe rándult.<br />
- Jó leszel, meglátod. – ígérte anya. Engem is megölelt.<br />
A hangosbemondó megszólalt, eljött az idő.<br />
- Menjünk.<br />
Természetesen faith hibátlan kört vitt végig telivér lován, Holdtáncon. Ő uralta a mezőnyt, lovának<br />
fürge, csontsovány lábai minden akadály felett átrepítették őket, még az ötödiken is, ami olyan<br />
magas volt, mint egy torony, onnan, ahol én álltam lehetetlenül magasnak tűnt.<br />
Nagyon kellett pisilnom, idegességemben, de már nem volt idő. Felugrottam a nyeregbe mikor<br />
Holdtánc patái eldobogtak mellettünk, végeztek a bemutatóval.<br />
- A következő, Jessica Packwood a Woodrow Wilson Gimnázium tanulója, és Belle az öt éves<br />
Appaloosa.<br />
Az én nevem mondták.<br />
Nagy levegőt vettem, tekintetemmel megtaláltam Jake-et, aki a lelátóról figyelt. Elvigyorodott és<br />
feltartott hüvelyujjal jelezte, hogy minden rendben lesz. Kényszerítettem magamat, hogy<br />
visszamosolyogjak.<br />
Lucius szintén az arénában volt, a kerítésnek dőlve figyelt. Francba! Mintha szükségem lett volna,<br />
hogy a hiperkritikus szemével engem nézzen, bíráljon.<br />
Magam mögé néztem, azon tűnődtem, vajon mi történne, ha én és a lovam egyszerűen csak<br />
kihátrálnánk… De már túl késő volt. Nem volt visszaút.<br />
Nagy levegőt vettem és oldalba böktem a sarkammal Belle-t. Patái tompán puffogtak a közel csendes<br />
pálya vékony földjén. Ahogy éreztem az erejét, ismerős lépteit magam alatt, végre koncentrálni<br />
kezdtem. Közeledett az első akadály. Egy sövény. Könnyű vágtába kezdtünk, ugrottunk, és<br />
megcsináltuk. Csak ugrattok Belle-le. Épp, mint otthon. Átugrottuk a következő alacsonyabb<br />
korlátokat, az idegességem pedig szertefoszlott, a helyét egy diadalittas érzés vette át. Mindneki<br />
minket néz, mi pedig végigcsináljuk.<br />
Belle átrepült a következő két kerítés fölött is, patái még csak nem is súrolták a korlátot.<br />
Előttünk magasodott az ötödik, legmagasabb akadály, a szívem őrült iramban vert. De Belle<br />
felemelkedett, átrepült felette és már túl is voltunk rajta.<br />
Egy tökéletes kör. Semmi hiba. A végén tökéletes kört mutattunk be. Egy óriási, győzelemmittas<br />
mosoly terült szét az arcomon. Ezt múld felül, Romániai válogatott.<br />
Miközben a kijárat felé ügettünk, integettem a szüleimnek, akik ujjongtak örömükben, és Jake-nek,<br />
akinek mindkét ujja a szájában volt, nekem fütyült. Lopva Lucius-ra néztem, szívből jövő örömmel
tapsolt felemelt kézzel, közben azt tátogta „Remek volt”. Akármi volt is közöttünk, csak kicsit javult a<br />
helyzet.<br />
Pont időben értem vissza Belle-től, hogy lássam Lucius bemutatóját.<br />
Könnyeden, királyhoz méltón ült Pokoli Belle hátán, mintha oda teremtették volna. Az éjfekete ló is<br />
furcsán nyugodtan tűnt. Az oldalát böködve, Lucius vágtára ösztönözte, szinte már teljes vágta volt.<br />
A tempó őrültségnek tűnt egy ilyen kis helyen, de úgy tűnt, Lucius ezt nem veswzi észre. Apró mosoly<br />
bujkált a szája sarkában, mikor az első kerítéshez ért. Pokoli Belle átsiklott fölötte, gyengéden<br />
landolva a túloldalon, én pedig ekkor jöttem rá, hogy ugrásra született. Mintha eggyé váltal volna,<br />
lovas és az állat, szinte felszakították a pályát, Pokoli Belle kétszer olyan magasra ugrott, mint ami a<br />
teljesítéshez kellett neki, aztán minden néző egyszerre kezdett üdvrivallgásba. Elakadt a lélegzetük,<br />
majd megint kiabáltak.<br />
Vakmerő volt. Túl vakmerő. A szüleim felé pillantottam a lelátón. Megrémültek, hirtelen pedig én is.<br />
Ahogy Lucius átrepülte az ötödik akadályt, egy kéz csapódott a csuklómra, amitől ugrottam egyet<br />
ijedtemben. –Nézd, hogy megy! – suttogta Faith Crosse csak úgy maga elé. Abban is biztos voltam,<br />
hogy észre sem vette, kit érintett meg, annyira intenzíven bámulta Lucius-t. Faith öntudatlan is a<br />
csizmja szárához csapdosta az ostorát, a patadobogás ritmusára. Elrántottam a karom.<br />
- Bocsi. – motyogta Faith anélkül, hogy tekintetét levette volna Lucius-ról.<br />
Pokoli Belle az utlsó akadályon is túl volt, a közvetítő pedig új 4-H rekordot jelentett be.<br />
Lucius és a lova a kapuhoz jöttek, Lucius lecsúszott a nyeregből, egy szívdöglesztő mozdulattal<br />
lehúzta a kesztyűjét, mintha épp egy sétalovagláson lett volna a parkban, látszólag nagyon is<br />
elégedett volt a tapsviharral.<br />
Mindig az a képmutatás.<br />
- Megyek és gratulálok neki. – mondta Faith.<br />
Elkaptam valami furcsa pillantást a leendő bálkirálynő arcán.<br />
Faith eltűnt a tömegben, a kijárat felé tartott, követve Luciust a pálya mögé. Ekkor jutott eszembe a<br />
lovaglópálca. Pokoli Belle nem fogja díjazni. Lucius még egy figyelmeztető táblát is kitett az istállóba –<br />
egy jelzést, amit szinte minden nap láttam. – Faith, várj. – kiabáltam, és utána eredtem.<br />
De túl lassú voltam. Mire útolértem az istállóknál Faith már elérte Pokoli Belle-t és Luciust, és a<br />
pálcával integetett, higy felhívja magára Lucius figyelmét. Az ostor megcsípte a ló horpaszát, Pkoli<br />
Belle dühösen fordult meg, elhátrált, majdnem kitépte Lucius kezéből a kantárt, mire az észrevette.<br />
Hallottam, hogy ráparancsol Faith-re, dobja el a pálcát, de már túl késő volt.<br />
A kanca felágaskodott a hátsó lábaira, hallani lehetett a reccsenést, ahogy Pokoli Belle patái, inak és<br />
izmok megfeszített erejével lecsapott Lucius lábára és bordájára. Másodpercek alatt vége lett,<br />
mielőtt még újra sikíthattam volna, Lucius a földön feküdt, nyúlánk, összetört, kitekert testtel a<br />
füvön. Vér volt fehér ingének elején, vér spriccelt magasszárú bőrcsizmájából, eláztatva sárgásbarna<br />
lovaglónadrágját.
- Lucius! – kiáltottam, mikor végre megtaláltam a hangom, odafutottam hozzá és térdre borultam<br />
mellette. Annyira aggódtam érte, hogy megfeledkeztem a veszélyes szörnyről, ami még mindig<br />
szabadon volt és most áthajolt a vállam felett.<br />
- Kapd el! – parancsolta Lucius összeszorított fogakkal, megpróbált átfordulni, a ló felé mutatott, ami<br />
csak állt egy helyben, horpasza egyenletesen süllyedt, megijedt, de még mindig dühös volt. – Meg<br />
tudod csinálni. Mielőtt…<br />
Faith sírva fakadt, váratlanul és hangosan, ahogy felfogta mi történt, de senki nem hallott minket az<br />
istállók mögül. Most mindenki odabent volt, a versenty figyelte. Pokoli Belle csak állt, lehorgasztott<br />
fejjel, mint valami tomboló őrszem Lucius felett. Éreztem meleg leheletét a nyakamon, ekkor estem<br />
pánikba magam miatt is. Semmi hirtelen mozdulat…<br />
- Meg kell kötni, Jess. – kérlelt Lucius, összeszorította a szemét a szavak okozta fájdalomtól.<br />
Némán bólintottam, hiszen igaza volt. Nagyon lassan, amilyen lassan csak lehetséges volt, felálltam<br />
és megfordultam.<br />
- Csak nyugi, kislány. – suttogtam, felé nyújtottam a kezem tenyérrel felfelé.<br />
A ló hátraugrott, ahogy én is. Csak maradj nyugodt, Jess…<br />
Közelebb araszoltam. Pokoli Belle szemei még ádázabbul forogtak, de nem futott el. Nem tört ki.<br />
Úgy tűnt megérezte, hogy valami nagy baj történt. Remegő kezekkel a lógó gyeplő után nyúltam, ami<br />
ott himbálózott a kantár mellett. – Nyugalom, kislány. – Szememet a lovon tartottam, az<br />
ujjbegyemmel tapogattam ki a kötelet. Még mindig hevesen és mélyeket lélegzett, de nem mozdult.<br />
Lucius felmordult. Gyorsabban kell csinálnom. Sokkal nagyobb lendülettel, de továbbra is remegő<br />
kezekkel, végre hozzákötöttem a gyeplőt egy karóhoz.<br />
Hála Istennek. Már biztonságos volt.<br />
Visszasiettem Luciushoz, aki a bordáit markolta véráztatta inge fölött. Letérdeltem és megragadtam a<br />
szabad kezét. – Minden rendben lesz. – ígértem. De nem tudtam ellenállni, hogy rápillantsak a lábára.<br />
A vádlija felénél tört el, a bőrcsizma egyszerűen meghajlott. – Hozz segítséget! – szóltam rá Faith-re,<br />
aki látszólag megdermedt, újra és újra azt ismételgette „Baleset volt”.<br />
- Hozz már valakit! – kiabáltam rá ismét. – Most!<br />
Ez magához térítette, Faith megfordult és elrohant.<br />
- Ne! – kiabálta Lucius, hangosabban, mint hittem hogy lehetséges, látva kicsavarodott testét. De a<br />
hangjában valami megállította Faith-et, és megpördült. – Jessica szüleit hozd, senki mást!<br />
Fait habozott, pánikolt, összezavarodott, bizonytalan volt. Rám nézett.<br />
- Hozd a mentőket!- könyörögtem neki. Mit művelt Lucius Kórházba kellett mennie.<br />
- Csak Jessica szüleit. – mondta Lucius, a hátam mögé beszélt, legparancsolóbb hangnemében.<br />
Megmarkolta a kezem, így nem tudtam elmenni.
- Én… én … - úgy tűnt Faith mondani akart valamit.<br />
- Menj! – parancsolta Lucius.<br />
Faith elrohant. Imádkoztam, hogy az orvosokat hozza.<br />
- Fenébe, ez fáj! – mordult fel Lucius, az arca megrándult, ahogy a fájdalom újabb hulláma söpört<br />
végig rajta. Megszorította a kezem. – Csak maradj itt kérlek, megtennéd<br />
- Nem megyek sehova. – mondtam, igyekeztem elrejteni a hangom remegését. Rémült voltam, de<br />
nem akartam, hogy Lucius lássa rajtam. Egy vékony csíkban vér szivárgott a szájából, én pedig<br />
küzdöttem, nehogy felkiáltsak. Ez nem jó jel. Ez jelenthet belső vérzést. Remegő ujjakkal letöröltem a<br />
bíborvörös lét, egy könnycsepp gördült le az arcán. Nem is vettem észre, hogy sírok.<br />
- Kérlek, ne. – Lucius lélegzete elakadt, ahogy találkozott a tekintetemmel. – Ne törj össze miattam.<br />
Emlékezz: Hercegnő vagy!<br />
Még szorosabban fogtam a kezét. – Nem sírok. Csak tarts ki!<br />
Behunyt szemekkel kissé feljebb küzdötte magát. – Tudod… ez nem ölhet meg egy…<br />
Istenem, még mindig ezzel a vámpíros maszlaggal jön Egy másopercre sem hittem el, hogy nem<br />
halhat meg. – Feküdj nyugodtan! – Remélem, Faith nem fog engedelmeskedni neked.<br />
- A lábam… a francba! – Megemelkedett a mellkasa, köhögött. Még több vér. Sok vér. Túl sok vér. A<br />
tüdejéből jött. Biztosan egy lyuk. Elég elsősegélyoktatásban volt részem az iskolában ahhoz, hogy<br />
tudjak ezt-azt a balesetekről. A szája elé tettem a ruhám ujját, de ezzel csak még több vér került rá is<br />
és rám is. – Jön már a segítség. – ígértem. De nem lesz túl kevés, vagy túl késő<br />
Ösztönösen megsimogattam Lucius sötét haját a szabad kezemmel. Az arcra egy árnyalatnyit<br />
nyugodtabb lett; a légzése is lelassult kissé. Ezért ott hagytam a kezem a homlokán.<br />
- Jess – az arcom fürkészte a szemével.<br />
- Ne beszélj!<br />
- Azt… azt hiszem megérdemelsz… egy szalagot.<br />
Magamon kívül felnevettem, érdes, szívszorító hangon és lehajoltam, hogy megcsókoljam a<br />
homlokát. Csak megtörtént. Egyszerűen így tűnt helyesnek. – Te is.<br />
Lehunyta a szemét. Éreztem, hogy öntudatlanságba merül. – És Jess<br />
- Maradj csendben.<br />
- Ne engedd, hogy bármit is tegyenek… a lovammal. – nyögte ki végül akadozó lélegzettel. – Nem<br />
akart… bántani. Csak az ostor miatt volt, tudod…<br />
- Megteszek minden tőlem telhetőt, Lucius. - ígértem. De tudtam, hogy esélyem sincs. Pokoli Belle<br />
próbaideje lejárt.<br />
- Köszönöm, Antanasia… - a hangja alig volt hallható.
Az istálló másik oldaláról autófék zaja hallatszott a füvön. Kicsit nyugodtabban feléllegeztem. Faith<br />
hívta a mentőket.<br />
De nem. Mikor a kocsi befoordult a sarkon, egy kipofozott VW volt, Ned Packwood-dal a volánnál. A<br />
szleim kiugrottak, félelem tükröződött az arcukon, és eltoltak az útból. – Vigyenek vissza magukhoz.<br />
–könyörgött Lucius, kissé magához tért. – Maguk megértik…<br />
Anya megfordult és rám nézett. – Nyisd ki a furgon hátulját. – utasított.<br />
- Anya… a kórházba kell mennie!<br />
- Gyerünk, Jessica.<br />
Megint sírni kezdtem, mert nem értettem mi történik itt, és nem akartam részt venni Lucius<br />
meggyilkolásában. De végül úgy tettem, ahogy mondták.<br />
A szüleim olyan gyengéden emelték Luciust a furgonba, ahogy csak tudták, de még így is felnyögött,<br />
pedig most már teljesen öntudatlan volt, olyan erős fájdalmai lehettek, hogy még érzéketlen agyán is<br />
áttörtek. Elkezdtem bemászni mögé, de apa határozottan megszorította a vállam és megállított. Anya<br />
mászott be helyettem, leguggolva Lucius mellé.<br />
- Te itt maradsz, és elmagyarázod mi történt. – mondta apa. – Mond nekik… Mond nekik, hogy<br />
elvittük Luciust a kórházba.<br />
Láttam a hazugságot apa arcán, a szemem kikerekedett. – Oda is viszitek, nem igaz<br />
- Csak mond meg mindenkinek, hogy jól van. – mondta apa, elengedve a kérdésem a füle mellett. –<br />
Aztán gondoskodj a lóról.<br />
Tól sok volt, amire kértek. Mi van, ha tényleg nem viszik el a kórházba Luciust, ő pedig meghal Ők<br />
lesznek a felelősek. Talán hanyagságból történt, vagy valamiféle gyilkosság volt. Faith látta, hogy<br />
Lucius nincs rendben. Ő tudta, hogy orosra volt szüksége. a 4-H szervezői pedig ellenőrizni fogják,<br />
hogy valóban ellátták-e. Kötelesek, meg ilyenek. Mégis mi a fenét műveltek a szüleim Börtönbe<br />
kerülhetnek. És miért Nem értettem miért nem viszik el a kórházba!<br />
De nem volt idő tiltakozni, nem volt idő rá, hogy eligazítsanak. Luciusnak valami meleg helyre kellett<br />
legalább kerülnie. Remélhetőleg olyan helyre, ahol az emberek tudták, hogyan lássanak el törött<br />
csontokat és vérző tüdőket. Addig, amíg nem a konyhánk volt, ahol apa talán valami gyógynövényes<br />
kúrát javasol…<br />
A mellkasom elszorult a rettegéstől. Ha a szüleim kipróbálnak valamiféle „természetes gyógymódot”<br />
Luciuson – akkor nem voltak normálisak. Minden ilyen dolog kavargott a fejemben, ahogy gyalog<br />
haladtam a régi furgon mögött, tehetetlenül bámultam, ahogy végigdöcög a füvön, majd kihajt a<br />
parkoló aszfaltjára olyan gyorsan, ahogy apa csak vezethetett, feltehetően nehogy gyanút keltsen,<br />
vagy rázza túlságosan Luciust.<br />
Még mindig csak álltam ott figyelve a felkavarodó, felcsapó homokfelhőt, mikor Faith ismét<br />
megjelent az oldalamon sokkal nyugodtabban. A szemei pirosak voltak, de a válla ismét merev volt a<br />
figyelemtől. Mégis, a hangja elakadt, csak egy pillanatra, mikor megkérdezte. – Szerinted… Szerinted<br />
meg fog…
- Rendbe fog jönni. – ígértem, sokkal könnyebben hazudtam ,mint hittem volna. De meggyőzően<br />
kellett hangoznom. Az egész családom túlélése, nem csak Luciusé volt a tét. – Nem hiszem, hogy a<br />
sérülései olyan komolyan voltak, mint amilyennek először hittük. – tettem hozzá.<br />
- Nem – Faith szkeptikusan rám nézett. De reményteli pillantás volt. Hirtelen rájöttem, hogy el<br />
akarja hinni a hazugságot. Végül is, nem akart felelős lenni Lucius balesetéért – vagy haláláért.<br />
- Felült kicsit. – mondtam neki, kényszerítettem magam, hogy belenézzek Faith óceánkék szemeibe. –<br />
Még viccelt is.<br />
A feszültség Faith arcán enyhült, tudtam, hogy végre hisz nekem. Annyira elkeseredetten szerette<br />
volna, ha felmentik. – Talán csak azért tűnt olyan rémesnek először, mert olyan gyorsan történt…<br />
- Igen, valószínűleg. – értettem egyet. – Először nagyon is ijesztő volt.<br />
Faith tekintete tovasiklott a parkolóra, mintha azt várná, hogy láthatja ahogy elhajt a furgon. Ekkor<br />
vettem észre, hogy még mindig fogja a lovaglópálcát, és lazán csapkodta a csizmájának a szárához. Én<br />
kidobtam volna azt a valamit a kukába, porrá zúztam volna. Miért nem látta a táblát az istállónkban<br />
A válasz olyan könnyű volt, hogy nevetnem kellett. Mivel Faith Crosse semmit nem látott a saját kis<br />
világán kívül. Ezért.<br />
- Még akkor is, ha nem volt olyan súlyos, mint hittük, nem értem miért nem akarta az orvosokat. –<br />
tűnődött hangosan.<br />
Én magam sem voltam benne biztos, de volt egy olyan érzésem, hogy közrejátszott Lucius tévképzete<br />
arról, hogy ő egy vámpír. Talán nem ez volt a legmegfelelőbb válasz Faith számára, habár<br />
megkockáztattam. – Szerintem túl büszke. Túl bátor, semmint elvigye egy szirénázó kocsi, miközben<br />
mindenki őt bámulja. – Valójában, Luciust ismerve ez még talán igaz is lett volna.<br />
Faith egy kissé elmosolyodott ezen, még mindig a távlba révedt. A pálca ritmikusan dobolt a<br />
csizmáján. Már teljesen nyugodt volt, szinte kényelmesen. –Igen. - mondta inkább magának, mint<br />
nekem. Lucius Vladescu nem úgy néz ki, mintha megrettenne bármitől is. És tudja, mit akar, nem<br />
Nem is tudod mennyire, akartam mondani neki. De akkor, egy nagy tömeg 4-H szervező indult meg az<br />
irányunkba, én pedig megfordultam, hogy szembenézzek velük, készen arra, hogy tovább hazudjak.<br />
23. <strong>fejezet</strong><br />
SÖTÉT VOLT, mire hazaértem, Belle hátán jöttem, üres kukoricaföldeken vágtunk át és elkerültük az<br />
utakat amennyire csak lehetséges volt, mintha követnének. Biztosan nem akartam fuvart senkitől, aki<br />
felajánlotta: Faith-től vagy a 4-H vezetőitől. Különösen nem akartam a 4-H vezetőit, akiknek a<br />
kérdéseit már legalább ötvenszer megválaszoltam. Állandóan azt hajtogatták, hogy miért nem tudott<br />
egyetlen helyi kórház sem a fiúról, akit ló sebzett meg. Aztán a szüleimmel akartak beszélni, ami azt<br />
jelentené, hogy besétálnak a tanyaházunkba, ahol Lucius Vladescu épp haldoklik – vagy akár halott- a<br />
kanapénkon, apám pedig épp gyógynövényekkel és főzetekkel próbálja feltámasztani.
Erre a gondolatra jobban megsarkantyúztam Belle-t.<br />
Lehetséges, hogy Lucius tényleg halott Mit éreznék, ha valóban így lenne Megsiratnám<br />
Gyászolnám Bűntudatom támadt. Valamilyen szinten megkönnyebbülnék<br />
És vajon Lucius, vagy a szüleim szerepe miatt aggódtam jobban ebben a katasztrófában<br />
Mindegyik kérdés ott kavargott a fejemben, mint valami bűzös ragu, amit forralt furcsaságokból és<br />
maradékokból készült, miközben Belle és én hazafelé tartottunk, leragadva egy ló sebességénél,<br />
mikor nekem villámgyorsaságra volt szükségem. Úgy tűnt nevetségesen lassan haladunk. Einstein<br />
megmagyarázta ezt az érzést, nem igaz Relativitás. Az ember időérzéke relatív az idő vágyott<br />
múlásával. Igaz<br />
Idő. Relativitás. Tudomány.<br />
Megpróbáltam ezekre a fogalmakra koncentrálni felesleges aggódás helyett, de az agya újra és újra<br />
visszatért a vérhez Lucius ingén. A vérre, ami a szájából folyt ki. A vörös, vörös vérre. Mire elértem a<br />
kis utunk végét, Belle-t vakmerően teljes vágtára ösztönöztem, eldobtam a kantárt, leugrottam a<br />
hátáról, ahogy megláttam anyuék furgonját a házunk előtt parkolni. Még egy autó is volt ott. Egy<br />
ismeretlen, de ugyanúgy lerobbant sedan. A ház majdnem teljesen sötét volt, de néhány tompa fény<br />
kiszűrődött a ház mélyéből.<br />
Magára hagytam szegény Belle-t, tudtam, hogy lekéne hűtenem, és az istállóba vinnem, felrohantam<br />
a lépcsőn be a házba.<br />
- Anya! – ordítottam, ahogy a tüdőmtől tellett és becsaptam magam mögött az ajtót.<br />
Anya az étkezőből jött, egyik ujját az ajka elé tartva csendre intett. – Jessica, kérlek! Maradj<br />
csendben!<br />
- Mi történt Hogy van – átléptem mellette az étkező felé, de anya elkapta a karom…<br />
- Ne, Jessica… Ne most.<br />
Az arcát kutattam. – Anya<br />
- Komoly a sérülés, de van okunk azt feltételezni, hogy túléli. Jó kezekben van. A legjobban, amit<br />
biztonságosan nyújtani tudunk neki. – tette hozzá rejtélyesen.<br />
- Mit értesz az alatt, hogy „biztonságosan” – A biztonságos kezelés a kórházakban volt. – És kinek a<br />
kocsija áll ott kinn<br />
- Felhívtuk Dr. Zsoldost…<br />
- Ne, anya! – Dr. Zsoldost ne! Az őrült magyar kuruzsló, aki elvesztette az orvosi engedélyét, mert<br />
vitatott népi „gyógyszereket” használt az óhazából, épp itt az Egyesült Államokban, ahol az emberek<br />
hajlamosak voltak bízni az igazi gyógyszerekben. Fel kellett volna ismernem az autót. Hosszú idővel az<br />
után, hogy a legtöbb megye elkerülte, a szüleim és az öreg Zsoldos barátok maradtak, összebújtak a<br />
konyhaasztal körül és éjszakákon át fecsegtek azokról a bolondokról, akik nem bíztak az „alternatív<br />
gyógymódokban”. – Meg fogja ölni Luciust!
- Dr. Zsoldos megérti Luciust és a népét. – mondta anya és megfogta a vállam. – Megbízhatunk<br />
benne.<br />
Amikor anya azt mondta „megbízhatunk” volt egy olyan érzésem, hogy nem csak arról beszél, vajon a<br />
kuruzslónak lehetne-e orvosi engedélye vagy sem. – Megbízni mégis miben<br />
- Diszkrécióban.<br />
- Miért Miért kell diszkrétnek lennünk Láttad a vért, ami a szájából jött Az összezúzott lábát<br />
- Lucius különleges. – mondta anya, kissé megrázta a vállam, mintha már évmilliókkal ezelőtt rá<br />
kellett volna erre jönnöm. – Fogadd el, Jessica! Nem lenne biztonságban, egy kórházban.<br />
- És itt biztonságban van Az étkezőnkben<br />
Anya elengedte a vállam és megdörgölte a szemét. Ekkor jöttem rá, hogy milyen fáradt is lehet.<br />
– Igen, Jessica. Sokkal nagyobb biztonságban.<br />
- De belső vérzése van! Még én is meg tudom ezt mondani. Biztosan vérre van szüksége!<br />
Anya furcsán nézett rám, mintha hirtelen valami nagyon fontos igazságot mondtam volna. – Igen,<br />
Jess. Vérre van szüksége.<br />
- Akkor kérlek, vidd el egy kórházba.<br />
Anya egy hosszú pillanatig bámult rám. – Jessica, Luciusnak vannak olyan dolgai, amit a legtöbb<br />
doktor nem értene. Ezt megbeszélhetjük később is, de most vissza kell mennem hozzá. Kérlek, menj<br />
fel és legyél türelemmel. Amint valami változás történik az állapotában, szólni fogok neked.<br />
Anya megfordult, kinyitotta az étkező ajtaját, fojtott hangokat hallottam a sötét szobából. Apám<br />
hangját. Dr. Zsoldos hangját. Anya becsusszant a résen, hogy csatlakozzon a titkos szövetségükhöz, az<br />
ajtó pedig egy kattanással bezárult.<br />
Mérgesen, rémülten és nyugtalanul felrohantam, teljesen megfeledkezve szegény Belle-ről.<br />
Szégyellem beismerni, de szegény az egész éjszakát kinn töltötte a novemberi hidegben, az istállók és<br />
a kifutó körül járkálva, még a nyereg is a hátán volt. Túlságosan zavart voltam ahhoz, hogy eszembe<br />
jusson a ló, ami személyes elismerést szerzett nekem párórával korábban. Ehelyett felmásztam az<br />
ágyamra és kibámultam az ablakon, azon gondolkodva mit is csináljak.<br />
Miközben azt fontolgattam, hogy én magam hívok egy rendes orvost, megláttam apát, aki kicsusszant<br />
az ajtón, és átrohant az udvaron a garázs felé. A fény felgyúlt Lucius szobájában, de csak pár<br />
pillanatra. Lekapcsolták újra, pár másodperccel később pedig megjelent apa, és átsietett a gyepen.<br />
Láttam a holdfényben, hogy vitt valamit a kezében. Valamit, ami akkora lehetett, mint egy cipős<br />
doboz, de kerek sarkakkal. Mint valami papírba tekert csomag.<br />
Vártam, míg apa léptei átvágtak a házon és az étkező ajtaja ismét becsukódott, mielőtt lelopóztam,<br />
minden recsegő részt elkerülve, ami elárulhatott volna. Gyakorlatilag odakúsztam az ajtóhoz,<br />
elfordítottam a kilincset, csak résnyire nyitva az ajtót. Éppen annyira, hogy bekukkanthassak.
A kandallóban a tűz csaknem kiömlött, és a kapcsoló a vascsilláron a legalacsonyabb fokozatra volt<br />
tekerve, de képes voltam kivenni a jelenetet.<br />
Lucius le volt fektetve a széles deszka étkezőasztalon, arra, amit csak nagy eseményeken szoktunk<br />
használni. Meztelen volt a mellkasa, a véres ruhák eltűntek - levágták őket, gondoltam – deréktól<br />
lefelé pedig egy fehér lepedő takarta. Az arca teljesen higgadt volt. A szemek csukva, a szája nyugodt.<br />
Úgy nézett ki, mint a halál. Mint egy holtest. Sosem voltam előtte temetésen, de ha valaki még annál<br />
is halottabbnak tudott tűnni, mint most Lucius… Hát, nem tudtam elképzelni, hogyan tudták elérni.<br />
Halott<br />
A mellkasát bámultam várva, hogy emelkedjen, de ha a tüdeje pumpált is, túl sötét volt a szobában<br />
ahhoz, hogy ki tudjam venni. Kérlek, Lucius. Lélegezz!<br />
Mikor Lucius mellkasa még mindig nem mozdult, valami hirtelen megrándult bennem, és az egész<br />
testem olyan volt, mint valami óriási barlang, ahol fagyos szél süvít végig minden üres helyen. Nem….<br />
Nem halhatott meg! Nem engedhetem meghalni! Kényszerítettem magam, hogy megnyugodjak. Ha<br />
Lucius tényleg halott lenne, nem lézengenének körülötte. Már abbahagyták volna a gyógyítását.<br />
Letakarták volna az arcát.<br />
Anya a kandalló közelében járkált, egyik kezével takarta a száját, figyelte, ahogy apa és Dr. Zsoldos<br />
suttogva tanácskoztak a csomag felett, amit apa szerzett a garázsból.<br />
Valami döntést hozhattak, mert Dr. Zsoldos elővett egy kést – egy szikét- egy fekete táskából. Meg<br />
fogja operálni Luciust Az asztalunkon<br />
Majdnem elfordultam, túlságosan rosszul voltam, hogy nézzem, de nem, a magyar kuruzsló nem<br />
vágott bele Luciusba. Egyszerűen csak elvágta a madzagot, ami a csomagot összekötötte és eltépte a<br />
papírt. Kiemelte a tartalmát, úgy tartotta, mintha egy csecsemő lenne a karjában – egy kalimpáló,<br />
csúszós baba, aki majdnem kicsúszott a kezéből. Mi a pokol<br />
Közelebb hajoltam, hozzányomtam az arcom a kis résnek, próbáltam úrrá lenni a légzésemen, hogy<br />
ne buktasson le. Bár senki nem figyelt az ajtóra. Mama, apa és Dr. Zsoldos mind egyre koncentrált,<br />
arra az… izére Dr. Zsoldos kezében. Úgy nézett ki, mint… mi is Mint valamiféle zacskó Valami olyan<br />
anyagból, amit nem tudtam beazonosítani. Valami rugalmas lehetett, mivel a csomag ide-oda<br />
csúszkált Dr. Zsoldos karjában, mint a zselé egy műanyagzacskóban.<br />
- Rá kellett volna jönnünk, hogy van nála ilyen elrejtve. – suttogta Dr. Zsoldos, biccentett, amitől<br />
fehér szakálla fel-le ugrándozott. – Természetesen volt nála.<br />
- Igen. – értett vele egyet anya, és közelebb ment Luciushoz. – Hát persze. Tudhattuk volna. –<br />
bólintottak apuval, aztán mindketten alányúltak Lucius karjának és gyengéden megemelték,<br />
majdnem ülő helyzetbe. Ekkor Lucius feljajdult, félig a fájdalomtól, félig, mint valami sebesült, dühös<br />
oroszlán. Nyirkos ujjaim lecsúsztak a kilincsről a hang hallatán. Nem igazán volt emberi, de nem is<br />
állati. De a hideg is kirázott tőle, ahogy visszaverődött a falakról.<br />
Megtöröltem a kezem a lovaglónadrágomban, jobban ráfókuszáltam az előttem zajló jelenetre.
Dr. Zsoldos közelebb hajolt a betegéhez, úgy tolta Lucius arca elé a zacskót, mintha felajánlaná. A tűz<br />
ott csillogott a doktor félhold alakú szemüvegén, kissé elmosolyodott, miközben gyengéden bíztatta<br />
Luciust. – Igyál, Lucius. Igyál.<br />
A beteg nem válaszolt. Lucius feje oldalra billent, ezért apa elkapta és megtartotta.<br />
Dr. Zsoldos hezitált, majd ismét megragadta a szikét, hogy elvágja a zacskót pontosan Lucius orra<br />
előtt. Azok a szemek, amikről azt hittem, már megszűntek most hirtelen felpattantak, én pedig<br />
felsóhajtottam örömömben.<br />
Lucius mindig sötét szeme most teljesen fekete volt. Mély, mély ébenfekete, mintha a pupilla<br />
bekebelezte volna az íriszt és a fehér rész legtöbbjét is. Még sosem láttam azelőtt ilyen szemeket.<br />
Nem tudtad levenni róluk a tekinteted.<br />
Kinyitotta a száját és a fogai… ismét megváltoztak.<br />
A szüleim biztosan hallották, hogy felkiáltok, de már túl késő volt. Ami történt megtörtént, és ők is<br />
transzba esve figyelték, ahogy Lucius megbillenti a fejét, belemélyesztette a fogait a zacskóba,<br />
fáradtan, de nyilvánvaló éhséggel ivott belőle. Egy kis lé kicsordult az arcán, végigfutott a mellkasán.<br />
Sötét lé. Már láttam ehhez hasonlót, éppen pár órával ezelőtt, eláztatta ugyanazt a mellkast.<br />
NEM!<br />
Hitetlenkedve lehunytam a szememet. Megráztam a fejem, próbáltam tisztán gondolkodni. Hogy<br />
kiűzzem azt a képet, amiről azt hittem láttam. Amiről biztosan tudtam, hogy láttam.<br />
Aztán megéreztem az illatát. Egy pikáns illatot, amit előtte sosem éreztem. Vagyis gyengén éreztem<br />
előtte is már, de most… most olyan erős volt. És egyre erősebb lett. Kinyitottam a szemem és<br />
kényszerítettem magam, hogy ismét odanézzek. Ez az aroma – nem is olyan volt, mintha az orrommal<br />
érzékelném. Éreztem, valahol mélyen a gyomromban, vagy az agyamnak azon a kezdetleges részén,<br />
amiről biológia órán beszéltünk. Azon a részen, ami a szex, az agresszió… és a gyönyör irányítója<br />
Lucius még feljebb húzta magát, az egyik könyökével segített rá, még mindig mohón kortyolt, mintha<br />
sosem lenne elég. Habár végül semmi sem maradt. A tasak üres volt. Lucius szinte visszazuhant egy<br />
olyan nyögéssel, ami valahogy egyszerre képes volt kifejezni a nyers gyötrelmet és a teljes<br />
elégedettséget, apa pedig épp időben kapta el csupasz vállait, és a hátára fektette.<br />
- Pihenj, Lucius. – mondta apa. Anya is odalépett és egy ronggyal letörölte a mellkasát, ahová a vér<br />
lefolyt…<br />
Vér. Vért ivott.<br />
Ismét lehunytam a szemem, ezúttal sokkal szorosabban. Valami furcsa történhetett akkor, mert<br />
valójában egy tömör, fapadlón ültem, ami képtelen volt megmozdulni, és mégis hullámozni és<br />
dobálni kezdett a talpam alatt. Az egész ház emelkedett körülöttem, és még akkor is, mikor<br />
kinyitottam a szemem, hogy végre körülnézhessek, csak azt éreztem, hogy azok a saját akaratuk<br />
szerint a plafon felé fordulnak, ami olyan gyorsan sötétedett el, mint a kép egy film végén.<br />
Ugyanazon az estén később a saját ágyamban ébredtem, a flanel pizsamámban, de össze voltam<br />
zavarodva, és elveszettnek éreztem magam, mintha hirtelen valami idegen országban ébredtem
volna, nem is a saját szobámban. Még mindig sötét volt, olyan mozdulatlanul feküdtem, amennyire<br />
csak tudtam arra az esetre, ha a szoba ismét forogni kezdene, a plafon pedig elsötétülne.<br />
De a ház nem mozdult, még akkor sem, mikor felidéztem, elég élénk részletességgel, mindent, amit<br />
csak láttam. Mindent, amit éreztem.<br />
Láttam, hogy Lucius vért ivott. Vajon tényleg láttam Szédültem. Összezavarodtam. És az illat… Talán<br />
Dr. Zsoldos adott Luciusnak valamiféle mámorító, romániai likőrt, vagy bájitalt, vagy ilyesmi. Talán<br />
csak félreértettem a pánik és a félelem miatt.<br />
De amit leginkább képtelen voltam megmagyarázni az volt, amit akkor éreztem, mikor azt hittem<br />
Lucius halott.<br />
Bánatot. A legnagyobb bánatot, amit csak el tudtam képzelni. Mintha csorba lyuk lenne a lelkemben.<br />
Ez… ez volt az a rész, ami leginkább kiborított. Annyira, hogy ismét lelopóztam a lépcsőn az éjszaka<br />
közepén, és benyitottam az étkezőbe. A tüzet ismét elzárták, Lucius pedig még mindig a hátán feküdt<br />
az asztalon, de már volt egy párna a feje alatt. Egy melegebb paplant tettek a lepedő fölé, így válltól a<br />
lábfejéig mindenhol befedték. Apa még mindig a szobában volt, a hintaszékben ült, halkan<br />
hortyogott, de anya és Dr. Zsoldos is elment, a táskája, és a zacskó is, amit valószínűleg csak<br />
álmodtam…<br />
Közel hajoltam Lucius arcához. Nyoma sem volt semmi pirosnak az ajkai körül, semmi csík az arcán,<br />
semmi változás a szájában. Csak egy sápadt, sebes, de már ismerős arc. Ahogy figyeltem, biztos<br />
megérezte a jelenlétem, vagy csak álmodott, mert enyhén megmozdult, így a keze leesett az<br />
asztalról. Ez a pozíció nem tűnt túl kényelmesnek, ezért vártam ez pillanatot, hogy megmozdul-e,<br />
majd megfogtam a csuklóját és visszatettem az asztalra. A takaró és a néhány lábnyira lobogó tűz<br />
ellenére a bőrének olyan hűvös érintése volt… vagyis inkább hideg. Mindig olyan hideg volt. Az ujjaim<br />
lejjebb csúsztak, egy pillanatra összefonódtak az övével, hogy egy kicsivel több meleget, esetleg<br />
vigaszt kínáljak neki.<br />
Élt.<br />
Pityeregni kezdtem, olyan hangtalanul, amennyire csak telt tőlem, nem akartam apát felébreszteni.<br />
Csak hagytam, hogy a könnyek végiggördüljenek az arcomon, és összekulcsolt kezeinkre hulljanak.<br />
Lucius megőrjített. Őrült volt. De nem számított. Nem akartam még egyszer érezni azt a mélységes<br />
veszteséget. Soha.<br />
Csuklottam egyet, képtelen voltam visszatartani. A hangra apa felmordult, azzal az óriási<br />
horkantással, amit valaki akkor hallat, mikor aludni próbál egy kemény széken, féltem, hogy felébred,<br />
ezért elengedtem Lucius kezét, letöröltem az arcom a ruhám ujjával, és ismét visszatértem a<br />
szobámba. Amúgy is hajnalodott már.<br />
KEDVES VASILE NAGYBÁTYÁM!<br />
24. <strong>fejezet</strong>
Mélységes megbánással – és nem kis aggódással a reakciódat illetően – tudatom veled, hogy kisebb<br />
baleset ért egy ló miatt, amit „interneten” vásároltam.<br />
Ó, mennyire tetszett volna Pokoli Belle. Mily szörnyű, lenyűgöző, vad teremtmény. Üstökétől a<br />
patájáig fekete, és szükségtelen mondani, de legjava a fajtájának. Kívánhattam volna ennél többet<br />
De most vissza a lényegre. Ki<strong>fejezet</strong>ten harapós lovam csodálatra méltó módon elvert – amiért<br />
teljesen megbocsájtottam neki. Az eredmény egy törött láb, pár eltört borda, és egy apró lyuk a<br />
tüdőmben. Semmi olyan, amit ne éltem volna túl a család mellett. De persze félek, hogy egy hétig,<br />
vagy tovább háton fekve kell maradnom.<br />
Nem azért írok, hogy elnyerjem az együttérzésed… (Ó, érdekes gondolat, nemde bár Te, Vasile<br />
elkeseredsz valaki állapota miatt. Igazán jót nevetnék ezen, ha miatta nem köhögnék fel vért.) Nem,<br />
azért ragadtam tollat és papírt, hogy jelentsek Packwoodékról, hiszen sosem voltam szűkmarkú, ha a<br />
kritizálásukról volt szó. (Emlékszel az első jelentésemre, az után a lencseragu után Még most is<br />
belerázkódom, mikor eszembe jut. Sosem szükséges plusz töltelékszavakhoz nyúlnom.)<br />
Habár becsületükre legyen mondva, a katasztrófában Ned és Dara felülkerekedtek az eseményeket,<br />
azonnal felfogták, hogy kórházba vinni egy halhatatlan egyént határozottan szerencsétlen lépés lett<br />
volna.(Hány modern társunk volt bezárva kellemetlenül alagsori hullaházakba napokra-még<br />
kőmauzóleumokba is- olyan hiányosság következtében, amit az emberek „életjelnek” hívnak)<br />
De mint mindig, most is elkalandoztam. Visszatérve a lényegre, azt hiszem igazságtalanul kemények<br />
voltunk a Packwood családdal. Remek éleslátásról tettek tanúságot, és ami még fontosabb,<br />
kockáztatták magukat értem. Azt kívánom, bárcsak vissza tudnám tenni azokat az idétlen<br />
népbabákat, hálám jeléül. Esetleg neked nincs véletlenül egy helyi női viseletbe öltöztetett<br />
megmunkálatlan babád, valamiféle facsévével, és gyapjú darabokkal kitömve hogy úgy mondjam<br />
Semmi különleges. Az esztétikai elvárások ennél a gyűjteménynél nem voltak túl nagyok, nekem<br />
elhiheted. Úgy néz ki a fő kritérium a „csúnya” és a „beteges” volt.<br />
Antanasia-ról pedig… Vasile, mit is mondhatnék Balesetemre egy igazi vámpír hercegnőhöz méltó<br />
bátorsággal, akaraterővel és rettenthetetlencéggel reagált. És még, egy kedves szívvel rendelkező<br />
hercegnőként. Megkérdezhetnénk magunktól, vajon ez mit is jelentene számára a mi világunkban.<br />
Vasile, csak nagyon kevés alkalommal kérdőjelezném meg a tapasztaltságod bármilyen témában is.<br />
Tudod jól, én meghajlok nagyságod előtt. De most megkockáztatom, hogy megkérdőjelezzem<br />
felsőbbséged itt, én, aki most már elég sok időt töltött állandó kapcsolatban az emberekkel.<br />
(Mostanra már kétségtelenül dühös lettél pimaszságom miatt-higgy nekem, érzem a kezed<br />
csattanását az arcomon, még több ezer kilométerről is- de muszáj folytatnom.)<br />
Úgy élni, mint te, elszigetelve magasan a Kárpátokban, csak nagyon kevés kapcsolatod volt a<br />
fajunkon kívüliekkel. Te csak a vámpír létet ismered-A Vladescu létet. A vér és erőszak útját, és a<br />
túlélésért való kemény küzdelmet. Az irányításért folytatott végtelen harcot.<br />
Te sosem láttad Ned Packwoodot egy doboz izgő-mozgó kismacska fölé görnyedve, mialatt<br />
csepegtetővel táplálja őket, az ég szerelmére – míg a mi embereink kidobták volna szegény reszkető<br />
teremtéseket a hidegbe, figyelték volna, hogy a zsákmányért köröző madarak elragadják őket,
minden csepp megbánás nélkül. Nem, elégedettek lennének, hogy a héják nem lesznek már éhesek<br />
aznap éjjel.<br />
Nem érezted Dara Packwood remegő kezét, hogy a pulzusod keresi, miközben te kimerültem –<br />
sebezhetően! – fél pucéran fekszel, sebesülten egy faasztalon.<br />
Mit tett volna egy fajtánkbeli,Vasile Ha Dara Dragomir lett volna, nem Packwood, nem lett volna<br />
legalább izgatott, hogy megölheti a rivális herceget abban a lehetőségekkel teli pillanatban És<br />
mégis, aggódott értem.<br />
Ez- ez az, ahogyan Antanasia nevelkedett. Nem csak egy amerikai, hanem egy Packwood. Nem egy<br />
Dragomir. Elkényeztették kismacskákkal és gyengédséggel. Sápadt, petyhüdt „tofuval” táplálták,<br />
nem pedig egy vadászat véráztatta zsákmányaival.<br />
És nem hallottad őt sírni, Vasile. Nem érezted a gyászát, mint én, amikor azt hitte halott vagyok…<br />
Nekem kézzelfogható volt, Vasile. Összeomlott.<br />
Antanasia –nem, Jessica, gyengéd, Vasile. Gyengéd. A szíve annyira gondoskodó, hogy még engem is<br />
megsirat – egy olyan férfit, akit ki nem állhat.<br />
Az ellenségei – már pedig tudjuk, hogy hercegnőként lesznek neki, még békeidőkben is – éreznék a<br />
gyengeségét éppen úgy, mint én a gyászát. Ekkor pedig egy másik nő fellázadhat, hatalomra éhezve,<br />
arra szomjazva, hogy átvegye Jessica helyét. Nem ez a mi világunk rendje És ha kihívják, az igazság<br />
pillanatában Jessica, ha csak egy percre is meginogna, nem lenne biztos benne, hogy el tudná viselni<br />
egy élet elpocsékolását – elveszne. Még én sem védhetem őt meg állandóan.<br />
A múltban azt hiszem felületesen ítéltem meg Jessica-t. Én (mi) vagyunk a hibásak, hogy azt hittük a<br />
ruhacsere, etikett órák , egy mély és mindent kielégítő harapás az agyarakkal a torkára és vámpír<br />
nemes lesz belőle.<br />
De te nem hallottad sírni, Vasile. Nem érezted, hogy a könnyei az arcodra, a kezedre hullnak.<br />
Talán a vámpírvilág túléli Antanasia-t – de vajon Antanasia túléli a vámpírvilágot Ígéretesnek tűnik<br />
Vasile, de az ígéret messze van attól, hogy megérett rá. Legfőképp halálra lenne ítélve.<br />
Talán csak a gyógyszer mondatja velem. Őszintén, Vasile, Pacwoodéknak van a legjobb magyar<br />
gyógyítójuk, nagyon széles tárházzal rendelkezik, ha érted mire gondolok. Lehet, hogy a főzetek<br />
keringenek túltengve az ereimben, telitették az agyam, de én elmerengtem ezeken a dolgokon –<br />
mialatt kihagyom, hozzáteszem, az első kosárlabda „edzőmérkőzését” a szezonnak, a „Palmyra<br />
Pumák” ellen. ( Mintha nem pusztítottam volna már előtte el őket, és nem tenném meg megint a<br />
pályán.)<br />
De térjünk vissza Jessica-ra. Mi vámpírok lelketlenek vagyunk, igaz. De nem áruljuk el a saját fajtánk,<br />
nem így van Nem pusztítunk indokolatlanul, igaz Vámpírvilág azonban igenis elpusztítaná Jessica-t.<br />
Nem kéne megfontolnunk, hogy felmentjük és engedjük, hogy normális, emberi tinédzserként<br />
élhessen És ott hagyjuk a problémáinkat, ahová tartoznak: a világunkban, semmint ráhelyezzük egy<br />
amerikai tinédzser ártatlan vállára, aki csak arra vágyik, hogy lovagolhasson, csacsogjon a legjobb
arátnőjével (Valahogy megváltozott a szeretetem az eszelős, szex őrült Melinda irányában), és hogy<br />
„jó” csókokat váltson egy egyszerű farmerrel<br />
Kíváncsian várom a gondolataidat, még akkor is, ha már előre tisztában vagyok a negatív<br />
válaszoddal. De úgy neveltél, hogy ne csak könyörtelen legyek, hanem becsületes is, Vasile, és<br />
szükségét éreztem, hogy ezen aggályaim napvilágra hozzam.<br />
Gyógyulófélben,<br />
Lucius<br />
U.I.: A babákra visszatérve: Kérjél gombszeműeket, ha lehetséges. Úgy tűnt ez lehet a „téma”.<br />
25. <strong>fejezet</strong><br />
- ANYU, KÖVETELEM, hogy mondd el, mi történt azon az éjszakán.<br />
Anya az otthoni irodájában volt, a szemüvege ott ült az orrán, elmélyülten tanulmányozta a legújabb<br />
szállítmány akadémiai naplót, asztali lámpájának halvány fényénél. A hangom hallatára felemelte a<br />
fejét. – Reméltem, hogy hamarosan jössz beszélgetni erről, Jess.<br />
Rámutatott arra a göröngyös, kitaszított La-Z-Boy-ra, ami vendégszékként szolgált, az asztala mellett.<br />
Leültem, és ráterítettem a lábaimra a dohos perui gyapjúplédet.<br />
Anya felém fordította a székét, felcsúsztatta a szemüvegét a hajára, minden figyelmét rám<br />
irányította. – Hol is kéne kezdenünk Mondjuk ott, hogy mi történt közted és Lucius között a<br />
teraszon<br />
Elpirultam és másfelé néztem. – Nem. Nem akarok arról beszélni. Két éjszakával ez előttről szeretnék<br />
beszélni. Mikor idehoztátok Luciust. Miért Miért nem kórházba<br />
- Már mondtam, Jessica. Lucius különleges. Ő más.<br />
- Más mégis miben<br />
- Lucius egy vámpír, Jessica. Egy orvos, aki amerikai orvosi egyetemen tanult nem értené, hogyan kell<br />
gyógyítani.<br />
- Ó csak egy srác, anya. – győzködtem.<br />
- Valóban Még mindig ezt hiszed Még azok után is, amit az ajtórésen át láttál<br />
Lenéztem a kezeimre, megcsavartam egy kilógó szálat az ujjaimmal és kitéptem a plédből. – Ez<br />
annyira zavaros, anya.<br />
- Jessica<br />
- Hmmm – felnéztem.
- Te is megérintetted Luciust.<br />
- Anya, kérlek… - Nem fogunk megint ott kilyukadni, ugye<br />
Anya leereszkedő pillantást vetett rám. – Az apád és én nem vagyunk vakok. Az apád elkapta a rövid<br />
kis végét… a pillanatodnak… Luciusszal Halloween este.<br />
Örültem, hogy a lámpa alig világítja meg az asztalnak egy kis részét, mert az arcom égett. – Csak egy<br />
csók volt. Még csak nem is az.<br />
- És amikor megérinted Luciust, nem érzel valami… szokatlant<br />
A hűvösségét. Azonnal tudtam, mire gondol, de valami oknál fogva letagadtam. – Nem tudom. Talán.<br />
Anya rájött, hogy nem vagyok teljesen őszinte, neki meg volt türelme az olyan emberekhez, akik<br />
szellemileg képtelen voltak szembenézni a nehezebb fogalmakkal. Visszahúzta a szemüvegét az<br />
orrára. Tudtam, hogy el fog küldeni. – Szeretném, ha elgondolkoznál rajta, mit is láttál az étkezőben.<br />
Mit éreztél. Miben hiszel.<br />
- Azt akarom elhinni, ami igaz. – nyafogtam. – Szeretném megérteni az igazságot. Emlékszel a<br />
Felvilágosodásra Amikor a geometriai rend átveszi a babona helyét Sir Isaac Newton Aki feltárta a<br />
„gravitáció rejtélyét” És aki egyszer azt mondta: A legjobb barátom az igazság. Hogyan lehetne egy<br />
vámpír „igazi”<br />
Anya egy hosszú pillanatig csak bámult rám. Hallottam az órájának kattogását, mialatt átkutatta<br />
figyelemre méltóan nagy tudástárát.<br />
- Isaac Newton – mondta végül anya. – egy egész életen át hitt az asztrológiában. Tudtad te ezt az<br />
annyit emlegetett racionalista tudósodról<br />
- Ö, nem. – ismertem be. – Nem tudtam erről.<br />
- És emlékszel Albert Einstein-re – mondta anya gúnyosan. – Aki felfedezte az atomot Valamit, amit<br />
csak alig egy évszázada ismerünk, vagy a körül Einstein egyszer azt mondta: „A legszebb dolog, amit<br />
megtapasztalhatunk, azok a misztikus dolgok.” – szünetet tartott. – Ha az atomok rejtve, és mégis<br />
mindenhol jelen lenni az ezredfordulóig… akkor egy vámpír miért ne<br />
Fenébe. Igaza volt.<br />
- Anya…<br />
- Igen, Jessica<br />
- Láttam Luciust vért inni. És láttam az agyarait. Megint.<br />
Anya megfogta a kezem és megszorította. – Üdvözöllek a természetfeletti világában, Jessica. – egy<br />
árnyék suhant át az arcán. – Kérlek, légy óvatos. Ez egy nagyon, nagyon trükkös terület. Teljesen<br />
elvadult. A természetfeletti gyönyörű – de veszélyes is lehet.<br />
Tudtam, hogy mit akar ezzel mondani. Lucius. – Vigyázni fogok, anya.
- A Vladescu család híres a kegyetlenségéről. – tette hozzá még konkrétabban. – Tudod, hogy apád és<br />
én nagyon is szeretjük Luciust, és elbűvölő, de azt is észben kell tartanunk, hogy a neveltetése<br />
kétségkívül nagyon más volt, mint a tiéd. És nem csak az anyagi javakat tekintve.<br />
- Tudom, anya. Mesélt nekem egy keveset. Emellett, folyton mondom neked – Én nem érzek így<br />
iránta.<br />
Hazug.<br />
- Nos, csak, hogy tudd, én mindig itt leszek, ha beszélni szeretnél. Ahogy apád is.<br />
- Köszi, anya. – arrébb toltam a plédet, és felálltam indulásra készen, megpusziltam az arcát. – Most<br />
pedig, át kell ezt gondolnom.<br />
- Természetesen. – Anya visszafordult a naplóihoz. – Szeretlen, Jessica. – szólt még át a válla felett,<br />
miközben behúztam magam után az ajtót. A figyelmeztetések ellenére, annak ellenére, hogy éreztem<br />
a nyilvánvaló aggályait irányomban, esküszöm, hogy hallottam egy elfojtott mosolyt a hangjában.<br />
DRÁGA VASILE!<br />
26. <strong>fejezet</strong><br />
Továbbra is várom válaszod Jessica mostanra igencsak közeli sorsát illetően támadt aggályaimra,<br />
hogy el kéne-e foglalnia a trónt. Nincs mit mondanod számomra<br />
Mit kéne kiolvasnom a hallgatásodból<br />
Őszintén Vasile, már belefáradtam, hogy cseppnyi útmutatással próbáljam irányítani az itteni<br />
eseményeket, több ezer kilométerre az otthonomtól. Belefáradtam, hogy sikertelenül próbálok<br />
vetélkedni egy paraszttal. Kimerültem a fizikai sérüléstől. Türelmetlenné váltam… miért is Valami<br />
miatt, amit meg sem tudok nevezni. Belefáradtam már a saját természetembe, a gondolataimba, a<br />
múltamba és a jövőmbe, mialatt itt fekszem.<br />
Építő jellegű tanácsod hiányában, Antanasia-val kapcsolatban azt fogom tenni, amit az ösztöneim<br />
diktálnak. Kétlem, hogy egyet fogsz érteni a tetteimmel, de a késés miatt idegesnek, türelmetlennek<br />
és meggondolatlanul akaratosnak érzem magam. Felháborít, hogy ilyen sokáig megzaboláztál.<br />
Tisztelettel,<br />
Lucius<br />
27. <strong>fejezet</strong><br />
- LEGALÁBB, VÉGRE elhagyhattad a garázst, ahogy szeretted volna. – ugrattam.
- Nem hiszem el, hogy te így élsz. – grimaszolt Lucius, mikor lehuppant a rózsaszín<br />
szatén párnámra. A szobámban. Anya ragaszkodott hozzá, hogy Lucius költözzön be, míg<br />
meggyógyul a lába. Utóbbit a túlméretezett, kitömött hot-dogomon nyugtatta. – Mintha<br />
egy habos-babos vattacukorban élnél. – pofát vágott. – Túl sok a rózsaszín.<br />
- Szeretem a rózsaszínt.<br />
Lucius felhorkant. – A piros szégyene, egy gyenge utánzat.<br />
- Nos, ez nem örökre szól. Hamarosan úgyis visszamehetsz a puccos kamrádba a rozsdás<br />
fegyvereidhez. – körbepillantottam a szobában. – Láttad az iPodom<br />
- Ezt – talált rá Lucius az MP3 lejátszómra egy köteg lepedőbe tekerve, majd felemelte.<br />
- Igen. – kinyújtottam a kezem. – Kérem.<br />
- Ó, nem tarthatnám meg Olyan unalmas bezárva lenni , és élvezem, hogy felfedezhetem<br />
a zenei ízlésedet.<br />
És megint kezdődik. – Miért nem veszel magadnak egyet<br />
- Te a tiéd már most is tele van Black Eyed Peas számokkal. – most kigúnyolt.<br />
- Ne légy már szemét.<br />
- Szeretem őket. De komolyan. – egy ördögi mosoly terült szét az arcán. – My humps, my<br />
humps! Mit lehet ezen nem szeretni<br />
Kivettem Lucius kezéből az iPodot, ő pedig elnevette magát. Én is elvigyorodtam. – Ha<br />
nem lennél már most is összetörve…<br />
- Mi lenne – Egy törött bordájú emberhez képest villámgyorsan ragadta meg a<br />
csuklómat. – Addig vernél, míg nem engedelmeskedem Ugye Csak az álmaidban.<br />
Igen.<br />
Valamikor, az utóbbi napokban. Álmaimban. Úgy értem, nem arról álmodtam, hogy<br />
megverem. De mostanában, Lucius egyre gyakrabban kínoz vendégeskedésével, míg<br />
alszom. Esküvőkön. Sötét barlangokban. Reszkető gyertyafénynél.<br />
Elengedett, komollyá vált. – Jessica, annyi fájdalomcsillapítót kaptam már. Tényleg nem<br />
tudom, hogyan tudnám megköszönni a helyi kuruzslónak, Dr. Zsoldosnak. Miért<br />
szenvednél<br />
- Eltérsz a tárgytól.<br />
- Ó, igen. Hát, még sosem köszöntem meg megfelelően. – feltolta magát, hogy kissé<br />
egyenesebben üljön, felszisszent, mikor a bordái felemelkedtek. – Azt, hogy elkaptad<br />
Pokoli Belle-t és velem maradtál. Nagyon bátor voltál.
Áthelyeztem a testsúlyom, nehogy meglökjem a lábát. – Sajnálom, hogy elaltatták.<br />
Lucius kinézett az ablakon, szája kissé lefelé görbült. – Megtettél mindent, amit tudtál.<br />
De azt hiszem, néhány dolog túl veszélyes, hogy éljen.<br />
- Te megpróbáltad megszelídíteni. – tettem hozzá kissé ostobán. – Egy ideig működött.<br />
- Betörni nem volt a természete része. A végén, mind hűek vagyunk a természetünkhöz.<br />
A neveltetésünkhöz.<br />
Egy másodpercig csendben ültünk, és azon tűnődtem, vajon mire gondolt Lucius – A<br />
lóra, vagy saját magára<br />
- Gratulálok a második helyhez. – mondta végül.<br />
Követtem a tekintetét a parafatáblámra, ahová felakasztottam a piros szalagom egy<br />
csomó kék mellé, amiket matematikai versenyeken nyertem. Természetesen, Faith<br />
Crosse kapta a kék szalagot. Az előadásom jó volt, de nem eléggé. – Megérdemelted<br />
volna a kéket. – mondtam Luciusnak, és komolyan is gondoltam.<br />
- Milyen furcsa akkor, hogy „egy életre kitiltottak” a 4-H versenyekből. – jegyezte meg<br />
szárazon. – Tudod, teljesen új szabályt hoztak. Csak miattam. „A tilalom ellenére<br />
szándékosan hozott egy vadállatot, nyilvános eseményre.” Én voltam az első, aki<br />
megszegte, és visszahatott rá. Úttörő a törvényszegésben, ha mondhatok ilyet. –<br />
Felnevetett, élesen felköhögött, majd átkarolta a bordáit. – Fenébe.<br />
- Jól vagy<br />
- Igen, csak néha megölöm magam. – mosolygott. – Szó szerint.<br />
Az iPodommal játszottam. – Lucius<br />
- Igen, Jessica<br />
Tekintetem találkozott fekete szemeivel. – Ott voltam. Azon az éjszakán.<br />
- Tudom.<br />
- Tényleg<br />
- Később este eljöttél hozzám. Megfogtad a kezem.<br />
Visszatértem az iPodom vizsgálgatásához, elpirultam. – Ó… Azt hittem aludtál.<br />
- Ne izeg-mozogj, ha beszélgetsz valakivel. – Lucius kikapta az ujjaim közül az MP3<br />
lejátszót. – Persze, hogy tudtam, hogy ott vagy. Nem szoktam mélyen aludni. Különösen,<br />
ha minden porcikám ordít a fájdalomtól.<br />
- Bocsánat. – mosolyodtam el halványan. – Nem akartalak zavarni.
- Nem… valójában, nagyon megérintett. – mondta Lucius. Tekintete meglágyult, eltűnt<br />
belőle az uralkodó. – Sírtál a szenvedésem miatt. Eddig soha senki nem sírt, mikor<br />
szenvedtem. Sosem fogom elfelejteni ezt a kedvességet, Jessica.<br />
- Egyszerűen csak így éreztem akkor. Nem tudtam nem sírni.<br />
- Nem, természetesen nem. – A beismerés úgy tűnt, valamiért bántotta. – Mégis, mikor<br />
visszatérek az életemhez Romániába, senki nem fog sírni, ha Lucius Vladescu megsérül.<br />
És mikor megsebesülök – mivel ez elkerülhetetlen – emlékezni fogok a gyengédségre és<br />
elfogadásra, amit irántam tanúsítottál.<br />
- Nem fogom én sem elfelejteni azt az éjszakát. – ígértem. Megtöröltem nyirkos<br />
tenyeremet a nadrágomba. Izzadt. – Lucius… Láttam, amikor megittad a vért.<br />
- Ja, a vér. – nem lepte meg látszólag a vallomásom. – Remélem nem voltál túlságosan<br />
szomorú. Nem undorodtál el túlságosan. Nem gondoltam, hogy már készen állnál rá,<br />
hogy ezt lásd. Általában elég elrettentő tud lenni azok számára, akik nem szoktak hozzá.<br />
- Mondhatni elájultam.<br />
Lucius szomorúan elmosolyodott és kinézett az ablakon. – Még érzéketlenül fekve egy<br />
asztalon is képes vagyok kikészíteni. Micsoda tehetségem van.<br />
- Nem. Nem csak láttam a vért. Én… Én éreztem is.<br />
Lucius lassan felém fordította a fejét, hogy rám nézzen, mintha nem tudná elhinni, amit<br />
most mondtam neki. Valami felcsillant a szemében. – Tényleg<br />
- Igen.<br />
- És pontosan milyen illata volt<br />
- Erős volt. Majdnem ellenállhatatlan.<br />
- Igen. Olyan. Olyan lesz.<br />
- Ilyet tartasz abban az Orange Julius-os dobozban, ugye<br />
Lucius szárazon elmosolyodott. – Tényleg olyan férfinak látszom, aki képes meginni az<br />
eperhabot, amit a boltban vesz egy bódénál Nem fejeztem ki eléggé, hogyan viseltetek a<br />
rózsaszín iránt<br />
- Igen. Azt hiszem tudnom kellett volna. – egy kérdés égett az elmémben. Egy kérdés,<br />
amire nem voltam biztos, hogy választ akarok kapni. De meg kellett kérdeznem.– Lucius,<br />
hol szerzed be – Képek villantak be régi filmekből, ahol átlátszó hálóinges nők<br />
rettegnek agyaras támadók előtt. – Ö… erőszakkal
- Ó, Jessica… a vámpíroknak vannak módszereik. Már nem olyan telhetetlenek, mint a<br />
múltban. A legtöbb tárolva van, mint a bor. Tudod, nem mindenkinek kell kipréselni a<br />
szőlőt, hogy pezsgőt igyon.<br />
Óvatosan mozdultam, hogy vigyázzak a bordáira, Lucius összefűzte az ujjait a feje alatt,<br />
és belesüppedt a párnába, mialatt a plafont bámulta. Mély hangja szomorkás lett a<br />
vágytól. – A mi pincénk Romániában… néhányan azt mondják a legjobb a világon. A<br />
bortermelés egészen az ezerhétszázas évekig nyúlik vissza. Egyetlen csettintéssel<br />
magadhoz hívhatsz egy szolgát, megnevezni valaki mérgét – hogy egy kedvenc<br />
kifejezésemmel éljek - aztán csak át kell adnod magad az élvezetnek.<br />
Félig elundorodva, és több mint kicsit zavaróan izgalomban, hagytam, hogy beszéljen,<br />
figyeltem, ahogy egyre mélyebbre süllyed az ábrándozásban.<br />
- Természetesen aztán, hogy két vámpír összeházasodik – egyesülnek, az<br />
örökkévalóságig- ott vannak egymásnak. Azt mondják ez a legjobb szüret. A legtisztább<br />
forrás. – Lucius még inkább befelé fordult, még távolabbi lett. – Férfi a nőnek. Nő a<br />
férfinak. A vér keveredik. Lehet ennél erősebb kapcsolat két élőlény között<br />
Mosolyra húzódott a szája. – Persze az érintkezés is múló gyönyör. Kétségtelenül egy<br />
intim cselekvés. Nehogy elutasítson – vagy egyáltalán kihagyjon, ami azt illeti. Persze,<br />
lényeges a nemzés miatt is, a sok más nyilvánvaló erénye mellett.<br />
A mosoly eltűnt. – De megosztani a véred valaki mással: felfedni valaki legsérülékenyebb<br />
pontját, ahol a pulzus éppen a bőr alatt ver, és megbízni a partneredben, hogy anélkül<br />
kielégül, hogy elfojtana… Az összehasonlításban majdnem jelentéktelenné teszi a szexet.<br />
Utóbbi kiegyensúlyozatlan – férfi a nő fölött. De a vér… a vért úgy lehet megosztani, hogy<br />
teljesen egyelőek.<br />
Úgy tűnt elfelejtette, hogy ott ülök mellette. Megbabonázva hallgattam. Megbabonázva…<br />
ugyanakkor… sokkal több volt annál…<br />
Vagy talán Lucius mégsem felejtette el a jelenlétem. Pillantása rám siklott. – De persze, te<br />
azt hiszed, hogy beszámíthatatlan vagyok, hogy lehetetlenekről és irracionális dolgokról<br />
fecsegek. És igazad van: A vámpírok létezése valóban irracionális. Mi vagyunk a<br />
lehetetlenek élő példái.<br />
Vérszüret. Agyarak szúrnak a pulzus helyére. Még mindig őrültségnek hangzott. De<br />
többé már nem lehetetlennek. Nem volt kívánhatatlan, ahogy Lucius leírta. Nem, egy<br />
kicsit sem. – Lucius, láttalak vért inni. Nem lehetetlen.<br />
- Jajj, Jessica. – kihúzta az ujjait a feje alól. – Miért most Miért ilyen istenverte későn<br />
ebben az átkozott játékban – ahogy örökké káromkodó Ferrin edző mondaná<br />
kosáredzésen<br />
- Hogy érted Túl késő a játékban – nekem még korainak is tűnt. Még csak most<br />
kezdtem megérteni. Csak most kezdtem elhinni. Amilyen nehéznek tűnt, hogy elhiggye
az agyam, képtelen voltam tovább letagadni. Elhittem, hogy Lucius Vladescu vámpír. És<br />
azt, hogy legalábbis kicsit, éreztem a vér illatát is. Reagáltam rá. Még annyi minden volt,<br />
amit meg kellett értenem… hogy kitaláljam. – Miért késő<br />
Lucius fáradtan hajtotta bele a fejét a kezébe, megdörgölte a szemét. – Miért is mondtam<br />
el neked azt a sok romantikus hülyeséget Hagytam, hogy elragadjon a pillanat. Istenem,<br />
olyan felelőtlen tudok lenni néha. Annyira akartam, hogy megértsd, most pedig az<br />
időzítés annyira rossz volt. Már sokkal ezelőtt el kellett volna mondanom neked<br />
mindezt. Megosztani veled. És most, mikor végre érdeklődsz, nem tudtam befogni a<br />
számat.<br />
- Nekem nem hangzott hülyeségnek. – biztosítottam. Valójában, minden, amit mondott<br />
érdekes volt, a maga zavarba hozó módján. – És miért ne most<br />
De még mielőtt Lucius válaszolhatott volna, apa kopogott be a félig nyitott<br />
szobaajtómon. – Lucius, vendéged van.<br />
Lucius ismét függőlegesbe tornászta magát, és felvonta a szemöldökét. – Nekem<br />
Vendégem<br />
Én is meglepődtem. Amennyire én tudtam, Lucius nem szerzett túl sok barátot<br />
Amerikában.<br />
Mielőtt megkockáztathattam volna, hogy találgatok, apa oldalra lépett, az ajtó<br />
szélesebbre nyílt, és egy pisze kis orr – ami egy lenyűgöző archoz tartozott, amit olyan<br />
világos tincsek kereteztek, hogy szinte világított – kukkantott be próbaképpen. – Szia,<br />
Lucius.<br />
Lucius az ajtó felé bámult. Olyan erősen nézte, mintha eddig nem látta volna Faith<br />
Crosse-t.<br />
Biztos voltam benne, hogy dühös, amiért majdnem megölte őt. De hirtelen az arcán<br />
széles mosoly terült el. Egy furcsa mosoly. Mintha megvilágosodott volna. – Üdvözöllek,<br />
Faith. – mondta. – Gyere beljebb. Ez egy nagyon kellemes meglepetés. Sajnálom, hogy<br />
nem tudok felkelni, üdvözölni téged.<br />
- Nem, én vagyok, akinek elnézést kell kérnie. – mondta Faith, és belépett a szobámba<br />
egy kissé elnagyolt ajakbiggyesztéssel. – Olyan, mintha az én hibám lenne, hogy itt<br />
ragadtál. – Szemügyre vette a szobám. – Úgy értem, ez rettenetes.<br />
Összeszűkült szemmel figyeltem. Lucius sérüléseire gondol Vagy a dekorációmra<br />
- A kancám és én csak összekülönböztünk. – biztosította Lucius. – Elkerülhetetlenül<br />
udvaroltam; te pedig majdnem levezetted az esküvőt.<br />
Faith oldalra billentette a fejét, mintha nem lenne biztos benne, hogy okolja-e vagy sem.<br />
- Hát, remélem jobban vagy. – beletúrt a táskájába, és előhúzott egy iPodot. – Hoztam<br />
neked egy „jobbulást” ajándékot.
Odaadta az MP3 lejátszót Luciusnak, aki rámosolygott. – Köszönöm, Faith. Nagyon<br />
figyelmes vagy. – rám villantott egy pillantást. – Azt hiszem, mégsem lesz szükségem a<br />
tiédre, Jessica.<br />
- Gondoltam unatkozol így ágyban ragadva. – tette hozzá Faith, aki még mindig nem vett<br />
tudomást az ottlétemről. – Ez a legújabb, és mindenfélét rá tudsz tölteni, amit szeretnél.<br />
- Szereti a horvát népzenét. – jegyeztem meg. Nem mintha bárki is kérdezte volna a<br />
véleményem.<br />
Lucius felemelte az egyik ujját. – És a Black Eyed Peas-t. És ne felejtsük el a<br />
Hoobastank-ot se. Van egyáltalán olyan, aki el tudja felejteni a Hoobastank-ot<br />
- Tényleg – kurjantott fel Faith, összecsapva a két tenyerét. – Én is imádom a<br />
Hoobastank-ot!<br />
Lucius az ágy felé mutatott. – Kérlek, foglalj helyet, Faith.<br />
Hárman már biztosan sokan lennénk az én szűk kis matracomon – különösen, ha egy két<br />
méteres vámpír nyújtózik rajta – ezért felálltam. Egyáltalán nem lelkesedtem érte, hogy<br />
együtt lógjak egy goromba, egoista szurkolólánnyal. – Azt hiszem, én megyek.<br />
- Viszlát, Jenn. – Faith továbbra se ügyelt rám, átvette a helyem Lucius mellett.<br />
Lehuppant az ágyra, Lucius pedig alig láthatóan grimaszolt.<br />
- Figyelj a lábára. – mondtam neki, arra gondolva, micsoda önimádó boszorka volt.<br />
- Jessica. – kiáltott utánam Lucius, mikor az ajtóhoz értem. – Várj.<br />
Megfordultam. – Mi az Szükséged van valamire<br />
- Nem. Van valamim számodra. – benyúlt a párna alá és előhúzott egy könyvet. Elállt a<br />
lélegzetem, ahogy megláttam a Hogyan nőjünk fel élőhalottként: Egy tinédzser vámpír<br />
útmutatója a randizásról, egészségről és érzelmekről példányomat.<br />
- Ezt az ágyad alatt felejtetted. – Lucius felém nyújtotta, keze szándékosan takarta a<br />
címet. – Elfelejtetted a jelentős mennyiségű porban. Pedig mennyi mindent tettem az<br />
ajánláshoz.<br />
Átvettem tőle az útmutatót, hozzápréseltem a mellkasomhoz, hogy elrejtsem Faith<br />
szeme elől. – Ö… Köszönöm.<br />
- Azt hiszem, a hetedik <strong>fejezet</strong>et hasznosnak fogod találni. – jegyezte meg. – Sajnálom,<br />
hogy nem tudok ennél több segítséget nyújtani. De a könyv a legtöbb kérdésedet meg<br />
fogja válaszolni.<br />
- Azt hittem, hogy nagy gyakorlatod van benne. – viccelődtem, burkoltan utalva az<br />
ajánlására.
- Hogy őszinte legyek – mondta. – úgy gondolom ki tudod elégíteni minden<br />
kíváncsiságodat, aztán akár el is dobhatod az útmutatót. Szó szerint. Tényleg nincs<br />
benne túl sok minden.<br />
A szemeim nagyra nyíltak. – Mi – Mióta gondolta azt Lucius a vámpír dolgokról, hogy<br />
„semmi érdekes” Épp az imént hallottam ódákat zengeni a vérkötelékekről…<br />
Próbáltam leolvasni valamit az arcáról, de Lucius már visszafordult Faith-hez. – Olyan<br />
goromba vagyok, hogy magánproblémákról beszélek, mikor vendégem van. Kérlek,<br />
bocsáss meg, Faith.<br />
- Nem gond, Lucius. Rengeteg időm van. – Faith mosolyogva rám nézett és megismételte.<br />
– Viszlát.<br />
- Igen, szervusz, Jessica. – Lucius is figyelmen kívül hagyott. Egy kicsit túl hamar,<br />
gondoltam.<br />
- Ö… sziasztok. – mondtam.<br />
De észre sem vettek. Faith már közel is hajolt Luciushoz, hogy bemutasson minden<br />
lehetőséget az iPodon. Fejüket összedugták a kis képernyő fölött, és nevettek.<br />
Még egyszer rápillantottam a hülye második helyezéses szalagomra, azt kívánva,<br />
bárcsak sose akasztottam volna fel a táblára. Faith gyakorlatilag alatta ült. A szalag az ő<br />
szobájában kék volt. És nagyobb. Egy győztes szalagja. Az én piros szalagom lényegében<br />
fényesebb, feltűnőbb volt, csillogott a napfényes szobában, olyan szembetűnő volt, mint<br />
egy egzotikus madár. És mégis, a vörös selyem csak szomorú, gyenge utánzata volt a<br />
kéknek.<br />
- Viszlát. – ismételtem meg. Most sem válaszoltak, túl mélyen benne voltak már a<br />
beszélgetésben, ezért fogtam a könyvem és otthagytam őket.<br />
Megálltam a lépcső aljában, és a hetedik <strong>fejezet</strong>hez lapoztam. A címe az volt: „ Tehát<br />
érzed a vér szagát Gratulálok!”<br />
Átfutottam az első bekezdést, nem is egyszer, hanem négyszer vagy ötször, újra és újra<br />
elolvasva: „Egy magas fokú szaglószervi figyelmeztetés, – néha szexuális hatáskor<br />
mutatkozik – amikor vér közelében vagy azt jelzi, hogy a vámpír éned kezd felszínre<br />
kerülni.”<br />
A vámpír énem.<br />
Pár bekezdéssel később a bekezdés így szólt: „Hamarosan szomjazni fogsz a vérre,<br />
különösen, mikor az érzelmeid erősek.”<br />
Felülről hallottam, hogy Lucius és Faith Crosse nevetnek. Hangosan és erősen, mintha<br />
lenne egy közös, régi viccük.
28. <strong>fejezet</strong><br />
- MINDY, MIT csinálsz te itt – kérdeztem, miközben átvágtam a lelátók között, oda, ahol<br />
ült.<br />
- Ezt én is kérdezhetném tőled. – felelte, kezével a mellette lévő helyre mutatott, hogy<br />
üljek le.<br />
Ledobtam a táskám és leültem. – Jake meghívott, hogy nézzem a birkózó edzését.<br />
– elkaptam Jake pillantását és integettem. Rám kacsintott, izmai majdnem rajzfilmbe illő<br />
módon kidudorodtak, alig takarta a feszülős egyenruha. – Akkor megismétlem: Mit<br />
csinálsz te itt<br />
- Ó, nem tudom. – mosolygott Mindy. – Beülök néha, csak úgy megnézni az edzéseket.<br />
A tornaterem fel volt osztva a csapatok számára, hogy az idényekben is egyszerre<br />
edzhessenek. A birkózók az egyik sarokban voltak összegyűjtve, a szurkolók mellettük<br />
voltak, a kosárcsapat pedig a fényes pálya felét birtokolta. A levegő megtelt<br />
puffanásokkal és a szurkolók kiáltásaival, a gumitalpú cipők csikorgásával, és az<br />
izzadtság szagával.<br />
Aztán egy éles sípszó hallatszott. – Vladescu! Előre és középre, a francba! – Ferrin edző<br />
hangja túlharsogta a zajt. – Már egy órája ott vagy annál az átkozott szökőkútnál!<br />
Vonszold vissza a lusta segged a pályára!<br />
Kicsit kihúztam magam, figyeltem, ahogy egy igen magas, sötét hajú romániai a fiúk<br />
öltözőjének közélőből előugrott és a pályára ment. – Lucius is játszik<br />
- Mindig. – sóhajtott fel Mindy álomittasan.<br />
- Mindy, Lucius miatt jársz ide<br />
- Nem jövök ide folyton. – tiltakozott. – Csak egyszer, talán kétszer egy héten. De úgy<br />
értem, nézz már rá.<br />
Figyeltük, ahogy Lucius elkapott egy mellkasának repülő labdát, tett néhány agresszív<br />
mozdulatot a kosár felé, felemelkedett látszólag minden erőfeszítés nélkül – és<br />
átpasszírozta a labdát a karikán.<br />
- De még az órákra se jött be.<br />
- Igen, láttam az aulában még edzés előtt. – mondta Mindy. – Azt mondta holnap már jön<br />
órákra. – kíváncsi pillantást vetett rám. – Azt hittem azt mondtad, hogy eltört a lába.<br />
- Megsérült… - Ó a pokolba. Már feladtam, hogy megpróbáljam megmagyarázni Lucius<br />
Vladescu rejtélyeit. – Azt hiszem, már jobban van.
- Majd megmondom.<br />
- Mindy!<br />
- Hát, nézz már rá rövidnadrágban, Jess. Néhány fiúnál – azt kívánod, bárcsak rajta<br />
lennének a ruhái. De Luciusnál azt kívánod, bárcsak levenne még egy réteget. Úgy értem,<br />
te nem akarod tudni, hogy mi van alatta<br />
Persze, volt oka annak, hogy Lucius ilyen jól nézett ki ruhában. A test alatta majdnem<br />
tökéletes volt – kivéve egy másik sebhelyet, egy széles, csipkézett szélű seb, ami<br />
végigfutott a jobb oldali bicepszén. Hogy szerezte azt És vajon a testének más részein is<br />
volt még A bal lábán, amit kilapítottak, húzódott egy nagy, fekete zúzódás, az egyetlen<br />
jele, hogy még mindig sérült. Ezektől a fő tökéletlenségektől eltekintve, egyszerűen nem<br />
volt semmi, amit kritizálni lehetett volna. Jól van, még a sebhelyek is szexisek voltak.<br />
Lucius majdnem egy fejjel volt magasabb, mint a többi játékos, a lábizmai sokkal<br />
kidolgozottabbak voltak, vállai szélesebben voltak, sokkal izmosabbak, befeszítés nélkül<br />
is…<br />
Bűntudatos pillantást vetettem Jake-re, úgy éreztem, elárultam.<br />
Mindy követte a pillantásom. – Ó, nézd csak, a pasidat éppen lebirkózzák.<br />
- Nem tudom, hogy a pasim-e…<br />
- Ugyan már, Jessica. Együtt vagytok. Múlt héten kétszer is randiztatok, majdnem minden<br />
nap együtt ebédeltetek, és most itt vagy, nem<br />
Néztem, ahogy Jake morogva megpördült a matracon. – Tudsz titkot tartani, Mindy<br />
- Hé, már általános iskola óta barátok vagyunk. – mondta Mindy. – Volt már olyan, hogy<br />
elmondtam egy titkod<br />
- Nem. Soha. – Mindy sok minden volt – könnyelmű, lobbanékony, szex-megszállott - de<br />
soha van volt hűtlen.<br />
- Szóval Beszélj!<br />
- Nem vagyok biztos benne, hogy Jake és én jó párosítás vagyunk.<br />
Mindy szeme, amit vékonyan kihúzott egy Cover Girl szemceruzával, kidülledt. – Mi van<br />
Azt hittem tényleg kedvelted őt.<br />
- Ő… kedves. – mondtam, kissé elmosolyodtam, hogy megint a Lucius által annyira utált<br />
szót használtam. – De nem hiszem, hogy igazi szikra lenne köztünk. Nem mintha hittem<br />
volna, hogy valaha is lesz.<br />
- Hm. Hát, elvégre is Jake nem Lukey. – válaszolta Mindy, pillantása visszatévedt a<br />
kosáredzésre. – Már ez elején megmondtam neked.
- Igen, nagyon különbözőek. – helyeseltem. Hát még ha tudná, hogy mennyire<br />
különböznek… talán nem ragaszkodna annyira az ő Lukey-jához. Mindynek attól<br />
felfordult a gyomra, mikor hatodikban gilisztákat boncoltunk. Ő nem volt az a vérivófajta<br />
lány. – Nem mintha dobnám Jake-et Lucius miatt. – tettem hozzá. – Csak azt mondom,<br />
nem vagyok biztos abban, ami Jake-et és engem illet.<br />
- Én pedig azt mondom, ideje lenne már, hogy legyen ízlésed és válasz Luciust, mielőtt<br />
belefárad, hogy téged üldözzön. – jegyezte meg Mindy. – Nézz szembe a tényekkel, Jess,<br />
Luciusnak van kisugárzása. – aztán még hozzátette, és fejével a szurkolók felé bökött.<br />
– Nézd már, Faith is hogyan bámulja. Lukey egyszerűen vonzza a tekintetet.<br />
Biztosan, mivel amikor átnéztem a tornaterem túloldalára, Faith Crosse éppen egy<br />
szurkolópiramis tetejére mászott fel – átsétálva az embereken, mint mindig – de az arcát<br />
a kosáredzés felé fordította, ahol Lucius éppen elmélyülten tanácskozott az edzővel.<br />
Ahogy Lucius ott állt, kezét a szűk csípőjére téve, Ferrin edző fölé tornyosulva, úgy tűnt<br />
éppen a kezdő középről beszélgetnek. Visszanéztem Faith-re. Már az ember halom<br />
tetején állt, de még mindig az edzés közepén folyó beszélgetést figyelte.<br />
- Amúgy meg – zavarta meg Mindy a gondolatmenetem. – Nagyon jól nézel ma ki. Ez<br />
talán egy új ruci<br />
Elszakítottam a pillantásom Luciusról és Faith-ről, majd lesimítottam ráncos<br />
szoknyámat a térdemen. – Igen, tetszik<br />
- Nagyon. A lila szín jól áll neked. És az a V kivágás – nagyon szexi.<br />
- Túl szexi<br />
- Nem. Pont jó. Gyakrabban is hordhatnál ilyen ruhákat. Olyan… egzotikusnak tűnsz.<br />
Mint valami cigány, vagy ilyesmi. – A fejemre nézett. – És csináltál valamit a hajaddal<br />
Összeborzoltam a hajam. – Használtam ezt a „göndörítőt” az helyett, hogy megpróbálom<br />
kivasalni a hajam minden nap. Belefáradtam, hogy a természet ellen küzdjek.<br />
- Nagyon jól néz ki. – bólintott Mindy elismerően. – Fényes. És más, mint amit mindenki<br />
csinál. Olyan dögös.<br />
Éles kiáltást hallottam, kerestem a forrást és megláttam, hogy Faith Crosse a föld felé<br />
száguld, lesodorva az egész piramist. Az emberek úgy estek le alatta egymás után, mint<br />
valami dominók.<br />
Nemsokára mindenki odarohant, hogy láb alatt legyen, vagy segítsen. Habár, mint<br />
mindenki, Faith is úgy tűnt, hogy jól van, Lucius megfogta a kezét és az öltöző felé<br />
vezette, ahol megálltak beszélgetni.<br />
- Hát, hát, hát. – szólalt meg Mindy. – Hogy ha dobod Jake-et Lukey miatt, jobb lesz, ha<br />
gyorsan cselekszel, mert úgy tűnik, vetélytársad van. Nézz csak rá – eljátszatja vele a<br />
lovagot fehér lovon, ő meg a szerencsétlen leányka.
Majdnem elnevettem magam. Először is, mert Faith mindenki emlékezete szerint régóta<br />
már a futballista Ethan Strausserrel járt. Ami még fontosabb, Lucius soha nem ejtene egy<br />
másik lány miatt, mindegy, hogy milyen kicsinek is látszott a feneke szűk<br />
szurkolószoknyája alatt. A gömbölyded lányokat szerette. És velem volt elkötelezve.<br />
De aztán figyeltem, hogy Faith és Lucius hangosan felnevet, mint az én szobámban.<br />
Aztán flörtölve kicsit meglökte, ő pedig levigyorgott rá, kevésbé tűnt gondterheltnek,<br />
mint ezelőtt. Sokkal nyugodtabban tűnt most. Sokkal... szabadabbnak.<br />
- Igen. – kuncogott Mindy. – Ha Lukey-t akarod, a helyedben tennék valamit. Faith úgy<br />
csorgatja a nyálát, mintha valami prada táska lenne, ami felbukkant egy leárazáson a<br />
plázában. Nem foglalkozva az árral, azonnal cselekszik – azonnal a kezébe veszi.<br />
- Nem, ez őrültség. – tiltakoztam.<br />
De aztán ismét, eszembe jutott, hogy egy hete még a vámpírokról is azt állítottam, hogy<br />
őrültség.<br />
Mi az ördögre gondolt Lucius, mikor azt mondta „Túl késő már”<br />
Miközben figyeltem, hogy Faith és Lucius beszélgetnek, viccelődnek, egy ismeretlen<br />
érzés, mint a forró tűk – féltékenység- kezdte szurkálni a szívem. Egy másik érzés is<br />
növekedett bennem. Egy birtokló érzés. Egy erős, birtokló érzés, ami a harag határát<br />
súrolta. Tulajdonjogi érzés. Jogom volt Luciusra.<br />
Az ujjaimmal megmarkoltam a padot, megszorítottam.<br />
És hirtelen, életemben először, szomjas lettem.<br />
Nagyon, nagyon szomjas.<br />
Valami olyanra szomjaztam, amire eddig soha. Pont, ahogy a vámpír szex-útmutatóm<br />
figyelmeztetett.<br />
29. <strong>fejezet</strong><br />
- TELJESEN KIFÁRADTAM. – kiáltott fel Mike Danneker, összegyűjtötte a könyveit, és<br />
lecsukta a laptopját. – Nem tudok több matekot felfogni.<br />
- Csak még egy-két példa. – bíztattam, kinyitva az egyik még kihívóbb példatáram.<br />
– Megcsinálhatjuk azokat az egyszerű párszavas problémákat…<br />
- Kizárt. – mondta Mike. – És neked is haza kéne menned, Jess. Teljesen kimerülsz, ha<br />
ilyen keményen tanulsz. A verseny még mindig hetekre van.<br />
- És éppen ezért kell még gyakorolnunk.
Mike felállt és vállára vetette a laptop táskáját. Viszlát, Jess. Pihend ki magad.<br />
Elsietett a folyosókon, otthagyva engem a Woodrow Wilson könyvtárának szívében.<br />
Fordítottam egy oldalt a jegyzeteimben, megpróbáltam koncentrálni. Talán mégis fáradt<br />
voltam, mert a számok gondolata is nehéz volt már. Nehéz volt az agyamat a feladatokra<br />
összpontosítani. Talán azért, mert nehezemre esett elfelejteni, hogy nem olyan régen a<br />
tornateremben vérre szomjaztam.<br />
Miközben a könyvemet bámultam, az agyam még egyszer elkalandozott a számokról,<br />
differenciálhányadosokról, integrálszámításokról, hangokat és lépéseket hallottam a<br />
polcok között.<br />
- Csak le kéne töltenünk valamit az internetről.<br />
Frank Dormend.<br />
- Esélytelen. Három srácot elkaptak múlt évben, és kettejük elvesztette a fociengedélyét.<br />
Egy egész évet mulasztottak az évadból.<br />
Ethan Strausser.<br />
- Akkor most mi lesz, keresnünk kéne néhány könyvet a Népszövetségről – kérdezte<br />
Dormand. – Mintha beadnék valami szart<br />
Hallottam, ahogy levesznek néhány kötetet.<br />
- Miért nem kéred meg Faith-et, hogy írja meg nekünk őket – tette hozzá Dormand. – Ő<br />
okos.<br />
A füleim megrándultak Faith nevének említésére.<br />
- Mostanában olyan, mint egy kurva. – mondta Ethan. – Fogalmam sincs, mi a pokol van<br />
vele.<br />
- Azzal a Vladescuval lóg együtt. – mondta Frank, úgy köpte Lucius nevét, mintha valami<br />
szúnyog lenne, ami berepült a szájába. – Biztosan rámozdult az a nyomorult.<br />
Mégis mennyit lóghat együtt Lucius és Faith Milyen gyakran És mit csinálnak A<br />
birtoklás és a féltékenység megint átsöpört rajtam. Megpróbáltam visszaemlékezni:<br />
Mikor volt az utolsó alkalom, hogy Lucius említette a szerződést Udvarlást Szíven<br />
ütött, nem voltam benne teljesen biztos. Hogy-hogy nem vagyok benne biztos<br />
- Az az őrült azt hiszi övé az egész iskola, csak mert kosárra talál a pálya<br />
feléről. – morogta Ethan.<br />
- Valami nem stimmel azzal a sráccal. – jegyezte meg Dormand. – Nem normális.<br />
Dermedten ültem a székemen, még figyelmesebben hallgatóztam. Frank és Dormand<br />
nem tudhatnak semmit Luciusról, de zavart, hogy az iskola két legnagyobb taplója arról
kezdett beszélgetni, hogy Lucius más. Nem voltam biztos benne, miért zavart – két hülye<br />
szamár nem lehetett túl nagy fenyegetés valakinek, aki olyan higgadt és akkora fizikai<br />
erővel rendelkezik, mint Lucius – de engem kissé nyugtalanított.<br />
- Csak idegesít, hogy mindenki előtt vert le, és hozzávágta a fejed egy szűk<br />
szekrénynek. – jegyezte meg Ethan.<br />
- Igen. Ha téged is majdnem megfojtott volna, te is ideges lennél. – Dormand elhallgatott.<br />
– Elárulom neked. Van valami más benne. Amikor megragadott… nem tudom… olyan<br />
furcsa volt.<br />
- Mi volt benne olyan különleges – ugratta Ethan. – Mi a fenét akarsz azzal mondani,<br />
hogy furcsa érzés volt<br />
Azt vártam, hogy egy olyan macsó tapló, mint Dormand majd őrjöngeni kezd az miatt,<br />
amit Ethan mondott. De most először, mintha Frank elgondolkozott volna. – Fogd be,<br />
ember. – mondta. – Te nem érezted.<br />
Hallottam, ahogy visszatolják a könyveket a polcokra. – Na menjünk, tűnjünk innen a<br />
francba. – mondta Ethan. – Majd szerzek valaki mást, aki megírja nekünk a papírokat.<br />
Miközben eltávolodtak, hallottam, ahogy Dormand hozzáteszi. – Vladescu – Egy nap ez a<br />
srác meg fogja kapni, amit megérdemel. Ő nem normális. És valamelyik nap rá fogok<br />
jönni…<br />
Dormand hangja elnémult, ahogy kiértek a könyvtárból.<br />
A semmibe bámultam, próbáltam bemesélni magamnak, hogy a tétova nyugtalanság,<br />
amit éreztem teljesen indokolatlan volt. De valami oknál fogva, nem igazán hittem ezt el.<br />
Frank Dormand egy könyörtelen kötözködő volt, ebben épp olyan biztos voltam, mint<br />
hogy Lucius vámpír volt. Mióta az eszemet tudom, azóta voltam már Frank<br />
piszkálódásának áldozata. Tudom, mennyire rá tud akaszkodni egy célpontra, soha nem<br />
engedi el…<br />
Mi van, ha Frank elkezd belenézni Lucius életébe A múltjába Mi van, ha igaz Ki tud<br />
deríteni Dormand bármit is<br />
Nem.<br />
A gondolat csaknem hülyeség volt. Frank Dormand még a Népszövetségről sem volt<br />
képes megtalálni egy könyvet az iskolai könyvtárban. Soha nem jönne rá, hogy Lucius<br />
vámpír. Évmilliókkal később sem.<br />
Ha mégis, mi lehet a legrosszabb, ami történhet Libanon megye nem Románia volt. Ez<br />
egy civilizált hely volt. Az emberek nem állnak össze tömegekbe és karózzák meg a<br />
szomszédjukat, az isten szerelmére. Maga az ötlet is nevetésre késztetett. Lucius jól lesz.
Akkor miért nem éreztem jobban magam, mikor becsuktam a könyveimet, és feladtam a<br />
matekot – lecsukva a logika és az okok fedelét – az estére<br />
Drága Vasile!<br />
30. <strong>fejezet</strong><br />
December Libanon megyében, Pennsylvania-ban egyszerűen „elvenné az eszed”, hogy azt a<br />
kifejezést használjam, ami úgy döntöttem ittlétem alatt rám ragadtak közül a kedvencem.<br />
Az jó dolog, ha valaki eszét „elveszik” Vagy rossz dolog Még szövegkörnyezettel is, néha<br />
elég nehéz megmondani – habár nagyon is élvezem a képzelőerő felfedezését. A fejek<br />
felrobbannak. Felrobbant agyak az asztalokon, amiket elektromos ventillátorok által<br />
keltett szellő legyez. Valami ilyesmit.<br />
Csak hogy a képzelőerő befolyásának témájánál maradjunk: A decembert elég nagy szívvel<br />
ünneplik itt az Egyesült Államokban. Egyesek talán azt mondhatnák, agresszíven. Minden<br />
számításba jöhető felület teletűznek fényfüzérekkel, az épületek zöld növényektől<br />
roskadoznak, és úgy tűnik, terjed az emberek között egyfajta tömeges mánia, hogy<br />
túlméretezett, felfújható, integető „hóembereket” telepítenek a házak elé. Elég nagy<br />
hisztéria – az örökzöld fák pedig nem csak mítoszok, Vasile. Az emberek tényleg bőven<br />
veszik. Mindenhol árulják őket. Képzeld el, hogy fizethetsz a lehetőségért, hogy beviheted<br />
az erdő egy mocskos darabját a nappalidba, azzal a szándékkal, hogy teleaggathasd<br />
üveggömbökkel, hogy bámuljad.<br />
Miért pont egy fát Ha valakinek arra van szüksége, hogy üveggömböket mutogasson<br />
- amit egyébként nagyon is ellenzek – miért nem teszik ez valami érdemesebbel<br />
Kínpaddal<br />
Őszintén szólva, túl sok energiát pazaroltam arra, hogy megvédjem a vámpírokat az<br />
„irracionalitástól”. Ha tudtam volna a mindenütt jelenlévő átmeneti, házi örökzöldekről,<br />
akkor inkább azt mondtam volna: „Igen, talán irracionális vagyok. De ott tartom a fáimat<br />
ahová valók. Az ajtón kívül. Te mond meg nekem, akkor most ki a bolond”<br />
De elég most már az „ünnepekből”. (Ho-Ho-Ho, tartsd a fejem víz alá, míg megfulladok, és<br />
megszabadulok a kötelezettségtől, hogy még egyszer elénekeljem a „Jingle Bells” című<br />
számot!) Azért írtam főképp, hogy jelentsem, hogy szinte nincs mit jelentenem. Úgy tűnik<br />
meggyógyultam, és elsajátítottam, hogyan aludjak „társadalomtudomány” órákon. (Hajrá,<br />
Miss Campbell! Megkerültem a te gyalázatos nézetedet, hogy az unalmas Első<br />
Világháborút a Föld legnagyobb drámai konfliktusának írjam le: mustárgáz! Lövészárkok!<br />
Nem kevesebb, mint négy ország eltörlése!)<br />
Ó, igen. Talán érdekel – vagy talán nem – hogy szereztem egy barátot. Egy igencsak<br />
romlott lányt, Vasile. Azt hiszem elég biztos vagyok benne, hogy az a „vidám öreg manó”, a<br />
Mikulás szándékosan a „rosszak” listájára írta. (Ez az utalás kétségtelenül túl homályos
neked, csak higgy nekem: Nagyon érdekes teremtés.) A neve Faith Crosse. Ugyan a neve<br />
„kereszt”, éppen annyira hitetlen, amennyire el tudod képzelni. Tudod, szeretem az iróniát.<br />
Azt hiszem ennyi lesz most az „államokból”.<br />
Mondanám, hogy „Boldog Karácsonyt”, de nagyon is biztos vagyok benne, hogy az utolsó<br />
dolog, amit jobban szeretnél az ünnepeknél, az a „vidámság” lenne.<br />
Unokaöcséd:<br />
Lucius<br />
U.I.: Szeretnélek biztosítani, habár nem említettem a levelem szövegében, megkaptam<br />
viharos, kissé megkésett válaszodat az ajánlatomra, hogy mentsük fel Antanasia-t vámpír<br />
kötelezettségei alól. Nem mulasztottam el megérteni a haragod, azon állításom miatt,<br />
hogy „dühöngök a keserűség miatt”. Ellenkezőleg, egyértelmű volt mit akarsz mondani,<br />
amikor azt mondtad „hiányolnám a keserűséget, mikor elővennéd az ostort”. A lovas kép<br />
még elég élénken él bennem. Minden pontot alaposan megvizsgáltam és számításba<br />
vettem. De vajon engedelmeskedjem azon parancsodnak, hogy folytassam Antanasia<br />
erőszakos kényszerítését Nehéz ezt megmondani Romániából, igaz Inkább a távolság<br />
„veszi el valaki eszét” nem igaz<br />
31. <strong>fejezet</strong><br />
- JESSICA, TE VAGY AZ – kérdezte Lucius. Hallottam, ahogy a garázsbeli lakás ajtaja<br />
becsukódik, amit a cipőről letopogott hó hangja követett.<br />
- Hali. – kukkantottam ki a kicsiny konyhából. – Korán hazajöttél.<br />
- És te is… itt vagy. – ledobta a kabátját a bőrszékre. – Azt hittem, már visszakaptuk a<br />
régi lakhelyeinket.<br />
- Valóban. – visszaugrottam a konyhába, és megkavartam az egyik lábos forró tartalmát.<br />
Basszus. Úgy gondoltam sokkal előbb készen leszek a vacsorával, mint hogy hazaérne az<br />
iskolából. – Miért vagy máris itthon<br />
- Lefújták a kosáredzést a hó miatt. A Kárpátokban mi ezt úgy mondanánk, hogy<br />
„szállingózik”. „Egy kis kellemetlenség”. Itt úgy tűnik pánik tör ki miatta az utcákon.<br />
Megvadulnak, kifosztják az élelmiszerboltokat az utolsó „Püspök kenyérig”, habár egy<br />
pizzát is képtelen lennél rendelni, ha az éhezés szélén állnál. – Lucius beleszagolt a<br />
levegőbe. – Megismétlem: Miért vagy itt És mi ez a bűz<br />
- Tudom, hogy eleged van már a vega kosztból, ezért üregi nyulat főztem neked. –<br />
mondtam. – Láttam őket a fagyasztódban, amikor kiköltöztem ide.<br />
A másodperc törtrészéig igyekezett felfogni, amit mondtam. – Mit csináltál
- Megfőztem egy üregi nyulat.<br />
- Valójában, az mezei nyúl. – javított ki Lucius és csatlakozott hozzám a szűk konyhában.<br />
– És ha nem tudod, hogy mi is a neve valójában, honnan tudod, hogy mit kell vele<br />
csinálni<br />
- Ezt a szakácskönyvet a te polcodon találtam. – mutattam fel a szóban forgó, ütöttkopott,<br />
foltos kis könyvet. – Látod<br />
Lucius felmordult, ahogy elolvasta a címet. – Főzzünk Romániai Módra. Angolul! El is<br />
felejtettem, hogy megvettem. – lenézett rám és szárazon elvigyorodott. – A szakácsunk<br />
küldte ezt a szüleidnek, abban reménykedve, hogy majd az én ízlésemhez igazítják a<br />
menüiket – biztosan sosem hitte volna, hogy vegetáriánusok otthonában találom magam,<br />
akik még egy nemesi származású romániai hús iránti szenvedélyén sem osztoznának<br />
soha.<br />
- Nos, bőven lesz „hús a ma esti menüben”. – ígértem. – Megcsinálom a savanyú<br />
báránylevest is. – Elvettem tőle a könyvet, kinyitottam, és az ujjammal ráböktem a<br />
megjelölt oldalra. – Ezt a receptet.<br />
Lucius gondosan tanulmányozta. – Hogy az ördögbe sikerült rögzíteni a „az apróra<br />
vágott pecsenyét „a Libanon megyei Pennsylvaniában<br />
- Megnéztem az erdelyireceptek.com-on. Tárkonnyal is helyettesítheted.<br />
- Biztos a „savanyú bárány” szagát érzem. – mondta Lucius, felhúzva az orrát. – Ez jó<br />
darabig terjengeni fog itt. És ha a szüleid rájönnek, hogy húst főztél, jaj, lesz neked.<br />
- Hé, én itt próbálok kedves lenni.<br />
Lucius felnevetett. – Igen. Azzal, hogy egy kellemes trichinózis-fertőzést biztosítasz<br />
nekem A mezei nyulak közismert hordozói. A tapasztalatlanoknak nem kéne felületesen<br />
játszadozni vele. – felemelte a fedőt a letakart nyúlról, ami éppen forrt, majd egyik<br />
szemöldökét felhúzva rám nézett. – Megpucoltad ezt a kis szörnyeteget, ugye<br />
- Úgy érted… megmostam a mosogatóban<br />
- Eltávolítani a belsőségeket. Láttam valamit lebegni ott benn…<br />
- Voltak belsőségei<br />
Lucius megfogott egy vésett kanalat, és megkavarta az edény tartalmát. – Azt hiszem,<br />
most megtaláltam a szag forrását. Azt hiszem, kijelenthetem, hogy ez egy lép. – mondta,<br />
kihalászva valami csúszóst a fazékból. – Piszkos kis szerv. Nem a legízletesebb része<br />
semminek. Még az éhes macskák sem eszik meg a lépet.<br />
- Azt hiszem, talán inkább felejtsük el a nyulat. – mondtam bambán. A vacsora nem<br />
alakult olyan jól, mint terveztem.
- Valójában, Jessica, bármennyire is értékelem az erőfeszítésed…<br />
Valaki kopogott az ajtón.<br />
- Bocsáss meg, kérlek. – mondta Lucius, és elment, hogy kinyissa.<br />
- Ö, persze. – Bele lestem a fazékba. Újabb kis csúszós valamik is elkezdtek körbe<br />
úszkálni benne, ahogy a nyúl szétfőtt. Fúj! Ki tudta<br />
Az ajtó nyikorogva kitárult.<br />
- Luc! Hé!<br />
Valami olyat éreztem, mintha fenéken billentettek volna, gyorsan lefedtem az edényt.<br />
Ismertem ezt a hamisan csicsergő hangot.<br />
Faith Crosse.<br />
Mit keres ő itt<br />
- Volt valami gondod a hóval – érdeklődött Lucius.<br />
Pizza illatát éreztem a lép szaga mellett.<br />
- Nem. Nekem nem nagy probléma. – nevetett Faith. – Kölcsönkértem apa Hummerjét.<br />
Ha balesetem lett volna, nem én lettem volna, aki meghal.<br />
Micsoda emberbarát. A kis konyha bejáratához sétáltam, keresztbe tett karokkal<br />
nekidőltem az ajtófélfának, és csak figyeltem őket.<br />
- Végre, egy Libanon megyei, aki tudja, hogyan kell kezelni egy kis megfagyott<br />
csapadékot. – mondta egyetértően Lucius. – És szabadjon megjegyeznem, elragadó vagy<br />
most is, mint mindig. De tényleg szükségtelen kimondani.<br />
Fúj. Hányinger kerülgetett, és nem azért, mert szerves húst ettem.<br />
- Ó, Luc. – Faith úgy egyensúlyozta a pizzás dobozt, mint valami pincérnő, egyik kezét<br />
szabaddá téve, hogy flörtölve megpaskolhassa a karját. – Mindig olyan szép dolgokat<br />
mondasz.<br />
- Te pedig, a legjobb dolgot hoztad. – mondta, megszabadítva a pizzás doboztól. – Ez egy<br />
olyan helyi specialitás, amit megkedveltem.<br />
- Hát biztos jobb az illata, akármi is főjön itt. – Faith körbenézett, a bűz forrását keresve,<br />
és ekkor vett észre engem. – Ó, szia. – felhúzta az orrát. – Épp azt mondtam, valami<br />
bűzlik itt.<br />
- Igen. – értettem egyet.<br />
Lucius elsuhant mellettem, bevitte a pizzát a konyhácskába.
- Mint ahogy épp mondani készültem, Jessica, a vacsora alkalmatlan lesz ma, mivel<br />
áthívtam Faith-t tanulni.<br />
- Tanulni – Sokkal forróbbnak éreztem magam, mint a nyúl lehetett. Sokkal<br />
savanyúbbnak, mint a bárányleves lehetett.<br />
- Igen. – mondta Faith. – Lucius megkért, hogy legyek a partnere angol irodalomórán.<br />
Partner Mégis miben És ha tényleg párokban kell dolgozni, miért nem engem kért meg<br />
Luciusra néztem, tudtam, hogy az elárultság tükröződik a szememben. Azt akartam,<br />
hogy lássa. De nem nézett rám.<br />
- Igen. Emlékszel, önként jelentkeztem, hogy a „kötelező szóbeli könyvbeszámolómat” a<br />
Süvöltő Magasságokból tartom – kérdezte. – Nos, osztálytársaink végtelen, nevetséges –<br />
és önkioktató – előadásait végig ülve, úgy gondoltam, érdekesebb lenne, ha a novellát<br />
beépítenénk egy kisebb darabba. Kiemelve ezzel a drámai részeket.<br />
- Én leszek Catherine. – jegyezte meg Faith.<br />
- Gondolom, akkor ez azt jelenti, te leszel Heathcliff. – mondtam Luciusnak, alig rejtettem<br />
el a boldogtalanságot a hangomban.<br />
- Pontosan.<br />
Lekapcsoltam a lángokat. Talán a bűz, amit okoztam egy év múlva tűnik csak el, vagy<br />
több. – Akkor azt hiszem, megyek. Nem akarlak benneteket zavarni.<br />
- Maradhatsz a pizzára. – ajánlotta fel Lucius. – Biztos nem ettél. Legalábbis remélem,<br />
hogy nem kóstoltad meg azt a nyulat. Biztosan nem főtt eleget ahhoz, hogy kifőjön belőle<br />
a sok baktérium…<br />
- Te hajat forralsz – szólt közbe Faith. – Te így próbálod elérni, amit akarsz, Jenn<br />
Egy hosszú pillanatig csak bámultam Faith-re, azt kívánva, bárcsak vissza tudnék vágni<br />
valamivel. De semmi nem jutott eszembe. Semmi. – Visszamegyek a házba. – mondtam,<br />
próbálva méltóságteljesen kivonulni. Nem akartam sírva fakadni kifelé menet. Teljesen<br />
rosszra fordult minden. Az egész dolog egy katasztrófa volt.<br />
Lucius biztosan látta a csalódottságot az arcomon, a megalázottságot, mert megszólalt.<br />
– Kérlek, bocsáss meg nekünk egy pillanatra, Faith.<br />
- Hát persze, Luc. – mondta, és átsétált a kis helyiség másik felére. – Megnézem addig itt<br />
a fegyvereid. Szeretem az ördögi dekorációkat.<br />
Lucius megfogta a kezem és az ajtó felé húzott. – Jessica. – mondta gyengéden.<br />
– Sajnálom.
- Mit is – nehezemre esett lejjebb venni a hangom. A könnyek tényleg égették a szemem.<br />
A féltékenység könnyei. A zavar könnyei. Olyan hülye voltam. Megpróbáltam megfőzni<br />
neki egy nyulat, ő pedig áthívott egy lányt. Nem csak akármilyen lányt. Faith Crosse-t.<br />
- Kedves volt tőled, hogy megpróbáltad… egy aranyos gesztus… - szánalom volt Lucius<br />
szemében, eltűrte az egyik elszabadult göndör tincsem a fülem mögé, mintha csupán egy<br />
megbántott gyerek lennék. – De talán nem a legjobb ötlet. Nem most.<br />
- Igen. – értettem egyet, ellökve a kezét az arcomtól. – Hiba volt.<br />
- Faith egy barát. – magyarázta gyengéden. – Úgy gondolom, szükségem van most egy<br />
barátra. Valakire, aki megért engem.<br />
Ez tényleg fájt. Ki érthetné meg őt jobban – Én meg-értelek téged.<br />
- Nem. Nem ugyanúgy… - Faith-re pillantott, aki levett egy kardot a falról és épp a hegyét<br />
tesztelte. – Most nem tudom megmagyarázni.<br />
- Ó, nem is kell.<br />
Hangja kissé keményebb lett, ahogy a szorítása is a karomon. – Jessica, neked ott van<br />
Jake. Jake-et választottad. És ott van Melinda is. Muszáj nekem elszigetelődni<br />
- Nem. Természetesen nem. Mindegy. – kitéptem a karom a szorításából, kitártam az<br />
ajtót, és kirohantam a lakásból, nem is törődve azzal, hogy magamhoz vegyem a<br />
kabátom.<br />
Ahogy lerohantam a lépcsőn, a könnyeim eleredtek, és hallottam, hogy Lucius utánam<br />
lép. – Jessica, kérlek.<br />
Nem figyeltem rá, továbbmentem, ő pedig nem szól ismét utánam. Mielőtt még<br />
elérhettem volna a talajt, hallottam, hogy a lakás ajtaja egy puffanással becsukódik.<br />
32. <strong>fejezet</strong><br />
VÉGIGSZENVEDTEM az álmot újra és újra gyerekkorom óta, és mindig megrázott, az<br />
után is ott motoszkálva a fejemben, hogy felébredtem. Mindig kiűztem az agyamból,<br />
valahányszor magamhoz tértem, elkerülhetetlen hideg verejtékben úszva, beletekeredve<br />
a lepedőbe. Mindig is a valódi dolgokkal űztem el. A négyzetgyöke minden pozitív<br />
számnak meghatározható Newton képletével… Így birkóztam meg vele. A valósághoz<br />
ragaszkodva. A kézzel foghatóhoz.<br />
De azon az éjszakán, december közepén, az álom sokkal élénkebb volt, mint valaha, nem<br />
lehetett kiűzni.<br />
„Antanasia… Antanasia…”
A nő engem hívott. Először, mint egy altatódal, egy megnyugtató éneklő hang.<br />
Sötét és havas volt ott, egy ismeretlen, meredek, zord hegységben. A fekete, nedves, köves<br />
szirtek, amik kiálltak a viharban, mintha csipkézett fogak lennének. Agyarak. A hó<br />
valahogy sűrűbben hullott, álnokabbul olyannyira, hogy már-már fenyegetőnek tűnt.<br />
Mintha a hó megelevenedett volna, és vérre szomjazna.<br />
„Antanasia!”<br />
Mindig háromszor szólított, és a közte eltelt idő mindig más volt. Mint valami hirtelen<br />
kiáltás. A hangja, hogy valaki elesik, lezuhan z egyik szirtről…<br />
Aztán csend.<br />
Csak a szél hangja és a kavargó hó, a hegy csúcsai körül süvítve, ami egyre messzebb és<br />
messzebb húzódott a messzeségbe…<br />
Kinyitottam a szemem.<br />
Pár percig még feküdtem az ágyban, most először engedve, hogy az álom átitassa az<br />
agyamat. Hogy megtelepedjen és felismerhessem.<br />
Fokozatosan elfogadtam.<br />
Aztán lerúgtam magamról az összetekeredett takarót, kinyújtottam a lábam, hogy elérje<br />
a hideg fapadlót, csendesen a szekrényemhez osontam, kihúztam az alsó fiókot, próbálva<br />
megelőzni a nyikorgást. Vakon tapogatóztam néhány már nem hordott pólóm alatt,<br />
ujjaimmal kitapintottam, amit kerestem. A könyvet, amit Lucius adott nekem. Kivettem<br />
az asztalomhoz mentem és felkapcsoltam a lámpát.<br />
A kis fénykörben elolvastam a most már ismerőssé vált címet. Meglepően határozott<br />
ujjakkal, átpörgettem a lapokat, azt a kis viaszos borítékot, ami még mindig hátulra volt<br />
bedugva, körülbelül negyvenoldalnyira Lucius ezüst könyvjelzőjétől.<br />
Mikor megtaláltam a vékony kis csomagot, kiemeltem, óvatosan – olyan törékenynek<br />
tűnt, vagy csak túl értékes volt. Két ujjal nyúltam bele, kihúztam a tartalmát. A fényképet.<br />
Elakadt a lélegzetem, ahogy lepillantottam a bordó selyemruhába öltözött nőre, aki<br />
formálisan pózolt, szabályosan, de kényelmesen egyenes pózban, kihúzta magát, göndör<br />
fekete haja a feje tetejére volt púpozva, egy ezüst koronával szegélyezve. Orra kicsit<br />
görbe volt, szája egy árnyalatnyival nagyobb, mintsem hagyományosan szépnek<br />
nevezhető. Alig észrevehető mosoly bujkált a szája sarkában, mintha valaki mondott<br />
volna neki egy viccet, amin nevetne, habár azt mondták neki, hogy legyen komoly. Hogy<br />
királynőnek tűnjön.<br />
Egy apró, sötét ékkő lengedezett valahol a mellkasa és a torka találkozásánál, a lánc túl<br />
finom volt ahhoz, hogy ki lehessen venni a képen.
Az anyám.<br />
Közelebb hajoltam. A szeme… A szeme pontosan olyan, mint az enyém.<br />
Ahogy az orra is. Az elbűvölő szája.<br />
Michaela Dragomir arcának minden vonását felismertem, mintha már láttam volna<br />
aznap korábban… talán azért, mert tényleg így volt. Láttam, a tükörben.<br />
És mégis, a nő a fotón más volt, mint én. Olyan tulajdonsága volt, ami a hagyományos<br />
szépségnél is jobb volt. Volt… megjelenése.<br />
Lucius hetekkel ezelőtt elhangzott szavai csengtek a fülemben. „Amerikai nők. Miért<br />
akartok mind majdnem láthatatlanokká válni Miért ne lehetnél fizikailag jelen a<br />
világban”<br />
Még egy öreg fotón is, anyámnak megvolt. Jelen volt. Michaela Dragomir lenyűgöző volt.<br />
Az a fajta nő, aki azonnal magához vonzza a tekinteteket, ahogy belép a szobába.<br />
Megfordítottam a képet, hogy lássam, hátha volt rajta dátum, de semmi nem volt<br />
odaírva, ezért ismét rá néztem, több percig tanulmányoztam az arcát, újra hallva az<br />
álombéli hangot a fejemben. Megízlelve a szülőanyám oly régen elhallgattatott altatóját,<br />
és kényszerítettem magam, hogy elviseljem az elvesztése miatti sikolyt. Újra és újra és<br />
újra. Azért sikított, mert életét vesztette Vagy az elvesztésem miatt Talán azért, mert<br />
örökre el lettünk választva egymástól<br />
Mikor éreztem, hogy kölcsönös múltunk kezd túlságosan erősen rám nehezedni,<br />
visszacsúsztattam a fényképet a borítékba. Valamiben azonban elakadt, mintha lenne<br />
valami más is benne, ami nem engedi. Óvatosan az asztalra helyeztem a fotót,<br />
megfordítottam a borítékot, és óvatosan megráztam. Egy majdnem átlátszó papír hullott<br />
a kezembe.<br />
Felismertem ugyanazt az írást, ami Mrs. Wilhelm óráján a táblán volt, még<br />
szeptemberben: Vladescu. Ugyanazokat a betűket, ami a vámpír útmutatóm belső<br />
borítóján volt.<br />
Hát nem gyönyörű, Antanasia<br />
Hát nem erőteljes<br />
Hát nem fenséges<br />
Hát nem néz ki teljesen ugyanúgy, mint TE<br />
Majdnem olyan volt, mint egy vers. Egy óda. Nekem.<br />
Újra elolvastam, habár már legelső alkalommal megjegyeztem, majd visszacsúsztattam<br />
Lucius üzenetét a borítékba, amit a kép követett, majd mindkettőt visszahelyeztem az<br />
útmutatóba, amit az asztalomra helyeztem. Megfordultam a székkel, elkapva a<br />
tükörképem az egészalakos tükörben, ami a szobaajtóm hátulján lógott. A gyenge
fényben, akár Michaela Dragomir is lehettem volna, a flanel hálóingem egy selyem estélyi<br />
ruha…<br />
Egy késztetés miatt felpúpoztam a hajam a fejem búbjára, és kihúztam a vállam.<br />
Hát nem gyönyörű<br />
Hát nem erőteljes<br />
Hát nem fenséges<br />
Hát nem olyan, mint TE<br />
Elengedtem a hajam, lekapcsoltam a lámpát és visszamásztam az ágyba, nem voltam<br />
biztos benne, hogy örülni akartam, vagy sírni, esetleg mindkettő.<br />
Hát nem olyan, mint TE<br />
33. <strong>fejezet</strong><br />
LUCIUS ÉS FAITH késtek angol irodalomról az előadásuk napján, öt perccel az után érkeztek,<br />
hogy a csengő megszólalt – még inkább meglepve vele, hogy jelmezben érkeztek. Legalábbis,<br />
Faith halvány ruhája úgy tűnt a viktoriánus évekből lehetett – és ami összeszűkült a csípőjén<br />
és annyira ráfeszült a melleire, hogy Frank Dormand, előttem, majdnem leesett a székéről,<br />
mikor belibbent a terembe. Lucius, Heathcliff szerepéhez egyszerűen visszavette a bársony<br />
kabátot és a fekete nadrágot, amit körülbelül egy hónappal ezelőtt napi rendszerességgel<br />
hordott.<br />
- Ó, Istenem. – volt minden, amit Mrs. Wilhelm mondani tudott, mikor meglátta őket. Azt<br />
hiszem, kissé aggódott, hogy Faith mellei szerencsétlen időben kibuggyannak, ami bizonyára<br />
ellenkezne az iskola öltözködési szabályaival.<br />
Habár Lucius volt az, aki azonnal központi figyelmet kívánt, bemutatva a kis darabját, sokkal<br />
nagyobb hozzáértéssel leckéztetve, mint Mrs. Wilhelm valaha is tette.<br />
- Heathcliff egy vad természet – egy elátkozott férfi. – emlékeztetett minket Lucius. –<br />
Catherine is elátkozott. Arra kárhoztatva, hogy szeresse Heathcliffet, akinek muszáj<br />
elpusztítania őt, és az ő leszármazottait. A természetében van, hogy elvegye, amit akar. És<br />
amit akar, az minden bűnök közül a legnagyobb. És Catherine, egy csodálatra méltó barbár.<br />
Az övék egy szívtelen, kegyetlen, keserű, ördögi szerelem.<br />
- Ó, Istenem. – sóhajtott fel ismét Mrs. Wilhelm a székből, ahová leült a hátsó sarokban. Ez<br />
úttal azt hiszem kicsit Lucius miatt ájuldozott.<br />
- Én magam is megértem a történetet. – tette hozzá Lucius csak úgy mellékesen. – Nagy<br />
hatással van rám.
Megpörgettem a tollam az ujjaim között, majdnem eltörtem, összezavarodott és belefájdult<br />
a szívem. Szívtelen, kegyetlen, ördögi szerelem. Ez az, amit akar Ez az, amit mindig is várt<br />
tőlem Remélt egyáltalán valaha is bármiféle „szerelmet” velem Lucius<br />
Jake-re pillantottam, aki megrántotta a vállát és megforgatta kék szemeit, mintha azt<br />
gondolná, az egész előadás egy kicsit túlment a határon. Rámosolyogtam, bár elég gyengén.<br />
Miért Miért nem tudok többet érezni Jake iránt Jóképű, népszerű, kegyetlen és veszélyes<br />
csontok nélkül kidolgozott testében. Miért vagyok mégis annyira megigézve, hogy<br />
megforduljak és Luciust nézzem Egy fiút, aki nem hozzám való Egy arrogáns, beképzelt,<br />
potenciálisan veszélyes VÁMPÍRT<br />
Jake- Jake volt az érzékeny, édes, megjósolható választás.<br />
Mégis megfordultam, lelkesen figyeltem Luciust.<br />
Mikor újra csatlakoztam a drámához, szemtől szemben álltak Faith-tel, és elkezdődött az<br />
előadás. Valahogy sikerült nekik a könyv első felét előadniuk, kiragadva idézeteket innenonnan,<br />
néhányat feldolgozva, gondolom, és összeöltve őket egy intenzív, huszonöt perces<br />
jelenetben, ami átvezette Heathcliffet és Catherine-t vidáman gondtalan mocsári<br />
gyerekkorukból oda, ahol Catherine óvatlanul ejti Heathcliffet a sokkal mérsékeltebb,<br />
nyájasabb Mr. Linton miatt.<br />
Legalábbis, szerintem ezt adták elő. Csupán testük nyers és gyengéd mozgására tudtam<br />
koncentrálni. Azt, ahogy Lucius megragadta Faith derekát és a mellkasához húzta. Azt, ahogy<br />
Faith szemei tágra nyíltak, mikor elhúzódott tőle. A szenvedély szinte. . . igazinak tűnt.<br />
Műanyag tollam tényleg eltört az ujjaim nyomása alatt, tinta folyt a kezemre és fröccsent az<br />
államra. Ne, Lucius. Ne!<br />
Senki nem vette észre. Az egész osztályt megbabonázta, ahogy Faith, kék szemei Lucius<br />
fekete szemébe veszve, suttogott, hangja forró, ami kétségbeesetten rettegtem, hogy nem<br />
színlelt tűz volt, „Nem számít, miből van a lelkünk, tiéd és az enyém ugyanaz.”<br />
Csak álltak ott, megdermedve, szemtől szembe, míg valaki rájött, hogy tapsolni kell. És<br />
tapsoltak. Mindy feltérdelt a székére, bedugta az ujjait a szájába és fütyült, amiről még csak<br />
azt sem tudtam, hogy képes rá.<br />
Mintha csak felébredtek volna ettől az éles hangzavartól, Lucius és Faith kiszakadtak a<br />
szerepből, mosolyogtak, megfogták egymás kezét és meghajoltak a közönségük felé.<br />
Valahogy, Faith mellei a helyükön maradtak, bár, ahogy Frank Dormand a nyakát<br />
nyújtogatta, szerintem legalább nagyon jó rálátása nyílt a ruhára.<br />
El kellett ismernem, a legjobb beszámoló volt, amit valaha láttam. Valószínűleg a legjobb<br />
beszámoló, amit a Woodrow Wilson Gimnáziumban előadtak.<br />
Minden pillanatát utáltam.
Lucius az én vőlegényem volt. Nekem kellett volna ott fenn lennem. Valamit elloptak tőlem.<br />
És nem csupán pár pillanatnyi dicsőség erejéig az osztály előtt. Abban a pillanatban tudtam,<br />
hogy elmulasztottam az esélyem egy életre szóló dicsőségre a legerőszakosabb,<br />
legidegesítőbb, legkarizmatikusabb, legijesztőbb férfi mellett, akivel valaha találkoztam. Egy<br />
részem tudta, hogy meg kellett volna könnyebbülnöm. Megszabadulni Lucius Vladescu-tól<br />
volt az egyetlen dolog, amire hónapok óta vágytam. És mégis, minden, amit éreztem csak az<br />
üresség, a legyőzöttség volt, és kétségbeesetten próbáltam kitalálni, hogyan szerezhetném<br />
vissza. Aztán eszembe jutott a szerződés. Lucius soha nem mondaná fel a szerződést. Igaz<br />
Ahogy a tapsvihar elhalt, Faith átvágott a padok között, hogy elfoglalja mögöttem a helyét,<br />
Lucius követte, engem még csak észre sem vett, mikor elhaladt mellettem.<br />
Akkor szíven ütött a gondolat. Akkor is akarnám vajon, ha csak kötelességből lenne hozzám<br />
kötve Miféle győzelem lenne az akkor<br />
Hátrapillantottam Luciusra, de ő előrehajolt és Faith-tel sugdolózott.<br />
Egy szívtelen, kegyetlen, keserű, ördögi szerelem… Lucius tényleg ezt akarta Tényleg<br />
őszintén akarta Faith-et Ha valóban így van, volt valaha is esélyem Érdemes egyáltalán<br />
megfontolnom, hogy akarok-e esélyt<br />
34. <strong>fejezet</strong><br />
- ITT VAN A szennyesed. – kiáltottam, berúgva Lucius lakásának ajtaját.<br />
Kitárta az ajtót. – Hű, köszönöm, Jessica. – Egy mordulással átvette a kosárnyi halom<br />
összeszórt ruhát a kezemből. – Mégis mi ez<br />
- Anya azt mondta, ideje összehajtogatnod magadnak a ruháidat.<br />
-De…<br />
- Az ingyen menetnek már vége, Lucius. – jegyeztem meg, és követtem a lakásba. Nem<br />
voltam itt azóta, hogy egy hete megpróbáltam azt a borzalmas romániai vacsorát<br />
elkészíteni. A lakás még mindig bűzlött egy kicsit a léptől.<br />
Lucius az ágyra dobta a ruháit, hátralépett egyet, az összegyűrődött halmot<br />
tanulmányozva. – Gondolom, túl késő, hogy felfogadjak egy mosónőt…<br />
- Ó, az Isten szerelmére! Ne legyél már ennyire gyerekes! Én hetente kétszer<br />
megcsinálom. És különben sem hiszem, hogy lenne egyetlen „mosónő” is a környéken…<br />
- Ez a ti helyi szerencsétlenségetek, nem az enyém. – felemelte az egyik zoknit, úgy<br />
tartotta, mintha sosem látott volna még olyant azelőtt. – Egyáltalán hol kezdődik egy<br />
ilyen
Kitéptem a zoknit az ujjai közül. – Azt mondod, el tudsz vezetni egy vámpírnemzetet, de<br />
nem tudsz két zoknit összepározni<br />
- Mind másban vagyunk jók. – mutatott rá Lucius, képtelen volt a vigyorát visszatartani.<br />
– Szerencsére az én képességeim az uralkodásra korlátozódnak, nem pedig<br />
„házimunkára”.<br />
Kelletlenül én is elmosolyodtam. Hogy tud az arrogancia ennyire egy ember szokásává<br />
válni – Segítek neked, de csak most az egyszer.<br />
- Köszönöm, Jessica. – Lucius lehuppant mély, bőrfotelébe.<br />
- Azt mondtam „segítek”, nem azt, hogy „megcsinálom helyetted”.<br />
Nem úgy tűnt, mintha meg akarna mozdulni. Sőt, Lucius gúnyosan elvigyorodott, még<br />
mélyebbre süllyedt a fotelben, és összefűzte az ujjait a feje mögött.<br />
- Te szemét! – kiáltottam, visszahajítottam a zoknit a halom tetejére, megragadtam a<br />
karját, és húzni kezdtem felfelé. Természetesen Lucius messze erősebb volt nálam, és<br />
mikor visszahúzódott a mellkasán landoltam, mindketten nevettünk.<br />
Nem sokára a nevetés elhalt, az óta a szörnyű este óta, mikor meg próbáltam megfőzni a<br />
nyulat, most először igazán összekapcsolódott a tekintetünk. Hirtelen már egyáltalán<br />
nem viccelődtünk.<br />
- Jessica. – mondta gyengéden, átkarolva a derekam.<br />
- Igen, Lucius – még inkább odabújtam a mellkasához, a szívem gyorsabban kezdett<br />
verni.<br />
Talán mégsem ejtettek Faith miatt… a szemeiben ugyanazt láttam, mint Halloween este,<br />
de a düh és a zavartság nélkül. Helyette gyengéd vágy volt benne. Egy kevésbé ijesztő, de<br />
majdnem éppolyan félelmetes, vágy. Mégsem mozdultam el mellőle. Tudtam, hogy<br />
ezúttal nem akarok megmozdulni. Tudom kezelni, ha történik valami. Kezelni fogom.<br />
Elengedte a derekam, Lucius gyengéden megfogta az egyik fényes, göndör hajtincsem,<br />
majd engedte, hogy visszahulljon a helyére. – Más lett a hajad. Elfogadtad a gyönyörű<br />
göndörséget.<br />
- Tetszik<br />
- Tudod, hogy igen… - még egy fürtöt csavart az ujja köré. – Most… most hű vagy<br />
magadhoz.<br />
Kissé megemeltem magam, kezem kemény bicepszén pihentettem. Egy póló volt rajta,<br />
éreztem a mély vágást, ami végighúzódott a karján. Határozottságom megingott egy<br />
pillanatra. Tisztelet. Fegyelem. Kényszer. Máshogy neveltél, mint téged, Jessica… A
Vladescu család könyörtelen… - Hogyan… hogyan szerezted ezt – kérdeztem, ujjaim<br />
hegyével követve a seb vonalát.<br />
Valami megváltozott a tekintetében. A feketeségben megint ott volt az a halvány<br />
pislákolás. – Baleset volt. Nem éri meg elmesélni a történetet.<br />
Hazudott.<br />
Tovább követtem a sebet. Széles volt, és nem tudtam elképzelni semmit, ami így át tudja<br />
szakítani a húst… egészen addig, míg eszembe nem jutottak a fegyverek a falon. De ki<br />
tenné ezt vele Bárkivel<br />
- Elmondhatod mi történt. – győzködtem. Én megértelek… Vagy legalább megpróbálom…<br />
Miért akarod ezt az oldalát annyira ismerni, Jess Miért nem tudod annyiban hagyni Mert<br />
mindent tudni akarok róla. Ezért. Tudni akartam az igazságot Luciusról. A történeteit. A<br />
múltját. Mit akart.<br />
- Jessica. – mordult fel, elengedte a derekam. – Bárcsak ne beszélnénk ebben a<br />
pillanatban. Bárcsak egyszerűen ellennénk.<br />
Nem. Akármi történt… jogom volt tudni. Láttam Faith-tel. Nem vagyok ostoba. Nem<br />
dőlök be a bájainak, a tapasztalatának… még akkor sem, ha valaki mással akar lenni,<br />
vagy olyant akar, amit én nem tudok neki megadni…<br />
Követtem a sebhelyet, fel az álláig, de ő elkapta a kezem és kissé elhúzódott. – Jessica…<br />
- Tényleg azt akarod – suttogtam.<br />
Továbbra is fogta a kezem, a szájához húzta, tenyerem végighúzta kiszáradt ajkain. – Mit<br />
is akarok, Jessica<br />
- Amit az órán mondtál.<br />
Bizonytalannak tűnt. – Az órán…<br />
- Egy „keserű, ördögi, kegyetlen szerelmet” Te tényleg ezt akarod<br />
Mikor ezt mondtam, mintha átvágtam volna a kötelet, ami összekötött minket, Lucius,<br />
aki még mindig fogta a kezemet, felült, lábra állított, aztán gyengéden, de határozottan<br />
eltolt. Ő is talpra állt.<br />
- Lucius<br />
Zordan rám mosolygott, mintha nem is történt volna meg az előbbiekből semmi. – Csak<br />
lebzselünk, pazaroljuk az időt, a ruha pedig az ágyon vár. – mondta, a régi, távolságtartó<br />
éllel a hangjában. Áthajolt a matracon és megragadott egy pár bokszer alsót. – Ha így<br />
megy tovább, gyűrött marad. Egy Vladsecu pedig kényszer hatására hajtogathat, de<br />
vasalni nem fog.
- Lucius – megfogtam a karját. Nem akartam tudni, de muszáj volt. – Mi van pontosan<br />
közted és Faith között<br />
Lucius kirázta a bokszert, közben szándékosan kerülte a tekintetem. - Faith<br />
Leültem az ágy szélére. – Igen. Faith.<br />
- Kíváncsivá tesz. – ismerte be, valahogy sikerült neki összehajtogatnia az alsóneműit.<br />
- Miért Miért kedveled<br />
Mintha nem tudtam volna. Lucius Vladescu akármennyit beszélhetett a gömbölydedség<br />
szépségeiről és idomokról, valamint a megjelenés fontosságáról, ő is csak olyan volt,<br />
mint a többi ember – a többi fiú – akik beleesnek a szőke, 0 méretű szurkolólányokba,<br />
lapos fenekükbe, kis mellükbe, és csontos fenekükbe, ami bújócskát játszik az ember<br />
szemével az alatt a nevetségesen rövid szoknya alatt.<br />
- Jajj, Jessica! – mondta Lucius, kissé elkeseredettnek hangzott. – Én hónapokig<br />
kérdezgettem, hogyan tetszhet egy farmerfiú, és sosem adtál kielégítő választ. Talán<br />
ezeket a dolgokat nem lehet olyan könnyen megmagyarázni.<br />
- Tehát, te kedveled Faith-et<br />
Rám nézett. – Elfogadom őt.<br />
Ettől a kurta választól felfordult a gyomrom, még akkor is, ha előre tudtam a választ.<br />
– Van köztük egyáltalán különbség<br />
Lucius sóhajtott egyet, leült mellém az ágyra és a falat tanulmányozta. – Talán, Jessica.<br />
Számít az még egyáltalán<br />
- Ez meg mit akar jelenteni Miért mondasz mindig olyanokat, hogy „számít-e még”<br />
Mintha a szerződés már nem lenne. És mi van a háborúval<br />
- Te nem is hiszel a szerződésben, vagy a háborúban.<br />
- Már igen. – makacskodtam.<br />
Lucius elengedte a füle mellett ezt a vallomást, bár én azt hittem, hogy egész eddig csak<br />
ezt akarta tőlem hallani. Egy kisebb mosoly terült el az arcán. – Ez a Karácsonyi Bál. Ez<br />
egy sokkal inkább várt esemény, igaz – tűnődött. – A lányok el akarnak menni, ugye<br />
Mr. Alacsony biztos felveszi a legjobb „kezes-lábasát” és elvisz téged, nem<br />
- Jake-kel kapcsolatban… - Mit fogok csinálni Jake-kel Az óta a nap óta, hogy a<br />
tornateremben kifejtettem Mindy-nek a kételyeim kettőnkkel kapcsolatban, elkerültem<br />
őt. És amikor túl lelkesen fordultam meg, hogy Lucius előadását nézzem angol<br />
irodalmon, tudtam, hogy egy nagyszerű fiúnak fordítok hátat … egy finak, aki őszintén<br />
szeretett. Valakinek, aki édes, nem iszik vért, vagy visel rengeteg szörnyű sebhelyet. És
mégis megtettem. – Nem hiszem, hogy Jak és én megyünk a bálra. – mondtam. – Mi, hogy<br />
is mondjam… kezdünk eltávolodni.<br />
Lucius megvonta a vállát és visszatért a hajtogatáshoz. – Azt kell tennetek, ami<br />
mindkettőtöket boldoggá tesz, Jessica. Ami helyes nektek.<br />
- Te pedig megteszed, ami „nektek helyes”, gondolom. – mondtam keserűen.<br />
- Ez Amerika, mint ahogy folyton emlékeztetnek társadalomismereten. – jegyezte meg<br />
Lucius. – Mindegyikünknek van itt választása. – mérleget utánzott a kezével. – Pepsi,<br />
vagy kóla Big Mac, vagy Whooper A régi fiúd, vagy az új<br />
- Tényleg, mi van Ethannel – kérdeztem. – Faith és ő már egy örökkévalóság óta együtt<br />
vannak.<br />
- Épp most mondtam, Jessica. Mindannyiunknak van választása. Faith-nek is van<br />
választása. Ethan nem kötelezte el. Nem láttam gyűrűt az ujján.<br />
Hát persze, hogy Faith-nek volt választása. És ő már Luciust választotta. Láttam a<br />
tornateremben és irodalom órán. Pokolba, még a 4-H versenyen is láttam, mikor<br />
tudattalanul megragadta a karom, miközben figyelte, ahogy Lucius átszeli a pályát<br />
elátkozott kancájával. Csak nem akartam magamnak elismerni. Az egész az orrom előtt<br />
bontakozott ki, én pedig kényszerítettem magamat, hogy észre se vegyem.<br />
Lucius ekkor rám mosolygott, habár szomorúság volt a szemeiben. – Szerencsés vagy,<br />
Jessica. – mondta. – Téged nem kötnek olyan szigorúan a hagyományok, nem köt a múlt<br />
súlya. Itt szabad vagy. Nem csak az üdítődet választhatod meg, hanem a végzetedet is.<br />
Olyan „felszabadító” érzés, nem<br />
Azt hiszem, olyan régóta éltem már a lehetőségeimmel együtt, hogy én nem találtam<br />
őket olyan „felszabadítónak”, mint Lucius. Valójában, abban a pillanatban azt kívántam,<br />
bár jobban kötne a múltam. Ugyanakkor, hirtelen harag söpört végig rajtam. Dühös<br />
voltam Luciusra.<br />
- Ha annyira odavagy Faith-ért, aki mégis mi a pokol volt ez az előbb – mutattam a<br />
bőrszék felé, ahol egymásba voltuk gabalyodva, akárcsak a mosott ruha az ágyon. Ahol<br />
megesküdtem volna, hogy Lucius legalábbis megpróbált megcsókolni. – Ott a fotelban.<br />
Mikor átöleltél a karoddal – követeltem. – Mi volt az, Lucius<br />
Lucius lejjebb engedte a pólót, amit éppen hajtogatott, karjai lehulltak a teste mellé. – Az,<br />
Jessica, - mondta szomorúan. – majdnem egy nagy hiba volt.<br />
Egy hiba Tényleg azt mondta az előbb „hiba”<br />
Teljes magasságomban felemelkedtem, olyan erő halmozódott fel bennem, amiről nem is<br />
tudtam, hogy létezik, olyan felháborodás fűtötte, amiről nem hittem volna, hogy képes<br />
vagyok rá, hátrahúztam nyitott tenyerem és arcon vágtam Lucius Vladescu-t olyan<br />
erősen, hogy a feje oldalra fordult.
Még mindig az állát dörzsölgette, mikor becsaptam az ajtót.<br />
Idióta, romániai vérszívó. Szerencséje van, hogy nem adtam újabb maradandó sérülést a<br />
fenséges testén. Ha még egyszer kötekedni merészel Jessica Packwooddal – Antanasia<br />
Dragomirral – tényleg megkapja azt a királyi bánásmódot. Lucius Vladescu elvihetné azt<br />
a Bukaresti Szövetségi Takarékpénztár és Kölcsön irodájába, és rátöltheti az átkozott<br />
számlájára.<br />
35. <strong>fejezet</strong><br />
- KONCENTRÁLJ, JESS, KONCENTRÁLJ! – bíztattam magam.<br />
De minél jobban próbáltam rákényszeríteni magam az összpontosításra, annál távolabb<br />
kerültem tőle. Olyan volt, mintha szappanbuborékokat próbálnék megfogni a levegőben.<br />
Buborékokat, tele értelmetlen számokkal és matematikai számjegyekkel. Pluszjelek,<br />
mínuszok, négyzetgyök jelek kavarogtak a fejem körül. Mind elpattant, amint<br />
megragadtam őket. Elugrottak és eltűntek.<br />
Valahogy, annak ellenére, hogy jó néhány órát kihagytam, sikerült bejutnom a Libanon<br />
Meggyei Matematikai Olimpia döntőjébe, ahol a legjobb tanulok mérték össze tudásukat.<br />
Semmi toll. Semmi papír. Esélyed sincs újraolvasni a kérdéseket. Csak az elnök van, aki<br />
szóbeli problémákkal bombáz, és mi tízen, akik próbálunk legelőször válaszolni.<br />
Annyira szerettem volna nyerni. Ez volt az egyetlen hely, ahol én is csilloghattam. Nem<br />
kellett szépnek lenned, vagy szőkének, vagy gazdagnak, mint Faith…<br />
Állj le, Jess! Meg tudod csinálni, ha végre erre figyelsz!<br />
Odapillantottam az ebédlő falához tömörült sorra, láttam, hogy Mr. Jaegerman izzadt a<br />
mára választott műszálas öltönyében – egy förtelmesben – engem néz. Mosolygott és<br />
feltartotta a hüvelykujját. Mike Danneker is oldalra került, kiesett a gyorsasági körben,<br />
mikor megmagyarázhatatlanul pánikba esett egy egyszerű többtagú kifejezésnél.<br />
Mike tölcsért formált a kezéből. – Ne aggódj! – tátogta. Mintha ez segített volna.<br />
Az elnök végzett a papírjai rendezgetésével. – Második kérdés. Egy elkalandozott<br />
bankpénztáros felcserélte a dollárokat és centeket, mikor átváltotta Mrs. Jones fizetési<br />
csekkjét, dollárok helyett centeket adott, és centeket dollár helyett. Miután vett egy<br />
kávét 50 centért, Mrs. Jones rájön, hogy háromszor annyi készpénze van, mint amennyi<br />
az eredeti csekk volt. Mennyi volt a csekk eredeti összege<br />
Meg tudom csinálni. Egy kétismeretlenes egyenlet. Ez volt az. Akkor miért nem<br />
működött az agyam
Még keményebben és keményebben gondolkoztam, de minél erősebben törtem a fejem,<br />
annál inkább éreztem, hogy az egyenletek nyelve idegen számomra. Mintha az agyam<br />
egy része egyszerűen leállt volna. Meghalna. Hetekkel ezelőtt kezdődött, mikor Jake felől<br />
elkezdtem Lucius felé siklani. El a szokásos emberségtől, egy olyan világ felé, ahol a<br />
vérnek finom illata volt. A számítások miatt elkalandozott az agyam. Az algebra lassan<br />
elvesztette a vonzerejét. Most pedig itt állok egy teremben tele matlétákkal, ahol<br />
domináns erőnek kellett volna lennem, és az egyetlen, amire gondolni tudok azok<br />
Dollárok Centek A kávé jól hangzik… Hol tudsz venni egy csésze kávét ötven centért De<br />
én nem akartam kávét. Megoldást akartam. Gondolkozz, Jessica… De egyetlen gondolat<br />
sem jött. Legalábbis, nem a jó fajta. A kávé tényleg segítene<br />
- Nem! – ordítottam, észre sem vettem, hogy hangosan is kimondtam, míg az amúgy is<br />
csendes terem síri csendbe nem borult, és minden fej felém fordult.<br />
Én is izzadni kezdtem, mint Mr. Jaegerman egy júniusi napon, mikor izgatott lett egy<br />
szöveges feladat miatt, amiben szerepelt egy magas fal és a nap szöge. Megalázás.<br />
Megaláztak.<br />
- Sajnálom. – mondtam, mindenkinek címezve, nem csupán egy embernek. Még mindig<br />
bámultak – az ellenfeleim, a csapattársaim, a nézők – szóval elhagytam a számomra<br />
kijelölt helyet az ebédlőben, és elsétáltam, abban a reményben, hogy egy kis méltósággal,<br />
az ajtó felé.<br />
Kinn a folyosón a hideg, csempézett falnak dőltem. Mi történik az agyam bal felével Az a<br />
rész, ami az analízist és a tárgyilagosságot volt hivatott kezelni, most hülyének tűnt. És<br />
bizsergett. Mintha elfogyasztani a jobb agyféltekém, a véletlenszerű, intuitív, nem<br />
logikus felem. A halántékomra nyomtam az ujjhegyem, megmasszíroztam, próbáltam<br />
elmulasztani egy olyan fájdalmat, amiről tudtam, hogy nem fizikai eredetű.<br />
- Jessica, jól vagy – Mr. Jaegerman robbant ki az ajtón és kocogott az oldalamra, kissé<br />
fújtatott, megtörölte a homlokát egy zsebkendővel. Tudtam, hogy mire gondol. Értékes<br />
versenylova épp most törte el az egyik lábát az utolsó kétszáz méteren. Négy éve<br />
fejlesztgetett, és a végén mégis idióta lettem.<br />
- Csak a matek... nehéznek tűnik az utóbbi időben. – próbáltam megmagyarázni, a<br />
megbánás legkisebb jele nélkül néztem Mr. Jaegerman-re. – Nem tudom, mi történik.<br />
Nem tudok koncentrálni.<br />
- Minden… minden rendben van otthon – kérdezte meg Mr. Jaegerman. Az erőfeszítés,<br />
hogy megpróbáljon normális emberi kapcsolatot kialakítani közöttünk – egy olyat, amit<br />
nem a számok kötnek össze – felső ajka fölött összegyűjtötte az izzadságot, ami aztán<br />
lefolyt a szája sarkában. A nyakkendőjét használta, hogy megtörölje az állát. – Nem… fiú<br />
probléma – kockáztatta meg bátran, hadarva. Úgy tűnt, mintha valami roham határán<br />
lenne. Mintha túl messzire merészkedett volna egy barlangba, mire észrevette, hogy<br />
nincs ott oxigén.
Ha neki álltam volna kitálalni neki, biztosan elájul ott helyben a folyosón. Meg kellett<br />
mentenem, engedni, hogy lélegezzen.<br />
- Nem, nem egy fiú. – hazudtam, megmentve Mr. Jaegerman-t egy szívrohamtól.<br />
- Ó, köszönöm Istenem. – kiáltott fel megmarkolva a mellkasát. Azonnal észbe kapott, mit<br />
mondott. – Úgy értem… természetesen, ha fiú lenne a dologban, nekem elmondhatnád…<br />
- Minden rendben. – biztosítottam. – Semmi ilyesmiről nincs szó.<br />
De igenis, valami „olyanról” volt szó. Valójában, pontosan arról volt szó. Csak annyi, hogy<br />
Lucius valójában nem csak egy fú volt. Egy férfi. És vissza akartam kapni. Túl későn, de<br />
vissza akartam kapni. De tudtam, hogy reménytelen. Ő Faith-et akarta.<br />
- Legközelebb, majd jobb leszek, Mr. Jaegerman. – ígértem. – Holnap kinyitom a<br />
könyveket. Koncentrálok.<br />
- Jó kislány vagy, Jess. – mondta Mr. Jaegerman. Előrenyúlt, hogy megpaskolja a vállam,<br />
hezitált, majd leengedte a kezét.<br />
- Menjünk vissza. – mondtam határozottan. – Legalább figyelhetek oldalról, megpróbálni<br />
megoldani a feladatokat szórakozásból.<br />
- Igen. Igen. – értett egyet Mr. Jaegerman, nyilvánvalóan örült, hogy a kissé túl személyes<br />
pillanatunknak vége volt. – Kiváló ötlet.<br />
Követtem az edzőmet vissza az ebédlőbe. De hogy őszinték legyünk, a matematikai<br />
problémák megoldása egyáltalán nem hangzott szórakoztatónak, vagy elég jónak. Úgy<br />
hangzott, mint a legszánalmasabb tevékenység, amit el tudtam képzelni.<br />
KEDVES VASILE!<br />
36. <strong>fejezet</strong><br />
Tudtad, hogy itt, az Egyesült Államokban a „választások” olyan gyakoriak, hogy néhány<br />
gondatlan, gyengeelméjű egyén megsemmisítve érzi magát, ezért szükségük van<br />
pszichológiai értekezésre ( tudom-nevetünk ezen!), mindezt azért, mert nem képesek<br />
tájékozódni a látszólag végtelen lehetőség között, a vele járó szó szerint minden apró<br />
cselekedettel<br />
Itt, még egy pizza rendelése is (végre rábukkantam valami ehetőre) számtalan variációt<br />
takar. Nagy Extra nagy Mini húsgombócok és pépperoni Valamiféle zöldséget rá Még<br />
több sajtot Kevesebb sajtot Rejtett sajtot esetleg, mint valami nyúlós meglepetést, a<br />
tésztába És ha már a tésztánál tartunk… Vékony legyen Vastag Kézzel nyújtott Vagy<br />
meg kéne az embernek gondolnia az egész rendelést és helyette választani egy „Chicago<br />
stílusú tengergyümölcseit” Vagy inkább „Szicíliait”
Most tényleg, Vasile, „kiszállítást” kérni (Végül én is felfedeztem, egy virtuális, hadseregnyi<br />
hajdani szolgálónak parancsolok, akik mind ütött-kopott „Ford Escort” járművekben<br />
cirkálnak) is éppen annyi stratégiát igényel, mint egy tábornok számára a háború, ahol<br />
mellesleg nem holmi paradicsomszósz, hanem igazi vér folyik.<br />
Ha már itt tartunk, szomorúan vettem tudomásul, hogy a Dragomir klán türelmetlenül<br />
várja már a hercegnőjük visszatérését és a szerződés teljesítését.<br />
Ők mindig olyan nagyon lobbanékonyak és türelmetlenek, nem így van De tényleg,<br />
megvádolni engem, hogy nem „teszek meg minden tőlem telhetőt”, hogy teljesítsem a<br />
kötelességemet –aztán meg megpróbálnak megkarózni egy Vladescu-t dühből… Ez a fajta<br />
dolog csúnya csetepatét is kiválthat, Vasile. Én pedig az egész lehetőséget, hirtelen, nagyon<br />
fárasztónak érzem.<br />
Muszáj nekünk, vámpíroknak mindig olyan gyorsan erőszakhoz folyamodnunk Miért ne<br />
ülhetnénk le mind egy „frissítő sör” mellé és csak „szórakozni”, ahogy a televízió és a<br />
csapattársaim is mindig bíztatnak, hogy tegyek ( Le lennél nyűgözve, ha látnád, hogy<br />
mekkora becsben tudnak tartani bármekkora mennyiségű sört az amerikai tinédzserek,<br />
ami verboten*, míg be nem töltik a tizennyolcadik életévüket. Igazán bámulatba ejtő,<br />
tényleg, és mindezt némi erjesztett sörért, Vasile. Egyesek azt hinnék, vér miatt.)<br />
De térjünk vissza a fontosabb, a Vladescu és Dragomir klán közötti feszültség<br />
fellángolásához. Kérlek, tanácsold mindkét klánnak azt, hogy legyenek türelmesek,<br />
emlékeztesd őket, hogy mi vámpírok vagyunk. Minek sietni, mikor miénk az<br />
örökkévalóság<br />
És ha már az indulatos Dragomiroknál és erőszaknál tartunk… A mi kis leendő hercegnőnk<br />
igazán bámulatos arcon csapásban részesített a minap. Te, az összes vámpír közül, tudod<br />
a legjobban, hogy milyen nehéz elérni, hogy elforduljon az arcom egy nyitott tenyeres<br />
ütéstől. El kell ismernem, nagyon is lenyűgözött az ütés mögötti erő. Nagyon határozott. És<br />
ahogy a szemei ragyogtak, nagyon fejedelmi volt.<br />
Ami az okot illeti, hogy Antanasia tenyere megalázott… Azt hiszem, a legjobb az lenne, ha<br />
ezt egy másik levélre tartogatnánk.<br />
Időközben, megterhelhetnélek azzal, hogy elküldöd, olyan gyorsan, ahogy csak lehet, az<br />
ünnepi ruhámat Például a brioni „öltönyt”, amit még Milánóban szereztem be. Küldjél<br />
még légy szíves pár nem túl feltűnő mandzsettagombot is. Megbízom a választásodban.<br />
Tartsd észben, hogy a legtöbb velem egykorú „parti járó” társaim mind „kölcsönzött”<br />
öltönyökben lesznek. (Tudtad egyáltalán, hogy az emberek tudnak ruhákat is<br />
„kölcsönözni”, Vasile Nem tűnik ez egy kissé… megalázónak Olyan nadrágba belebújni,<br />
amit egy sor, kétes származású és bizonytalan tisztaságú elődöd vett már fel De mégis<br />
igaz.) A lényeg az, hogy arra vágyom, természetesen, hogy a címemhez méltó öltözéket<br />
vegyem fel- anélkül, hogy túlságosan háttérbe szorítanám a többieket. Az előre megfontolt<br />
szabászati fitogtatás kicsit durva lenne, nem gondolod
Előre is köszönöm az együttműködésed.<br />
Unokaöcséd,<br />
Lucius<br />
UI.: Mi a pokol. Miért ne fejezhetném be a hagyományos amerikai üdvözléssel „Boldog<br />
Karácsonyt”, Vasile nagybátyám. „Kellemes ünnepeket neked.”<br />
UUI.: Most tényleg – „értekezés”!<br />
37. <strong>fejezet</strong><br />
- JESSICA, TELEFONOD VAN. – mondta apa bedugva a fejét a szobámba. – Jake az.<br />
- Nem is hallottam csörögni. – vallottam be, felültem és elfogadtam a felém nyújtott<br />
vezeték nélküli készüléket. Az ágyban feküdtem, a plafont bámultam, mint mindig, most<br />
is megbízhatatlan vámpírokra gondoltam és arra a tényre, hogy az agyam szétesni<br />
látszott, azt kívántam, bárcsak újra normális életem lenne. – Szia, Jake. – szóltam bele a<br />
kagylóba sokkal kevesebb lelkesedéssel, mint kellett volna. – Mizu<br />
Szakítanom kellene Jake-kel. Tudtam, és mégsem tettem még meg. Miért Mire várok<br />
- Szia, Jess. – mondta Jake. – Csak azért hívtalak… nos, tudni szeretném, még mindig<br />
megyünk-e a karácsonyi bálra. Nem sokat láttalak az iskolában…<br />
- Igen, azt hiszem nagyon elfoglalt voltam. – mondtam. – Azon gondolkodtam,<br />
összejöhetnénk valamikor és beszélhetnénk…<br />
Odakintről hangos sikítás hallatszott, majd nevetés. Elhúztam a függönyt. Lucius és Faith<br />
az udvaron voltak, épp egy élénk hó csata közepén voltak. Miközben figyeltem, Lucius<br />
felkapta Faith-et és beledobta egy, az ekénk által hagyott hókupacba, havat söpört a<br />
rózsaszín gyapjúsapkájára. – Jajj, Lucius! – kiáltotta és felé rúgott. – Olyan szemét vagy!<br />
Igen Lucius… igen, az vagy.<br />
- Jess—ott vagy még<br />
- Jajj, bocsi, Jake! – hagytam, hogy a függöny visszahulljon a helyére. – Itt vagyok.<br />
- A bálról kérdeztelek, mert öltönyt kell bérelnem…<br />
Odakintről még örömtelibb, még rémültebb sikolyok hallatszottak.<br />
Jake kissé bizonytalanul hozzátette. – Tényleg remélem, hogy még mindig menni akarsz,<br />
Jess.<br />
Milyen rendes fiú. Egy rendes, nagyon rendes fiú…
Az ablakom alatt Faith felrikoltott. – Hozzám ne érj! – habár eléggé úgy hangzott, mintha<br />
épp az ellenkezőjét akarná.<br />
Megmarkoltam a telefont, kényszerítettem magamat, hogy Jake-re összpontosítsak.<br />
Tényleg annyira biztos voltam benne, hogy szakítanunk kéne Nem fogok tovább élni,<br />
csak azért, mert egy basáskodó külföldi cserediák ejtett, aki történetesen megpróbált<br />
elcsábítani a lakásában, csak azért, hogy aztán beismerje, az egész csak „hiba”lett volna<br />
Az Isten szerelmére, tényleg ágyban fogom tölteni az egész végzős évemet azon agyalva,<br />
hogy egy vámpír vagyok<br />
Nem, nem teszem.<br />
- Hát persze, hogy menni szeretnék, Jake. – mondtam, kényszerítettem a hangomat, hogy<br />
sokkal lelkesebb legyen, mint ahogy éreztem magam. – Már alig várom.<br />
Megkönnyebbülés töltötte el a hangját. – Nagyszerű, Jess. Akkor holnap megszerzem az<br />
öltönyömet. Ha biztos vagy benne…<br />
Faith Crosse soha nem hagyja már abba a sikongatást az udvaromon<br />
- Még szép, hogy biztos vagyok benne, Jake. – mondtam, még mielőtt letettük volna a<br />
telefont. – Nagyszerű lesz.<br />
Visszanyújtóztam az ágyra, a párnát az arcomra húztam, lefedve a füleimet, ne kelljen<br />
hallanom, hogy a vérszerződés szerinti vőlegényem és Faith milyen jól szórakoznak<br />
odakinn.<br />
Miközben ott feküdtem, mindkettejüket gyűlölve, a fogaim fájni kezdtek. Először csak<br />
egy kicsi, halvány fájdalom volt, de minden alkalommal, mikor Faith és Lucius<br />
álcsatájának hangja a fülemhez ért, a fájdalom élesebb lett egészen addig, míg olyan nem<br />
lett, mintha a fogam túlságosan szorosan lenne beékelve a számba, nekifeszülnének az<br />
ínyemnek, én pedig oda akartam kapni, hogy kihúzzam őket, hogy találjak végre egy<br />
módot, amivel segíthetek nekik olyanná válni, amilyenné oly kétségbeesetten szerettek<br />
volna.<br />
Legurultam az ágyról, beletúrtam a komódomba, a vámpír útmutatómat keresve,<br />
ujjaimat végigfuttattam a tartalomjegyzéken. Meg is találtam: Kilencedik <strong>fejezet</strong> „Hogyan<br />
is hívhatod elő az agyaraidat!”<br />
A megfelelő oldalra fordítottam.<br />
„ A lányok akkor kezdik érezni a fájdalmat a metszőfogaikban, mikor megközelítik a<br />
tizennyolcadik életévüket, habár néhány korán érő típus már tizenhat éves korában<br />
észlelhet változásokat! Az érzés gyakran, de persze nem minden alkalommal, érzelmi<br />
stressz hatására keletkezik, nem úgy, mint a kezdődő vér iránti szomjad. Próbálj meg<br />
türelmes lenni, és fogadd el a „fogi kényelmetlenséget”, mint a vámpír serdülőkor<br />
velejáróját, ahogy a menstruációs görcsöket is, ami a nővé válással jár. Jegyzed meg, mikor
először megharapnak, az agyaraid megnyúlnak, szabadok lesznek, és hamar el fogod<br />
felejteni az átmeneti szúrást, ami a teljes vámpírrá válásod kísérte!”<br />
Az agyaraim csak akkor nőnek meg, ha megharap egy vámpír. Hát persze. Lucius mesélt<br />
nekem erről a kis bevásárló túránkon. A nők addig nem tudnak agyarakat növeszteni,<br />
míg meg nem harapják őket. Elrejtettem az útmutatót.<br />
A jó hír az volt, hogy volt kéznél egy vámpír a hátsó udvaron. A rossz hír pedig, hogy<br />
előbb döftem volna karót a szívébe, mintsem a közelembe jöhetett volna—azt a tényt<br />
nem is említve, hogy látszólag már baromira nem érdekeltem. Mit tehet ilyenkor egy<br />
„serdülő”, fiatal vámpír<br />
38. <strong>fejezet</strong><br />
- NAGY SZERENCSÉD VAN, hogy legalább egyikünk olvassa a Cosmo-t és a Vogue-t.<br />
– korholt le Mindy, ahogy beviharzott a szobámba legalább tíz darab cipős dobozt<br />
cipelve. A kupac akkora volt, hogy ki sem látott mögüle. – Mindy és cipőgyűjteménye<br />
készek, hogy megmentsék a napot!<br />
Legjobb barátnőm ledobta a dobozokat egy rendetlen kupacban a földre, szemei tágra<br />
nyíltak, mikor meglátott. – Szent Isten, Jessica!<br />
- Ez… jó lesz<br />
Mindy hozzám szaladt, megragadta a csupasz karomat és körbeforgatott, tetőtől talpig<br />
végigmérve. – Te… te eszméletlenül nézel ki!<br />
- Jól van. – csitítottam, egyenként feszegetve le az ujjait. – Csak óvatosan, mert ez a ruha<br />
a legutolsó pennymet is felemésztette, amit a vendéglőben szereztem az egész nyár alatt.<br />
- Minden centet megért. – bólogatott Mindy. – Minden apró centet.<br />
Belepillantottam a tükörbe, ami a hálószobám ajtajának hátán lógott. – Gyönyörű, ugye<br />
- Te vagy gyönyörű. – javított ki Mindy. – A ruha csak segít, hogy mi is észrevegyük. Hol<br />
szerezted Mert ez nem egy műszálas munka a vásár negyedből.<br />
- Visszamentem abba a flancos butikba, ahol halloweenre szereztem a ruhámat. –<br />
mondtam. Ezúttal rajtam volt a sor, hogy Leigh Ann-t ugráltassam. De sokat tanultam<br />
Luciustól. Ki gondolta volna pár hónappal ezelőtt, hogy mennyi mindent végre tudsz<br />
hajtani, ha magasra tartod az állad és lenézően beszélsz<br />
- Ez olyan, mintha igazi bársony lenne. – mondta Mindy, hangjában tisztelet csengett,<br />
miközben végigsimította az anyagot.
- Igen a felső –a fűző, ahogy Lucius mondaná- bársonyból van, a szoknya pedig kézzel<br />
szőtt japán selyem. – végigsimítottam a kezemmel a fekete anyagot. Épp olyan sötét és<br />
bársonyos volt, mint az augusztusi éjszakai égbolt egy vihar előtt. Pánt nélküli volt, a<br />
ruha egyenesre volt szabva, és úgy ölelte körbe a gömbölyödő testemet, mint a világ<br />
legjobb, személyre szabott kesztyűje. Nem túl szorosan, de ahhoz elég közel, hogy<br />
megmutassa minden hajlatom és gömbölyűségem. Belenézve a tükörbe, örültem, hogy<br />
nem vagyok vékonyabb. Ezt a ruhát nem férfias alkatoknak tervezték.<br />
- Megvan a tökéletes cipő. – kiáltott fel Mindy, sietősen áttúrva a dobozokat. Feltartott<br />
egy pár pántos, magas sarkú cipőt, ami túl mérsékelt volt Mindy-hez, de pont jó a<br />
ruhához. – Ezek nagyszerűek lesznek.<br />
- Tényleg nem gond, hogy kölcsönveszem őket…<br />
- Persze. – mondta Mindy, csupán egy apró megbánással, vagy féltékenységgel a<br />
hangjában. – Nem mintha én bárhová is mennék. Legalább lesz valami hasznuk.<br />
Elvettem a cipőket és megöleltem. – Köszi, Min. Te vagy a legjobb!<br />
- Jajj, ne légy már ilyen csöpögős. – mondta. – Még meg kell csinálnunk a hajadat, és már<br />
majdnem hét óra van.<br />
- Mit gondolsz, tudsz segíteni nekem egy konttyal – kérdeztem. – Szeretném, ha<br />
tökéletes lenne. Még jobb, mint halloween estéjén volt.<br />
- Mintha nem olvasnám a Cosmo-t, a Vogue-t és a Sztárok frizurája című magazint. –<br />
mutatott rá Mindy, és a hajkefémért nyúlt. – Jó kezekben vagy, Jessica Packwood.<br />
Haboztam, majd a szülőanyám fényképéért nyúltam, amit egy ezüst keretben az<br />
asztalomon tartottam. – Szerinted meg tudod csinálni, hogy egy kicsit olyan legyek,<br />
mint… ő<br />
Odaadtam a képet Mindy-nek, ő pedig ügyetlenül átvette, gyakorlatilag leesett az álla.<br />
– Jess... ő… ő biztosan… - ámuldozva nézett rám. – Ő valami hercegnő volt, vagy ilyesmi<br />
- Hosszú történet. – mondtam, visszavettem a fotót. Ránéztem Mihaela Dragomirra.<br />
– De különleges volt. Igen.<br />
- Mégis mi a fenét titkolsz itt előlem – kíváncsiskodott Mindy kissé haragosan. – Valami<br />
van itt.<br />
- Ez csak egy emlék, amit kaptam. – mondtam bizonytalanul és visszahelyeztem a képet<br />
az asztalra. – Valami olyan, amivel eddig nem voltam képes szembenézni…<br />
- Jess, pont úgy néz ki, mint te. Szinte félelmetes.
Elpirultam az elégedettségtől. Hát nem gyönyörű… erős… királyi… mint TE – Köszönöm,<br />
Mindy, de beszélhetnénk erről később Most leginkább csak kétségbeesetten segítséget<br />
szeretnék a hajammal.<br />
A haj említésére Mindy visszatért a jelenbe, és feltekerte a csillogó, hullámos hajam egy<br />
nagyobb tincsét. – Rajta vagyok, Jessica. Mikor végeztem veled, minden lány a Woodrow<br />
Wilsonból azt fogja kívánni, bárcsak olyan lehetne, mint te.<br />
Körülbelül tizenöt perccel és egy teljes spray hajlakkal később, Mindy elém tartott egy<br />
tükröt. A fürtjeim művészien, mégis káoszszerűen voltak elrendezve a fejem búbján,<br />
mint valami fenséges, ragyogó korona, és egy maroknyit körbetekert a konty körül,<br />
éppúgy, mint az ezüst korona volt a szülőanyám fotóján. Mindy nagyon jó munkát<br />
végzett. – Soha többet nem fogok nevetni a Sztárok frizurája magazinodon. – ígértem.<br />
Odalent megszólalt az ajtócsengő.<br />
- Jess – kérdezte Mindy és egy utolsót fújt a hajamra.<br />
- Mi az – még mindig magamat csodáltam a tükörben.<br />
- Ez mind Jake miatt van… vagy köze van ahhoz, hogy Lucius Faith-et viszi a bálba<br />
Tudom, hogy mindig azt mondod, nem kedveled őt. De még mindig szar, mikor valaki<br />
szíve, aki beléd volt zúgva, megváltozik…<br />
- Miattam van. – szóltam közbe, kihúzva magamat. A ruha, a haj, a cipő… mind azért volt,<br />
hogy megbecsüljem magamat. Hogy elhiggyem, gyönyörű vagyok. Hogy elhiggyem, érek<br />
valamit.<br />
Felejtsd el Luciust és Faith Crosse-t. Azt akartam, hogy legyen megjelenésem.<br />
- Nos, alázd le őket. – mondta Mindy, óvatosan megölelt, nehogy elrontsa a frizurámat.<br />
– Bámulatosan nézel ki.<br />
Még egyszer megpillantottam magam a tükörben, miközben lefelé haladtam Jake-hez.<br />
Bámulatos. Ez csak egy szó volt az átalakulásomra. Talán én még hozzá tettem volna azt<br />
is, hogy fenséges.<br />
Annak ellenére, hogy több mint kicsit szomorú, megbántott és összezavarodott voltam<br />
az életem alakulása miatt, a fiatal nő a tükörben elmosolyodott.<br />
39. <strong>fejezet</strong><br />
- NAGYON SZÉP VAGY, Jess. – mondta Jake és felém nyújtott egy pohár puncsot.<br />
- Te is jól nézel ki, Jake. – Jól.
- Kár, hogy olyan elfoglalt vagy mostanában. – tette hozzá. – Valahogy hiányzott, hogy<br />
együtt lógjunk mostanában.<br />
- Tudod, hogy van ez, végzős év. – vontam meg a vállam és belekortyoltam a puncsomba.<br />
- Igen, hallottam. – válaszolt Jake. – Ez annyira kiakaszt.<br />
Kicsit megrándultam attól a goromba tekintettől. Olyan volt, mint amit egy… egy…<br />
paraszt mondana.<br />
- Úgy értem, ha nem kapom meg a birkózói ösztöndíjat, akkor egy községi főiskolán<br />
ragadok két évre. – folytatta. – Az szar lenne. Gondolom a te jelentkezésed már ki is<br />
került.<br />
- A Grantley-re kell mennem. – mondtam. – Tudod, ahol anya is tanít. Ingyen megyek.<br />
- Azta. Ingyen.<br />
Megint belekortyoltam a puncsomba, azt kívántam, bárcsak több közös lenne bennem és<br />
Jake-ben. Talán hiba volt eljönni vele. Talán egyszerűen otthon kellett volna<br />
maradnom…<br />
- Váó. – Jake szemei kidülledtek, és átmutatott a vállam felett. – Azt nézd meg.<br />
- Mit – Megfordultam és a szívem egy pillanatra megállt. Lucius érkezett meg, Faith<br />
kezével belekarolt Luciuséba. Egy ezüst ruhában villogott, vékony pántokkal, ami<br />
lecsúszott a vállán, és kesztyűket, amik a könyökéig kígyóztak, világos haja egy csillogó<br />
tiara mögé volt szorítva, mint valami jéghercegnő. Egy élesen ragyogó hókirálynő.<br />
És Lucius… Lucius az ő sötét ellentéte volt, egy tökéletesen ráillő szmokingban. Még a<br />
tornaterem túloldaláról is könnyű volt látni, hogy az ő szmokingja nem bérelt, mint Jakeé.<br />
Lucius szmokingja kiváló, egyedien szabott volt magas, szikár termetéhez, a nadrágja<br />
pont úgy volt vágva, hogy a modorához méltóan kifogástalan cipőjének tetején törjön<br />
meg.<br />
Jake-re sandítottam. Az ő öltönye megfelelő volt. Konzervatív fekete. Semmi nem volt<br />
rajta visszataszító, vagy kínos. De ráfeszült izmos vállaira, és a nyakkendője enyhén<br />
ferde volt.<br />
Tökéletesen nem volt fair, hogy a kettejüket összehasonlítsam—úgy értem Jake nem<br />
engedhetett meg magának egy varratott öltönyt—, de mégis összehasonlítottam őket. A<br />
vérszerződéses párom sosem nézett még ki ilyen jól. Faith úgy ragyogott, mintha valami<br />
magas, hűvös jégcsap csöpögne Lucius karjáról. Odahajolt hozzá, lehúzta Luciust, és a<br />
fülébe suttogott. Lucius felnevetett, olyan fehér fogakat mutatva ezzel, mint ropogósra<br />
vasalt ingje.<br />
- Ez nem fog tetszeni Ethannek. – motyogta Jake vigyorogva.
Körbepillantottam a tornateremben, könnyű volt kiszúrni Ethan Straussert a kövérkés,<br />
idióta haverjával, Frank Dormanddel az oldalán. Ethan tőröket dobált a szemével<br />
Luciusra és Faith-re, mellkasa a dühtől emelkedett és süllyedt. Megmarkolta a<br />
papírpoharát, és puncs fröccsent az ingjére, ami csak még jobban felidegesítette.<br />
Megdörgölte a foltot, láttam a száján, hogy folyamatosan szitkozódik.<br />
- Ó, igen, ki van borulva. – jegyezte meg Jake. – Jobb lesz, ha Luc odafigyel magára a<br />
parkolóban. Hallottam, hogy Ethan ki akarja nyírni. Majd felrobban a fenekén, hogy Faith<br />
után mászkál.<br />
Visszanéztem Luciusra. A táncparkettre vezette éppen Faith-et, ő pedig úgymond<br />
belebotladozott a karjaiba, kesztyűs kezei felfelé kúsztak a mellkasán, a nyakánál<br />
köröztek. Lucius lecsúsztatta a kezeit a hátára, egészen a gerincének tövéig.<br />
Eleget láttam. – Gyerünk. – mondtam, és megragadtam Jake karját. – Táncoljunk.<br />
- Jól van, de csak ha nem félsz, hogy a lábadra lépek. – viccelődött Jake. – Nem vagyok túl<br />
jó.<br />
- Semmi gond, Jake. – biztosítottam, hirtelen gyengédség támadt a szívemben a fiú iránt,<br />
aki végigvezetett a tornatermen, kezem összekulcsolva az ő kicsi, munkától kérges<br />
ujjaival. Természetesen, Jake nem tudott táncolni, és nem volt szmokingja, és nem tudta,<br />
hogyan kell nyájasan bókolni. Farmergyerek volt, nem pedig egy romániai nemes. A<br />
karjaiba csúsztam, és lassan körözni kezdtünk a tündöklő fények alatt.<br />
- Ez jó érzés. – mondta Jake, és közelebb húzott.<br />
- Igen. – válaszoltam, próbáltam a gyengédségre koncentrálni. Ő kedves, Jess. Próbálj meg<br />
érezni valamit. Legalább próbáld meg élvezni, hogy egy rendes, normális fiúval lehetsz…<br />
Próbáld meg elfelejteni Luciust, a vámpírokat és a szerződést…<br />
Jake az enyémhez nyomta a homlokát. Majdnem ugyanolyan magasak voltunk. – Jess...<br />
– közelebb húzott. – Olyan régen volt már, hogy utoljára megcsókoltalak.<br />
- Igen, valóban. – értettem egyet, nem voltam biztos benne, mit is kéne még mondanom.<br />
Csak próbáld meg, Jess…<br />
Jake közelebb araszolt. Ajkai majdnem találkoztak az enyémmel, mikor hátrarántották.<br />
– Hé, mi a…<br />
- Lekérhetem<br />
Lucius magasodott fölénk, mosolygott, de ez nem egy boldog mosoly volt.<br />
Jake újra a derekam köré fonta a karját. – Luc, mi épp táncoltunk.<br />
- Én pedig lekérem. Ott, ahonnan én jövök, a tánc így működik.<br />
- Most nem ott vagyunk… akárhonnan is jöttél. – mondta Jake.
- Lucius! – sziszegtem összeszorított fogakkal, felnéztem rá. Nem. Nem volt joga.<br />
Lucius egyik kezét Jake vállára tette. – Én kérek elnézést, ha félreértettem a<br />
szokásaitokat. Nem fogom sokáig elvenni tőled.<br />
Jake bizonytalanul rám nézett.<br />
- Csak adj nekünk egy pillanatot, Jake. – mondtam, szúrós pillantást vetettem Luciusra.<br />
– Megbirkózom vele.<br />
Jake is sötét pillantást vetett Luciusra. – Csak egy tánc. – aztán elvágtatott a tömegben,<br />
nyilvánvalóan nem túl elégedetten.<br />
- Mit akarsz – kérdeztem. – Mi éppen…<br />
- Igen, láttam mire készültetek éppen.<br />
- Ez nem tartozik rád.<br />
A dal véget ért, én pedig összefűztem a karom a mellkasom előtt, mintha meg akarnám<br />
magamat védeni tőle. Mert még ha utáltam is Luciust, sebezhetőnek éreztem magamat<br />
vele szemben. – A számnak vége, Lucius. Menj vissza Faith-hez.<br />
- Majd lesz új dal. – mondta. – Így zajlanak ezek az események, nemde<br />
És természetesen elkezdődött egy új dal.<br />
- Szabad – kérdezte Lucius és a derekam köré fonta a karjait, magához húzva ezzel.<br />
- Nem fogsz addig leállni, míg meg nem kapod, amit akarsz, igaz<br />
- Nem.<br />
- Akkor csak egy számot. – morogtam, engedtem, hogy a karjaiba húzzon, gyűlöltem az<br />
árulkodó szárcsapásokat a gyomromban.<br />
- Tudsz táncolni, Jessica – kérdezte, és lemosolygott rám. – Keringőt Francia négyest<br />
- Tudod jól, hogy nem.<br />
- Ó, de a te bájoddal kellene. Én… - úgy tűnt, Lucius észbe kapott, és elharapta a<br />
mondatot. – Most pedig így. – utasított, bal kezemet a vállára tette, a jobbot pedig a<br />
kezébe vette, közel tartva a mellkasához. Tenyere hűvösnek tűnt a hátamon. Az ismerős<br />
hűvösség. Része annak, aki volt. Ne, Jess… ne dőlj be neki… Faith-tel van… Te csak egy<br />
lehetséges „hiba” vagy.<br />
- Csak kövess engem. – tanácsolta Lucius. – Majd én vezetlek. Csak bízz bennem.<br />
Persze. Bízzam benned… Mégis hagytam, hogy ő vezessen, testem az övének visszhangja.
- Ezaz, Jessica. – Lucius lenézett rám, szemében csodálat volt. – Ösztönösen ráérzel, épp<br />
ahogy vártam.<br />
Amint ezt kimondta, megbotlottam, ráléptem feddhetetlen cipőire.<br />
- Bocsánat. – mondtam, mikor megállított, és még közelebb húzott.<br />
- Semmi baj. – mondta Lucius. Majdnem észrevétlenül lelassítottunk, jöttem rá, de eléggé<br />
ahhoz, hogy kiessünk a zene ritmusából, a saját, csendes ritmusunkra mozogtunk. –<br />
Mindenki megbotlik olykor-olykor. – tette hozzá. – Ahogy azt te is tudod. – kezemet az<br />
arcára tette, ujjaim hegyét arra a pontra vezette, ahol megütöttem. – Még mindig fáj,<br />
mikor borotválkozom. De megérdemeltem.<br />
- Ha megpróbálsz bocsánatot kérni…<br />
- Bókolni próbálok neked. – válaszolta. – Elég ritka egyén az, aki megüt engem és<br />
sértetlenül távozik.<br />
A dal elég hosszú volt, mi pedig együtt keringőztünk, még mindig kissé rosszul időzítve,<br />
de a szívem egyre jobban kezdett a saját, gyors ütemében verni, minél tovább öleltük<br />
egymást. Istenem, nem akartam így érezni. Még jobban vágytam rá, hogy gyűlölhessem,<br />
amiért olyan buzgón avatkozott a randimba, megzavarva a jó estémet. Próbáltam<br />
emlékeztetni magamat Faith-re. Faith, Faith, Faith. Jake, Jake,Jake. Hiba, hiba, hiba.<br />
Lucius az állam alá helyezte az ujjait, maga felé fordította a fejemet, hogy újra láthassa a<br />
szememet. – Nem volt jogom így közétek rontani… de azt hiszem, a régi szokásokat<br />
nehezen lehet kiölni.<br />
Valamiért, amikor ezt mondta, sírni akartam. Szerettem volna, ha a zene akkor véget ér,<br />
vagy pedig örökké tartana. És sírni akartam.<br />
- Csak olyan gyönyörű vagy ma este. – folytatta. – Mikor megláttalak ebben az<br />
estélyiben… Istenem, Jessica. Azelőtt azt hittem pompásan festesz—most pedig még<br />
jobban kiöltöztél erre az estére. – ujjainak hegye a ruhám hátulját simogatták, kitapintva<br />
a dús anyagot. – A fekete bársony és a selyem tökéletesen áll rajtad. Olyan vagy, akár egy<br />
élő Chopin mű. Egy gyengéd, mégis forrongó harmónia, amit ki kell élvezni éjszaka…<br />
- Lucius, ne…<br />
- Én csak nem engedhettem meg annak a kölyöknek…<br />
- Te Faith-tel vagy. – emlékeztettem, kissé élesen. – Nem velem.<br />
Gyors fájdalom suhant át a szemén, mintha megint arcon csaptam volna. – Igen, persze.<br />
Természetesen, igazad van. Nem fogok többé közbeavatkozni, Antanasia. Megígérem.<br />
Az ujjaim szorosabban markolták a vállát a régi nevem hallatára. A név miatt, amit úgy<br />
vettem észre, hogy nem használ többé. – A nevemen szólítottál. A régi nevemen.
Lucius megszorította a kezem, hüvelykujja belemélyedt a tenyerembe. – Régi szokások.<br />
Régi nevek. Régi lelkek.<br />
- Hát ezek voltunk mi – sötét szemeit kutattam. Volt kapcsolatunk… Sötét hegyek,<br />
vérszerződések… Nem tudta figyelmen kívül hagyni…<br />
Mégis megtette. – Új idők járnak.<br />
Mégis, Lucius elengedte a kezem, csak hogy még jobban magához ölelhessen, még<br />
közelebb vonhasson, míg majdnem úgy éreztem, hogy a része vagyok, többé már nem<br />
táncoltunk, csak álltunk ott együtt a terem közepén.<br />
- Hogy felkavarsz. – suttogta végül, közel hajolva a fülemhez. – Hogy próbára teszed a<br />
döntéseimet.<br />
És mielőtt még megkérdezhettem volna, hogy mire gondol—én kavarom fel—homlokát<br />
az enyémre hajtotta, ahogy az előbb Jake. Csak Lucius nem közeledett felém a szájával.<br />
Csak egyszerűen gyengéden végighúzta az arcomon, le az állkapcsomon… le a<br />
torkomhoz.<br />
Egy kegyetlenül gyönyörű, és rémisztő érzés futott végig rajtam remegve, és abban a<br />
pillanatban, hogy ajkai átsiklottak a torkomon, az egész tornaterem eltűnt. Egyedül<br />
voltunk, esküszöm, egy gyertyafényes kőszobában, meztelen lábaink egy vékony<br />
perzsaszőnyegen, a kandallóban égő tűz melegítette a hátamat. Voltam már ott; Tudtam.<br />
Lucius enyhén kinyitotta a száját, és éreztem, ahogy a fogai gyengéden végigsimítják a<br />
bőrömet, épp a fölött a pont fölött, ahol a vérem erősebben lüktetett.<br />
Az agyarai…<br />
Nem érdekelt, ha irracionális volt. Nem érdekelt, ha lehetetlen volt. Csak érezni akartam<br />
őket. Szükségem volt rájuk, mint soha semmi másra még életemben. A saját számban, a<br />
saját fogaim sajogni kezdtek. Az a finom, izgatott kín, mikor valami nagyon meg akar<br />
születni.<br />
- Lucius… kérlek… - hátradöntöttem a fejem, ezzel szabaddá téve számára a torkomat,<br />
vágytam rá, hogy karjaim összefonjam a nyaka mögött, beletúrjak ujjaimmal a hosszú,<br />
sötét hajába, és agyarait mélyen az ereimbe húzzam. A vágy olyan erős volt, hogy fájt.<br />
Fájdalom és gyönyör keveredett a leghihetetlenebbül csodálatos módon, ami csak<br />
lehetséges…<br />
- Ó, Antanasia. – suttogta reszelős hangon a fülembe, közelebb jött hozzám, a bőrömet<br />
próbálgatta azokkal a borotvaéles metszőfogakkal…<br />
Most... Most… Kérlek tedd meg most…<br />
- Elnézést kérek! Helló!
A kép darabokra hullott. Szemeim azonnal felpattantak, és újra a Woodrow Wilson<br />
tornatermében találtam magam, a piros és zöld szalagok alatt, túl sok tündöklő fény<br />
ostromolt. Hirtelen szétrebbentünk, Lucius végigfuttatta ujjait fekete haján, megnyalta a<br />
száját, a fogai már eltűntek. Őszintén megrázottnak tűnt.<br />
- Teljesen elfeledkeztél rólam, butus – Faith Crosse állt mellettünk, kezei a derekán, a<br />
fejét rázta. – Ha nem ismernélek jobban, akkor meg mertem volna esküdni, hogy kicsit<br />
túl közel kerültél itt a lakótársadhoz. – Hangja könnyed volt, de egyik ujjával felém<br />
bökött, düh és hitetlenség volt a szemében. Az arckifejezése alapján mintha ezt mondta<br />
volna: „Nem hiszem, el hogy ez miatt hagytál magamra.”<br />
- Lucius és én csak táncoltunk. – mondtam, még a hangom felett is azonnal<br />
visszanyertem az önuralmam. Nem fogok pánikba esni. Nem leszek frusztrált. És nem<br />
fogok úgy tenni, minta felsőbbrendű lenne nálam, vagy, hogy jobban megérdemli Luciust.<br />
Elfordultam Faith-től. – Meg kell találnom Jake-et. – mondtam Luciusnak.<br />
- Várj. – szólalt meg Lucius, és értem nyúlt. De Faith közbeavatkozott, megragadta a<br />
karját.<br />
- Biztos, hogy Jenn szeretne visszamenni a párjához. Ahogy te is, ebben biztos vagyok.<br />
- Jess—<br />
Jelenet készülődött. A többi pár minket kezdett bámulni.<br />
- Köszönöm a táncot. – mosolyogtam, közben hátráltam. – A tiéd, Faith.<br />
- Ó, tudom. – mondta, a mosolya éppolyan jegesen csillogott, mint a ruhája.<br />
Belecsimpaszkodott Lucius karjába. De ő engem nézett. Azt hiszem szánalom volt a<br />
szemében. Vagy bocsánatkérés. Talán tényleg nem tudott mit csinálni. Talán tényleg<br />
olyan volt, mint minden más tinédzser fiú. Minden torok megtenné neki. Még egyszer,<br />
majdnem kihasználtak—egy hiba voltam--, mint azon az estén a lakásán. Miért nem volt<br />
elég erőm, hogy átlássak rajta Hogy volt képes úgy megragadni, hogy újra és újra és újra<br />
beleestem<br />
Istenem, majdnem megharapta a torkomat…<br />
Hosszú ideig még farkasszemet néztünk a táncparketten át, aztán egyszerűen hátat<br />
fordítottam Lucius Vladescu-nak és elsétáltam, magasra tartott fejjel, egyenes háttal,<br />
pontosan át a tömegen. Az emberek oldalra léptek, utat nyitva nekem. Nem néztem<br />
hátra. De reméltem, hogy engem figyel. Engem néz, és arra gondol, hogy szörnyen nagy<br />
hibát követ el azzal, hogy dob Faith miatt.<br />
Sajnálsz engem Nem hiszem. Én sajnállak téged, Lucius.<br />
Jake-et természetesen sehol nem találtam. Nem lepődtem meg. Teljesen megaláztam<br />
mindkettőnket. Bárki, aki figyelt minket rájöhetett, hogy Lucius és én túlságosan közel<br />
álltunk egymáshoz. Talán csak szerencsénk volt, hogy senki sem látta meg a szemfogait.
A végén anyut kellett felhívnom egy fuvarért, és egész úton hazáig csendben voltam,<br />
gyűlöltem a vámpírokat. A kotnyeles, szíveket összetörő, hormontúltengő,<br />
torokharapdáló vámpírokat.<br />
VASILE----<br />
Egész eddig ezt tervezted<br />
Hát persze, hogy ezt.<br />
40. <strong>fejezet</strong><br />
Bolond voltam, hogy eddig nem láttam a tervet a teljes valójában. Vagy –őszintének kell<br />
lennem magamhoz—talán tudtam az igazságot. Csak olyan nagyon akartam a hatalmat…<br />
Ez az este, habár Antanasia torkán voltak a fogaim, az egész jövő megvilágosodott<br />
előttem. A vérének illata olyan volt, mintha igazságszérumot injekcióztak volna a<br />
vénámba, egy törött tükröt a saját pokolbeli önmagamnak.<br />
Egész végig tudtad, hogy egy amerikai lánynak, akit nem vámpírként neveltek kéne<br />
elfoglalni a trónt, mert egyszerű lesz megsemmisíteni. A levél, amit figyelmeztetésképp<br />
írtam, hogy Antanasia még nem kész, hogy túl sebezhető a hatalomra éhes vámpírnőkkel<br />
szemben… számodra nem volt meglepetés. Te mindig is a gyengeségét értékelted.<br />
Remélted. Istenem, Vasile, erre számítottunk<br />
Elvettem volna feleségül, hogy teljesítsem a szerződést, elvittem volna a világunkba,<br />
Romániába, ahol szinte teljesen védtelen lett volna, aztán magára hagytam volna a sötét<br />
végzetében. Mikor Meddig tartott volna Egy évig Kevesebb De a klánok törvényesen is<br />
egyesítve lettek volna, és minden erő a mi kezünkbe került volna. A te kezedbe.<br />
Kényszerítetted volna a sorsot, Vasile Saját magad ölted volna meg Persze titkosan, az<br />
egyik szolgád kesztyűs keze által… vagy megpróbáltad volna az én kezem kényszeríteni<br />
Antanasiaval rejtőzve magasan a kastélyunkban, ki mást lehetne legjobban vádolni a<br />
„szerencsétlen” haláláért, mint a férfit, akivel az ágyán osztozott<br />
Ez volt a legkegyetlenebb döfésed, Vasile Azzal, hogy eléred, úgy érezzek ahogy—, majd<br />
elszakítod tőlem Ez is azt a célodat szolgálta, hogy még inkább megkeményíts Ez még<br />
neked is túl erőszakosnak tűnik. Túl aljasnak. Vagy talán, még ennyi év után is,<br />
alábecsültelek téged—ami mindig szörnyen nagy hiba.<br />
És ha nem teszek úgy, ahogy utasítottál—ha nem ölöm meg őt—engem is másvilágra<br />
küldtél volna, az engedetlenség nevében Eltávolítottad volna az alkalmatlan vezetőt A<br />
Vladescu Idősei közül, ki—és biztos vagyok benne, mindenki tudja és dicséri a<br />
szándékaidat Jessica-t illetően—okolt volna téged
Fenébe. Az erő, amire akkor szert tennél: abszolút uralom a két legerősebb vámpírklán<br />
fölött, egyetlen örökös sem topog a sarkadban.<br />
Egész eddig tudtad, hogy ilyen mélyen fogok érezni iránta<br />
Hát nem megfelelően kegyetlen, Vasile, hogy most, mikor az enyém lett, nem szabad<br />
megkapnom őt<br />
Szabadíts fel mindkettőnket, Vasile. Szabadítsd meg Jessica-t tőlem, és engem is engedj<br />
szabadon, még ha csak egy kis időre is. Csak ennyit kérek. Csak hadd éljek. Nem akarok<br />
szerződésekre gondolni, sem hatalomra, semmi ilyesmire, én ugyanúgy, mint te, képes<br />
vagyok…<br />
Mert ami a leginkább hányingert kelt bennem, irigyen csodálom a stratégiádat. Egyfajta<br />
kitekert örömet okoz, hogy láthatom a tervet teljes egészében. Tudom, hogy a te helyedben<br />
én is minden kétséget kizáróan ezt tettem volna: feláldoztam volna egy jelentéktelen<br />
amerikai tinédzser életét minden meggondolás nélkül azért, hogy uralkodhassam annyi<br />
átkozott vámpírlégió fölött. Szinte érzem a hatalmat a kezemben.<br />
De természetesen vagyok, aki vagyok: a te kezed terméke.<br />
Maradok alázattal, mint mindig,<br />
Tisztelettel,<br />
Mindig megingathatatlanul, és helyrehozhatatlanul,<br />
Lucius<br />
UI.: Antanasia talán mindannyiunkat meglepte volna, Vasile. Tényleg. Talán egy halom<br />
csatát megvívott volna. De én nem leszek az elkerülhetetlen halálának az eszköze.<br />
UUI.: Abban az esetben, ha a fent írottakból nem jöttél volna rá a mondanivalómra, hadd<br />
legyek teljesen világos: Úgy döntöttem ellenszegülök a szerződésnek.<br />
Választás, Vasile… hát nem egy csodálatos dolog Nem csoda, hogy az amerikaiak olyan<br />
nagyra értékelik.<br />
- JESSICA<br />
41. <strong>fejezet</strong><br />
A szemeim azonnal felpattantak. A szobámban voltam, az ágyban feküdtem a sötétben,<br />
de volt ott valaki. Azonnal felültem, és a lámpához nyúltam.<br />
Valaki más azonban megelőzött és felkapcsolta. Sikítottam, de egy kemény kéz befogta a<br />
számat, és visszanyomott a párnára.
- Ne sikíts, kérlek. – suttogta Lucius, miközben én izegtem-mozogtam alatta.<br />
Megdermedtem, ő pedig elvette a kezét. – Elnézésedet kérem, hogy megijesztettelek, és a<br />
durva bánásmódért is. De beszélnem kellett veled.<br />
Egy pillanatra majdnem beleborzongtam, hogy a szobámban találtam. Miattam jött ide…<br />
Aztán az éjszaka minden eseménye vágtatva rontott az elmémbe.<br />
Ismét feltornáztam magam, a takarót összefogtam a mellkasom körül. – Mit akarsz<br />
– csattantam fel, és az órára néztem. – Hajnali három óra van!<br />
- Nem tudtam aludni azok után, ami ma este történt. – kéretlenül is leült az ágy szélére.<br />
Még mindig a szmokingját viselte, de a nyakkendő és a kabát már nem volt rajta, az ingje<br />
nem volt betűrve és gyűrött volt. – Nem tudok addig pihenni, míg nem beszéltünk.<br />
Kicsit elemeltem a takarót, lenéztem magamra, nem voltam biztos benne, mit is viseltem<br />
az alváshoz. Tűrhető vagyok egyáltalán<br />
- Minden takarva van. – biztosított Lucius, szája kis mosolyra húzódott. – Az alvós ruhád<br />
nem fed fel belőled semmit, csak a rendíthetetlen szerelmed az arábiai lovak iránt.<br />
- olyan vékony jégen jársz most, hogy nem hiszem el, egyáltalán volt merszed viccelődni.<br />
– mondtam. – Annyira átlépted a határt!<br />
Lucius lekapta a pillantását. – Persze. Csak azért próbáltam tréfálni, hogy úgy tehessek,<br />
mintha a ma este nem változtatta volna meg a kapcsolatunkat.<br />
- Majdnem megharaptál, Lucius. Utána pedig elrohantál Faith-tel. Én inkább azt<br />
mondanám, a dolgok nagyon is megváltoztak.<br />
- Amit ma este tettem—amit majdnem tettem ma este—az megbocsájthatatlan volt.<br />
– tette hozzá, őszintén pocsékul érezte magát. – Elítélendő. Nem csak az, hogy majdnem<br />
megharaptalak, de még ráadásul nyilvánosan is. És Faith—a nő, akit kísértem az ég<br />
szerelmére—végignézte. Nem tudom, mi üthetett belém. Még csak azt sem tudom,<br />
hogyan kezdjem el, hogy a bocsánatodért esedezzem.<br />
Ebben a bocsánatkérésben minden fájt. Közel lenni hozzám „elítélendő” volt<br />
„Megbocsájthatatlan” volt Nem tudta elképzelni „mi ütött belé”, hogy egy olyan<br />
undorító teremtényhez vonzódik, mint én. Különösen, hogy ez rosszul esett az értékes,<br />
nagyon fontos Faith Crosse-nak.<br />
Lucius felsóhajtott, tökéletesen értelmezte a hallgatásom. – Még jobban megvetsz most,<br />
mint ezelőtt, nem igaz<br />
- Igen.<br />
- Elmentél. Gondolom Jake nem örült.<br />
- Túl fogjuk élni.
Hűvös hangnemem úgy tűnt megdöbbentette. – Igen, azt hiszem, túl fogjuk. – várt. – Azt<br />
hittem, több mindent akarsz mondani.<br />
- Mit szeretnél, mit mondja, Lucius – csak az időt akartam húzni, de hirtelen minden<br />
kijött belőlem. – Feltűnsz a küszöbömön, hónapokig üldözöl, és amikor végre meggyőzöl,<br />
hogy különleges vagyok—mikor végre éreztem valamit irántad—mindent a feje tetejére<br />
állítasz körülöttem, és beleesel ugyanabba a mézes-mázos szőke lányba, akibe minden<br />
fiú. Annyira tipikus fiú vagy—<br />
- Te tényleg megtetted igaz Kezdtél irántam érezni valamit – hangja keserédes volt.<br />
Sokkal inkább keserű, mint édes.<br />
- Éreztem, Lucius. Éreztem. Csak egy pillanatig tartott. – mondtam. A dühöm elpárolgott,<br />
komor bánattá szelídült. – Most inkább rémálomnak tűnik. Egy „hibának”, hogy a te<br />
szavaiddal éljek. Egy szörnyű hibának.<br />
Lucius megdörgölte fáradt szemeit. –Jajj, Jessica… Ne hidd azt, hogy tudod a teljes igazat<br />
mindenről, amit teszek, vagy mondok. – mondta rejtélyesen. – Néha… néha még én<br />
magam sem tudom. Ha ellentmondónak tűnök, akkor csak magammal küzdök.<br />
Közelebb hajolt, elfordította a kezét. – Fenébe, úgy összekuszáltam mindent.<br />
- Igen. Azt hiszem.<br />
Rám nézett, szenvedés tükröződött a szemében. – Sosem fogod megérteni, milyen mikor<br />
a normális elcsábít.<br />
Majdnem felhorkantottam. – Te Normális<br />
- Igen, én. Normális.<br />
- A legutolsó dolog, ami érdekelt téged, az, hogy normális legyél.<br />
- Nem, Jessica. Ez így nem teljesen igaz. Az utóbbi időben nem. – Lucius felállt és fel-alá<br />
kezdett járkálni a kicsi szobában, halkan beszélt, szinte csak magához. – Fogalmad sincs,<br />
milyen volt magányban nevelkedni. Céllal neveltek fel. A te szüleidnek Jessica nincs<br />
számodra egy napirendje. Nem az eszközük vagy. Egyszerűen azért létezel, hogy<br />
szeressenek. El tudod képzelni, mennyire idegen ez nekem<br />
Figyeltem, ahogy járkál, nem voltam biztos benne, mit is kéne mondanom. Nem akartam<br />
félbeszakítani.<br />
Megállt és rám mosolygott, szomorú mosoly volt. – Idejöttem, és hirtelen egy teljesen új<br />
világba csöppentem. Az osztálytársaink. Nekik szabad, hogy olyan… olyan könnyelműek<br />
legyenek.<br />
- Te utálod a könnyelműséget.
- De a könnyelműség olyan egyszerű. – a mosoly eltűnt. – Mindig azt hittem, hogy az<br />
amerikai tinédzserek olyan nevetségesen el vannak foglalva magukkal. De ragadós, nincs<br />
rá jobb szavam. Arra eszméltem, hogy vonz a világod, még ha csak egy kis időre is.<br />
Köztetek lenni olyan, mint egy gyors nyaralás. Az első nyaralás az életemben. Ha nem<br />
számoljuk persze a szerződés teljesítésével járó nyomást, nincsen több elvárás velem<br />
szemben, csak egy hárompontos dobáson, mielőtt megszólal a csengő.<br />
- Lucius, mit próbálsz mondani<br />
Visszasüppedt mellém az ágyra. – Rá kellett jönnöm, hogy vonakodom már mindezt<br />
feladni.<br />
- Mi mindent feladni<br />
- A táncokat az olcsó krepp papírokkal. A farmert. A kosárlabdát. Együtt lenni egy fiatal<br />
nővel úgy, hogy nincs generációk súlya a vállamon, figyelve…<br />
- Faith. Nem akarod elhagyni Faith-et.<br />
Újra felállt. – Egy olyan lányhoz képest, aki minden erőfeszítésem, hogy udvaroljak<br />
elutasította, hirtelen nagyon is birtokló lettél.<br />
- Az ég szerelmére, te voltál az, aki folyton azzal jött, mennyire fontos, hogy<br />
összeházasodjunk.<br />
Lucius végigsimított az ujjaival ébenfekete haján. – Ha megharaptalak volna ma éjjel…<br />
nem lett volna többé visszaút. Tudod ezt, nem igaz Az örökké. Ez a tét, amikor együtt<br />
vagyunk. Az örökké. Készen állsz erre És Jessica, egy kapcsolat velem… az olyan dolog,<br />
amire nem kellene vágynod. Az örökkévaló még gyorsabban eljön, mint vártad, ha velem<br />
vagy.<br />
- Nem értelek.<br />
Megfogta a kezem, összefűzte az ujjainkat. – És, Jessica Packwood, pontosan ez az, amiért<br />
szabadon engedtelek.<br />
- Micsoda<br />
- Felbontottam a szerződést.<br />
- Faith miatt. – ismételtem, elrántottam a kezemet. Gyűlöltem a féltékenységet, ami<br />
fizikai erővel tört rám. – Meg akarod harapni Faith-et. Ez az, amiről ez az egész szól.<br />
Lucius megrázta a fejét. – Nem. Nem harapnám meg Faith-et. Habár nem vagyok benne<br />
biztos, hogy nem szívesen bíznám rá a vámpírbirodalmat Faith-re—vagy szabadítanám<br />
rá Faith-et a vámpírbirodalomra.
Nem hittem neki. Tudtam, hogy Faith-et akarja. – Lucius, a szerződés értelmében, neked<br />
engem kell megharapnod. Egymásnak ígértek minket. Ha nem teszed, akkor megszeged<br />
az egyezséget, és akkor kirobban a háború…<br />
- Próbálom elmondani neked, Jessica. A szerződés többé nincs érvényben.<br />
Olyan véglegesség volt a hangjában, ami megrémisztett, és a féltékenységem egy még<br />
betegebb, még erősebb felindulásnak adta át a helyét. – Mégis mit műveltél pontosan,<br />
Lucius<br />
- Írtam a Véneknek. Tudattam velük, hogy nem veszek részt ebben a nevetséges játékban<br />
többé.<br />
- Hogy micsoda – majdnem kiabáltam. – Hogy mit tettél – ismételtem meg sokkal<br />
halkabban.<br />
Félelem suhant át Lucius szemén, ugyanakkor határozott volt. – Írtam a nagybátyámnak,<br />
Vasile-nak. Ezt az egész eseményt lezártam.<br />
- Azt hittem, nem teheted meg.<br />
- És mégis megtettem.<br />
A felindulásom rettegésbe váltott, ami bizsergette a tarkóm. A legutolsó dolog, amit<br />
vártam, hogy Lucius arcán látok, az a félelem volt, még ha csak a legkisebb mértékben is,<br />
és tudtam, hogy nagyon nagy bajban van. – Mi fog történni<br />
- Nem tudom. – ismerte el Lucius. – De te biztonságban leszel. Nem kell aggódnod. Én<br />
vagyok az egyetlen, aki meghozta a döntést. Nem fognak bántani. – ismét megfogta a<br />
kezem, és engedtem, hogy újra összefonja az ujjainkat. – Ha a saját életembe kerül is,<br />
Antanasia, akkor is biztonságban leszel. Tartozom neked ennyivel, olyan okok miatt,<br />
amiket nem kell tudnod, vagy megértened.<br />
Igazi félelem árasztott el, és megszorítottam az ujjait. – Mi fog történni, Lucius<br />
- Ez nem a te dolgod.<br />
- Lucius… - a szörnyű sebre gondoltam a karján. A szavaira. „Hát persze, hogy<br />
megütöttek. Újra meg újra. Harcost neveltek…” – Meg fognak büntetni téged<br />
Durván felnevetett. – Ó, Antanasia. A büntetés enyhe kifejezés arra, amivel szembe kell<br />
néznem a Vének kezei között.<br />
- Megpróbálhatnánk érvekkel hatni rájuk… - mondtam, tudtam, hogy hiábavalóan<br />
próbálok meg szalmaszálakba kapaszkodni.<br />
Lucius rám mosolygott, gyengédség bujkált az arcán. – Neked kedves szíved van, Jessica,<br />
és néha nagyon veszélyes naivitással vagy megáldva. De a világ tele van olyan lényekkel,
mint az én szegény, elátkozott Pokoli Bellám. És én. Lények, akik szörnyű dolgokat láttak<br />
és maguk is szörnyetegekké váltak. Teremtmények, akiket talán el kéne tenni láb alól.<br />
- Elég volt, Lucius. – parancsoltam rá. – Ne beszélj többet így!<br />
- Ez az igazság, Antanasia. Még csak fel sem tudod fogni a dolgokat az álmaimban, a<br />
terveket, az elképzeléseket…<br />
Nagyot nyeltem. – Ezt értetted Halloween este az alatt, mikor azt mondtad tudnál nekem<br />
mutatni „nem túl szép dolgokat”<br />
Lucius még szorosabban fogta az ujjaim. – Ó, nem, Antanasia. Nem az erőszakot értettem<br />
ellened. Nem számít, mit hiszel rólam,—hogy mire fogsz emlékezni rólam a jövőben—<br />
kérlek, a végén hidd el, hogy sosem bántottalak—sosem tudtam volna megtenni. Talán<br />
volt idő, mielőtt még megismertelek, ha a hatalmam útjában álltál volna… de nem most.<br />
– habozott és félre nézett, hallottam, hogy azt motyogja „Istenem, remélem nem…”<br />
- Minden rendben, Lucius. – nyugtattam. – Tudom, hogy nem bántanál. – Mégis, a<br />
beismerés elbátortalanított. Volt idő, mikor bántott volna Miért volt az a kikötés ott a<br />
végén…<br />
De Lucius nem figyelt rám. A rózsaszín falakra bámult, amit annyira utált. – A<br />
családomért—a gyerekeimért—más lett volna. Tényleg láttam itt egy új utat, minden<br />
alkalommal, mikor utánzom ezt a helyet és a szabályait.<br />
- Mi lenne, ha egyszerűen csak itt maradnál – ajánlottam fel, hirtelen megteltem<br />
reménnyel. – Úgy élhetnél, mint egy szokásos ember…<br />
Abban a pillanatban, hogy kimondtam a szavakat rájöttem, mennyire ostobán is<br />
hangoznak. Mégis, Lucius válasza meglepett. – Talán még egy pár hétig, ha szerencsém<br />
van.<br />
- Vagy tovább<br />
- Nem. Tovább nem. Tudom, hogy hová tartozom, az pedig végül úgyis visszahúzna.<br />
– Lucius elengedte a kezem és felállt. – A fontos az, hogy tudd, nem köt tovább a<br />
szerződés. Megszűnt. Szabad vagy, hogy… nos… - gúnyos nevetésének egy foszlánya<br />
bekúszott a hangjába. – Szabad, hogy azt tegyél az életeddel, amit csak akarsz. Főiskola.<br />
Egy kétszintes ház mondjuk a külvárosban. Apró, világos hajú, mezőgazdasági hajlamú<br />
gyerekek rohangásznak az udvaron. A sorsod a tiéd. Ezt megígérem neked.<br />
- Mi van, ha nem akarom már többé ezeket a dolgokat<br />
- Higgy nekem Antanasia—Jessica—egy nap úgy fogsz visszanézni erre a pár hónapra,<br />
mint valami furcsa álomra. Egy rémálomra. És boldog, nagyon boldog leszel, hogy soha<br />
nem történt meg.
Aztán Lucius megcsókolta a homlokomat, és tudtam, hogy a közös végzetünk súlya<br />
sosem lesz levéve a válláról. Meg tudta játszani, hogy normál tinédzser, de csak egy rövid<br />
haladék volt. Lucius Vladescu sorsa tekercsekbe volt szedve, származásban gyökerezett,<br />
és ököllel, vagy talán még rosszabbal volt kimérve. Én pedig reszkettem érte.<br />
Hallottam, ahogy a léptei az ajtó felé indulnak a sötétben, de megállt, mielőtt elment<br />
volna. – Tényleg te voltál a leggyönyörűbb teremtény ma este, akit valaha láttam.<br />
– mondta halkan. – Mikor táncoltam veled… és a látvány, hogy elhagysz, magasra tartott<br />
fejjel, ahogy a tömeg szétvált előtted… Nem számít, mit választasz, hol élsz, sem, hogy<br />
kihez mész férjhez, Antanasia, mindig nemes leszel. És mindig előttem lesz a ma esti kép<br />
rólad, ahogy az is, mikor sírtál értem, míg összetörten feküdtem odalenn. Ez két olyan<br />
ajándék, amit te adtál nekem, mindig magammal viszem őket, ameddig csak tehetem.<br />
Lucius ezután becsukta az ajtót, én pedig a szavaiból áradó melegség és kedvesség<br />
ellenére megremegtem a sötétségben.<br />
42. <strong>fejezet</strong><br />
EGY HÉT SEM KELLETT, hogy elszabaduljon a pokol, miután Lucius levele elért<br />
Sighisoara határára, Romániába.<br />
Lucius a legtöbb időt azzal töltötte, hogy úgy szívta magába a tipikus amerikai<br />
tinédzserek életét, mintha egy vérben gazdag ér lenne. Órákat és órákat kosarazott,<br />
ellógta az iskolát, és bulit rendezett a garázsbeli lakásán, aminek a rendőrök vetettek<br />
véget, és a szüleim fenyegetése, hogy a következő járattal Bukarestbe küldik. Faith<br />
állandóan ott lógott az oldalán, mintha valami szupererős ragasztóval lettek volna<br />
derékban összeragasztva.<br />
Aztán pedig Lucius, apa, anya és én mind meghívást kaptunk egy találkára a Vénekkel itt,<br />
Libanon megyében. Mind méltóztattak eljönni idáig, tehát, az ügy nagyon súlyos volt.<br />
nem volt más választásunk, mint megjelenni. Legalábbis nem úgy tűnt, minta lett volna<br />
más lehetőségünk.<br />
- Nem hiszem el, hogy egy húsos étteremben akarnak találkozni. – panaszkodott anya,<br />
kelletlenül nyitott be a Western Sizzlin’-be szilveszter napján a megbeszélt időben.<br />
– Mintha pofon vágtak volna. Tudják jól, hogy vegák vagyunk.<br />
- Ez egy hatalmi játék. – értett egyet apa.<br />
- Kérlek, csak birkózzatok meg vele. – könyörögtem. Éreztem, hogy a dolgok így is elég<br />
rosszra fordulhatnak anélkül is, hogy anya meg apa a menü miatt aggódik. – Van saláta<br />
bárjuk is.<br />
- Szulfitok. – szimatolt apa a levegőbe. – Tartósítószerek.
Apa figyelme néha elkerülte az összképet.<br />
- Találkozónk lesz itt. – mondta anya a kiszolgálónak.<br />
- Egy csapat idősebb… emberrel. – tettem hozzá. – Azt mondták, foglaltak helységet.<br />
Olyan nyers félelem suhant át a pultos arcán, mint a hús az egyik hűtőben, de sikerült<br />
megeresztenie egy mosolyt, miközben elővett három étlapot. – Erre legyenek szívesek.<br />
- Ó, basszus. – nem tudtam megállni, hogy ne szóljam el magam, mikor beléptünk a<br />
szobába.<br />
Anya megragadta a karomat. – Minden rendben, Jessica.<br />
De nem úgy tűnt, mintha valóban „rendben lenne”.<br />
Egy paravánnal lezárt fülkében, ami vidáman volt feldíszítve kartonból kivágott<br />
mikulásokkal, manókkal és világító orrú rénszarvasokkal, a legkomorabb tizenhárom<br />
vén fickó hajolt egy kerek asztal fölé, akiket valaha láttam, egy megrakott pecsenyéstálat<br />
böködtek, ami tele volt véres, alig átsütött hússal. Világos piros marhahúst raktak a<br />
tányérjukra, de nem ették meg, csak… szürcsölték. A levét. A vért, aki kiszivárgott. Habár<br />
az étteremben fel volt tekerve a fűtés, a légkör mégis fagyos volt a jelenlétük miatt. És a<br />
vér szaga… bizsergette az orromat, felszívódott a pórusaimon át, a gyomromat<br />
csiklandozta.<br />
A szüleim átkarolták a saját hasukat, apa kissé fújtatni kezdett az öklébe.<br />
A legidősebb, legijesztőbb vámpír kelletlenül felpillantott a lakomájáról. Három üres<br />
szék felé intett. – Kérem, üljenek le. És bocsássanak meg, hogy maguk nélkül kezdtük el.<br />
Megéheztünk az utazástól.<br />
Vasile. Biztosan ő volt Lucius nagybátyja, Vasile. Ott volt az a bizonytalan hasonlóság az<br />
arcvonásaikban, és ugyanaz a hatalom. De az idősebb Vladescu vámpírból hiányzott<br />
Lucius bája, kecsessége és a gonoszkodás elragadó csillogása a szeméből. Ehelyett, Vasile<br />
olyan volt, mint az elgyötört, deformált kiadása az unokaöccsének. Amíg Lucius erejét<br />
gyönyörű volt látni, mérsékelve egy kis humorral és talán még egy kis vidámsággal is,<br />
Vasile keserű volt és visszataszító. Beteg lettem tőle, ha arra gondoltam, hogy Lucius—a<br />
csodálatos, vicces Lucius—ennek a férfinak a kezei között van, hogy az ökle…<br />
- Üljenek le. – parancsolt ránk még egyszer Vasile. Még az arrogancia—ami mostanra<br />
Lucius egyik legmegnyerőbb tulajdonságává vált—is rosszul állt a vén púpos vállain.<br />
Mégis engedelmeskedtünk, és leültünk. A kiszolgáló átadta az étlapokat. Szánakozva<br />
nézett ránk, mintha túszok lennénk.<br />
- Önök is kérnek a… – a pecsenyéstál felé intett, látszólag nem volt biztos benne mit is<br />
kéne mondania. – Vagy hívjak egy pincérnőt
- Csak három salátát kérünk. – rendelt nekünk anya, és visszaadta az étlapokat. Láttam<br />
rajta, hogy küzdenie kell, hogy megőrizze a higgadtságát a mészárlás előtt.<br />
Körbe pillantottam az asztalnál.<br />
Volt egy üres szék. Azon tűnődtem, vajon Lucius felbukkan-e egyáltalán. Ekkor kinyílt az<br />
ajtó és belépett ő is. Félig azt vártam, hogy megint a régi ruháit viseli majd—a bársony<br />
kabátot és a fekete nadrágot—de farmert viselt és a Grantley melegítőjét. Valahogy<br />
éreztem, hogy túl hamar húzta meg a vonalat a homokba. Egy kihívó vonalat. De<br />
körbement az asztalnál, udvariasan kezet rázott egyenként mindenkivel. – Vasile<br />
nagybátyám. Teodor nagybátyám.<br />
Mindegyik vámpír abbahagyta a táplálkozást annyi időre, míg kezet rázott vele, majd<br />
újra rávetették magukat a pecsenyére. Lucius leült és ránk kacsintott. De éreztem, hogy<br />
feszült.<br />
- Fél tőlük. – súgta anya a fülembe.<br />
- Én is. – helyeseltem. – Felismered bármelyiküket is Romániából<br />
Anya alig észrevehetően bólintott. – Azt hiszem, egyet-kettőt felismerek… de nagyon<br />
régen volt már.<br />
- Egyenek. – ragaszkodott hozzá Vasile, villájával felénk bökött. – Majd utána beszélünk.<br />
A szüleim a saláta bár felé indultak, én pedig követtem őket. De nem tudtam megállni,<br />
hogy ne pillantsak vissza a vállam felett arra a hús halomra, több mint kicsit rémes<br />
vággyal. A vér illata… olyan mámorító volt ott benn. A Lucius iránti—és persze<br />
mindannyiunkért érzett—aggodalmam ellenére, az illat vonzott engem. Bűntudatom<br />
volt, hogy vágyat érzek egy ilyen szörnyű pillanatban.<br />
Mikor visszatértünk nyilvánvaló volt, hogy megzavartunk egy heves, ha nem csöndes<br />
megbeszélést. A tál meg volt rakva szárazra szívott húsokkal, a tányérok el voltak tolva<br />
az egyének elől. Minden fej Lucius felé fordult, aki szobormereven ült. Pillantása ránk<br />
vetült. – Muszáj a Packwood családnak itt lennie<br />
Mi csak álltunk a salátás tálakkal a kezünkben, az ítéletre várva. Nem tudom, mit tettünk<br />
volna, ha Vasile azt mondja, elmehetünk. De nem tette.<br />
- Igen. – mondta. – Maradniuk kell.<br />
Letettük a tálakat a helyünkre, a koppanásuk az asztalon visszhangzott a hirtelen<br />
elcsendesült szobában. Kihúztuk a székeinket és leültünk.<br />
- Egyenek. – utasított ismét Vasile.<br />
Úgy tűnt, még a salátaöntet is megakad a torkomon, szóval ettem néhány jelképes<br />
falatot, majd eltoltam a tálat.
A jobb oldalamon ülő vámpír felém hajolt. Most, hogy már nem görnyedt egy véres<br />
hússzelet fölé, akár még egy üzletember is lehetett volna egy vacsorán. És mégis, volt<br />
valami más benne. Valami fenyegető a szemében. Szóval ők a Vének… - Nem vagy éhes<br />
- kérdezte enyhe akcentussal.<br />
- Nem. – válaszoltam, kényszerítettem magam, hogy belenézzek fekete szemébe. Nem<br />
fogok megrándulni, vagy félelmet mutatni. Ők tényleg az én embereim Az én fajtám<br />
- Végeztek. – jelentette be Vasile, és felállt, miután a szüleim is eltolták a tányérjukat.<br />
– Akkor szeretném elkezdeni a bemutatást.<br />
Körbement az asztalnál, de én szinte azonnal elfelejtettem mindegyik nevet. Túlságosan<br />
lefoglalt, hogy figyeljem Luciust. Úgy nézett ki, mint egy halálra ítélt, aki a villamos<br />
székre vár a kivégzői társaságában, és nem akart rám nézni.<br />
Vasile leült, úgy hajtva be hosszú testét a székbe, mint valami emberi harmonika.<br />
Csontvázszerű, bütykös ujjait összetette, összeérintve az ujjbegyeit. – Mihez is kezdjünk<br />
ezekkel a fiatalokkal<br />
- Nem fiatalokkal. – szólt közbe Lucius. – Csak velem. Ez rólam szól.<br />
- Csendet! – szisszent fel Vasile, fejét Lucius felé fordítva.<br />
- Igenis, uram. – vett vissza Lucius.<br />
Vasile a szüleimre nézett. – Tudják, Lucius úgy döntött, holmi függetlenség miatt, -<br />
szinte úgy köpte a szót - hogy nem fog többé engedelmeskedni a szerződésnek.<br />
Mind bólintottunk.<br />
- Lucius tájékoztatott minket a döntésével kapcsolatban. – szólalt meg apa. – Mi pedig<br />
támogatjuk a választását. Meghívtuk, hogy addig maradhat nálunk, ameddig csak<br />
szeretne.<br />
- Maguk „támogatják a választását” – dörrent fel Vasile hitetlenkedve. – Támogatják az<br />
engedetlenségét<br />
- Nézze, Vasile. – kezdte apa. A hangja reszelős volt és spenót ragadt a fogai közé, de<br />
ennek ellenére nagyon büszke voltam rá. – Még csak gyerekek.<br />
- Nem ismerem ezt a kifejezést. – mondta Vasile.<br />
– Gyerekek. Fiatal emberek. Tinédzserek. Miért nem hagyjuk, hogy éljék az életüket…<br />
Vasile az asztalra csapott, amitől néhány hússzelet leugrott a halomról. – Éljék az<br />
életüket<br />
Anya egyik kezét a karomra tette. – Igen. – tette hozzá bátran. – Ha Lucius úgy döntött,<br />
hogy kiszáll a szerződésből… Nos, az már nagyon régen volt, ő pedig egy fiatal férfi. Be
kell látnia, hogy nevetséges volt azt várni ettől a két tinédzsertől, hogy szerelmesek<br />
legyenek és összeházasodjanak egy rendelet miatt.<br />
Luciusra sandítottam. A szemei Vasile-ra szegeződtek.<br />
- Szerelem – vakkant fel Vasile. – Ki beszélt itt szerelemről Ez a hatalomról szól.<br />
- Gyerekekről szól. – ellenkezett apa. – Lucius találkozgat egy fiatal hölggyel, Jess pedig<br />
főiskolára készül…<br />
Apa csupán falra hányta a borsót. Arra a mondatra, hogy „találkozgat egy fiatal hölggyel”<br />
Vasile kiugrott a székből, és úgy ment neki Luciusnak, mint valami elszabadult ostor.<br />
Lucius megrándult, mintha a pálca egy jó nagyot csapott volna az arcára.<br />
- Udvarolsz – mennydörögte Vasile. – A szerződésen kívül<br />
- Az én választásom. – mondta Lucius nyugodtan, az új kedvenc szavát használva.<br />
– Jessica hajlott a szerződés teljesítésére, de én máshogy döntöttem.<br />
Valahogy, még ha tudtam is, hogy engem próbál védeni, a szavai fájtak. De Lucius<br />
továbbra sem nézett rám.<br />
Valami csendes tanácskozás után, amit én teljesen elmulasztottam azt vettem észre,<br />
hogy négy öregebb vámpír feláll, Lucius is talpon volt, és elvezették. Az egyik idősebb<br />
vámpír átkarolta a karjával fiatalabb rokona vállát, de én tudtam, hogy Lucius nem egy<br />
kedves leckéztetést készült kapni egy jó szándékú nagybátytól.<br />
- Hova viszik őt – kérdezte anya.<br />
- Minden rendben, Dr. Packwood. – biztosította Lucius. Lerázta a rokona ölelő karját,<br />
mintha arra készült volna, hogy méltósággal sétáljon a végzet karjaiba. – Kérem. Ne<br />
avatkozzanak bele egy családi vitába.<br />
- Lucius, várj. – kiáltottam és felálltam.<br />
Felém fordult, de csak egy pillanatra. – Nem, Jessica.<br />
Óriási gombóc nőtt a torkomban, mikor ismét megragadták és az ajtó felé terelték.<br />
Négyen egy ellen… gyávák.<br />
Követni akartam őt, de anya visszahúzott. – Nem hiszem, hogy jó ötlet, Jessica. Most nem.<br />
- Kérlek, ülj le. – tette hozzá Vasile, a hangja olajos volt. – Még ha követnéd is… nos, nem<br />
tudnád megtalálni. Tökéletesen biztonságban van a családjával.<br />
- Azt hiszem, mennünk kellene. – állt fel apa is. Anya és én követtük.
- Még nincs vége. – mondta Vasile, egyik csontvázszerű ujjával hármunk felé bökve.<br />
– Lucius vissza fog térni, ezúttal már más elgondolással. Maguk pedig nem fogják<br />
megszegni az ígéretüket.<br />
Anya feldühödött. – A lányom nem fog tenni semmit akaratán kívül.<br />
- Az akarata, hogy összeházasodjanak. Ő a végzete. Ezt ő is tudja. Hogy a maguk szavaival<br />
éljek, szereti őt.<br />
Apa rám nézett. – Miről beszél, Jessica<br />
- Nem tudom. – dadogtam.<br />
- Láttam a pillantását, mikor Luciust elvezették. – nevetett Vasile. – Az, hogy emberek<br />
között nevelkedett, olyan átlátszóvá tette.<br />
- Most távozunk. – apa megragadta a karom.<br />
- Jóéjszakát akkor. – mondta Vasile. Enyhén meghajolt nekem.<br />
Ahogy elhaladtunk a vámpír klán mellett, megkerülve az asztalt, éreztem, hogy valamit a<br />
tenyerembe nyomnak. A mozdulat olyan gyors volt, mint egy bűvész trükk. Valahogy<br />
sikerült nem felkiáltanom. Ahogy visszanéztem, elkaptam egy olyan vámpír pillantását,<br />
akit eddig észre sem vettem igazán. Kicsit nehezebb és alacsonyabb volt, mint a többiek,<br />
bőre egy árnyalattal rózsaszínűbb volt. Szemeiben árnyalatnyi ámulat rejtőzött, és mikor<br />
találkozott a tekintetünk, egyik ujját az ajkára tette, nyilvánvalóan jelezve, hogy<br />
valamiféle titkot osztottunk meg ezzel, majd rám kacsintott. Nem kacsintottam vissza.<br />
Addig szorítottam a vékony kis papírt, míg fel nem értem a szobámba, türelmetlenségtől<br />
ügyetlen ujjakkal nyitottam ki. Egy üzenet volt:<br />
NE LÉGY MÉG OLYAN IJEDT. MÉG SEMMI SINCS VESZVE. RENDES LÁNYNAK TŰNSZ.<br />
VASILE CSAK ERŐSZAKOS. MINDIG MAGÁVAL TÖRŐDIK. TALÁLKOZZUNK HOLNAP ABBAN<br />
A SZÉP PARKBAN A KIS PATAKKAL. TÍZ KÖRÜL MEGFELEL A KILÁTÓBAN LESZEK. EZ<br />
MARADJON KÖZTÜNK, RENDBEN<br />
ÜDVÖZLETTEL, Dortin<br />
43. <strong>fejezet</strong><br />
ANYA JÖTT BE éjfél körül a szobámba. – Még mindig sötét az egész lakása.<br />
- Te is figyeled – kifelé bámultam az ablakon, a garázst figyeltem.<br />
- Természetesen.
Egy pillanatra elszakítottam a pillantásom. – Szerinted jól lesz<br />
- Őszintén, nem tudom.<br />
- Tudtad, hogy meg szokták verni, ugye<br />
Anya még jobban széthúzta a függönyt, csatlakozva a virrasztásomhoz. – Nem tudtam<br />
biztosan, de gyanítottam…<br />
- Lucius azt mondta megverték újra, meg újra, meg újra. – mikor ezeket a szavakat<br />
kimondtam az amúgy is heves rettegésem pánikba csapott át.<br />
- Mondtam neked, hogy a Vladescu család híres a kegyetlenségéről, Luciust pedig arra<br />
nevelték, hogy a hercegük legyen. – mondta anya és elengedte a függönyt. – Nem lepett<br />
meg, hogy a gyerekkora nem volt túl boldog. – Leült mellém az ágyra és megcsókolta a<br />
homlokomat, mint mikor gyerek voltam, és féltem a mennydörgéstől. – De Lucius erős.<br />
– emlékeztetett. – Próbáld meg nem engedni, hogy elragadjon a félelem.<br />
De meg tudtam állapítani, hogy levonja a következtetéseket. Épp, mint én. – Mi van, ha<br />
nem is jön vissza<br />
- Vissza fog. – habozott. – Jess… tényleg szereted őt<br />
Megkímélt a választól, mikor az egyik lámpa felgyúlt a garázs feletti lakásban. A levegő<br />
süvítve áramlott ki a tüdőmből, olyan érzés volt, mintha órákig visszatartottam volna a<br />
lélegzetem. Nem is vártam anyura. Kirohantam a szobából, meztelen lábam repült a<br />
fagyott udvaron át. Nem érdekelt, milyen hideg volt.<br />
A szűk fürdőszobában találtam rá Luciusra. Nem volt rajta az ingje, a mosdókagyló fölé<br />
hajolt, az arcát mosta. Hallotta, hogy belépek, de nem fordult meg. – Menj el.<br />
- Lucius, mi a baj<br />
Továbbra is a mosdó fölé görnyedt. – Hagyj magamra.<br />
Közelebb araszoltam. – Nem. Fordulj meg.<br />
- Nem!<br />
Léptek hallatszottak a lépcsőről, anya sétált mögém. Megpaskolta a karomat, majd<br />
Lucius felé indult, ugyanolyan csendesen, nem ijesztő módon, ahogy én lépdeltem Pokoli<br />
Belle felé azon a szörnyű napon.<br />
- Lucius. – mondta gyengéden, egyik kezét a hátára tette. Felismertem a mozdulatot<br />
akkorról, mikor gyerekként hánytam. Lucius izmai remegve rázkódtak.<br />
Akkor jöttem rá, hogy talán, de csak talán, sírt. Vagy próbált nem sírni. Nagyon<br />
keményen.
Anya lehajolt Luciushoz, félretűrte fekete haját. Majd kiegyenesedett és felém fordult.<br />
– Jessica, menj és hozd ide az elsősegély dobozt, a mosogató alól a konyhában.<br />
- Anya… jól van<br />
- Csak menj, Jess. – mondta higgadtan.<br />
Nem akartam menni. Lucius mellett akartam lenni.<br />
- Most. – noszogatott.<br />
- Igen, anya. – megálltam az ajtóban, visszanéztem és láttam, hogy anya magához húzta<br />
Luciust, a karjait köré fonta. Remegett. Rázkódott. Anya a haját simogatta, gyengéden<br />
beszélt hozzá. Ezért küldött el anya. Tudta, hogy Lucius nem akarja, hogy lássam<br />
összetörni, talán az első anyai érintés miatt, amit megtapasztalt. Csendben becsuktam az<br />
ajtót, engedelmeskedtem és visszarohantam a házba.<br />
Az elsősegély dobozzal tértem vissza, és a tántorgó apámmal, aki még mindig küzdött,<br />
hogy megkösse a köntösét a derekán még akkor is, mikor már felfelé haladt a lépcsőn.<br />
Erre az időre Lucius már az ágyán feküdt, anya ott ült mellette. Felkapcsolta az ágy<br />
mellett álló lámpát, ahogy átnyújtottam neki a dobozt. Lucius a fal felé fordította az<br />
arcát, de még így is láttam, hogy csúnyán összeverték. A szája felhasadt, sötét zúzódások<br />
voltak a szeme alatt, és végig az arcán. Az orra kicsit görbének tűnt.<br />
- Hozok egy hideg borogatást. – ajánlotta fel apa, hogy hasznossá tegye magát.<br />
- Jól vagyok. – ellenkezett Lucius. De arca megrándult, mikor anya egy kis alkoholt<br />
nyomott az ajkára.<br />
- Nem vagy jól. – mondta anya.<br />
- Nem a legjobb évem, ugye – viccelődött Lucius keserűen. – Legalább a ló nem tudta,<br />
hogy mit is csinál.<br />
Apa is leült az ágy végébe. Szórakozottan megszorította a nedves ruhát, mintha nem<br />
tudná mit is csináljon vele most, hogy idehozta. – Lucius, mi történt<br />
Lucius nem válaszolt.<br />
- Lucius. – bíztatta apa megint. – Mond el.<br />
- Jessicának le kéne feküdnie. – mondta végül Lucius, az arca még mindig a fal felé volt<br />
fordítva. – Késő van.<br />
- Maradni szeretnék.<br />
- Gyerek vagy. – válaszolta Lucius. Hangja durva volt. Távoli. – Nem kell ebben az<br />
egészben részt venned.
A szüleim egymásra néztek, én pedig tudtam, hogy abban a pillanatban megítélik, hogy<br />
még mindig gyerek vagyok vagy sem.<br />
- Jess maradhat, ha szeretne. – jelentette végül ki apa. – Ez rá is vonatkozik.<br />
- Reggel elmegyek. – ígérte Lucius. – Többé már nem fog benneteket érinteni.<br />
- Nem mész sehova. – mondta anya, elvette a nedves rongyot apától és lemosta a vér egy<br />
részét Lucius arcáról. Gyengéden maga felé fordította az arcát, és ekkor láttam meg a<br />
sérüléseket teljes valójában. Habár a szoba félhomályos volt, meg tudtam állapítani, hogy<br />
a ló megkímélte a pálcát, hogy Lucius szavaival éljek, szemben a „nagybátyjával”. A<br />
gyomrom dühtől és félelemtől szorult össze.<br />
- Ez csak rám és a családomra vonatkozik. – mondta Lucius. Kissé ülő helyzetbe tolta<br />
magát. Még mindig nem nézett rám. – Haza kell vennem, és megbirkózni vele.<br />
Mind tudtuk, hogy ez mit jelent. Még több fájdalmat. Még több sebet.<br />
- Most már ez az otthonod. – mondta apa határozottan. – Itt fogsz maradni.<br />
Ahogy apa bejelentette az ajánlatát, ahogy anya Lucius sérülései fölé hajolt végre láttam<br />
azokat az embereket, akik elloptak egy gyermeket Romániából, megmentve ezzel az<br />
életét. Ekkor döbbentem rá, hogy kétségtelenül az életüket kockáztatták az enyémért.<br />
Különösnek és önzőnek tűnt, hogy ezt eddig sosem vettem észre. Persze, mindig<br />
alulértékelték a saját kockázatukat.<br />
- Otthon. – Lucius megvetően köpte a szót.<br />
- Igen. Otthon. – mondta anya.<br />
- Valójában, - tette hozzá apa, kezét Lucius karjára helyezte. – Túl sokáig voltál itt kinn a<br />
garázsban. Sosem tűnt fel, hogy milyen hideg is van itt kinn. Ma este visszaköltözöl a<br />
házba. Véglegesen. Előkészítünk egy szobát.<br />
- Nem kéne többet a nyakatokba varrnom, mint eddig. – címezte ezt Lucius apámnak.<br />
– És nem kell aggódnotok értem. A Vének nem tervezik, hogy maradnak. Higgyetek<br />
nekem. Elég magabiztosak, hogy az üzenetük célba ért. Hogy engedelmeskedni fogok.<br />
- Én pedig továbbra is szeretném, ha beköltöznél a házba. – mondta apa, semmibe véve<br />
Luciust. – Fel tudsz kelni<br />
Lucius túl összevertnek, túl fáradtnak tűnt, hogy tovább vitatkozzon. Letette a lábait a<br />
földre, lassan, és megállt az ágy lábánál. – Fenébe. – mondta, és átkarolta a bordáit. –<br />
Minden helyet megjegyeznek, amit eltörtem valaha—az a legjobb, ha megint eltörik,<br />
ezúttal hatékonyabban.
Anya átfogta Lucius meztelen vállait, vigasztalva őt, azt kívántam, bárcsak én lehetnék a<br />
helyében. Lucius rátámaszkodott, ismét megengedve némi gyengeséget, ő pedig átölelte<br />
egy pillanatig, Lucius lehajtott fején át apámat nézve. Mély, mély bánat volt a szemében.<br />
- Próbálj meg állni. – mondta apa, és megfogta Lucius karját.<br />
- Köszönöm. – válaszolta Lucius. Még csúnyán összeverve is fejedelmi légkört teremtett,<br />
mikor lábra állt. – Mindent köszönök. Sajnálom, hogy olyan sok gondot okozok.<br />
- Semmi gond, fiam. – ígérte apa, segített megállni Luciusnak azzal, hogy a dereka köré<br />
fonta a karját. – Egyáltalán nem okozol gondot.<br />
Lucius ismét megrándult, mikor anya is átkarolta a derekát. Elindultak, lassan, de Lucius<br />
pár lépés után megállt. – Dr. Packwood… Mr. Packwood… a múltban nem mindig voltam<br />
kedves. Attól félek, talán még… gyengének is neveztem magukat. Annyira mások, mint az<br />
én családom, tudják<br />
- Minden rendben, Lucius. – ígérte anya, bíztatva, hogy továbbmenjen. – Nem kell többet<br />
mondanod.<br />
- Nem. – tiltakozott. – Igenis kell. Tévedtem, mikor sértegettem magukat, és nem csak<br />
azért, mert maguk a vendéglátóim. Azt hiszem összetévesztettem a kedvességet a<br />
gyengeséggel. Elnézést kérek. Most már –az önök segítségével—végre tisztán látok.<br />
- Gyerünk Lucius. – apa megpaskolta Lucius hátát. – Bocsánatkérés elfogadva. Most<br />
pedig tegyünk téged ágyba.<br />
Szánalmas, lassú, csoszogó felvonulást csináltunk a fagyos udvaron át. Anya, apa és<br />
Lucius együtt vánszorogtak át a havon, én pedig követtem őket. Anya előkészített egy<br />
ágyat Luciusnak az irodájában, egy apró kis helyiség volt a két hálószobánk között, és<br />
úgy tett, mintha elment volna lefeküdni. De tudtam, hogy a szüleim egész éjszaka<br />
készenlétben lesznek. Tudtam, hogy nem bíznak Lucius azon állításában, hogy mindenki<br />
hazament a brutális rokonai közül. És amiatt is aggódtak, hogy eltűnik az éjszakában. Én<br />
is aggódtam. Habár elég hamar meghallottam Lucius szabályos, mély légzését a<br />
szomszéd szobából. Biztosan elaludt. Nyilvánvalóan kimerült volt. Ahogy felhúztam a<br />
takarómat a meleg ágyamban, eszembe jutott, hogy szilveszter éjjel van, és rájöttem,<br />
hogy máris elkezdődött egy új év. Hamarosan tizennyolc éves leszek. Technikailag elég<br />
idős, hogy megházasodjak.<br />
A mellettem lévő szobában, a férfi, akivel gyakorlatilag születésem óta el voltam<br />
jegyezve, egészen pár nappal ezelőttig, most átfordult a másik oldalára és egy fojtottan<br />
felnyögött a fájdalomtól. Vajon hányszor, tűnődtem, törték össze „hatékonyan” a<br />
csontjait, és kiáltott fel így, még álmában is szenvedve Vajon más sérüléseket is<br />
hordozott mélyen magában Olyan fájdalmat, ami még rosszabb a törött csontoknál, a<br />
vágásoknál és zúzódásoknál is
44. <strong>fejezet</strong><br />
MEGKÖZELÍTETTEM A KILÁTÓT, a parkban „tíz körül”, hogy a cetlin állt, a vámpír pedig,<br />
aki ott várt rám integetett, másik kezével szorosabbra fogta kabátját a torka körül. Ma<br />
csípősen hideg volt az idő, hóval fenyegetett.<br />
- Aggódtam, hogy el sem jössz. – mondta mosolyogva.<br />
A mosoly ellenére óvatosan közelítettem felé. – Lucius azt mondta, mind hazamentetek.<br />
- Így is van. – biztosított. – A legtöbben már vissza is mentek Romániába. Én azért<br />
maradtam hátra, mert remélem, hogy segíthetek ebben a helyzetben.<br />
Kicsit megnyugodtam, örömmel hallottam, hogy Lucius nagybátyjai közül legtöbben már<br />
elmentek. Minél messzebb vannak, annál jobb…<br />
- Dorin vagyok. – tette hozzá, felém nyújtotta egyik kesztyűs kezét. Tulajdonképpen<br />
egyujjas kesztyű volt. Biztos látta, hogy a fényes gyapjút nézem. Citrom- és narancssárga<br />
csíkok. – Klassz, mi – kérdezte, előre hátra mozgatva a kezét. – A vásárcsarnokban<br />
kaptam.<br />
Kezet ráztam vele. – Vásároltál a csarnokban<br />
- Ó, természetesen. Amerikai kultúra. Itt minden a szórakozásról szól. Annyira irigy<br />
voltam, mikor Lucius elküldték, hogy hónapokig itt maradjon. Persze jó volt végre<br />
messze tudni az öreg Vasile-tól egy kis időre. – behorpasztotta az arcát, ettől olyan<br />
hullaszerű lett, hogy bemutassa. – Egészséges lépésnek tűnt.<br />
Dorin arcát tanulmányoztam. Arca piros volt a hidegtől, a szemei feketék voltak, mint<br />
ahogy vártam is a vámpíroktól már, de kis vidám ráncok voltak a szeme sarkában.<br />
– Ülj csak le, ülj. – mondta, az egyik pad felé mutatva, letörölte róla a havat.<br />
Az a hely még mindig nem tűnt túl hívogatónak. – Nem mehetnénk inkább valami<br />
kávézóba, vagy valahova – ajánlottam fel és a kezemre leheltem. Vágyakozó pillantást<br />
vetettem a kesztyűjére.<br />
Dorin ezen elámult, fejét előre-hátra ingatta. – Persze. Miért is ne Azt hiszem egy kissé<br />
köpeny-és-tőr hangulatot árasztok az egész kihalt parkkal. Tudod, rajongója vagyok a<br />
kémregényeknek.<br />
- Én is. – mondtam mosolyogva.<br />
- Nos, nem vagyok meglepve. – mondta, és kiterelt a kilátóból. – Mármint, rokonok<br />
vagyunk, meg ilyenek. Biztosan sok közös van bennünk.<br />
- Rokonok vagyunk
- Igen, igen. Azt hiszem bele írhattam volna az üzenetbe. Talán kevésbé ijesztettelek<br />
volna meg.<br />
- Hogy<br />
- A nagybátyád vagyok. – tájékoztatott. – Édesanyád testvére.<br />
Megálltam, és ránéztem, valami ismerőset kerestem az arcán. Valami hasonlóságot az<br />
édesanyám és közte, vagy köztünk. – Nem is nézel úgy ki, mint ő… vagy én.<br />
Dorin piros arca kissé elsápadt. – Hát, igazából inkább féltestvér vagyok. Nagyapád<br />
enyelgett a házasságon kívül… - szégyenlősen elvigyorodott. – Én vagyok a terméke!<br />
- De tudsz mesélni a szüleimről, igaz<br />
- Hát persze, hát persze. – ígérte. – De először menjünk be. Reszketsz.<br />
Igen, így volt. A hidegtől, és a várakozástól. A vámpír mellettem a nagybátyám volt.<br />
Ismerte a szüleimet… Végre, tizennyolc év után megtudom, kik is voltak valójában. Végre<br />
készen álltam.<br />
Dorin felajánlotta a karját, én pedig belekaroltam. – Akkor gyere velem, Antanasia. Sok<br />
mindenről kell beszélnünk.<br />
Együtt átvágtunk a fagyott parkon a The Bean Counter felé, az volt a legközelebbi<br />
kávézó. Dorin megállt, mielőtt beléptünk volna, elolvasta a feliratot. Egy mosoly jelent<br />
meg az arcán. – Már értem. Tényleg. Mókás dolog. Az amerikaiak és az ő szójátékaik.<br />
Bukarestben ezt úgy hívnák, hogy „Kávézó”. A kommunisták minden összekuszáltak.<br />
Rendeltünk – én egy koffeinmentest kértem, Dorin pedig egy dupla lattét tejszínhabbal<br />
és tortadísszel megszórva—aztán fogtuk az italainkat és az egyik asztalhoz mentünk a<br />
sarokba. Dorin úgy szürcsölte le a habot, mintha vér lenne egy hússzeleten.<br />
- Mielőtt belekezdenénk a családi történetekbe, - kezdte, - elég rosszul sült el a tegnap<br />
éjjel, nemde – letörölte a habot az orra alól egy szalvétával. – De Vasile már csak ilyen.<br />
Jobban szereti a drámát, mint egy egyszerű falusi. Minden a dramatizálásról szól.<br />
Kezdeti melegségem a nagybátyám iránt azonnal megfagyott. – Tehát, ami Luciusszal<br />
történt csak a hatás kedvéért volt Mivel a törött orra nekem nagyon is igazinak tűnt.<br />
Dorin kortyolgatás közben dermedt meg, lejjebb eresztette a bögrét. – Nem! Komolyan<br />
- Igen.<br />
- Ó, Istenem! Azt hittem már túl vannak ezen. Nem jó. Egyáltalán nem jó. Nem hittem<br />
volna, hogy tényleg kezet emelnek rá megint. Sosem gondoltam, hogy elég bátrak<br />
lesznek, hogy szembeszálljanak vele. Én magam nem kockáztatnám.<br />
- Négyen voltak egy ellen. – emlékeztettem.
- Akkor sem. – Dorin úgy tűnt a lehetőségeket latolgatja. – Nem kockáztatnék. Hogy van a<br />
fiú Hogy boldogult<br />
Hogy tudnám azt szavakba önteni<br />
- Ennyire rosszul, mi – Dorint úgy tűnt őszintén bántja a dolog. – Vasile-t soha nem<br />
érdekelték a gyerekek. De ennek ellenére Lucius jól sikerült, nem Ő egy nagyon rendes<br />
férfi. Kiváló vámpír. Az egész Vladescu klán joggal büszke rá. Természetesen nem<br />
meglepő, hogy Lucius lázad, mikor Vasile egész életében olyan szoros pórázon tartotta.<br />
Ujjammal körbe simítottam a bögre peremét. – Mi fog történni Luciusszal<br />
- Nos, az a levél meglepte a Véneket. Azt hittük, te leszel az, akit nehezebben lehet majd a<br />
szerződés ellenére bevonni a dologba. Az amerikaiak, nincsenek túlságosan benne a<br />
vérszerződésekben. Ez sokkal inkább európai dolog. Próbáltam erre rámutatni. Habár,<br />
senki nem hallgat rám. Nagyon is biztosak voltak benne, hogy beleegyezel.<br />
- Hogy beleegyezek<br />
- Nos, nézz rá Luciusra. Megbizonyosodtunk róla, hogy minden tinédzser lány elájul tőle.<br />
Nagyon népszerű Bukarestben az első bálozók között, akik élvezik a sötét oldalt…<br />
Nem akartam hallani Lucius régi hódításairól. – Tehát azt hittétek, hogy beleszeretek, ő<br />
pedig mindent bevet, amije csak van<br />
Dorin félrebillentette a fejét, a választ fontolgatta. – Igen. Azt hiszem erről szólt az egész.<br />
De bele is szerettél, nem igaz Szerelmes vagy belé, ugye<br />
Elpirultam. – Nem tudom szerelem-e…<br />
- Mind láttuk, hogyan néztél Luciusra. És Vasile, minden hibája ellenére, nagyon is jól tud<br />
olvasni más vámpírok fejében. Jobban, mint a legtöbben. Átkozottul öreg. Milyen<br />
képességét ne tudta volna tökéletesre csiszolni<br />
- Én még nem vagyok vámpír. – javítottam ki.<br />
- De érzed a szomjúságot, nem – kérdezte Dorin reménykedve. – Mostanra már…<br />
Körbepillantottam a kávézóban, megbizonyosodtam, hogy üres. – Igen. – vallottam be<br />
suttogva, hogy a csapos a pult mögött ne hallhassa meg. – Néha.<br />
Dorin helyeslően bólintott. – Annyi minden van, amit várhatsz, Antanasia. Az első<br />
kóstoló a Szibériai Vörösből –különösen a 0 vércsoportú, 1972-es évjárat… - pillantása<br />
elrévedt, megnyalta a száját. – Ó, az valami más. Hát persze, hogy az.<br />
- Nem mintha valaha is teljesen vámpírrá változnék. Nem mintha valaha is<br />
megharapnának.
Dorin erre visszatért a jelenbe. – Ó persze, a szerződés. És a csökönyös fiúnk, Lucius. Mi<br />
—ez alatt rád gondolok—kell hogy észhez térítsük, és biztosítsuk, hogy teljesíti a<br />
szerződést.<br />
- Hogy tudnám én ezt megtenni<br />
- Szereted őt. Te észhez tudod téríteni. Nagyon egyszerű, tényleg.<br />
- Egyáltalán nem egyszerű. Lucius végzett a szerződéssel. És van egy barátnője…<br />
- Lucius lázad. Most éli át a tinédzserek életét. Vissza fog jönni. Vissza fog jönni hozzád.<br />
Megittam a kávémat. – Tévedsz. – Dorin nem látta, hogyan viselkedik most velem Lucius.<br />
Reggelinél teljesen zárkózott volt. Teljesen lekapcsolt. Valami történt vele, mikor<br />
megverték. A nevetés, a szarkazmus, a könnyedség… mind eltűnt. Kiszippantották.<br />
Lucius most más volt. Heves. Ijesztő.<br />
- Meg kell próbálnunk. – mondta Dorin. Kíváncsi voltam, vajon tud-e olvasni a fejemben,<br />
mint Vasile. – Meg tudod csinálni. Michaela Dragomir lánya vagy. És a francba is, az a nő<br />
mindent meg tudott tenni, amit a fejébe vett.<br />
Nagybátyám rám sandított az asztal túloldaláról.<br />
- Mi van<br />
- Ha rád nézek bizonyos szögekből, pontosan úgy nézel ki, mint ő. Kiköpött hasonmása<br />
vagy, hogy az angol kifejezéssel éljek. – sóhajtva megcsóválta a fejét. – Gyönyörű,<br />
gyönyörű nő. Micsoda pazarlás.<br />
- Dorin, miért nem tudod átvenni a klánt, mint tényleges vezető – ajánlottam. – Te egy<br />
Vén vagy. Nem tudod elsimítani nekünk ezt az ügyet Valahogy megváltoztatni a<br />
szerződést<br />
- Már mondtam. A vérem nem tiszta. Te vagy az utolsó tiszta vérű Dragomir trónörökös.<br />
Neked kell lenned. Mind számítunk rád. Számítunk a vérre, ami az ereidben kering. Az<br />
anyád, Michaela—ő vezetésre született. Csakúgy, mint apád. Ő aztán nagyon királyi volt.<br />
Tiszta alapanyag vagy. De még mennyire tiszta.<br />
- Ha a szerződés nem lesz teljesítve, tényleg háború lesz<br />
- A Dragomir és a Vladescu klán máris türelmetlenkedik. Bizalmatlanságról pletykálnak<br />
mindkét oldalon. A házasságotoknak stabilitást kéne hoznia—biztosítania kell, hogy<br />
mindkét klán között, akik generációk óta küzdenek, a fennhatóságért csatáznak,<br />
egyformán oszlik meg a hatalom. De ha elterjed a pletyka, hogy a szerződést nem<br />
teljesítik, a régi bizonytalanság még erősebben üti fel a fejét, mint valaha. A helyzet<br />
máris nagyon illékony.<br />
- A vámpírok meg tudnak halni
- A vámpírok nem halnak meg. – mutatott rá Dorin. – De meg lehet őket semmisíteni—ez<br />
pedig sokkal rosszabb, mint a halál. Habár, hogy megválaszoljam a kérdésedet. Igen. A<br />
vámpírokat el lehet pusztítani. A régi háború, amit a Luciusszal való eljegyzésed állított<br />
meg, újrakezdődne.<br />
Egy igazi háború. Miattam.<br />
- A szüleidnek sikerül elérni az első békét. – jegyzete meg Dorin. – Te pedig megszerzed<br />
a végsőt.<br />
- Mesélj nekem róluk. – kértem Dorint. – Mindent hallani szeretnék.<br />
Szélesen elmosolyodott, melegen, és intett a csaposnak a pultnál. – Azt hiszem, egy egész<br />
kacsóra lenne szükségünk. – visszafordult hozzám. – Annyi, annyi mindent kell<br />
elmondanom, leendő hercegnőm.<br />
45. <strong>fejezet</strong><br />
- TE MEG MIT KERESEL itt – kérdezte Jake, nem tűnt túl boldognak, hogy a<br />
szekrényénél ácsorogva talál.<br />
Oldalra léptem, így ki tudta nyitni a zárat. Mintha évekkel ezelőtt figyeltem volna, ahogy<br />
az első nap birkózik a zárral. Annyi minden történt azóta.<br />
- Látni akartalak. – mondtam. – Beszélni akartam veled arról, ami a bálon történt.<br />
- Úgy néztem ki, mint egy idióta. – Jake ingerülten feltépte az ajtót, hozzávágva a többi<br />
szekrényhez.<br />
- Én voltam az, aki idióta volt. – mondtam. – Én voltam az, aki…<br />
- Nem kell leírnod. – mondta Jake, és behajigálta a könyveit a szekrénybe. – Láttalak<br />
téged és Luc-ot. Ott voltam—ha esetleg elfelejtetted volna, mint azon az estén.<br />
- Ezt most megérdemeltem. – ismertem be. – Csak bocsánatot akartam kérni.<br />
- Egyáltalán miért akartál velem menni – kérdezte Jake. – Én voltam a vigaszdíj, mivel<br />
Luc Faith-et hívta meg Mert lehet, hogy végig taperolt a bálon, de nekem nagyon úgy<br />
tűnik, hogy barátnője van.<br />
Jake meg akart bántani, és sikerült neki. De végül is, én is ezt tettem vele. – Jake, te nem<br />
vagy senki vigaszdíja. – biztosítottam. – Te vagy az egyik legrendesebb srác, akit<br />
ismerek, és azt kívánom, bár ne bántam volna úgy veled, ahogy tettem.
- Igen, én is. – mondta Jake, és becsapta a szekrény ajtaját. – De ne sajnálj engem, Jess. Én<br />
vagyok az, aki sajnál téged, mert lehet, hogy az a srác egy dögös fogás Európából, de<br />
sosem fog veled úgy bánni, ahogy én tettem volna.<br />
A szomorú az egészben az volt, hogy Jake-nek igaza volt. A „kedves” szó nem szerepelt<br />
Lucius Vladescu szótárában. Heves. Lovagias. Vicces. Arrogáns. Veszélyes. Tiszteletre<br />
méltó. Szenvedélyes. Ezek szerint a szavak szerint élt Lucius. De kedvesség Soha.<br />
- Látom, hogy nézel rá. – tette hozzá Jake. – A pokolba is, már aznap tudtam, hogy<br />
szakítani fogunk, mikor eljöttél birkózó edzésre. Nem engem néztél. hanem őt figyelted.<br />
Nem tudtam mit mondani. Nem tudtam mivel megvédeni magam.<br />
- Össze fogja törni a szívedet, Jessica. Az a fiú el fog pusztítani.<br />
És ezzel az első pasim megfordult, és kisétált az életemből—nem egy paraszt<br />
méltóságával.<br />
Csak álltam ott, figyeltem, ahogy Jake elmegy, és azon gondolkoztam, milyen érdekes,<br />
hogy azt a nagyon is vámpírokhoz illő kifejezést használta arra, amit Lucius tenne velem.<br />
Elpusztít.<br />
Milyen különös, hogy a sok kifejezés közül, amit Jake használhatott volna –szétzúz,<br />
megbánt, tönkretesz, sanyargat—ezt a bizonyos szót választotta. Megrázott, mintha csak<br />
valami előzetes figyelmeztetés lett volna.<br />
De miért<br />
Tudod, Jess… Az elméd egy eldugott szegletében nagyon is tudod, hogy jó okod van félni<br />
Luciustól…<br />
Egy olyan klán tisztavérű trónörököse voltam, ami generációk óta háborúzott<br />
Luciuséval. Egy olyan hatalmat örököltem, amit a családja mindig is birtokolni akart. Ha<br />
én eltűnnék az útból… Eszembe jutott Lucius furcsa megjegyzése pontosan a karácsonyi<br />
bál után.<br />
„Kérlek, a végén hidd el, hogy sosem bántottalak—sosem tudtam volna megtenni. Talán<br />
volt idő, mielőtt még megismertelek, ha a hatalmam útjában álltál volna… de nem most…<br />
Istenem, remélem nem.”<br />
Nem. Lucius sosem bántott volna, még akkor sem, ha az útjában lettem volna. A<br />
kijelentés első felébe kapaszkodtam. „A végén nem bántottalak volna-nem tudtam volna<br />
megtenni!”<br />
Aztán a megváltozott Luciusra gondoltam. A távolságtartó, dühös, sérült fiatal férfira, aki<br />
még csak a szemembe se akart nézni. Vajon ő tudna bántani
Nem akartam elhinni. Ha volt egy biztos dolog, amibe erősen kellett kapaszkodnom új,<br />
zűrzavaros életemben, az Lucius ígérete volt, hogy megvéd, még a saját élete árán is.<br />
És mégsem tudtam nem esetlennek érezni magam—majdnem émelyegtem—a Jake-re<br />
nem jellemző, és nagyon is irtózatos figyelmeztetés miatt.<br />
46. <strong>fejezet</strong><br />
-LUCIUS, HOZTAM NEKED egy kis forró csokit. – bedugtam a fejem az új szobájába, egy<br />
tálcával a kezemben… - Vega fajta, de nem olyan rossz.<br />
A hátán feküdt hevenyészett ágyán, ami egy felfújható matrac volt a földön, szemei<br />
lehunyva, fejhallgató volt rajta. Egyedül az asztali lámpa adott némi fényt a szobában,<br />
mindenfelé árnyakat vetített köré. Egy pillanatig némán figyeltem, mire rájött, hogy ott<br />
vagyok és elfordult, mint mindig mostanában, ha meglátott. A sebei közül sok már<br />
meggyógyult, és a duzzadás is lement a szeme körül. Letettem a tálcát és<br />
megkopogtattam a vállát.<br />
Letépte a fejhallgatót, és azonnal felült. – Ne lepj így meg. Nem tudod, hogy nem egy<br />
bölcs dolog Nem jegyezted meg mostanra<br />
- Bocsánat. – hátrébb léptem, látva milyen kemény a pillantása. – Csak csináltam egy kis<br />
forró csokit és úgy gondoltam…<br />
- Nem szeretem a csokoládét.<br />
- Épp most faltál fel egy újabb dobozzal apa mű tofu jégkrémjéből. – mondtam. – Szóval<br />
ne tegyél úgy, mintha nem szeretnéd a csokoládét. Csak igyál egy kicsit.<br />
Lucius ellökte a kezem, ezzel kilöttyentve egy kis csokit. – Jessica, késő van. Menj<br />
lefeküdni.<br />
Nem törődtem vele, leültem törökülésben mellé és belekortyoltam a kakaóba. – Mit<br />
hallgatsz<br />
- Német metált. Richthofen.<br />
Letettem a bögrét és a fejhallgató felé intettem. – Belehallgathatok, kérlek<br />
Csikorgatta a fogát, de beleegyezett. – Ahogy kívánod.<br />
Ráhúztam a füleimre a fejhallgatót, a szívem megállt. Úgy hangzott, mint valami liftzene<br />
elgyötört lelkeknek, úton a pokolba. Torokhangú német szöveg, a szintetizátorok<br />
dübörögtek, semmi dallam. Csak üvöltés és morgás. Ijesztő dolog. – Mi történt a Black<br />
Eyed Peas-zel – próbáltam viccelődni, és visszaadtam a fejhallgatót.<br />
- Úgy találom, ez sokkal inkább harmonizál a lelki állapotommal.
- Lucius—<br />
- Jess, menj.<br />
- Ne lökj el magadtól folyton!<br />
- Ne próbálj folyton magadhoz húzni!<br />
Átkaroltam a térdem a mellkasom előtt. – Aggódom érted.<br />
- Már nem kell, az az idő elmúlt.<br />
- Nem, ez nem igaz. Még rendbe hozhatjuk a dolgokat.<br />
- Jessica, pár hét múlva visszatérek Romániába, hogy szembenézzek a büntetésemmel az<br />
engedetlenségemért. Csak hagyj békén egy kis ideig. Arra az időre, ami még maradt<br />
nekem. Csak ennyit kérek.<br />
- De Lucius, én segíteni akarok neked.<br />
Felnevetett, rövid, keserű nevetés volt. – Te Te akarsz nekem segíteni<br />
- Ez nem vicces. Segíthetek neked. Talán én vagyok az egyetlen, aki tud.<br />
- Hogyan<br />
- Hozzád mehetek, úgy.<br />
Pillantása egy pillanatra elgyengült, aztán megdörgölte a szemét, erősen<br />
megnyomogatva a sérüléseit, mintha büntetné magát. – Jessica…<br />
Előre hajoltam, kihasználtam a lehetőséget és megfogtam a kezét. – Meg tudjuk csinálni.<br />
Meg fogom csinálni.<br />
Lucius elkapta a kezét. – Még csak azt sem tudod, mit ajánlasz fel, Jessica. Csak azt tudod,<br />
hogy sajnálsz. Nem fogok megházasodni szánalomból. Hogy megmentsenek, mint egy<br />
beteg korcsot az elaltatástól, akit egy túl kedves lélek fogadott örökbe a menhelyről.<br />
Akkor inkább méltósággal halnék meg.<br />
- Nem szánlak.<br />
- Nem<br />
- Nem. – könnyek égették a szememet. – Szeretlek, Lucius.<br />
Nem tudtam elhinni, hogy a szavak kicsúsztak a számon. Mindig azt hittem, hogy az első<br />
pillanat, mikor kimondom őket, tökéletes lesz. Nem elkeseredett és beteg, mint ez.<br />
Hosszú hallgatás következett, Lucius tekintete ismét kemény lett.
- Sokkal inkább sajnálsz, Jess. – válaszolta. Aztán lefeküdt vissza, és az oldalára fordult,<br />
mintha aludna.<br />
Kirohantam a szobából, beleütköztem közben anyába, egyenesen a karjaiba szaladtam.<br />
Bevezetett a szobájába, és halk kattanással bezárta az ajtót.<br />
- Mit csináltál Luciusnál – kérdezte, kihúzott néhány zsebkendőt egy dobozból és felém<br />
nyújtotta.<br />
- Csak beszéltünk. – megtöröltem a szememet, de a könnyek nem akartak elállni.<br />
- És mit mondott neked Miért sírsz<br />
- Megmondtam Luciusnak, hogy szeretem. – ismertem be, megszorítva az átázott<br />
zsebkendőket. – Hogy hozzá akarok menni.<br />
Anya szemei nagyra nyíltak. Az általában higgadt viselkedése teljesen szétzúzódott. – És<br />
mit mondott – kérdezte. Hangja halk volt, még szándékosan is, de ijesztő volt.<br />
- Nemet mondott. Azt, hogy inkább meghalna, sem mint hozzám jöjjön valami olyan<br />
miatt, amire ő azt hiszi, hogy szánalom.<br />
Anya lassan fújta ki a levegőt. Behunyta a szemét, összecsapta a két kezét, ujjait az<br />
ajkához emelte, és hallottam, ahogy suttog. – Jó fiú vagy, Lucius. Jó fiú.<br />
47. <strong>fejezet</strong><br />
- JESS, EL FOGUNK KÉSNI matek óráról. – mondta Mindy, gyakorlatilag végigrángatott a<br />
folyosón.<br />
Én viszont hátráltam. – Nem megyek. Azt hiszem, el fogom lógni.<br />
- Megint – aggódás volt Mindy hangjában. – Jess, te soha nem lógtál egy óráról sem.<br />
Most szinte be sem jársz. Ez ráadásul matek, Jess. A kedvenced!<br />
- Csak nem érzem úgy, Min.<br />
- Mi a fene van veled, Jessica – kérdezte. – Lucius miatt van Mivel mindketten<br />
megváltoztatok. Ráadásul olyan sok sérülés van rajta… Mégis mi folyik a házatokban<br />
- Semmi, Mindy. Esküszöm.<br />
- Lógsz az órákról, Jake a múlté, Lucius pedig úgy néz ki, mint aki bármikor képes lenne<br />
gyilkolni, te pedig azt mondod, hogy nem történik semmi<br />
A mosdó felé pillantottam. – Csak menj órára, rendben Én pedig majd ott benn<br />
meghúzom magam, míg kiürül a folyosó és leléphetek.
- Aggódom érted, Jess. – mondta Mindy, a mellkasához ölelte a könyveit. – Tényleg<br />
aggódom.<br />
- Semmi baj. – ígértem neki. Semmi, csak egy összetört szív, egy felbontott szerződés és egy<br />
kitörni készülő háború. Hogy tudnék idióta tankönyvekre koncentrálni, vagy értelmetlen<br />
házi feladatokra, és fárasztó leckékre, mikor minden összeomlani látszik Mikor renget<br />
élet forgott kockán – Majd később felhívlak, rendben<br />
Mindy még mindig csak állt ott ijedten, mikor beosontam a mosdóba és bezárkóztam az<br />
egyik fülkébe. De a szenvedés még a mosdóban sem hagyott magamra. Ahogy ott álltam<br />
a rozsdás szélű vécékagyló mellett, Faith Crosse jött be a barátnőjével, Lisa Clay-jel. A kis<br />
résen a fal és a fülkeajtó között figyeltem, ahogy elfoglalják a helyüket a tükör oltára<br />
előtt, készen állva némi önimádásra.<br />
- Szóval mi van veled meg Édes Luciusszal – kérdezte Lisa, miközben a retiküljében<br />
turkált, és előhúzott egy szájfényt. Keskeny csíkot húzott az ajkára. – És ki adta neki azt a<br />
fekete szemet<br />
- Nem árulja el. – vont vállat Faith, a haját fésülve. – Ismered Luciust. Megtartja a titkait.<br />
De mióta megtörtént, olyan, mint aki teljesen megőrült.<br />
Lisa felvitt némi krémes pirosítót az arcára. – Pozitívan őrült, vagy negatívan őrült<br />
- Megőrül értem. – panaszkodott Faith, megforgatta nagy kék szemeit. – Mintha sosem<br />
akarna végre békén hagyni. Állandóan csak bolondozni akar. És olyan heves.<br />
Lisa ide-oda forgatta az arcát, leellenőrizve megfelelő réteget kent-e fel. – Pasik. Olyan<br />
kanosak.<br />
- Igen, de ez olyan, mintha extra kanos lenne. Mintha sosem kaphatna eleget.<br />
Felmegyünk a lakására a Packwood ház mögött, és gyakorlatilag beráncigál az ágyba.<br />
Lefekszik Faith-tel.<br />
A fogaim olyan élesen fájtak, úgy remegtek, hogy azt hittem egy percre, tényleg kitörnek<br />
egyenesen át a fogínyemen, elnyomtam egy kiáltást, kezemet a számra szorítottam,<br />
duplán görnyedve a fájdalomtól. És a szomjam… Olyan elkeseredetten vérre volt<br />
szükségem… Muszáj volt szereznem. Lucius lefekszik Faith Crosse-szal a házam mögött. A<br />
vőlegényem elárul engem, a hercegnőjét…<br />
- De mindig megmondom neki, - folytatta Faith, nyilvánvalóan csendes kínlódásom miatt<br />
a sarokbeli fülkében. – Nem fogom az egész jövőmet eldobni, csak hogy szexeljek—addig<br />
nem, míg anya nem engedi meg, hogy tablettát szedjek. Úgy értem, nem akarom, hogy<br />
felcsináljanak még a Stanford előtt.<br />
Tehát nem feküdtek fel. Még nem volt meg a teljes érintkezés. Megpróbáltam elnyomni a<br />
féltékenységem és haragom. De a fogaim továbbra is lüktettek, ha elképzeltem Lucius a
ársony takarón Faith-tel. Egyik kezem a hűvös csempézett falra tettem, reszkettem és<br />
szenvedtem, próbáltam egyenesen tartani magam.<br />
- Igen. – értett egyet Lisa. – Nem értem, hogy a fiúk miért nem tudnak megelégedni egy…<br />
- egyik kezét Faith füléhez tette, belesuttogott valamit a fülébe, amit nem hallottam. De a<br />
kuncogásból ki tudtam találni.<br />
- Tudom. – nevetett Faith. – Úgy értem, ez gyakorlatilag ugyanaz, mintha végig csinálnád.<br />
Aztán ott az a dolog, amit Lucius csinál, ami majdnem jobb, mint— - megállt, mintha<br />
rájött volna, hogy túl sokat árult el.<br />
A szívem megállt, még lüktető számról is megfeledkeztem, elkeseredett sóvárgásomról.<br />
Miféle dolog MIFÉLE DOLOG<br />
- Hé, ne hagyj csak így lógva. – kiáltozott Lisa, megrázva barátnője karját. – Mit csinál<br />
- Ez csak… - Faith még egy másodpercig habozott, aztán képtelen volt még egy percnél<br />
tovább eltitkolni. Lisához fordult. – Azt a dolgot a szájával. A nyakamon.<br />
A szívem nem csak megállt. Felemelkedett, mintha egy hatalmas kéz megragadta volna<br />
az izmot a mellkasomban, és megpróbálná kitépni onnan. Ne, Lucius. Ne tedd meg. Ne<br />
árulj el bennünket ennél is jobban. És ne kockáztass még több büntetést azzal, hogy<br />
visszavonhatatlanul megszeged a szerződést. Még ne. Idő kell, hogy rendbe hozzam a<br />
dolgokat.<br />
- Mit – sikkantott Lisa. – Mint mikor kiszívja Az az általános iskolásoknak való. Kit<br />
érdekel ha kiszívja a nyakad<br />
- Nem. – rázta meg Faith a fejét, visszafordult a tükörképéhez. Kissé elgondolkozott,<br />
miközben a saját szemébe nézett. – Nem kiszívja. Ez… Nem tudom leírni. Habár nagyon<br />
bámulatos érzés. Mintha veszélyes lenne, vagy valami. Mintha valami nagyon rosszat<br />
csinálnánk. – beletúrt a táskájába, elővett egy hajgumit és szőke hajzuhatagát magas<br />
lófarokba fogta. – Mintha szeretném, pedig tudom, hogy nem kéne.<br />
- Istenem, bárcsak Lucius megtanítani az én pasimnak is. Allen semmit nem csinál.<br />
- Nem tudom, hogy ez olyan dolog-e, amit meg lehet tanítani. Ez olyasmi, amit csak Luc<br />
csinál.<br />
Lisa felmordult és a barátnője nyakára mutatott. – Nos, akármi is az, nyomokat hagy.<br />
Szeretnél rá valami sminket<br />
Faith elfordult, hogy megnézhesse a karcolásokat a füle közelében. Végighúzta az ujjait a<br />
vékony, vörös csíkokon, és elmosolyodott, ahogy visszaemlékezett. – Ó, Lees… érezned<br />
kéne, mikor csinálja.<br />
- Olyan szerencsés vagy, hogy a pasid európai. – duzzogott Lisa. – Olyan szerencsés.
Mikor elmentek, nekidőltem a hideg falnak, nehezen vettem levegőt, vártam, hogy a<br />
fájdalom és éhség elmúljon bennem. Vártam, hogy a vámpír oldalam, ami olyan<br />
elkeseredetten akart felszínre törni, lehiggadjon és megbújjon ismét.<br />
Lucius… Mit művelsz<br />
48. <strong>fejezet</strong><br />
- MEG FOGJA HARAPNI Faith Crosse-t. – tájékoztattam Dorint.<br />
- Nem, nem, nem. – tiltakozott Dorin. Öntött egy kis fahéjat a capuccinójába. – Az nem<br />
lenne jó. Nem hinném, hogy a fiú meg is tenné.<br />
- Dorin, láttam a barátnőjét, Faith-et az iskolai mosdóban. Azt mondta, Lucius fura<br />
dolgokat csinál a nyakán. A szájával. És meg is karcolta.<br />
Dorin letette a capuccinót, ráncos szemei elhomályosodtak. – Nagy karcolások<br />
- Nem tudom. Nem voltam elég közel, hogy megnézzem. Számít az<br />
- Nem igazán, azt hiszem. Egészen addig, míg tényleg bele nem mélyeszti a fogát, tudod<br />
– Dorin behajlította a kezét, két ujját úgy hajlítva, mint az agyarak, majd a levegőbe<br />
kapott vele. – Ez a dolog—nos, nagyon rossz hír lenne.<br />
- Luciusnak, vagy Faith-nek<br />
- Ami a lányt illeti tényleg nehéz megmondani. Úgy értem, természetesen, ha nem szívja<br />
szárazra ezt a Faith nevű egyént—vagyis megöli—akkor, nos, ő is élőhalott lenne. Ez<br />
pedig olyan dolog, amit a legtöbb lány megbán, mikor csak a pillanat hevében teszik<br />
meg. Nem olyan, amit siettetni lehet. És a lányok, akiknek nincs vámpír vérvonaluk, mint<br />
neked… ők azok, akik veszélyessé válnak pár száz évvel később. Nem szeretik meginni a<br />
vért. Nyafognak. Bajt kevernek. Elérik, hogy azt kívánd, bárcsak karó lenne a szívedben,<br />
semmint pár pillanatot velük tölts. Lucius talán nagyon bánná egy évezreddel később,<br />
hogy engedett egy pillanatnyi szenvedélynek.<br />
- Szóval azt mondod, összeházasodnak, ha megharapja őt – utáltam az irigységet—a<br />
bibliai mértékű, bűnös kapzsiságot—ami eluralkodott rajtam. Szúró fájdalom hasított a<br />
fogínyembe, ezért megdörzsöltem az állkapcsom.<br />
- Fáj, ugye – kérdezte Dorin, mikor észrevette.<br />
Még keményebben dörzsöltem. –Ennyire nyilvánvaló<br />
- Ha ismered a jeleket. De higgy nekem, ez jó dolog. Ha nem fájnak az agyaraid—na<br />
ekkor kell egy fiatal vámpírnak aggódni.<br />
- Tudom. – mondtam. – Olvastam a könyvet.
- Lucius adott egy példány a Hogyan nőjünk fel élőhalottként című könyvből<br />
– vigyorodott el Dorin. – Az egy klasszikus.<br />
- Igen, sokat segít. – helyeseltem. – De ami Luciust és Faith-et illeti…<br />
- Ó, igen. – mondta Dorin. – Ha Lucius megtenné azt a tiszteletre méltó dolgot—és biztos<br />
vagyok benne, hogy meg fogja—akkor fognak kibújni. Nem haraphatsz meg egy<br />
gyanútlan szüzet, aztán vidáman éled az életed tovább. Nem ért véget ennyivel.<br />
A fájdalom új életre kelt, az ínyem lüktetett. – Nem hiszem el, hogy Lucius hozzá lenne<br />
kötve az örökkévalóságig.<br />
Dorin megrázta a fejét, nem akarta elkapni a pillantásom, még több fahéjat borított a<br />
bögréjébe. – Nem. Nem lesz.<br />
- De épp az előbb mondtad, hogy ha Lucius megteszi…<br />
- Becsület vagy sem. Ha Lucius teljességgel megszegi a szerződést, mindegy, hogy kit<br />
harap meg. Vasile nem fogja eltűrni az engedetlenséget. Az ok, amiért a vámpírok ilyen<br />
sokáig fenn maradtak, az a kemény igazságszolgáltatás. Olyan, mint például megszegni<br />
egy egyezséget két klán között—azonnali kivégzést von maga után.<br />
A féltékenységet azonnal eltörölte a nyers félelem. – Micsoda<br />
- Kivégzés. Nagy K-val.<br />
Tudtam, hogy megbüntetnék, és számtalan módon. Még maga Lucius is rettegett tőle,<br />
hogy mit tehetnek vele. De nem gondoltam volna, hogy képesek lennének kivégezni őt.<br />
– De ő a hercegük…<br />
- És a hercegek feláldozhatók. Nem mintha máris királyok lennének.<br />
Úgy tűnt, a hangom elakadt a torkomban. – Mennyi időt ad neki Vasile, hogy<br />
engedelmeskedjen<br />
- Máris egy cérnaszálon függ. – ismerte be Dorin. – Vasile elhatározta, hogy<br />
engedelmességre bírja Luciust, de nem fog örökké várni. – a nagybátyám mutogatott,<br />
megbökte a mellkasát valamivel, amiről azt feltételeztem karó, aztán meggyújtott egy<br />
öngyújtót. – És aztán… puff.<br />
A párás, cikóriaillatú levegő a kávézóban hirtelen túl durvának és jegesnek tűnt.<br />
– Tényleg így történik Karóval<br />
- Igen, ez a legbiztosabb módja. – erősítettem meg Dorin Lucius korábbi állítását.<br />
– Lemértük az időt.<br />
Egy kép, hogy Luciust szíven szúrják –Vasile, ahogy egy gyors döfést végez a bordák alá,<br />
amik túl sokszor lettek eltörve—úszott be az elmémbe, és esküszöm, mintha éreztem
volna, ahogy az éles fa átszúrja a saját bőrömet. Még meg is ragadtam a mellkasom.<br />
Vajon a szüleim is ezt tették, az utolsó pillanatokban<br />
- Mi fog utána történni Luciusszal – mondtam, próbáltam kiűzni a szörnyű képeket.<br />
- Hogy érted<br />
- Mármint… a lelkével.<br />
- Ja, az. A lelke a klánhoz tartozik. Ez nem a tipikus menny-pokol dolog, amihez szokva<br />
vagy. Egy vámpír lelke különb. A klán adja, a klán elveszi. Nos, néha a dühös csőcselék<br />
veszi el. – vont vállat Dorin. – Ígyis-úgyis a pokolra jutunk. Vagy talán csak eltűnünk.<br />
Egy olyan univerzum gondolata, ahol Lucius nincs—Lucius egyszerűen nem létezik—túl<br />
sok volt, mint amit el tudtam viselni. És mégis tehetetlennek éreztem magam.<br />
– Továbbra sem akarja teljesíteni a szerződést, még úgy se, hogy megmondtam neki,<br />
szeretem. Hogy szeretnék hozzá menni.<br />
Dorin felvillanyozódott. – Te tényleg szerelmes vagy bele igaz Beismered nekem.<br />
- Igen, szeretem. – mondtam.<br />
- Akkor ne engedd, hogy megharapja Faith Crosse-t, még akkor se, ha ez azt jelenti, hogy<br />
a nap huszonnégy órájában rá kell tapadnod. – tanácsolta Dorin, és kortyolt egyet a<br />
capuccinóból. – Mert abban a másodpercben, hogy megharapja, az óra éjfélt üt Lucius<br />
Vladescu számára. Ezt garantálhatom.<br />
Lucius holtan. Egy univerzum, ahol ő nincs. Nem tudtam elképzelni. De ötletem sem volt,<br />
hogyan tudnám megakadályozni.<br />
Aznap egész éjszaka forgolódtam az ágyban, emlékeztem arra, hogy éreztem mikor azt<br />
hittem, hogy Lucius meghalt. Azt a hűvös szelet, ahogy átsüvít a mellkasomon—úgy<br />
tépve fel, mint egy karó.<br />
Ha nem fogja tiszteletben tartani a szerződést, attól féltem, az nem csak őt meg fogja<br />
ölni. Az engem is megölne.<br />
49. <strong>fejezet</strong><br />
- Ó, BASSZUS – motyogtam az ablakomból figyelve, ahogy Lucius és Faith Crosse átszelte<br />
az udvart a sötétség leple alatt, a régi lakása felé tartva. Utáltam kémkedni utána, de nem<br />
tudtam, mi mást tehetnék. Nem engedhettem, hogy megharapja Faith-et. Szóval vártam<br />
pár percet, majd követtem őket.<br />
- Sziasztok, srácok! – mondtam, kopogtatás nélkül rontva be. – Mit csináltok<br />
Mintha nem tudnám megmondani.
Faith gyakorlatilag elugrott Luciustól, lesimítva a haját, megigazítva zilált ingjét.<br />
– Istenem, Jenn! Nem tudsz kopogni Néhány embernek van nemi élete is.<br />
Lucius meg sem próbálta kimenteni magát. Csak ült ott az ágyon, karját lazán Faith<br />
dereka köré fonta, szórakozottan simogatva. – Mit akarsz, Jess – hangja mély volt,<br />
fenyegető.<br />
- Talán a fazekait, vagy serpenyőit akarja. – gúnyolódott Faith. – Tudod, hogy<br />
megcsinálja a haját.<br />
- Már nem érzem többé a nyulat. – vágtam vissza. – A peroxid szaga olyan erős.<br />
Felhagyhatnál a szőkítővel Faith, vagy még a végén kopaszon végzed.<br />
- Tudnék én rosszabbat is. – grimaszolt, és a fejemre mutatott. – Jobb kopaszon, mint<br />
hogy Birka fejem legyen.<br />
- Inkább a Birka fej, mint hogy kurva legyek.<br />
Nem hiszem, hogy valaha is beszélt volna így Faith Crosse-szal. Nehezen hittem el, hogy<br />
megtettem. De a francba is, nagyon jó érzés volt.<br />
Faith döbbent csendben ült Luciusnak dőlve, nagyra nyílt szemekkel. Aztán felkelt, és<br />
egyik ujjával Lucius mellkasára bökött. – Hallottad, hogy mit mondott nekem az előbb,<br />
Luc Hagyod, hogy kurvának nevezzen<br />
Lucius örömtelen hangon felnevetett, és még közelebb húzta. – Ó, Faith. Fogadd el a<br />
kritikát.<br />
Ellökte a mellkasát. – Csak figyelj, Luc.<br />
Lucius elengedte a füle mellett a figyelmeztetést és odaszól nekem. – Megismétlem: Mit<br />
akarsz, Jessica<br />
- Szükségem lenne egy kis segítségre Belle-nél az istállóban. – hazudtam. – Azt hiszem,<br />
sántít az egyik lábára, de a te véleményedet is szeretném. Jobban ismered a lovakat, mint<br />
én.<br />
- Hívj egy állatorvost. – mondta Lucius. – Nem gyógyítok állatokat.<br />
- Ugyan, Lucius. – kérleltem. – Csak egy perc. – Bármit megteszek, csak messze legyél<br />
Faith-től…<br />
- Majdnem tíz óra van. – jegyzete meg Lucius. – A ló élni fog még reggel. Mi pedig nagyon<br />
elfoglaltak vagyunk most. –Arca nagyon homályos volt a gyenge fényben, de azt hittem,<br />
agyarakat láttam megvillanni.<br />
- Lucius, légy belátással! – kérleltem, elfelejtettem a történetem Belle-ről.
- Elegem van már az értelmetlen kötekedésből. – mondta Faith és kicsusszant Lucius<br />
öleléséből. – Majd később, Luc.<br />
- Ne menj. – mondta Lucius és visszahúzta.<br />
De Faith elrántotta a derekát. – Amúgy is későre jár, Lucius. És a szüleim megölnek, ha<br />
megint kint leszek takarodó után. – felkapta a piros retiküljét a földről, majd nyomott<br />
egy puszit Lucius szájára. – Viszlát.<br />
Ahogy elhaladt mellettem, megragadtam a karját. – Amúgy meg a nevem, Jess. Remélem,<br />
legközelebb már emlékszel rá.<br />
Faith egy horkantással kitépte magát a kezemből. – Ó, de még mennyire. És sajnálni<br />
fogod, hogy emlékszem.<br />
Nyitva hagyta az ajtót, én pedig becsaptam, mikor leviharzott a lépcsőn.<br />
- Mit látsz benne – kérdeztem Luciustól. Hangom ingerlékeny volt, túl ideges, de nem<br />
tudtam magam kordában tartani. – Ő a leggonoszabb teremtmény, akit valaha ismertem.<br />
- Ismersz rosszabbat, Jessica. Higgy nekem. – állt fel Lucius, összefonta a kezeit a<br />
mellkasa előtt. – Miért vagy itt valójában<br />
- Hogy megmentselek, te idióta! – mondtam. – Meg fogod harapni Faith-et! Nem vagy<br />
már beszámítható!<br />
Lucius felnyögött. Olyan hangon, ami lassan morgássá vált. Ökölbe szorította a kezét, és<br />
a halántékára szorította. – Jessica—ebbe ne avatkozz bele!<br />
- Még ha nem is törődsz velem, vagy magaddal, vagy a szerződéssel, gondoltál arra, mi<br />
fog történni Faith-tel, ha elragad benneteket a hév Az ő lelkével is szórakozol. Lehet,<br />
hogy gyűlölöm, de amit csinálsz—az nem helyes.<br />
Lucius felhorkant. – Faith lelke. Faith máris olyan romlott lélek, mint amilyet el se tudsz<br />
képzelni. Ne aggódj miatta. Hazudik, csal, lop, és valószínűleg ölne is, hogy megkapja,<br />
amit akar. Láttam Faith lelkét, és éppen olyan sötét, mint az enyém. Ezért illünk össze.<br />
Egy és ugyanazon személy vagyunk.<br />
De valójában nem voltak egyek. Tudtam. – Nem alapozhatod az életedet egy regényre. –<br />
mondtam.<br />
- Miről beszélsz<br />
- Ő nem Catherine, te pedig nem Heathcliff vagy. Nem kell, hogy elpusztítsátok egymást.<br />
- Túl sokat látsz egy apró előadásban. Egy gimnáziumi szórakozásba. – mondta Lucius.<br />
- Te nem gondolod azt, hogy ez szórakozás. Ismerlek, Lucius.
- Te nem ismersz engem!<br />
A tetőgerendák szinte remegtek, ahogy Lucius tényleg felemelte a hangját, emlékezetem<br />
szerint első alkalommal. A hang ijesztő volt.<br />
De nem hátráltam meg. – Igenis, ismerlek. Egy tisztességes vámpír vagy. Egy nemes vagy.<br />
És Faith nem egyenlő veled. – vágtam vissza. – Még csak nem is vámpír.<br />
- Ó, hát te sem. – közelebb jött, és egy maroknyit összefogott göndör fürtjeimből.<br />
– Megváltoztathatod a hajad, megváltoztathatod a ruhád, olvashattad az útmutatót, de<br />
semmit nem tudsz a vámpírlétről! Láttad a nagybátyáimat. Készen állsz arra a világra<br />
- Arra születtem, hogy irányítsam azt a világot. Te is tudod! Te tanítottad ezt nekem!<br />
De Lucius kinevetett és elengedte a hajam. – Valóban Alig tudod kimondani a szavakat,<br />
nem hogy elfoglalni a trónt!<br />
- Csak megbántódtál, Lucius! – könyörögtem. – Ne dobd el a— - Életed<br />
Halhatatlanságod - létezésed, egy vita miatt a nagybátyáiddal.<br />
- Tűnj el! – úgy villantotta ki az agyarait, mint egy állat, nehezen vett levegőt, és láttam a<br />
szemfogait.<br />
De nem ijedtem meg. A saját fogaim sajogni kezdtek. A torkom is száraznak éreztem.<br />
- Nem!<br />
- Ne kényszeríts! – vicsorgott, és megragadta a vállam. – Fogalmad sincs, mire vagyok<br />
képes! Nem láttad mit tettek velem Ugyanaz a vér folyik az én ereimben is!<br />
- Nem fogsz bántani. – kiszabadítottam magam, körbe pásztáztam a szobát, valami után<br />
kutatva. Hogy tudnám bizonyítani neki, hogy nem csak az vagyok, aki megmentheti, de a<br />
sorsunkat is én pecsételem meg És akkor megláttam. A bögrét. Az Orange Julius bögrét,<br />
ami tudtam, hogy tele van meleg, vörös folyadékkal. Az éjjeliszekrényén állt, én pedig<br />
megindultam felé, tudtam, hogy gyorsabb nálam. De az én oldalamon ott állt a<br />
meglepetés ereje, felkaptam, félig undorodva levettem a kupakot, félig megőrülve a<br />
sóvárgástól.<br />
- Jessica, ne! – kiáltott fel Lucius, és felém indult.<br />
Elléptem előle, a bögrét a számhoz emeltem, beleöntve a dús, csúszós, csomós vért a<br />
számba. Lecsúszott a nyelvemen, le a torkomon, olyan gyorsan öntöttem, hogy ráfolyt az<br />
államra, a nyakamra, és eláztatta a pólómat. Ragadós volt, sós, és édes, olyan íze volt,<br />
mint az életnek a halál szélén. Mindet megittam, teljesen eltöltött az íze, az illata… pikáns<br />
íze, ami most bennem volt, eltöltött, kielégített.<br />
Lucius kővé dermedve állt, míg végeztem, és megtöröltem a kezemmel a szám. Semmit<br />
nem mondott, ahogy a bögrét a mellkasához vágtam, kényszerítve rá, hogy elkapja.
- Tessék. – morogtam, sokkal erősebbnek éreztem magam, mint valaha is életemben.<br />
Erősnek, jóllakottnak és kissé betegnek. – Soha többet ne mond nekem azt, hogy nem<br />
vagyok kész a kormányzásra.<br />
Lucius még mindig nem szólt egy szót sem. Csak állt dermedten és ridegen, mint egy<br />
hulla, a véres bögrét a mellkasához szorította. Elviharoztam mellette, le a lépcsőn, ki az<br />
ajtón, mielőtt reszketni kezdtem. A garázs előtti kis fénykörben álltam, hagytam, hogy a<br />
hideg szellő lenyugtasson. Az ingem el volt áztatva, de a fagyos levegőben a vér máris<br />
csomósodni kezdett, dermedni, keménykedni, mint a vérvörös jég. Megint megtöröltem<br />
az állam enyhén ragadós kezemmel. Hányni akartam—és megint inni. Szóval vártam<br />
még egy pillanatot, próbáltam lenyugodni, próbáltam kitalálni, hogy mit tegyek. Mi van,<br />
ha a szüleim meglátják, hogy csupa vér vagyok<br />
A ház felé pillantottam. És ekkor láttam meg Faith Crosse-t, aki körülbelül öt lépésre állt<br />
tőlem, és engem bámult.<br />
- Csak visszajöttem… elfelejtettem a mobilom. – dadogta, piros retiküljét a mellkasához<br />
szorította, szóval kicsit hasonlítottunk egymásra. Kivéve, hogy az ő testét piros bőr fedte,<br />
az enyém alvadt vér borította. Kék szemei hatalmasra nyíltak… - Mi… Mi a pokol történt<br />
veled<br />
Mondani akartam valamit—bármit—de semmilyen hazugság nem jutott eszembe.<br />
Mintha egy hazugság meg tudná magyarázni, miért van az arcomon, a mellkasomon, és a<br />
torkomon alvadt vér.<br />
Nem érdekelt. Faith sarkon fordult és a kocsija felé rohant. Én még mindig csak álltam<br />
ott, remegtem a hidegtől és az érzelmektől, mikor csikorgó kerekeinek hangja elhalt az<br />
éjszakában.<br />
Tudtam, hogy valami olyat tettem, amit nem lehet visszacsinálni. Megváltoztattam nem<br />
csak magamat, de a jövőt is. Valamit beindítottam, mikor azt a bögrét a számhoz<br />
emeltem, és nagyon is biztos voltam benne, hogy már nem csak mérges, idős,<br />
hallhatatlan Vénekkel kell szembenéznem nekem és Luciusnak. Véres darát öntöttem<br />
egy amerikai gimnázium pletykadarálójába—talán az egyetlen dologba, ami<br />
veszélyesebb, mint a hataloméhes, háborúzó vámpírok.<br />
50. <strong>fejezet</strong><br />
- JESS, MI TÖRTÉNT veled abban a lakásban – kérdezte Mindy, megragadta a karom és<br />
visszatartott, ahogy felfelé indultam a lépcsőn, emelt kémiára indulva. Szemei nagyra<br />
nyíltak, könyörgött, hogy biztosítsam róla, minden rendben van. – Elmondhatod nekem.<br />
A legjobb barátod vagyok.<br />
- Semmi nem történt. – hazudtam.
El akartam mondani mindent Mindy-nek. Az egész őrült történetet. Annyira fárasztó volt<br />
már, hogy az egész terhet én cipelem. De nem tehettem. Soha nem hinné el, de ha mégis,<br />
mit gondolna rólam, ha azt mondom, vért ittam Hogy még több vért akartam inni<br />
Tovább mentem a lépcsőn. – El fogunk késni óráról.<br />
Mindy tovább fogta a kezem, még mindig feltartott. – Nem érdekel az óra. Csak tudni<br />
szeretném, mi van veled. Olyan pletyka kering, hogy vér volt a szádon, Jess. Hogy kijöttél<br />
Lucius lakásából, és csupa vér voltál.<br />
- Ez a leghülyébb dolog, amit valaha hallottam. – mondtam. Hazugság és még több<br />
hazugság.<br />
Mindy lecsúsztatta kezét a karomon, megfogta a kezem és megszorította. – Lucius volt,<br />
Jess Bántott Nekem elmondhatod. Szerezhetünk segítséget.<br />
Ó, Istenem…. hát így hiszi… - Nem, Min. Esküszöm. Ha ez lenne, akkor elmondanám<br />
neked. Ígérem. Lucius soha nem emelt rám kezet. – Legalábbis olyan módon nem, ahogy<br />
bánnám… ne vágytam volna rá… - Ez nem úgy van, ahogy gondolod.<br />
Csak bámult rám, én pedig rájöttem, túl sokat mondtam. – De valaminek lennie kellett,<br />
Jess. Az előbb ismerted be.<br />
- Semmiség. – makacskodtam, megpróbáltam mosolyogni. – Túlságosan sokat képzelsz a<br />
dologba.<br />
Mindy hirtelen elengedte a kezem, mintha elárultam volna. Amit meg is tettem.<br />
Hazudtam a legjobb barátnőmnek, ő pedig tudta. – Nem hiszek neked, Jess. És nem<br />
tudom elhinni, hogy nem bízol meg bennem. – volt valami a hangjában, ahogy ezt<br />
mondta, felszaladt a lépcsőn, el tőlem.<br />
Leültem az üres lépcsőre, magányosabban, mint valaha voltam életemben. Elvesztettem<br />
Lucius, Jake-et és most Mindy-t is. Még a szüleim is idegeneknek tűntek egy sokkal<br />
egyszerűbb világban, amit magam mögött hagytam. Az egyetlen barátom egy idős<br />
vámpír volt, aki szerette a capuccinót.<br />
És természetesen ellenségeket gyűjtöttem.<br />
- Nocsak, nocsak, nocsak. Packrat.<br />
A gonosz hang valahonnan mögülem jött. Átnéztem a vállam felett a lépcső tetejére, ahol<br />
Frank Dormand és Ethan Strausser ácsorgott a fordulóban.<br />
- Tűnjetek el. – mondtam.<br />
Lejöttek a lépcsőn, és fölém hajoltak. – Mit csinálsz, őrült – mondta Frank és belerúgott<br />
a sípcsontomba.<br />
Felálltam, készen rá, hogy megküzdjek velük. – Mit akartok
- Tudni szeretnénk, mi folyik a garázsban a szüleid őrült farmján. – mondta Ethan. Sosem<br />
vette észre, hogy szó szerint milyen tompának tűnik az agya borzas, világos frizurája<br />
alatt.<br />
- Ti ketten nagyon sokat használjátok az „őrült” szót. – jegyeztem meg. –<br />
Belenézhetnétek a nagyszótárba. Van egy a könyvtárban. Tudjátok, hol van a könyvtár<br />
ugye<br />
- Ajaj, Packrat szája ma nagyon okosnak hiszi magát. – gúnyolódott Frank.<br />
Próbáltam elmenni mellettük, de elállták az utat.<br />
- Ne olyan gyorsan. – mondta Frank.<br />
- Ja. – kontrázott Ethan. – Tudni akarjuk, hogy az őrült—<br />
- Most komolyan, találjatok már rá valami szinonimát.<br />
- Az őrült, aki a házatokban lakik, mit művel a barátnőmmel.<br />
A barátnőjével Ezen nevetnem kellett. – Szerintem Faith-nek új barátja van. Ha esetleg<br />
még nem tűnt volna fel.<br />
Ethan összevonta a szemöldökét. Rózsaszínes arca nagyon csúnya lett, mikor mérges<br />
volt. – Az a fiú… csinált valamit Faith-tel. Nem normális. Ő… ő talán hipnotizálta.<br />
- Nem tudom, miről beszéltek. És ne legyeteket már olyan érzékenyek, vesztesek. A foci<br />
nem tanít nektek semmit<br />
Frank megpöccintette a fülemet. – Ne beszélj így Ethan-nel.<br />
Figyelmeztetően megráztam a fejem Frank felé. – Úgy beszélek vele, ahogy akarok. És<br />
soha többé ne érj hozzám.<br />
- Vagy mi lesz Rám uszítod a testőrödet – ugratott Frank. – Mert azt mondom, hajrá!<br />
- Tudunk róla. – tette hozzá Ethan baljóslatúan.<br />
- Nem tudtok semmit.<br />
- Tudunk a vérről, ami rajtad volt. – mondta Frank. – És tudunk a Vladescu-król.<br />
Rákerestünk az interneten. Az a barom azt hiszi magáról, hogy vámpír.<br />
Ez volt az első alkalom, hogy valakitől, Luciuson és persze az újdonsült családomon kívül<br />
kiejti a V betűs szót. A vérem megfagyott. – Micsoda<br />
- Egy vámpír. – ismételte meg Ethan.<br />
- Te pedig tudsz róla. – tette hozzá Frank, egyik ujját a vállamba bökte.<br />
- Mindketten megbolondultatok. Halljátok magatok egyáltalán
- Egy egész weboldal van Luc családjáról—, a romániairól. – mondta Ethan.<br />
Frank önelégülten vigyorgott. – És tudod, hogy mit csinálnak Romániában A<br />
vámpírokkal<br />
Nagyot nyeltem. Igen, tudtam.<br />
Frank olyan mozdulatot tett, mintha egy karót döfne a mellkasába. – Már megcsinálták.<br />
Valójában. Megtették Luc régi családjával. A szüleivel.<br />
- Mi sem szeretjük itt a furcsa embereket. – tette hozzá Dormand.<br />
Volt valami nagyon fenyegető abban, ahogy ezt mondta. Kényszerítettem magam, hogy<br />
felnevessek. De a nevetésem hamisnak és ijedtnek hangzott. – Elment az eszetek.<br />
- Ó, azt nem hiszem—<br />
Frank-et megzavarta egy ajtócsapódás fölöttünk, és a folyamatos kopogás, ami egy pár<br />
cipő közeledtét ígérte. – Hát itt vagy. – kiáltott fel Faith Crosse, és Ethan karjaiba dobta<br />
magát, majdnem lelökve ezzel a maradék pár lépcsőfokról.<br />
Szipogni kezdett, közben szorosan ölelte Ethan-t. Lazán átölelte, de enyhe zavartság<br />
látszott idióta arcán. – Mi a baj, bébi<br />
- Szakított velem. – sírta. – Az az őrült—<br />
Oké, komolyan veszek mindannyiuknak egy szótárat a ballagásra.<br />
- Dobott. – kicsit elhúzódott, egyik ujjával a mellkasára bökött. – Engem! Faith Crosse-t!<br />
Hirtelen észrevette, hogy én is ott vagyok, és most felém irányította a haragját, ujjával<br />
felém bökve. – Ti… ti ketten… mindketten…<br />
- Őrültek vagyunk – segítettem ki.<br />
- Igen! Mindkettőtöket gyűlöllek! – visszafordult Ethan-höz, még szorosabban ölelte.<br />
– Nem is tudom, hogy egyáltalán miért szakítottam veled. Mintha megbabonázott volna.<br />
De az biztos, hogy már nagyon furcsának tűnik ez az egész.<br />
Sírni kezdett, még jobban szorította Ethan-t. Nekem egy kissé úgy tűnt túljátssza magát,<br />
de Ethan bevette a színjátékot. Megpaskolta a hátát húsos kezeivel.<br />
- Annyira hiányoztál. – szipogta Faith. – Miért jártam egyáltalán azzal a fiúval<br />
Egy részem nagyon is megkönnyebbült. Lucius kijózanodott. Ejtette Faith-et. Talán, de<br />
csak talán végre tiszteletben tartja a szerződést is…<br />
Az ujjongásom csak rövid életű volt. Faith lazított az ölelésén, megpördült, hogy a<br />
szemembe nézzen, szemei keskeny réssé szűkültek, ajka remegett a dühtől. Megint felém<br />
bökött az ujjával, összeszorított fogak és könnyek között beszélt. – Mond meg a drága
Lucius Vladescu-dnak, hogy senki—senki—nem dobhatja Faith Crosse-t! Még meg fogja<br />
bánni!<br />
Faith még mindig engem figyelt, amikor elértem a lépcső tetejét, és visszanéztem rá.<br />
– Meg fog érte fizetni! – kiabált utánam.<br />
Hittem neki.<br />
Minden, amit elindítottam azzal az egy bögre kilöttyent vérrel… Sokkal gyorsabban<br />
siklott ki az irányításom alól, mint azt valaha is hittem volna.<br />
Soha nem hittem volna el, hogy Frank Dormand képes lesz egybekötni Luciust a vámpír<br />
szóval. Mégis megtette. Most pedig Faith dühös volt Luciusra.<br />
Frank, akármilyen ostoba is volt, rátalált arra az átkozott tudásra. És Faith pont az az<br />
ember volt, aki ezt könyörtelenül fel is használja.<br />
Alábecsültem az ellenségeim.<br />
Lucius talán egy újonc hibájának nevezte volna a részemről. Egy olyan lány hibája, aki<br />
még nem készült fel, hogy vámpír klánok fölött uralkodjon. Annyi mindent kellett még<br />
megtanulnom, de nem volt elég időm.<br />
51. <strong>fejezet</strong><br />
- LUCIUS – HANGOM visszhangzott a közel üres tornateremben, kicsinek tűnt.<br />
A barlangszerű terem gyakorlatilag sötét volt, csak kevéske lámpa volt felkapcsolva. A<br />
pálya másik végében Lucius egyedül gyakorolta a kosárra dobást abban az ismétlődő,<br />
rituálészerű módon, ahogy már láttam: cselez, lecsap, visszaszerez… újra és újra és úja,<br />
sosem rontott el egy dobást sem. Sosem hibázott. Nem fordult meg a hangom hallatára,<br />
abban sem voltam biztos, hogy meghallott, átsétáltam hozzá a nagy parkettás talajon át.<br />
- Lucius – próbálkoztam újra, mikor elértem a végét.<br />
Átdobta a labdát a karikán, aztán hagyta, hogy elpattogjon, nyugtalanul fordult felém.<br />
Nem volt túl elégedett. – Jessica… hogy találtál meg<br />
- Láttam, hogy elmész a labdával, kinn pedig túl hideg van játszani. – körbepillantottam<br />
az üres tornateremben. – Úgy döntöttem megnézem, itt vagy-e.<br />
- Hogy jutottál be Az iskola zárva van.<br />
- Ugyanúgy, ahogy te. Kopogtattam az ablakon, ahogy a gondnok dolgozik. Ő mondta, hol<br />
talállak.
- Általában, csak kitámasztja nekem a gimnáziumhoz legközelebbi ajtót. – mondta<br />
Lucius. – Persze tettem róla, hogy megérje neki megszegni a szabályokat.<br />
Úgy tűnt, a düh egy része eltűnt Luciusból, mintha begyógyult volna a sebeivel együtt. És<br />
mégis, a régi Lucius sem tért vissza. A vámpír előttem olyan volt, mint egy teljesen új<br />
megtestesülése.<br />
- Jól vagy – kérdeztem. – Hallottam Faith-ről. Hogy szakítottál vele.<br />
- Igen. Úgy zajlott le, ahogy egy ilyen dolognak kell.<br />
Rájöttem, hogy Lucius és én nagyon közel állunk ahhoz a helyhez, ahol táncoltunk a<br />
karácsonyi bálon, ami egy emberöltőnyivel ezelőttinek tűnt, habár még csak pár hete<br />
történt. Amilyen közel, azon az éjszakán voltunk—vérünk szinte keveredett—olyan<br />
távolinak tűntünk most az üres tornateremben. Akár a terem másik végében is állhattam<br />
volna. Akár másik bolygón is állhattam volna.<br />
- Hibát követtem el, Lucius. Azzal, hogy megittam a vért. Hogy hagytam, hogy Faith<br />
meglássa.<br />
- Én sokkal rosszabb hibákat követtem el, Jessica. Ne aggódj feleslegesen.<br />
- De most Frank arról beszél, hogy vámpír vagy, Faith ideges, és mindenki pletykál. Még<br />
Mindy is eltávolodik tőlem, mert fél a pletykáktól.<br />
- Igen, elég sok dolog összejön, nem igaz – Lucius nem mosolyodott el kényszeredetten,<br />
mint ahogy vártam. Különös módon csendben volt. Majdnem természetfölötti módon<br />
nyugodt.<br />
- Mit fogsz tenni, Lucius<br />
Hátat fordított nekem, és felvette a labdát, könnyen egyensúlyozva a tenyerén.<br />
– Kosarazom, Jessica. És várok.<br />
- Lucius—<br />
- Jó éjt, Jessica. – mondta, elfojtott minden választ, amit adhattam volna, a labda<br />
hangjával, mikor az a fapadlóhoz pattant, a pályán csikorgó cipőjével, és a süvítéssel,<br />
ahogy átdobta a karikán a labdát. Újra, és újra, és újra.<br />
52. <strong>fejezet</strong><br />
- SZIA. – HÁTAMAT A tornaterem csempézett falának vetve leültem Mindy mellé, akit<br />
pont előttem állítottak ki. – Ez nagyon fájdalmasnak tűnt.<br />
Mindy nem nézett a szemembe. Úgy figyelte a kidobós játékot, mintha legalább egy<br />
millió dollárja múlna a kimenetelén.
- Csak egy labda.<br />
- De az idóta, Dane, egyenesen a fejedre célzott…<br />
Mindy kissé odébb csúszott a tornaterem padlóján. Még mindig nem nézett rám. – Nem<br />
fájt annyira.<br />
- Még mindig dühös vagy rám Vagy csak ki vagy borulva – kérdeztem végül.<br />
Mindy vállat vont. – Kicsit mindkettő, azt hiszem.<br />
- Ó. Mert az elején olyan volt, mintha mindig lett volna valami kifogásod, hogy miért nem<br />
tudunk együtt ebédelni, aztán már nem hívtál vissza telefonon… Két hétig rám se<br />
hederítettél, Min.<br />
Mindy a cipőfűzőjével babrált, olyan erősen koncentrált az újrakötésükre, mint egy öt<br />
éves kisgyerek. – Csak elfoglalt vagyok, ennyi az egész.<br />
- Nem vagy ennyire elfoglalt.<br />
Mindy végre rám nézett. – Sajnálom, Jess, de…<br />
- De mi<br />
- Ez csak túl furcsa nekem.<br />
- Szóval elhiszed a pletykákat.<br />
Visszafordult a kidobóhoz. – Nem tudom, mit kéne elhinnem. Te pedig nem mondod el.<br />
- Mert bonyolult. – mondtam. – De, ha nem tudsz megbízni bennem egy rövid időre, amíg<br />
megoldom—<br />
Mindy megint felém fordult, de ezúttal félelem volt a szemében. – Ez nem csak rólad szól,<br />
Jess.<br />
- Akkor miről<br />
- Ez… miatta van. Ő az, aki megváltoztatott. Csinált veled valamit. Csinált valamit Faithtel<br />
is. Megmutatta az embereknek a karcolásokat…<br />
Mindy-nek nem kellett bővebben kifejtenie, kit értett „ő” alatt: Luciust.<br />
- Minden normális volt, amíg ő nem jött ide, és változtatott meg téged. – mondta Mindy,<br />
hangjában szenvedés volt, mintha Lucius ellopott volna tőle valamit. És azt hiszem, az ő<br />
szemében valóban így is volt.<br />
- Ez nem Lucius hibája. – mondtam. – Úgy értem, ez senki hibája, mivel minden rendben<br />
van.
- Nincs rendben, Jess. – Mindy higgadtsága mintha összetört volna. – Tudod, kedvelem<br />
Lukey-t—kedveltem Lukey-t—de az emberek azt mondják, nincs valami rendben vele. Az<br />
emberek félnek.<br />
- Nincs semmi, amitől félniük kéne.<br />
Mindy mosolyogni próbált, de nem tudott. – Ha te mondod, Jess.<br />
- Még mindig átjössz a születésnapomra, igaz – kérdeztem. – A vacsorára<br />
A tizennyolcadik születésnapom már csak pár hétre volt. Mindy és én mindig együtt<br />
ünnepeltük a születésnapunkat. Ajándékokat cseréltünk, tortákat ettünk, kívántunk,<br />
együtt, négyéves korunk óta. Megráztam a kezét. – Ott leszel, igaz<br />
De az erő, amivel Mindy elhúzta a kezét, és ahogy körbepillantott, hogy látta-e valaki,<br />
hogy hozzáértem elárulta, hogy a hagyománynak vége.<br />
- Sajnálom, Jess. – mondta. Mintha elszorult volna a torka. – Nem tudok. Nem, ha ő is ott<br />
van.<br />
- Kérlek, Mindy…<br />
De esélyem sem volt meggyőzni őt, mert egy kóbor labda épp a fejem felett csapódott a<br />
falba. Figyelmetlen kiáltásom ráébresztette Larson edzőt, hogy Mindy és én csak<br />
üldögélünk, ezért megfújta a sípját. – Azonnal vonszoljátok ide a seggeteket, vagy<br />
futhattok pár kört. – ordította, erőszakosan csattogtatva a tenyerét. – Ne csak üljetek ott,<br />
elhíztok és lusták lesztek!<br />
Lassan álltam fel azzal a céllal, mint általában, hogy annyi időt pazaroljak el a<br />
tornaórából, amennyit csak tudtam, de Mindy azonnal talpon volt, a küzdelem közepébe<br />
vetette magát, felkapott egy labdát és olyan bosszúszomjasan dobta az osztálytársainkra,<br />
ami még engem is meglepett. Még sosem láttam Mindy Stankowicz-ot részt venni a<br />
testnevelés órán. Mindig az elsők között volt, akiket kiállítottak a játékokból, vagy valami<br />
sérülést színlelt. És ő volt a leghihetőbb színész, akit ismertem, ha görcsökről volt szó.<br />
Egy hónappal ezelőtt sikerült elhihetnie, hogy a menzesze három teljes hétig tartott. De<br />
most… Most Mindy csak úgy száguldott a parkettán, minden kóbor labdát felkapva, amit<br />
csak talált, úgy lőtt, mint valami géppisztoly egy gengszter filmben. Talán engem képzelt<br />
el a túloldalon, ahogy a falnak dőlök.<br />
- Gyerünk ide be, Packwood! – Larson edző ismét belefújt a sípjába. – Most!<br />
De én nem törődtem vele. Csak néztem Mindy-t pár pillanatig, aztán az öltöző felé<br />
indultam, határozott méltósággal vágva ki magam, amire úgy tűnt az edző képtelen volt<br />
nekem mondani, mivel meg sem próbált még egyszer utasítani.
53. <strong>fejezet</strong><br />
- MRS. WILHELM<br />
Felpillantottam a bonyolult firkáról, amit a füzetembe rajzoltam, hogy lássam, ahogy<br />
Frank Dormand ide-oda lengeti kövér kezét, hogy felkeltse a tanárunk figyelmét. Sosem<br />
láttam, hogy Frank bármire is felemeli a kezét, tehát arra gondoltam, vagy hasmenése<br />
van, és ki kell mennie… valójában nem jutott más az eszembe, amiért egy idióta, mint<br />
Frank felhívná magára a figyelmet tanulmányi órán. Továbbá, amit ez után mondott még<br />
inkább meglepett.<br />
- Igen, Frank – Mrs. Wilhelm is zavartnak tűnt.<br />
- Csináltam egy könyvbeszámolót.<br />
Micsoda<br />
- Ó, kedves. – Mrs. Wilheml láthatólag nem tudta, hogy most örülnie kellene, félnie, vagy<br />
mindkettő. – Készítettél egyet Csak mert nem voltál felírva…<br />
- Tudom. – mondta Frank. – De annyira érdekelt a könyv, hogy előreolvastam…<br />
Láttam, hogy Mrs. Wilhelm izgatott lett a nyilvánvaló aggodalma ellenére. Azt hallani,<br />
hogy egy diákja—különösen egy olyan lehangoló diák, mint Frank—előreolvasott… nos,<br />
úgy tűnt, mintha egy napon nyerte volna meg a lottót és talált volna szerelemre.<br />
– Valóban – kérdezte ismét, szemei kicsit csillogtak.<br />
Hirtelen belém hasított, hogy ez az egész talán rossz, nagyon rossz. Visszapillantottam<br />
Luciusra, kissé aggódva, de ő nem is figyelt, szemei homályosak voltak attól a különös<br />
nyugalomtól, amire szert tett.<br />
- És mit olvastál el – kíváncsiskodott Mrs. Wilhelm.<br />
- Drakulát. – jelentette be Frank. – És készen állok, hogy beszéljek róla.<br />
Jaj, ne. Kérlek, ne. visszapördültem a székemen. Valahogy most veszélyes talajra<br />
kerültünk. Frank és Faith kisütött valamit. Kérem, Mrs. Wilhelm. Mondja meg neki, hogy<br />
fogja be.<br />
- Nos, Frank, még hetek vannak hátra, míg elkezdjük Bram Stokert. – ámuldozott Mrs.<br />
Wilhelm.<br />
- Tudom, de tényleg izgatott lettem ettől a kiváló könyvtől. – mondta Frank. –<br />
Elgondolkoztatott sok dologról. Annyira szeretnék beszélni az osztálynak is róla.<br />
Mrs. Wilhelm még egy percig habozott, de a gondolat, hogy egy hanyag diákja izgatott<br />
lett egy könyvtől—hogy olyan dolgokra bukkant, amik elgondolkoztatták… egyszerűen
túl sok volt neki. – Ez esetben kérlek, Frank. Oszd meg a beszámolód. – helyet foglalt,<br />
ahogy Frank kikászálódott a padja mögül, és kibaktatott az osztály elé.<br />
A szívem zakatolni kezdett. Mindy-re pillantottam, de ő továbbra is előre meredt.<br />
Tudtam, érzi, hogy figyelem, de nem nézett a szemembe. Mégis mi a fene volt készülőben<br />
A hajdani legjobb barátnőm vajon tudta<br />
Frank kisimított egy gyűrött jegyzetlapot, és megköszörülte a torkát. Aztán olvasni<br />
kezdett a maga szörnyű, egyhangú módján. – Ami nagyon meglepő Bram Stoker Drakula<br />
című művében az, hogy egy olyan vámpír igaz történetén alapul, aki valóban<br />
Romániában élt. Ennek a vámpírnak a neve Karóbahúzó Vlad volt, ami hasonlít egy kicsit<br />
a Vladescu névre.<br />
Fogd be, Frank…<br />
Mögöttem Faith halkan felnevetett, és suttogott.. – Úú. – épp elég hangosan ahhoz, hogy<br />
Lucius és én meghalljuk.<br />
- Néhány ember azt állítja, hogy a vámpírok még léteznek. – folytatta Frank. – Ha<br />
körbenéztek az interneten, rengeteg információ van emberekről, akik vért isznak—<br />
emberi vért—és vámpírnak nevezik magukat. Ezek közül az őrültek közül legtöbb<br />
Romániában él, ahol gyakran megölik őket, mivel a normális embereknek nem kéne<br />
velük együtt élniük.<br />
Szünetet tartott és pontosan elnézett mellettem. Luciusra. Ne, ne, ne.<br />
- Franklin, nem hiszem, hogy ez illő. – hadarta Mrs. Wilhelm, és felállt.<br />
De Frank visszatért az olvasáshoz, sokkal gyorsabban, mielőtt bárki megállíthatta volna.<br />
– Még vérivó emberek nevei is fenn vannak az interneten. A legtöbb embernek, akik<br />
vámpírnak vallják magukat Vladescu az utóneve, mint Luciusnak. Micsoda furcsa<br />
véletlen.<br />
- Frank, ülj le, most! – parancsolt rá Mrs. Wilhelm.<br />
De már túl késő volt. A morgás már megkezdődött, mindenki esetlenül Luciusra nézett.<br />
Mindenki, engem kivéve. Én egyenesen előre bámultam, talán azért, mert a szívem<br />
megállt és gyakorlatilag halott voltam. Az ujjaim, amik az asztalt markolták, hidegnek és<br />
merevnek tűntek.<br />
- Rá tudtok keresni a neten. – tetézte Frank, nem is törődve a tanárunkkal. – Vámpírok.<br />
Pont, mint a könyvben. – megállt. – És ez lenne a beszámolóm.<br />
Frank összehajtogatta a lapját, és bedugta a hátsó zsebébe, önelégült vigyor volt az<br />
arcán. Egy mosoly, ami ugyanabban a pillanatban eltűnt, amikor egy árnyék haladt el a<br />
padomon.<br />
Lucius, ne menj ilyen messzire.
De természetesen egy vámpír herceg nem fog csak ülni, és hagyni, hogy játszadozzanak<br />
vele. Lucius az osztály elé sétált, a vigyor Frank arcáról teljesen eltűnt.<br />
- Szeretne is kilyukadni valamire a borzalmas, és elég rosszul kitervelt „beszámolójával”,<br />
Mr. Dormand – kérdezte Lucius, és küzdőállásba helyezkedett Frank előtt. Háttal állt az<br />
osztálynak, de láthattad a vállaiban a feszültséget. Mint egy izmos macska, aki épp<br />
lecsapni készül egy kövér egérre.<br />
- Lucius. – rohant feléjük Mrs. Wilhelm.<br />
Lucius azonban nem törődött vele. Frank fölé magasodott, mutatóujjával annak<br />
mellkasára bökve, és a táblához taszította. – Mert ha mondani szeretnél valamit, kevésbé<br />
kéne ködösnek lenned. Ahhoz sincs elég eszed, hogy körmönfont legyél.<br />
- Hozd a biztonságiakat! – utasította Mrs. Wilhelm Dirk Bryce-t, aki a legközelebb ült az<br />
ajtóhoz. – Szaladj!<br />
Dirk habozott egy másodpercig, mintha aggódna, hogy lemarad a jelenetről, ami épp<br />
kibontakozóban volt, aztán kilőtt a folyosó felé.<br />
Frank kioldalgott Lucius ujja elől, nagyot nyelt és az osztálytársaira nézett. Úgy tűnt,<br />
bátorságot nyer a jelenlétükből. – Amit mondani akartam az, hogy a szüleid megölték,<br />
mivel vérszívó vámpírok voltak. Nem elég világos<br />
- Franklin Dormand, azonnal hagyd ezt abba! – kiáltotta Mrs. Wilhelm, megragadta<br />
Frank vállát és távolabb ráncigálta Luciustól.<br />
- Azzal vádolsz, hogy vámpír lennék – kérdezte Lucius, követve a hátráló Frank-et<br />
lépésről lépésre. – Mert valóban—<br />
- Ne! – kiáltottam fel, felpattantam a székből és Luciushoz siettem. Megragadtam a karját<br />
és olyan erővel húztam, ahogy csak tudtam. – Ne kapd be Frank csaliját!<br />
Lucius megpördült, dühösen, mintha képes lenne fizikailag lerázni, de találkozott a<br />
tekintetünk és visszanyerte az irányítást maga fölött. Az az új, nyugodt beletörődés<br />
ismét ott ragyogott a szemében. Gyengéden lefejtette az ujjaim a karjáról. Megint meg<br />
akartam fogni, mintha le tudnám csendesíteni a kezemmel, de az utolsó pillanatban<br />
hagytam, hogy a karom lehulljon a testem mellé. Semmit nem tudtam már tenni.<br />
Az egész osztály hátborzongató csöndben volt, ahogy Lucius és én egymást néztük. Én<br />
némán könyörögtem, hogy ne mondjon többet, amivel elátkozhatja magát. Ne<br />
kezdeményezzen tényleges verekedést. Lucius pedig néma kihívással azt mondta „Ennél<br />
a pontnál mi a fenéért ne Miért ne kezdődhetne el a vég már most”<br />
Hallottad, hogy Frank, Mrs. Wilhelm és Lucius nehezen veszi a levegőt, ahogy mind arra<br />
vártunk, mi fog most történni. Ez volt a gyulladáspont. A káosz szélén billegtünk—vagy a<br />
nyugalomén.
Lucius valahogy elérte magában, hogy a nyugalmat válassza.<br />
Lassan visszafordult Frank-hez. – Legközelebb, ha mondani akarsz nekem valamit,<br />
szemtől szembe mond. És készülj fel egy olyan válaszra, amitől azt fogod kívánni,<br />
bárcsak lett volna annyi eszed, hogy csendben maradj.<br />
- Ez most fenyegetés – Frank megpördült Mrs. Wilhelm felé. – Nem fenyegethet meg!<br />
Ezért kicsapás jár az iskolából!<br />
- Elég, Frank! – mondta Mrs. Wilhelm. – Elég, most!<br />
Megérkeztek a biztonságiak, beviharoztak a szobába, de mi már csak álltunk középen,<br />
feszülten, de uralkodtunk magunkon. – Mi folyik itt – kérdezte az iskolai rendőr, látszott<br />
rajta mennyire lelkes, hogy elbánhat néhány személlyel.<br />
Vártam, hogy lecsapjon a kalapács, de legnagyobb meglepetésemre Mrs. Wilhelm nem<br />
mondta el a teljes történetet. Kicsit remegett a hangja, de biztosan állt a lábán, ahogy<br />
beszélt. – Semmi nem történik. Csak egy kis félreértés volt. Most már minden rendben<br />
van.<br />
Frank szemei tágra nyíltak, és Luciusra mutatott. – De ő épp most fenyegetet—<br />
- CSENDET! – mennydörögte Mrs. Wilhelm, sokkal több erővel, mint valaha is hallottam<br />
tőle. – CSEND LEGYEN, FRANK!<br />
Beletelt pár másodpercbe, mire rájöttem, mit is csinál. Védte Luciust. Az engedelmes<br />
diákját. Az egyetlen tanítványát, aki úgy szerette az irodalmat, mint ő. Lehet, hogy<br />
vámpír, de Mrs. Wilhelm számára Lucius Vladescu mindig az a bizonyos fiú marad a<br />
hátsó sorból, aki érti a metaforákat, elhomályosul mellette a szimbolizmus, és egy<br />
Heathcliff nevű, kitalált karakter árnyas szenvedélye. Jó öreg Mrs. Wilhelm: Megvédené<br />
Luciust egy zúgó szélrohamtól is, amíg az osztályában van. Szívemben némán köszönetet<br />
mondtam neki.<br />
Sajnos, Lucius nem élhette az egész életét angol irodalmon.<br />
Ahogy az osztály kimenetelt a teremből, Faith Crosse-ra pillantottam. Egy önelégült,<br />
ámult, elégedett mosoly halvány jele pislákolt —vagy terjedt— fel vattacukorrózsaszín,<br />
csillogó ajkán.<br />
- JESS, FÚJD EL a gyertyákat.<br />
54. <strong>fejezet</strong><br />
A tizennyolcadik születésnapom. Életem egyik fénypontjának kellett volna lennie, de<br />
borzalmas volt. Lehangoló. Nem voltak barátaim, és még bulim se. Az egyetlen
vendégem, természetesen, Dorin nagybátyám volt, akinek állandó jelenlétét végre<br />
felfedtük a szüleim és Lucius előtt is.<br />
Nagybátyám az asztalnál ült, mindent megfigyelt apró, fényes szemeivel. – Ez olyan<br />
bájos. – mondogatta folyton. – Olyan klassz.<br />
- Csöpög a viasz. – noszogatott anya. Készített egy vegetáriánus tortát rizsszirupból,<br />
szójatejből, és édesítetlen almaléből. Egy igazi tömegvonzót. De elfújtam a gyertyát, hogy<br />
boldoggá tegyem. A gyertyák sercegtek és kialudtak. Nem fáradtam vele, hogy kívánjak<br />
valamit.<br />
- Éljen! – mondta anya, próbálta feldobni a bulit.<br />
Lucius engem figyelt az asztal túloldaláról, ahogy anya felvágta a hamis tortát. Ha van<br />
rosszabb egy dühös vámpírnál, akkor az a kifürkészhetetlen fajta. Senki nem tud olyan<br />
homályos szemeket mutatni, mint egy vámpír. Visszanéztem rá, próbáltam nem<br />
hiányolni azt a személyt, aki előttem volt. Nem használt. Akkor is hiányzott. Ha legalább<br />
beszélne velem… Biztos magányos volt. Mindenki elkerülte az iskolában, suttogtak a<br />
háta mögött, Frank könyvbeszámolójának híre elterjedt a folyosón, még több<br />
nyomatékot adva az eddig is keringő pletykáknak. A tény, hogy Lucius úgymond<br />
elismerte, élőhalott, egyenesen Mrs. Wilhelm osztálya előtt, sem segített lenyugtatni a<br />
dolgokat.<br />
Hirtelen, nem is volt olyan szokatlan, hogy a „vámpír” szót suttogják a Woodrow Wilson<br />
Gimnázium folyosóin.<br />
- Hé, ez nagyszerű! – mondta apa, és villájával beletúrt a tortaszeletébe.<br />
Most komolyan elhiszi ezt<br />
- Van számodra egy ajándékunk. – mosolygott anya, átnyújtott nekem egy dobozt vidám,<br />
citromsárga és rózsaszín gyűrtpapírba csomagolva, amit körülbelül tíz éves korom óta<br />
hasznosítunk újra.<br />
- Ó, ajándékok. – kiáltott fel Dorin, és összecsapta a tenyerét. – Imádom az ajándékokat.<br />
Óvatosan kibontottam a papírt, amit anya aztán el is tett, hogy a következő évben is<br />
felhasználhassák. A dobozban egy vadonatúj, high-tech számológép volt és egy kártya,<br />
mely szerint megújítottam az előfizetésem a Matek Zsenik magazinjára. Nyugtalan<br />
pillantást vetettem a szüleimre. Tudták, hogy kiléptem a matek csapatból.<br />
- Talán egy nap megint érdeklődni fogsz. – mondta anya.<br />
Tudtam, hogy valójában mit akar mondani: Talán megint önmagad leszel. Túl leszel<br />
Luciuson és az életed megy tovább.<br />
- Köszönöm anya, apa. Pompás ajándék.
- Lucius, nincs neked is ajándékod Antanasia számára – bökte oldalba Dorin.<br />
Lucius ekkor tért magához valami privát álmodozásból. – De, de. Természetesen.<br />
- Tényleg, Lucius – Olyan közömbös volt, annyira elfoglalt saját magával, hogy<br />
egyáltalán nem is vártam, hogy vásárol nekem valamit.<br />
Várakozva figyeltem, ahogy benyúlt a nadrágja zsebébe, és kihúzott egy dobozt. Egy<br />
aprócska dobozt. Piros bársony volt. Olyan fajta, amiben gyűrűket adnak. Eljegyzési<br />
gyűrűket.<br />
Mindkét szülőmnek elakadt a lélegzete. Hallottad, ahogy a levegő fütyül a szájukon át.<br />
Ahogy kifújta a levegőt, a rettenetes torta néhány morzsája kiesett apa nyitott szájából.<br />
Hirtelen, az én szívem is zakatolni kezdett.<br />
Lucius átcsúsztatta a dobozt az asztalon. – Tessék. Boldog születésnapot. Sok jót kívánok<br />
neked.<br />
- Ó, istenem. – mondta anya. – Nem vagyok benne biztos, hogy…<br />
Kényszerítettem az ujjaim, hogy ne remegjenek, ahogy a doboz felé nyúltam és<br />
kinyitottam. Vajon az lesz Lucius megváltoztatta a véleményét Beteljesítjük a<br />
szerződést<br />
De nem.<br />
Belül, egy apró, tiszta fehér bársonyon nem egy gyűrű feküdt, hanem egy nyaklánc, ami<br />
olyan mély bordó volt, hogy szinte feketének hatott.<br />
Gyönyörű volt.<br />
Gyűlöltem.<br />
Majdnem megszédültem a csalódástól, ami elöntötte a mellkasom, nehezen vettem tőle<br />
levegőt. A gyűrű méretű dobozt látva tényleg azt gondoltam, hogy Lucius megváltoztatta<br />
a döntését a szerződés teljesítését illetően. Egy röpke pillanatig elképzeltem magunkat<br />
együtt. Az egész közös jövőnk lepergett előttem. Én. Lucius. Béke a vámpírok között.<br />
Biztonságban, egymás karjaiban, nem számított mivel fenyegettek a Vének, vagy a<br />
diáktársaink. Egy röpke pillanatig elhittem, hogy az apró doboz ennek az ígéretét<br />
hordozza.<br />
De persze, ahogy átnéztem az asztal fölött Luciusra, rájöttem, hogy a reményeim<br />
abszurdak voltak. Az övé nem egy olyan férfi testtartása volt, aki megkérné egy lány<br />
kezét. Egyenesen ült, szemei közömbösek, teljesen elmerült új, nyugodt, érdektelen<br />
állapotában. Lucius Vladescu nem egy udvarló volt, aki házasodni készül. Ő egy vámpír<br />
volt, aki halálra volt ítélve. Várt arra, ami felé tartott.
Sikítani akartam és áthajítani a nyakláncot a szobán, mint egy durcás gyerek, aki nem<br />
kapta meg a játékot, amit akart. De nem egy durcás gyerek voltam. Egy letört fiatal hölgy<br />
voltam, és mutatnom kellett legalább egy kis hálát, amit nem éreztem.<br />
- Köszönöm. – sikerült kimondanom. – Nagyon szép. – Aztán becsuktam a dobozt és<br />
félretoltam. – Kissé fáradt vagyok. Ha nem bánjátok, most felmegyek.<br />
Szüleim mindketten szomorúnak és kimerültnek tűntek és rájöttem, hogy őket is<br />
magával rántotta a túlságosan látható szenvedésem, és az aggódás irányomban és Lucius<br />
iránt. Hátratoltam a székem, odamentem anyuhoz és szorosan megöleltem. – Nagyon<br />
szépen köszönöm ezt a csodálatos születésnapot. Te vagy a legjobb anya a világon.<br />
– apuhoz léptem. – Te pedig mindenidők legjobb apukája.<br />
- Te pedig egy gyönyörű fiatal hölgy, Jessica. – mondta apa, de hangja elcsuklott.<br />
– Mindketten büszkék vagyunk rád.<br />
Kiszabadultam apa öleléséből, majd bólintottam Dorin és Lucius felé. – Jó éjt, és<br />
köszönöm. – mondtam.<br />
- Jó éjszakát, Antanasia. – csicseregte Dorin. – Sok jót kívánok.<br />
Lucius egy szót sem szólt. Csak ült ott, és bámulta az elutasított ajándékot.<br />
Megőriztem a higgadtságom, míg fel nem értem a szobámba, még az után is, hogy<br />
hallótávolságon kívül voltam a családomtól. Még akkor is, mikor felvettem a hálóingem,<br />
nem engedtem a könnyeimnek. Visszatartottam őket, míg ágyba másztam, beletemettem<br />
a párnába az arcomat, elfojtottam a könnyeket, így senki nem hallhatta meg. Nem<br />
akarom, hogy a szüleim ennél is jobban aggódjanak, mint most.<br />
- Jessica.<br />
A hangja az ajtóból jött.<br />
Megfordultam, hogy láthassam a könnyeimen át Lucius ajtóban ácsorgó, hullámzó<br />
alakját. Megtöröltem a szememet, kínosan éreztem magam, hogy síráson kaptak.<br />
Belépett a szobába, csendesen becsukta maga mögött az ajtót, hozzám lépett és leült az<br />
ágyra.<br />
- Kérlek, ne sírj. – vígasztalt. – Nincs miért sírnod. Ez a születésnapod.<br />
- Minden rossz. – tiltakoztam, ledörgölve a tenyeremmel a könnyeket.<br />
- Nem, Jessica. – vígasztalt Lucius, és elhúzta a kezem. Gyengéden végighúzta a<br />
hüvelykujját a szemem alatt, egyesével törölve le a könnycseppeket. – Számodra, a<br />
dolgok jól fognak alakulni. Ez boldog nap neked. A tizennyolcadik születésnapod egy<br />
fontos mérföldkő. Kérlek, nem szeretem, ha sírsz.<br />
- Egy boldog nap – hitetlenkedtem.
- A doboz… azt hitted, valami más van benne. – mondta Lucius. – Láttam az arcodon.<br />
Csalódott voltál. Azt hitted, megváltozott a szívem…<br />
- Igen. – mondtam, még mindig szipogva.<br />
- Nem, Jessica. – mondta a fejét rázva. – Soha. El kell felejtened mindent.<br />
- Nem tudok. – mondtam, és felé nyúltam. De Lucius felállt, olyan gyorsan, mintha félne<br />
attól, hogy megérintsen, én pedig tudtam minden higgadt közönye ellenére, hogy egy<br />
része még mindig vonzódik hozzám. Hogy mindig is vonzódott hozzám, ahogy én is—és<br />
tettem is mindig—hozzá.<br />
- Nem adtál lehetőséget, hogy megmagyarázzam az ajándékom. – mondta, benyúlt a<br />
zsebébe és ismét elővette a dobozt. Felém nyújtotta. – Sokkal jobb neked, mint egy<br />
gyűrű. Jobb, mint egy ígéret… miről is Örökkévalóságról egy elátkozott vámpírral<br />
- Semmi nem tudott volna boldogabbá tenni, mint az, ha beleegyezel a szerződésbe.<br />
– mondtam, továbbra sem akartam átvenni a dobozt.<br />
- Ó, Jessica, felejtsd el azokat az elképzeléseket azért, amit tényleg ajánlani tudok.<br />
–megint kinyújtotta a kezét, tenyerén a dobozzal. – Nem ismerted fel a tartalmát<br />
Összezavarodtam, de felálltam és kíváncsian a dobozért nyúltam. – Felismerni<br />
- A fényképről. Tudom, hogy megnézted őt, Jessica. Tudtam, hogy meg fogod, ha<br />
elérkezettnek láttad az időt. Amikor készen álltál.<br />
Az anyám. A nyaklánc volt a fotóról, amit a könyvembe rejtett. Megint felnyitottam a<br />
fedelet. – Ó, Lucius. Hol szerezted<br />
- Neked tartogatták Romániában. Hogy ezen az eseményen átadhassák. Az anyád<br />
legkedvesebb tulajdona volt, és az én megtiszteltetésem, hogy egy ilyen fontos örökséget<br />
átnyújthatok. Remélem, hogy sok évig fogod jó egészségben, jó szerencsével hordani.<br />
Az asztalomhoz sétáltam, és felemeltem az ezüstkeretes fotót, ránéztem a vérvörös kőre,<br />
ami anya torkát ölelte körbe. A követ, amit most a másik kezemben tartottam,<br />
kézzelfogható bizonyítékát Michaela Dragomir létezésének. Egy igazi kapocs volt vele. A<br />
kő a bársonyon feküdt, olyan vörös volt, mint egy igazi szív. Egy szív, amit anyámtól<br />
nekem adtak.<br />
Lucius mögém lépett, és a vállamra tette a kezét. – Hát nem olyan gyönyörű, erős és<br />
fenséges… mint te – kérdezte.<br />
- Te tényleg hiszel ebben<br />
- Igen. – mondta Lucius. – És úgy gondolom, végre te is hiszel benne.<br />
- Akkor—
- Nem! – Lucius még csak nem is hagyta, hogy felhozzam a szerződést.<br />
Visszatettem a fényképet az asztalra és megfordultam, hogy belenézhessek a tükörbe.<br />
Kivettem a nyakláncot a dobozból, és a torkom elé emeltem.<br />
Lucius követett engem, a tükörképemet figyelte. – Engedd meg. Kérlek. – ismét mögém<br />
lépett, kivette a finom láncot a kezemből. Félresöpörtem a nyakamról a hajamat, Lucius<br />
feltette rám a nyakláncot és bekapcsolta.<br />
A kő hideg volt a bőrömön, éppúgy, ahogy a vámpíranyám érintése lett volna. Ahogy<br />
figyeltem magamat a tükörben, az erő, ami bennem növekedett—az ő ereje—még<br />
erősebben hullámzott. A kapcsolat, amit kitaláltam köztem és Michaela Dragomir között<br />
végre összeforrt, ennek a törékeny láncnak a bekapcsolásával, és szinte hallottam, ahogy<br />
suttog a fülembe. „Ne mondj még le róla teljesen, Antanasia. Ez nem ránk vall. Az akaratod<br />
épp olyan erős, mint az övé, az ő szerelme is olyan erős, mint a tiéd.”<br />
Szembefordultam Luciusszal, nem vártam meg, míg elhúzódik, vagy közelebb von<br />
magához, vagy, hogy egyáltalán megmozduljon. A mellkasára helyeztem a kezem, felfelé<br />
csúsztattam, és a nyaka köré fontam a karjaim.<br />
- Antanasia, nem lehet… - Lucius erős kezeivel megszorította a csuklómat, biztosan azért,<br />
hogy eltoljon.<br />
- De lehet. – ígértem neki, határozottan tartottam, ujjaim összefontam a tarkóján,<br />
belefűzve fekete hajába.<br />
- Miért nem tehetem azt, amit kéne – mordult fel, túl könnyen feladta, nem csak<br />
elfogadta az ölelésem, de válaszolt is rá. – Mostanra már el kellett volna mennem… Attól<br />
félek, csak pazarolom az időmet azzal, hogy a közeledben vagyok. És miért Még egy pár<br />
pillanatig azelőtt, hogy már semmi leszek, csupán egy emlék Egy tragikus <strong>fejezet</strong> egy<br />
fiatal hölgy naplójában<br />
- Ezért a pillanatért maradtál. – mondtam, ekkor hagytam neki, hogy átvegye az<br />
irányítást, tudtam, hogy ezt akarja. Birtokomban volt az erő, amire szükségem volt.<br />
Visszahúztam őt a hideg távolságtartásból. Most azt akartam, hogy Lucius megcsókoljon<br />
engem. Hogy megharapja a torkomat. Hogy beteljesítse, amire mindketten olyan régóta<br />
vágyunk. Mióta először fölém hajolt a konyhában azon a napon, mikor megérkezett a<br />
házunkba, a keze az államat simogatta. Mióta találkozott a tekintetünk és megkérdezte,<br />
„Tényleg olyan visszataszító lenne, Antanasia Velem lenni”<br />
Még akkor is tudtam legbelül, hogy messze nem lenne visszataszító. Hogy mérföldekre<br />
és mérföldekre lenne a jótól. Hogy talán csak boldogság lenne.<br />
Lucius csupán egy pillanatig habozott, ahogy a szemembe nézett. – Kevésbé sem vagyok<br />
veszélytelen számodra, Antanasia. – suttogta. – Akármit is teszünk… csak ma éjjelre szól.<br />
Nem változtat semmin. Elmegyek, hogy szembenézzek a végzetemmel, te pedig itt<br />
maradsz, hogy a saját utad járd.
- Ne gondolj most erre. – könyörögtem. Mert nem hittem el, hogy amit teszünk ma este,<br />
nem fog változtatni semmin. Hittem, hogy mindent megváltoztathat. – Csak felejtsd most<br />
el a jövőt.<br />
- Ahogy kívánod, hercegnőm. – mondta Lucius, behunyta a szemét és átadta magát<br />
nekem. Lehajolt, hogy vad, hideg ajkait az enyémre szorítsa, először gyengéden, majd<br />
egyre hevesebben.<br />
Mélyebbre vezettem az ujjaim a hajában, magamhoz húztam, és mikor ezt tettem Lucius<br />
apró, éhes hangot hallatott, kezét fürtjeim sötét kuszaságába csúsztatta, keményebben<br />
csókoltuk egymást, mintha ki lennénk szomjazva egymásra. Mintha felfalnánk egymást.<br />
És ahogy csókolóztunk, tényleg csókolóztunk, valami darabokra tört bennem, mint<br />
valami hasadó atom, kitört egy szétpattanó atommag minden erejével. És mégis, különös<br />
módon nyugodt is voltam. Mintha megtaláltam volna a helyem a világban, a káoszban, és<br />
mintha Lucius és én összezárva mehetnénk végig a végtelen időn, mint a pi, végtelenül<br />
létezve, irracionálisan, átpörögve az időn.<br />
Ajkai a torkomra kúsztak, szemfogaim sajogni kezdtek agyarainak érintésére, amik most<br />
a bőröm simogatták élesen. Fogával végigkövette a nyakam vonalát, egészen le addig,<br />
ahol a vérvörös kő pihent, a szegycsontomig.<br />
- Lucius, igen. – bíztattam, olyan nagyra nyújtva a torkomat, amennyire csak tudtam,<br />
felajánlva és könyörögve. – Ne állj meg… Kérlek, ezúttal ne állj meg…<br />
Ha megharapna, akkor az enyém lenne… Mindig…<br />
- Nem, Antanasia. – küzdött magával, de ismét magamhoz húztam, éreztem, ahogy<br />
agyarai a húsomba szúrnak, majdnem eléggé ahhoz, hogy átszúrják a bőrt, a saját fogaim<br />
még inkább nekifeszültek az ínyemnek, majdnem átszakították.<br />
- Igen, Lucius… a fogaim… érzem őket…<br />
- Nem! – Lucius ekkor visszanyerte az önuralmát, de ez csak törékeny volt, karját körém<br />
csúsztatta, hogy kezébe vehesse az arcomat, elhúzódott megint, hogy a szemembe<br />
nézhessen.<br />
- Túl közel kerültünk, Antanasia… A csóknak elégnek kéne lenni közöttünk. Nem én<br />
leszek az, aki elátkoz téged, nem számít, mennyire kívánom. Nem foglak téged is<br />
belerángatni a pusztulásba.<br />
- Nem értem… - Olyan közel voltunk…<br />
- Kérlek, sose bánd ezt meg, Antanasia. – esedezett nekem, tekintete a higgadt és közöny<br />
ellentéte volt. Izgatottnak, megrázottnak, majdnem elkeseredettnek tűnt hirtelen.<br />
– Kérlek, ne légy dühös mikor elmegyek, vagy megváltozom. Kérlek, emlékezz arra, hogy<br />
ez milyen volt, ami számomra a mindent jelenti. Arra a férfira emlékezz, aki most<br />
vagyok.
- Nem fogsz megváltozni, Lucius. – ígértem, megragadtam a csuklóját, nem értettem.<br />
Amit az előbb tettünk… biztos, hogy mi ketten, együtt, megpecsételhetjük a szerződést és<br />
megállíthatjuk a háborúkat, minden kihívásra felelni tudnánk. Vámpír nemesek voltunk.<br />
És együtt voltunk. – Nem mész sehova. – bizonygattam neki. – Most már minden<br />
rendben van. Minden rendben lesz.<br />
- Nem, Antanasia. Nem, nincs rendben. Sosem lesz.<br />
Addig a pillanatig észre sem vettem, míg a hálószobám ablakán be nem szűrődött egy<br />
villogó, piros fény, és őrült vérmintákat nem festett a falra.<br />
- Lucius. Mi történik<br />
Nem válaszolt. Még mindig ölelt, mikor apa rontott be a szobába.<br />
- Lucius, itt van a rendőrség. – mondta apa. Furcsa mód higgadt volt. – Egy lány azt állítja,<br />
megharapta egy vámpír, és téged azonosított.<br />
- Lucius – felnéztem rá, kétségbeesetten vártam a választ.<br />
De Lucius csak még egyszer megcsókolt, könnyedén az ajkamon, majd apámhoz fordult.<br />
– A legjobb az lesz, ha ezzel egyedül nézek szembe, Mr. Packwood. – mondta. – Kérem—<br />
ezúttal hadd birkózzak meg ezzel az önök segítsége nélkül.<br />
Apa habozott, aztán félreállt, elengedte Luciust, engem pedig szorosan átkarolt, mikor<br />
követni próbáltam.<br />
55. <strong>fejezet</strong><br />
- CSAK FELÜLTETI LUCIUST. – mondtam a szüleimnek. – Faith megesküdött, hogy<br />
visszavág Luciusnak, amiért szakítani mert vele. Az egészet kitalálta.<br />
Olyan pillantásokat vetettek egymásra, ami elárulta, bizonytalanok.<br />
- Lucius napokkal ezelőtt szakított Faith-tel. – tettem hozzá, védve őt. – És biztos vagyok<br />
benne, hogy azért, mert félt, hogy megharapja őt. Tudta, hogy kezdenek a dolgok<br />
kicsúszni az irányítása alól, de leállította magát.<br />
Anya a tányérokat mosogatta a félresikerült bulimról. – Jessica, Lucius valami egész<br />
máson megy most keresztül, saját magával küzd. Nem lehetünk biztosak benne, hogy mi<br />
történt.<br />
- Semmi nem történt!<br />
- És a szobádban is csak „semmi” történt – kérdezte apa. – Túlságosan beleszerettél<br />
Luciusba ahhoz, hogy tárgyilagos legyél, Jessica.
- Ő egy Vladescu. – tette hozzá anya, és tányérokat tett a mosogatóba. Nagyon<br />
nyugtalannak tűnt. – Nem akar az lenni, de talán nem tudott ez ellen az oldala ellen<br />
harcolni. Talán még veszélyes is volt engedni, hogy itt éljen. Többé nem vagyok benne<br />
biztos, hogy jót tettünk vele.<br />
- Egyszerűen nem vagytok igazságosak. Csak azért, mert a nagybátyái rettenetesek, nem<br />
kell még Luciusnak is szörnyetegnek lennie! Nem harapta meg Faith-et! Kérlek, menjünk<br />
el a rendőrőrsre.<br />
A szüleim még egy bizonytalan pillantást váltottak. Aztán apa szólalt meg. – Jessica, nem<br />
számít, hogyan érzel, Lucius arra kért hagyjuk, hogy ezt egyedül intézze el. Tiszteletben<br />
fogjuk tartani a kérését. Ahogy te is.<br />
- Most már tizennyolc vagyok. – mutattam rá. – Nem kell az engedélyetek, hogy<br />
megtehessek valamit.<br />
- De szükséged van egy autóra. – jegyezte meg anya.<br />
A hátsó ajtóhoz siettem az akasztóhoz, ahol a szüleim a kulcsokat tartották. Eltűntek.<br />
– Hol vannak a kulcsok<br />
- A saját érdekedben van, Jessica. – mondta apa. – Túl mélyen beleástad magad ebbe a<br />
Lucius dologba. Vissza kéne venned kicsit.<br />
- És a mi felelősségünk, hogy megvédjünk téged. – tette hozzá anya. – Természetesen, mi<br />
is segíteni szeretnénk Luciusnak. De te vagy az első nálunk.<br />
Elárulva éreztem magam, ahogy néztem őket.<br />
- Most nem akar minket, Jessica. Megtettünk mindent, amit tudtunk. – mondta apa.<br />
A telefon csörgött, én pedig felkaptam a kagylót. – Lucius<br />
- Nem, itt Mindy.<br />
- Most nem tudok beszélni—<br />
- Luciusról van szó. – mondta Mindy. Pánik volt a hangjában.<br />
- Mi az Mi folyik itt<br />
- Nem tudom, hogy el kéne-e mondanom neked.<br />
- Csak mond, Mindy. Kérlek.<br />
- Egyszerűen elszabadultak. – mondta. – Azt mondják, meg fogják verni azért, amit<br />
Faith-tel tett. Frank mindenkit felbuzdított ezzel az egész vámpír dologgal. Megőrültek!<br />
Megszorítottam a kagylót. – Mit hallottál pontosan
- Néhány srác… Várnak Luciusra. Jake Zinn istállójába fogják vinni és „móresre tanítani”.<br />
– szünetet tartott. – Aggódom érte, Jess. Nem tudom mit tett veled—<br />
- Semmit!<br />
- De aggódom érte. A vérről beszélnek, ami rajtad volt, meg a karcolásokról Faith-en, és,<br />
hogyan gyógyult meg olyan gyorsan a lába… meg arról a sok dologról, amit a neten<br />
találtak Lucius családjáról, Jess. – megint hallgatott. – Faith is hallotta, hogy vámpírnak<br />
nevezted. Az istállóban.<br />
Azon a napon az istállóban nagyon régen. Már megint, sokkal rosszabbá tettem a dolgokat<br />
Lucius számára. Én… Én vagyok a veszélye…<br />
- Folyamatosan vámpírokról és karókról beszélnek. – sírta Mindy.<br />
- Karókról – a kagyló majdnem kicsúszott a kezemből.<br />
- Igen, Jess. Karókat is visznek, mint a középkorban, vagy ilyesmi! Arra az esetre, ha<br />
tényleg vámpír! Megőrültek!<br />
Karók. Irányíthatatlan emberek. Tömegek. A szüleimet is így ölték meg…<br />
Küzdöttem, hogy nyugodt maradjak. – Megmondták, hogy mikor akarják megcsinálni<br />
- Ma este. Később, ma este. Akkor akarják elkapni Luciust, mikor kijön a rendőrőrsről…<br />
Mindenki hallott róla, hogy letartóztatták…<br />
Hát persze. A pletykadaráló valószínűleg bevadult. – Kösz, Mindy.<br />
- Én… Én tudom, hogy mostanában nem voltunk barátok… de ez—ez őrület. Gondoltam<br />
tudnod kell.<br />
- Mennem kell.<br />
- És Jess<br />
- Igen<br />
- Boldog születésnapot.<br />
- Szia, Mindy. – letettem a kagylót, kirohantam az ajtón, mielőtt a szüleim megállíthattak<br />
volna, és az istállóhoz rohantam, hogy felnyergeljem Belle-t.<br />
DRÁGA VASILE!<br />
56. <strong>fejezet</strong>
Kérlek, nézd el a Mount Gretna Rendőrőrs logóját az ismerjük be, nagyon is olcsó<br />
levélpapíron. Szerencsés vagyok, hogy egyáltalán van valami, amire írni tudok neked.<br />
Úgy tűnik, azzal vádolnak, hogy „megtámadtam” egy helybéli lányt, Faith Crosse-t, és<br />
megharaptam a nyakát. Hamarosan befejezik a „feldolgozásom”(mint a helyiek híres<br />
spagettijét!), szóval ez most „rövid és kedves” lesz, ahogy az amerikaiak mondják. Ami<br />
sokkal fontosabb, NEM mélyesztettem bele a fogaimat abba a kibírhatatlan lányba. Teljes<br />
mértékben megjátszotta a sérülést. A rendőrség az orrom alá dugott egy halom „sokkoló”<br />
fényképet, és az arcomat figyelték. Nem tudtam nem nevetni. Harapásnyomok, igen. Na de<br />
hogy vámpírtól Nem. Habár okos színlelő. Faith mi, ha nem okos. És valóban bámulatra<br />
méltóan hozzáedződött a fájdalomhoz. Úgy tűnt, a sebek nagyon is mélyek. Volt még<br />
néhány nagyon jó zúzódása is. Bravó. Kiváló munka.<br />
Egy nagyon is sötét időben még élveztem is Faith csavaros természetét. Most az enyelgés<br />
visszajön, hogy megharapjon. Majdnem ízletesen ironikus, nem<br />
Lényegtelen, úgy érzem, hogy ebben a kis faluban a hangulat jelenleg nagyon is<br />
megbocsájthatatlan. Habár úgy tűnik, hogy „feltételes szabadlábra” bocsájtanak, mielőtt<br />
hivatalosan is megvádolnak, erős a gyanúm—egy vámpír ösztön—hogy „a játéknak vége”.<br />
(Muszáj megnézned néhány régi amerikai krimi-drámát, ami elérhető DVD-n. Van egy<br />
bizonyos gúnyosan humoros érzékük, ami összekapcsolja őket a vámpírokkal.)<br />
Vagy, hogy úgy fejezzem ki magam, hogy te is értsd, a tömeg gyülekezik, ami miatt<br />
aggódtam is egy ideje.<br />
Azért írok, mert tudom, hogy vágytál az élvezetre, hogy te magad pusztíthass el, amiért<br />
megtagadtalak. Hogy megszegtem a szerződést, és felrúgtam a tervedet. Ó, kétségtelenül<br />
mennyire szomjaztál rá, hogy mélyen belém döfhesd a karót. De most az annyira-áhítottfeladat<br />
egy csapat nevetséges tinédzser kezébe fog kerülni. Bizonyos értelemben<br />
kicseleztek, Vasile. Gonosz tőlem, hogy olyan boldog vagyok, amiért megfoszthatlak attól,<br />
amire annyira vágytál És mégis egy bizonyos örömet is érzek, amiért mindig azt fogod<br />
kívánni, bár te tehetted volna meg…<br />
Tehát, készségesen megyek a sorsom elébe itt a szerény, Libanon megyében,<br />
Pennsylvaniaban. Úgy tűnik, a történelem ismétli önmagát. Még egy Vladescu semmisül<br />
meg. Igyekeznem kell, hogy olyan bátran és higgadtan menjek, mint a szüleim. Hogy fenn<br />
tartsam a család becsületét—ami jóval több, mint amit te tettél az én szememben, Vasile.<br />
Jessica nevében is írok. Sosem haraptam meg, Vasile. Továbbra is egy amerikai tinédzser<br />
marad. Hagyd élni. Az álom egy Dragomir hercegnőről véget ért.<br />
Van még valami, amit mondanom kéne Furcsának tűnik, hogy én, aki előszeretettel<br />
kalandozik el levélíráskor, az utolsó üzenetem ilyen kurta. De az igazat megvallva, végezte<br />
—több, mint egy értelemben is. (Ki tud ellenállni az akasztófahumornak Hát nem a<br />
bátorság jele, ha valaki nevetni tud a saját halálán is)
Ezt most az Egyesült Államok Postájára bízom. Nagyon megbízható szervezet. Ritka az a<br />
bürokrácia, amire valaki rábízza, hogy szállítsa el az utolsó szavait valakinek. Mégis<br />
magabiztos vagyok, hogy gyorsan elér hozzád.<br />
Vér szerint és emlékeidben is unokaöcséd,<br />
Lucius<br />
57. <strong>fejezet</strong><br />
BELLE KANTÁRJA DÜBÖRGÖTT az esős éjszakában. Majd megfagytam a hátán. Késő tél<br />
volt, és az éjszaka még mindig fagyosan hideg volt, a havas eső az arcomba csapott,<br />
elolvadt a vékony ingemen. Nem volt idő kabátot venni.<br />
- Gyerünk, Belle. – sürgettem, sarkammal az oldalába böktem, noszogattam a kancám,<br />
hogy gyorsabb legyen. Mintha megértette volna, milyen sürgős, csak úgy repült át a<br />
fagyott udvaron. Reméltem, hogy nem akad bele a lába egy mormota lyukba, és bicsaklik<br />
ki a bokája. Az éjjel sötét volt, mi pedig olyan óvatlanul szeltük át az ismeretlen terepet.<br />
Mentsd meg Luciust… Mentsd meg Luciust… Ezt hallottam a fülemben dübörögni, minden<br />
patadobbanással.<br />
Előttem végre ott magasodott a Zinn istálló, sápadt szürkén, mint valami sírkő a magas<br />
ég felé. Apró kiáltás hagyta el az ajkaim. Autók voltak ott. Máris. De nem késhettem el.<br />
Egyszerűen nem. Leugrottam Belle hátáról, mielőtt még megállhatott volna, és felemelt<br />
hangokat hallottam az istállóból. Dühös férfihangokat, és dulakodás zaját. Az istállóhoz<br />
rohantam, feltéptem a nehéz ajtót, visszahúzva azt a rozsdás sínen.<br />
Odabent: Pokoli lárma fogadott. A küzdelem máris kibontakozott. Elszabadult a<br />
csőcselék.<br />
- Jake, ne! – kiáltottam fel, ahogy megláttam az expasimat a csetepaté közepén. De nem is<br />
figyelt rám. Senki sem. Senki észre sem vette, hogy befutottam a küzdők közé, és<br />
próbáltam leszedni a fiúkat Luciusról. A tömeg tajtékzott. Vér volt mindenütt, öklök<br />
csapódtak, Lucius egymaga küzdött velük. Olyan erős volt, de ehhez nem volt elég erős…<br />
- Megöllek azért, amit vele tettél! – Ethan Strausser kiabált, ütötte Luciust.<br />
Megpróbáltam megragadni Ethan öklét, de valaki ellökött, a falhoz vágott.<br />
Visszamentem, kiabáltam nekik, hogy hagyják abba, de senki nem figyelt rám.<br />
Megrészegültek a bosszútól, félelemtől és gyűlölettől, gyűlölettől, amit olyan iránt<br />
éreztek, aki más volt, mint ők.<br />
- Hagyjátok abba! – könyörögtem. – Hagyjátok őt békén!
Lucius bizonyára meghallotta a hangomat, mert felém fordult, de csak egy pillanatra, és<br />
meglepetést láttam a szemében. Meglepetést és beletörődést.<br />
- Lucius, ne. – könyörögtem, tudtam, hogy mire készül.<br />
Ne ölesd meg magad.<br />
De akkor is megtette a végzetes mozdulatot. Visszafordult a már amúgy is dühös fiúkhoz,<br />
és kivillantotta a fogait.<br />
Macsófiú magára maradt a támadóival.<br />
- Vámpír! – kiáltotta Ethan, rémület és sokk keveredett a hangjában.<br />
- Gazember… - Frank Dormand elhátrált, halálra vált, mintha rájött volna, hogy ez többé<br />
nem csak egy szörnyű játék volt. Olyan erőt szabadított fel, amiről nem hitte, hogy valaha<br />
is szabadon ereszti, az egész beszéde ellenére vámpírokról, honlapokról és karókról.<br />
Ethan hátra felé araszolt a szénával borított talajon, de vakon maga mögé nyúlt<br />
valamiért.<br />
Már azelőtt láttam, mielőtt megtalálta volna. A karó. Házi készítésű. Nyers. De halálos.<br />
Félig bele volt temetve a szénába. Felé vetődtem—de Jake is látta, és ő volt a gyorsabb.<br />
Felkapta, és Lucius felé indult vele, aki épp talpra küzdötte magát, és küzdőállásba<br />
helyezkedett az alacsony, de még mindig erős birkózó előtt.<br />
- Ne, Jake! – sírtam, térdre estem, megpróbáltam megragadni Jake lábát, de<br />
elmulasztottam, mikor felgyorsult. Lucius is felmordult.<br />
Aztán, mint valami lassú felvételen láttam, hogy az expasim felemeli a karját, előredöfött,<br />
és Lucius mellkasába szúrta a karót.<br />
- Jake—ne! – sikítottam a szavakat. Vagy legalábbis azt hittem, hogy sikítok. De<br />
gyakorlatilag nem is emlékszem, hogy hallottam kijönni őket a számon.<br />
És egy másodperc törtrésze alatt vége volt.<br />
Jake—a jó fiú—Lucius teste fölött állt. Lucius túlságosan mozdulatlan teste felett.<br />
- Mit tettél – kiabáltam a hirtelen támadt csendbe.<br />
Jake oldalra lépett, a nehéz, éles, véráztatta karó a kezében volt. – Nekem kellett<br />
megtennem. – mondta, és rám nézett szánakozó szemekkel. – Sajnálom.<br />
Nem tudtam, mit akar ezzel mondani. Nem érdekelt.<br />
- Lucius. – nyögtem, előrekúsztam a szalmán. Lehajoltam az oldalán, a pulzusát<br />
kerestem. Volt még, de gyengébb volt, mint szokott. Vér szivárgott egy sebből a<br />
mellkasán. Egy tátongó lyukból. Felpillantottam az arcokra magam körül. Ismerős
arcokra. Fiúkra, akiket az iskolából ismertem. A düh már elpárolgott, és úgy tűnt a<br />
felismerés, hogy mit tettek, végre eléri a tudatukat. Hogy tudták ezt tenni – Hozzatok<br />
segítséget! – könyörögtem.<br />
- Ne, Antanasia. – mondta Lucius halkan.<br />
Fölé hajoltam, kezem gyengéden a mellkasán lévő lyukra helyeztem, mintha<br />
megállíthatnám a vérzést. – Lucius…<br />
- Vége van, Jessica. – sikerült kimondania, halk volt a hangja. – Csak hagyd ennyiben.<br />
Egy parancsoló hang hallatszott az istálló sötétebb sarkából. – Tűnjetek el. Mindenki! És<br />
soha ne beszéljetek erről. Soha. Soha semmi nem történt itt.<br />
Dorin. Nagybátyám félretette a szokásos vidám viselkedését, és ismeretlen tekintéllyel<br />
beszélt, ahogy előjött az árnyékból, belépdelt, és átvette az irányítást.<br />
Lábak dobogtak gyorsan a szalmában, ahogy a tinédzserek csoportja engedelmeskedett,<br />
és szétszéledt, mintha a vámpír szavai csúzlik lennének, amik eleresztik őket az<br />
éjszakába.<br />
Honnan jött Dorin Miért nem volt itt időben Felemelkedtem és odafutottam hozzá,<br />
véráztatta öklömmel a mellkasát vertem. – Hagytad, hogy ez történjen. Meg kellett volna<br />
védened őt!<br />
- Menj, Jessica. – ragaszkodott hozzá Dorin, megragadta az öklöm. Meglepően erős volt.<br />
Szomorúság öntötte el a szemét. – Ez Lucius végzete. Ezt kívánja.<br />
Nem. Az nem lehet. Az előbb megcsókolt… - Mit értesz az alatt, hogy „ezt kívánja” –<br />
sírtam, visszafutottam Luciushoz, térdre estem mellette. – A mi végzetünk az, hogy<br />
együtt legyünk, ugye Mond meg, Lucius!<br />
- Nem, Antanasia. – mondta, hangja halk, elhaló volt. – Te ide tartozol. Élj boldog életet.<br />
Egy hosszú életet. Emberi életet.<br />
- Nem, Lucius. – szipogtam, könyörögtem, hogy éljen. Nem adhatja csak úgy fel. – Veled<br />
akarok élni.<br />
- Nem így kell lennie, Antanasia.<br />
Esküszöm, hogy könnyeket láttam fekete szemében, pont mielőtt lehunyta őket, sikítani<br />
kezdtem, a következő dolog, amire emlékszem, hogy apa karjai felemeltek, elhúztak,<br />
elvittek onnan, semmi és minden ellen küzdve a furgonhoz. Nem tudtam, mikor<br />
érkeztek, vagy hogyan találtak meg.<br />
Nem számított.<br />
Lucius elment.
Meghalt.<br />
A test eltűnt, Dorin is eltűnt, és Dorin utasítása szerint, soha senki nem beszélt róla<br />
többet. Mintha az egész dolog csak egy álom lett volna. Ha nem lett volna a nyaklánc a<br />
torkom körül, ha a kapocs nem égetett volna azon a helyen, ahol bekapcsolta az ujjaival,<br />
magam sem hittem volna el.<br />
58. <strong>fejezet</strong><br />
- ÉS A WOODROW WILSON Iskola Lelke Díjat kapja… Faith Crosse!<br />
Az ujjaim megmarkolták a lánccal összekötött kerítést, ahogy a lány, aki nagy részben<br />
felelős volt Lucius haláláért az ideiglenes emelvényhez sietett, mint valami hős, lépteit a<br />
tengerkék sapkába és ruhába öltözött tengernyi érettségiző üdvrivalgásához és<br />
fütyüléséhez igazította. A sapkája alatt Faith szőke haja úgy lobogott, mint egy zászló az<br />
élénk szélben, miközben átvette a díját és integetett a tömegnek.<br />
A zsibbadtság, amit gondosan tápláltam, hogy ily módon birkózzak meg a fájdalmammal,<br />
a dühömmel és a veszteségemmel majdnem darabokra tört látva, hogy Faith-et ünneplik,<br />
és nem vagyok biztos benne, hogyan sikerült nem felsikítanom hangosan.<br />
Miért jöttem el egyáltalán végignézni a ballagást Visszautasítottam, hogy részt vegyek<br />
az ünnepélyen, de valami perverz gondolat a focipályára vonzott, hogy szemtanúja<br />
legyek a z osztálytársaimnak, sokakat közülük óvoda óta ismertem—és azon keveseket,<br />
akik részt vettek az egyetlen lemészárlásában, akit a legjobban szerettem a világon—,<br />
mikor átveszik a diplomájukat. Azt hiszem, látni szerettem volna az arcukat. Volt valami<br />
az arcukon abból az ördögi tettből, amit elkövettek az istállóban Vagy meggyőzték<br />
magukat, hogy soha semmi nem történt, ahogy azt Dorin javasolta Vagy—és ez volt az a<br />
lehetőség, ami igazán hányingert keltett bennem—egy-kettő közülük úgy gondolta, hogy<br />
valami jót tett Jake vajon így érzett Azon az éjjelen azt mondta „Nekem kellett<br />
megtennem.” Mégis mit akart ez jelenteni<br />
- Antanasia. – a hang halk, de tisztán kivehető volt. – Semmi jó nem származik belőle, ha<br />
kínzod magad. Habár bosszúról álmodozni egy nagyon tipikus vámpír magatartás.<br />
Megfordultam, és megláttam őt.<br />
Egy kissé kövérkés, kopaszodó vámpírt, csupán pár lépésre tőlem, nekidőlt az<br />
hirdetőtábla falának, ahol egy felirat arra ösztönzött minket, hogy működjünk közre a<br />
Woodrow Wilson Boosters Zenekarával. Egy tengerkék pólót viselt, aminek Wilson<br />
kabalája—egy vagánynak tűnő, tokás kutya kiáltotta, hogy „Woody”—volt belehímezve a<br />
mellkasába.<br />
Elkapta a pillantásomat és Dorin intett nekem.
Az, hogy láttam—valakit, aki kapcsolatban áll Luciusszal és azzal az éjszakával—elérte<br />
egy pillanatra, hogy hányni akarjak. Mikor a gyomrom abbahagyta a kavargást, úgy<br />
kezdtem sétálni, mint valami zombi.<br />
Mögöttem újabb üdvrivalgást hallottam, ahogy Ethan Strausser is kapott egy díjat az<br />
atlétikában elért kiváló eredményeiért.<br />
Mintha a kiabálás milliónyi mérföldről jönne, miközben átszeltem a füvet Dorin felé. Egy<br />
röpke, de heves múlt felé, ami még mindig emésztett.<br />
- Nocsak, nocsak, nocsak. Ne legyél már olyan sápadt és komoly. – kotyogta Dorin, ahogy<br />
közelebb értem. – Majdnem, mintha teljes vámpír lennél. – megölelt, de én<br />
megmerevedtem a karjaiban, még mindig úgy gondoltam, nem védte meg Luciust.<br />
– Miért nem ballagsz ma te is a többiekkel – kérdezte.<br />
- Nem jelentenek számomra semmit. – mondtam, és hátrébb léptem tőle.<br />
- És mégis itt vagy.<br />
- Dorin—most ne rólam beszéljünk. Te mit keresel itt<br />
- Hmm. – mordult fel Dorin. – Ez elég bonyolult dolog. Nagyon nehéz megmagyarázni.<br />
Tényleg semmi kedvem nem volt most kihívásokra, de azért megkérdeztem. – Miféle<br />
bonyolult dolog<br />
- Úgy tűnik, akad egy kis nézeteltérés Romániában. – sóhajtott fel Dorin, de nem nézett a<br />
szemembe. – Tényleg nagy a kavarodás. Persze, neked erről nem szabadna tudnod. De<br />
gondolkoztam… nem túl igazságos, hogy hagyunk a sötétben tapogatózni. Így is<br />
valószínűleg túl sokáig hagytunk. Persze, ez Lucius ötlete volt. Ne engem okolj. Ha<br />
megtudná, hogy itt voltam…<br />
A térdeim majdnem összecsuklottak, Dorin pedig előrenyúlt, hogy elkapja a könyököm.<br />
–Hé, csak nyugodtan.<br />
- Az előbb azt mondtad… Lucius – kérdeztem. – Ha Lucius megtudná, hogy itt vagy – De<br />
az lehetetlen… Luciust megölték…<br />
Dorin megköszörülte a torkát, bűntudatosnak és nyugtalannak tűnt. – Úgy gondolta, a<br />
legjobb, ha így csináljuk. De egyszerűen szánalomra méltó, és a dolgok kezdenek<br />
szétesni odahaza.<br />
Megragadtam Dorin vállait, erősebben rázva meg őt, mint bármi mást az életemben.<br />
– LUCIUS. ÉLETBEN. VAN<br />
- Ó, igen, nagyon is. – ismerte be Dorin, megpróbált kibújni a szorításomból. – De ha így<br />
halad…
Furcsa volt, hogy a megkönnyebbülés és az öröm—a leghevesebb öröm, amit el lehet<br />
képzelni—no meg a düh—a leghevesebb düh, amit el lehet képzelni—hogyan össze tud<br />
keveredni, és a következő dolog, amit felfogsz, hogy sírsz, nevetsz és egy vámpír<br />
mellkasát ütöd, egy hatalmas iskolai hirdetőtábla felé terelve őt.<br />
Mikor kissé visszanyertem a higgadtságom, hazamentünk az útlevelemért. Romániába<br />
fogok menni. Haza fogok menni, hogy megkeressem Luciust.<br />
59. <strong>fejezet</strong><br />
- SZÓVAL JAKE AZ ESEMÉNYEK fölé emelkedett, hogy úgy mondjam. Beleegyezett, hogy<br />
az egész előadásban részt vesz. Azt mondta, minden dolog ellenére felnézett Luciusra.<br />
Valami olyanért, hogy Lucius kiállt érted, mikor Frank Dormand piszkált.<br />
- És ez elég volt, hogy meggyőzd, döfjön egy karót Lucius mellkasába – szkeptikus<br />
voltam.<br />
- Nos, meg is kellett fenyegetnem. De csak egy kicsit. – tette hozzá Dorin. – De jó fiú ez a<br />
Jake. Jó, hogy Lucius említette a hazaírt leveleiben.<br />
- Lucius mesélt róla<br />
- Ó, hát persze. – mondta Dorin. – Mindig panaszkodott a „pöttöm jófiúra, aki belerondít<br />
az egész udvarlásba.”<br />
Jó. Megint ez a szó. Ezúttal mosolyognom kellett. – Igen. Jake egy jó fiú. – Ha valaha<br />
visszamegyek Libanon megyébe, akkor megköszönöm neki.<br />
- Sósperecet<br />
- Köszönöm, nem. – körülbelül harmincötezer láb magasan repültünk Románia felé,<br />
vissza a szülőföldemre, Dorin pedig az egész történetet elmesélte. Hogyan szervezte be<br />
Jake-et az utolsó pillanatban, hogy szúrja le Luciust, hogy biztosra menjen, Ethan<br />
Straussernek és a többi fanatikusnak ne legyen esélye túl mélyen beledöfni a karót.<br />
Mint ahogy Jake is majdnem túl messzire ment. – A fiú nem volt tisztában a saját<br />
erejével. – sóhajtott fel Dorin, pereceket szórt a tenyerébe. Valahogy sikerült egy egész<br />
rakás zacskóval szereznie a légi kísérőtől. – A fiatal Mr. Zinn már egy jó ideje aggódott az<br />
egész dolog miatt. De muszáj volt valódinak tűnnie. Mondtam neki, ne aggódjon, ne<br />
aggódjon. Minden jól sült el.<br />
- Miért nem menekült el Lucius – amint kimondtam a kérdést rájöttem, mennyire<br />
abszurd is volt. Egy vámpír herceg elinal Nem hinném.<br />
- Ne légy nevetséges. – mondta Dorin, visszhangozva a gondolataim. – Luciusnak még az<br />
sem tetszett volna, hogy bevontam Jacobot. Tényleg meg akart halni azon az éjszakán.
Igencsak meglepődött—és egy kissé megsértődött—mikor felébredt és még élt. Habár<br />
túltette magát rajta.<br />
Kinéztem az elsuhanó felhőkre. – De hogyan tudta Lucius ezt tenni velem Hagyta, hogy<br />
azt gondoljam meghalt Miért nem lépett kapcsolatba velem<br />
Dorin megpaskolta a karom. – Tényleg azt gondolta, az lesz neked a legjobb, ha úgy<br />
hiszed, meghalt. Lucius—látja a sötét oldalát. Nagyon is tisztán.<br />
- Lucius tudja irányítani azt az oldalát. Csak nem akarja elhinni.<br />
- Igen. – helyeselt Dorin. – Te és én biztosak vagyunk benne, hogy Lucius becsületes.<br />
Bárki, aki ismeri őt, látja ezt. Valójában, Lucius állandó küzdelme a lelkiismeretével a<br />
bizonyítéka a jó oldalának erejére. De Vasile megpróbálta megváltoztatni, hogy Lucius<br />
egy gyalog legyen a gonosz terveiben. És ezért Lucius úgy tűnik, sosem ismeri fel az igaz<br />
természetét. Nemes herceg, vagy az erőszak megszállottja Mindkettő Ó egy vámpír, aki<br />
saját magával háborúzik.<br />
Dorin még hozzátette. – Az, hogy megvette azt a lovat, Pokoli Belle-t sem segített. Lucius<br />
kissé megszállottá vált az állattal. Rokonságot érzett vele, és azt kezdte hinni, hogy talán<br />
ő is túl romlott ahhoz, hogy éljen. Azt, hogy még talán bántana…<br />
- Engem is.<br />
- Igen. Nem akarta, hogy egy örökkévalóságig szenvedj egy szörnyeteg mellett—a<br />
kifejezés szó szoros értelmében. Tudod, valaki, aki képes a gonoszságra… - Dorin<br />
elterelte a témát. – De most szenved.<br />
Útitársamra néztem. – Hogy érted<br />
- Luciusnak szüksége van rád. Gyászol téged. Szeret téged. Nagyon ritka, hogy egy vámpír<br />
tényleg szerelmes. Néhányan a vámpírok közti igaz szerelmet csak mítosznak tartják.<br />
Mivel túl erőszakosak vagyunk természetünknél fogva. De Lucius az. Szeret téged—,<br />
mint ahogy te is őt.<br />
Mindennél jobban szerettem volna, hogy Lucius szeressen. De akkor is fájt. – Nem jött rá,<br />
hogy a legkegyetlenebb dolog, amit tehetett az, hogy elhagy engem<br />
- Azt hitte, hamar rendbe jössz majd, és éled tovább az életedet. Ezt csinálják a<br />
tinédzserek, nem „Visszazökkennek.”<br />
- De én nem egy normális tinédzser vagyok.<br />
- Hát persze, hogy nem. – Dorin szünetet tartott. – Habár Lucius azt hitte, tett neked egy<br />
szívességet. A saját szívének nagy áldozatával. Óriási áron.<br />
A szemeim megteltek könnyel, ahogy mindig, mikor Luciusra gondoltam. – Annyira<br />
hiányzik.
- Hát persze. De fel kell készülnöd, mikor látod. A sötét oldala tényleg egyre erősebb lesz<br />
minden nappal. Tudod, végzett Vasile-lal.<br />
- Micsoda – Nem hittem, hogy jól hallottam.<br />
- Ó, igen. – erősítette meg Dorin. – Mikor Vasile rájött, hogy Lucius még mindig él, és itt<br />
van Romániában, elrendelte, hogy öljék meg az engedetlensége miatt. Amiért elutasította<br />
a szerződést kivégzésre ítélték. Nos, Lucius egyenesen a kastélyba ment és azt mondta,<br />
„Csináld magad, vénember!”, vagy valami ehhez hasonlót. Vasile erre azt válaszolta,<br />
„Pimasz kölyök!”, és úgy ugrott rá Luciusra, mint egy farkas a szarvastehénre—ami egy<br />
őz a ti országotokban.<br />
Lucius, ahogy Vasile-lal harcol Nem tűnt túl igazságosnak. Lucius erős volt, de Vasile<br />
messze túlnőtt már az erősön. Mintha a természet ereje lett volna. – Mi történt<br />
- Lucius nyert. És egy harcban a végsőkig… nos, valaki „meghal”.<br />
- Ó. – habár Vasile kimondhatatlanul kegyetlen volt, nehéz volt elképzelni, hogy Lucius<br />
bárkinek a mellkasába karót döf…<br />
Dorin tökéletesen értette a hallgatásom. – Luciusnak nem volt választása. De majdnem<br />
összetört, mikor vége volt. Nem akart enni napokig. Mégis, mit tudott volna tenni Csak<br />
állnia kellett volna, és hagynia, hogy Vasile ölje meg őt Ha engem kérdezel, az a fiú<br />
máris túl sokat tűrt el. A világ sokkal jobb hely most, hogy Vasile kikerült a képből.<br />
- De Lucius ezt nem tudja elismerni, igaz<br />
- Nem. Természetesen nem. Úgy nevelték—belenevelték—, hogy a családot<br />
mindenekfelett tisztelje. Csecsemőkora óta tisztelnie kellett—és védenie—Vasile-t, mint<br />
a mentorát és feljebbvalóját. Természetes, hogy Lucius a Vasile iránti engedetlenségét<br />
és, hogy végzett vele, a kegyetlenségének bizonyítékaként látja. És ezért kegyetlenül is<br />
viselkedik.<br />
- Pontosan mit csinál – tényleg megrémültem, hogy hallanom kell a választ.<br />
- Sietteti a háborút; azt csinálja.<br />
- Hogyan<br />
- Az embereink a Dragomirok dühösek a szerződés miatt. Úgy gondolják, Lucius<br />
szándékosan hagyott téged hátra, hogy kifejezze elutasítását, miszerint nem vagy a<br />
hercegnőnk. Elutasítja az összevont erőnket. Lucius nem csak hagyja, hogy ez a felfogás<br />
elterjedjen, még olajt is önt rá. Háború felé vezet minket. Máris vannak csetepaték a<br />
Dragomir és Vladescu klán között. Vámpírokat öltek meg dühükben. Hadseregeket<br />
szerveznek. Hamarosan mindent elsöprő háború lesz.
- Vámpírokat öltek meg azért, mert én nem jöttem vissza Luciusszal Mialatt én istállók<br />
takarításával pazaroltam az időt, a rokonaimnak karót döftek a szívébe Miért nem jöttél<br />
értem<br />
Dorin nyugtalankodni kezdett. – Nem vagyok olyan erős, Antanasia, mint te… Féltem<br />
Lucius haragjától… Azt mondta nem jöhetsz Romániába, nem tudhatod meg, hogy<br />
életben van. De a helyzet túl messzire ment. Nem engedhetem meg, hogy még több<br />
Dragomir vesszen oda, csak mert félek szembeszegülni a döntésével. El kellett jönnöm<br />
érted.<br />
Úgy simogattam meg a nagybátyám kezét, mintha én lennék az idősebb, sokkal<br />
tapasztaltabb vámpír. – Nos, legalább a végén helyesen cselekedtél. Megígérem, hogy<br />
minden tőlem telhetőt megteszek, hogy megvédjelek Lucius „haragjától”.<br />
- Valóban, bízom abban, hogy te vagy az egyetlen, akinek elég ereje van visszahozni<br />
Lucius jóindulatú oldalát. A saját életem tenném rá—és a saját embereink sorsát. A<br />
Vladescu-k elleni háborúban… nos, a békeidőben, ami az eljegyzési ceremóniátokkal<br />
kezdődött, hagytuk, hogy mi, Dragomirok elpuhuljunk. Ha mégis kirobban a háború,<br />
félek, hogy a Dragomirok, a mostani állapotunkban, nem lesznek ellenfelek a Vladescuknak.<br />
- Mennyire lenne rossz a családunknak<br />
- Kipusztulnánk. – jegyezte meg Dorin rosszkedvűen.<br />
- Szóval, ha nem tudom meggyőzni Luciust egy utolsó próbálkozással, hogy fogadja el,<br />
hogy szeret és tartsa tiszteletben a szerződést… <br />
- Félek, hogy a Dragomirok soha többé nem léteznének. Lucius, amilyen most, attól félek,<br />
nem számíthatunk rá, hogy könyörületet mutat.<br />
Hátrahajtottam a fejem az ülésen, hagytam, hogy belesüppedjen. A legújabb tennivalóim<br />
listája: Irányítani a dühös Dragomir vámpírokat. Visszanyerni a többé-már-nem-halott,<br />
vonakodó, tomboló vőlegényem. Megállítani a küszöbön álló háborút.<br />
Ujjaimmal megfogtam a vérvörös követ a nyakamban. Készen álltam a kihívásra. Nem<br />
volt választásom.<br />
A gép légörvénybe került, zökkentünk egy nagyot jó néhányszor. Olyan erősen, hogy<br />
néhány utas fel is kiáltott.<br />
Dorin megfogta a kezem és elmosolyodott. – Üdvözöllek ismét Romániában, Antanasia<br />
hercegnő.<br />
60. <strong>fejezet</strong>
AHHOZ KÉPEST, amit Lucius mondott nekem kastélyban élésről, hogy a legjobb ételeket<br />
eszi, és a ruháját saját szabó készíti meglepődtem, mikor végigzötyögtem a romániai<br />
vidék keréknyomos útjain egy lepukkant Fiat „Pandában”, ami a négyből csak három<br />
hengerrel pöfékelt és fújtatott.<br />
- Ö, Dorin – mondtam, megragadva a műszerfalat, ahogy nagybátyám ismét<br />
engedelmességre bírta a csikorgó kerekeket. – Azt hittem, vámpír nemesek vagyunk.<br />
Dorin bólintott nekem. – Valóban. Kiváló vérvonal.<br />
- Akkor… mi ez az autó<br />
- Ja. Az. Ne hidd azt, hogy ez az autó jelképezi az örökségünket. Ez csak az átmenetei<br />
megtestesülése a kissé… ö, lecsökkent lehetőségeinknek. – az erőtlen kormánnyal<br />
birkózott, próbált kikerülni egy keréknyomot, ahogy felfelé hajtottunk a Kárpátokban.<br />
A hegyek éles kontrasztban álltak az Appalache-hegység vonulataival, amik lágyan<br />
futottak végig Pennsylvaniaban. Valójában, a meredek, sziklás, csipkézett Kárpátok<br />
mellett az Appalache nem volt hegyvonulatnak nevezhető. Időről időre az út meredek,<br />
lélegzetelállító lejtők felé fordult, majd vissza a sűrű, árnyékos erdőbe, ahol Dorin<br />
biztosított róla, hogy még mindig kóborolnak farkasok és medvék, csak hogy aztán<br />
kibukkanjon a fényben, keresztülvágjon apró városokon, amik mintha kőből lettek volna<br />
kifaragva és a középkorban ragadtak volna. Görbe villák, barátságos kis kápolnák, és<br />
népes kocsmák ölelték körbe a szűk utcákat. Mire megnézhettem volna ezeket a<br />
dolgokat, egy szempillantás alatt ismét a vadonban jártunk.<br />
Most már láttam, miért hiányolta Lucius az otthonát: a tündérmesébe illő falvak; az<br />
érzés, mintha az idő megállt volna; az átható érzés, hogy az ember egy eldugott<br />
rejtélyben jár; egy titkos, vad terület, amit elfelejtettek a modern világban.<br />
- Kapaszkodj. – tanácsolta Dorin, ahogy lefordult a Bukarest felől jövő főútról, és egy<br />
sokkal szűkebb leágazásra hajtott.<br />
Végigrázódtunk az utón, a fejem bevertem a Panda alacsony mennyezetébe. – Au.<br />
– megdörgöltem a göndör fürtjeim. – Tényleg ez a legjobb, amit megengedhetünk<br />
magunknak<br />
- Nos, megmondtam. A klánnak volt némi kemény időszaka mostanában. Évekkel ezelőtt<br />
eladtuk a Mercedest. Habár a Fiat nagyon megbízható. Nincs rá panaszom. Semmi az<br />
égvilágon.<br />
Nekem viszont volt. Hogyan tudnám úgy elfoglalni méltó helyem, mint vámpír hercegnő,<br />
ha az engem szállító jármű egyenlő egy golf kocsival, aminek a motorja olyan hangot<br />
adott ki, mintha egy asztali ventilátor lenne
Kis ideig csendben utaztunk, míg fel nem értünk egy magaslatra, ami felfedett alattunk a<br />
távolban egy nagy csomó terra-kotta színű cserepet, csillogtak a naplementében.<br />
– Sighisoara. – jelentette be Dorin.<br />
Előrehajoltam, csak bámultam ki az ablakon kíváncsi szemekkel. Szóval végre<br />
megérkeztünk Lucius otthonának területére. Itt nőtt fel azzá a férfivá, akibe<br />
beleszerettem. – Áthajtunk itt<br />
- Igen. – mondta Dorin. – Amit csak kívánsz.<br />
Észrevettem, hogy a nagybátyám viselkedése irányomban finoman megváltozott, mióta<br />
földet értünk Bukarestben. Sokkal formálisabb lett. Sokkal tiszteletteljesebb.<br />
Fontolgattam, hogy szólok neki, nem kell hercegnőként kezelnie csak azért, mert már<br />
nem vagyunk az Egyesült Államokban. Aztán rájöttem, nem, el fogom fogadni a<br />
rangomat. Alkalmazkodásra van szükségem; Hatalmat kell mutatnom, ha szeretném<br />
elérni, amit kigondoltam. Lehet, hogy egy Fiat Pandában voltam, de attól még hercegnő<br />
voltam. – Kérlek, mutasd meg. – kértem.<br />
- Természetesen. – Dorin bevezetett minket a város szívébe, én pedig elbűvölve<br />
bámultam a kőből készült, boltíves átjárókat, amik kanyargó sikátorokba vezettek, a<br />
szűk és zsúfolt boltokat, amiknek a portékái—kenyerek, sajtok, gyümölcsök és zöldségek<br />
—ki voltak állítva a járdára, és a tizenhetedik századbeli toronyórára, ami a város szívét<br />
jelképezte, és épp elütötte az órát, ahogy elhaladtunk mellette. Hat óra volt.<br />
Minden helynél, amit észrevettem elgondolkoztam. Lucius ezeket az utcákat rótta<br />
Vásárolt a boltban Hallgatta az óra mély harangozását, és rájött, hogy valahol lennie<br />
kellett, magas alakjával áthaladt az egyik kőboltív alatt, hogy egy megbeszélt tárgyalást<br />
bonyolítson le az egyik rejtett mellékúton Ez—ez volt az a hely, ahol Lucius nem lógott<br />
ki, még a bársonykabátjában és hozzáillő nadrágjában sem.<br />
- Éhes vagy – kérdezte Dorin. – Megállhatunk egy kicsit, mielőtt minden kereskedő<br />
bezár.<br />
- Csak hat óra van. – jegyeztem meg. – Az itteni árusok ilyen hamar bezárnak<br />
Dorin a járdaszegélyhez irányította a kocsit. – Nem. Nem mindig van így. De ennek a<br />
helynek az emberei vámpírok közelében éltek már generációk óta. Ők adják a klánok<br />
pulzusát. Hallották a közelgő háború hírét, és tudják, hogy lesznek szomjas, dühös<br />
vámpírok a környéken, akik a vér forrását keresik— és toboroznak a hallhatatlan<br />
seregünkbe… Jó ok nélkül nem fognak az utcákon lézengeni sötétedés után.<br />
Rajtam is remegés futott végig. Habár, én magam már a vámpír klán tagja voltam,<br />
teljesen együtt éreztem a helyiek félelmével. – Szóval, még az átlagos embereket is érinti<br />
a feszültség…<br />
- Igen. – mondta Dorin. – Gyászolják a majdnem két évtizedig tartó békét. Egy ideig úgy<br />
tűnt, az emberekkel is sikerült békét kötnünk. Ez nagy részben Lucius érdeme volt.
Remek nagykövetünk volt. Olyan elbűvölő… Még azok is, akik elátkozták volna magukat<br />
a Vladescu név említésére, nehezen tudták nem kedvelni. De most, természetesen,<br />
tudják, hogy megváltozott…<br />
Dorin egy kis étterem felé vezetett, kinyitotta az ajtót és egy kényelmetlen, szűk terembe<br />
vezetett. A díszítés egyszerű volt—pár sebhelyes, régi asztal volt elszórtan a fapadlón—<br />
de az illat lenyűgöző volt. – Tessék. Veszünk pa-panasit: sajt gombócok cukorba forgatva.<br />
Egy helyi finomság.<br />
- Cukrozott sajt – szkeptikus voltam.<br />
- Ettem a vegetáriánus szülinapi tortából. – jegyezte meg Dorin. – Higgy nekem, ha<br />
összehasonlítod őket ez igazi megváltás lesz.<br />
Ezzel nem tudtam vitába szállni.<br />
Felléptünk a pulthoz, és az idős tulajdonos felkelt egy hokedliről, hogy köszöntse Dorint.<br />
– Bun.<br />
- Bun. – bólintott Dorin, és feltartotta két ujját. – Doi papana i.<br />
- Da, da. – mondta az öreg, és elcsoszogott. Aztán észrevett, és hirtelen megállt, barna,<br />
feslett arca láthatóan elsápadt. Reszkető kézzel mutatott rám, tágra nyílt szemeit<br />
Dorinra szegezte. – Ea e o fantoma…<br />
- Nu e! – rázta meg Dorin a fejét. – Nem szellem.<br />
- Ea e Dragomir. – makacskodott az öreg. – Michaela!<br />
Megértettem a Michaela Dragomir szavakat—és a beszélgetés lényegét, habár a nyelv<br />
ismeretlen volt számomra.<br />
- Da, da. – helyeselt Dorin, úgy tűnt belefáradt az öregemberbe, leintette. – Comanda, v<br />
rog. Az ételünket, legyen szíves.<br />
A férfi elbicegett, de továbbra is átpillantgatott rám a válla felett, míg a papanasit<br />
készítette.<br />
- Emlékszik az édesanyádra. – suttogta nekem Dorin. – Azt hiszi, hogy a szelleme vagy.<br />
Egy fantoma. Jobb lesz, ha hozzászoksz ehhez.<br />
Hízelgő is volt, ugyanakkor tétován kényelmetlen is, hogy összetévesztettek a<br />
szülőanyámmal. Egy zökkenéssel hirtelen rájöttem, hogy ez az ember kétségtelenül azt<br />
hiszi, vámpír vagyok. Vámpírok létezésével nevelték fel. Élt, mikor a szüleimet megölték.<br />
Talán részt is vett… Most, hogy ott álltam a boltjában, tudtam a férfi gyanakvó<br />
tekintetéből, hogy nem csupán kíváncsiság tárgya voltam, de fenyegetést is jelentettem.<br />
Hirtelen nagyon sebezhetőnek éreztem magam, magasan a Kárpátokban, messze anya és<br />
apa védelmétől, egy klausztrofóbiás kis boltban, egy olyan nagybáttyal, akit alig
ismertem, és egy idegennel, aki vérszívó démonnak tartott, akit valószínűleg el kellett<br />
pusztítani.<br />
Az öregember odaadta az ételt, Dorin pedig fizetett, átnyújtva néhány aprópénzt. A<br />
tulajdonos továbbra is óvatosan méregetett.<br />
- Gyere. – mondta Dorin, és az ajtó felé terelt. – Próbálj nem megrázottnak tűnni emiatt.<br />
Természetesen, néhány öregebb ember fel fog ismerni. Pontosan úgy nézel ki, mint ő. El<br />
fog nekik tartani egy ideig, míg megértik, hogy a lánya vagy és most tértél haza.<br />
Elhagytuk a boltot, én pedig az utcát pásztáztam, próbáltam erre az ismeretlen helyre<br />
úgy gondolni, mint az „otthonomra.”<br />
- Mennünk kellene. – sürgetett gyengéden Dorin. – Sötétedik, az utcák pedig veszélyesek.<br />
Megint bepréseltem magam a kis autóba, és kipróbáltam a papana i-t, beleharapva az<br />
omlós, cukrozott golyóba, hogy felszabadítsam a meleg, folyós sajtot. – Mmm… -<br />
lehunytam a szemem és ízlelgettem az élvezetet, sokkal bátrabbnak és nyugodtabbnak<br />
éreztem magam meleg étellel a gyomromban.<br />
- Jó – Dorin elégedettnek tűnt. Sebességbe tette a kocsit, és kihajtott az utcából, ami<br />
mostanra majdnem üres volt.<br />
- Nagyon jó. – mondtam, és belenyúltam egy újabbért a papírzacskóba. – Sokkal jobb,<br />
mint a vegetáriánus torta.<br />
- Tudod, ez Lucius kedvence. – mondta Dorin. – Abból a bizonyos boltból szereti a<br />
legjobban.<br />
Lassan lenyaltam a cukrot az ujjaimról, figyeltem, ahogy a város elsuhan az ablak<br />
mellett. Lucius ott lehetett volna. Besétálhattam volna, és láthattam volna azt a férfit, akit<br />
gyászoltam, élt és jól volt. – Lucius nagyon közel él ide – kockáztattam meg. – Pontosan<br />
milyen közel is vagyunk Percekre Fél órára<br />
- Nagyon közel. – mondta Dorin, és rám sandított. Kissé nyugtalannak tűnt. – Nem arra<br />
gondolsz, hogy nézzünk el arra, ugye<br />
- Csak látni szeretném az otthonát… - hirtelen rossz előérzetem támadt. Nyugtalanság és<br />
izgatottság. – Szerinted ott lesz – Szeretném, ha ott lenne Készen állok<br />
- Nem hiszem. – találgatott Dorin, és kissé megkönnyebbültem. Amennyire<br />
kétségbeesetten szerettem volna látni Luciust, annyira tudtam, hogy előbb fel kell<br />
készülnöm. Nem csak rendbe kellett magam hoznom a repülőút után, de mentálisan is<br />
fel kellett készülnöm. Hogy összeszedjem magam, mielőtt találkoznék azzal a Luciusszal,<br />
akiről Dorin mesélt a gépen. A Luciusszal, aki megölte a nagybátyját, aki sürgette a<br />
háborút, és megfélemlítette a helyi városlakókat. A Luciusszal, akiről azt beszélték, képes<br />
lenne „kiirtani” a családomat könyörület nélkül.
- Sokat van kinn a seregével mostanában. – tette hozzá Dorin. – a területen.<br />
- Mi is készülünk – kérdeztem, aggódtam az utolsó felfedezések után.<br />
- Valahogy… - Dorin elhallgatott. – Nem, nem igazán. Nem olyan szervezetten, mint<br />
Lucius. Ő egy harcos, aki hadsereget szervez. Mi inkább olyanok vagyunk, mint az<br />
amerikai gyarmatosítók: határozott, ha nem rosszul felkészült vámpírok, akik nem<br />
hivatalos seregeket alkotnak.<br />
Kinéztem a barátságtalan tájra. Minél mélyebbre hatoltunk a Kárpátokban, annál inkább<br />
azonosítottam a hegyeket, mint az álombéli helyszínemet. Hallottam a szülőanyám<br />
hangját a fejemben, ahogy nekem énekel. Ahogy elhallgattatták. Ez egy gyönyörű hely<br />
volt. Ugyanakkor egy rideg, szelídítetlen hely is. – Többre lesz szükségünk, mint „nem<br />
hivatalos seregekre.” – motyogtam, ahogy kifelé bámultam az utas ülés ablakán, a<br />
gyülekező sötétségbe. – Nekünk is fel kell készülnünk. – Bárcsak tudtam volna, hogy ez<br />
mit jelent. Bárcsak harcosként lettem volna nevelve, nem vegetáriánusként egy farmon,<br />
amit elleptek a kóbor macskák. Vajon tényleg tudok segíteni a Dragomir rokonaimon<br />
- Ide nézz. – sürgetett Dorin, ahogy a Fiat megállt az út szélén.<br />
Megfordultam az ülésen, és elakadt a lélegzetem, szembesültem—megrohamozott—egy<br />
tornyosuló kőépülettel. Egy képzelet szőtte építmény, ahol Lucius nevelték, erőszakról<br />
iskolázták, a vámpír vérvonaláról szóló történetekkel nevelték, és vadul vésték a<br />
tudatába a Vladescu becsület helyét a világban.<br />
- Váó.<br />
Egy szakadék szélén parkoltunk, egy olyan meredek, mély és szűk szakadékba néztünk<br />
le, ami olyan volt, mintha egy hatalmas óriás egyetlen ütésével csinálta volna egy<br />
mérföldhosszú húsbárddal. Lucius kastélya, fekete volt a narancssárga naplementében,<br />
felkapaszkodott a meredek lejtőn, kiemelkedett a hegyoldalban, és úgy tűnt, mintha az<br />
eget karmolászná. Élesen kövezett csurgók, tornyok, amik hatalmas karóknak tűntek, és<br />
a felhőket böködték, szűkös és boltíves gótikus ablakok. Dühös ház volt. Egy ház, ami<br />
háborúban állt a világegyetemmel.<br />
Lucius tényleg ott élt<br />
Leállítottuk az autót, kiszálltunk és a szikla legszéléhez sétáltunk, hogy jobban<br />
szemügyre vehessük a düh ezen rosszindulatú, építészeti kifejezését.<br />
- Lenyűgöző, nemde – kérdezte Dorin.<br />
- Igen. – de ez a szó megakadt a torkomon. Ahogy a házra néztem megijedtem.<br />
Nevetséges volt félni egy épülettől, és mégis, a kastély látványa nyers félelmet ébresztett<br />
bennem.<br />
A háztól félek—vagy a személytől, aki tud itt élni
Ahogy Dorin és én figyeltük, egy lámpa kapcsolódott fel az egyik ablak mögött. Egyetlen<br />
fény az egyik magas ablakban.<br />
A nagybátyám és én váltottunk egy pillantást.<br />
- Biztosan a szolgák. – feltételezte Dorin. – Vagy, talán mégis, a fiú visszajött az éjszakára.<br />
- Menjünk. – sürgettem, és megragadtam a nagybátyám karját. Menjünk, mielőtt valami<br />
ostobaságot csinálok. Például felszaladok egyenesen ahhoz a kastélyhoz, és<br />
bedörömbölök az ajtókon. Vagy hazaszaladok Libanon megyébe, és soha vissza se nézek.<br />
– Kérlek. Menni szeretnék.<br />
- Mögötted vagyok. – értett egyet Dorin, és az autó felé siettünk.<br />
61. <strong>fejezet</strong><br />
A JÓ HÍR AZ VOLT, hogy a Dragomir klánnak is volt egy elég lenyűgöző birtoka. A rossz<br />
hír az volt, hogy hetente négy nap nyitva állt a turisták előtt. Ez is az egyik<br />
megtestesülése volt a „lecsökkent anyagi viszonyainknak”, ahogy Dorin szerette nevezni,<br />
ami valójában egy igazi gazdasági végkimerülés volt.<br />
- A körséták nem kezdődnek reggel tíz előtt. – biztosított róla Dorin, segített felcipelni a<br />
bőröndjeimet a dohos palotánkba. Kikerült egy fémtáblát, ami a látogatóknak azt<br />
hirdette, „Tilos a dohányzás! Tilos vakut használni!”, körülbelül hét nyelven. – Nagyon<br />
népszerűen vagyunk idén. – tette hozzá Dorin, mintha ez nagyszerű dolog lenne. – A<br />
romániai turistahivatal tényleg növelte a hirdetést. Az autóbusz forgalom hatvanhét<br />
százalék fölött van.<br />
Nagy baj.<br />
- Természetesen vannak magánlakrészek. – tette hozzá Dorin, mikor meglátta a<br />
csalódottságom. – A hálószobák és a fürdőszobák többsége tiltott terület. Habár<br />
alkalmanként az amerikaiak megtalálják a magánvécékhez vezető utat. Azt hiszem, hogy<br />
az ismeretlen ételek miatt lehet… Akárhogy is, ne ijedj meg, ha benyitsz egy ajtón és egy<br />
országod béli embert találsz ott görnyedve. Mindenkinek kínos, igen. De nem ártalmas,<br />
tényleg. Nem olyan kényelmetlen. Nagyon jól tudnak tisztítani. Legalábbis nagyrészt.<br />
Turisták Gusztustalankodnak a kastélyomban Lefogadom, hogy senki nem<br />
gusztustalankodott illetéktelenül a Vladescu birtokon…<br />
- Dorin<br />
- Hmm – felfelé cipelte a bőröndömet egy magas, kanyargó kőlépcsőn. Az égő pislogott<br />
egy hamis, elektromos fáklyában a falon, egy olcsó utánzata az igazi tűznek, amiben elég
iztos voltam, hogy Lucius otthonában égett. Nem tűrne el mást, csakis az igazit. Még<br />
egyszer megsimítottam a vérvörös követ a nyakamban, és az elfogadhatatlan szó villant<br />
be a fejembe. Ez elfogadhatatlan volt. Ha a dolgok úgy sikerültek, ahogy elterveztem, és<br />
tényleg vezetni fogom ezt a családot, vissza fogom szerezni a kastélyt a Dragomiroknak<br />
—nem pedig turistáknak. Az ötlettől meglepő mértékben izgatott lettem. Ahogy elértük<br />
a legmagasabb lépcsőfordulót szemügyre vettem a boltozatos mennyezetet, az egykor<br />
fenséges folyosókat. Igen, tudtunk ennél jobbat is.<br />
- Mi fog ezután következni – kérdeztem Dorint, követtem végig a folyosón, egy<br />
barlangszerű szobába.<br />
Dorin egy puffanással ledobta a bőröndöket. – Hát, találkoznod kell a családoddal.<br />
Mindenki nagyon izgatott, hogy veled vacsorázhat. Hamarosan itt lesznek.<br />
Lucius „családjának” képei villantak az elmémbe.<br />
- Mennyien jönnek – kérdeztem, reméltem, hogy nem kell szembenéznem túl sok<br />
rokonommal egyszerre.<br />
- Ó, csak húszan körülbelül a legközelebbi rokonaink közül. Természetesen nem volt túl<br />
bölcs tőlünk letámadni már az első napodon, de mindenki kíváncsian várja, hogy<br />
találkozzon az olyan régóta várt úrnőnkkel. Gondolom, szeretnéd rendbe hozni magad,<br />
ugye Ruhát váltani – célozgatott Dorin.<br />
- Igen. – ragadtam meg a lehetőséget, hogy egy pillanatra egyedül lehetek. Hogy<br />
gondolkozzam. Hogy összeszedjem magam. Minden olyan gyorsan történt. Muszáj<br />
gondolkodnom.<br />
Dorin átszelte a szobát, és felkattintotta a villanyt. A hely poros volt, elavult és huzatos,<br />
de lakható. Nem állt túl messze a hajdani dicsfényétől. Mégis. – Remélem, kényelmesen<br />
érzed majd itt magad. – mondta Dorin, és a táskámat a baldachinos ágyra dobta.<br />
– Körülbelül egy óra múlva visszajövök érted. Talán szundíts egyet, ha gondolod.<br />
- Köszönöm.<br />
- Ó! Majdnem elfelejtettem! – Dorin egy hatalmas szekrényhez ügetett, kinyitotta az ajtót<br />
és levett egy estélyit az egyik akasztóról. Kicsit fakó volt, de még mindi gyönyörű.<br />
Selyem, ami egyszer kétségtelenül karmazsinvörösben ragyogott, de mostanra egy<br />
gazdagabb, mélyebb pirossá lágyult. – Ez az édesanyádé volt. Gondoltam, talán szeretnéd<br />
felvenni a vacsorára. Ez egy nagy esemény, és attól félek olyan gyorsan jöttünk el, hogy<br />
nem adtam esélyt, hogy csomagolhass valami ünnepélyesebb ruhát.<br />
Mintha transzban lennék Dorinhoz léptem, és ujjaim hegyét végigfuttattam az anyagon.<br />
– Ezt felismerem. A fényképéről.<br />
- Ó, igen, a portréja. – mosolygott Dorin. – Michaelának rengeteg estélyije volt, de ez volt<br />
a kedvence. Szerette az élénk színét—ami hasonlított a személyiségére. Rengeteg
pompás estélyre vette fel, különböző időkben még a tisztogatások előtt… - egy pillanatig<br />
olyan volt, mintha mindjárt elsírná magát, majd ismét felragyogott. – Igazságosan fogod<br />
csinálni Antanasia, és bevezetsz minket egy új korba. Talán hamarosan ismét mind<br />
nagyon boldogok leszünk. Talán édesanyád legdédelgetettebb álma—béke a Vladescu-k<br />
és a Dragomirok között—végre valóra válik.<br />
Ismét végigsimítottam az anyagon. – Biztos vagy benne, hogy szabad Felvennem<br />
- Nem csak „szabad”. – bizonygatta Dorin. – Alkalmas. Tökéletes.<br />
Aztán egyedül hagyott, én pedig óvatosan lefektettem a ruhát az ágyra. Az ő nyakláncát<br />
hordtam, épp azon voltam, hogy felöltöm az ő ruháját, és az otthonában álltam. De vajon<br />
méltó vagyok Michaela Dragomir örökségére Vajon tényleg igazi hercegnő voltam,<br />
ahogy reméltem, vagy csak egy szellem—az ő sápadt, testnélküli árnyéka—ahogy azt az<br />
öregember is hitte az étteremben<br />
Most nem segítenek a kételyek, Jess. Lucius elhitte, hogy minden módon olyan vagy, mint<br />
ő…<br />
Megkerestem a fürdőszobát, levettem a farmerom és az ingem, amit a repülőn viseltem,<br />
majd egy hosszú, forró fürdőt vettem. Miután megtörölköztem, óvatosan levettem a<br />
ruhát az akasztóról, úgy húzva fel a testemre, mintha a múlt ölelése lenne. Egy<br />
hátrahagyott ölelés az édesanyámtól.<br />
Tökéletesen illett rám. Mintha rám tervezték volna.<br />
Belenéztem az aranyozott tükörbe, ami a szoba sarkában állt, figyeltem a tükörképem a<br />
tiszta telihold fényében, mint egy reszketeg fényszóró, úgy világított át egy hosszú, görbe<br />
ólomablakon.<br />
Hát így tekintett magára Michaela is Ennek a holdnak a fényében Ugyanebbe a tükörbe<br />
A ruha gallérja magas volt, majdnem az államat simogatta, de a nyaklánc mélyen<br />
alálógott, megmutatva a vérvörös követ a nyakamban. A ruha lekanyarodott a mellemen,<br />
majd olyan élesen és hirtelen hullott alá, mint egy vízesés zuhog le a Kárpátok szikláiról,<br />
alul a selyem kiszélesedett, és úgy suhogott körülöttem, mint egy suttogás, valahányszor<br />
léptem. Suttogás, ami kétségkívül minden nőt végigkísért, aki fel merte venni ezt a<br />
káprázatos ruhát.<br />
Olyan estélyi volt ez, ami megállapítást tett a nőről, aki hordta. Mindenkinek azt mondta,<br />
aki csak látta, „Erős vagyok és gyönyörű, és csak próbáld meg elfordítani rólam a<br />
tekinteted. Látni fognak engem.”<br />
Nem volt ezüst koronám, szóval lazán összeszedtem a fürtjeimet a nyakam mögött, és<br />
hagytam, hogy szabadon aláhulljanak a hátamon, csillogó fekete haj a csillogó vörös<br />
anyagon, még inkább megkockáztatva fiatalos, de akkor is drámai jogomat a ruhára.
A fiatal hölgy, akit a tükörben láttam, sötét szemei csillogtak a holdfényben, tényleg úgy<br />
nézett ki, mint egy hercegnő.<br />
Erős. Határozott. Nem félt semmitől.<br />
Kopogtattak az ajtó, és Dorin szólt be hozzám. – A vendégeid megérkeztek. Készen állsz<br />
- Gyere be. – mondtam neki.<br />
Dorin bedugta a fejét a szobába, vidám, ráncos szemei azonnal tágra nyíltak. Egy hosszú<br />
pillanatig egyszerűen csak bámult rám, majd végül megszólalt. – Igen. Naná, hogy készen<br />
állsz. – majd oldalra lépett engedve, hogy kisétáljak mellette az ajtón. Megfigyeltem, hogy<br />
kissé meghajolt előttem, ahogy elhaladtam mellette.<br />
62. <strong>fejezet</strong><br />
OTT VÁRTAK RÁM a csigalépcső alján, minden fej felém fordult, ahogy lefelé haladtam,<br />
figyeltem, ahogy az arckifejezésük szkeptikusból és aggodalomból elismeréssé,<br />
csodálattá—és reménnyé alakul. És a tény, hogy végre hinni kezdtek bennem önbizalmat<br />
adott, ugyanakkor meg is rémisztett.<br />
Ki vagyok én, hogy bárki megmentője legyek Bárki hercegnője<br />
Az anyád lánya vagy… gyönyörű, erős és fenséges… Dorin bíztatása és Lucius ódája<br />
visszhangzott megint a fejemben, bátorságot adott.<br />
Egyesével, minden vámpír rokonom elém jött, hogy találkozzunk, ahogy megálltam a<br />
lépcső aljában. Dorin bemutatta őket, és ahogy minden Dragomir rokonom—közeli és<br />
távoli unokatestvérek—odajött, hogy meghajoljon, vagy bókoljon, láttam magam<br />
egy-egy görbe orrban, egy felhúzott szemöldökben, egy áll lejtésében. Szép ruhákba<br />
voltak öltözve, de észrevettem, hogy a ruhák kissé régimódiak voltak, a szmokingok<br />
néhol elég rosszul álltak. Mivé váltunk a szüleim halála óta<br />
- Jöjjenek. – mondta Dorin, mikor mindannyian bemutatkozunk. – Vacsorázzunk.<br />
Egy kisebb felvonulást vezettem egy hosszú, fenséges étkezőbe, az üregszerű<br />
kandallóban égő tűz ellenére is csípős volt a levegő, Dorin javaslatára elfoglaltam a<br />
helyemet az ezüstösen és gyertyafényben ragyogó asztalfőn. Mi, Dragomirok elég nehéz<br />
anyagi helyzetben voltunk, de úgy tűnt, az összes turistamegállót kihúzták a listáról a<br />
hazatérésemre.<br />
- Ülj le, ülj le. – mondta Dorin csendesen, és kihúzta a székemet. – Attól félek, nekem kell<br />
felszolgálnom… Sajnos most elég szűkében vagyunk a szolgálóknak, és nehéz bárkit is<br />
felhívni a faluból, annak fényében, ahogy most állnak a dolgok. Senki nem akar késő este<br />
a Dragomir birtokon dolgozni…
- Semmi gond. –biztosítottam, és elfoglaltam a helyem.<br />
Köszöntőket mondtak rám romániai nyelven, és Dorin fordított nekem. Az<br />
egészségemre… a visszatérésemre… a szerződésre… a békére…<br />
Mormogás támadt az asztalnál, ahogy az utolsó köszöntő is elhangzott, és Dorin felém<br />
hajolt, hogy beszéljen velem. – Hallani szeretnének téged. Túlságosan vágynak rá, mint<br />
hogy egyenek. Muszáj elmondanod nekik a terveidet.<br />
Most először azóta, hogy felvettem a piros selyemruhát, és kezdtem belerázódni az új<br />
nemesi szerepembe, éreztem átsuhanni rajtam az őszinte pánikot. Nem készültem<br />
beszéddel. Beszédet kellett volna készítenem. Mit mondhatnék nekik Istenem, egyáltalán<br />
mit tervezek, mit fogok tenni – Nem tudom megtenni. – suttogtam Dorinnak közel<br />
hajolva hozzá. – Nem tudom, mit mondhatnék.<br />
- Muszáj, Antanasia. – könyörgött Dorin. – Várni fogják. El fogják vetni a beléd vetett<br />
bizalmukat, ha nem teszed.<br />
Bizalom. Nem veszíthetem el a bizalmukat. Szóval felálltam, szembenéztem a<br />
családommal és belekezdtem. – Megtiszteltetés, hogy közöttetek lehetek ma este, újra itt,<br />
az ősi otthonunkban… - Mit kéne mondanom – Túl régen volt már.<br />
Dorin fordított azoknak, akik nem beszéltek angolul, olykor-olykor nem kevés<br />
aggodalommal nézve rám. Tudta, hogy küzdök, és ahogy végignéztem az asztal körül ülő<br />
rokonaimon, láttam, hogy a bizonytalanság újra belopódzik a fejükbe. Olyan gyorsan<br />
vesztettem el a bizalmukat, amilyen gyorsan elnyertem.<br />
- Szándékomban áll biztosítani, hogy a szerződés beteljesül. – tettem hozzá. – Mint a<br />
hercegnőtök megígérem, hogy nem hagylak bennetek cserben.<br />
- Áruld el, Jessica – kezdte valaki. Egy mély hang.<br />
Jaj, köszönöm istenem… egy kérdés.<br />
- Igen – kutattam az arcok között, próbáltam megtalálni a beszélőt a félhomályos,<br />
gyertyafényes helyiségben.<br />
- Hogy akarod beteljesíteni az alkut Megállítani a háborút Mert én megértettem, hogy a<br />
Vladescu-kat többé nem érdekli a szerződés.<br />
A hang mögülem jött. Ismerős hang volt.<br />
Megpördültem, fellöktem a székem, hogy lássam, Lucius Vladescu az ajtóban áll, a<br />
keretnek dőlve, karjait összefonta a mellkasa előtt, keserű mosoly volt az arcán.<br />
- Lucius. – a szívem megállt a mellkasomban, és minden vér kifutott az arcomból. Lucius<br />
volt az. Élt. Kevesebb, mint húsz lépésre volt tőlem. Hányszor álmodtam róla, hogy újra
láthatom Álmodtam arról, hogy megérintem Hányszor pusztítottak el majdnem azok<br />
az álmok a hiábavalóságukkal De most közel volt…<br />
A mosoly eltűnt az arcáról, mintha nem tudná megtartani hűvösen ironikus viselkedését<br />
a látványomra, és hallottam, hogy erőtlenül azt suttogja, „Antanasia…” Ebben az egy<br />
szóban értettem a vágyakozást, megkönnyebbülést, gyengédséget, és mohóságot.<br />
Ugyanazokat az érzelmeket, amiket én is tapasztaltam. Habozott, bizonytalan volt, egyik<br />
kezét kinyújtotta, mintha meg akarna közelíteni.<br />
- Lucius. – ismételtem, rápislogtam, ahogy létének valósága lassan belém ivódott.<br />
– Tényleg te vagy az.<br />
Mikor ezt mondtam, Lucius keze lehullott az oldala mellé, és visszanyerte ironikus<br />
mosolyát. – Természetesen, csak egy van. – viccelődött keserűen, a gyengédség minden<br />
nyoma eltűnt. – És a világ jobb, ha felkészül rá.<br />
Felé kezdtem futni, de majdnem megbotlottam a ruhám uszályában, oda akartam<br />
szaladni hozzá, vitába akartam szállni vele, és megcsókolni újra meg újra az örömért,<br />
hogy láthatom. Aztán kiabálni vele, amiért hazudott nekem és magamra hagyott. De<br />
aztán megláttam közelebbről is az arcát, kicsit léptem, félúton megálltam.<br />
- Lucius<br />
Úgy tűnt, mintha éveket öregedett volna az alatt a pár hónap alatt, míg távol voltunk. Az<br />
amerikai tinédzser minden nyoma eltűnt—és nem csak azért, mert újra a szabott<br />
nadrágját hordta, és a bársony kabátját. Fekete haja többé nem volt gondtalan lófarokba<br />
kötve. Szája sokkal határozottabb volt. A vállai szélesedtek. Borosta árnyalta a máskor<br />
simára borotvált állát. Szemei sokkal feketébbek voltak, mint általában, majdnem mintha<br />
nem is lett volna lélek mögötte, ami életet lehet beléjük.<br />
Mögöttem látszólag a Dragomirok megdermedtek a helyükön, hogy ellenségüket a<br />
középpontban találják.<br />
- A biztonság, mintha egy gyerek hanyagsága lenne. – jegyzete meg Lucius. Ellökte magát<br />
a kerettől, elviharzott mellettem, be a szobába, nem nézett a szemembe, felbecsülve a<br />
nyilvánvalóan idejétmúlt berendezést ugyanazzal a megvetéssel, amit hónapokkal<br />
ezelőtt a tanyaházunk konyhájában produkált. Csakhogy ezúttal nem csupán<br />
arrogánsnak tűnt, olyan ártatlan módon, mikor valaki nem ismer mást, csak a<br />
kiváltságokat, hanem szándékosan elutasító is volt. – Fel akartam iratkozni a körsétára.<br />
– tette hozzá. – De nem tudtam reggel tízig várni, hogy láthassalak, Jessica.<br />
Csak néztem őt, félelem és düh keveredett bennem. Tudta, hogy az amerikai nevemet<br />
használni ezen a helyen sértés volt. És olyan rideg volt. – Ne beszélj így velem.<br />
– mondtam neki. – Ez kegyetlen, én pedig tudom, hogy te nem ilyen vagy.<br />
Továbbra sem akart a szemembe nézni, szándékosan elfordította a tekintetét. – Nem<br />
vagyok
- Nem. – felé mozdultam, nem engedtem, hogy a találkozásunk minden percét ő<br />
irányíthassa. Ez nem egy gimnáziumi tánc volt, ahol átvehette az irányítást. A családom<br />
házában volt. Megrázott, hogy ilyen váratlanul láttam őt, hogy ilyen megváltozottnak<br />
láttam, engem nem fog megijeszteni, mint mögöttem a rokonaimat, akik reszkettek a<br />
székeikben. – Te nem vagy kegyetlen, Lucius.<br />
Most már közel álltunk egymáshoz, elég közel, hogy érezzem aromás, egzotikus<br />
parfümjét, aminek viseléséről letett, valamikor az átváltozása alatt egy amerikai<br />
tinédzserré. Lucius, a harcos herceg visszatért, minden tekintetben. Vagy legalábbis<br />
szerette volna, ha elhiszem.<br />
- Miért jöttél ide – kérdezte tőlem Lucius, halkan, így a rokonaim nem hallhatták.<br />
Továbbra sem nézett a szemembe. – El kell menned, Jessica.<br />
- Nem. Nem, Lucius, nem fogok.<br />
Ekkor felém fordult, és egy pillanatra szánalom—vagy emberség—villant a szemében,<br />
de csak egy pillanatig tartott, aztán megkerült, fizikailag és érzelmileg is újra távolságot<br />
tartva kettőnk között. Meg tudtam mondani, küzd, hogy az érzéseit kordában tudja<br />
tartani. Hogy karnyújtásnyira tartson magától. Legalábbis reméltem, hogy küzdött. A<br />
ridegség, a távolság: olyan igazinak tűnt.<br />
- Megnézted a házamat. – jegyezte meg, körözött az asztalnál, mint egy héja, a nyúl után<br />
kutatva, akinek nem volt annyi esze, hogy nyugton maradjon. Ahogy mindegyik vámpír<br />
rokonom mögé került, láthatóan megremegtek. Elkeseredetten azt kívántam, bár<br />
abbahagynák.<br />
- Honnan tudtad<br />
- Bölcs, hogyha egy konfliktus szélén állva mindig résen vagy. – tanácsolta Lucius, hangja<br />
még keményebb lett, ahogy a háborúról beszélt, belecsöppent a szerepébe, mint<br />
hadvezér. Távolabb tőlem. – Természetesen vannak őreim a birtokom határain. A<br />
családod állandóan zaklat, a beteljesítetlen szerződés miatt siránkozva, azzal vádolva,<br />
hogy sosem akartam megosztani az erőm… És minél többet mondják ezt, annál jobban<br />
ráébredek, Minek osztozzam azon, amit erővel is elvehetek Nem idegenkedem egy kis<br />
vérontástól, ha az én érdekeim szolgálja.<br />
- Lucius, ezt te sem gondolod komolyan.<br />
- De igen. – mondta Lucius, kezét Dorin székének háttámlájára tette. A nagybátyám egész<br />
teste görcsbe rándult. Tudtam, megijedt, hogy Lucius megöli őt, ott és azonnal, amiért<br />
Romániába hozott. – Úgy ismertél, Dorin, hogy tréfáltam volna valaha is a hatalommal<br />
A nagybátyám semmit nem mondott.<br />
Lucius közelebb hajolt, egyenesen Dorin fülébe beszélt. – Később még számolunk azért,<br />
hogy megszegted a parancsom és idehoztad őt.
- Azonnal tűnj el tőle! – parancsoltam rá. – Azért jöttél, hogy engem láss. Ne kínozd a<br />
családomat a saját otthonunkban.<br />
Lucius ismét körbepillantott a szobában. – Mikor ez mind az enyém lesz, kénytelen<br />
leszek pár nagyon komoly változtatást végbevinni. Körsétákat adni. Ez a vámpírság<br />
szégyene!<br />
Csak bámultam rá, nem akartam láthatóan nyugtalankodni, vagy sírni az miatt, hogy<br />
milyen érzéketlenül viselkedett. Az a Lucius, aki előttem volt még ridegebb és még<br />
megközelíthetetlenebb volt, mint miután Vasile olyan kegyetlenül megverette. Lucius…<br />
hol van az én Luciusom<br />
- Azt akarom, hogy most azonnal távozz, Lucius! – mondtam, szándékosan higgadtan.<br />
– Nem beszélek veled, míg ilyen vagy.<br />
Felvonta a szemöldökét. – Hát ez nem az a viszontlátás, amiben reménykedtél, Jessica<br />
Hát nem ezért utaztál több ezer kilométert Csalódott vagy, hogy a családod gyenge—és<br />
a hivatalos vőlegényed sokkal megvetendőbb, mint valaha<br />
- Nem tudod elérni, hogy gyűlöljelek. – mondtam. – Nem számít, milyen keményen is<br />
próbálkozol. Tudom, hogy mit csinálsz. Tudom, hogy szeretnéd, ha eltávolodnék tőled.<br />
Azt hiszed, nem kapsz megváltást, amiért megölted Vasile-t. Meg vagy győződve, hogy<br />
épp olyan vagy, mint ő—vagy még rosszabb, amiért elárultad a családod. De te nem<br />
olyan vagy, mint Vasile. – megsimogattam a karját. – Ismerlek.<br />
Lucius elhúzódott. – Ne érj így hozzám, Jessica!<br />
- Miért ne – kérdeztem, lehalkítottam a hangom, így a családom nem hallhatta. – Mert<br />
félsz, hogy megint elveszted az önuralmad, mint ahogy a szobámban is odahaza<br />
- Nem. – vágott vissza. – Hanem mert félek, hogy elveszítem az önuralmam, ahogy a<br />
nagybátyámmal is.<br />
- Lucius, meg kellett tenned.<br />
Amikor ezt mondtam tekintete elfordult, megint a rokonaim figyelte, akik azóta is<br />
dermedt csendben ültek, és szóváltásunkat figyelték. – Gyere velem. – megragadta a<br />
könyököm a kezével, átvezetett a szobán, hallótávolságon kívülre a családomtól.<br />
– Magándolgokról beszélünk mások előtt. Ez nem jó.<br />
Megálltam a kandalló előtt, a tűz fénye gyenge, pislákoló árnyakat vetett Lucius arcára,<br />
amitől ismét fiatalnak tűnt. Majdnem előre nyúltam, hogy megfogjam az arcát. De a<br />
szemei még mindig túl távolságtartók voltak. Túl messziek. – Elmondom most ezt neked<br />
Jessica, aztán össze kell csomagolnod, és haza kell menned, Jessica.<br />
- Nem megyek—
- Azt hiszed, ismersz. – beszélte túl a tiltakozásom, még mindig szorította a kezem, ujjai<br />
belemélyedtek a húsomba. – Valami oknál fogva, habár teljesen hátrahagytalak, habár<br />
őszintén azt akartam, hidd, hogy meghaltam… mindezek ellenére még mindig abba a<br />
reménybe kapaszkodsz, hogy nekünk van jövőnk. Itt az idő, hogy megtagadjalak, most és<br />
mindörökre, mert többé már nem a civilizált Pennsylvania területén vagyunk, a<br />
gimnáziumban, küzdelmet színlelve egy kosárpályán. Ez tényleg háború, Jessica.<br />
- Nem kell annak lennie, Lucius. Tudom, hogy szeretsz.<br />
- A Vladescu-k sosem cselekedtek jót, Jessica. – folytatta Lucius, szája mogorva vonallá<br />
préselődött. – Volt egy tervünk. Veled.<br />
- Egy… terv<br />
- Igen. Meg kellett, hogy nyerjelek, elvennem téged—amilyen ártatlan voltál, egy<br />
amerikai tinédzser, akinek fogalma sem volt a vámpírok világáról—és vissza kellett<br />
hoznom Romániába. A szerződés beteljesül, vártunk volna a megfelelő időre, míg már<br />
senki nem tudja vádolni a Vladescu családot, hogy áthágtuk kötelesség ránk eső részét—<br />
- És aztán – Ezt eddig is tudtam.<br />
Lucius mélyen a szemembe nézett. – És aztán diszkréten félreállítottunk volna az útból.<br />
Titokban. Úgy tettünk volna, mintha gyászoltuk volna az elvesztésed, de csendben<br />
örülve, hogy az utolsó, alkalmatlan Dragomir hercegnő is kikerült az utunkból.<br />
- Nem, Lucius. – ráztam elborzadva a fejem. Nem akartam elhinni. – Nem tetted volna<br />
meg.<br />
- Jaj, Antanasia. Még mindig olyan lehetetlenül ártatlan vagy. Komolyan azt hitted, hogy a<br />
Vladescu klán valaha is megosztaná a korlátlan hatalmat az ellenséggel<br />
Nem. Természetesen nem tették volna. – Hogyan… hogyan kellett volna történnie<br />
- Nem avattak be a részletekbe. – mondta Lucius. – De valószínűleg az én kezem által…<br />
annyi lehetőségem lett volna, egyedül veled a kastélyunkban.<br />
Nem, Lucius, te nem.<br />
Belenézett a tűzbe. – Olyan tökéletes volt nekünk, hogy Amerikában neveltek fel. Azzal,<br />
hogy a Dragomirok biztonságban akartak tartani, elátkoztak téged. Egy igazi vámpír<br />
hercegnő megértette volna mekkora a kockázat, ha hozzámjön. Megvédte volna magát,<br />
mindig résen lett volna. De te, te saját akaratodból jöttél volna velem, sosem gyanítottad<br />
volna…<br />
Szakadozva vettem a levegőt, kényszerítettem magam, nehogy felkiáltsak, tudva, hogy a<br />
családom nem olyan messze van tőlem. Figyeltek. Muszáj megtartanom a higgadtságom,<br />
habár az árulás érzése majd szétszakított. – Mindezt tudtad, mikor a szüleim házába<br />
jöttél Amikor velünk éltél Amikor megcsókoltál engem
Lucius is tisztában volt a közönségünkkel. A szánakozás, ami most a szemébe kúszott,<br />
nem tükröződött fenséges testtartásában. – Ó, Antanasia… mióta tudtam A kezdetektől<br />
fogva Vagy csak a vége felé Nem vagyok benne biztos. Talán, csak ártatlannak akartam<br />
magam feltüntetni az elején. Vagy talán csak becsaptam magam, nem akartam látni az<br />
igazságot. De volt egy idő, igen, mielőtt megcsókoltalak, mikor rájöttem, hogy bűnrészes<br />
vagyok.<br />
Visszaharaptam a szipogást, keményen lenyeltem, kihúztam magam. – Nem hiszek<br />
neked.<br />
- Hát nem elég világos, Antanasia – a családomra pillantott. – Nézz rájuk. A Dragomirok<br />
megfogyatkoztak. Vasile könnyedén becsapta és irányította volna őket, egyetlen<br />
Vladescu elvesztése nélkül. Háború nélkül. Az egyetlen véráldozat a tiéd lett volna.<br />
Feláldoztak volna Vasile kis puccsa érdekében.<br />
- Ez Vasile ötlete volt. – mutattam rá. Kétségbeesetten hittem benne, hogy Lucius nem<br />
lett volna képes megölni engem. Törődött velem. Éreztem a csókjában, láttam a szemében.<br />
De veszélyes, Jessica. Nem akart Vladescu lenni, de talán mindig is az lesz. – Ez Vasile terve<br />
volt. – ismételtem. – Nem a tiéd.<br />
- És, amikor láttam a tervet teljes valójában, lenyűgözött, milyen elmés. Nem lesz ettől<br />
hányingered, Jessica Mert kéne.<br />
- Nem öltél volna meg, Lucius. – makacskodtam. – Szeretsz engem. Te is tudod.<br />
Lucius megrázta a fejét. – Csak elégedj meg azzal, ha azt mondom, megöltelek volna. Ez<br />
minden, amit nyújtani tudok. Most pedig menj haza, Jessica. Menj haza, és vess meg<br />
engem. Reméltem, hogy egy sokkal boldogabb oldalammal hagyhatlak el. De idejöttél, és<br />
még ennyit sem tudok megtenni.<br />
- Nem fogok elmenni, Lucius. Már csak a családomért sem. A Dragomiroknak szükséggük<br />
van rám.<br />
- Nem, Antanasia. Nem adsz nekik mást, csak hamis reményt. Nézz magadra. – tekintete<br />
fel-le siklott a testemen, és újra életre keltek a szemei, ezúttal mély csodálattal.<br />
Csodálattal, amit azelőtt is láttam bennük. – Gyönyörű vagy. Lenyűgöző. Inspiráló.<br />
Keményebben fognak küzdeni, mert azt hiszik, ezt kell tenniük a visszatért<br />
hercegnőjükért. Bolond módon azt hiszik, hogy becsaptak a szerződés teljesítésével<br />
kapcsolatban—mikor valójában megmentettem az életedet, mikor nem teljesítettem. Azt<br />
fogják hinni, hogy becsapták őket a békével és a megosztott hatalommal, és üssze fognak<br />
gyűlni, hogy harcoljanak érted. De a végén a Vladescu klán fog uralkodni. Ne nyújtsd el a<br />
szenvedésüket, vagy gyarapítsd az elvesztettjeiket.<br />
- Már most is dühösek. – mutattam rá. – Ezen nem változtathatok. Ők is háborút akarnak,<br />
hacsak nem teljesedik be a szerződés.
- Ha azt mondod nekik, hogy hódoljanak be nekem, megteszik. – mutatott rá Lucius. – A<br />
vezetőjük vagy. Mondd meg nekik, hogy engedelmeskedjenek nekem, és menj haza.<br />
Egy pillanatig haboztam, átgondolva az egyoldalú alkuját. Ha azt mondanám a<br />
családomnak, hogy hódoljanak be, talán tényleg megtennék. A vezetőjük voltam. Életeket<br />
menthetnék. Megtapogattam a követ a nyakamban, hallgatva a szülőanyámat. Ne tedd<br />
meg, Antanasia… Ne legyen az első cselekedeted a behódolás, még Luciusnak sem.<br />
Luciusnak most különösen ne…<br />
- Nem. – mondtam határozottan. – Tényleg megsemmisítetted a szerződést, téged kell<br />
okolni, amiért tönkretetted a békét, és a Dragomirok nem fognak letérdelni egy…<br />
zsarnok előtt!<br />
Lucius erre elmosolyodott, régi gúnyos mosolyának árnyéka volt ez. – Tényleg azt<br />
hiszed, hogy ez vagyok, Jessica Hogy olyan elnyomó vagyok, mint a szánalmas Frank<br />
Dormand<br />
- Te rosszabb vagy. – mondtam.<br />
Mosolya szomorú lett. – Valóban az vagyok. Frank minden hibája ellenére, minden apró<br />
gonoszsága ellenére sem álmodott arról, hogy elpusztítson egy olyan fenséges nőt, mint<br />
te vagy.<br />
Még mindig küzdöttem, hogy megtaláljam a megfelelő szavakat, amivel válaszolhatok,<br />
mikor Lucius sarkon fordult, és magunkra hagyott.<br />
63. <strong>fejezet</strong><br />
MIUTÁN A CSALÁDOM elment, anélkül, hogy bármelyikünk is hozzáért volna az ételhez,<br />
amit olyan gondosan készítettek a hazatérésemre, visszavonultam a szobámba, ahol jó<br />
pár órán keresztül ücsörögtem, odahúztam egy széket az ólmozott ablakokhoz, csak<br />
bámultam ki a sötétségbe.<br />
Mit tehetek, hogy megmentsem a családom Hogy megmentsem Luciust Megmenthetem<br />
még Luciust—vagy már tényleg nincs számára megváltás, ahogy ő hitte<br />
Odakint egy farkas üvöltött fel a hegyekben. Ezelőtt sosem hallottam, ahogy egy élő<br />
farkas felvonyít, csak filmekben vagy a tévében, átszűrődött a vadonon, olyan gyászos<br />
volt, hogy majdnem elsírtam magam. Mindent összefoglalt az utazásommal kapcsolatban<br />
ez a szánalmas, gyönyörű, szívszaggató hang. Lucius élt—de ugyanakkor lehet, hogy el is<br />
ment. A szívem még mindig fájt, valószínűleg jobban is, mivel olyan nagy reményeket<br />
tápláltam a viszontlátással kapcsolatban. Luciusnak igaza volt. Nem úgy ment, ahogy<br />
terveztem. Letaglózott, hogy ilyen másnak találtam.
És a terv kiderülése, hogy meg akartak ölni… ez rázott meg a legjobban. Mégsem hittem<br />
el, hogy Lucius is bűnrészes volt, mint ahogy állította. Ez a terv Vasile taktikája volt.<br />
Talán volt idő, mikor Lucius, kifordítva és majdnem összezúzva Vasile keze alatt, képes<br />
lett volna élvezni egy ilyen sötét tett lehetőségét. De megváltozott az Egyesült<br />
Államokban. Ahogy maga mondta, látott egy új életmódot. Azt mondta nekem, „ A<br />
gyerekeimnek, talán más lehetett volna…”<br />
Emlékeztem arra is, mit mondott nemrég ezen az éjszakán. „Megmentettem az életed<br />
azzal, hogy megszegtem a szerződést.”<br />
Azzal, hogy megtagadta a klánok egyezségét, Lucius aktívan arra törekedett, hogy<br />
megmentsen Vasile tervétől, képes lett volna, a saját életét kockáztatná. Tudta, Vasile<br />
megölné az engedetlenségért.<br />
Lucius mindig megvédett volna.<br />
Szüleim minden figyelmeztetése ellenére a Vladescu kegyetlenségről, Lucius minden<br />
erősködő állítása ellenére, hogy veszélyes rám nézve, én másképp tudtam.<br />
De hogyan tudnám Luciusszal is elhitetni, hogy sosem bántana Hogy mi még mindig—és<br />
fogunk is mindig—összetartozunk<br />
Nem volt válasz az ablakon kívüli sötétségben, szóval felkeltem a székről, a<br />
bőröndömhöz sétáltam, hogy kicsomagoljak. Legalább, nem fogok hazarohanni, ahogy<br />
Lucius várja.<br />
Ahogy széthajtogattam a ruháim, a Hogyan nőjünk fel élőhalottként példányom, amit a<br />
legutolsó pillanatban dugtam be, lepottyant a földre. Felvettem, közben visszagondoltam<br />
arra a napra, mikor felfedeztem az útmutatót nem messze a szobaajtómtól, Lucius<br />
könyvjelzője csillogott a reggeli napfényben. Akkor utáltam az ajándékot. De Luciusnak<br />
igaza volt. Mézes-mázos hangneme ellenére a könyv nagyon hasznosnak bizonyult a<br />
zavaros időkben. Egy pontos forrás. Majdnem olyan volt, mint egy barát, akivel<br />
megbeszélhettem a testemben és életemben lezajló változásokat, mikor senki mással<br />
nem tudtam. Leültem az ágyra, kinyitottam az utolsó <strong>fejezet</strong>nél, ami felett szándékosan<br />
átsiklottam, mikor Lucius iránti érzéseim egyre erősebbek és erősebbek lettek.<br />
Tizenharmadik <strong>fejezet</strong>: „Szerelem a vámpírok között: Mítosz, vagy valóság”<br />
Természetesen, a vámpírok tudnak szeretni. Dorin hitte, hogy Lucius szeret engem.<br />
Mégis, a szívem megállt, mikor elolvastam az útmutató kijózanító tanácsát.<br />
„Az a legjobb, ha nem dédelgetsz valótlan eszméket a vámpírok közti szerelemről. A<br />
vámpírok romantikusak, alkalmanként még gyengédek is. De a végén úgyis csak egy<br />
kegyetlen faj vagyunk! Próbáld meg elfogadni, hogy a vámpír kapcsolatok a hatalmon, és<br />
igen, a szenvedélyen alapulnak—de nem az emberi fogalomként vett „szerelmen.”Azzal,
hogy bízol benne, „szerelmes” vagy—ahogy azt sok fiatal vámpír ostobán tenni szokta—,<br />
csak kockáztatod, hogy komoly veszélybe kerülj!”<br />
Nem!<br />
Becsaptam a könyvet és elhajítottam, tudtam, hogy már ellátta a feladatát. Többé már<br />
nem volt szükségem a tanácsára. Mert ezúttal az útmutató—habár jól megbecsülendő,<br />
bár tiszteletre méltó—tévedett. Tudtam az igazságot. Lucius szeretett engem.<br />
Akkor jöttem rá, az élénk megvilágosodás egy pillanatában, hogy az életemet tenném<br />
erre a meggyőződésre. Arra, hogy kockára fogom tenni az életem azon a bizonyos éjjelen.<br />
64. <strong>fejezet</strong><br />
MIVEL KÉPTELEN VOLTAM ennél fenségesebb levélpapírt találni az éjszaka közepén,<br />
egy turista füzet hátuljára írtam le a lemondásom, ami leírta ősi otthonunk szórakozási<br />
lehetőségeit—nézzen meg egy igazi börtönt! fedezzen fel három mellvédet!—, a bejárati<br />
ajtóhoz közel találtam.<br />
Leírtam:<br />
Kedves családom!<br />
Hiábavaló hadat viselnünk a Vladescu-k ellen. Rájöttem, a mi érdekünkben az lesz a<br />
legjobb, ha visszatérek az Egyesült Államokba—hogy lemondok, mint hercegnőtök. De<br />
legutolsó tettem, mint uralkodótok, hogy elrendelem, minden Dragomir hódoljon be<br />
küzdelem nélkül a Vladescu uralomnak. Klánunkat Lucius Vladescu alá helyezem, így talán<br />
békét nyerhetünk. Ezen túl, alattvalói lesztek. Ez az én parancsom, kelt éjfélkor, június<br />
kilencedikén, és életbe lép reggel fél hétkor, ugyanezen a napon, hivatalos lemondásom<br />
előtt, reggel hét órakor.<br />
Antanasia Dragomir<br />
A hosszú ebédlőasztalra helyeztem az üzenetet, még mindig tele volt tányérokkal és<br />
kupákkal a meghiúsult vacsorámról, ahol biztos voltam benne, hogy Dorin meg fogja<br />
találni reggeli előtt. A cetli nevetségesen festett egy patinás ezüst gyertyatartónak<br />
támasztva, és reméltem, hogy legalább a szavaim hivatalosan hangoznak.<br />
Ráadásul, ha bárki elolvassa az üzenetem, már úgyis halott leszek. A klánok sorsa többé<br />
már nem az én problémám lesz.<br />
Ez nem fog megtörténni, Jessica…<br />
Rajtam volt még a ruhám, úgy akartam megjelenni Lucius előtt, mint fenséges és erős,<br />
viszont nehéz volt tőle sebességet váltani a Pandában. A ruha uszálya minduntalan
eleakadt a kuplungba, de sikerült kimanővereznem a parkolóból a szűk, kanyargós<br />
útra, ami mérgező növényként tekergett Lucius kastélya felé.<br />
Örültem, hogy olyan makacsul látni akartam Lucius otthonát—a közelségét a saját ősi<br />
birtokomhoz, rémisztő pompáját—mikor Dorinnal jöttünk, mivel így megtaláltam az<br />
utat, még úgy is, hogy a szurokfekete éjszaka elég zavaró volt a hegyekben. Vagy talán<br />
eltévedtem párszor, mivel úgy tűnt, mintha egy örökkévalóság óta utaznék már. De aztán<br />
megpillantottam a kastély kiugró tornyait, ahogy a teliholdat szurkálják, felfelé<br />
fordultam az ösvényen, ami szinte függőleges volt, hajtűkanyarok szakították meg, amik<br />
felfelé kígyóztak a sötétbe, mint azok a dobozból kiugró bohócok, arra kényszerítve,<br />
hogy újra és újra rátapossak a fékre, nehogy lerepüljek a meredek szakadékokba, amik<br />
jobb és baloldalon is feltűntek, mikor megritkult egy-két foltban a sűrű erdő.<br />
- Gyerünk. – bíztattam ismételgetve a Pandát, megpaskoltam a kormányt, próbáltam<br />
rávenni a küszködő motort, hogy tovább menjen, mivel biztosra vettem, hogy készül<br />
feladni.<br />
A beton véget ért, sárba torkollott, mi pedig tovább kapaszkodtunk felfelé.<br />
Végül, mikor már azt hittem a hegy örökké tart, egy kőből és vasból készült kapu<br />
magasodott előttem, legalább nyolc láb magas volt. Erre miért nem számítottam<br />
Megállítottam a kocsit, olyan erősen húztam be a kéziféket, ahogy csak tudtam, magam<br />
előtt láttam, ahogy szegény Panda eltűnik a függőleges úton, irányítás nélkül lezuhan a<br />
szakadékba, és többé senki nem látja. Felnyaláboltam a ruhámat, hogy az uszály ne<br />
söpörje végig a sarat, a kapuhoz mentem, megpróbáltam meghúzni a nehéz vaskarikát,<br />
amit fogantyúnak szántak, bár biztos voltam benne, hogy hiábavaló.<br />
Bár meglepetésemre a vaskapu kinyílt pár centire. Még jobban húztam, küzdöttem a<br />
súlyával, sikerült annyira felfeszítenem, hogy becsusszanhassak. Ennyit Lucius<br />
agyondicsért biztonsági rendszeréről.<br />
Tettem pár lépést a Vladescu földre, a kapu hangos, fémes csattanással záródott be<br />
mögöttem, mint valami óriási gong egy néma erdőben. Azonnal magam mögé<br />
pillantottam, sebezhetőnek éreztem magam elzárva az autómtól—és hova is vagyok<br />
bezárva Vámpírok közé, pontosan… és talán félelmetesebb dolgok közé Eszembe jutott<br />
a farkas üvöltése. És a kutyák. Mi van, ha Lucius kutyákat tartott őrzésképp<br />
Talán megint meg kéne tolnom a kaput, megpróbálni kinyitni, aztán visszaszállni az<br />
autóba<br />
De volt egy olyan szörnyű érzésem, hogy be vagyok zárva. Emellett, nem igazán<br />
szándékoztam visszafordulni.<br />
Alig tudtam kivenni magam előtt az ösvényt, még a holdfényben is, ami átragyogott a<br />
sűrű lombokon. Nem volt más választásom, mint előre menni, tehát kihúztam magam és<br />
elindultam. Minden lépéssel egyre jobban tudatában lettem az erdő hangjainak. Gallyak
opogásának a távolban, a levelek zizegésének, ahogy egy állat—Kérlek, legyen valami<br />
romániai rágcsáló—elszaladt, megijedve a lépéseimtől.<br />
Voltak odakinn nagyobb dolgok is. Hallottam, ahogy megközelítenek, ezért gyorsítottam,<br />
először csak gyorsabban lépkedtem, majd szaladtam, ahogy csak bírtam, az egyenetlen,<br />
sáros és köves úton. Kérlek, kérlek, add, hogy feltűnjön végre a kastély. Olyan szakadozott<br />
volt a légzésem, hogy elnyomta a többi zajt, de a szörnyek olyan elevenek voltak a<br />
képzeletembe, nem kellett hallanom őket ahhoz, hogy tudjam, ott vannak valahol a<br />
sarkamban loholva. Aztán megbotlottam.<br />
De mielőtt térdre eshettem volna, két pár kéz ragadott meg, és emelt fel, durván talpra<br />
állítva.<br />
Még csak időm sem volt hangosan felsikítani. Ahogy felkaptam a fejem, hogy lássam, ki<br />
fogott, megláttam magam előtt a holdfényben fürdő Luciust. Néhány lépéssel előttem<br />
állt, karba tett kézzel, elállva az ösvényt. Az én karjaim még mindig szorosan fogták,<br />
oldalra pillantottam. Két fiatal férfi—vámpírok, gondoltam—tartott fogva. – Eresszetek<br />
el! – kiabáltam, megpróbáltam lerázni őket.<br />
- Elibera i-o! – parancsolta Lucius romániai nyelven. – Engedjétek el!<br />
Elengedték a karom, én pedig csak álltam ott, és lesöpörtem magam, mintha<br />
beszennyeztek volna az érintésükkel.<br />
A fiatal vámpírok vártak Lucius utasítására, körbevettek, nyilvánvalóan készen arra—<br />
buzgón—hogy ismét elkaphassanak.<br />
De legnagyobb megkönnyebbülésemre csalódniuk kellett.<br />
- Merge i. L sa i-ne în pace. – mondta Lucius, bizonyára elküldte az őröket, mivel eltűntek<br />
az éjszakában.<br />
Hallva egy olyan nyelven beszélni, ami számára olyan ismerős, de nekem annyira idegen<br />
—szinte soha nem használta a román nyelvet, míg a farmunkon volt—éjfél után, egy<br />
magányos, sötét erdőben csak még inkább kiemelte, hogy milyen idegenné változott<br />
előttem Lucius, megingatott néhány döntésemben.<br />
Csak álltunk ott csendben egymással szemben, teste elzárta a kastélyához vezető<br />
ösvényt, testőrei minden bizonnyal résen voltak, ha közbe kell lépni. – Mióta követtél<br />
engem – kérdeztem végül.<br />
- A kis játékautód fényszórója igencsak tompa, de még így is mérföldekről lehet látni.<br />
Nagyon kevés ember utazik erre éjszaka. Az út túl veszélyes—a végcél több mint<br />
egyértelmű.<br />
- Tehát ezért volt nyitva a kapu. Tudtad, hogy jövök.
- Természetesen. Látni akartam, meddig vagy képes elmenni ebben az eszement<br />
látogatásban. – Felém indult, kezeit összekulcsolta a háta mögött. – El kell ismernem,<br />
sokkal messzebb jöttél, mint vártam volna. Majdnem az otthonomnál vagy.<br />
- Nem félek a sötétségtől. – hazudtam.<br />
Lucius még közelebb jött, fölém magasodott. – Farkasok vannak ezekben az erdőkben! –<br />
közölte, még közelebb hajolt, hogy az arcomat figyelhesse. – És attól félek, nehezen<br />
tudnának ellenállni valakinek, aki ennyire csábító, mint te. Különösen, ebben a<br />
lenyűgöző, vérvörös ruhában.<br />
Lepillantottam a ruhámra, ahogy Lucius körbesétált, alaposan végigmérve, mintegy<br />
parodizálva, ahogy hónapokkal ezelőtt tett a szüleim istállójában, mikor találkoztunk.<br />
Azóta megváltozott—de én is. Eltűntek a koszos csizmáim, és a szakadt pólóim. A piros<br />
selyem csillogott a holdfényben.<br />
- Soha nem olvastad a „Piroska és a farkast”, Jessica – kérdezte Lucius, még mindig<br />
lassan körözött, beszorítva és bezárva. – Nem tudod, mi történik az ártatlanokkal, akik<br />
egyedül kóborolnak az erdőkben<br />
A rémület furcsa borzongása futott végig rajtam, keveredve a várakozással. Lucius túl<br />
közel volt—és mégsem eléggé. Nem tudtam jól kivenni fekete szemeit a sötétben. Nem<br />
tudtam igazán felmérni a hangulatát. Vajon egy csók előjátékaként játszott velem—vagy,<br />
mielőtt belém döfne egy karót<br />
Az életed is rátennéd, hogy az előbbi, Jess.<br />
- Elfelejtettem a történetet, Lucius. – mondtam. – Ez csak egy mese a gyerekeknek.<br />
- Ó, ez az egyik kedvenc mesém. – mondta, és megállt mögöttem. Megdermedtem,<br />
sebezhetőnek éreztem magam most, hogy a hátam mögött volt. – Az eredeti elveszett az<br />
idők során. – folytatta. – És sokféle feldolgozás van. Néhányban a kislányt megmentik. De<br />
én személy szerint jobban szeretem azt a befejezést, amit Perrault talált ki a klasszikus<br />
verzióban.<br />
- Hogyan… hogyan ér az véget – érdeklődtem, nem mozdultam.<br />
- „Nagymama, milyen nagy FOGAID vannak.” – szavalta Lucius, olyan közel hajolt a<br />
vállamhoz, hogy a szája a fülemet súrolta, majdnem belém csípett. – „Hogy jobban<br />
felfalhassalak.” És ezekkel a bűnös szavakkal a farkas rávetette magát Piroskára—és<br />
felfalta őt.<br />
Megremegtem, ahogy elmondta a történetet, részben a közelségétől, részben attól az<br />
étvágytól, ahogy a szörnyű végkifejletet mondta.<br />
- Hát nem egyszerű, mindent kielégítő vég, Jessica – nevetett halkan.<br />
- Én magam jobban szeretem a boldog befejezéseket.
Lucius még jobban nevetett. – Mi lehetne boldogabb—a farkasnak Miért nézik az<br />
emberek ezt az egészet mindig rossz nézőpontból A ragadozók is megérdemlik az<br />
együttérzésünk.<br />
- Nem azért jöttem ide, hogy tündérmesékről beszéljünk. – mondtam, megtörve a<br />
baljóslatú légkört. Őszintén nyugtalanítani kezdett.<br />
- Akkor fuss haza, Piroska. – mondta Lucius, megfogta a vállamat, és az autó felé<br />
irányított. – Késő van, és fenn áll a veszélye, hogy farkas eledel leszel. Mit írnék akkor a<br />
szüleidnek Hogy hagytam felfalni Jessicát, végtagról végtagra tépni, miután olyan<br />
vendégszeretők voltak velem<br />
Megint megremegtem, de ezúttal legfőképp a hideg miatt, megpördültem, leráztam<br />
magamról a kezét. – Be akarok menni, hogy beszéljünk. Azért jöttem ide, hogy alkut<br />
kössek veled.<br />
Lucius megállt, fejét ámulva billentette oldalra. – Egy alkut Velem De neked semmid<br />
nincs, amit fel tudnál ajánlani. – De tudtam, hogy ennek ellenére kíváncsi. – Vagy igen<br />
- Igen. Azt hiszem.<br />
- És ez az alku… azzal végződik, hogy visszatért Pennsylvaniába, ahová tartozol<br />
- Igen, véget érhet a távozásommal. – mondtam. Elhagyom ezt a világot. Mindörökre.<br />
- Felkeltetted az érdeklődésem. – ismerte be Lucius, ismét megfogta a vállam. –<br />
Reszketsz a hidegtől. Rettenetes házigazda vagyok, hogy kint kell lenned a fagyos<br />
levegőn, mikor nem vagy hozzászokva a Kárpátokbeli tavaszhoz. Menjünk be, ahol<br />
bosszankodhatom és ösztönözhetek majd a kényelemtől undorodva.<br />
Egymás mellett sétáltunk végig az ösvényen, Lucius lába biztosan lépdelt a számára<br />
ismerős talajon, én viszont ingatag voltam a késő esti hegymászáshoz alkalmatlan<br />
ruhámban. Kissé imbolyogtam, Lucius felém nyúlt, hogy megtartson. Miután<br />
visszanyertem az egyensúlyom továbbra is fogta a könyököm, és úgy éreztem ezzel az<br />
egyszerű gesztussal egy lépéssel közelebb kerültem a Vladescu-Dragomir háború<br />
megnyeréséhez.<br />
Vagy talán mégsem. Mivel az után, hogy a tömör faajtó becsukódott mögöttünk, bezárva<br />
minket egy lenyűgöző gótikus kőcsarnokba, ami eltűnt felettem a sötétségbe, túl<br />
magasan ahhoz, hogy a húsz, valódi égő fáklya fényköre megvilágítsa, Lucius megszólalt.<br />
– Tudod, ma este ténylegesen is bejelentetted a háborút. És mostantól, az első foglyom<br />
vagy.<br />
Megpördültem, még éppen láttam, ahogy bekattint egy reteszt, bezárva minket óriási<br />
palotájába.<br />
- Most csak viccelsz, ugye, Lucius
Pont a rossz dolgot mondtam ki. Szemei kemények voltak, mikor az enyémbe nézett. – A<br />
szomorú az egészben az, Jessica, hogy már megtanultad ma este, hogy ne bízz bennem.<br />
Ahogy elborzadva figyeltem, Lucius a háta mögé nyúlt, elővett valamit, amit az övébe<br />
dugva rejtegetett egész idő alatt, míg együtt voltunk a sötét Kárpátiai erdőben.<br />
Egy piszkos, kihegyezett karót.<br />
65. <strong>fejezet</strong><br />
LUCIUS MEGKOPOGTATTA a kezdetleges, de ennek ellenére nagyon is halálos eszközzel<br />
a tenyerét. – Mindent megtettem, hogy távol tartsam magunkat ettől a pillanattól, de te<br />
nem akarsz együttműködni. Felajánlok neked egy utolsó esélyt, Antanasia. Én kinyitom a<br />
zárat, te pedig kirohansz az éjszakába, az őreim garantálják, hogy biztonságban a<br />
kocsidhoz érj. Ezt követően pedig hazarepülsz, és elfelejted ezt az egész történetet. Ez az<br />
én ajánlatom.<br />
Ahogy Lucius beszélt, szemei teljesen elfeketedtek, írisze teljesen ellepte a fehér<br />
részeket, mintha valami egzotikus, éjjeli állat lenne. Az átalakulás olyan lenyűgöző és<br />
ijesztő volt, mint amilyennek a szüleim étkezőjében láttam, mikor Lucius a vérre<br />
szomjazott, ami meggyógyíthatta. Minden csepp bátorságomra szükségem volt, nehogy<br />
könyörögjek neki, nyissa ki a zárat, engedjen biztonságba menekülnöm. De nem<br />
tehettem meg. Rövid, heves, zavaros kapcsolatunk a tetőpontjára ér, jó, vagy rossz<br />
értelemben, még azon az éjszakán. Nem fogok egy nappal sem tovább várni.<br />
Hatékonyan sikerült úrrá lennem a hangomon. – Nem érdekel az ajánlatod a repülővel<br />
kapcsolatban. – mondtam. A karóra mutattam. – Az pontosan az, amiért ma idejöttem. Az<br />
ott a kezedben az én alkum lényege is.<br />
Lucius óvakodva figyelt, látszott, hogy erre nem készült.<br />
- Azt vártad, hogy megijedek, Lucius – kérdeztem, reméltem, hogy a szemem, vagy a<br />
hangom nem árulja el, mennyire ijedt is vagyok valójában.<br />
- Igen. – mondta. – Ahogy kéne is.<br />
- Talán, most először te voltál naiv. Aki alábecsülte, hogy mire is vagyok képes.<br />
Lucius habozott, a csend a kriptaszerű csarnokban fültépő volt, eltekintve a fáklyák<br />
alkalmankénti ropogásától és sistergésétől. – Beszéljünk. – mondta végül.<br />
Elindult előttem, nem is várta meg, hogy követem-e, Lucius útvesztőszerű folyosókon<br />
vezetett át, amik szélesebb kamrákba nyíltak, mint az alagutak kötik össze a<br />
barlangokat, néha lehajolva egy-egy kőátjáróba, amik még akkor épülhettek, mikor az<br />
emberek sokkal alacsonyabbak voltak, mint Lucius Vladescu, néha meggyorsítva a
lépteit, aminek semmi értelme nem volt. Ez a kastély nem arra lett tervezve, hogy<br />
üdvözölje a vendégeket, hanem hogy megzavarja az ellenséget. Nem otthon volt. Egy<br />
búvóhely. Egy kőből készült pókháló. Ahogy mélyebbre hatoltunk az épületben, a<br />
kanyarok szűkebbnek tűntek, a folyosók sokkal szűkebbnek, a lépcsők meredekebbnek.<br />
Rájöttem, több mint kis aggodalommal, hogy teljesen eltévedtem. Teljesen Lucius<br />
kegyelmére vagyok utalva. Ha a dolgok nem úgy sikerültek, ahogy reméltem, sosem<br />
tudnék megszökni. A testem soha nem is találnák meg.<br />
Aztán hirtelen megállt, olyan váratlanul, hogy nekiütköztem a vállának, miközben<br />
kinyitott egy átjárót, amit én észre sem vettem a falban. Lucius elfordította a kilincset,<br />
benyomta az ajtót és oldalra lépett. – Csak utánad.<br />
Óvatosan méregettem. Szemei többé nem voltak feketék, de még mindig ridegek voltak.<br />
Beléptem mellette. – Köszönöm.<br />
Ahogy Lucius becsukta maga mögött az ajtót, körbe pillantottam a helyiségben, majd<br />
Luciusra néztem. – Lucius… ez gyönyörű.<br />
A Vladescu labirintus szívében volt egy gazdagon berendezett dolgozószoba, egy sokkal<br />
lenyűgözőbb verziója annak a díszletnek, amit Lucius a garázsunkban dobott össze. Egy<br />
rettentő nagy, antik, török szőnyeg feküdt a kőpadlón, a falak mentén túlterhelt<br />
könyvespolcok húzódtak—ahogy azt vártam Luciustól. A mély, bőr kanapék ütöttekkopottak<br />
és elnyűttnek tűntek, köszönhetően annak a sok órának, amiket minden<br />
bizonnyal Bronte, Shakespeare és Melville művei fölé görnyedve töltött. A könyvek közé<br />
bedugva ott volt egy piros trófea, egy kosárlabdázóval, aki egy labda után nyújtózott, ami<br />
legurult aranyozott ujjbegyeiről. Lucius díja, amiért megnyert decemberben egy<br />
szabaddobásos mérkőzést. Mosolyogva felé fordultam, felbátorodva, hogy megőrzött<br />
valamit az amerikai tinédzser életéből. – Hazahoztad a trófeád.<br />
Lucius is elmosolyodott, de epésen. – Azt Dorin mentette meg. Azért tartottam meg,<br />
hogy emlékeztessen, ne legyek többet idióta—és vegyek részt nevetséges játékokban,<br />
mikor üzleteket kell lebonyolítanom.<br />
Nem hittem neki, de most ennyiben hagytam.<br />
Lucius lerázta magáról a kabátját, aztán lehajolt, hogy felvegyen egy fahasábot, és<br />
beledobta a pislákoló kandallóba. Szikrák pattantak fel, és a tűz ismét életre kelt.<br />
Visszadugta a karót az övébe, én pedig ki tudtam volna húzni onnan, míg háttal állt<br />
nekem, és a tűzhöz hajolt…<br />
- Ne hidd, hogy elég gyors lennél. – jegyezte meg Lucius anélkül, hogy megfordult volna,<br />
csizmás lábával böködve a fahasábokat, életre keltve őket.<br />
- Sose fordult meg a fejemben. – mondtam.<br />
Lucius most felém fordult, mindentudó mosoly volt az arcán. – Hát persze, hogy nem.<br />
– Megint elővette a karót, végighúzta rajta a kezét, letesztelve a hegyét az ujján.
- Lucius—te magad se hiszed igazán, hogy ma este megölsz engem, ugye<br />
Válasz helyett Lucius odajött hozzám, megragadta a derekam, a szoba közepére húzott,<br />
ahol a szőnyeg bonyolult mintája teljesedett ki sápadt, elnyűtt körben. – Nézz le.<br />
– utasított, hangja hirtelen nagyon durva volt, szorítása a karomon túl erős volt,<br />
semhogy kényelmes lett volna.<br />
Úgy tettem, ahogy mondta, és észrevettem egy sötét foltot szétterjedni a szálakon. Vér…<br />
Nem is tűnt úgy, mintha bárki is megpróbálta volna feltakarítani. – Ez…<br />
- Vasile. Itt tettem meg. Itt öltem meg.<br />
Mikor ismét felnéztem, elszakítva a tekintetem a foltról, hogy Lucius arcát<br />
fürkészhessem, láttam, hogy szeme összeszűkült—és megint tiszta fekete. Olyan közel<br />
voltunk, hogy mélyen, mélyen belenézhettem a széles íriszekbe, majdnem mintha<br />
láthattam volna a gondolatait, olvashattam volna a fejében a szemén keresztül, ahogy az<br />
igazi vámpírok tudnának… És a gondolatok Lucius fejében olyan, olyan sötétek voltak,<br />
hogy megborzongtam. A szemében láttam a saját halálom.<br />
- Lucius, ne. – kezdtem mondani, de a másodperc törtrésze alatt mögöttem termett,<br />
egyik karja szorosan a mellkasom körül volt, kezemet lefogta a sajátjával, a karó, amit<br />
eddig a kezében tartott most a szegycsontomra szegeződött, majdnem átszakította a<br />
bőrt, átszúrva vörös selyemruhám. Éppen időben állt meg. Visszatartottam a lélegzetem,<br />
féltem megmozdulni.<br />
- Azt mondtad, van egy ajánlatod a karót illetően. – morogta. – Beszélj!<br />
- Ez az. – sikerült kimondanom, hozzápréseltem magam a mellkasához, el a karótól.<br />
– Hagytam egy üzenetet a családomnak, hogy lemondok. De az utolsó parancsom az volt,<br />
hogy elrendeltem, küzdelem nélkül hódoljanak be az uralmadnak.<br />
- Ez nem alku. – nevetett Lucius. – Ez meghódolás.<br />
- Nem. – ráztam meg a fejem, éreztem, hogy göndör fürtjeim az állát simogatják. Karja<br />
nehéz és szoros volt a mellkasom körül. Egy másik időben, más körülmények között<br />
maga a mennyország lett volna, hogy ilyen szorosan tart a karjában, akár védelmezőnek<br />
tűnhetett volna. Ha nem lett volna a karó a mellkasomnál. – Ha nem végzel velem ma<br />
este, mint ahogy az feltett szándékod, akkor hazamegyek mielőtt Dorin felébred és<br />
eldobom az üzenetet. A háború elkezdődik.<br />
Lucius megdermedt, láthatóan elgondolkodott. – Tudod, hogy nincs lelkiismeretfurdalásom<br />
a háború folytatása miatt.<br />
- És azt mondod, hogy nincs lelkiismeret-furdalásod a megölésemmel kapcsolatban sem.<br />
Hogy feláldozz. – vágtam vissza. – Szóval, tedd meg. Tedd meg, és előzd meg a háborút.<br />
Én feláldozom magam, Lucius. – éreztem, hogy a hangom ugrásszerűen emelkedik az
érzelmektől. – Csak tedd meg, ha ennyire kemény akarsz lenni! Ennyire átkozottul<br />
romlott! Tedd, meg, amit annyira akartál egészen eddig!<br />
Félelem, csalódottság, és düh a makacssága, a változása miatt és, hogy elutasítja az<br />
egymás iránt érzett szerelmünket—érzelmek, amik olyan régóta szunnyadtak bennem<br />
most előtörtek, hogy hirtelen óvatlanná tegyenek, arra eszméltem, hogy durván<br />
bíztatom mindazok ellenére, hogy a kockázat óriási volt. – Gyerünk, Lucius! Tedd meg!<br />
- Meg fogom tenni. – biztosított, hangja heves volt, éreztem, hogy nehezebben veszi a<br />
levegőt, mellkasa le-fel süllyed a hátamon. A karó jobban belenyomódott a húsomba,<br />
élesen, én pedig elhajoltam tőle. – Ne vizsgáztass engem! – kiabálta.<br />
- Pontosan azt teszem. – mondtam zihálva. Ahogy beszéltem, a karó megszúrt, amitől a<br />
lélegzetvételem rövidebb és szakadozottabb lett. Kissé felkiáltottam, fejemet a<br />
mellkasára fordítottam, elaraszolva a fegyver elől, ő pedig kissé lazított.<br />
- Vizsgáztatlak, Lucius. – folytattam, küzdöttem, hogy elérjem őt, míg halványan<br />
megmutatkoztak rajta a sebezhetőség jelei. – Kockáztatom az életem, hogy<br />
bebizonyítsam neked, te nem Vasile vagy. Hogy te nem vagy káros. Hogy túlságosan<br />
szeretsz ahhoz, hogy valaha is bántani tudj, még most is. Mindenbe lefogadnám, hogy<br />
meg fogsz kímélni.<br />
- Nem tudok senkit megkímélni. - ordította Lucius, hirtelen és teljesen odalett a<br />
higgadtsága. Keze a bordáimnál remegett. – Minden lehetőségem gonosz, Antanasia!<br />
Megöltem a saját nagybátyám, az isten szerelmére! Veszélybe sodortam a szüleid—még<br />
akkor is, mikor megpróbáltak megmenteni. A lovam meghalt. Az anyám meghalt. Az<br />
apám meghalt. Te—nem számít, mit teszek, akkor is meghalsz. Nem tudlak magam<br />
mögött hagyni—nem engeded. Én nem tudlak belerángatni sem téged… az én világomba.<br />
Minden—minden, ami körbevesz, elpusztul!<br />
Ekkor a hajamba temette az arcát, láthatóan fáradt volt, karja lehullott a mellkasomtól, a<br />
karó a földre esett, elgurult a szőnyegen, én pedig tudtam, hogy győztem. Fogadtam és<br />
nyertem.<br />
Lassan megfordultam, még mindig Lucius karjainak csapdájában voltam, karjaim a<br />
nyaka köré fontam, fejét a vállamra húztam, megvigasztaltam. Hagyta, hogy így tartsam,<br />
simogassam a fekete haját, borostás állát, végigkövessem a sebhelyét, ami többé már<br />
nem ijesztett meg.<br />
- Antanasia. – mondta bizonytalan hangon. – Mi lett volna, ha tényleg megteszem…<br />
- De nem tetted volna. Tudtam, hogy nem tetted volna.<br />
- Mi van, ha egy nap…<br />
- Soha, Lucius.
- Nem, soha. – értette egyet, felemelte a fejét a vállamról, kezébe vette az arcom,<br />
megtörölve a szemem az ujjával. Észre sem vettem, hogy sírok. Fogalmam sem volt,<br />
mióta sírok. – Téged soha.<br />
- Tudom, Lucius.<br />
Megint magához húzott, fejét újra a vállamra hajtotta, mindketten nyugtattuk a másikat.<br />
Hosszú ideig álltunk így, mire Lucius suttogva megszólalt. – Mindig lesz egy részem, ami<br />
áruló, Antanasia. Ez sosem fog megváltozni. Vámpír vagyok, ráadásul a hercegük. Egy<br />
veszélyes faj uralkodója. Ha meg akarod ezt tenni, akkor meg kell értened…<br />
- Nem akarom, hogy megváltozz, Lucius. – ígértem neki, visszahúzódtam, így a szemébe<br />
tudtam nézni.<br />
- És ez a világ. – mondta. – Aggódom érted ebben a világban. Ellenségeid lesznek… egy<br />
hercegnőnek vannak. És egy hercegnő kegyetlen ellenségekkel kell szembenézzen.<br />
Mások majd a hatalmad akarják, és ők nem fognak habozni, hogy megtegyék, amit én<br />
nem tudtam.<br />
- Te megvédesz engem. És erősebb vagyok, mint hinnéd.<br />
- Valóban, nálam is erősebb. – ismerte el Lucius, sikerült irigy félmosolyra húznia a<br />
száját, habár láthatóan még mindig meg volt rázva, akárcsak én. – Megtettem minden<br />
tőlem telhetőt—hogy távol tartsalak magamtól és a fajtámtól—de neked megvan a saját<br />
utad, mint egy igazi hercegnőnek.<br />
- Téged akartalak, Lucius, muszáj volt saját utamnak lennie.<br />
Egymásba kapaszkodtunk a szoba közepén, afölött a folt fölött állva, ami jelezte annak a<br />
vámpírnak a halálát, aki megpróbált Luciusból egy igazi szörnyeteget csinálni.<br />
Mögöttünk a tűz ropogott, nekem pedig eszembe jutott a karácsonyi tánc, mikor ebbe a<br />
jelentbe csöppentem, ahogy így öleltük egymást. Ez—ez volt az a hely, amit elképzeltem.<br />
Lucius lehajtotta a fejét, ajkát az enyémre szorította, még mindig kezébe fogva az arcom,<br />
és annak a kőlabirintusnak a szívében megcsókoltuk egymást, először gyengéden,<br />
ajkaink alig érintkeztek, újra és újra. Aztán Lucius egyik kezét a fejem mögé emelte,<br />
másikat a hátamra csúsztatta, egy gesztus, ami egyszerre volt védelmező és birtokló, és<br />
sokkal hevesebben csókolt én pedig tudtam, hogy végre elfogad, mint neki rendelt<br />
párját, örökre. Hogy beteljesítjük a szerződést.<br />
Elhúzódott, az arcom kutatta. Minden gyengédség visszatért a szemébe. Tudtam, hogy<br />
ismét látni fogom a harcos herceget, még sokszor. Még mindig Lucius Vladescu volt. De a<br />
keménység, a durvaság, ami benne volt, sosem fog többé rám irányulni. Igazából soha<br />
nem is volt. Csak a képzeletében és a félelmében.<br />
- Ez az örökkévalóság, Antanasia. – mondta, egyszerre figyelmeztetésképp és kérésként.<br />
– Örökké.
Adott nekem még egy utolsó lehetőséget, hogy meghátráljak—és könyörgött, hogy ne<br />
tegyem.<br />
Nem szándékoztam sehová menni ebből a szobából, vagy az öleléséből. Hátradöntöttem<br />
a fejem, némán belenyugodva, és lehunytam a szemem, ahogy Lucius ismét megtalálta<br />
azt a pontot, ahol a pulzusom erősebb volt a torkomban, ezúttal nem habozott, egy<br />
rövidke, lélegzetvételnyi ideig mindketten ízlelgettük a pillanatot, ami örökre összehoz<br />
minket. Aztán a fogai belemélyedtek a torkomba, halkan felkiáltottam, éreztem, ahogy<br />
bele merül biztos erővel, de végtelenül gyengéden a vénámba, és ivott belőlem.<br />
- Szeretlek, Lucius. – ziháltam, éreztem, hogy a testéhez húz, a részévé válok. – Mindig is<br />
szerettelek.<br />
A saját agyaraim is előtörtek, a fájdalomnak vége volt, és mikor Lucius végzett a torkom<br />
elképzelhetetlen, szúró gyönyörrel égett, az egyik kanapéhoz vezetett, magára húzott,<br />
hogy könnyen elérjem a torkát, olyan természetesnek tűnt a száját a torkára nyomnom.<br />
- Tessék, Antanasia. – suttogta, ujjbegyét gyengéden az állam alá helyezve, a megfelelő<br />
helyre vezetett, és abban a pillanatban, hogy megéreztem a vérét lüktetni a bőr alatt,<br />
nem tudtam tovább várni, saját szemfogaim mélyen belenyomtam, megízlelve őt, a<br />
részemmé téve ezzel.<br />
Lucius felnyögött, még közelebb húzott magához, így a fogaim még mélyebbre hatoltak, a<br />
vér sokkal erősebben folyt, hűvös és dús nedűt engedve a számba. A vérének olyan íze<br />
volt, mint a hatalomnak, a szenvedélynek kissé édesen… pont, mint Lucius.<br />
- Ó, Antanasia. – suttogta, megsimogatta az arcom, segített kihúzni a még mindig idegen<br />
szemfogaim, ahogy vonakodva befejeztem az ivást. – Én is szerettelek, mindig is.<br />
Egymás karjaiban aludtunk a kanapén a tűz mellett, kimerülten, teljesen kielégülten,<br />
teljesen boldogan. Legalábbis, én átaludtam az éjszakát. Lucius valamikor felkelhetett és<br />
arrébb meglóghatott, mert mikor felébredtem éppen hajnalodott, és eszembe jutott,<br />
hogy haza kell sietnem, megsemmisíteni az üzenetet—mielőtt véletlenül lemondanék—<br />
de Lucius elmondta, hogy a fiatal vámpír őrök már pár órája gondoskodtak róla, hogy az<br />
uralmam ne érjen véget váratlanul korán.<br />
Ahogy ott feküdtem Luciushoz gömbölyödve, a fejem a mellkasán pihent, biztonságban<br />
erős karjai között, ujjaimmal vizsgálgattam az érzékeny szúrt sebeket a torkomon<br />
rájöttem, hogy többet is tett, mint utasítani a szolgáit.<br />
A karó, ami a szőnyegre esett eltűnt.<br />
Lucius sosem mondta el, mi lett vele. Talán kidobta legerőszakosabb tettének, és kettőnk<br />
legsötétebb pillanatának emlékét a tűzbe, amit egész éjjel tápláltak, vagy elrejtette a<br />
karót valahol a kastélyban arra az esetre, ha valaha megint használnia kéne. Én pedig<br />
sosem kérdeztem.
VÉGE