Anya Seton

REGÉNYES 

TÖRTÉNELEM

Anya Seton 

KATHERINE 

Klasszikus szerelmi történet a középkori Angliából 

1. kötet 

General Press Kiadó 

ALAPÍTVA 1988-BAN

A mű eredeti címe 

Katherine 

Copyright © 1954 by Anya Seton Chase 

Copyright © renewed 1982 by Anya Seton Chase 

Published by special arrangement with Houghton Mifflin Harcourt 

Publishing Company. 

Foreword copyright © 2004 by Philippa Gregory 

Hungarian translation © Szentesi Mária 

Versrészletek © Tótfalusi István 

© General Press Kiadó 

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. 

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban 

részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. 

Fordította 

SZENTESI MÁRIA 

A versrészleteket fordította 

TÓTFALUSI ISTVÁN 

Szerkesztette 

KISS MARIANNE 

A borítótervet 

KISS GERGELY 

készítette 

ISSN 2060-6230 

ISBN 978 963 643 157 0 

Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 

1138 Budapest.Viza utca 9-11. fszt. 2. 

Telefon: 359-1241, 270-9201 Fax:359-2026 

www.generalpress.hu 

generalpress@generalpress.hu 

Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ 

Irodalmi vezető PÁLVÖLGY1 LÍDIA 

Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN 

Felelős szerkesztő SZALA BOGLÁRKA 

Készült 27 nyomdai ív terjedelemben 

Kiadói munkaszám 1875-09

Hírnév istennő, tisztelet 

Dicső nevednek és neked! 

„Lásd" mondták, „eléd borulunk 

Könyörögni, mi Asszonyunk, 

Hogy adj nekünk is hírnevet!” 

De így felelt a hölgy legott: 

„Hírnevet nektek nem adok. 

Táguljatok hát, csőcselék!” 

„Ó jaj, nagy baj” zúgott a nép, 

„De az okát mondd legalább!” 

„Az az én dolgom, ostobák!” 

Geoffrey Chaucer: A hírnév háza 

(Tótfalusi István fordítása)

Előszó 

Anya Seton egyike volt azoknak a jelentős 

(többségükben női) íróknak, akik a második világháború 

után vezető szerepet játszottak a történelmi regény 

felvirágoztatásában, és akik népszerűsége és kritikai 

elismertsége egészen az 1950-es évek végéig, az irodalmi 

divat megváltozásáig kitartott. 

A háború utáni realista művek népszerűsége, 

valamint az empirista regények iránti rajongás miatt az 

Anya Seton, Georgette Heyer és Jean Plaidy által írt 

hagyományos művek megtartották ugyan olvasótáboruk 

egy részét, a kritikusok elismerését azonban elveszítették. 

A történelmi és a romantikus regényeket helytelen módon 

egy kalap alá vették, és mindkettőre ráütötték a pecsétet: 

kiszámítható szerelmi történetek fantázia szülte, 

valóságtól elrugaszkodott hordozói kizárólag női olvasók 

számára, akik intellektuális kihívások nélküli 

szórakozásra vágynak. A jó történelmi regényekben 

azonban olyan karakterek is helyet kapnak, akiknek 

alapvető emberi vonásai elnyerik együttérzésünket, az 

általuk nyújtott hiteles korrajz pedig azt a képzetet kelti, 

hogy a múlt valójában nem más, mint egy másik ország. 

A történelmi regény éppen ellentéte a romantikus 

regénynek: ez utóbbi ugyanis nem azért alkalmazza a 

történelmi keretet, hogy bemutassa, miként hat az

emberekre a társadalom, amelyben élnek, hanem azért, 

mert a múlt elképzelt csillogására alapoz - hosszú 

ruhákra és nagy kalapokra, lovas fogatokra és rettentő 

veszélyekre. A romantikus regény szerzőjét valójában 

kevéssé érdeklik a különböző korok és kultúrák; a 

történet legrosszabb esetben légüres térben zajlik. A 

legjobbak kivételével csupán korlátozott számú 

szereplőtípust alkalmaznak. A hősnő sebezhető, tiszta, 

érző szívű. A női cselszövő manipulatív, érzéki, szívtelen. 

A gonosz férfi agresszív, féktelen, kegyetlen. Végül a hős 

szerető, aki gyakran téved. A szereplőket készen kapjuk; 

nem változtat rajtuk semmilyen tapasztalat, sem a 

múltjuk, sem a társadalom, amelyben élnek, és az 

elbeszélés során mindvégig zavartalanul haladnak a 

boldog végkifejlet felé. 

A jó minőségű történelmi regény ennél sokkal 

több. Olyan karaktereket mutat be, amelyek tökéletesen 

megfelelnek koruk viszonyainak, ugyanakkor 

gondolataik és cselekedeteik eléggé függetlenek ahhoz, 

hogy kitűnjenek a tömegből, mi pedig azonosulni tudjunk 

velük. Teljes karakterek, akik jól azonosítható időben és 

helyen élnek, továbbá hatnak rájuk a körülmények. Egy 

jó történelmi regény mindig tudatában van emberi 

természetünk ellentmondásainak, és annak, hogyan 

formálja, torzítja vagy akár utasítja el mélyen gyökerező 

ösztöneinket a társadalom, amelybe a véletlen folytán 

beleszülettünk. 

Anya Seton Katherine-je, amelyet gyakran a 

szerző legjobb könyveként emlegetnek, ilyen regény. A 

távoli múltba, a 14. századi Angliába helyezett történet 

Katherine de Roet életét meséli el, a kolostorban

nevelkedett lányét, aki egy faragatlan földesúrral kötött, 

kényszerű házassága idején megerősíti belső énjét, 

mielőtt rátalálna a mély és szenvedélyes szerelemre 

Johnnal, Lancaster hercegével (ismertebb nevén John of 

Gaunttal). A karakterek színesek, az írónő aprólékosan 

kidolgozza őket; ragyogóan idézi fel a középkori Anglia 

minden részletét a mocskos utcáktól az ünnepnapok 

izgalmán keresztül a királyi paloták fényűzéséig. Seton 

Anglia és az angol vidék iránti szeretete fontos 

alkotóeleme ennek a mély érzéssel megírt könyvnek. 

Tökéletesen uralja, és kitűnő érzékkel jellemzi a 

helyszínt. 

Az először 1954-ben kiadott Katherine alapos 

kutatómunka eredménye, ugyanakkor az is igaz, hogy 

saját korának könyve. Katherine szexuális ébredése és a 

herceghez fűződő viszonya megfeleltethető a történelmi 

tényeknek, ugyanakkor mindkettőt az 1950-es évek 

erkölcse alakítja (hajlandó ugyan a testi szerelemre, de 

nem kezdeményezi azt, és individualista, 19. század végi 

lelkiismeret nyugtalanítja). Setonnak a freudi 

pszichológiába vetett hite hatja át a művet: John herceg 

eleinte azért vonzódik Katherine-hez, mert a lány 

hasonlít első dajkájára; politikai döntéseit pedig átszínezi 

attól való kiskori félelme, hogy elcserélt gyermek. 

Számos mai író elismeri, mekkora hálával tartozik 

Setonnak és kortársainak; a történelmi művek aranykora 

stílusának és színvonalának hatása ma is felismerhető. Én 

személy szerint valósággal faltam Setonnak ezt a 

könyvét, akárcsak Georgette Heyerét, és persze 

kialakítottam saját véleményemet arról, mennyire kell 

követni e műveket egy történelmi regény megírásakor.

Mindkét szerző teljes elkötelezettséggel választotta 

könyve alapjául történelmi kutatásainak eredményeit. 

(Seton könnyedén bánik az anyaggal, Heyernek a 

Waterlooi csatáról írt műve - The Infamous Army, A 

hírhedt hadsereg - azonban olyan precíz, hogy a könyv 

felkerült a brit hadsereg tisztképzőjének 

olvasmánylistájára.) Sem Seton, sem Heyer nem áldozza 

fel a történelmi tényeket a jó sztori érdekében - első a 

történelmi hitelesség. Technikájuk, hogy először 

tanulmányozzák a forrásokat, azután a regényírás 

szabályai szerint újraalkotják a tényeket, amelynek során 

vibráló, lenyűgöző karakterek vezetik az olvasót az 

elképzelt, mégis nagyon is valóságosnak tűnő világban. 

Setont olvasni annyit jelent, mint menekülni a valóságtól, 

de nem a szó pejoratív értelmében. Sokkal inkább egy 

másik korba lépünk általa, amely annyira meggyőzően 

tárul elénk, hogy éppoly valódinak tűnik, mint a jelen. A 

kor, amelynek megismerésére invitálja az olvasót, nem 

könnyed vagy tetszetős: mocskos, hideg és veszedelmes, 

amelyben az élet gyakran kegyetlen és rövid. Különösen 

a nők számára, akik egy férfiak által uralt társadalomban 

élnek, a túlélés már maga is diadal. Sértetlenül túlélni - 

ami Katherine-nek remekül sikerül - pedig éppenséggel 

merész kaland. 

Ez teszi különösen erőteljessé a regényt a modern 

nők számára. Nem lehet anélkül olvasni, hogy felébredne 

bennünk az érzés: nőnek lenni bármely társadalomban 

folyamatos vívódást jelent az önkifejezés vágya és az 

engedelmesség sürgető követelése között. Katherine-t a 

társadalmi követelmények az elszigetelt, elhagyatott 

nemesi birtokra sodorták, ahol képtelen volt megvédeni

magát a rá leselkedő számtalan veszélytől. A mai nők 

számára a nehézségek talán kevésbé életbe vágók, de 

nem kevésbé fájdalmasak és kiélezettek. A hősnő itt egy 

olyan nő ösztönző képét tárja elénk, akiben lassan 

kibontakozik a bátorság, és tudatára ébred saját 

értékének. A Katherine régi regény egy még régebbi 

korról, de üzenete ma is ugyanúgy érvényes, mint valaha. 

Philippa Gregory

A szerző előszava 

Katherine Swynford és John of Gaunt, Lancaster 

hercege történetének elbeszélése során mindvégig 

igyekeztem kizárólag a történelmi tényekre támaszkodni, 

amennyiben azok rendelkezésre álltak - márpedig nem 

kevés információ áll rendelkezésünkre a 14. századi 

Angliáról. Mivel elbeszélésemet történelmi alapokra 

helyeztem, óvakodtam attól, hogy eltorzítsam az időt, a 

helyet vagy a karaktert, még ha ez céljaimnak jobban 

megfelelt volna is. 

Azon keveseknek, akik kíváncsiak rá, hogy mely 

forrásokat használtam, alább felsorolom a 

legfontosabbakat; azok számára pedig, akik szeretnék 

jobban megismerni a könyv hátterét és születésének 

körülményeit, íme, néhány rövid jegyzet. 

Katherine iránti érdeklődésem csaknem öt évvel 

ezelőtt ébredt fel, amikor Marchette Chute Geoffrey 

Chaucer of England (New York, 1947) című remek 

életrajzát olvastam, amelyben említést tett róla. Később 

személyesen is megismerkedtem Miss Chute-tal; 

bátorításáért rendkívül hálás vagyok. 

Kutatni kezdtem, mintegy angliai utazásom 

előkészületeként, a 14. század történelmét; Angliában 

pedig még jobban beleástam magam a korba, és 

elzarándokoltam a Katherine-nel kapcsolatba hozható

helyszínekre is. Korábban négy évet töltöttem Angliában, 

apám angol születésű volt, és én mindig szerettem az 

országot, de ez a különleges, 1952-es tanulmányút igen 

élvezetes volt számomra, mert ötvözte az angol tavasz 

szépségét a kincsvadászat izgalmával. Végigjártam 

valamennyi megyét; tanulmányoztam John of Gaunt 

számos várának maradványait, és mindenütt kutattam - a 

British Museumban, városi könyvtárakban és 

levéltárakban, parókiák dolgozószobáiban és helyi 

legendákban -, hogy minél több adatra tegyek szert 

Katherine életéről. 

Róla magáról keveset lehetett megtudni, 

leszámítva, amikor életútja összetalálkozott a hercegével 

- e mozzanatra vonatkozóan találtam néhány forrást. A 

Dictionary of National Biography-ben közölt rövid 

életrajza nem kielégítő, a korabeli krónikák többnyire 

ellenségesen írtak róla (kivéve Froissart-t), a nagy 

történészek pedig nyilvánvalóan kevés érdeklődést 

tanúsítottak Katherine iránt, talán mert akkoriban a 

nőknek egyébként sem szenteltek sok figyelmet. 

Katherine mégis rendkívül fontos szerepet játszott az 

angol történelemben. 

Amikor angliai látogatásom során eljutottam 

Lincolnshire-be, minden új megvilágításba került. Itt kell 

kinyilvánítanom lelkes köszönetemet J. W. F. Hill úrnak 

szívélyes segítségéért és átfogó, tudományos igényű 

könyvéért, amelynek címe Medieval Lincoln ([A 

középkori Lincoln] - Cambridge, 1948). 

Egyben köszönetemet fejezem ki a sok kedves 

lincolni embernek, akik érdeklődést tanúsítottak tervem 

iránt, különösen a Kettlethorpe Hall tulajdonosainak és

lakóinak, amiért kellemes napokat tölthettem Katherine 

egykori otthonában, miközben megpróbáltam 

rekonstruálni a múltat. Bár csak a kapuőr házának egy 

része és a pincék maradtak fenn Katherine korából, a 

parókián felleltem egyikét azoknak a felbecsülhetetlen 

értékű helytörténeti füzeteknek, amelyeket tanult egyházi 

férfiak állítottak össze. Az R. E. G. Cole, MA, Lincoln 

kanonokja által írt The Manor and Rectory of 

Kettlethorpe [Kettlethorpe udvarháza és parókiája] című 

könyv bővelkedett új információkban a régi 

Swynfordokkal, köztük Katherine-nel és Hugh-val 

kapcsolatban, valamint kronológiai adatokban - például 

Hugh halála időpontját is innen merítettem -, amelyek 

eltérnek ugyan a hivatalosan elfogadottaktól, viszont 

cáfolhatatlanul hiteleseknek tűnnek. Hugh halálának 

időpontja sugallta a magyarázatot, amellyel rejtélyes 

végzetének okát adtam. 

A könyv főbb szereplőinek nevei ismerősen 

fognak csengeni az angol történelmet tanuló diákok 

számára, de ahol csak lehetett, a kevésbé jelentős 

karakterekhez is igyekeztem valós személyeket társítani. 

Ebből a szempontból John of Gaunt nyilvántartásai 

bizonyultak felbecsülhetetlen értékűeknek. Például 

William Appleton testvér hivatala és sorsa pontosan 

olyan volt, amilyennek bemutattam. Hawise Maudelyn 

volt Katherine szobalánya, Arnold a herceg solymásza, 

Walter Dysse a gyóntatója és Isolda Neumann a dajkája. 

Egyetlen alkalmazottat, tisztviselőt vagy szolgálót sem 

találtam ki a számára, aki ne szerepelt volna a 

nyilvántartásokban. A történet kibontakozásához és 

motivációjához természetesen időnként szükséges volt

saját értelmezéseimet alkalmaznom, de meggyőződésem 

szerint ezek kellően megalapozottak, mivel igen 

valószínűek. 

Johnt igen gyakran becsmérelik azok a 

történészek, aki szolgamód követik a róla ellenséges 

hangon nyilatkozó krónikákat, különösen a Szent Albánmonostor 

szerzetese ∗ által írt, következetesen 

rosszindulatú Chronicon Angliaet. Én természetesen 

jobban kedveltem azt a jellemet, amelyet nagyszerű 

életrajzírója, Sydney Armitage-Smith ábrázolt, és 

amelyet a tények elfogulatlan vizsgálata is igazolni 

látszik. 

A gyermekcserével kapcsolatos feltételezés, 

amelyet „pszichológiai” érvként alkalmazok, több helyütt 

is említésre kerül. A legtöbb történész számára fejtörést 

okozott, amit a herceg a „jó parlament”-ben tett, majd az, 

ahogyan később hirtelen mindent visszavont; az egyik 

forrás valószínűsíti, hogy itt a herceg tudatalattija és az 

elcserélés válthatta ki az eseményeket. Számomra ez 

mindenesetre logikusnak tűnt. 

Mivel a kor történelme és politikai élete hatalmas 

terület, érdeklődésemet korlátoznom kellett azokra a 

folyamatokra, amelyek hatással voltak Katherine-re, de 

az országos jelentőségű események bemutatásakor 

igyekeztem kiemelni az igazságot az egymásnak 

ellentmondó adatok és nézőpontok sokaságából. A „jó 

parlament”-tel és a parasztfelkeléssel kapcsolatos 

valamennyi hivatalos beszámolót végigolvastam, 

ugyanakkor főként a yorki Szent Mary-Apátság 

Anonimalle Chronicle-jére támaszkodtam, mivel ez olyan 

 

Thomas Walsingham. (A szerk.)

információkat szolgáltatott, amelyek a korábbi 

történészeknek nem álltak rendelkezésükre. 

Blanchette létezését teljesen figyelmen kívül 

hagyták, Armitage-Smith azonban említést tesz róla a 

függelékben, és a nyilvántartásokban is szerepel. 

Következésképpen e nyilvántartások szolgáltatták 

számomra a történet nagy részét is, hiszen sok bejegyzés 

vonatkozott Katherine és a herceg magánéletére; például 

szerepel benne 138l-es különválásuk, amelyet egy latin 

különválási nyilatkozat is bizonyít — no meg jó néhány 

szorgalmas krónikaíró szerzetes, akik egyetlen 

lehetőséget sem hagytak ki, hogy a herceget támadják 

mindazon okokból, amelyeket bemutatni igyekeztem. 

Latinnyelv-tudásom nem volt elégséges a 

kutatáshoz, ám több jóindulatú segítőtársam is akadt e 

nehézség leküzdésében; ugyanakkor a középkori francia 

és angol nyelvvel szükségképpen közelebbi ismeretségbe 

kerültem, és személyes örömömre szolgált e könyv 

megírása közben, hogy sok középkori irodalmi művet - 

köztük Chaucert - olvashattam. Felmerült bennem — és 

tudom, hogy ezzel veszélyes vizekre evezek —, hogy 

művei egyes részleteinek megírása közben Chaucernek 

talán éppen gyönyörű sógornője járt a fejében, főként a 

Troilus és Cressida megalkotásakor. 

Katherine szépsége nem az én leleményem, 

amelyet a történet érdekében eszeltem volna ki; 

véleményem szerint több forrás is alátámasztja. John of 

Gauntnak a régi, már lebontott Szent Pál 

székesegyházban található sírfelirata „...eximia 

pulchritudine femina”-ként (kivételes szépségű nőként) 

említi Katherine-t, ami szokatlan elismerés egy sírkövön,

miközben a Szent Mary-apátság szerzetese elítélően „une 

deblesse et enchanteresse”-nek (ördögi és boszorkányos 

nőnek) nevezte. 

Norwichi Julianna, az egyik legnagyobb angol női 

misztikus fennmaradt szövegei a Revelations of Divine 

Love (Az isteni szelelem kinyilatkoztatásai) című, Grace 

Wallack szerkesztésében megjelent könyvben olvashatók 

(London, 1949). Remélem, sikerült újjáépíteni a kis 

templomot, amelyhez egykor a remetenő cellája 

csatlakozott; amikor odalátogattam, egy háborús támadás 

következtében az összeomlás szélén állt. 

Végezetül szeretném ismét kifejezni hálámat 

mindazoknak, akik segítségemre voltak, különösképpen 

kedves barátnőmnek, Isabel Garland Lordnak, és 

Durhamben élő angol unokatestvéremnek, Amy C. 

Flaggnek. 

Átnéztem az összes korabeli történelmi és 

forráskiadványt, sőt a krónikák java részét is, de hálám 

leginkább a következők felé irányul: 

John of Gaunt's Register [John of Gaunt' 

nyilvántartása], Camden, a harmadik sorozat négy kötete, 

amelyek az 1372 - 1383-as időszakot ölelik fel. Ezek a 

kötetek tartalmazzák a herceg által kiadott francia 

(esetenként latin) dokumentumokat is. 

Genesis of Lancaster [Lancaster eredete], írta Sir 

James H. Ramsay (Oxford, 1913), két kötet. 

John of Gaunt, írta Sydney Armitage-Smith 

(London, 1904). A teljes életrajz. 

Chaucer's World [Chaucer világa], szerkesztette 

Edith Rickert (New York, 1948).

The Anonimalle Chronicles [Névtelen krónikák], 

angolra fordította Thomas Jones (London, 1810). 

Hosszú volna felsorolni az összes többi krónikát, 

vagy Chaucer, Wyclif, a királynék, a Fekete Herceg, IV. 

Henrik, II. Richárd stb. életrajzait. Meg kell azonban 

említenem néhány, háttérként szolgáló könyvet: 

J. J. Jusserand: English Wayfaring Life in the 

Middle Ages [Angol vándorélet a középkorban], angolra 

fordította L. T. Smith (New York, 1950). 

J. Huizinga: The Waning of the Middle Ages [A 

középkor alkonya] London, 1924. 

Eileen Power összes szemléletes és kimerítő 

munkája, különösen a Medieval English Nunneries 

[Középkori angol apácazárdák] Cambridge, 1922. 

G. G. Coulton összes kiváló könyve. 

H. S. Bennett: Life on the English Manor [Élet az 

angol majorban] Cambridge, 1937. 

Sir Walter Besant izgalmas és gyönyörű kötetei 

(Mediaeval London [Középkori London] London, 1906).

Első rész 

(1366-1367) 

Ha nincs szerelem, akkor hát mit érzek 

S ha létezik, vajon mi az s milyen 

Ha jó, miért van, hogy bánatban élek 

Ha rossz, csodának tetszik úgy nekem,... 

Geoffrey Chaucer: Troilus és Cressida 

(Kepes Júlia fordítása)

1. 

A zsengén zöldellő áprilisban Katherine végre 

útnak indult a két apácával és a királyi futárral. 

A láthatatlan nap még alig kelt fel, amikor 

elhagyták Sheppey kicsiny zárdáját, lovaikat nyugatnak, 

a kenti szárazföld felé fordították, majd óvatosan 

leügettek a meredek hegyoldalon. Csepegő szürkésbarna 

felhők takarták mögöttük a székesegyház tornyát, és 

vastag ködfelhő közeledett az Északi-tenger felől. 

Megszólalt a reggeli imára hívó harang, ismerős 

csengése mögül Katherine kihallotta a rendház kapujának 

csapódását és az apró termetű kapusnővér erőtlen 

hangját, amint átkiabált a ködön: 

- Adieu, kedves Katherine, adieu! ∗ 

- Ég önnel, Barbara nővér, Isten áldja! - válaszolta 

Katherine, remélve, hogy hangja nem cseng túl vidáman. 

Megpróbálta szomorúnak, levertnek érezni magát, amiért 

el kell hagynia a zárdát, ahol több mint öt évet töltött, de 

a szíve nem engedelmeskedett. Mi több, izgalmas 

várakozással volt teli. 

Apró gyermek volt még, amikor a királyné 

bentlakó növendékként a Sheppey-zárdába küldte, 

mostanra viszont eladósorban lévő lánnyá fejlődött, 

hiszen októberben, valamivel Szent Mihály napja után 

betölti tizenhatodik életévét. Elege volt már a kolostorból 

 

Isten veled. 

19

és a körülötte tüsténkedő apácákból, akik többségükben 

azért kedvesek voltak. Elege volt az életüket szabályozó, 

kérlelhetetlen harangból, amely reggeli zsolozsmára és 

hálaadásra hívott, aztán háromóránként újra és újra, 

egészen az este nyolckor esedékes kompletóriumig, 

amely után a lefekvés következett. Elege volt a 

leckékből, a dísztelen énekekből és a nők halk, feddő 

mormogásaiból. 

Akármilyen kötelességtudónak próbálja érezni 

magát az ember, lehetetlen szomorúnak lenni, amiért 

mindezt hátra kell hagynia, főként ha a vére forrón és 

szaporán lüktet az ereiben, odakint a világban pedig még 

ki nem próbált, hívogató varázslatok várják: tánc, érzéki 

zene, mulatság - és szerelem. 

Végre, amikor Katherine már csaknem feladta a 

reményt, megérkezett az udvarba szólító üzenet. Úgy 

tűnt, a királyné teljesen megfeledkezett a kis árva iránti 

korábbi érdeklődéséről. A királyné talán valóban 

elfelejtette, de legalább Philippa nem. Eszébe jutott, hogy 

találkozni fog a nővérével, akit az elmúlt évek során 

egyszer sem láthatott, és hirtelen ugrott egyet örömében, 

mire az öreg fehér ló azonnal kifejezte rosszallását. 

Botladozni kezdett a sáros keréknyomban, de összeszedte 

magát, aztán lecövekelt, és hosszú ajkait 

előrebiggyesztette. 

Godeleva főnöknő szintén érezte a mozdulatot, 

mivel Katherine mögötte ült a ló hátán. 

- Mi késztetett ekkora ugrásra, Katherine - szólt 

hátra ingerülten Godeleva, miközben megrángatta a 

gyeplőt, és megpróbálta indulásra bírni a lovat. - Bayard 

utálja a kettős terhet, és nem vagy már gyerek, hogy 

20

ostobaságokat kövess el. Azt hittem, jobban 

megneveltünk. - Ismét rántott egyet a gyeplőn, 

eredménytelenül. 

- Bocsásson meg, tisztelendő anyám - mondta 

pirulva Katherine. 

Cecília nővér, a másik apáca izgatottan kiáltozva 

ért oda. 

- Ó, istenem, istenem, mi a baj, tisztelendő 

anyám - A zárda tiszttartójától kölcsönvett, elaggott 

gebén lovagolt, ezért eléggé lemaradt. 

- Amint látod - válaszolt hidegen a főnöknő, 

miközben sarkait a ló véknyába vágta, kis fehér kezével 

pedig a nyakát paskolta -, Bayard makacskodik. 

Cecília nővér gyászosan bólintott. 

- Tudtam, hogy szerencsétlenség ér minket, 

amikor Johanna nővér ma reggel megölte azt a pókot. 

Uram, Uram, most mit legyünk - bámult felettesére 

tágra nyílt szemmel. Cecília nővér félt a lovaktól, és 

annyira reszketett, amióta a főnöknő kísérőjéül 

választotta erre a külvilágba tartó útra, hogy minden 

bölcsessége elhagyta. - Talán imádkoznunk kellene Szent 

Botolphhoz - jajveszékelt, és összekulcsolta a kezét. De a 

ló meg se moccant. 

Hosszú Will Finch, a királyné futára, aki 

előrelovagolt, és valami trágár dalocskával szórakoztatta 

magát, hirtelen tudatára ébredt a háta mögött beállt 

csendnek. Megfordította aranyderesét, és a ködön át 

kémlelve visszajött, hogy megnézze, mi történt. 

- Az istenfáját! - mordult fel, amikor meglátta, mi 

a gond. - Ezek a vén szentfazekak jobban tették volna, ha 

21

a zárdában maradnak. Ilyen tempóban pünkösdig se 

érünk Windsorba. 

Leszállt a lóról, tőre lapjával erőteljes ütést mért 

Bayard farára, közben vadul megrántotta a kantárt. A ló 

méltatlankodó horkantással válaszolt, de előreugrott, és 

Katherine kénytelen volt a főnöknő kövérkés csípőjébe 

kapaszkodni. 

- Szüksége lesz egy vesszőre, tisztelendő anyám - 

mondta Hosszú Will, ezzel letört egy mogyoróágat, és 

odanyújtotta Godelevának. 

A főnöknő köszönetképpen fejet hajtott. Egy 

szász lovag lányaként büszke volt származására, és 

legfőképpen az aggasztotta, nehogy a futár neveletlennek 

tartsa őket csak azért, mert ilyen jelentéktelen zárdából 

jönnek. 

Hosszú Will nem gondolt a főnöknőre, Katherinet 

nézte. A napfény, amely mostanra átcsillant a Swale 

fölött lebegő ködön, először engedte, hogy alaposabban 

megnézze a lányt. Finom kis szajha, gondolta, és 

gyakorlott szemmel a zöld kámzsa alatti arcra kacsintott. 

Sötét pillákkal keretezett, hatalmas szürke 

szemeket látott; meg két fényes fonatba rendezett copfot, 

amelyek majdnem olyan vastagok voltak, mint a férfi 

csuklója, és olyan hosszúak, hogy a ló farát csapkodták, 

miközben laza, őszi tölgyfalevél színéhez hasonlító, 

sötétvörös tincsei széles, fehér homlokához tapadtak. 

Neki aztán nem kell kitépnie a haját, hogy szélesítse a 

homlokát, mint az udvari hölgyeknek. Ólompasztát sem 

kell az arcára kennie. A lány bőre tökéletesen sima volt, 

kis rózsaszínű pírral az arccsontoknál - a legapróbb hiba 

nélkül. Telt ajkai szélesebbek voltak, mint amilyet az 

22

udvar fanyalgó szájai kedveltek, de olyan életerőről 

árulkodtak, amelyet minden férfi kihívónak találna, 

akárcsak kiszélesedő orrcimpáit és a gödröcskéket kerek 

orcáján. 

Jó kis szajha lesz egy kis bujálkodáshoz, ha tanult 

már egy keveset, gondolta Hosszú Will, miközben 

elsétált a fehér gebe mellett, és Katherine-t bámulta. Ó, 

rendkívüli vásár lenne, bár egy kissé soványka, no meg a 

melle is kicsi. De ha legalább a fogai jók lennének. A 

hiányzó vagy elrothadt fogak sok szépséget rontottak el. 

Elhatározta, hogy mosolyra bírja a lányt. 

- Ellátogatott a szép új várba, kisasszony - 

kérdezte észak felé mutatva, ahol Queenborough csipkés 

tornyai tűntek fel a tisztuló égbolton. 

- Természetesen nem - vágott közbe a főnöknő. - 

Senkinek nem engedélyeztem a házamban, hogy a 

kastély közelébe menjen, mert tudom, hogy hemzsegnek 

ott a kéjsóvár férfiak, munkások és katonák, és vagy 

ötmérföldnyire van a zárdától. 

- A biztonság kedvéért, tisztelendő anyám - 

mondta vigyorogva Hosszú Will -, a szent életű nyájat 

őrizni kell, de gondoltam, mivel Roet kisasszony világi 

személy, talán járt már arra. Katherine-re kacsintott, de a 

lány lesütötte a szemét, ahogy tanították. Arra gondolt, 

hogy ez az arcátlan Will Finch olyasformán bámul rá, 

mint az a nemes, aki egy évvel korábban látogatta meg a 

zárdában. Az embert melegség és szégyenérzet szállja 

meg tőle, de nem kellemetlen. Rajtuk kívül eddig csak 

két férfival beszélt, az öreg tiszttartóval és a zárda még 

öregebb papjával, de azoknak nem volt ilyen a tekintetük. 

23

- Akkor nem is látta Lancaster hercegét, amikor 

tavaly személyesen jött el, hogy ellenőrizze az 

építkezést - A futár nem tágított. - Kár. Ő a 

leglovagiasabb, és sokak szerint a legvonzóbb külsejű 

királyunk fiai közül, kivéve persze Edwardot, a walesi 

herceget, Isten tartsa meg. 

Katherine-t nem érdekelte Lancaster hercege, de 

alig várta, hogy feltehessen egy kérdést. Suttogva 

előrehajolt. 

- Beszélhetek, tisztelendő anyám - majd 

felnézett, és azt látta, hogy a főnöknő arca ismét nyugodt 

a redőzött fehér apácafátyol alatt. Godeleva bólintott, 

miközben azon tépelődött, hogy nem helyes egy 

szolgával pletykálkodni, még akkor sem, ha az illető 

királyi szolgálattevő, ugyanakkor ő maga is nagyon 

kíváncsi volt, mi vár majd rájuk Windsorban. 

Katherine Hosszú Willhez fordult. 

- Ismeri talán a nővéremet, Philippa de Roetet Ő 

a királyné egyik udvarhölgye. 

- A kakas csípje meg, hát persze hogy ismerem - 

felelte Hosszú Will. - Mivelhogy éppen ő adta át nekem a 

királyné erszényét, és küldött el ide. 

- És hogy néz most ki - kérdezte Katherine 

félénken. 

- Kicsi, sötét és pufók, mint az erdei szalonka - 

válaszolta Hosszú Will. - La Picarde-nak nevezik. 

Fontoskodó teremtés, az éléskamra cselédeit felügyeli, és 

határozottan kézben is tartja őket. Istenemre, nem olyan 

könnyelmű, mint a királyné többi udvarhölgye! 

24

- Ez valóban Philippára vall - mondta Katherine, 

és végre-valahára elmosolyodott. - Engem is éppen elég 

rövid pórázon tartott, amikor gyerekek voltunk. 

- De mennyire nem hasonlítanak egymásra! - 

kiáltott fel Hosszú Will, aki csak ekkor fedezte fel, hogy 

a mosolygó Katherine a legszebb lány, akit valaha látott. 

Fogai aprók és olyan fehérek, mint a százszorszép 

szirmai, mosolyából sugárzik a báj, ugyanakkor a 

meghatározhatatlan vágy is, amitől olvadozni kezd az 

ember szíve. Nagy kár, hogy nem számíthat jó 

házasságra. Semmi kétség, a királyné biztosan 

valamelyik testőrének vagy fegyvernökének szemelte ki. 

Hosszú Will keveset tudott megbízatása hátteréről, amely 

miatt a kis kenti zárdába kellett lovagolnia, csak annyit, 

hogy ez is egyike volt annak a tucatnyi küldetésnek, 

amelyet Philippa királyné kérésére teljesített, akinek 

szíve és könyörületessége is hatalmas. Mindig törődött az 

elárvult gyermekekkel, különösen azokkal, akiknek, mint 

a Roet lányoknak is, apja a földije volt. 

- A királyi családnak most sok tagja tartózkodik 

Windsorban - kérdezte Katherine hirtelen. Csupa 

csillogásba öltözve képzelte el őket, Edward királyt és 

Philippa királynét, hercegi fiaikat és lányaikat; nevük 

ritkán hangzott el Sheppeyben, ahol kizárólag a szentek 

ünnepnapjainak megfelelő megtartásáról, a zárda 

szolgáinak lustaságáról, vagy a talán isteni sugallatra 

folyton visszatérő görcsről beszéltek, amely az egyik 

apácanövendéket kínozta. 

- Legtöbbjük Windsorba megy a Szent Györgynapi 

lakomára és a lovagi tornára - felelte Hosszú Will -, 

de nem tudom, pontosan kik. Annyit jönnek-mennek 

25

egyik helyről a másikra, mostanában meg még háborúról 

is beszélnek. 

- Háború - kiáltott fel élesen a főnöknő. - De hisz 

az utóbbi hat évben békében éltünk Franciaországgal! - 

Szűz Máriám, csak egy újabb háborút ne, gondolta, mert 

keserű tapasztalatból tudta, mennyire megnöveli vezetői 

gondjait a háború. Kevés volt a munkaerő, és így is 

nagyon kelletlenül jöttek a rendházba. A negyvennyolcas 

borzalmas fekete halál után egyetlen erős jobbágy sem 

maradt, aki elvégezhette volna a munkát. Az apácák 

kénytelenek voltak maguk dolgozni a földeken - már akik 

túlélték a pestist -, és Sheppey majdnem odaveszett. 

Godeleva akkoriban még csak apácanövendék volt, túl 

fiatal ahhoz, hogy észrevegye felettesei eszeveszett 

aggódását. De megküzdöttek fennmaradásukért. Felnőtt a 

jobbágyok új generációja, nem az a kedves és 

engedelmes fajta ugyan, mint egykor, mert ezek az újak 

inkább önszántukból mentek a háborúba, mintsem arra 

vártak volna, hogy hívják őket. Így volt ez a brétignyi 

béke előtt, és így lesz megint, ha újabb háború kezdődik. 

Nem marad senki, aki dolgozna, csak gyönge 

öregemberek és búskomor vénasszonyok. 

- Nem Franciaországgal, hanem Kasztíliával, úgy 

hallom - felelte Hosszú Will. - A walesi herceg, Isten 

adjon neki dicsőséget, érdekelt a bordeaux-i ügyben. - 

Hirtelen ráunt a nőkre és küldetésére, ezért 

megsarkantyúzta lovát és előrelovagolt, miközben 

átkozta a zárda girhes gebéit. Ha jönne a háború, ő se 

ilyen ostoba feladatokat kapna, hogy szüzeket tereljen 

végig az országon. 

26

- Gyerünk, igyekezzenek, tisztelendő hölgyeim - 

kiáltott türelmetlenül, nyergében hátrafordulva. - Látom a 

kompot, ránk vár. 

Hosszú Will türelmét a Swale-en való átkelés 

ismét próbára tette. Bayard újra megmakacsolta magát, 

fél órán keresztül nem volt hajlandó sem úszni, sem a 

kompra lépni. Cecília nővérnek, aki a víztől még sokkal 

jobban félt, mint a lovaktól, sikerült lecsúsznia a 

feljáródeszkáról. Amikor kihúzták a vízből, sírt, 

csuromvizes fekete köpenye pálcikaszerű lábaihoz 

tapadt. A révész pedig, mivel látta Hosszú Will 

zubbonyán a királyi jelvényt, természetesen megpróbált 

dupla viteldíjat kicsikarni. A királyné, akár a többi 

flamand, zsugori volt, ezért az erszényben lévő pénz, 

amit az utazáshoz adott, alig fedezte a költségeket, így a 

futár kénytelen volt durva és gyorsan pergő nyelvével 

leszerelni a révészt. 

Katherine egy mohlepte kövön ült a Swale 

túlpartján, és álmodozva hallgatta a tengernyi 

káromkodást, amelyek létezéséről nem is tudott, 

miközben várta, hogy kísérőjük végezzen Bayard-ral és a 

révésszel. Boldogság töltötte el, hogy végre ismét a 

szárazföldön van, de egy kicsit meg is volt riadva. Az 

áprilisi napsütés melegítette a hátát, feketerigók daloltak 

egy vadcseresznyefan, és a dombon túlról, a Londonba 

vezető útról hallotta a birkák összezavarodott bégetését 

és a vezérkos kolompolását. 

Átnézett a Swale fölött Sheppey szigetére, ahol 

tudatos életének nagy részét töltötte. Látta a befejezetlen 

vár lőréses oromzatát, a zárda zömök, kicsiny templomát 

viszont nem, és a harang hangját sem hallotta, ami 

27

mostanra már biztosan a terciára ∗ szólította az apácákat. 

Arra a napra gondolt, amikor kocsin a zárdába fuvarozták 

egy jókora darab marhahús és félhordónyi bor 

társaságában, amit a királyné ajándékként küldött 

Sheppeybe. A királyné három aranypénzt is küldött 

Katherine eltartására, aminek Godeleva főnöknő nagyon 

örvendett. 

Igaz, Katherine nem állt királyi gyámság alatt, 

nem rendelkezett jó hozománnyal, sőt nemesi származású 

sem volt; másokhoz hasonlóan egyszerű gyermek, akiért 

a királyné felelősséget érzett; a főnöknőt mégis 

büszkeség töltötte el a királyi érdeklődés ilyen váratlan 

megnyilvánulásától, hiszen Sheppeyt korábban sosem 

érte még ilyen megtiszteltetés. Rendszerint a nagy, 

előkelő helyeket választották, mint amilyen Barking vagy 

Amesbury. 

A királynénak a queenborough-i vár juttatta 

eszébe a közeli zárdát, mert a várat egy régi szász 

erődítmény helyén készültek újjáépíteni, hogy a Temzét 

védje - eszébe jutott, majd azonnal újra meg is 

feledkezett róla. 

Katherine magasra nőtt és erős lett, hamar 

felemésztette a három aranypénzt, és költséget jelentett a 

zárdában, de újabb adomány nem érkezett sem a 

királynétól, sem Philippától, Katherine nővérétől, kivéve 

az üzenetet, amelyet egy évvel korábban a fiatal nemes 

hozott. 

A királyi kiválóságok, bármilyen kedvesek, 

nagyon feledékenyek lehetnek, és ezt Katherine-nek 

 

Reggel kilencórai zsolozsma. (A szerk.) 

28

hamar meg kellett tanulnia; pedig a királyné azt mondta, 

soha nem feledkezik meg honfitársairól, főként nem 

azokról, akik harcban estek el, ahogyan Katherine apja is. 

Payn de Roet Hainaultból származott, a királyné 

gazdag kis flamand megyéjéből, de Pikárdiában született 

francia lányt vett feleségül, aki gyermekágyban halt meg. 

Halála után Payn a nagyszülőkre hagyta két kislányát, 

amikor követte a királynét Angliába. Payn ragyogó, 

jóképű férfi volt, aki választékosabban szeretett öltözni, 

mint az hivatalához illett, ezért a „Paon, a páva” 

gúnynevet ragasztották rá. 

Edward király kegyeltje lett, aki királyi herolddá 

nevezte ki - címerkirállyá Guienne provincia 

képviseletében; végül kivehette részét a Franciaország 

elleni harcból, és Edward király éppen a békekötés előtt, 

1360-ban ütötte lovaggá a csatamezőn több más, arra 

érdemes katonával együtt. 

Sir Payn nem élt elég soká ahhoz, hogy akár a 

lovagságát, akár a fegyverszünetet élvezhesse, mert egy 

Párizs falai előtti csetepaté során egy normann nyíl 

keresztülfúrta a tüdejét. Halála előtt kétségbeesetten 

imádkozott Pikárdiában élő két kislányának jövőjéért. 

Philippa királyné minderről csak akkor szerzett 

tudomást, amikor a király visszatért Angliába. Nagyon 

elszomorodott. Hamarosan lehetősége nyílt futárt 

meneszteni a csatornán túlra. Leveleket küldött Brugesbe, 

és a futárt több más feladattal is megbízta. 

A futár így egyebek mellett megállt a pikárdiai 

tanyán is, ahol azt találta, hogy Sir Payn családja nagyon 

is sürgős segítségre szorul. A pestis, amely azon a télen 

visszatért egy újabb nagy pusztításra, nem sokkal 

29

korábban csapott le a háznépre. A nagyszülők és az 

összes szolgáló meghalt. Nem maradt életben más, csak 

Payn két kislánya, az egyik, a kisebbik szintén 

megbetegedett, de csodával határos módon túlélte, bár 

még mindig gyengélkedett. Egy szomszéd látta el őket, 

meglehetősen vonakodva. 

A két kislány akkor tizenhárom és tízéves volt. Az 

idősebbet Philippának nevezték apja pártfogója, a 

királyné után; a fiatalabbik neve Katherine. Mivel 

kiderült, hogy teljesen elárvultak, és ismerte a királyné jó 

szívét, a futár a visszaúton magával vitte a gyermekeket 

Angliába. 

Katherine szinte semmire nem emlékezett abból, 

hogy átkeltek a csatornán, új, idegen országba érkeztek, 

szakadó esőben zötykölődtek Elthamig, a királyi 

palotáig, sőt arra sem emlékezett, hogyan fogadta őket a 

királyné. Egész úton beteg volt, kínzó láz és vérhas 

gyötörte. 

Katherine halvány emléket őrzött a kedves, 

kövérkés arcról, a fölötte ragyogó aranydiadémról, és a 

mély, kellemes hangról, amely előbb flamandul, majd 

franciául beszélt hozzá. Bár nővére, Philippa határozottan 

figyelmeztette, hogy válaszoljon a királynénak, nem volt 

rá képes, és másra nem is emlékezett. 

A királyné egy erdész kunyhójába vitette, ahol a 

jóságos feleségének, aki értett a gyógyfüvekhez, sikerült 

meggyógyítania a gyermeket. Addigra a királyné már 

átköltözött kedvenc palotájába, Woodstockba, s 

udvartartásában a kis Philippát is magával vitte. Amikor 

felhívták a figyelmét Katherine igen meglepő 

30

gyógyulására, leveleket küldött, és megszervezte, hogy a 

gyermeket Sheppeyben helyezzék el. 

Milyen boldogtalan voltam, és milyen honvágyat 

éreztem, amikor legutóbb átkeltem ezen a folyón, 

gondolta Katherine, miközben lenézett a Swale sáros 

vizére. 

- Viens, Katrine, dépéches-toi ∗ - hívta a főnöknő 

az útról, majd hozzákészült, hogy ismét felkapaszkodjon 

a fehér ló hátára. Katherine felugrott. A főnöknő 

kizárólag szertartás vagy dorgálás közben beszélt 

franciául, azt is igen monoton, kenti orrhangon tette, 

amiből Katherine egy szót sem értett, amikor a zárdába 

került. Mostanra azonban ez a bárdolatlan franciaság 

éppolyan ismerős volt számára, mint az angol, amelyet az 

apácák egymás között beszéltek. 

Hosszú Will, aki sikeresen felülkerekedett a 

Bayard és a révész támasztotta nehézségeken, rájuk várt, 

hogy indulhassanak. 

Katherine felugrott Godeleva mögé, és a kis 

csapat tovaügetett. Cecília nővér hátul még mindig 

szipogott és reszketett, időnként pedig Szent 

Sexburgához, közösségük patrónusához imádkozott, 

hogy védelmezze őket a további balszerencsétől. A nap 

azonban egyre melegebben sütött, a sáros út felszáradt, a 

lágy kenti levegő tisztán ragyogott, megtelt illatokkal és 

madárdallal, és amikor szembejövő birkanyájjal 

találkoztak, ami nagyon jó előjelnek számított, Cecília 

nővér is jobb kedvre derült, és gyönyörködni kezdett a 

körülötte elterülő, változatos vidékben. 

 

Gyere, Katrine, siess! 

31

Hosszú Will ismét nótára gyújtott - víg balladát 

dalolt kocsmárosnékról és felszarvazott férjekről, de a 

szöveget a gondjaira bízottak szerencsére nem hallották 

tisztán. Még a főnöknő is engedett zárkózottságából az 

utazás ritka élvezete alatt, és így szólt Katherine-hez: 

- Ó, gyermekem, a Szűz Mária és a mi áldott 

Urunk bocsásson meg nekem, akik tudják, hogy komoly 

indok nélkül soha nem hagynám el a zárdámat, mégis, 

olyan kellemes itt, a külvilágban. 

- Bizony az, kedves anyám! 

Az őszinte emberi vallomástól meglepett 

Katherine szeretettel nézett le az előtte imbolygó apró, 

fekete kámzsás fejre. A főnöknő végre egyszer félretette a 

szigort, és megengedett magának egy kis nőies 

hiábavalóságot. Apácafátylát fényesre keményíttette. 

Utasította komornáját, Johanna nővért, hogy szedje 

rendbe fekete köpenyét, a redőket dörzsölje át fahéjjal, 

ami elnyomja a penész és az izzadság elmaradhatatlan 

szagát. Ezüst pecsétgyűrűjét, amely tisztségét jelezte, 

addig polírozták egy fadarabbal, míg úgy nem csillogott 

püffedt mutatóujján, mint egy igazi csillag, a 

sekrestyéssel pedig aranyfonalra fűzette át a legjobb 

korall rózsafüzérét. 

Godeleva, ahogy mindenki más, rendszerint 

betartotta a bencés Regula előírásait, de gyakorlati 

szempontokat is figyelembe vett. A királyi udvarba tett 

látogatása alkalmával talán sikerül tekintélyes 

hozománnyal rendelkező apácanövendéket szereznie 

Sheppeybe, márpedig azokat, akik a külvilágban élnek, 

sajnálatos módon gyakran befolyásolja a megjelenés. A 

szülők nem szívesen adták lányaikat elszegényedett 

32

vidéki zárdákba, és komoly verseny folyt, mert Sheppeyn 

kívül Anglia-szerte még vagy száznegyven női kolostor 

várta epedve az egyházi javadalmat. 

A főnöknő hátrafordult, hogy védencére 

pillantson, és az jutott eszébe, hogy Katherine még 

előnyére szolgálhat Sheppeynek. A lány valóságos 

szépséggé fejlődött. Bár ezt a tényt a zárda nem írhatta 

kizárólag a maga javára, eltekintve attól, hogy 

nyilvánvalóan jól táplálták, kedves modora, étkezés 

közbeni kecses mozdulatai azonban bizonyára elnyerik 

majd a királyné tetszését, ahogy Katherine műveltsége is 

valószínűleg lenyűgözi majd. Katherine természetesen 

tudott fonni, hímezni, és egyszerűbb dolgokat főzni; 

együtt tudta énekelni az egyházi énekeket az apácákkal, 

és olyan tiszta, természetesen csengő és telt hangja volt, 

hogy a novíciák tanárának folyton figyelmeztetnie kellett 

az illendőnek tartott mélyebb, orrhangú intonációra. De 

ami ennél is fontosabb, Katherine tudott olvasni angolul 

és franciául, mert „Sir” Osbert, az apácák papja hajlandó 

volt tanítani őt, és állította, hogy bármelyik 

apácanövendéknél kétszerte gyorsabban tanul. Tanított 

neki némi asztrológiát is, és megismertette az abakusz 

használatával, amit a főnöknő ellenzett. A haszontalan 

tanulás az ördög kelepcéje, és amikor Katherine szépsége 

az elmúlt évre olyan nyilvánvalóvá vált, Godeleva 

aggodalmas pillanataiban eltűnődött, vajon mi lehet „Sir” 

Osbert oktatásának célja. Bűnbánatot érzett szégyenletes 

kétségei miatt, azonban a pap mégiscsak férfi volt, igaz, 

már nagyon öreg; végül az óvatos főnöknő úgy döntött, a 

Katherine tanításával töltött idő kizárólag az 

intellektuális érdeklődést és az unalom elűzését szolgálja. 

33

- Ejtsd le az állad és húzd ki magad, gyermekem, 

ahogy tanítottunk - mondta a főnöknő, miközben a 

kengyelszíjba akadt ruharedőit igazgatta. 

Katherine engedelmeskedett, ahogy csak tudott 

Bayard himbálózó farán, aztán buzgón előrehajolt. 

- Ó, nézze csak, tisztelendő anyám, ott egy 

templomtorony, meg egy vár és házak. Ó, az talán már 

London 

Hosszú Will meghallotta, és felröhögött. 

- Csak annyira London, ahogy egy gyors villanás 

maga a napsütés. Az még csak Rochester. 

Katherine elpirult, és nem szólt többet, de 

Rochester óriási városnak tűnt számára. A magas 

templomtornyon kívül legalább száz kémény szurkálta az 

eget a hatalmas városfal fölött. 

- Van itt egy elfogadható vendéglő, anyám - 

lovagolt vissza a főnöknő mellé Hosszú Will. - Kiszáradt 

a nyeldeklőm, a gyomrom üres, mint a dob, és 

valószínűleg anyáméké is. Megvacsorázunk a Három 

Koronában 

A főnöknő megrázta a fejét. 

- Nem lenne illendő - mondta összeszorított 

ajkakkal. - Az apátság vendégházába megyünk. Egyik 

apácám, Alicia nővér az apát első unokatestvére. 

Hosszú Will és Katherine egyaránt csalódást 

érzett; Hosszú Will azért, mert szerette a Három Korona 

sörét, és tetszett neki a felszolgálólány, Katherine pedig 

azért, mert már nagyon is elege volt az egyházi 

intézményekből, és arra vágyott, hogy megtudja, milyen 

egy igazi kocsma. Az apró termetű főnöknő azonban 

34

megszokta a szabályokat. Will kelletlenül vezette őket a 

városkapun át az apátság felé. 

Az utcán feltűnést keltettek. A feltűnés oka nem 

az apácák megjelenése volt, akik a Canterbury felé tartó 

zarándokok, egyházi és világi személyek forgatagában 

mindennapos látványt nyújtottak, hanem a Will 

zubbonyán látható királyi jelvény és a főnöknő háta 

mögül kikandikáló bájos arc. Katherine csuklyája 

hátracsúszott, vörös haja ragyogott a napfényben, orcái 

pedig, akár az almavirágok. 

Rochester lakói a kiugró házak faláig hátráltak, 

hogy a három ló elhaladhasson a keskeny utcán, és 

minden gátlás nélkül szórták megjegyzéseiket. 

- A nemjóját - kiáltott egy bőrkereskedő, és 

barátságosan Will felé köpött -, talán kiraboltál egy 

apácazárdát, hosszúlábú 

- Még annál is rosszabb - kontrázott egy kalmár 

síri hangon. - Azért viszi ezeket a nőket, hogy 

hűtlenségért a London-hídra akasszák őket. Mi másért 

A csipkelődésre vad hahota volt a válasz, mire 

egy pék kidugta a fejét boltja ablakán. 

- Aztán a csontjaikat egy pillanat alatt 

megtisztítják a keselyűk, akik tudvalevőleg élnek-halnak 

a szűzpecsenyéért! 

- Lehet, hogy szüzek - kiáltott a bőrkereskedő -, 

de a lány túl szép hozzá. Az ima nem tartja meg a 

kolostorban, anyám - tette hozzá, és gúnyosan esdekelve 

meghajolt Godeleva felé. - Keressen magának másik 

novíciát, valami kapafogú rondaságot! Ennek a szép 

lánynak valamelyik szerencsés férfi ágyát kell 

melegítenie! 

35

- A marhakór telepedjen mindnyájatokra! - szólt 

vissza vigyorogva Hosszú Will. - Maga a királyné adja 

férjhez ezt a lányt. El innen, el innen - rivallt rá egy falka 

kutyára és gyerekre, akik a Vak Csuklyás előtt játszottak 

az úton. 

A főnöknő rendíthetetlenül lovagolt keresztül a 

tréfálkozó tömegen. Sandwichben töltött gyermekévei 

alatt nem kevés alkalma volt hasonló durva beszédet 

hallani, sőt most alig vette észre, mi folyik körülöttük, 

annyira lefoglalták az éjszakai szállásuk körüli 

gondolatok. Ha az apát nem tudja fogadni őket, akkor 

tovább kell menniük a lilliechurchi zárdáig. Cecília nővér 

azonban meg volt rettenve; hosszú menyétorra reszketett, 

szemei bepirosodtak, és már ismét bánta, hogy eljött. 

Katherine nem érzett félelmet, viszont szégyellte 

magát, ezért csuklyáját mindkét oldalon közelebb húzta 

az arcához. - Lehet, hogy csakugyan szép vagyok - 

gondolta. Ezt még soha senki nem mondta neki, és 

Sheppeyben természetesen nem volt tükör. Néhány 

idősebb apáca meg a zárda kapuján bekopogó utazó 

emlegetett szép nőket. Beszéltek olyan szépségekről, 

mint Joan of Kent, a walesi herceg felesége, akit azért is 

csodáltak, mert arról a vidékről származott; egyesek 

szerint pedig Blanche of Lancaster, John of Gaunt herceg 

felesége majdnem olyan szép. De azok ketten szőkék 

voltak, a hajuk akár az aranyszínű selyem, a szemük 

pedig kék, mint a Szűz köpenye. Sybilla nővér mesélte. 

Smithfieldben, egy lovagi tornán látta mindkettőjüket tíz 

évvel korábban, mielőtt Sheppeybe került volna a 

noviciátusba. Sybilla nővér sok romantikus történetet 

olvasott, mielőtt hátat fordított volna a világi dolgoknak, 

36

és azt mondta, a pozitív hősnők mindig szőkék voltak és 

kék szeműek, telt, rózsaszínű ajkakkal. 

Katherine látta, hogy az ő haja vöröses árnyalatú, 

mint a világos gesztenye, de fogalma sem volt a szeme 

színéről, ezért megkérdezte de Northwode növendéket. A 

kis Adela de Northwode alaposan megvizsgálta 

Katherine szemét. 

- Olyan foltos szürke, mint a nyúl szőre - felelte 

végül. - Vagy talán inkább mint a ritkás köd, mielőtt áttör 

rajta a napsugár. De nagyon nagy - tette hozzá kedvesen, 

amikor látta Katherine megütközését -, majdnem olyan 

nagy, mint a birkáé - ami nem hangzott sokkal 

biztatóbban. További kérdései alapján megtudta, hogy 

ajkai sem kicsik és teltek, míg végül lehangoltan 

lemondott minden hiúságról. 

Ennek ellenére ma furcsa hatalmat érzett 

magában, ugyanazt, mint amit egy évvel korábban érzett, 

amikor a fiatal nemessel találkozott. 

Katherine-nek aznap éjjel rengeteg ideje maradt, 

hogy a nemesifjúra gondoljon, mert ő és az apácák az 

apátság női szállásán maradtak, és a kompletórium után 

rögtön aludni tértek. Szalmazsákok várták őket a 

hálóteremben, ahol a bűzös levegő hamar megtelt női 

horkolással és köhécseléssel, akárcsak Sheppeyben. 

Ráadásul a szalmában lakó rovarok és bolhák friss húst 

szimatolva mohón rákapaszkodtak Katherine zsenge, 

meztelen testére, így aztán a vakarózás és a nyugtalanság 

miatt nem tudott aludni. 

Májusban történt, majdnem egy évvel korábban. 

A nemes megérkezett a rendház kapujához, és de Roet 

kisasszony után érdeklődött. Üzenetet hozott Katherine- 

37

nek az udvarban élő nővérétől. Ez volt az első üzenet 

Philippától, amióta Katherine Sheppeyben élt, de a fiatal 

nemes elmagyarázta, Philippa mennyire sajnálja a dolgot; 

minthogy nem rendelkezett a zárdai oktatás előnyeivel, 

nem tudott írni, s korábban nem volt rá lehetősége, hogy 

üzenetet küldjön. 

Katherine a főnöknő dísztelen fogadószobájában 

találkozott a látogatóval, és olyan zavart örömöt érzett, 

hogy képtelen volt túl sokat mondani. 

A nemest Roger de Cheyne-nek hívták, és 

Lancaster hercegének kíséretéhez tartozott. Maga a 

herceg az éjszakát Queensborough-ban töltötte, mert 

ellenőrizni akarta a várépítés munkálatait. Roger 

engedélyt kapott, hogy ellovagoljon a zárdába, és 

meglátogassa Katherine-t. 

- A nővére, Philippa la Picarde - mondta a 

fiatalember, miközben megpörgette ékes nemezkalapját, 

és meglepő érdeklődéssel bámulta Katherine-t -, Isten 

áldását küldi önnek, és reméli, jó egészségnek örvend, 

akárcsak ő maga. Meghagyta, kérdezzem meg - itt 

meghajolt, és megnyerően rámosolygott a főnöknőre -, 

vajon az-e tisztelendő anyám és az ön szándéka, hogy ön 

apácanövendék legyen itt. 

- Jaj, nem! Nem! - kiáltott Katherine hevesen, 

rémületében megfeledkezve az illendőségről. 

A főnöknő rosszalló tekintetet vetett rá. 

- Mademoiselle de Roet természetesen úgy fog 

tenni, ahogyan a királyné kívánja - szünetet tartott, és 

elgondolkodott, vajon azt akarják-e megtudni tőle, 

hajlandó-e elfogadni Katherine-t hozomány nélkül. 

38

A nemes Katherine-re mosolygott, mire a lány 

szíve majd kiugrott a helyéből. A férfi üde volt és fiatal, 

bőre sima, mint egy lányé, és az aranynál alig 

valamicskével sötétebb árnyalatú. Rövid gesztenyebarna 

fürtjei vidáman táncoltak a füle körül, kék 

gyapjúköpenyén a Lancasterek vörös rózsáját arannyal 

hímezték körül. Drágakövekkel díszített tőrt és elegáns, 

hegyes orrú, piros cipőt viselt, de eleganciája ellenére 

nyaka vastag és izmos volt, vállai pedig szélesek. 

Bármennyire ártatlan volt is még Katherine, az udvarias 

viselkedés mögött megérezte a férfias erőt, ahogyan a 

cseresznyefa virágai mögött is ott az erős ág, amely tartja 

őket. 

- Nem beszélhetek a királyné nevében - mondta a 

férfi lágy, megnyerő hangján. - Hónapok óta nem 

találkoztam vele, mert sokat szenved a vízkórtól, és 

Woodstockban tartózkodik, de úgy értettem, a nővére azt 

kívánja tudni, a házasságot vagy a zárdát választja-e, 

hogy időben intézkedhessen - itt szünetet tartott, mert jól 

tudta, milyen sokáig tartanak az ilyen dolgok -, és 

kívánsága szerint tegyen javaslatot felséges 

asszonyunknak, Isten adjon neki egészséget. 

- Ó - mondta Katherine halkan. Szóval továbbra is 

a zárdában marad, és a királyné kegyére kell várnia, 

ahogy eddig. Ajkába harapott, és elfordult, hogy az apró, 

üvegezetlen ablakon keresztül kibámuljon a tenger felé. 

A nemes melléje lépett, megérintette csupasz 

karját, de cirógatása olyan finom és gyors volt, hogy a 

főnöknő nem látta meg. 

39

- Ma belle ∗ - suttogta oda gyorsan franciául -, 

érezte már Cupido nyilát, amely mézes tűzzel szúrja át a 

szívet - Katherine visszafojtott lélegzete és merev 

tekintete láttán emeltebb hangon, angolul folytatta. - 

Megmondhatom tehát a nővérének, hogy férjhez kíván 

menni 

Katherine arca skarlátvörösre váltott, fejét 

lehajtotta. Fogalma sem volt az udvari szerelem stilizált 

játékáról, a fiatalember kérdése Cupidóról és a mézes 

tűzről badarságnak tűnt, mégis remegés futott végig az 

erein az érintéstől és attól, hogy az ifjú gyermekkora 

csaknem elfeledett akcentusával beszélt hozzá. 

- Ön nem angol, nemes uram - kérdezte 

izgatottan. 

Roger de Cheyne elnevette magát. 

- Eléggé angol vagyok, mert a nagyapám 

Franciaországi Izabellával jött ide Artois-ból, és 

Oxfordshire-ben, uradalmi kastélyunkban születtem; de 

anyámnak ma is vannak birtokai Franciaországban, ezért 

sok időt töltöttem ott. 

- És az atyja - kérdezte a főnöknő. Őt sem hagyta 

nyugodni a nagyvilágból beszüremkedő friss, tavaszi 

légáramlat. 

- Saját rokona ölte meg Crécynél, mint utóbb 

megtudtuk - felelte Roger derűsen. - Apám természetesen 

Edward király oldalán állt, de a szembenállók között is 

sok rokona akadt. Hát, ilyen a háború. Egyébként én 

éppen a csata napján születtem, ezért sohasem 

találkoztam apámmal, Isten nyugosztalja. 

 

Szépségem. 

40

Katherine számolni kezdett. Az angolok 1346. 

augusztus végén győztek Crécynél, tehát a fiatalember 

körülbelül tizenkilenc éves, és a Szűz jegyében született. 

Férfiaknál ez magas erkölcsi mércét és nemes szívet 

jelent; az ilyen jegyű férfiak gyakran válnak szent életű 

rendek tagjaivá, mint az áldott Szent Cuthbert. 

Hosszú pillái mögül lopva aggódó pillantást vetett 

Rogerre. Nem úgy festett, mint egy papi pályára vágyó 

fiatalember, de hát mit is tudhat ő a fiatalemberekről és 

hajlandóságaikról, gondolta elcsüggedve. Egyelőre nem 

is tudhat meg róla többet, hiszen a főnöknő felállt, és 

előrenyújtotta kezét, hogy a nemesifjú megcsókolja a 

gyűrűjét. 

- Szép öntől, hogy elhozta nekünk az üzenetet, 

uram - szólt a főnöknő kevésbé szívélyesen. Hirtelen 

ráeszmélt, hogy akármilyen kedves is ez a fiatal de 

Cheyne, látogatása mit sem bizonyít. Katherine 

nyilvánvalóan továbbra is itt marad mint intézeti 

növendék, jövője még nincs elrendezve; emellett 

Godelevának nem tetszettek az ifjú pártfogoltja felé 

vetett epekedő pillantásai. Amióta ő vezeti az intézményt, 

semmiféle csábítási história vagy botrány sem fordult elő 

a zárdában, és nem is fog - még a világiak között sem. A 

főnöknő tehát visszaküldte Katherine-t a novíciák 

nevelőjéhez, és személyesen felügyelte, amint a 

nemesnek felszolgálták a kenyeret és a sört, mielőtt 

jókívánságai mellett útjára bocsátotta volna a kapunál. 

Katherine azóta se látta az ifjút, de aznap éjjel, 

ahogy ott feküdt az apácanövendékek között, hallotta a 

várban harsogó trombitaszót, és úgy tűnt neki, mintha az 

éneklő férfiak hangját és nevetését is hallaná. Lancaster 

41

hercege és emberei mulatoznak, és Roger de Cheyne 

talán azon a lanton játszik, amelyet a nyergéhez erősítve 

látott. Katherine pedig egy darabig csendesen sírdogált, 

hajával tompítva el sírása hangját, hogy ne zavarja az 

alvó növendékeket. 

Szűz Máriám, milyen gyerek voltam, gondolta a 

már idősebb Katherine az idegen szállás szalmazsákján. 

Most, hogy végre eljött a szabadulás, minden korábbi 

csalódása jelentéktelennek tűnt. Jó leszek, örömet fogok 

szerezni Philippának és a királynénak, gondolta 

bizonytalanul, mert egyikük arcát sem volt képes maga 

elé idézni. Alig gondolt a férjre, akit majd kijelölnek a 

számára, kivéve persze, hogy pompás lenne, ha olyan 

fiatal és jóképű volna, mint Roger de Cheyne. 

2. 

További négy napba telt, mire elérték Windsort, és 

csupán Katherine találta egyöntetűen érdekesnek az 

útközben előforduló apró balszerencséket és kalandokat. 

A két apácát elnyűtték az idegen fekhelyek és ételek, 

középkorú csontjaik fájtak, izmaik begörcsöltek a sok 

lovaglástól. Ráadásul Cecília nővér a Swale-ben való 

megmártózása következtében meg is fázott, és gyászos 

tüsszentései éppoly monotonná váltak, mint a lovak 

patáinak lassú kopogása vagy Hosszú Will egyre bőszebb 

káromkodásai. Will szeretett volna mielőbb Windsorba 

érni, ahol már megkezdődtek az ünnepségek; a lovagi 

42

torna selejtezői, kutya-, bika- és kakasviadalok zajlottak a 

folyónál, ráadásul a szépséges Alison of Egham 

megígérte neki, hogy megszökik öreg férjétől, és a 

sörházban várja, hogy csatlakozzon hozzá egy kellemes 

kis enyelgésre. Ennek ellenére a csapat vasárnapig 

mindössze Southwarkig jutott, és semmivel sem tudta 

sietségre bírni útitársait. Cecília nővér gebéje sántított, a 

főnöknő lova félt, ezért mindentől megmakacsolta magát, 

ami idegesítette - vagyis a kalmároktól, a kutyáktól, a 

pocsolyáktól, a libáktól, de mindenekelőtt a skót 

dudáktól, amelyekkel igen gyakran találkoztak, amíg a 

zarándokok útján haladtak, hiszen minden Canterburyből 

induló csoportban botcsinálta zenészek is helyet kaptak. 

Hosszú Will tehát dühöngött, és megadóan tűrte a 

majdnem hat napig tartó utazást, amely egymagának 

három napjába se telt volna. Southwarkban nem engedte 

védenceinek, hogy átkeljenek a hídon, és bemenjenek 

Londonba, mert az újabb késedelmet jelentett volna. 

A fáradt apácákat nem érdekelte a város. A 

főnöknő korábban már kétszer járt Londonban, először 

kislány korában a szüleivel, másodszor amikor Hitvalló 

Szent Edward sírjához zarándokolt Westminsterbe. Ami 

Cecília nővért illette, ő már eljutott a nyafogó fásultság 

állapotába, nem vágyott másra, csak Sheppey 

biztonságára és csendjére, valamint a betegszobai 

ellátásra. 

Katherine viszont egészen másképp érzett. Végre 

London városának közelében lehetett, amely ott feküdt a 

ladikoktól, borral megrakott gascogne-i gályáktól és 

gyönyörűen festett magánbárkáktól hemzsegő folyó 

túlpartján; megpillanthatta a ragyogó falakat, a Towert 

43

négy díszes tornyával, és a zászlókkal teleaggatott, 

nyüzsgő hidat; hallhatta a város pezsgését és ritmusát, 

mielőtt megszólalt a százféle templomi harang — de 

mivel nem engedték közelebb, keserű csalódást érzett. 

Mégis, mivel engedékeny természetűnek született, és 

engedelmességet tanult, megelégedett néhány bátortalan 

kérdéssel. 

Mi az a félelmetesen magas torony balra, ami 

olyan erős, és annyira a város fölé emelkedik 

Természetesen a Szent Pál-katedrális, felelt rá a főnöknő. 

És az a nagy szürke fal lent a vízparton A főnöknő nem 

tudta, de Hosszú Will megsajnálta a lányt. 

- Az Baynard vára, damoiselle; Clare grófjainak 

tulajdona. Majdnem minden nemesnek van városi háza, 

de mind közül a legszebb a Savoy, amely Lancaster 

hercegéé. Nézze csak! 

Megfordította lovát, és Katherine tekintetét felfelé 

irányította a folyón, vagy egymérföldnyire a városfalon 

túlra. 

- Látja 

A lány belehunyorított a déli napfénybe, és 

sikerült kivennie a hatalmas krémszínű kőtömeget sok 

csipkézett toronnyal, amelyekből kis vörös és arany 

foltokat látott kiindulni, valamint egy hegyes, arany 

templomtornyocskát, amely a magánkápolnát jeletze. De 

részleteket alig látott, és semmilyen előérzete nem súgta, 

hogy a dicső herceg palotája valaha is többet jelenthet 

majd számára kíváncsiság és ámulat tárgyánál. Sőt 

tekintetével hamar elhagyta az épületet, hogy még 

messzebb, Westminster irányába fürkésszen, de a folyó 

íve miatt nem láthatta. Hosszú Will, aki általában 

44

türelmes volt Katherine-nel, most ismét sürgetni kezdte 

őket. Délnek fordultak, hogy rátérjenek a richmondi útra, 

ahol a magas tölgyfák teljesen eltakarták a folyó északi 

partját. 

- Igen - mondta Will Bayard mellett lovagolva, 

hogy fenyegető tekintetét rajta tartsa a lovon -, John of 

Gaunt szerencsés ember. Szerencsés az ágyban, ennyi az 

egész. Egy nagy nulla, azt leszámítva, hogy a király 

harmadik fia, de esküszöm, máris több földje és vára van, 

mint az apjának. 

- Hogy lehet az - kérdezte a főnöknő sóhajtva. 

Szitálni kezdett az eső, pedig még nagy út várt rájuk, 

mielőtt elérték volna a zárdát, ahol szándéka szerint 

megállhattak éjszakára. 

- A nászágy az oka, anyám - felelt Hosszú Will 

nevetve -, és persze a halálos ágy. Lady Blanche of 

Lancaster, áldott legyen a kedves arca, hozta a 

legnagyobb hozományt a királyságba, miután az apja és a 

nővére meghaltak, nyugodjanak békében. Öt évvel 

ezelőtt mindkettőjüket elvitte a pestis, ezért minden Lady 

Blanche-é lett. 

Katherine, akit érdekelt a téma, tovább is 

kérdezősködött volna, de a főnöknő, akinek éppen 

szaggatni kezdett a háta, élesen felszólította, hogy ne 

beszéljen annyit, így Katherine visszavonult. 

Hosszú Will megsarkantyúzta aranyderesét, mire 

az előreugratott. Addig sürgette őket, amíg el nem 

haladtak a sheeni palota mellett, amely néhány szolgától 

eltekintve teljesen elhagyatott volt, lévén hogy Edward 

király ritkán lakott itt, mert jobban kedvelte Windsort, 

Woodstockot és Elthamot, amikor éppen nem 

45

Westminsterben tartózkodott. Pedig Sheen szép kis palota 

volt, hattyúként úszott széles, fénylő várárka felett, és 

Will hangulatán is sokat javított, mert eszébe jutott a 

kapuőr begyes lánykája, aki elég szemérmes, hogy jól 

eljátszadozhasson vele, és kétségkívül ott lesz 

Windsorban a mulatságon. 

Másnap délután, április huszadikán, hétfőn végre 

elérték Windsort. Az utolsó órában olyan zsúfolt úton 

kellett lovagolniuk, hogy alig tudtak haladni. Hosszú Will 

egészen berekedt a sok kiabálástól. 

- Utat! Adjatok utat a királyné futárának! 

A környékbeli megyékből, Northumberlandből, 

Devonból és Lincolnshire-ből özönlöttek az emberek, 

hogy Windsorban ünnepeljék Szent György napját. A 

király hírnökei hetekkel korábban végiglovagolták az 

országot, hogy a nagy lovagi tornát hirdessék, és arra 

buzdítsanak minden bátor lovagot, hogy jöjjenek és 

vegyenek részt rajta. Lesz bajvívás és lándzsavetés, 

továbbá mindenféle más lovagi játék, dárdaöklelés és 

ezerféle kihívás. Végül lesz egy záró verseny és 

verekedés, amelyen minden jelentkező részt vesz. A 

legtöbb lovag már napokkal korábban megérkezett 

Windsorba, és azokat az alacsonyabb rangúakat, akiket 

nem tudtak elszállásolni a palotában, a falak előtti 

síkságon felállított ideiglenes, színpompás sátrakban 

helyezték el; sokan asszonyaikat és persze 

fegyvernökeiket is magukkal hozták. 

De a közembereket is szívesen látták, akiket 

egyébként nem kifejezetten hívtak meg. Az ő számukra 

ötszáz ökröt sütöttek a környező földeken gyújtott 

faszéntüzeken, sok sörösdézsát állítottak fel, és már több 

46

mint ezer vekni árpakenyeret megsütöttek, amelyek csak 

szétosztásra vártak. 

Miközben Hosszú Will ügyesen furakodott végig 

Windsor utcáin a palotakapu felé, gazdag kereskedők, 

koldusok, széles karimájú kalapjukon kagylót viselő 

zarándokok, piros csuklyás szajhák, tiszteletre méltó 

feleségek és gyermekeik, pantomimjátékosok és 

trubadúrok lökdösték őket - mind lármás, ünnepi 

hangulatban. 

Katherine kicsit megijedt a zajtól és a zűrzavartól, 

és Cecília nővérnek, mint mindig, most is potyogni 

kezdtek a könnyei. Kedvét végképp elrontotta egy 

áthaladó lovag, aki lovával türelmetlenül 

keresztülfurakodott a csődületen, minek következtében 

csúnya szakadás keletkezett az apáca fekete 

gyapjúköntösén, szégyenletes módon látni engedve 

pipaszár lábát, amelyet hiába próbált ügyetlenül elrejteni. 

Még Hosszú Willt is nyugtalanság fogta el, ahogy 

utastársait vezette: 

- Az istenfáját, hölgyeim, nem tudom, hová 

szállásolják el önöket, mert fogadok, egy egérlyuknyi 

hely se lesz a palotában. 

Csak a kis főnöknő maradt higgadt. 

- Majd a kapukon belül várakozunk - mondta 

méltóságteljesen -, amíg ön értesíti érkezésünkről 

Damoiselle de Roet nővérét, aki kétségtelenül már 

korábban megtette a számunkra szükséges 

intézkedéseket. 

Így aztán átlovagoltak a kapurács alatt az alsó 

őrséghez, majd a Takarodó-toronynál, egy fekete ruhás 

írnok közelében behúzódtak egy sarokba, aki 

47

türelmetlenül járkált fel-alá, választ várva a korábban 

beküldött üzenetre. 

Hosszú Will leszállt, a gyeplőt odavetette egy 

istállófiúnak, majd eltűnt. 

Ezen a pompásan kövezett udvaron épp akkora 

volt a zűrzavar, mint az utcákon. Páncélos lovagok és 

fegyvernökeik jöttek-mentek, szolgák futottak lihegve 

egyik épületből a másikba, egy nemeshölgy érkezett 

aranyozott, címeres kocsin, akit hajlongó kamarás 

fogadott, majd eltűnt a számtalan ajtó egyike mögött. 

Hirtelen még nagyobb lett az izgalom, és megszólaltak a 

harsonák. Két fehér libériás fiú masírozott keresztül a 

kapun, egyikük felékszerezett püspöksüveget, a másik 

pásztorbotot tartott. 

Aranyhímzéses talárt viselő kövér, vörös képű 

férfi követte őket hatalmas szürke lován. Godeleva 

főnöknő száját kiáltás hagyta el. Lecsúszott Bayard 

nyergéből, és Katherine-t is magával húzta. 

- Lincoln püspöke - suttogta, miközben letérdelt 

az udvar kövezetére. Cecília nővér követte főnöknőjét, 

közben őrült módjára rángatta elszakadt ruháját. 

Itt-ott mások is letérdeltek az udvaron. John 

Buckingham püspök tétován körbemosolygott, két ujját 

áldásra emelve. Aztán észrevette az apácákat, és 

meglepődve nézett rájuk. Odalovagolt hozzájuk. 

- Honnan jönnek, tisztelendő anyám - kérdezte 

élesen Godelevát, miután észrevette ujján a rangját jelző 

gyűrűt. - Az én nyájamhoz tartoznak 

- Nem, atyám - felelt Godeleva. - A kenti 

Sheppey-zárdából jöttünk. 

48

- Ó, tehát délről - mondta a püspök érdeklődését 

vesztve. Ha az ő egyházmegyéjéhez tartoztak volna, meg 

kellett volna kérdeznie, mit keres két apáca ilyen világi 

környezetben, de megnyugtatta, hogy semmit sem kell 

tennie, mert éhes volt, és türelmetlenül várta, hogy 

elszállásolják. 

- Engedéllyel érkeztünk, atyám - mondta 

Godeleva. - A királyné parancsára hoztuk ide ezt a leányt. 

- Á! - A püspök lepillantott Katherine-re, akiből semmit 

sem látott az olcsó zöld gyapjúkámzsán kívül, mivel 

teljesen lehajtotta fejét. Viszont észrevette, hogy a keze 

nagyon piszkos, és nem visel gyűrűt. 

- Kétségtelenül a jó királyné könyörületességének 

egyik leánya - mondta lekezelően nevetve, s ezzel el is 

bocsátotta őket. „Bencések”, mormolta még, majd 

visszatért a rá várakozó csoportosuláshoz. 

Katherine elvörösödött. Elég igazság volt a 

püspök hanyagul odavetett kijelentésében ahhoz, hogy 

fájjon. Nem vagyok a könyörületesség leánya; apámat 

lovaggá ütötték, gondolta ingerülten. Felemelkedett 

térdeplő helyzetéből, és nem éppen az illő keresztényi 

alázattal bámult a püspök után, aki nyugtalanul izgőmozgó, 

hízelkedő alacsonyabb rangú papok gyűrűjében 

állt; a csoportosulás egyik tagja kissé arrébb húzódott. Ez 

a pap a teológusok palástját viselte, és négyszögletes 

kalapot. Nagy, kampós orra mögött megbúvó, mélyen 

ülő, merengő szemeit némi iróniával szegezte Lincoln 

püspökére, amit még Katherine is észrevett, ezért rögtön 

érdeklődés ébredt benne iránta. 

49

- Vajon ki lehet az - kérdezte Godelevát, 

diszkréten a papra mutatva. De mielőtt a főnöknő 

felelhetett volna, a hátuk mögött megszólalt az írnok. 

- John Wyclif, a király káplánja. 

- Szentséges Szűzanyám! - kiáltott fel a főnöknő, 

és keresztet vetett. - Nem az a pap, aki ellene mert 

szegülni őszentségének, a pápának Katherine, ne is nézz 

rá! Megfertőzte a hitvány eretnekség. A Szűz Máriára, 

még azt is hallottam, hogy angolra akarja fordítani az 

egyházi énekeket. Igaz ez, írnok úr 

Az írnok elnevette magát. 

- Úgy hallottam. Követői, a szegény prédikátorok 

mindenféle megdöbbentő dolgot mondanak az 

embereknek. 

- Deus misereatur! ∗ Ez egy cseppet sem 

mulatságos! - A főnöknő összeráncolt szemöldökkel 

nézte az írnok vidám arcát. Elhúzta mellőle Katherine-t 

és Cecília nővért, majd aggódva kioktatta Katherine-t a 

számos veszélyről, ami ellen meg kell védenie magát a 

világban. 

Azután tovább várakoztak. 

A következő félórában a lánynak bőségesen jutott 

ideje arra, hogy összevesse saját megjelenését az arra járó 

udvarhölgyekével, és emiatt egyre kényelmetlenebbül 

érezze magát. Sheppey szolgálólánya minden tőle 

telhetőt megtett Katherine-ért, figyelembe véve, hogy 

pénzt nem kapott érte, de a kámzsa és a köpeny mostanra 

szánalmasan festett az útközben rárakódott piszoktól, 

kinyúlt gyapjúszövet ruhája pedig úgy lógott rajta, mint a 

 

Isten irgalmazzon neki! 

50

habitus az apácákon, és jóvátehetetlenül nélkülözte a 

csipkét, prémet vagy hímzést. Az idő múlásával 

Katherine bátorsága teljesen elapadt. Az emberek úgy 

haladtak el mellettük, hogy még pillantást sem vetettek 

rájuk, és ő visszhangozni kezdte Cecília nővér sirámait. 

- Jaj, tisztelendő anyám, megfeledkeztek rólunk! 

Talán az egész csak tréfa vagy tévedés volt! Nem is 

kellett volna idejönnünk! Maradtunk volna inkább 

Sheppey biztonságában! Jaj, könyörületes, áldott anyánk 

és Szent Sexburga, ne hagyjatok el minket! 

- Csitt! - intette le szigorúan a főnöknő. - Már jön 

is Hosszú Will. 

Hosszú Will öles lépteivel átvágott az udvaron, 

mögötte pedig egy aggodalmasan mosolygó, alacsony, 

kövérkés leány sietett. Mókusszőrrel szegélyezett kék 

köpenyt viselt, sötét haját pedig szoros fonatokba 

tekerték komoly, kerek arca két oldalán. 

Meghajolt a főnöknő előtt, majd Katherine-re 

bámult. 

- Est-ce vraiment toi, ma soeur ∗ - kérdezte 

bizonytalanul. 

Katherine lehajolt, karjait nővére nyaka köré 

fonta, és könnyekben tört ki. 

A két lány kedves francia szavakat mormolva 

kapaszkodott egymásba, miközben Hosszú Will 

szentimentális jóindulattal nézte őket, Cecília nővér 

együtt érzően szipogott, de még a főnöknő amúgy mindig 

kimért arcvonásai is megenyhültek. 

 

Valóban te vagy az, húgom 

51

Philippa húzódott el előbb; visszatért a gyakorlati 

problémákhoz. 

- Attól tartok, tisztelendő anyám, idefent nincs 

megfelelő szállás az önök számára - mondta 

bocsánatkérően -, de Hosszú Will elvezeti önöket 

valamelyik elfogadható helyre a városban, hacsak nem 

akarnak továbblovagolni az ankerwycki zárdába. 

Godeleva elvörösödött. 

- De hiszen nekem találkoznom kell a királynéval! 

Úgy értettem, hogy a királyné kihallgatáson fogad. - Nem 

ő, csak a hangja remegett, mert könnyű volt kiérezni az 

elbocsátást a lány szavaiból, de akkor aztán hová lesznek 

a királyi kegyről szóló, fényes remények, és mi lesz a 

megkésett hálával, amiért törődtek Katherine-nel No és 

a kilátás, hogy új apácanövendékekre legyenek szert 

- Könyörületes asszonyunk, a királyné nagybeteg, 

tisztelendő anyám - válaszolta Philippa feszengve, mert 

az udvarban hozzászokott a kérelmezőkhöz, és pontosan 

értette, hová akar kilyukadni a főnöknő. - A vízkór, amely 

megtámadta, nagyon súlyos, ágyhoz köti, csak két 

udvarhölgye mehet be hozzá. Én magam se láttam 

idestova egy hete. Amint jobban lesz, talán... 

- De hiszen elküldött Katherine-ért - ellenkezett a 

főnöknő. - Nyilván tudta, hogy nem engedhetem el a 

lányt egyedül a futárral! 

Philippa csak sóhajtott; jól tudta, hogy a 

királynénak kisebb gondja is nagyobb volt az apácák 

ügyes-bajos dolgainál, hiszen csak húsvéti ajándék 

gyanánt egyezett bele Philippa bátortalan kérésébe. - 

Igen, kicsi Picám, hát persze hogy elküldetünk a 

húgodért, és férjhez is adjuk - mondta kedvesen. - Mondd 

52

meg Hosszú Willnek, menjen el érte, és adj neki a 

kíséretért, lássuk csak - összeráncolta gyér szemöldökét -, 

fél márkát. Az majd biztos fedezi a költségeket. - 

Megveregette Philippa vállát, és játékosan hozzátette: - 

Neki is találunk egy megfelelő nemest, mint amilyen a 

tiéd, Pica, és együtt házasítunk ki titeket. 

De az volt a királyné utolsó jó napja. Azóta 

rettentően szenvedett a fejfájástól, lábai akkorára 

dagadtak, mint egy-egy vánkos, tudata pedig 

elhomályosult; ingerlékennyé vált, bár ez utóbbit a 

királyné hűséges udvarhölgyei szerint nem a duzzanatok 

okozták, hanem sokkal megdöbbentőbb oka volt — 

annak az áskálódó Alice-nek az átka, gondolta Philippa 

dühösen. 

- Akkor a városban maradunk - mondta 

nyugalmát visszanyerve a főnöknő -, amíg a királyné elég 

jól nem lesz, hogy fogadjon. Katherine... - a lányra 

nézett, és olyan mosollyal szakította meg mondandóját, 

amely nem egészen rejtette el a szemében megbúvó 

aggodalmas kérdést. 

Katherine heves melegséggel válaszolta meg a ki 

nem ejtett kérést, mert meglepte, hogy Sheppey apró, 

puritán elöljárója a közbenjárását kéri, és rá van szorulva. 

- Nem felejtem el, tisztelendő anyám - mondta 

kedvesen, letérdelt, majd megcsókolta a kövér fehér 

kezet. - Azt sem, amit értem tett, és azt sem, hogy 

kihallgatást kér a királynétól. Nem felejtem el. 

A főnöknő áldást mormolt. 

- Jó kislány voltál - mondta, és elfordult. - Maradj 

is az! - Felült Bayard hátára, Cecília nővér is felmászott a 

53

maga lovára, Hosszú Will pedig egy vállrándítás után 

elkapta Bayard kantárját. A kapu felé vezette a két apácát. 

- No - szólalt meg Philippa -, most már sietnünk 

kell. Mindjárt itt a vacsoraidő. Szent Mihály és az összes 

angyala! Előbb még meg is kell hogy mosdassunk, és 

megfelelő ruhát kell találnunk rád. Remélem, nem vagy 

ápolatlan! - Philippa a Kerek-tornyon túlra, a felső 

udvarba tuszkolta húgát, majd be arra a folyosóra, amely 

a királyné lakosztályaihoz vezetett, és csak ezután vette 

jobban szemügyre Katherine-t. 

- Nem hinném - felelte Katherine, és nevetni 

próbált -, de hajnal óta úton vagyunk, és nincs váltás 

ruhám. Sajnálom. 

Philippa türelmetlenül toppantott. 

- Kölcsön kell kérnünk valami egyszerű ruhát; 

Matilda Radscroft az egyetlen, aki elég magas, viszont 

nem túl nagylelkű, de ha fel tudsz ajánlani valamit 

cserébe... Le van maradva a gobelinjével. Tudsz hímezni 

- Egy kicsit - válaszolt Katherine szerényen, 

miközben felfele botorkált nővére mögött a meredek 

kőlépcsőn. Megértette, hogy Philippa természetesen 

szereti őt, de az érzelmes pillanat már elmúlt. Annak is 

tudatában volt, hogy Philippa kemény munkára fogja, 

nem számít, mennyire nem lesz ínyére eddigi jól 

szervezett életének széthullása. 

Katherine szeme azonban megtelt könnyel. Éhes 

volt, kimerült, és meglepő élességgel nyilallt belé a 

honvágy Sheppey iránt. 

Philippa kinyitott egy vastag tölgyfa ajtót, majd 

bevezette Katherine-t az emeleti lakószobába. Ebben a 

kis, alacsony mennyezetű szobában lakott a királyné hat 

54

damoiselle-je, amikor éppen Windsorban tartózkodtak. A 

királynéhoz legközelebb álló kettő, Matilda Fisher és 

Elizabeth Pershore folyamatosan szolgálatban volt, 

amióta a királyné beteg lett, és a szárny másik végében 

aludtak, úrnőjük közelében. A többiek itt aludtak három 

ágyban, kivéve Alice Perrerst, akiről, fájdalom, nem 

lehetett pontosan tudni, hol alszik, noha elvileg neki is itt 

volt a fekhelye. 

Mindenesetre amikor Philippa és Katherine 

bement, Alice éppen ott tartózkodott. A királyné 

valamennyi damoiselle-je vacsorához csinosította magát. 

Ott álldogáltak a tűz körül, és tartották egymásnak a 

gyertyát, miközben pipereholmik után kutattak a 

sebtében felszalmázott padlón itt-ott elhelyezett 

ládákban. Csak Alice Perrers ült egyedül, távol a 

többiektől, a mindannyiuk számára kijelölt két 

szolgálólány társaságában. Az egyik lány gyertyát tartott, 

a másik tükröt, miközben Alice azon igyekezett, hogy 

arcát bíborpasztával kipirosítsa, fekete, drótszálú fürtjeit 

pedig apró gyöngyökkel szőtt hálóba rejtse. 

Hegyes macskaarcát Philippa és Katherine felé 

fordította, sötét, ravasz szemeit tágra nyitotta, és 

mézesmázos hangján, amelyről híres volt, megkérdezte: 

- Á, Pica, édesem, szóval itt van végre a 

kishúgod 

Philippa egy pillanatra megdermedt, hümmögött 

valamit, majd Katherine-t a tűz másik oldalára húzta, a 

lehető legmesszebb Alice-től, aki harangjátékhoz hasonló 

hangon felkacagott, majd előrenyújtotta beillatosított 

kezét, és új gyűrűjének csillogását csodálta. Szaracén 

munka volt, két rubinkő ékesítette gondosan kidolgozott 

55

aranyfoglalatban, és valamikor a király édesanyja, 

Franciaországi Izabella viselte. 

Katherine összezavarodott, de nem volt ideje azon 

gondolkodni, miért viselkedett olyan nyersen Philippa, 

mert a többi hölgy körülállta őket, és nagy lármával 

köszöntötték a jövevényt. Zömök fiatal nők voltak, akik 

hozzászoktak a munkához. Nem főnemesnek születtek, 

kivéve Agnes Saxilbyt; a királyné szemmel láthatóan 

olyan hölgyeket választott, akik a flamand háziasszonyi 

erényeket testesítették meg, és akiknek helyzete 

semmiképpen nem volt irigylésre méltó. Mindennapos 

szolgálatot teljesítettek. A főnemesek feleségei nem 

végeztek volna alantas munkát, még a királyné számára 

sem. Ők tehát köznemesek feleségei vagy lányai voltak, 

és nyers kedvességgel üdvözölték Katherine-t. 

- Jaj, de piszkos! Micsoda rémes ruhák! Ó, 

istenkém, biztosan tetvesek is! Mindet el kell égetni! - A 

hölgyek együttes erővel levetkőztették Katherine-t, és 

ruháit a tűzbe dobták. A lány ott állt meztelenül, 

fogvacogva, és igyekezett nem sírni, amikor Philippa 

vizet és durva törülközőt hozott, amivel addig dörzsölte 

húgát, amíg annak gyönyörű bőre teljesen kipirosodott. 

Katherine elhátrált, és kis, kerek kebleit védeni 

igyekezett Philippa elszánt súrolásától. Johanna Cosin 

kiengedte és kifésülte Katherine hajának fényes 

gubancait. Ráadták Philippa egyik váltás alsóingét, amely 

túlságosan rövidnek bizonyult, Matilda Radscroft pedig, 

akit magával ragadott az összmunka, egy ládából 

kiemelte harmadik legjobb ruháját, majd áthúzta 

Katherine fején. A ruha vastag és meglehetősen elnyűtt 

bársonyból volt, keskeny nyúlszőr csíkok szegélyezték, 

56

és egy kicsit lógott Katherine Matildáénál karcsúbb 

alakján, de lila színe mellett a lány hosszú, fehér nyaka 

olyan fehéren ragyogott, akár a gyöngy, és még mindig 

kibontott haja, amely egészen a térde alá ért, a ruhától 

lilás, a tűztől pedig aranyszínű fényt kapott. 

- Túl sok ez a haj, hogy rendbe lehessen szedni, és 

megtartsa a hajháló - morgott Philippa -, ráadásul még 

egy rendes fűzője vagy egy meleg köpenye sincs. 

- Van viszont valami mása, valami egészen mása 

– hangzott fel Alice Perrers lágy kacagása a sarokból -, és 

ha ti, hölgyek, túl ostobák vagytok, hogy észrevegyétek, 

hát a férfiak majd észreveszik. Hál' istennek a király 

rövidlátó, úgyhogy be tudom tölteni az egész látómezejét, 

és be is fogom. 

Philippa megdermedt, a többi hölgy felkapta a 

fejét. 

- Az erkölcstelen némber - suttogta Johanna. 

Gyűlölködő pillantásokat vetettek Alice-re, de mondani 

nem mertek semmit. Rejtélyes büntetések nyomorgatták 

azokat, akik nyílt háborút indítottak ellene. Agnes de 

Saxilby egy hónappal korábban beolvasott Alice-nek, 

ribancnak és szajhának nevezte, azt mondta, valami 

boszorkánysággal érhette el, hogy a király minden 

korábbi feladatáról és a királyné iránti vonzalmáról is 

megfeledkezett. Alice szokásos álmos mosolyán kívül 

nem válaszolt semmit, de szegény Agnes épp a Katherine 

érkezése előtti napon hallotta, hogy a király súlyos adót 

vetett ki az apja birtokára. 

A hölgyek befejezték Katherine öltöztetését, majd 

saját toalettjükön is elvégezték az utolsó simításokat; 

57

végül egy kis bort adtak neki élénkítésül, mielőtt 

csapatostul levonultak volna a nagyterembe vacsorázni. 

- Maradj a közelemben! - suttogta Philippa. - Ne 

beszélj, hacsak nem szólnak hozzád! 

Katherine-nek nem volt szüksége a 

figyelmeztetésre, ami csak a zárdában megszokott 

tudnivalókat ismételte. A nővérébe kapaszkodott, szörnyű 

idegességet érzett, és azt kívánta, bárcsak ne volna ilyen 

magas, és megbújhatna ennek a kerekded kis nőnek az 

árnyékában. 

A nagyterem kőboltozatával, színes ablakaival 

akkora volt, hogy elfért volna benne az egész sheppeyi 

zárda. A száz gyertya és fáklya fénye megszédítette 

Katherine-t, elbűvölte a lantosok vidám zenéje, és 

ámulatba ejtette az édes illat, amely elnyomta az 

izzadság, füst és étel jól ismert szagát. A padlót illatos 

gyógynövények borították, amelyek közé egy 

kocsideréknyi viola is vegyült. A terem túlsó végén, 

baldachinos emelvényeken pompásan felékszerezett 

férfiak és nők ültek magas asztaloknál. 

Katherine a középső baldachin alatt egy pillanatra 

láthatta a királyt, mielőtt udvariasan lesütötte volna 

szemét. Milyen öregnek tűnik, gondolta, mert meglepte 

az ősz haj, a keskeny szakáll és a hajlott hát. Edward 

valójában ötvennégy éves volt, de ő is a Plantagenetekre 

jellemző görbe testtartással rendelkezett, és a sokéves 

hadjárat meg a váltóláz igencsak megviselte. 

Mivel a királyné nem volt jelen, a kamarás 

Philippát és a többi várakozó hölgyet csekély 

szertartásossággal egy szélső asztalhoz intette, ahol 

Katherine a nővére mellé ült a padra. 

58

Szolgák siettek fel s alá az asztal szabad oldalán 

mézsörrel vagy gascogne-i borral telt kancsókkal. Őket 

még több felszolgáló követte, akik szarvascombbal, sült 

hattyúval és tűzdelt vadkanfejjel teli tálakat cipeltek. 

Katherine hagyta, hogy Philippa szedjen közös táljukba. 

Sheppeyben nem volt ekkora választék, és Katherine nem 

is tudta pontosan, melyik hús micsoda, pláne, hogy a 

sűrű, édes mártás teljesen be is takarta a húsdarabokat. 

Inkább saját fehér kenyeres fatányérját babrálta, a 

nevetés és a hangos beszéd hullámait figyelte, ahogyan a 

terem boltozatáról visszhangoztak, csaknem teljesen 

elnyomva a zenészek hárfáit és lantjait. 

Hirtelen egy fej hajolt a nővérek közé, és 

megszólalt a hozzá tartozó hang. 

- Szóval itt vagy, szép Picám. Már kerestelek. 

Philippa felnézett és elpirult. Komoly arca 

ellágyult a szinte kacér mosolytól. 

- Jó estét, uram - mondta. - Már attól tartottam, 

ma este a király körül teljesítesz szolgálatot. Katherine, ő 

a jegyesem, Geoffrey Chaucer, nemesember. 

- A jegyesed! - visszhangozta Katherine ámulva. - 

Nem is mondtad. Isten áldja meg, uram - tette hozzá 

sietősen, mert eszébe jutott az illendőség. 

Geoffrey elmosolyodott, átlépett a padon, és 

befurakodott a két lány közé. 

- Az eljegyzés talán nem is túl fontos Pica 

számára - mondta némi gúnnyal a hangjában. - Biztosan 

te vagy a kishúga a zárdából. - Intett egy szolgának, aki 

tálat és kupát hozott neki. 

- Nem volt rá időnk, hogy elmeséljem neki - 

védekezett Philippa -, sok volt a dolgom. Fogadnom 

59

kellett őt és az apácákat, aztán rendbe kellett szednem, 

hogy megjelenhessen itt. El se tudod képzelni, milyen 

állapotban volt, és... 

- Hát persze - vágott közbe Geoffrey mosolyogva. 

- Tudom, annyi dolgod volt, mint egy kis ökörszemnek. - 

Meglegyintette Philippa kezét, és úgy hunyorgott 

mogyoróbarna szemeivel, mint aki valami különleges 

viccet mondott. 

Katherine úgy döntött, rokonszenvez a férfival, 

bár semmilyen szempontból nem tűnt olyan romantikus 

figurának, akit a maga számára remélt. Alacsony volt, 

alig valamivel magasabb, mint Philippa, és bár még csak 

huszonhat évet számlált, máris hízásnak indult. Öltözete 

szerényebb volt, mint a király kíséretéhez tartozó többi 

nemesé; egyházinak tűnő egérszürke tunikáját csak 

keskeny prémcsík szegélyezte, öve és tőre pedig 

egyszerű ezüstből készült. Ujjai tintásak voltak, és hosszú 

ingujját is tintafolt éktelenítette. Barna borostáját nem 

pomádézta és nem illatosította, haját pedig - mit sem 

törődve a divattal - a füle fölé nyíratta. Határozott ajkai 

mégis kedvességről és humorról árulkodtak, riadt 

tekintetében pedig csöndes jókedv bújt meg. Katherine 

ösztönösen megérezte, akárcsak a királytól kezdve már 

oly sokan előtte, hogy „ez egy becsületes és intelligens, 

nagyon kedélyes ember”. 

- Te nem eszel, ma belle - kérdezte Geoffrey 

Katherine-től, miközben száját egy szalvétába törölte, és 

jó nagyot húzott a borból. - A hattyúpástétom kiváló. 

- Nem bírok - felelte -, minden olyan szép és 

idegen. - Tekintete megint a királyi asztalhoz tévedt. 

Philippa, aki már hozzászokott a látványhoz, nem értette, 

60

mennyire olyan volt húga számára az egész, mint egy 

nyári álom; mennyire lehetetlen volt elhinnie, hogy 

láthatja őket arany és vörös díszeikben, hermelinjeikben 

és diadémjaikkal, habkönnyű fátylaikban és ékszereikkel; 

a Platageneteket, tucatnyit, vagy talán többet is belőlük, 

miközben nevetnek, beszélgetnek, esznek, akárcsak az 

alacsonyabb rangú népek a terem szélén. 

De Geoffrey értette. 

- Igen, valódiak - mondta mosolyogva, és letette 

kanalát. - Látod a királyt... 

Katherine bólintott. A király kis, csúcsos 

aranykoronát viselt. Ott állt mellette a királyné hatalmas, 

üres trónja. A király félig elfordult az asztaltól, kicsit 

hátrafelé beszélt valakihez. Valakihez, akinek kis fekete 

fejét gyöngyös háló fedte. 

- Nézd, az ott Alice Perrers! - kiáltotta Katherine. 

- A királyné székének karfáján ül. 

- Csitt! - súgta Philippa mérgesen. - Te kis buta! 

Geoffrey kuncogott. 

- Vannak dolgok, amiket az udvarnál nem 

mondunk ki hangosan. Viszont megsúgjuk egymásnak, 

kedvesem. De ki kell elégíteni uralkodóiddal kapcsolatos 

természetes kíváncsiságodat. Nézz oda! Látod azt a sötét 

hajú, élemedett hölgyet, aki parázsló tekintetét 

folytonosan rajta tartja a mellette ülő hűbérúron 

Katherine bólintott. 

- Isabel hercegnő és a férje, Lord Enguerrand de 

Coucy. A hölgy bolondul érte, mert későn kaparintotta 

meg, és talán nem is egészen biztos a férfi iránta érzett 

vonzalmában. Nemrég kelt fel a gyermekágyból, lánya 

született, sajna egy újabb Philippa. Nagyon bővében 

61

vagyunk a jó királyné után elnevezett Philippáknak, ezért 

hívjuk őt itt „Picának" - mondta, és jegyesére mosolygott. 

- Úgy bizony - bólintott Philippa. - A királyné 

régen mindig Philippa la Picarde-nak hívott, de aztán 

lerövidítette. 

- Aztán a király fiai - folytatta Geoffrey -, tudode, 

melyik melyik - Katherine megrázta a fejét, mire a 

férfi folytatta a bemutatást. - Most mind itthon van, 

kivéve a walesi herceget, természetesen, aki saját 

udvarában tartózkodik, Aquitániában. 

Megmutatta Katherine-nek a királyi hercegeket. 

Ott volt Thomas of Woodstock, a legfiatalabb, még csak 

tizenegy éves, aki az asztalon könyökölt, és tompa 

unalomtól haragos tekintettel bámult aranyozott 

kupájába. Ő és Isabel anyjuk határozott flamand vonásait 

örökölték. Aztán ott ült Lionel of Antwerpen, aki Edward 

walesi herceg után második gyermekként született. 

Lionel vörös képű és szőke, egyben a királyné kedvence 

volt, jó természetű, tompa eszű, eléggé friss és nem túl 

vigasztalhatatlan özvegyember, akinek az eladósorban 

lévő Violante Visconti olasz hercegnővel kötendő 

házasságáról folytak a tárgyalások. 

Lionel éppen akkor tért vissza nem éppen rokoni 

érzelmű írországi tartózkodásáról, ahol megpróbálta 

átvenni a néhai feleségétől, Elizabeth de Burghtől örökölt 

birtokok feletti uralmat. Megvetette az íreket, és most, 

hogy már nagyon berúgott, sértő nótát gajdolt róluk arra 

a dallamra, amit a lantosok játszottak. Miközben 

megmutatta Katherine-nek, Geoffrey vidáman és 

szeretetteljesen figyelte korábbi urát. Apródként került 

Lionel, Clarence hercege háznépébe, és híven szolgálta 

62

őt, amíg végül kísérete tagja lett. Geoffrey számára mégis 

megnyugvást jelenlett, amikor nemrégiben a király saját 

szolgálatába vette, mert nem volt nagy kedve az írországi 

száműzetéshez. 

Edmund of Langley, Cambridge grófja Lionel 

mellett foglalt helyet. Ő sokkal sápadtabb és alacsonyabb 

volt, mint a bátyja. Edmund huszonnégy évesen még 

mindig csinos fiú volt elkeskenyedő, majdnem teljesen 

szőrtelen arcával. Gyakran mosolygott, miközben a tőle 

jobbra ülő Lady Pembroke-kal beszélgetett, és időnként 

idegesen apja felé pillantott, aki a legkisebb figyelmet 

sem fordította rá, sőt Alice Perrersen kívül senki másra 

sem. A király őszes fejét Alice felé fordítva ült, egy 

rubinkövekkel ékes kupán osztozott vele, hallgatta 

suttogó beszédét, és időnként hangos nevetésben tört ki. 

- Azt hiszem, már megismerem őket - mondta 

Katherine, aki lélegzet-visszafojtva hallgatta Geoffrey 

ismertetését. - De a királynak van még egy fia. Melyik 

Lancaster hercege 

Chaucer újra végigfuttatta a szemét a soron, és 

megrázta a fejét. 

- Még nem jött be, pedig legédesebb hercegnője 

ott ül, Isten adjon neki boldogságot. 

Katherine hallotta, hogy a korábbi beszámoló 

során könnyed iróniával színesített hang komolyra vált, 

és meglepte a kifejezés, amelyet a nemes Blanche-on, 

Lancaster hercegnőjén megpihenő tekintetében látott. 

Katherine ösztönösen a nővére felé pillantott. De 

Philippa épp a levendulavíz helyes lepárlási módjáról 

folytatott diskurzust Elizabeth Pershore úrnővel, úgyhogy 

nem figyelt. 

63

Így Katherine mohó érdeklődéssel vizsgálta a 

hercegnőt, és először azon csodálkozott el, miért olyan 

híres a szépségéről, ebből a távolságból legalábbis úgy 

tűnt, hogy a főasztal körül ülő többi színpompás, 

felékszerezett nő elhomályosítja Lady Blanche-t. Szőke 

hajfonatait részben egyszerű fátyol takarta, sápadt, ovális 

arcát pedig, amely olyan hűvös és szenvtelen volt, mint 

egy liliom, elfordította a többiektől, míg tengerkék 

szemei szelíden a terem túlsó vége felé merengtek. 

De miközben Katherine figyelte, Lady Blanche 

válaszolt Pembroke grófjának megjegyzésére, és eközben 

szívbe markolóan édes mosolyt küldött felé, míg ragyogó 

fejét alázatosan és jóindulatúan lehajtotta. Katherine-t 

hirtelen elöntötte az áhítat. Olyan, mint a Boldogságos 

Szüzet ábrázoló festmény Sheppey-ben, gondolta. 

- Igen - mondta Geoffrey, aki a lány arcát figyelte 

-, nagyszerű hölgy. A legnagyszerűbb az egész országban, 

beleértve a királynét is. 

- Lehetnek..., vannak gyermekei - kérdezte 

Katherine félénken, mert lehetetlennek tűnt, hogy ez a 

kifinomult hölgy ismerje a test sötét késztetéseit, a vér 

izgalmát, amit Katherine homályosan érzett önmagában. 

Geoffrey lassan bólintott. 

- Már háromszor szült. Philippa hatéves, egy 

kisfiú, John a születésekor meghalt, Elizabeth pedig, azt 

hiszem, kétéves. 

Katherine a válasz hallatán újabb kérdést tett fel. 

- Ön szerint igaz szerelem van a herceg és a 

hercegnő között - suttogta anélkül, hogy tudatában lett 

volna saját naivságának és butaságának, de ösztönösen 

64

tudta, hogy bármit megkérdezhet ettől a bölcs 

fiatalembertől. 

Árnyék suhant át a férfi arcán, aztán 

elmosolyodott. 

- Ó, hát azt hiszem, igen, bár te még nem tudod, 

gyermekem, milyen ritka is a szerelem az udvarnál és a 

királyi család házasságaiban. 

Katherine tovább is kérdezett volna, de 

szándékától eltérítette az előcsarnokból a terem felé futó 

lábak és a harsonaszó keltette zűrzavar, amelyet a 

rangokat egy szuszra végighadaró herold hangja követett. 

- John, Lancaster hercege, Richmond és Derby, 

Lincoln és Leicester grófja megérkezett! 

A teremben mindenki felállt, Lionel és a király 

kivételével még a királyi asztalnál ülők is. 

- Megérkezett a nemes herceg - mondta Chaucer 

kissé szárazon -, természetesen a neki kijáró pompa és 

elismerés közepette. 

Hét-nyolc fiatalember vonult be együtt a terembe, 

de senkinek nem okozhatott nehézséget a herceg 

felismerése. 

Pompásan festett vörös és azúrkék tunikájában, 

amelynek hátára Franciaországot jelképező liliomokat és 

az Angliát jelentő leopárdokat hímezték. Keskeny 

csípőjéhez a Lancasterek vörös rózsás csatjával záródó 

aranyöv simult, széles, izmos vállain pedig a Lancasterek 

aranygallérja nyugodott. John of Gaunt, aki éppen egy 

hónappal korábban töltötte be huszonhatodik életevet, a 

legjobb kiállású férfi volt a király összes fia közül. 

Magas volt, de nem olyan esetlenül nagydarab, mint 

Lionel, és karcsú, de nem olyan vézna és törékeny, mint 

65

Edmund. Arcán a Plantagenetekre jellemző hosszú orrot, 

a keskeny arcot és a mélyen ülő szemeket kissé 

ellágyította, de nem durvította el a flamand örökség. 

Szeme ugyanolyan világoskéken ragyogott, mint egykor 

apjáé, sűrű haja pedig rőtessárga volt, akár az oroszlán 

sörénye. Szakállát rövidre nyírták, arcát simára 

borotválták, ami látni engedte telt, szenvedélyes száját. 

Amint végighaladt a termen a térdre ereszkedő 

apródok és a hajlongó udvaroncok között, Katherine 

megérezte a férfiból áradó könyörtelen életerőt és gőgöt. 

Sokkal inkább királyi, mint a király maga, gondolta, 

miközben megigézve bámulta. Sokan mások is így 

gondolták, bár nem olyan kritikátlan csodálattal, mint ő. 

Lady Blanche hatalmas öröksége ruházta fel ilyen óriási 

hatalommal a király harmadik fiát, és voltak, akik úgy 

gondolták, hogy miközben veszedelmesen araszol a 

királyi kiváltságok felé, egyre kevésbé adja meg a köteles 

tiszteletet bátyjainak, a walesi hercegnek és Lionelnek. 

Amikor fia érkezését bejelentették, a király 

elfordult Alice Perrerstől, és kissé rosszallóan várt, amíg 

a herceg a királyi asztalhoz ért, gyorsan letérdelt, 

megcsókolta apja kezét, majd súgott neki valamit, amitől 

a király arca dühössé vált; öklével az asztalra csapott, 

azután lassan bólintott. 

A herceg felállt, és a zenészek felé intett, akik 

azonnal elhallgattatták hangszereiket. Kihúzta magát, és 

bár a királyi asztal tagjaihoz beszélt, ezt olyan harsányan 

tette, hogy hangja mindenkihez eléljen a nagyteremben. 

- Most kaptunk üzenetet királyi fivérünktől, a 

walesi hercegtől. Gyalázatos hír. Trastamare Henrik, a 

66

fattyú, aljas módon elbitorolta Kasztília trónját, és húsvét 

napján meg is koronázták! 

Meglepett moraj zúgott végig a termen, amely a 

döbbenet kórusává duzzadt. 

A herceg várt, amíg az izgalom alábbhagyott, 

majd így folytatta: 

- Péter király, akit a trón jogosan illetne, a 

legkeresztényebb és legszerencsétlenebb uralkodó 

hozzánk fordult segítségért a gyalázatos hitszegő 

ellenében! 

Erre sok lovag felugrott, ujjongó kiáltozás 

kezdődött. Katherine, aki az egészből semmit sem értett, 

viszont még mindig elragadtatva bámulta a jóképű 

herceget, hallotta, amint Chaucer így szól: 

- Ó, jaj, hát megint itt tartunk, szegény Anglia. 

- Ez mit jelent - kérdezte a lány feléje fordulva. 

A férfi vállat vont. 

- Nem mást, mint hogy a király és a hercegem alig 

várják, hogy megtoroljanak egy ilyen súlyos 

igazságtalanságot, főként ha azt az igazságtalanságot a 

franciák támogatják, úgyhogy megint harcolni fogunk. 

- És ön nem akar harcolni - kérdezte kissé 

rosszallóan Katherine. 

A férfi kuncogni kezdett. 

- Én már harcoltam, elfogtak, és ki is váltottak. 

Nekem már nem kell bizonyítanom magamnak, hogy a 

lovagok lovagja vagyok, és merem állítani, hogy 

küldetésekben járva sokkal jobban tudom szolgálni 

királyomat. 

- Küldetések - ismételte Katherine, felemelte 

fejét, és egy kicsit sajnálta Philippát. Tekintete visszatért 

67

Lancaster hercegére. Az a felesége mellett foglalt helyet, 

és a feje fölött élénken beszélt tovább apjához és 

testvéreihez. A lány már nem hallotta, mit mond, de látta, 

hogy mindnyájan nagyon izgatottak és felháborodottak. 

Királyi kék szemeik villámokat szórtak, még a kis 

Thomasról is elmúlt a komor unalom, és a herceg felé 

hajolva kíváncsi kérdéseket tett fel neki. 

Milyen nagyszerűek, gondolta Katherine, és szíve 

megtelt a bájos Lady Blanche és a herceg iránt érzett 

hódolattal. Az összes szép ember között ők ketten voltak 

a legjobb megjelenésűek, tündérmesébe illő bűvölet 

lengte körül őket dicsfény gyanánt. 

- Á, igen - mondta Chaucer, aki a lányt figyelte -, 

a Plantagenetek elkápráztatnak, mint a déli napfény, de a 

Lancasterek - tette hozzá halkabban, Lady Blanche-ra 

pillantva —, az az egy ott nem elkápráztat, hanem olyan 

szelíden sugárzik, mint a mennyek királynője. Azt 

hiszem, kedvesem - szakította félbe hirtelen önmagát -, 

némi érdeklődést keltesz a teremben. 

Katherine az elmúlt egy órában teljesen 

megfeledkezett magáról. Most követte Chaucer 

tekintetét, és elpirult. A herceg kíséretéből néhányan, 

miután követték urukat a terembe, közvetlenül egy velük 

szemben lévő asztalhoz ültek le. Két fiatal férfi merőn 

bámulta Katherine-t, miközben egymás között sugdostak. 

Az egyik iránt, aki olyan feszülten figyelte, 

mintha haragudna rá, Katherine azonnal ellenszenvet 

érzett. Csúf pirospozsgás arca volt, szögletes, mint egy 

skatulya, göndör, rövid, ápolatlan hajzata pedig olyan 

barnássárga színű, mint a birka gyapja. Szakálla 

ugyanolyan makacs természetű volt, így nem is vált 

68

középen ketté olyan szépen, mint a többi férfié, hanem 

egyetlen pamacsként meredt előre. Szabálytalan lila 

forradás redőzte jobb arcát, ami csak növelte Katherine 

irtózását. Kis, haragos szemei nyilvánvaló céllal 

bámulták, tekintetében még Katherine is felismerte a 

vágyat. 

- Sir Hugh Swynford nagyon vonzónak talál, úgy 

tűnik - mondta Chaucer ádáz élvezettel. - Akárcsak az 

elegáns, fiatal de Cheyne. Pica - szólt oda halkabban a 

jegyesének -, szükség lesz valakire, aki vigyáz a 

húgocskád ártatlanságára. 

Katherine csak most ismerte fel a Sir Hugh 

mellett ülő fiatalembert, aki - amikor végre sikerült 

elkapnia a lány tekintetét - rámosolygott, és csókot dobott 

felé. 

- Ó, hiszen ő az a nemes, aki tavaly elhozta az 

üzenetedet, Philippa - kiáltott Katherine elragadtatva. 

Mosolygott és visszaintegetett. - Nagyon megváltozott, 

kinőtt a szakálla. 

- No de Katherine! - szólt rá Philippa élesen. - 

Viselkedj! De Cheyne már nem köznemes, lovaggá 

ütötték. És lovagokkal neked semmi dolgod. Bajba 

kerülsz, kislány, bármelyik udvaroncot bátorítod, főleg ha 

a herceg kíséretéből való az illető. Ők csak egyet 

akarnak. Ennyit igazán tudhatnál, még ha a zárdából 

jössz is. - Philippa dühösen felsóhajtott: előre látta, 

mennyi bonyodalmat fog még okozni Katherine érkezése, 

ami korábban nem esett meg vele. Maga se gondolta 

volna, hogy a lány különösebben feltűnő lenne, sőt ez a 

mostani Katherine még nem váltotta fel emlékeiben azt a 

vézna, beteges gyermeket, akit utoljára látott. De Alice 

69

Perrers utálatos károgása figyelmeztetés volt, és most 

úgy tűnt, Katherine túlzott feltűnést kelt ahhoz képest, 

hogy egy szerény, zárdából jött lány, akire még a ruhája 

se illik rá. Még Geoffrey, saját jegyese is egész 

vacsoraidő alatt a lány buta kérdéseire válaszolgat, és 

túlzott melegséget mutat irányában. 

Philippának nem voltak szentimentális illúziói 

sem vőlegényét, sem sóhajainak és epekedésének 

hevességét, sem az udvari szerelmi játékokat illetően. 

Chaucerrel kötendő házassága a legnagyobb mértékben 

megfelelő volt. A királyné javasolta, anyai gondossággal 

számításba vett a királyi kísérethez tartozó több 

kisbirtokost és köznemest, felsorolt néhány lehetőséget, 

és Philippára bízta, hogy válasszon közülük, valamint 

biztosította róla, hogy tíz márka évjáradékot ad neki 

hozományként, és továbbra is pártfogolni fogja. 

Philippának Geoffrey Chaucer tetszett a leginkább 

annak ellenére, hogy egy borkereskedő fia volt. Azonban 

gyermekkora óta a királyi család mellett élt, s a család 

tagjai nagyon kedvelték. Emellett művelt volt, mint egy 

szerzetes vagy egy hivatalnok, érzékeny, jó humorú, és 

mivel már huszonhat éves volt, készen állt a nősülésre és 

a családalapításra. Az eljegyzési zálogot húshagyó 

kedden adták át egymásnak a királyné jóindulatú 

tekintete előtt, a házasságkötést pedig pünkösdre 

tervezték. 

Minden szabályosan és látszólag Philippa 

tetszésére történt, bár az utóbbi, bizalmasabban eltöltött 

néhány hét során megtudott néhány váratlan dolgot a 

jegyeséről. Nevetséges mennyiségű pénzt költött 

könyvekre, rengeteg időt szánt az elolvasásukra, sőt még 

70

verseket is írt - e tulajdonságokat a házasságkötés után 

Philippa nyesegetni szándékozott. Azt is észrevette, hogy 

a férfi romantikus vonzalmat táplál Lancaster hercegnője 

iránt, ami a legkevésbé sem zavarta, noha szamárságnak 

tartotta. Vannak hölgyek, akik szívesen szórakoztatják 

magukat azzal, hogy köznemesekkel enyelegnek, de nem 

így Lady Blanche, aki életében alig néhány szót beszélt 

Geoffrey-val, azt is csak azért, mert a férfi lefordított egy, 

a Szent Szűzhöz írott, ájtatos költeményt, és előadta a 

hercegnőnek. Nem volt benne semmi nyugtalanító egy 

józan nő számára, de sajnos, gondolta Philippa 

visszatérve aggodalmához, Katherine nyilvánvalóan nem 

józan nő. Csak egyetlen kínálkozó megoldás látszott a 

problémára. Philippa elszántan feltörölt egy kis mézet 

utolsó morzsányi kenyerével, és úgy döntött, már másnap 

felkeresi a királynét Katherine házasságának ügyében, 

akármilyen beteg is szegény úrnője. Symkyn-at-Woode, 

az egyik fegyveres ajtónálló megfelelő lesz. Nyers 

modorú, de jószívű lélek, már kétszer megözvegyült, 

úgyhogy elég tapasztalattal rendelkezik, hogyan tartson 

kézben egy könnyelmű fiatalasszonyt. 

Philippa Katherine-nel kapcsolatos tervei azonban 

meghiúsulásra voltak ítélve. Alighogy a királyi család 

asztalt bontott, és eltávozott saját lakosztályai felé, 

elbocsátva ezzel a társaság többi tagját is, a két 

fiatalember a terem túlsó feléről máris ott termett, hogy 

bemutatkozzon. Geoffrey ismertette össze őket. 

- Sir Hugh Swynford, Sir Roger de Cheyne; 

Damoiselle de Roet. 

- Azokat a gyönyörű szemeket, amelyek gyilkos 

nyilakat lövellnek felém, már láttam egyszer - mondta 

71

lágyan Roger Katherine-nek franciául. - Most még 

varázslatosabbak, mint a zárda kis fogadószobájában. 

Alig vártam, hogy újra lássam, ma toute belle ∗ . 

Katherine erős csípést érzett a karján, és hallotta 

Philippa figyelmeztető köhintését, így bár elpirult, sőt a 

szíve is hevesebben vert az örömtől, lesütötte szemét, és 

nem válaszolt. A férfi piros ajkaival és meleg, barna 

szemével még vonzóbb, mint volt, gondolta. Szerét 

ejtette, hogy ártatlan kacérsággal felnézzen rá a pilláin 

keresztül, amit a tapasztalt Roger igen csábítónak talált, 

viszont a másik férfi, a pirospozsgás, savanyú ábrázatú 

Sir Hugh számára, akire még csak pillantást sem vetett, 

teljesen ellenállhatatlannak bizonyult. 

Geoffrey kissé a háttérben maradt, felhúzott 

szemöldökkel és csendes élvezettel szemlélte 

mindnyájukat, Philippa azonban, aki tisztában volt a 

dolgok cseppet sem helyénvaló, egyre sodróbb 

lendületével, egyáltalán nem mulatott. 

- Úriember módjára beszéljen a húgomhoz, Sir 

Roger - szólt keményen. - Nem szabad ugratnia őt, 

nagyon tudatlan. 

Minthogy azonban Roger oda sem figyelt 

Philippára, ehelyett szerelmesen bámulta tovább 

Katherine-t, Philippa esdeklőn nézett a jegyesére. 

Geoffrey a megmentésére sietett. 

- Úgy tudom, ön nemrégiben nősült, lovag úr - 

mondta meghajolva Roger felé. - Hogy van a felesége 

 

Gyönyörűségem. 

72

- Ó - suttogta Katherine akaratlanul. Ujjait 

szorosan belecsavarta bársonyruhájának egyik hajtásába, 

és úgy érezte, csalódása ráég az arcára, mint egy billog. 

- Nos, elég jól van - felelte Roger könnyedén. - 

Természetesen nem hagyja el a birtokot, mivel állapotos. 

Ma damoiselle - mosolygott Katherine-re -, nem jön ki 

egy kicsit szórakozni Van itt egy zsonglőrtársulat, meg 

egy megszelídített medve, amit talán szívesen megnézne. 

Még mielőtt Philippa megtilthatta volna, 

Katherine felemelte a tekintetét, és csendesen azt felelte: 

- Nem, köszönöm, Sir Roger. Fáradt vagyok. 

Napokig utaztam. 

Halk hangjából hirtelen olyan érett méltóság 

hallatszott, amely mindnyájukat meglepte. Roger, aki 

nagyon könnyű hódításokhoz szokott, kedélyesen 

elnevette magát, és érzelmes szemei még nagyobb 

érdeklődéssel simogatták körül a lányt. Ejha, gondolta 

Geoffrey. A szépséges vidéki kisegér végül is mégsem 

olyan együgyű. Philippa megkönnyebbülten felsóhajtott, 

majd élénken hozzátette: 

- Nos, akkor menjünk aludni. Engedelmükkel, 

uraim, mi távozunk. 

De nem Roger állta útjukat. A másik lovag volt 

az, Hugh Swynford. 

- Damoiselle - mondta kissé bizonytalanul, 

miközben Katherine-en legeltette a szemét -, istenemre, 

biztonságban átkísérem önöket az udvaron. 

Ostobán beszélt, minden szó után hosszú szünetet 

tartott, amitől Katherine-nek a Roger miatti csüggedése 

és a másik lovagtól való irtózása ellenére egy pillanatra 

73

kuncogni támadt kedve. Nyilván részeg ez a savanyú 

ábrázatú, haj helyett gyapjat viselő fajankó. 

- Feltétlenül, Sir Hugh - szólalt meg Geoffrey. - 

Kísérjük együtt a hölgyeket lépcsőházukig! 

- És útközben énekeljünk! - nevetett Roger. - 

Szépséges barátném, ki a rózsát látja - dalolta, karon 

fogta Katherine-t, míg Hugh hosszú léptekkel, némán 

haladt a lány másik oldalán. 

Chaucer és jegyese hátulról követték őket, hiszen 

a lovag rangjánál fogva elsőbbséget élvezett. 

- Milyen érdekes - mondta Philippának Geoffrey, 

miközben a hold és a fáklyák fényével megvilágított 

udvaron áthaladó három alakot figyelte. - A te kis 

Katherine-ed ördögi szépség. Mindkét nemes lovag 

legszívesebben máris az ágyába vinné. 

- Micsoda ocsmányság- csattant fel Philippa. - 

Azonnal férjhez kell adnunk. Azt hiszem, Symkyn-at- 

Woode, ismered azt az ajtónállót, feleséget keres, és... 

- Szerintem nem, m'amie ∗ - vágott közbe 

Geoffrey. - Úgy velem, magasabbra tekinthet, mint 

Symkyn. Ez a Sir Hugh nőtlen, és majd felfalja a 

szemével. Ha Katherine elég óvatos és tartózkodó... 

- Ó, nem - szakította félbe Philippa -, az 

lehetetlen! Nincs hozománya, a Swynfordoké pedig régi 

család, nagy birtokaik vannak Lincolnshire-ben. 

Katherine nem is számíthat rá. 

Geoffrey kissé szomorúan mosolygott magában. 

Meglegyintette Philippa pufók kis kezét, és nem szólt 

semmit, de tiltakozásából kihallotta a féltékenység 

 

Barátom. 

74

akaratlan felhangját. Hát igen, gondolta magában, nem 

könnyű úgy hozzámenni egy egyszerű köznemeshez, egy 

kereskedő fiához, egy firkászhoz, ha közben az ember 

húgocskája egy földbirtokos lovagot kap. Ez még nem 

történt meg, természetesen, de Katherine-nel, gondolta, 

miközben a két lovag között haladó, kecses, lila ruhás 

alakot nézte, bármi megtörténhet. Szépségétől eltekintve 

is rajta volt a végzet jele. Elgondolkodott, vajon mit 

jósolt neki a horoszkópja, talán a Vénusz és a Neptunusz 

együttállása lehetett a belőle sugárzó ritka és kényes 

előkelőség magyarázata. 

Az embernek egyrészt a forró, felkavaró 

szerelmet, az érzéki játékot juttatja eszébe, ugyanakkor 

viszont a szellemi dolgokat is, mint amilyen például a 

Szent Pál-székesegyház titokzatos rózsaablaka. 

Különösen elragadó fiatal teremtés, de nem neki. Ő a 

szívét már letette a bájos hercegnő lábai elé, 

megvalósítható jövőjében pedig Philippa szerepelt, aki 

épp megfelelt neki. 

3. 

A Windsorban eltöltött következő két nap során a 

herceg néhány embere igen jól mulatott Hugh 

Swynfordon. Roger de Cheyne igyekezett megosztani a 

viccet barátaival, miszerint Swynfordot, akit maguk 

között harcias szász kosnak neveztek, végre megérintette 

75

a vadászatnál és verekedésnél gyengédebb szenvedély: 

belebolondult Philippa la Picarde zárdából jött kishúgába. 

- Úgy bámulja - mesélte Roger kuncogva -, mint 

egy letaglózott ökör, szaglászik utána, mint valami 

kiéhezett vadászkutya. Hihetetlen! Láttátok ma reggel a 

misén Amikor a kis de Roet lány leejtette a rózsafüzérét, 

Swynford átbukdácsolt az idős Lady Athertonon, és 

hanyatt-homlok rohant, hogy felvegye neki, a lány meg 

észre se vette. Ő maga emelte fel. Nagyon mulatságos. 

Nem mintha hibáztatnám érte. Én magam is vonzónak 

találom a leányt. 

Hallgatósága nevetett, és fogadásokat kötöttek, 

milyen esélye van Swynfordnak arra, hogy elcsábítsa 

Katherine-t. 

Katherine szinte tudomást sem vett Sir Hugh-ról. 

Időnként látta őt, és tudta, hogy a férfi kitartóan bámulja, 

de más fiatal férfiak is így tettek, őt pedig annyira 

lekötötte az elébe táruló sokféle izgalom, hogy másra 

nem is gondolt. 

Reggeltől estig szólt a zene, zajlott a látványos 

felvonulás. Minden délután pantomimtársulat állította fel 

színpadát az alsó udvarban, és eljátszotta a Szent 

Györgyről szóló darab egyik epizódját, Katherine pedig 

tágra nyílt szemekkel csodálta a lovag elbűvölő 

kalandjait. Szent György egy félelmetes törökkel harcolt, 

aki vérfagyasztó átkokat kiabált felé, elpusztított egy zöld 

sárkányt, amelynek az orrlyukaiból valódi füst jött, 

legyőzte Belzebubot, akinek vörös farka és obszcén 

gesztusai vidám kiabálásokra késztették a tömeget, 

valamint megmentett egy síró leányt, akit egy csinos ifjú 

alakított kitömött keblekkel, sárga selyemparókában. 

76

Az akrobatákat és zsonglőröket majdnem olyan 

érdekesnek találta, mint a színdarabot. A zsonglőrök 

közül egy firenzei hat aranylabdát tudott egyszerre a 

levegőben tartani, miközben szerelmes dalt énekelt a 

maga különös nyelvén. Katherine ezt csodálatosnak 

találta. 

Lovagi torna is folyt mindennap a várfalakon 

kívül. A hölgyek lelátója zsúfolásig megtelt a küzdő 

lovagok rokonaival és kedveseivel, hogy Katherine 

számára nem jutott hely. Csalódottságát látva Geoffrey 

megígérte, hogy valahova becsempészi őt a szombati 

nagy viadalra, az ünnepség utolsó napjára. 

Philippa szigorú felügyelet alatt tartotta 

Katherine-t, gondoskodott róla, hogy vagy ő maga, vagy 

a királyné valamelyik udvarhölgye mindig a lánnyal 

legyen, de még az ő gyanakvását is elaltatta a vidám 

légkör. 

Minden reggel hat órakor elvégezte kötelességét: 

eligazította az éléskamra cselédeit, ellenőrizte a 

kenyereket, kinyitotta a fűszerkamrát, és kiadagolta az 

értékes fűszerekből az aznapi adagot, amelyet a királyné 

lakosztályában fognak felhasználni; utána azonban, mivel 

a királyné még mindig az ágyat nyomta, Philippa szabad 

volt. Észrevette, hogy Katherine nyilvánosan nagyon 

szerényen viselkedik; Roger de Cheyne nem fordított rá 

különösebb figyelmet, és Hugh Swynford sem tett újabb 

kísérletet arra, hogy Katherine-nel beszéljen. Úgy érezte, 

félelmei nem igazolódtak be, ezért úgy döntött, az 

ünnepek után is ráér említést tenni a lány és Symkyn-at- 

Woode esetleges házasságáról. 

77

Hugh azonban csak az alkalomra várt. Valósággal 

megszállottja lett a lánynak, és ez az új érzés lehangolta 

és összezavarta. Eseténként feltörő testi vágyait eleddig 

gyorsan kielégítette valami szajhával vagy 

parasztlánnyal, és ez soha nem zavarta meg élete 

folyását. 

Ez a lány viszont, bár nem állt erős férfi védelme 

alatt, mégiscsak egy lovag lánya volt, és ha homályos 

módon is, de a királyné köreihez tartozott. Vele nem 

lehetett szénakazalban vagy kocsmákban henteregni, és 

mivel a lány teljes közönyt tanúsított iránta, nem tudta, 

hogyan közelítse meg. Kereste az alkalmat, amikor 

egyedül találhatja, de ilyen nem adódott. Eletében először 

félénkké vált, és sajnálta, hogy olyan csúf. 

Szerda este a sors kegyes volt iránta. Egész 

délután esett az eső, de estefelé a lenyugvó nap 

karmazsinvörös fénnyel árasztotta el a város nyugati 

falát. A királyné hölgyei hálótermükben sürögtekforogtak, 

készülődtek, hogy megjelenjenek a vacsoránál, 

s közben folyamatosan fecsegtek. 

Alice Perrers az utóbbi éjszakákon egyáltalán 

nem jelent meg a hálóteremben, így a pletykák javarészt 

róla folytak. Katherine gyorsan tanult, és már elég jól 

megértette Alice népszerűtlenségének okát. De őt ez nem 

érdekelte. Az ő szemében a királyi család még mindig 

csak ragyogó alakokból állt, akiket a főasztalnál láthat, a 

királyné pedig nem volt más, mint egy név. Katherinenek 

a Matildától kölcsönvett lila ruháján kívül nem volt 

mit felvennie, piperéi sem voltak, ezért egy darabig 

dologtalanul ült az ágyon, amelyen Philippával és 

Johanna Cosinnal osztozott, az izgatott locsogást 

78

hallgatta, és kivágyott a tavaszi alkonyatba. Aztán 

meghallotta kintről az éneklést, egy Franciaországból 

frissen érkezett, ritmikus, vidám dalt. 

Bátorság hölgye, te, 

Kinek tekintete 

Reám láncot vete! ∗ 

Katherine felugrott, motyogott valamit 

Philippának, hogy az öltözőszobába kell mennie, ehelyett 

aztán lesietett a kőlépcsőn, ki az udvarra. Hugh, aki ott 

várt, meglátta, de a lány nem vette észre. Mélyen magába 

szívta a langyos levegőt, és követte az énekszót a keleti 

fogadóhelyiségek mögötti, fallal körülvett díszkertbe. A 

hátsó kapu nyitva állt, ő pedig besétált. A kert violától és 

rozmaringtól illatozott, a helyenként vele egy magasságú 

tiszafasövényt pedig a sarkoknál páva és oroszlán 

formájúra nyírták. Senki nem járt a kertnek azon a 

részén. A már kissé szomorúbb dallamra váltó hangok 

messzebbről, a szökőkút mellől jöttek, amelynek 

csobogása összekeveredett egy lant pengésével. 

Katherine nagyon szerette a virágokat, és 

különösen érzékeny volt az illatokra. Lehajolt, hogy 

felemeljen egy nárciszt, virágját az orrához nyomta, 

belélegezte az édes illatot, amikor hirtelen meghallotta 

 

Tótfalusi István fordítása. 

79

egy kard csengését. Bűntudatosan leejtette a virágot, 

gyanítva, hogy nem volt joga a királyi kertbe lépni. 

Hugh közeledett felé öles lépteivel a sövény 

mögül. Még mindig viselte páncélingét, kardját és 

sarkantyúit, mert aznap délután részt vett a lovagi tornán, 

és mivel hirtelen pillantotta meg Katherine-t az udvaron, 

nem volt ideje megszabadulni fegyverzetétől. 

- Jó estét, damoiselle - szólalt meg olyan éles 

hangon, hogy Katherine-t inkább zavarba hozta, mintsem 

megijesztette volna. 

- Bocsánat - védekezett. - Biztosan nem volna 

szabad itt lennem, de olyan kellemes volt a muzsika... és 

a kert. - Elmosolyodott, lassú, sugárzó mosollyal, 

amelynek sóvárgó kifejezésére rácáfolt arcának rándulása 

és a szája szegletében megbújó gödröcske. 

- Most már visszamegyek - mondta idegesen, 

mivel a lovag ugyanúgy elállta útját, mint az első este, 

haragosan nézett rá bozontos, összehúzott szemöldöke 

alól, és arcán hamuszürkévé vált a forradás. A férfi úgy 

zihált, mint egy kifulladt szarvasbika, és tagbaszakadt, 

zömök teste remegni látszott. 

- Ne bámuljon így rám, Sir Hugh - kiáltotta, és 

nevetni próbált. - Nem vagyok se boszorkány, se kísértet. 

- Boszorkány - ismételte a férfi ostobán. - Á, ez 

az. Boszorkányság. Valami rontást hoztál rám. 

A lány látta a férfi szájának mozgását, hallotta 

ziháló légzését, és mielőtt még megmozdulhatott volna, 

az előrelendült érte. Egyik karjával átfogta a derekát, 

miközben a másik kezével letépte ruhája vállrészét. A 

kopott bársony úgy repedt, mint a fátyol, és látni engedte 

a lány karját és egyik mellét. Hugh olyan vadul préselte 

80

magához a lányt, hogy páncélinge éles szemei 

belehasítottak a gyenge húsba. Hátrahajlította, mígnem 

már megroppant a gerince. A lány levegőért kapkodott, 

majd kétségbeesetten harcolt a férfival. Öklével az arcába 

csapott, vadul karmolta, végül egy eszeveszett ütése 

eltalálta a férfi bal szemét. Az megrázta a fejét, és 

elengedte kissé a lányt, mire Katherine-ből 

kiszabadulhatott egy hosszú, kétségbeesett kiáltás. 

- Ne, Katherine, ne - lihegte, és ismét erősen 

markolta a lányt. - Akarlak, meg kell hogy kapjalak. - 

Ezzel egy sövény felé erőltette, és a földre próbálta 

nyomni a lányt. 

Ekkor egy kéz markolta meg Hugh vállát, erős kar 

rántotta el Katherine-től, aki térdre rogyott az ösvényen. 

- Te jó ég, Swynford - mondta a hang. - Muszáj itt 

folytatnod a kis szerelmi játékaidat 

Katherine felemelte fejét. Egyik hajfonata 

kibomlott, a hajzuhatag félig elfedte meztelen vállát és 

hófehér keblét, amelyet vérfoltok tarkítottak a 

páncélingtől. Zihálva és remegve nézett fel 

megmentőjére. 

A nagy Lancaster herceg állt közöttük az 

ösvényen, formás száját undorodva lebiggyesztette, 

rőtarany haja fénylett az alkonyatban. Szemhéját félig 

leeresztette élénkkék szemére, ahogy mindig tette, ha 

dühös volt. Ránézett vörös képű, izzadó lovagjára, és a 

gúnyos nyugalom hangján szólt hozzá. 

- Visszatetszőnek találom a viselkedésedet, uram. 

Megzavarod az este szépségét. Ki ez a hölgy, aki 

láthatóan nem osztozik veled a buja vágyban 

81

Katherine felé fordult, és tanulmányozni kezdte. 

Látta, hogy a lány nagyon fiatal és rémült. Sápadt, 

könnyáztatta arcából két hatalmas szem meredt rá 

szenvedélyes hálával. A férfi gőgös szája meglágyult, 

lehajolt, és a lány felé nyújtotta a kezét. Katherine 

belekapaszkodott, amíg botladozva felállt, és ösztönösen 

közel húzódott a herceghez, szinte a karjára 

támaszkodva. 

- Uram - suttogta -, köszönöm. - Szája kiszáradt a 

félelemtől, szíve a torkában dobogott, de haját és a 

szakadt lila ruhát a melle elé húzta, majd csendesen állt a 

herceg mellett. 

John of Gauntot megérintette, hogy a lány 

ösztönösen a védelmére számít, és hogy olyan 

méltóságteljesen összeszedte magát a sírás és a ziláltság 

után. Szépségét még nem mérte fel a maga teljességében, 

de érezte a lány vonzerejét, amitől még nagyobb haraggal 

fordult Hugh felé. 

- Ki ez a hölgy, akit zaklattál 

Ha bárki más kérdezi, nem az ő hercege, Hugh 

ugyanolyan dühödten válaszolt volna; de mivel a herceg 

volt a kérdező, a férfi haragosan a földre nézett, majd 

dacosan felelt. 

- Senki, csak Philippa la Picarde húga, a királyné 

egyik komornája. Nem zaklattam. Rontást hozott rám. 

Boszorkányság! 

- Szent György lándzsájára, micsoda képtelenség! 

A saját bujaságod a rontás oka, te kandúr. Azt mondom, 

súlyosan megsértetted ezt a szegény gyermeket, és... 

- Nem, uram - vágott a szavába Hugh. Apró, 

zöldes szemeivel felnézett, és néma szenvedéssel meredt 

82

Katherine-re. - Feleségül akarom venni - mondta lassan, 

miközben mereven a földre szegezte szemét. - Nincs se 

birtoka, se hozománya, én mégis elvenném. 

Katherine-nek elállt a lélegzete, közelebb 

húzódott a herceghez, de az megdöbbenve bámult a 

lovagjára. 

- Valóban, Hugh - kérdezte lassan, mire 

Swynford bólintott. 

Ez mindent más megvilágításba helyezett. Ha a 

lány valóban nincstelen, akkor az ajánlat egyenesen 

elképesztő. Swynford jó családból származott, és 

számottevő vagyonnal rendelkezett. A herceg és egész 

családja számára a házasság nem jelentett mást, mint 

kereskedelmi ügyletet, békeidőben új földterületek 

megszerzésének és a hatalom kiterjesztésének fegyverét. 

Az ember csak véletlenül szerethetett bele a párjába, és 

hiába volt olyan szeretetre méltó Lady Blanche, a herceg 

valószínűleg nem érzett volna olyan buzgó rajongást 

iránta, ha nem hozott volna hatalmas vagyont a 

házasságba. 

Bár a többi hűbérúrhoz hasonlóan ő is törődött 

hűbéresei házasságkötésével, halálával és nemzésével, 

ezen az estén biztosan nem foglalkozott volna tovább 

ezzel az ízléstelen kis perpatvarral, ha nem ez a lány állt 

volna ott, és nem kezdte volna felkelteni az ő 

kíváncsiságát is. Gyors döntésre szánta el magát, majd 

könnyedebb hangra váltott. 

- Nos, Hugh, menj vissza a sátradba! Erről majd 

holnap beszélünk. Te pedig, damoiselle, gyere velem a 

hercegnőhöz. Azt akarom, hogy megismerjen. 

83

Swynford meghajolt, sarkon fordult, és eltűnt az 

ösvényen. Katherine kábult volt, még mindig nem szólt 

semmit. Engedelmesen követte a herceget a kertkapun át, 

majd fel a Lancaster-lakosztályokba. 

Lady Blanche saját hálótermének ablakában ült 

egy párnán; ölében négyzet alakú halványkék szatén 

hevert, amelyre smaragdzöld selyemmel lóheréket 

hímzett. Kedvenc krémszínű ruháját viselte, és mivel 

még nem öltözött át estére, fedetlen feje halvány 

aranyszínben ragyogott a kinti sötétség előtt. 

Két kislánya, Elizabeth és Philippa 

perzsaszőnyegen játszott a kandalló előtt, egy trubadúr 

közelében, aki finoman pengette hárfáját, és a Rolandének 

strófáit dalolta. 

Audrey, a hercegnő egyik öltöztetőnője csendben 

végezte munkáját, megillatosította a vizet egy 

mosdótálban, ruhákat hozott elő a hálóterem különböző 

szekrényeiből az öltözőfülke akasztóira, amely a latrina 

előszobájaként szolgált. 

Húsz viaszgyertya világította be a termet, amely 

különböző színekben pompázott. A fények 

visszaverődtek a karmazsinvörös és olajzöld falikárpitról, 

s megcsillantak az ezüstbrokát ágyfüggönyön. 

Amikor a herceg bevonult Katherine-nel, a 

kislányok abbahagyták a játékot, és elkerekedett szemmel 

bámultak az apjukra. A zenész elhallgattatta hárfáját, 

zsámolyát hátrahúzta egy sarokba, ott várta, hogy 

elbocsássák, vagy folytatásra utasítsák. 

Lady Blanche lassú eleganciával felállt, és a 

férjére mosolygott. 

84

- Nem vártalak ilyen hamar, uram. - Derűs kék 

tekintete gyengéden pihent a férfin. - Azt hittem, még a 

bordeaux-i futárral vagy. 

- Ott voltam - felelte John -, és rossz hírekkel 

szolgált, de aztán összehívtam néhány trubadúrt, hogy 

énekeljenek nekem a kertben, és száműzzem a gondot 

egy kis időre. Megzavartak - vállat vont, és Katherine-re 

mutatott, aki idegesen térdet hajtott, miközben érezte, 

hogy az öltöztetőnő és a két kislány kiváncsian bámulja. 

- Megzavartak - ismételte Lady Blanche. - Ez a 

gyermek - Kedves mosollyal Katherine felé nyújtotta 

karcsú, fehér kezét, azután előrehajolt. - De mi történt A 

ruhája elszakadt és véres, Audrey, hozz meleg vizet és 

egy kis bort! Megsérültél, leány 

- Nem nagyon, kegyelmes asszonyom - mondta 

Katherine nagyon halkan. - A herceg megmentett. 

- Mitől - kiáltott fel Blanche, átkarolva a lány 

vállát. 

- A megerőszakolástól - mondta John, és hirtelen 

felnevetett. - De úgy tűnik, tisztességesen ér véget az ügy. 

Sir Hugh Swynford, ismered a lincolnshire-i lovagot, akit 

szász kosnak neveznek, feleségül kívánja venni ezt a 

fiatal hölgyet. Érdekes ötlet. 

- Jaj, ne! - kiáltott Katherine, és szánni valóan 

rémült pillantást küldött a herceg felé. - Biztosan nem 

gondolta komolyan, és én nem tehetem, értse meg, nem 

tehetem! 

- Csitt, gyermekem - szólalt meg Lady Blanche, 

akit meglepett, hogy valaki ellent mer mondani a 

hercegnek, aki, úgy látta, kényelmetlenül érzi magát, és 

legszívesebben elmenekülne. A lány, akit most nagyon jól 

85

megvilágítottak a gyertyák, valóban kellemetlen 

benyomást keltett Johnban, bár nem értette, miért. Igaz, 

sokan tarthatták szépnek a lányt, az ő ízlésének azonban 

túlságosan színes volt, és a tökéletes Blanche mellett 

póriasnak tűnt. Nem tetszett neki a dús, lobogó vörös haj, 

felsértett szája pirossága, sűrű fekete szempillája, és 

főként a szeme, amely sürgető könyörgéssel bámult rá. 

Túl nagy volt és szürke, a gyertyafényben pedig 

aranyszínű pöttyök villantak meg benne. Zavarta a 

szempár, amely régi harag és fájdalom 

megmagyarázhatatlan zűrzavarát elevenítette fel benne. 

Egy pillanatra a tudatára ébredt, hogy valaki régen 

ugyanígy bámult rá, aztán árulás történt, majd a 

benyomás eltűnt, és csak neheztelés maradt utána. 

Hátat fordított Katherine-nek, és csak annyit 

mondott Blanche-nak: 

- Később még találkozunk, hölgyem. - 

Megérintette kislányai göndörödő hajfürtjeit, majd öles 

léptekkel kivonult a teremből, s becsapta maga mögött a 

nehéz tölgyfa ajtót. 

- Néha hirtelen felfortyan az én uram - mondta 

Blanche, mert észrevette a lány rémületét. - Súlyos 

gondok nyomják a vállát. 

Hozzá volt szokva John lobbanékony 

természetéhez csakúgy, mint időnkénti rosszkedvéhez, és 

tudta, hogyan mérsékelje, vagy hogyan várja ki a 

pillanatot, amíg elmúlik. Most siettetni kezdte a szomorú 

leány ellátását, akit a férje idehozott, és intett Audreynak, 

hogy hozza a tálat és egy törülközőt. Azután 

felemelte a lila ruha szakadt csíkját és a hajtincseket 

86

Katherine válláról. Alattuk a lány mellén apró, vérző 

vágásokat fedezett fel. 

- Meséld el, hogyan történt, kedvesem! - kérte 

csendesen, amíg lemosta a sebeket, majd 

körömvirágbalzsammal kente be őket. 

Hugh a küzdőtér közelében felállított sátrában ült, 

miközben fegyvernöke, Ellis megszabadította a 

páncéljától, de Hugh nem vett tudomást sem Ellisről, sem 

a környezetéről. Vére forró ólomként száguldott az 

ereiben, és kínozta a vágy, a szégyen, meg valami 

keserves, zavaros érzés, amelyre eddigi életében semmi 

sem készítette fel. 

Hugh Swynford tisztán szász származású volt, 

kivéve egyetlen dán ősét, az ádáz betolakodó Ketelt, aki 

870-ben hajózott fel a Trenten, és útközben végigrabolta 

a környéket. Zsákmányához tartozott egy Swynford lány, 

aki valószínűleg némi vonzalmat ébresztett a dánban, 

mert a lánynak sikerült rávennie, hogy elhagyja 

lincolnshire-i faluját, és költözzön vele otthonába, 

Leicestershire déli részére, ahol néhány évre letelepedett, 

és felvette a család nevét. 

A Swynfordok mind katonák voltak. Hugh elődei 

szembeszegültek a normann hódítókkal, míg végül a 

család összes felnőtt férfitagját ki nem irtották. 

Háromszáz évvel később Hugh még mindig makacsul 

elutasította a normann kellem vagy romantika 

leghalványabb árnyalatát is. Időnként persze elment 

misére, de a szíve mélyén ugyanolyan pogány volt, mint 

a barbárok, akik egykoron körültáncolták Beltane tüzét 

87

május első éjszakáján, akik az ősi tölgyeket imádták, és 

akik kék festőfűvel festették be magukat, azzal a 

növénnyel, amely még mindig ott nőtt Hugh lincolnshirei 

birtokán. 

Kellem nélküli lovag volt, képtelen az 

udvariasságra, viszont csatában okosan viselkedett, és 

félelmetes harcos hírében állt. 

Hugh családjának Swynford ága réges-rég 

elhagyta Leicestershire-t, és a Trent folyón át visszatért 

Lincolnshire-be, Gainsborough-tól délre. Hugh még 

gyermek volt, amikor apja, Sir Thomas valóra váltotta a 

család régi vágyát, és megvásárolta Kettlethorpe-ot, ahol 

Ketel, a dán először letelepedett. A vásárláshoz 

felhasználta második felesége, Lady Nichola bedfordshire-i 

birtokainak eladásából származott jövedelmét. A 

szegény hölgy sokat pityergett és siránkozott, mivel félt a 

Kettlethorpe körül tornyosuló erdőktől, a mocsaraktól, no 

meg a Trent folyó alattomos, halált hozó áradásaitól. 

Lady Nichola a sötét, kőből épült udvarháztól is félt, 

amelyről azt állította, hogy egy démoni kutya, a 

koboldkutya kísért benne. Leginkább azonban mégis a 

férjétől félt, aki kegyetlenül verte, és folyton 

szemrehányásokkal illette a meddősége miatt. Így aztán 

inkább csak titokban siránkozott és jajgatott. 

Hugh vajmi keveset gondolt Kettlethorpe-ra azon 

kívül, hogy elfogadta otthonaként és örökségeként, 

minthogy nyughatalan ifjú volt. Tizenöt évesen 

nekivágott a világnak. Akkor lépett be a király seregébe, 

amikor Edward megszállta Skóciát, és ott találkozott 

John of Gaunttal is, aki akkor még csak a Richmond 

grófja címet viselte. A két ifjú egyidős volt, és Hugh nagy 

88

csodálatot érzett a herceg iránt, akinek kellemes modora, 

viselkedésének eleganciája nagyon különbözött az 

övétől. 

Tizenhat évesen a még több harcra szomjazó 

Hugh a walesi herceg zászlaja alatt harcolt Poitiers-nál. 

Csatabárdjával megölt négy franciát, majd részt vett a 

János francia király elfogása utáni hisztérikus 

ünneplésben. 

Hugh az esemény után nyerte el sarkantyúit, majd 

hazatért Kettlethorpe-ba, ahol megtudta, hogy 

távollétében apját megütötte a guta. Hugh otthon maradt, 

míg apja haldoklott, majd amikor végül elhunyt, ő lett a 

birtok ura. De amint apja testét elhelyezték a 

kettlethorpe-i kicsiny Szent Péter és Pál-templom oltára 

melletti gránit sírboltba, Hugh máris indulni készült. 

Megvetette mostohaanyját, Lady Nicholát: 

siránkozó roncsnak tartotta, aki átadta magát a 

rohamoknak és a búskomor látomásoknak, így őt is, a 

birtokot is egy tiszttartóra bízta. Felöltötte apja legjobb 

páncélját, felült kedvenc ménjére, majd fegyvernökéül 

fogadta a fiatal Ellis de Thoresbyt, a Trent túlpartján 

fekvő Nottinghamshire egyik lovagjának fiát. 

Így megfelelően felszerelkezve Hugh ellovagolt 

Londonba, a Savoy-palotába. Felajánlotta lovagi 

szolgálatait Lancaster hercegének annak okán, hogy 

Hugh-nak Colebyben is volt birtoka, amely Richmond 

grófjaként a herceg fennhatósága alá tartozott, csak nem 

volt pénze a hűbérbirtokra. Akárhogy is, szívesen lett a 

herceg csatlósa, mert örült, hogy hűbérura egyben az az 

ifjú lesz, akivel együtt vett részt a skóciai hadjáraton. 

89

Noha az időközben eltelt évek számos változást 

hoztak John of Gaunt életében - feleségül vette Lady 

Blanche-t, és ezzel egyszersmind az ország leggazdagabb 

embere lett -, Hugh saját céljai mit sem változtak. 

Harcolt, ha háború volt, ha pedig nem volt, különböző 

magántermészetű csetepatékba bonyolódott, és vadászni 

járt. A solymászat bonyolult rituáléja untatta, mert az 

egyenes küzdelmet és a veszélyes ellenfelet szerette. A 

szarvasbikát és a vaddisznót üldözte legszívesebben a 

sűrű erdőn át. Ugyanolyan jól tudott lándzsát hajítani, és 

éppúgy értett az íjhoz, mint a király bármelyik testőre, 

közelharcban pedig nem akadt párja. 

Azt beszélték róla, hogy puszta kézzel megfojtott 

egy farkast Yorkshire rengetegében, meg hogy a farkas 

karmai tépték szét az arcát, és okozták azt a csipkés 

forradást, de bizonyosat senki sem tudott. A herceg 

kísérete akkor már kétszáznál is több főúrból, lovagból és 

köznemesből állt, egy olyan morózus és udvariatlan férfi, 

mint Hugh, nem nagyon keltette fel társai érdeklődését. 

Nem kedvelték, és békén hagyták. 

Amikor azonban kitudódott különös kívánsága, 

hogy feleségül vegye a kis de Roet lányt, végre az 

általános érdeklődés középpontjába került. 

Katherine kétségbeesett tiltakozása és könnyei 

hasztalannak bizonyultak Hugh eltökéltségével szemben, 

és mindenki más meg volt győződve róla, hogy hihetetlen 

nagy szerencsébe botlott. 

A királyné udvarhölgyei is így beszéltek, még 

Alice Perrers is így vélekedett, Philippa pedig reggeltől 

estig csak korholta. 

90

- Az isten szerelmére, te kis ostoba - fakadt ki 

Philippa -, térden állva kellene hálát adnod a 

Szűzanyának és Szent Katalinnak ahelyett, hogy itt 

nyafogsz és lapítasz, mint egy ijedt nyúl. Istenem, Lady 

Katherine leszel saját udvarházzal, jobbágyokkal, és egy 

olyan férjjel, aki, úgy tűnik, bolondul érted! 

- Nem tehetem, nem tehetem. Gyűlölöm - 

jajgatott Katherine. 

- Teringettét! - csattant fel Philippa, akinek 

természetes irigysége tovább növelte mérgét. - Ki fogod 

bírni. Egyébként se fog túl sokat háborgatni. Hamarosan 

harcolni indul a herceggel Kasztíliába. 

Csekély vigasz volt ez, de a kis Katherine nem 

sokat tehetett azon kívül, hogy betegséget színlelt, a 

hálóteremben bujkált, és kerülte a találkozást Hugh-val. 

Lady Blanche, amikor tudomást szerzett róla, 

mennyire idegenkedik a lány a házasságkötéstől, szóba 

hozta a kérdést a férjének, de az nem várt mértékben 

keményen és türelmetlenül reagált. 

- Persze hogy Swynford bolond, amiért elveszi, 

szerintem megkaphatta volna azt a Torskey örökösnőt is, 

akinek birtokai felérnek az övéivel, de szerintem 

megbabonázták. Ha annyira vágyik utána, hát hadd 

legyen az övé az az ostoba lány! 

- Nem kedveled őt - Blanche-t gondolkodóba 

ejtette férje vehemenciája. - Szerintem egészen bájos. 

Emlékszem az apjára, bátor katona volt. Amikor gyerek 

voltam, egyszer hozott nekem egy kis faragott dobozt 

Bruges-ből. 

- Semmi bajom a lánnyal. Miért is lenne Csak 

nem szeretek időt és energiát pazarolni ilyen 

91

jelentéktelen ügyekre, amikor háborúzni megyünk. És 

minél előbb összeházasodnak, annál jobb, mert Swynford 

idén nyáron Aquitániába hajózik. Jobban teszi, ha örököst 

nemz, mielőtt elmegy. 

Blanche bólintott. A házasság kérdésében ő sem 

volt szentimentálisabb, mint bárki más, de sajnálta 

Katherine-t, és nagylelkű ajándékot küldött neki egy 

apróddal, hogy enyhítse a lány boldogtalanságát. 

Katherine lázadásának napjai alatt, amikor sem 

Philippa bosszúsága, sem a többi damoiselle ugratása 

nem tudta kimozdítani a hálóteremből, Katherine 

természetesen a zárdafőnöknőre gondolt. Semmi kétség, 

gondolta Katherine, és meg is győzte magát, hogy 

Godeleva segítene neki szembeszegülni ezzel a 

borzalmas sorssal, amelyet mindenki más rá akar 

kényszeríteni, és bár halálosan rettegett a Hugh-val való 

találkozástól, úgy döntött, valahogy leoson a faluba, és 

megkeresi a főnöknőt. De mielőtt erre alkalom adódott 

volna, Hosszú Will Finch jelent meg a hálóterem 

ajtajánál egy levéllel, amelyet Godeleva küldött 

Katherine-nek. Kapkodva írt, és némi szemrehányással 

tudatta, hogy mivel a királyné még mindig beteg, Cecília 

nővérrel úgy döntöttek, visszatérnek Sheppeybe, mert 

hallották, hogy zarándokok indulnak Canterburybe, 

akiknek társaságához biztonsággal csatlakozhatnak az út 

egy részére. Bízik benne, hogy Katherine dicsőséget 

szerez a zárda nevelésének, engedelmeskedik 

elöljáróinak, és nem fogja elfelejteni, hogy a királynét 

Sheppey nehéz helyzetére emlékeztesse, ha lehetősége 

nyílik rá. 

Levelét Krisztus áldásával és szeretetével zárta. 

92

- Elment - mondta Katherine lehangoltan, amikor 

felnézett Will Finchre. 

- Igen, kisasszony - válaszolt tisztelettudóan a 

futár, megérintve homlokát. Az öltöztetőnő az összes 

pletykát elmesélte neki. Hogyan akarta feleségül venni a 

kis de Roet lányt a herceg egyik lovagja, valamint 

hogyan kapott különleges figyelmet személyesen a 

hercegtől és a hercegnőtől. - Úgy hallottam, ön máris 

megtalálta a szerencséjét - mondta félénken. - Hadd 

kívánjak boldogságot! 

Katherine szomorúan nézett a férfira, és egy 

kétpennyst adott neki szolgálataiért. Lady Blanche 

ajándékának köszönhetően már volt egy ezüstökkel teli 

erszénye, továbbá egy új ruhája, amelyet a hercegnő 

egyik kopott ruhájából alakítottak át sebtiben. Zöld 

brokátból készült, a köpenyt hermelinprém díszítette 

gazdagon. Blanche ezenkívül ajándékozott neki egy 

gyapjúköpenyt, egy ezüstövet és néhány főkötőt. 

Minden érintetlenül ott hevert az ágyon. 

Lehetetlen volt zokon venni a hercegnő kedves 

nagylelkűségét; de valójában létezhet egyáltalán egy 

Katherine pozíciójában lévő lány ajándékok nélkül 

Ugyanakkor képtelen volt felvenni őket, mert elborzadt 

minden, Hugh érdeklődésére utaló bizonyítéktól, legyen 

az közvetlen vagy közvetett. 

De mégsem bujkálhat örökké a hálóteremben, 

ahol amúgy sem lehet egyedül, és a királyné hölgyei 

folyton a hódítása miatt tréfálkoznak vele. 

Katherine most is csak azért maradt magára, mert 

ez volt a lovagi torna döntőjének napja, így a beteg 

királynét meg a kuktákat kivéve a palotából mindenki 

93

kiment a küzdőtérre. Bár a hölgyek unszolták, sőt 

Philippa rá is parancsolt, Katherine, aki három napja még 

olyan örömmel várta ezt a látványosságot, nem ment. 

Tizenöt éves volt, és képtelen az önboncolgatásra. 

Csak annyit tudott, hogy ez a gyönyörű új világ, amely 

először oly elbűvölőnek tűnt, reménytelenség és félelem 

kaotikus egyvelegévé vált, amely ellen vakon küzd, de 

nem talál más fegyvert, csak a kitérést. Nagyon félt a 

Hugh-val való újbóli találkozástól, de halványan azt is 

érezte, hogy boldogtalanságát egy még kényesebb dolog 

erősíti. Arra vágyott, hogy lássa a herceget, és vágyódása 

legalább annyira felzaklatta, mint Hugh megszállottsága, 

mert a herceg végül mégsem lett a lovagja; együttérzést 

tanúsított iránta, aztán ezt hirtelen megvonta tőle, és 

abban a pillanatban ott, a felesége lakosztályában hideg 

ellenszenvvel, sőt vitathatatlan és megmagyarázhatatlan 

elutasítással nézett rá. 

Katherine odament a résnyi ablakhoz, és elnézett 

a távoli síkság, a folyó felé, ahol látta a küzdőteret és a 

bajvívó lovagok kétágú zászlócskáit, valamint a 

pavilonok tetején röpködő azonosító zászlókat. Dél volt, 

a forró nap megcsillant az ezüstpáncélokon; óriási 

porfelhők homályosították el az éppen folyó küzdelmet, 

de hallotta az ezernyi torokból érkező izgatott kiáltást, 

valamint a hírnökök harsonáinak ismétlődő dallamát. 

Visszafordult a szobába, és úgy dobta le magát az 

ágyra, hogy megütötte felhorzsolt mellét. Összerezzent, 

és bár az apró vágások hegedni látszottak, a fájdalom 

mégis a szívébe mart. Ha a Szűzanyához imádkozom, 

gondolta, talán ő segít nekem, mire a szánalmas remény 

azonnal bűntudatot ébresztett benne, hiszen az elmúlt két 

94

napban a bujkálás miatt a miséket is kihagyta. Igaz, 

voltak udvaroncok, akik nem mindennap mentek misére, 

Philippa maga is gyakran elmulasztotta, de a zárda 

szokásai még erősen éltek benne. 

Katherine gyorsan lecsusszant a térdeplőre, és 

belekezdett: 

- Ave Maria gratia plena ∗ - ám az elsuttogott 

szavak barátságtalanul visszhangzottak az üres 

hálóteremben. Azután erőteljes kopogást hallott a tölgyfa 

ajtón. 

Katherine, aki mindössze vászon alsóruháját 

viselte, sebtében magára kapta a gyapjúköpenyt, és 

idegesen kiszólt: 

- Tessék! 

Az ajtó kinyílt, és Hugh Swynford bámult rá a 

küszöbről mogorva arccal. Teljes páncélzatban érkezett, 

mivel délután ő is készült részt venni a lovagi tornán. 

Páncélingét ünneplő fehér selyemujjas takarta, amelyre 

címerpajzsát hímezték, fekete háromszögben három 

arany vadkanfejet. Ijesztőbbnek és tisztábbnak látta, mint 

bármikor korábban, kócos haja világos volt, mint a 

szalma, szögletes szakállát rövidre nyírták. 

Belépett a szobába, mire Katherine elnyomott egy 

nyögést, majd forró düh támadt benne. Szentséges 

Szűzanyám, gondolta, imádkozom hozzád, és ezzel 

jutalmazol! 

Összehúzta magán a köpenyt, egyenesen és 

mereven állt a fal előtt, arca oly kemény volt, mint falból 

kiálló, faragott kőkonzol. 

 

Üdvözlégy, Mária, kegyelemmel teljes… - az üdvözlégy ima első 

szavai. 

95

- Igen, Sir Hugh - mondta. - Egyedül vagyok, 

védtelenül. Azért jött, hogy erőszakot tegyen rajtam 

Hugh lehunyta a szemét. Gallérja alól tompa 

vörösség kúszott lelfelé. 

- Katherine... látnom kellett téged... én... ezt 

neked hoztam. 

Kinyitotta összeszorított kezét, mereven 

előrenyújtotta, tekintetét a sietve felszórt padlóra 

szegezte. Kérges tenyerén hatalmas aranygyűrű feküdt, a 

faragott kapcsok tengerzöld berilliumot tartottak. 

- Vedd el! - mondta rekedten, amikor a lány nem 

mozdult. - Eljegyzési gyűrű. 

- Nem akarom - felelte a lány. - Nem akarom! - 

Karjait összefonta a mellkasa előtt. - Nem akarok 

feleségül menni önhöz. 

A férfi keze ismét összezárult a gyűrű felett; a 

lány látta, hogy remegnek a nyakizmai, arcán elfehéredett 

a forradás, de uralkodott magán, amikor megszólalt. 

- Már megállapodtunk, damoiselle. A nővéred 

beleegyezett, Lancaster hercege beleegyezett; és a 

királyné is. 

- A királyné - ismételte Katherine halkan. - Ön 

meglátogatta a királynét 

- Lady Agnesszel küldtem neki üzenetet. A 

királyné örül. 

Ez volt az a pillanat, amikor Katherine feladta a 

reményt. Mindig a királyné. A királyné elképzelése 

irányította a végzetét, ahogyan az apjáét is. Életével és 

hűségével tartozott a királynénak. Egyébként sincs 

semmi haszna a lázadásnak, Philippa is ezt bizonygatta, 

egy nő sohasem a saját kedvére házasodik. Pontosan 

96

tudta, hogy nem érdemes kétségbe vonnia Hugh szavát. 

Amilyen durva és ostoba, éppolyan nyersen őszinte is 

volt. És most, hogy Katherine még mindig csöndben 

maradt, a férfiban fellobbant a düh. 

- A királyné szerint nyilván elment az eszem, ha 

feleségül veszlek! Mind így gondolják. Látom, hogy a 

markukba röhögnek; az az alávaló piperkőc de Cheyne is 

- haragos tekintettel nézett az ablak és a lovagi tornáról 

felszűrődő zaj felé. - Az a lányos képű szépfiú. Phű! - És 

a padlóra köpött. 

- Miért akar engem elvenni - kérdezte csendesen 

Katherine. - Hiszen nem hozok a házasságba semmit, 

csak vonakodó testemet. 

A férfi ijedten nézett rá. Természetesen eszébe se 

jutott a házasság, amíg a herceg közbe nem avatkozott a 

kertben. Akkori kijelentésén maga is megdöbbent. Vajon 

a lányt övező hercegi védelem aurája késztette erre, vagy 

magának a lánynak a hűvös feddhetetlensége, és az egyre 

erősödő hatás, amelyet a szépsége fejtett ki rá, esetleg a 

zsákmányolni és teljesen leigázni vágyó 

vadászszenvedély Lassú észjárása nem találta az okot. 

Csak annyit tudott, hogy a lány utáni vágyódása 

félelemmel vegyes kín. Soha nem jutott volna eszébe, 

hogy szerelmet valljon, így megint csak a hercegnek 

adott magyarázatban talált menedéket. 

- Szent Antalra és kísértéseire, te leány, nem 

tudom. Rontást küldtél rám, vagy bájitalt itattál velem. 

A kimerültségtől és a hiábavalóság érzésétől 

Katherine hirtelen elnevette magát. 

- Bárcsak lenne bájitalom, hogy én is ihassak 

belőle! 

97

Nevetésére a férfi szorongó arca felderült, apró 

szemei hirtelen esedezéssel a lányét keresték. 

- A gyűrűt, Katherine, vedd fel a gyűrűt - suttogta, 

ismét felé nyújtva kezét -, és mondd el velem az esküt! 

A lány lehajtotta a fejét, és lassan kinyújtotta a 

kezét. A férfi durva ujjai remegtek, miközben a gyűrűt a 

lány középső ujjára húzta. A kissé bő gyűrű úgy lógott 

rajta, mint egy vasbilincs. 

- Én, Hugh, eljegyezlek téged, Katherine, 

becsületszavamra, Isten a tanúm rá. - Nagyot nyelt, és 

keresztet vetett. 

Katherine lenézett a gyűrűre és a szögletes, 

szeplős, izzadó kézre, amely megragadta az övét. Mély 

sóhajtással fújta ki a levegőt. 

- Én, Katherine, eljegyezlek téged, Hugh, 

becsületszavamra, Isten a tanúm rá. 

Hát ennyi, gondolta. A férfival szembeni 

ellenérzése mit sem enyhült, mégis keserű, új békét talált 

a megadásban. A férfi feléje hajolt az eljegyzési csókért, 

ő pedig átengedte hűvös száját, aztán visszahúzódott. A 

férfi elengedte, mert ezt a csendes, higgadt lányt még 

sokkal félelmetesebbnek találta, mint azt, aki a kertben 

küzdött ellene. 

- Katherine-em - kérte alázatosan -, kijössz a 

küzdőtérre, hogy megnézz a lovagi tornán Szeretném a 

te színeidet viselni. 

A lány fejében cinikus hang szólalt meg. Á, igen, 

ez az, amiről éjszakánként álmodtál Sheppeyben, te kis 

buta. Valóra vált a tündérmese. Egy lovag, aki arra kér, 

hogy a te színeidet viselhesse a királyi tornán. 

98

- Attól tartok, nincs semmim, amit neked 

adhatnék, uram - mondta elpirulva -, hacsak nem... Várj! 

- rápillantott a Lady Blanche-féle brokátruhára, és 

hirtelen elhatározással letépte a hosszú, zöld 

selyemmandzsettát a ruha bal ujjáról. - Ez megteszi 

Hugh úgy tartotta az élénk, könnyű zászlócskát, 

mintha perzselné az ujjait. 

- Köszönöm - motyogta. - Remélem, hírnevet 

hozok neked. Ideküldök egy apródot, aki lekísér a 

küzdőtérre. 

Páncélja miatt mereven megfordult, és az ajtó 

döngve becsukódott mögötte. 

Katherine az ablakülés sarkába húzódott, és az 

eljegyzési gyűrűt bámulta. Az első ékszere. Hatalmasnak 

és esetlennek tűnt kicsiny, kemény kezén. Gömbölyűre 

csiszolt berillium ékesítette, amelybe Hugh vadkanfejét 

vésték, és túlságosan nagy volt, mivel Hugh korábban 

maga viselte. A berillium, mint minden kő, varázserővel 

rendelkezett, viselőjének védelmet nyújtott, és győzelmet 

hozott a harcban. Hugh biztosan nehezen vált meg tőle, 

bár voltak más amulettjei is, amelyekre számíthatott. 

Igaz, Katherine minderről mit sem tudott, nem 

tudott nem örülni annak, hogy kapott egy gyűrűt, és 

sokkal jobb kedvre derült, főként mivel Hugh már nem 

volt a közelében. 

Miközben fonalat tekert az ujjára, hogy megtartsa 

a gyűrűt, optimizmusa fokozatosan visszatért. 

Tisztességesen eljegyezték, volt szép ruhája, amit 

felvehetett, és végül mégiscsak látni fogja a tornát. Azért 

búslakodjon és siránkozzon, hogy a körülmények, 

99

amelyek a fenti tényeket kísérik, nem olyanok, mint 

amilyeneknek ő akarta 

- A bas la Tristess! - mondta hangosan, és 

mosakodás közben azt a vidám francia dalt dudorászta, 

amit a kertben hallott. - Hé, dame de vaillance! ∗ 

Felöltötte a hosszú zöld ruhát, az övet jó mélyen 

karcsú csípője köré erősítette, haját pedig két 

ezüstgyöngyös hálóba kötötte arca két oldalán, nagyon 

hasonlóan ahhoz, ahogyan Alice Perrers szokta. 

Katherine belenézett a kézitükörbe, és meglepődött, nem 

a szépségén, mert azt még mindig jelentéktelennek 

tartotta, hanem kifinomult arckifejezésén. Magas, fehér 

homloka és finoman ívelt szemöldökei pontosan olyanok 

voltak, mint a nemes hölgyekéi. Ha összecsücsörítette a 

száját, akkor két piros fél cseresznye lett belőlük, amely 

olyan kedvelt volt. Látta, hogy a hermelinszegélyű 

köpeny szabadon hagyta keblei félholdját, és egyetlen 

ránc nélkül simult a derekához. Még a hercegnőnek sem 

volt ilyen szép alakja. Úgy nézek ki, mintha egy lennék 

közülük, gondolta büszkén, igazi udvarhölgy, kivéve a 

kezeit. Azok még mindig vörösek voltak a téli 

fagydaganattól, körmei pedig töredezettek és rövidek, 

mert néha még rágta őket. 

Alice Perrers mindenféle pomádékat, kenőcsöket, 

sőt arcfestékeket is tartott az ablak alatt álló ládájában. 

Katherine szemtelenül átkutatta a ládát, mígnem talált 

rózsavízkenőcsöt, amellyel bekente kezeit, hogy ne 

hozzanak szégyent a gyűrűre. 

 

Le a szomorúsággal! Hé, vitézség asszonya! 

100

Őszintén be kellett ismernie, hogy a sheppeyi 

rongyos kislányban végbement változás Hugh-nak 

köszönhető, és amikor az apród, akit a férfi érte küldött, 

bekopogott az ajtón, lelkes várakozással követte. 

4. 

Katherine és kísérője éppen a végső 

megmérettetés előtti szünetben érkeztek a küzdőtérhez. A 

cölöpkerítésen kívül összezsúfolódtak a köznép azon 

tagjai, akik nem voltak elég szerencsések vagy élelmesek 

ahhoz, hogy helyet találjanak maguknak a kerítés tetején. 

Éticsigát és pástétomot falatoztak, és a kerítés hézagainál 

lévő helyekért tülekedtek, hátha onnan látnak majd 

valamit a lovagi tornából, amikor folytatódik. 

Az apród átvezette Katherine-t egy aranyozott 

kapun, fel a falépcsőn a hatalmas Lancaster-tribünre, 

ahogyan Hugh mondta, s végül helyet talált számára egy 

vörös párnás pad szélén, közvetlenül az élénk színűre 

festett előtető alatt, amely árnyékot vetett a lelátóra. 

A padon, amelyhez az apród Katherine-t vezette, 

már helyet foglalt két, a Lancaster-kísérethez tartozó 

hölgy: Lady de Houghton és Dame Pernelle, annak a Sir 

Robert Swyllingtonnak a húga, aki a herceg kamarása 

volt Pontefract várában. 

Mindkét hölgy érett dámának számított, és 

mindketten tisztában voltak önnön jelentőségükkel. 

101

Amikor Katherine odapréselte magát melléjük, izgatott 

bocsánatkérését hideg megdöbbenéssel fogadták. 

- Ez meg ki a csuda - kérdezte Lady de 

Houghton a barátnőjétől, és azzal sem törődött, hogy 

lehalkítsa a hangját. Dame Pernelle vállat vont, mire a két 

testes hölgy, akik nehezen kaptak levegőt az előtető alatti 

melegben, megvetően nézett rá, és csak vártak. 

- Katherine de Roet vagyok, Philippa la Picardenak, 

a királyné öltöztetőnőjének húga. Még csak... 

nemrégen érkeztem az udvarba, hölgyeim - mondta 

Katherine idegesen, és próbálta magát a lehető 

legkisebbre összehúzni. 

- Á - szólalt meg Dame Pernelle olyan hangon, 

mint aki már mindent ért. - A guienne-i herold lánya, á, 

igen... az ember hall egyet-mást. - Magasra vonta 

szemöldökét, és lepillantott a díszemelvény felé, ahol a 

hercegnő ült faragott arany karosszékében. 

Katherine, aki pontosan kihallotta a „herold” 

szóból a lekicsinylő hangsúlyt, gyorsan hozzátette: 

- Atyámat lovaggá ütötték Brétignynél, hölgyem. 

Átmenjek a pad végére, hogy ne legyen olyan zsúfolt 

önöknek 

Előzékenységét méltatlankodó morgás fogadta, és 

a hölgyek továbbra is megvető pillantásokkal méregették. 

Milyen jogon gondolja ez a bakfis, hogy egy padra ülhet 

ilyen rangos dámákkal És még ha igaz is a pletyka, 

miszerint a herceg egyik lovagja házassági ajánlatot tett 

neki, a házasságkötés még nem történt meg, ezért a lányt 

a nővére mellé kellett volna ültetni, a királyi cselédség 

számára elkülönített helyre. 

102

- Betolakodó fruska - mondta Dame Pernelle a 

levegőbe -, fölkapaszkodik az uborkafára. - Éppen akkor 

vette észre, hogy a lány köpenyét szegélyező prém túltesz 

az ő öltözetének prémdíszítésén, miközben legalább 

annyira dühítette a lány elfordított arcélének hosszú, 

fehér nyakától apró állán keresztül húzódó kecses vonala. 

Katherine fülei átforrósodtak az ezüst hajháló 

alatt, és ajkába harapva egyenesen előremeredt. 

Hirtelen megmenekült, méghozzá olyan módon, 

ami a hölgyeket is elhallgattatta, bár neheztelésüket 

szemernyit sem csökkentette. A hercegnő, aki elfordult a 

székén, hogy átvegyen egy pohár bort egy apródtól, 

észrevette Katherine-t, rámosolygott, majd látva, 

mennyire kényelmetlenül feszeng, felemelte sápadt, 

felékszerezett kezét, és magához intette. 

Katherine, aki fülig pirult, mert a közelben álló 

padokon ülők mind felé fordultak, hálásan 

engedelmeskedett a hívásnak, végigaraszolt a temérdek 

térd mellett, és leszaladt a lépcsőn a páholy előtti, 

bársonnyal borított emelvényre. 

- Az első tornád, ugye, kedvesem - kérdezte 

Blanche szelíden. - Ülj ide, ahonnan jól látsz! - mutatott 

maga mellé, az emelvény sarkán fekvő egyik párnára. 

Katherine szíve majd elolvadt a forró hálától. A 

hercegnő káprázatos volt, akár a májusi napsütés, hiszen 

férje ízlésének megfelelően ékszer- és hermelindíszt 

öltött. Ezüsthálóval leszorított hajába gyöngyöket fontak, 

és aranyos-gyémántos diadémját viselte. Jázminillat áradt 

belőle, és Katherine rajongott érte. Valamikor régen, bár 

sokkal kisebb mértékben, de ugyanezt a rajongást érezte 

Gisela nővér, Sheppey legfiatalabb és legcsinosabb 

103

apácája iránt, de Gisela nővér túlságosan fegyelmezett és 

ájtatos volt ahhoz, hogysem viszonozta volna a kislány 

érzelmeit. Amióta Angliába jött, Katherine számára nem 

volt senki, akit szerethetett volna, kivéve persze a 

Szűzanya, Szent Sexburga és Szent Katalin szobrait. Ami 

a főnöknő szerint éppen elég volt. 

Blanche már megszokta, hogy csodálják, de a 

nagyvonalú hölgyek jellegzetes szívjóságával vonzódott 

a lányhoz. Ránézett a gyerekes kézen csillogó 

vadkanfejes eljegyzési gyűrűre, látta, hogy ajándéka 

ujjáról letépték a mandzsettát, és fejében máris 

összerakta, mi történhetett. Odahajolt a lányhoz. 

- Sok boldogságot, kedvesem - mondta, majd 

gyorsan elfordult tőle, kék szemével a küzdőtérre figyelt, 

ahol két trombitás herold menetelt ünnepélyesen egymás 

felé. Blanche, akinek apja, a híres Lancaster herceg volt a 

királyság első lovagja, sok tornát látott már, és nagyra 

értékelt minden ünnepélyes percet és ceremóniát. Feszült 

figyelemmel hallgatta a heroldokat, akik bejelentették 

John, Mowbray bárója és egy gascogne-i lovag, Sieur de 

Pavignac bevezető viadalát. 

Ezek a nevek semmit sem mondtak Katherinenek, 

így a heroldok szertartásos helycseréi és 

foglalatosságai között akadt egy kis ideje, hogy 

szétnézzen. 

Itt Windsorban hatalmas volt a küzdőtér, a 

százötven méter hosszú területet cölöpkerítéssel zárták 

körül, és mindkét oldalon állandó lépcsős tribünöket 

építettek a nézők számára. A királyi páholy, amelyet 

arany és vörös csíkos selyemtető fedett, pontosan a déli 

oldal kellős közepén állt, hogy a napsütés ne zavarja a 

104

királyi szemeket. Mivel a király ezen a napon jelen volt, 

a liliomos-leopárdos zászló ott lobogott a tető felett. 

A Lancaster-páholy közvetlen szomszédja volt a 

királyénak, így Katherine jól látta az uralkodót, aki 

nagyon jókedvűnek tűnt, nevetett, tréfálkozott, és igen 

gyakran ivott a rubinnal ékesített aranykupából, amelyet 

kíséretének egyik tagja adott át neki. 

Geoffrey Chaucert nem látta, mert, mint később 

megtudta, egyáltalán nem is tudott részt venni a tornán. 

William of Wykefeld, a király építésze szívtelen módon 

Londonba küldte a III. Henrik felújított kápolnájának 

nyugati ablakához szükséges drága festett üveglapokért, 

hogy időben be tudják fejezni a munkálatokat a másnapra 

tervezett ünnepi mise előtt. 

Alice Perrerst sem látta. A királyné székét a lánya, 

Isabel de Coucy hercegnő foglalta el a legmagasabb 

rangú lordok és ladyk koszorújában. 

A királyné komornáit az egyik szomszédos páholy 

leghátsó padjára zsúfolták össze, ahol Katherine észre 

sem vehette volna Philippát, de nővére felállt, és úgy 

integetett neki, hogy azzal pontosan kifejezte 

csodálkozását és helyeslését, amiért ott látja a húgát. 

Katherine figyelme hirtelen megint a küzdőtér 

felé fordult, mert felmordult a tömeg, megszólaltak a 

heroldok harsonái, egy fehér pálcát lengető udvarmester 

pedig így kiáltott: 

Isten és Szent György nevében, lépjetek elő a 

küzdelemhez! 

A fegyvernökök a küzdőtér mindkét végén lazára 

engedték a kantárt, és máris két csatamén viharzott 

egymás felé a téren. Patáik földcsomókat vertek fel, 

105

miközben lovasaik, akik lándzsáikkal az ellenfél pajzsát 

célozták, lehajtották sisakos fejüket, és mereven tartották 

magukat az ütközésre. 

A fa és az acél csattanása fülsiketítő volt, szikrák 

szálltak mindenfelé a páncélról, a tömeg helyeslően 

ordított, a kiáltozás azonban csakhamar csalódott morajjá 

csillapodott. Az ütközés pillanatában Mowbray báró lova 

túlságosan balra fordult, így a gascogne-i lovag lándzsája 

lecsúszott Mowbray pajzsáról, egyenesen a páncélingére, 

beleakadt a vállát védő lemezbe, kirepítette a nyeregből, 

csődörét pedig hátravetette. A báró tehetetlen 

páncélkölöncként terült el a földön. A gascogne-i lovag 

felemelte sisakrostélyát, és önelégülten vigyorgott a 

királyi páholy felé. 

- Szép volt! - kiáltott a király, és egy drágakővel 

díszített Szent György-medált dobott a győztesnek. - 

Nemeshez illő tett volt. 

A cölöpkerítés körül tömörülő parasztok, szolgák 

és jobbágyok azonban nem voltak ilyen lovagiasak. 

Kifütyülték az idegent, aki legyőzte angol bárójukat, és 

kifütyülték a legyőzött Mowbrayt is, aki, miután 

fegyvernökei talpra állították, dühösen elhagyta a 

küzdőteret. 

- Mowbraynek nem volt szerencséje. Nem 

legyőzőjének érdeme, hogy kiesett - mondta Lady 

Blanche kritikusan. - Az állat megijedt. - Kíséretének 

több tagja is köré gyűlt, hogy helyeseljen és megvitassa, 

hogyan lehet a legjobban irányítani a lovat. Katherine 

figyelt és tanult. Már korábban is csodálkozva kereste 

szemével a herceget, de most meghallotta, hogy a 

106

sátorban készülődik, mivel részt vesz az utolsó 

összecsapásban. 

- Könyörögtem neki, hogy ne tegye - mondta 

Blanche mosolyogva -, a király pedig majdnem meg is 

tiltotta, mert a hercegnek nem szabad megsebesülnie 

most, amikor a walesi hercegnek olyan nagy szüksége 

van rá, de az én uram senkire se hallgat. Nagyon szereti a 

fegyveres vitézkedést. 

- Veszélyes ez, kegyelmes asszonyom - kérdezte 

Katherine félénken. - Azt hittem, tompa lándzsát 

használnak. 

Blanche lenézett a lányra, és azt hitte, a jegyese 

miatt aggódik. 

- Hát persze - felelte -, manapság már tompát 

használnak, de a lovagi torna az igazi harcot imitálja, és 

szerintem mindig veszélyes, ha a férfiak összecsapnak. 

No nézd csak, ez meg mi... 

Ragyogóan kifényesített ezüstpáncélt és apró 

szarvasokkal hímzett kék selyemujjast viselő lovag 

ügetett a Lady Blanche páholya előtti korláthoz. 

Tornákon viselt fazéksisakját szarvasbika díszítette, s 

miközben meghajolt, felemelte sisakrostélyát, amely 

mögött így láthatóvá vált Roger de Cheyne vidám, mókás 

arca. 

- Isten áldja meg, kegyelmes hercegnő - szólt. - 

Zálogért könyörgök Damoiselle de Roethez, hogy 

szerencsét hozzon az ütközetben. 

Katherine mélyen elpirult. Tudomást sem vett 

Rogerről, amióta megtudta, hogy házas, és a férfi sem 

közeledett felé azóta. Mostani tettének indítéka legalább 

107

annyira a gonoszkodás volt, hogy Hugh Swynfordot 

ugrassa, mint a Katherine iránti csodálata. 

- Már van egy lovag, aki az ő színeit viseli, Sir 

Roger - válaszolta Blanche, amikor látta, hogy Katherine 

nem tudja, mit tegyen. 

- Tudom, asszonyom - mondta Roger derűsen -, 

én ennek ellenére kérek tőle valami emléket. 

Ez így teljesen helyénvaló volt. Blanche a tornák 

során régebben maga is dobott virágot, szalagot, vagy 

akár kendőt is az arra érdemes lovagoknak. 

- Tessék, gyermekem - mondta gyorsan 

Katherine-nek, miközben kihúzott egy szál íriszt a széke 

mellett álló csokorból -, állj fel, és add ezt oda neki! 

Katherine szaporán kalapáló szívvel 

engedelmeskedett a hercegnőnek, kecses ívben odadobta 

a kék virágot, Roger pedig ügyesen elkapta kesztyűs 

kezével. Megcsókolta az íriszt, beletűzte fazéksisakja 

egyik résébe, ahol az vidáman lengett a szarvasbika feje 

mellett. 

- Grand merci, ma toute belle damoiselle ∗ - 

mondta, megcsókolta saját kezét, majd leeresztette a 

hegyes rostélyt. Megsarkantyúzta paripáját, és könnyedén 

elvágtatott a többi versenylő lovag felé. 

A király helyeslően nézte végig ezt a bájos kis 

közjátékot. Elegánsan adták elő, megfelelő stílusban és 

szellemben. A legtöbb lovag nemtörődömmé vált 

ezekben az elfajult időkben, nem volt türelmük a 

rituálékhoz, és hanyagoltak minden udvariassági előírást. 

Épp ezek visszaállítása és Artúr király kerekasztala dicső 

 

Hálás köszönet, szép hölgyem. 

108

napjainak felidézése érdekében alapította húsz évvel 

korábban a király a Térdszalagrendet. Megkérdezte, ki 

volt a lovag, és főheroldja, akinek feladata éppen az volt, 

hogy minden címert felismerjen, azt válaszolta, hogy a 

fiatal Sieur de Cheyne, Lancaster hercegének egyik 

embere; a király további, a kiválasztott hölggyel 

kapcsolatos érdeklődésére azonban a herold már nem 

tudott válaszolni. 

Katherine összezavarodva ült, hevesen kívánta, 

bárcsak a vidám szemű és vonzó mosolyú, kedélyes 

Roger lenne az ő igazi lovagja, és meglepődve vette 

tudomásul, hogy még a hercegnő sem találta 

helytelennek egy házasember figyelmét. Mindez az 

udvari játékok része volt, és nem volt szabad túl 

komolyan venni. 

Hugh Swynford azonban túlságosan is komolyan 

vette. Dühös bizonytalansággal figyelte, amint Roger 

végiglovagol a pályán, s minthogy messziről nem látta, 

mi történik pontosan, a torlasznál megvárta Rogert. 

- Ki adta neked azt a virágot - bökött 

lándzsájával a bólogató íriszre. 

Roger felemelte rostélyát és rávigyorgott. 

- La petit de Roet, ∗ a Vénusz áldja meg! 

- Ő az én jegyesem. - Hugh szemei 

összeszűkültek, s a Katherine-től kapott zöld 

zászlócskára nézett, amely saját sisakjáról lógott le. 

- Nagyszerű, mon gar ∗ - mondta szívélyesen 

Roger. - Micsoda szépség, igazi jutalom! - Ajkaival 

 

A kis de Roet. 

∗ 

Fiacskám. 

109

finoman cuppantott egyet, majd továbblovagolt, a kék 

írisz pedig a ló ügetésének ütemére ringott fel-le. 

Hugh körbeforgatta csataménjét, és magához 

intette fegyvernökét. Ellis de Thoresby buzgón elébe 

tartotta a sisakot és a pajzsot. Izmos tizennyolc éves 

legény volt, makacsul hűséges az urához. Ellis a 

sherwoodi erdő közepén, Thoresby Hallban született, és 

Hugh-hoz hasonlóan nem szívelte a sok külföldi lovag 

által megjátszott finomkodó kecsességet. 

- Még ne - utasította el a sisakot és a pajzsot 

Hugh. - Hol a herceg 

- Ottan, amarra, uram - mutatott a távolba Ellis. - 

De ideje vóna felcsatóni a sisakot - tette hozzá 

nyugtalanul, mert az a húsz lovag, aki a nagy ütközetben 

ezen az oldalon fog harcolni, kezdett felsorakozni, és 

mindegyikük fegyvernöke a csataménjük kantárját 

tartotta. 

Hugh nem válaszolt; megsarkantyúzta a lovát, és 

elvágtatott a sátrak közé, míg meg nem találta a herceget, 

aki éppen egy búcsúkupa madeirabort ivott. Pompásan 

festett teljes királyi felszerelésében. Sisakja tetején 

szembenéző aranykoronás oroszlán ült, körülötte Blanche 

ezüst fátyolszövet kendője. Cizellált bronzpáncélja 

tükörfényesen ragyogott, karmazsinvörös és kék ujjasán 

pedig csak úgy csillogtak az aranyliliomok és leopárdok. 

Nagyszerű harci ménje, Palamon nyugtalanul viselkedett, 

ezért két fegyvernök kapaszkodott vörös bojtos 

kantárjába, amikor Hugh kiabálva odaért hozzá. 

- Herceg uram! 

John odadobta kupáját az egyik fegyvernöknek, és 

meglepetten nézett lovagjára. 

110

- Mi történt, Swynford Még nem állsz készen 

Kezdődik az ütközet. 

- Engedélyt kérek, hogy a másik oldalon 

harcolhassak, uram. 

- Micsoda! - kiáltotta John félig nevetve. Merően 

nézte a feldúlt, szögletes arcot, és a nagy sisakot 

kipárnázni hivatott barna szövettel körültekert homlokot. 

- Miféle ostobaság ez 

- A seregek összecsapásában - kiáltotta Hugh 

dühösen - Roger de Cheyne ellen kívánok vívni. 

A herceg egyszerre mulatott és dühöngött. A 

küzdőtér másik végén felsorakozó húsz riválist 

meglehetősen önkényesen választották ki. A bátyja, 

Lionel herceg vezette azt az oldalt, de voltak közöttük 

Lancaster lovagok éppúgy, mint franciák vagy skótok. A 

kiválasztás azonban már napokkal korábban megtörtént, 

és a hirtelen változtatás megszegte volna a lovagi torna 

szabályait. 

- Ha külön akartál vívni de Cheyne-nel, miért nem 

hívtad ki korábban - kérdezte John bosszúsan, miközben 

megpaskolta ágaskodó lovát. 

- Nem tudtam időben, uram, és a torna ma véget 

ér. - Hugh tekintete a herceg arcáról a saját sisakjára 

siklott. Ellis de Thoresby, aki ura után szaladt, karjába 

zárva tartotta. John követte pillantását, és meglátta a zöld 

mandzsettát. 

- Katherine de Roetről van szó - kérdezte 

felderülve. 

Hugh mogorván bólintott. 

- De Cheyne a tőle kapott virágot viseli. 

111

- Ó - mondta a herceg, és hirtelen dühvel arra 

gondolt, már megint az az átkozott lány. Kellemetlenkedő 

bajkeverő, biztos megbabonázta ezt a szerencsétlen 

lovagot. - Akkor menj csak! - szólt türelmetlenül, mert 

szabadulni akart az egész epizódtól. 

- Magyarázd el Lionel hercegnek, és küldesd át az 

egyik emberét a helyedre. De ne feledd - emelte fel a 

hangját komoran, amikor Hugh köszönetet dörmögött, 

majd megfordult -, ez itt nem á' l'outrance bajvívás! ∗ 

Lesz éppen elég valódi harc Kasztíliában. Ez itt ma 

lovagi küzdelem. 

Hugh összeszorította az ajkát. Válasz nélkül 

elvágtatott a pálya másik vége felé, megkerülte a 

küzdőteret és a tribünöket, míg Ellis felpattant saját 

lovára, és sietett utána, ahogy bírt. 

A páholyokban ülő nézők türelmetlenkedni 

kezdtek a késedelem miatt. Még Lady Blanche hosszú 

ujjai is nyugtalanul babráltak övének zafírcsatján; 

feszülten nézett le a pályára, szemei az aranyoroszlános 

sisakot keresték, közben ajkai férje védőszentjéhez, 

Keresztelő Szent Jánoshoz imádkoztak. 

Végre megszólaltak a harsonák, fehér botjukat 

forgatva megindultak az udvarmesterek, őket a heroldok 

és perszevantok ∗ követték. A tömeg elnémult, mohón 

hallgatta a bejelentést. A nagy torna következett, mindkét 

oldalon a húsz legbátrabb lovaggal, akik Szent György és 

a király tiszteletére harcolnak, jutalomként a győztes 

oldal minden lovagja egy-egy aranypénzt kap, továbbá az 

 

Életre-halálra menő küzdelem. 

∗ 

Alherold, a herold szolgája, kísérője. (A szerk.) 

112

arra legérdemesebbnek ítélt lovagé lesz a király egyik 

legjobb sólyma. 

Az ütközet lóháton kezdődik dárdatöréssel, majd 

gyalogosan is lehet folytatni. Egyetlen fegyverként a 

kardlap használható. A lándzsák végére tompításul 

acélsapkát húznak, a kardokat pedig nehéz ólomfólia 

teszi életlenné. Aki elveszti a sisakját, kezéből kihull a 

fegyvere, vagy bármelyik testrésze hozzáér a küzdőtér 

körüli cölöpkerítéshez, az kiesik. 

Az udvarmesterek befejezték a szabályok 

kihirdetését, a heroldok azt harsogták: Laissez al-le-e-r ∗ 

majd amikor a pálya két végén felemelték a kapukat, 

eliramodtak a torlaszok mögötti biztonságba. 

Katherine ijedt kiáltást hallatott, amikor a 

negyven ló földrengésszerű morajjal végigviharzott a 

pályán a központi páholy irányába. A hosszú lándzsák 

csíkot húztak, mint a fénysugár, miközben sok lovag 

torkából vérfagyasztó kiáltás harsant. Összeütközésük 

megrázta a páholyokat, az acél csattanása, a széthasadó 

fa reccsenése és a paripák vad nyerítése félelmetes 

hangzavart keltett. 

- Ó, szentséges Szűz Máriám - suttogta Katherine, 

miközben összegörnyedt, s kezét ökölbe szorította. - Meg 

fogják ölni egymást! 

Néhány lovag azonnal leesett a lováról, még 

többnek lerepült a sisakja. A pályán pajzsok és törött 

lándzsák, páncélos alakok és lovak kusza összevisszasága 

tobzódott. Katherine képtelen volt bárkit felismerni, de 

 

Rajta! 

113

egy pillanattal később meghallotta a hercegnő csendes, 

büszke hangját. 

- Még nyeregben van, és a sisakja is sértetlen. 

Ekkor Katherine-nek sikerült kivennie egy magas, 

aranyoroszlános sisakdíszt viselő lovagot. A pajzsán lévő 

jelképekből tudta: a herceg az. Lándzsát tört fivérével, 

Lionellel, aki gigantikus hatást tett csillogó fekete 

páncéljában, amelyet általában bátyja, Edward viselt. 

A hercegek, miután fegyvernökeiktől gyorsan új 

lándzsákat vettek át, visszavonultak a pálya két végébe, 

hogy felkészüljenek az újabb menetre. Ezt a menetet 

gyorsan és illendően hajtották végre, és lándzsáik az 

összeütközés erejétől ismét darabokra törtek. Lionel 

lovának egyik ina azonban meghúzódott, és nyergének 

hevedere elszakadt. Hátravonult, hogy összeszedje 

magát, míg John a küzdőtér egyik oldalára húzódott és 

várt. 

- Ó, de szép volt! - kiáltotta Blanche. - 

Tisztességes küzdelem. - A pillanatnyi szünetben 

megkönnyebbülten sóhajtott, szeme végigpásztázta a 

pálya többi részét. Már lanyhult a küzdelem; néhány 

lovag leesett a lováról, elveszítette sisakját vagy kardját, 

így fegyvernökeiknek kellett kihúzniuk őket a 

küzdőtérről. Volt olyan gyalogos, aki a harcban a 

cölöpkerítésig hátrált, így kizárták. A versenyzők talán 

tucatnyian maradtak, de a zűrzavarban lehetetlen volt 

megállapítani, melyik oldal vezet. 

Blanche hirtelen Katherine vállára tette a kezét. 

- Nézd csak, gyermekem, a te két lovagod egymás 

ellen harcol! Látod Amott, a herceg közelében. 

114

Katherine akkor látta meg a két sisakot, egyiken 

az ő zöld mandzsettája, másikon a szarvasbika feje, bár 

az írisz, amelyet de Cheyne-nek adott, már rég leesett. A 

két férfi gyalogszerrel küzdött, mivel az első vad 

összecsapás során mindkettőjüket kiütötték a nyeregből. 

Karddal harcoltak, és úgy tűnt, de Cheyne centiméterről 

centiméterre hátrálni kényszerül az alacsonyabb, 

zömökebb alak dühös támadása elől. 

Az ütközet előtt a hercegnek volt ideje 

figyelmeztetni Rogert Hugh szándékáról, amin Roger jól 

mulatott. 

- Szóval dúl-fúl a kis kos Szent Valentinra, 

örömmel elégítem ki, uram! 

Most azonban már nem mulatott. Olyan harc 

kellős közepén találta magát, amelyet nem lehetett egy 

hölgy mosolyáért vívott lovagias versengésnek nevezni. 

A kardlap csapásai megdöbbentő erővel záporoztak 

sisakjára és páncélingére. Swynford úgy forgatta a 

kardját, mint ősei a csatabárdot. Roger látta a sisakrostély 

résén át kikandikáló szempár gyilkos izzását, és hallotta a 

dühös lihegést. 

Roger hárította az ütéseket, ahogy tudta, de vér 

ömlött a fülébe és az orrába; megbotlott és fél térdre 

esett, miközben az acél kétszeres erővel zuhogott a 

sisakjára és a vállára. Nagy nehezen talpra állt, 

kétségbeesett támadást indított, de ugyanabban a 

pillanatban fájdalmas nyilallást érzett a nyakán. Az 

ólomfólia lecsúszott Hugh kardjáról. 

Hugh, akit hajtott a vérszomjas düh, ezt nem vette 

észre, de nem látták meg az udvarmesterek sem, mert a 

115

többiek közelharcát figyelték. A herceg azonban látta, mi 

történik. 

Lionel még nem jelezte a harmadik menet 

kezdetét, és John nyugtalanul szemlélte Swynfordot és de 

Cheyne-t. Látta a fiatalabb lovag tántorgását, a sisak és a 

nyakvédő találkozásánál kilövellő karmazsinvörös vért, 

és látta a csupasz kardhegyet is. Ordítva vágtatott oda. 

- Állj meg, Swynford! 

De Hugh nem hallotta. Csak azt tudta, hogy 

üldözöttje végre meggyengült, és még erősebben sújtott 

le. 

John lándzsájának egyetlen csapásával 

megállíthatta volna Hugh-t, de az előírás szerint lovon 

ülő nem érinthetett gyalogost, ezért leugrott nyergéből, és 

kardot rántva futott hozzájuk; azután magasra emelte 

kardját, és lesújtott vele, hogy elválassza egymástól a két 

lovagot. Hugh egy pillanatig habozott, Roger pedig arcra 

borulva elterült a földön. Fegyvernöke odarohant az 

egyik perszevanttal, és a két férfi kicipelte az erőtlen 

testet a küzdőtérről. 

Hugh azonban vajmi keveset látott a rostély 

nyílásán keresztül, szemeit félig elvakította a belecsurgó 

izzadság. Mindössze annyit tudott, hogy a de Cheyne 

feletti győzelme pillanatában valami új harc kezdődött. 

Azonnal a herceg ellen fordult. 

A nézők, akik látták ezt a különleges ütközetet, 

megdöbbent morajt hallattak, és azt sugdosták: 

- Lancaster leszállt a lováról. Kivel harcol Mi 

történt 

Az egyik udvarmester odavágtatott, majd 

bizonytalanul megállt. A harc szabályai szerint bármely 

116

lovag párharcot folytathatott ellentétes oldal bármely 

lovagjával, de az utóbbi idők gyakorlatában ez nem 

fordult elő, és a két hercegi rangú vezért hallgatólagosan 

meghagyták egymás ellenfelének. 

Blanche viszont pontosan tudta, mi folyik. Felállt, 

és mozdulatlanul, mint egy kőszobor, tekintetét a 

küzdőtéren viaskodó alakokra szegezte. Katherine is 

tisztában volt a helyzettel. Visszafojtotta a lélegzetét, 

amíg a Roger és Hugh közötti harcot figyelte, de a 

látvány nem tűnt túl valóságosnak; sokkal inkább a 

pantomimjátékosok csihipuhijához hasonlított, és 

szívében helyet kapott az ősi női izgalom, hiszen a két 

lovag érte harcolt. 

Amikor azonban látta, hogy a herceg valahogyan 

átvette Roger helyét, elfogulatlansága hirtelen elszállt, 

helyét átvette a félelem. Hugh minden előretörésekor 

levegőért kapkodott, és megfeszült, mintha a saját testére 

kapta volna az ütéseket. Ajkai szünet nélkül mozogtak. 

- Engedd győzni, Szűzanyánk, segíts, hogy 

győzzön! - A hercegre értette. 

Mindössze három percig tartott az egész. Hugh 

őrült dühe nem enyhült, de nem volt egyenlő ellenfél 

John of Gaunt számára, akit hideg feje, karcsú, erős teste 

és a kisded kora óta tartó kiképzés az udvar legkiválóbb 

lovagjává tett. John hárította a rosszindulatú csapásokat, 

és kivárta, amíg Hugh felemelte jobb karját. Ekkor 

hatalmas csapást mért a kesztyűs kézre. Hugh kardja 

pörögve zuhant a földre. 

A herceg tanult megfontoltsággal engedte le saját 

kardját, a talajba döfte, miközben viharos taps rázta meg 

117

a páholyokat, a király pedig, kezeiből tölcsért formálva, 

odakiáltott: 

- Szép volt, Lancaster, szép volt, igazságos fiam! 

Hugh csak ekkor vette észre, hogy ki volt az 

ellenfele. Hátrébb lépett, és felemelte a sisakrostélyát. 

- Herceg uram, megtisztelt. 

John jeges tekintettel nézett rá. 

- Nem megtiszteltelek, hanem 

megszégyenítettelek. Nézd csak meg a kardodat! - 

Páncélba bújtatott lábával Hugh porban fekvő kardjának 

csupasz végére mutatott. - Tisztességtelen harcban 

megsebesítetted a fiatal de Cheyne-t. 

Hugh arca rózsaszínné vált az izzadságtól 

rászáradt piszok alatt. 

- Istenemre, uram, nem tudtam. Esküszöm. 

- Tűnj el a küzdőtérről! - felelte a herceg. - Majd 

később foglalkozunk veled. - Hugh megfordult, és lassan 

lebicegett a pályáról. 

John nem törődött többé Hugh-val, ismét felült a 

lovára, elvette fegyvernökétől a lándzsát, és behelyezte a 

tokjába, hogy felkészüljön a Lionellel való végső 

ütközetre. Látta, hogy ez a menet lesz a torna vége, mivel 

a küzdőteret mindössze két versenyző foglalta el, egy 

francia lovag és a saját embere, Sir Michael de la Pole. 

Odaintett az udvarmesternek. 

- Hogy ment Mi az állás - kérdezte. 

- Nagyon szoros, kegyelmes uram. Clarence 

hercege vezetett, amíg ön le nem győzte azt a lovagot. - 

Az udvarmester Hugh távolodó alakjára mutatott. - De 

most úgy tűnik, megint ő szerzett előnyt. - Mert 

miközben ők beszélgettek, a francia lovag ügyesen a 

118

cölöpkerítésig hátráltatta Sir Michaelt, mire az angol a 

megadás jeleként magasra emelte kardja markolatát. 

- Krisztus vérére, akkor hát meg kell próbálnunk 

egyenlíteni! - kiáltott a herceg, és lándzsáját jelzésként 

meglengette Lionel felé. 

Az addig nyugtalan tömeg elcsendesedett, és 

élvezettel szemlélte, amint a két Plantagenet utolsó 

rohamra indult egymás ellen. Itt nem volt vak, 

szabálytalan csatározás, csak elegáns fegyveres 

küzdelem, amelynek során a kifinomult technika minden 

apró mozzanata megfigyelhető volt. A sisakos fejek 

ünnepélyesen meghajoltak; egyszerre indultak a pálya két 

végén meghúzott vonaltól, amikor megszólalt a herold 

harsonája; lándzsáikat pontosan vízszintesen tartották, jól 

irányították fújtató lovaikat, amelyek mindig hajlamosak 

elkanyarodni; lándzsáikkal hatalmas csapást mértek az 

ellenfél pajzsára, majd Lancaster lándzsájával végső, 

oldalirányú döfést indított, amellyel ügyesen lelökte 

Lionel sisakját a fejéről, így az már csak a nyakvédőhöz 

erősített szalagokon függött. 

- Nagyszerű! Nagyszerű! - kiáltotta a fiaira 

büszke király. 

John és Lionel apja páholya elé lovagolt, 

meghajoltak előtte, miközben a heroldok ismét 

elfoglalták a pálya közepét, és kihirdették, hogy a Szent 

György tiszteletére rendezett lovagi torna döntetlennel 

végződött. A tömeg csalódottan zúgott. De, folytatták a 

heroldok, a díjakat sorshúzás alapján ki fogják osztani 

este a Térdszalagrend lakomáján, és a torna legméltóbb 

lovagjának különdíját is ott fogják átadni. 

119

- Lancaster! Lancaster! - kiáltotta számtalan hang, 

és John elpirult. - Lancaster a legérdemesebb lovag! 

Ez volt az első alkalom, amikor azt hallotta, a 

tömeg őt éljenezi, és meglepően kellemesnek találta. 

Apja, a király természetesen roppant népszerűségnek 

örvendett, és Edwardot, a walesi herceget is 

bálványozták. Írországon kívül még Lionel, a hatalmas 

szőke óriás is, aki most ott ült, és jóindulatúan vigyorgott 

fivérére, a nyilvánosság csodálatát élvezte. 

John azonban a harmadik fiú volt, Edward és 

Philippa utódai közül a legvisszahúzódóbb. Kivívta 

legbensőbb köre rajongását, de nem egykönnyen szerzett 

barátokat. Tudta, hogy a legtöbb ember, főként a köznép, 

dölyfösnek és ridegnek tartja. Soha nem érdekelte a 

véleményük, de most a bekiabálások hatására kellemes 

melegség töltötte el. 

Blanche páholya elé lovagolt, és mosolyogva 

nézett fel rá. 

- Nos, legkedvesebb úrnőm - kérdezte -, élvezted 

a tornát - Roppant kisfiúsnak tűnt a sisak alatt lelapult, 

aranyosvörös hajával, piszokcsíkokkal az arcán, 

miközben kék szeméből, amely kizárólag Blanche-t 

nézte, csak úgy sugárzott a boldogság. Nem látta 

Katherine-t az emelvényen, és észre se vette a felesége 

körül elhelyezkedő többi hölgyet, akik mind őt csodálták. 

- Lenyűgöző voltál, uram - mondta Blanche 

lágyan, feléje hajolva a mellvéd fölött. - Hallgasd, hogy 

kiabálnak neked! Hála legyen az áldott Szent Jánosnak, 

aki megóvott téged a sérüléstől. 

120

Ó, igen, gondolta Katherine lelkesen, miközben a 

herceget bámulta. Különös fájdalom nyilallt a szívébe, 

ezért gyorsan félrekapta fejét. 

Blanche észrevette Katherine fejmozdulatát. 

- A fiatal de Cheyne jól van - kérdezte közelebb 

hajolva a férjéhez, akinek fáradt lova ezúttal csendben 

álldogált a mellvéd mellett. - Nem értettem, mi történt, de 

Sir Hugh... 

- Veszedelmes bolond - vágott közbe John 

elsötétedő arccal. - Még számolok vele. Bár az egész 

annak a nyomorult lánynak a hibája. 

- Csitt, uram! - kiáltotta Blanche, gyorsan 

Katherine-re pillantva. - Nem kell azt a szegény 

gyermeket hibáztatni. 

John ekkor vette észre, hogy a lány ott ül lenn, a 

felesége széke mellett. Hosszú szempilláival keretezett 

szürke szeme a távolba nézett, el a küzdőtér fölött, a 

messzi tölgyes felé. Egyetlen gyors, dühös pillantással 

felmérte, mekkora változás ment végbe a lányon az új 

ruhának köszönhetően. Hosszú, hófehér nyaka fedetlen 

maradt, a szűk zöld bársony ruhaderék pedig kiemelte a 

két melle közötti bemélyedést. Látta arcán a gödröcskét, 

piros ajkainak érzéki vonalát, észrevette az apró fekete 

anyajegyet a halántékán, ahol a rózsaszín arc csillogó 

fehér, ártatlan homlokká halványodott. Látta a durva, 

kivörösödött kis kezeket, és a nagy berilliumgyűrűt a 

középső ujján. Érzéki volt, provokatív, olyan színekben 

pompázott, mint egy paraszt, és a férfi felháborítónak 

találta, hogy betolakodott ide, az ő hercegnéje mellé. 

121

- Téged nyilván hidegen hagy a lovagjaid sorsa, 

ma damoiselle de Roet - szólt maróan rosszalló 

hangnemben. 

A félelem újabb hulláma öntötte el Katherine-t. 

Nem a férfi hangjának nyersesége bántotta leginkább, 

hanem a saját lelkiismerete. Mert nem a jegyesére 

gondolt, és nem is arra a vonzó fiatalemberre, aki oly 

sokszor jutott eszébe a zárdában. Hirtelen a magány 

homályába merült, és képtelen volt belenézni a herceg 

gyengédséget sugárzó szemébe, amellyel bájos feleségét 

nézte. Vajon mi a baj velem - gondolta a lány, sajátos 

kecsességével odafordította a fejét, és halkan így szólt: 

- Nagyon is aggódom Sir Hugh-ért és Sir 

Rogerért, uram. Hogyan mutathatnám ki leginkább 

John elhallgatott. Ez a higgadtság szinte 

arisztokratikus származásra utalt annak ellenére, hogy a 

leány kisnemesi sorból született. És való igaz, nem 

rohanhatott le a felcser sátrához a sok vetkőző férfi közé, 

hogy kiderítse, milyen sorsra jutottak lovagjai. Odaintette 

egyik arra lézengő fegyvernökét, ám a fiatalember már 

rendelkezett a szükséges információval, mert éppen a 

pavilonoktól jött. Azt mondta, Roger de Cheyne, bár 

elájult a vérveszteségtől, fel fog épülni, a csillagok 

kedveznek neki. A király felcsere, John Bray ellátta az 

ifjú nyaki sebét. Sir Hugh Swynford sértetlen volt, 

leszámítva, hogy a csuklója kificamodott, és egy-két 

kézcsontja eltörött a herceg csapásának következtében. 

Visszautasította a sebész szolgálatait, és azonnal a sátrába 

ment. A többi versenyző között még nem esett végzetes 

sérülés, bár Sir Gerald de Ufslet úgy tűnt, elvesztette az 

eszét, és folyamatosan nyafogott. Elméje kétségtelenül 

122

megzavarodott az ütésektől, mert sisakján nagyon mély 

horpadás keletkezett. Sir Mauburni de Linieres egy egész 

kádnyi vért hányt, pedig John mester nem talált rajta 

sebet, és az egyik ügyetlen hainault-i lovagnak sikerült 

eltörnie mindkét lábát, amikor leesett a lováról. 

John és mindenki más, aki elég közel volt ahhoz, 

hogy hallja a fegyvernök beszámolóját, figyelmesen 

hallgatta, és jóváhagyólag bólintott. Sikeres lovagi torna 

kevés sebesülttel, és valószínűleg halálos áldozat nélkül. 

Legalábbis ami ezt a napot illeti. Mindenki tudta, hogy a 

sebek később lázat okoznak és üszkösödni kezdenek, 

aminek végkimenetele a sérült erejétől, az orvos 

szakértelmétől és attól függ, mennyire képes helyesen 

értelmezni a csillagok állását. 

- Isten veled, drága hölgyem - mondta John 

Blanche-nak. - A díszvacsorán találkozunk. 

Katherine-re és a hercegnő kíséretének többi 

tagjára ügyet sem vetve ügetésre fogta lovát a pavilonok 

felé. Valahogy meg kellett büntetnie Hugh-t a szabályok 

égbekiáltó áthágása miatt, de John dühének heve már 

elpárolgott. Szegény Swynfordot megbabonázták, és 

kétségtelenül nem tehetett a viselkedéséről. Emellett a 

heves vérmérsékletű és bosszúszomjas harcos 

felbecsülhetetlen értéket jelentett a háborúban, 

bármennyire helytelenül viselkedett is a tornán. 

És John legfőbb gondja a háború volt. A Kasztília 

elleni háború. Olyan lovagi hőstett, amely ezeket a kis 

tornákat halvány utánzatokká alacsonyította. 

Éppen aznap reggel négy lovag érkezett 

Windsorba Bordeaux-ból Edward herceg hivatalos 

leveleivel: Lord Delaware, Sir Neil Loring és a két de 

123

Pommiers. A királynak még nem volt ideje, hogy 

megeméssze a levelek tartalmát, John azonban már 

elolvasta őket. Bátyja szenvedélyes felhívása állt bennük: 

segítséget kért, hogy jóvátegyék a bűnt. Egész Angliának 

segítenie kell, az egész keresztény világnak segítenie 

kellene, hogy Péter királyt visszahelyezzék trónjára, és 

kiűzzék a gyűlöletes trónbitorló fattyút, Trastamare 

Henriket. Péter királyt és kisleányait megalázó 

menekülésre kényszerítették, úgyhogy kénytelenek 

voltak magukat Edward kegyeire bízni Bordeaux-ban, és 

szánalmas módon segítségért könyörögni az Anglia és 

Kasztília közötti szövetségre hivatkozva. Minden királyi 

szívet bátor válaszra és fegyverkezésre kell indítania a 

ténynek, hogy törvényes uralkodók ilyen kétségbeejtő 

helyzetbe kerülhetnek! Ez volt a herceg levelének 

lényege, és természetesen John szíve azonnal válaszolt is. 

Égett a vágytól, hogy háborúzhasson, mint a 

bátyjai. Katonai szereplése eleddig nem volt figyelemre 

méltó, és bár nem saját hibájából, mégis felizgatták az 

emlékek. 

Tizenöt évesen apjával Franciaországba ment, tele 

reményekkel, hogy ő is részt vehet egy, a crécyihez 

hasonló ütközetben, ahogyan Edward bátyja tette kilenc 

évvel korábban. Az ő francia hadjárata azonban tervek és 

ellentervek zűrzavarában rekedt meg. János francia király 

bevette magát Amiens falai mögé, és nem volt hajlandó 

harcolni; az egész óriási csalódással végződött. Edward 

király így is lovaggá ütötte Johnt, de hiányzott a 

diadalmas hőstett, amely megfűszerezte volna az 

ünnepséget, a király gondolatait pedig már egyébként is a 

skóciai ügyek foglalták le. 

124

Az angolok sietve tértek haza, felkészültek, hogy 

legyőzzék az arcátlan skótokat, akik, mint mindig, 

minden lehetőséget megragadtak, hogy elfoglalják 

Berwicket. John ismét örvendhetett. A skótok éppúgy 

megteszik, mint a franciák, hogy bizonyíthassa 

bátorságát és frissen szerzett lovagságát. Ám megint 

csalódnia kellett. A harcra felkészületlen Berwick 

azonnal megadta magát, a hírhedt skót király, Baliol 

kétezer fontért behódolt Edward királynak, az angolok 

pedig akadálytalanul bevonulhattak Edinburgh-ba. 

Útközben mindent kifosztottak és felégettek. 

Skócia megalázásának pillanataiban nem volt 

semmi, ami feltüzelhette volna egy fiatalember szívét, aki 

Artúr király korának legendáin nőtt fel, és azon 

igyekezett, hogy bizonyítsa, milyen tökéletes lovag. De 

Edinburgh-ban legalább futó pillantást vethetett a 

lovagiasság mibenlétére. Apja, a király, súlyosan meg 

akarta büntetni a skótokat, így azt tervezte, hogy felégeti 

Edinburgh-ot. A bájos Douglas grófnő azonban zokogva 

vetette magát a dühös hódító elé, és a város 

megkíméléséért esedezett. 

A király meghallgatta, felemelte a szipogó 

szépséget, és gáláns engedékenysége jeléül homlokon 

csókolta. Maga az ifjú John is azok között volt, akiket 

elküldtek, hogy visszatartsák az égő fáklyákkal felszerelt 

katonákat. Aznap fogalmazódott meg benne, hogy 

vonzza a megkímélt város, és meglepő csodálatot érzett a 

skótok iránt, akikről korábban azt gondolta, barbár 

szörnyetegek. 

Sajnálta, amikor el kellett hagynia Skóciát. 

Később, még ugyanabban az évben hatalmas 

125

csalódásként élte meg, amikor apja nem engedte, hogy 

visszatérjen Franciaországba, és csatlakozzon a walesi 

herceghez. Pedig már Szent Mihály napjára eljutott 

Londonba az óriási hír. A herceg és rendkívüli tábornoka, 

Sir John Chandos nemcsak briliáns győzelmet aratott 

Poitiers-nél, de még a francia királyt is fogságba ejtették! 

Az ifjú John együtt örvendezett egész Angliával. 

Részt vett a fiatal hódító és királyi zsákmánya 

hazatérésére rendezett győzelmi ünnepségeken és lovagi 

tornákon, de meg kellett küzdenie a benne lakozó 

irigységgel. Edward volt a nagyszerű hős, Edward volt a 

trónörökös, az udvar rajongott, az emberek meg 

egyenesen bolondultak érte, de mi marad a harmadik 

fiúnak, aki színtén kiváló katonai képességeket érez 

magában 

Lionelt mindez a legkevésbé sem érdekelte. Ő 

sportolni, bujálkodni és inni szeretett. Barátságosan 

igyekezett megfelelni minden szerepnek, amit ráosztott 

az apja, de azon túl semmilyen becsvágy nem hajtotta. 

Johnt viszont igen, és emiatt sok órát töltött keserűen. 

Lázadása teljes mértékben belső lázadás volt, és 

hamarosan elfojtotta erős személyes, az uralkodói család 

iránt érzett lojalitása. 1357 telén, amikor nem jutott neki 

dicsőség, tizenhét éves korának energiája fokozatosan 

más csatornákba áramlott. Érdeklődni kezdett a 

művészetek, a zene, az irodalom iránt; legszívesebben a 

régi idők romantikus és izgalmas történeteit olvasta. 

John a szerelem szenvedélyét is felfedezte 

magában. Belebolondult anyja egyik komornájába, Marie 

St. Hilaire-be, egy csinos és kellemes, húszas évei 

közepén járó nőbe, aki elvezette őt a nemi élvezet 

126

ösvényére. A viszony több mint egy évig tartott, amikor 

is a hölgy várandós lett. A királyné, aki komoly erkölcsi 

tartást várt el udvarhölgyeitől, felháborodott, de a fiára is 

dühös volt. A király, valamint bátyjai azonban 

szórakoztatónak találták az esetet. Apja derűsen jegyezte 

meg, hogy fia legalább igazi férfias Plantagenet, és ennek 

az eseménynek a hatására eszébe jutott, hogy ideje volna 

megfelelő feleséget találnia Johnnak. 

Marie-ról, aki minden nagyobb hűhó nélkül 

Londonban szülte meg gyermekét, megfelelően 

gondoskodtak. Kislánya született, és anyja Blanche-nak 

nevezte el a menyasszony tiszteletére, akit a király a 

gyermek apja számára választott. 

Addigra John már majdnem tizenkilenc éves volt, 

és meglehetős könnyedén túllépett Marie-n. Nem esett 

nehezére beleszeretni a gyönyörű Blanche of 

Lancasterbe. Először a lány apjának rózsakertjében látta 

őt a Savoy-palotában. Fehér köntösben, kibontott, 

ezüsthálós hajjal egy provence-i dallamot játszott lantján, 

és John számára ő volt egy személyben az összes Heléna, 

Ginevra és Meluzina, akikről olvasott. 

Házassága szerencsét és jókora részesedést hozott 

neki a hatalomból, amelyre vágyott, bár még huszonhat 

éves korára sem találta meg a lehetőséget, hogy egymaga 

kivívhassa a dicsőséget. 

Kasztília megtenné. A „Kasztília” szónak már a 

hangzása is katonai cintányérok csattanására 

emlékeztette, és ezt a csábító szót ismételgette magában, 

amíg a torna után a pavilonok felé lovagolt. Szíve 

gyorsabban kezdett verni, amint elképzelte, hogyan fog 

válaszolni bátyja hívására egy megtorló sereg élén, és 

127

hogyan fognak harcolni később az igazságért és a 

királyok Istentől kapott jogáért. 

Hatalmas birtokain mindenütt fegyverbe fogja 

szólítani embereit. Saját csatlósaiból akár egyetlen 

éjszaka leforgása alatt ki tud állítani egy hadsereget, és 

saját pénzéből is képes állni a hadjárat költségeit. Ennyit 

jelentett Lancaster hercegének lenni. 

John tűnődő szemei ragyogni kezdtek, és 

Palamont egyetlen csettintéssel gyorsabb iramra 

ösztökélte. 

Amint a pavilonok közelébe ért, egy gyermek 

ugrott ki az egyik sátor mögül, és piszkos kis kezével 

odaintegetett neki. 

- Dicső herceg - nyafogott -, alamizsnát, 

alamizsnát! Nincs mit ennünk. - Ferde vágású szemei 

mereven néztek fel rá összegubancolódott, piszkos fekete 

haján keresztül, tetvek másztak a mocskos rongyokon, 

amelyek alig takarták sovány kis testet. A paripa John 

térdeinek nyomására elléptetett a lánykától, és a herceg 

így szólt: 

- Lent a folyónál van étel mindenkinek. Kenyér, 

sör és ökörsült. - A lakomázó parasztok tömege felé 

mutatott. 

A kislány sunyi mosollyal rázta a fejét. 

- Nem merünk, nemes úr, törvényenkívüliek 

vagyunk. Az erdőben húzzuk meg magunkat. 

John vállat vont, és intett Piers Roosnak, fiatal 

fegyvernökének, aki a herceg több emberével együtt 

mögötte lovagolt. Piers kinyitotta a csípőjére erősített 

erszényt, és két ezüstpennyst dobott oda a kislánynak. Az 

128

a levegőben elkapta mindkettőt, és úgy eliramodott, mint 

egy vidra, hogy eltűnjön a bokrok között. 

- Gondolom, az erdő ma tele van szökevény 

bugrisokkal - jegyezte meg Piers a társainak nevetve. - 

Olyan közel jönnek a lakomához, amilyen közel csak 

mernek. Ami meg azt a csúf kislányt illeti, igazi elcserélt 

gyermek. 

John nem figyelt, az utolsó két szó azonban, 

amelyet Piers tiszta, fiatal hangján kiejtett, mégis 

megdöbbentő módon hatolt tudatába. Elcserélt gyermek. 

Mi volt ebben a két szóban, ami annyira felkavarta 

Szíve hirtelen elnehezült, a gyomrát pedig mintha 

félelem szorította volna össze. Mintha szürke szemek, 

szürke női szemek bámultak volna le rá az égből. 

Nyugtalan, távolba tekintő szemek, amilyenek a de Roet 

lányé. Nem - inkább mint Isolda Neumann szemei! 

Hátrafordult a nyergében, és nyersen odaszólt a 

mögötte haladó fiatalembereknek. 

- Menjetek mind a sátratokba, hagyjatok 

magamra! Ki akarok lovagolni az erdőbe. 

Piers Roos ijedten nézett rá; ritkán kívánta a 

magányt a herceg vagy bárki más, kivéve persze a 

remetéket, akik a magányban vezekeltek. Kutatóan 

vizslatta ura arcát, amely dühösen feszültnek tűnt, és 

elgondolkodott, vajon a lovagi torna okozhatott-e 

valamilyen ismeretlen sérülést. 

- Óhajtja a sisakját, uram - kérdezte bátortalanul, 

a herceg felé nyújtva azt. - Törvényenkívüliek vannak az 

erdőben, veszélyes lehet. 

- Ugyan már! - kiáltott John, Palamon horpaszába 

rúgva. - Miféle veszélyt jelenthetne számomra egy 

129

maroknyi szökött gazember - Megsarkantyúzta lovát, és 

elvágtatott a Windsor hatalmas erdejét szegélyező 

magyalbokrok és bodzafák között. 

Piers addig nézte a szőke fejet és a vörös-kék 

ujjast, amíg gazdája el nem tűnt, majd társaihoz fordult. 

- Palamon kifulladt és tajtékos a tornától - mondta 

rosszallóan. - Nem szokta elhanyagolni a lovát, 

akármilyen különös hangulat szállja is meg. - A többi 

fiatalember csak nevetett; abbéli örömükben, hogy 

teendőik véget értek, amint leszálltak a nyeregből, máris 

az apródokért kiáltottak, hogy hozzanak nekik bort. 

John nem gondolt a lovára, de engedte, hogy a 

fáradt állat csökkentse az iramot, és lassan haladt a foltos 

bükkfák között, miközben sok év után ismét rátörtek a 

fájdalmas emlékek, amelyekkel még felnőttként is 

lehetetlen volt nyugodt szívvel együtt élni. 

Isolda Neumann nyolc éven keresztül volt John 

dajkája attól a pillanattól kezdve, hogy megszületett a 

genti Szent Bavo-apátságban. Ő szoptatta, miközben 

saját csecsemője rövid időn belül meghalt. John csak 

nyugodt, szürke szemeire emlékezett tisztán, meg a 

hangja lágyságára, amint énekelt neki, és arra, hogy a 

világon mindenkinél jobban szerette az asszonyt. Szülei, 

a király és a királyné távoli istenségek voltak, akiket 

határtalanul tisztelt, de akik fontos dolgokkal voltak 

elfoglalva, így csak ritkán tartózkodtak otthon, és akkor 

is volt rajta kívül még nyolc gyermek, akik a figyelmüket 

követelték. Isoldát viszont egyedül a magáénak tudhatta. 

130

Isoldának, egy tiszteletre méltó flamand polgár 

csinos özvegyének volt még egy gyermeke, egy Johnnál 

négy évvel idősebb fiú. Ez a fiú, Pieter természetesen 

Isoldával tartott, amikor Philippa királyné egész 

háztartása visszaköltözött Flandriából Angliába. Pieter 

kacska lábbal született, de egyébként egészséges, és 

korához képest elég magas volt. Ravasz, pattanásos fiú 

volt, rosszindulatú és árulkodós, aki már a kezdetektől 

gonosz féltékenységet érzett a kis John, anyja nevelt 

gyermeke iránt. Talán Isolda nem is igyekezett elrejteni, 

hogy sokkal nagyobb szeretetet érez neveltje iránt, 

miközben saját fiát elhanyagolta, s túl hamar kizavarta az 

ágyából, hogy a palota marhaistállóiban aludjon az 

istállófiúkkal és a csavargókkal. 

Bármi volt is az ok, Pieter alattomos kis agyával, 

amely éppolyan kacskaforma volt, mint a lába, 

körmönfont bosszút eszelt ki. 

Itt, Windsorban történt, amikor a bűzös, halált 

hozó nyárban piros kereszteket festettek minden második 

londoni házra, és a pestist jelző harangok éjjel-nappal 

zúgtak; a hatalmas várfal mögött elszigetelten élő 

gyermekek azonban, úgy tűnt, biztonságban vannak, és 

gondtalan örömmel játszhattak együtt az udvarokon és a 

kertekben, amit a rémült felnőttek feszült ébersége óvott. 

John nem emlékezett, pontosan hogyan is kezdte 

üldözni őt Pieter, kivéve, hogy amikor vagy húsz gyerek 

játszott együtt, Pieter elkezdett gúnyos megjegyzéseket 

tenni John apró hibáira, és olyan szavakat sugdosott neki, 

amelyeket a gyermek nem egészen értett. Ha John 

ügyetlenül kezelte a neki dobott, felfújt bőrlabdát, vagy 

nem talált bele a jelébe, amikor a kis forgóbábun 

131

gyakorolták a lándzsavetést, Pieter odabicegett hozzá, és 

együttérzést színlelve egyenesen John fülébe súgta: nem 

meglepő az ügyetlensége, hiszen egy elcserélt gyerektől 

ennél több nem is várható. 

Mindez olyan hirtelen történt, hogy a nyolcéves 

fiút zavarba hozta, majd hamar el is vesztette a játék 

iránti érdeklődését. 

Pieter kivárta a megfelelő pillanatot, míg egy 

délutánon szinte magukra maradtak, csak John hatéves 

öccse, Edmund, és négyéves húga, Mary volt velük. 

Fülledt augusztusi nap volt, a királyi gyermekek három 

dajkája a normann kapu alatti árnyékban pletykált, míg a 

gyerekek a Kerek-torony tövében játszottak a kertben. 

Pieter, aki sántasága miatt különleges kiváltságokat 

élvezett, a gyerekek körül lebzselt, és Johnt figyelte. 

Mary azzal szórakoztatta magát, hogy 

bazsarózsaszirmokat úsztatott az apró medencében, 

Johnnal azonban ott volt új vadászsólyma, amelyre 

rendkívül büszke volt, és Edmundnak hencegett vele. 

Hófehér északi madár volt, a királyi sólyomházban kelt 

ki, és már jól betanította a király solymásza, úgyhogy 

csuklyával a fején nyugodtan és csendben ült John 

hímzett kesztyűjén. Amikor néha felrepült a levegőbe, 

amennyire John kesztyűjéhez erősített zsinege engedte, 

ikercsengettyűi lágyan csilingeltek, majd hívásra 

visszatért gazdájához. 

- Ó, drága, nemes Ela! - kiáltott John, és 

megcirógatta a madár nyakát egy fűszállal. - Néhány év 

múlva, Edmund, apa talán neked is ad majd egy ilyen 

madarat a védőszented ünnepnapjára - tette hozzá kissé 

hencegve csodálattal bámuló öccse előtt. 

132

Pieter hirtelen egy jókora kavicsot vágott a 

sólyomhoz, amely erre felrepült és vadul verdesni 

kezdett, hatalmas fehér szárnyaival a levegőben 

csapdosva. 

John dühösen fordult tejtestvére ellen. 

- Mi ütött beléd, hogy ilyet csinálsz, te bugris 

Megijesztetted! 

Pieter vállat vont. 

- Hagy én fogjam! - kérte mély, flamand hangján, 

lerúgta puha bőrcipőjét, bal kezét beledugta, hogy a 

sólyomnak megfelelő leszállóhelye legyen; alattomosan 

nézett Johnra, és kinyújtotta a kezét. - Addsza, elbírok én 

vele! 

Johnnak leesett az álla, és dühét csodálkozás 

váltotta fel. 

- Nem, Pieter, tudod, hogy nem nyúlhatsz hozzá - 

felelte teljes komolysággal és egy cseppnyi szánalommal. 

- Ez egy királyi vadászsólyom. Szerezz magadnak egy 

karvalyt! 

A keskeny, patkányszerű arc felcsillant, mert 

végre eljött az alkalom. Pieter pontosan olyan jól ismerte 

a solymászat kőbe vésett szabályait, mint a herceg, vagy 

bárki más Angliában: más rangbelieknek a kisebb 

termetű sólymokat jelölték ki. A kis sólymok a nemes 

hölgyeknek jártak, a vándorsólymok a grófoknak, de 

vadászsólymot csak olyanok érinthettek vagy 

birtokolhattak, akiknek királyi vér folyt az ereikben. 

Arcát egészen közel tolta Johnhoz, és olyan halkan 

beszélt, hogy anyja vagy a többi dajka meg ne hallhassa. 

- Nekem pont annyi a jussom rá, mint teneked, te 

elcserélt gyerek! 

133

John elrántotta fejét a gyűlölködő arctól. A 

sólyom ettől megint csapkodni kezdett a szárnyaival, a 

fiú pedig érezte, hogy a szíve lassú, erős dübörgésbe 

kezd. 

- Ezt meg hogy érted - kérdezte kellő 

állhatatossággal. 

- Há csak úgy, hogy te nem a király fia vagy, meg 

a királynéjé se. Senki se vagy, csak egy flamand 

mészáros kölke. A királyné csent be az ágyába, mer 

meghótt a gyerek, akit szült, oszt nem mert rólla szólni a 

királynak. 

John szeme előtt a derűs augusztusi nap előbb 

elhomályosult, majd elfeketedett, miközben Pieter hangja 

testetlenül kavargott a fejében, és a sziszegő szavak 

elvesztették jelentésüket. Gyomra elnehezült, mint 

olyankor, ha túl sok pöszmétés süteményt evett, mégis 

mereven állt, Pietert bámulta, kinyújtott karján pedig még 

mindig gondosan tartotta a sólymot. 

- Hazudsz - mondta végül, és nem tudta 

visszafogni hangja remegését. Összeszorította ajkait. 

Edmund, aki leguggolt a medencénél, hogy lefröcskölje 

Maryt, felpillantott, mert valami különöset hallott bátyja 

hangjából, de miután látta, hogy semmi nem történt, ami 

érdekes lehet a számára, egy marék vizet loccsantott 

Mary lábára. 

Pieter megrázta a fejét, de hátralépett, mert kicsit 

megijedt attól, amit mondott, no meg a másik fiú sápadt 

arcától. 

- Senki se vagy, csak egy flamand mészáros 

kölke. Elcseréltek - ismételte már kissé erőtlenebbül, és 

maga is csaknem elhitte. Megfeledkezett róla, hogy az 

134

ötletet először egy vándorénekes versében hallotta 

pünkösdkor. 

- Ezt a mesét elmondom anyámnak..., anyámnak, 

a királynénak - mondta John magasra emelt fejjel -, és 

Isoldának. 

- Ne! - vágta rá Pieter gyorsan. - Nincs értelme. 

Sose vallanák be, mer félnek a királytól. 

John egy pillanatig mozdulatlanul állt, majd éles 

kiáltás szakadt ki belőle, egyszersmind a könnyek is 

patakokban törtek elő a szeméből, előreugrott, és jobb 

öklével teljes erejéből ütött. 

A másik fiú négy évvel idősebb és egy fejjel 

magasabb volt nála, de sántasága és a váratlan rajtaütés 

miatt hanyatt esett a dombocska lejtőjén, John pedig 

rávetette magát. Egy éles követ talált a keze ügyében, 

amellyel lecsapott, és mély sebet ejtett Pieter nyakán. 

Pieter akkorát ordított, hogy a dajkák és a Kerek-torony 

őrei futva érkeztek hozzájuk. Kimentették Pietert, és 

elállították a vérzést. 

John csak ezután került pácba; apja, a király 

keményen megszidta két lovagiassági szabály durva 

megszegéséért. Egyrészt mivel megütött valakit, akit 

Isten nyomoréknak teremtett, de különösen mivel 

duhajságával kárt tett a királyi vadászsólyomban, amely 

eltörte egyik karmát, amikor menekülni próbált a zaj elől. 

Egy olyan sólyom, mint Ela, száz márkát is megér, és 

Edward király büntetésként elkobozta a fiától. 

Johnnak alig hiányzott a sólyom, amely addig a 

legnagyobb élvezetet jelentette számára, mert a méreg, 

amelyet Pieter belecsepegtetett, lassan egész lelkét 

átjárta. Attól kezdve nem játszott a többi gyerekkel, 

135

magába zárkózott, csendessé és komorrá vált. Az étel 

sem érdekelte. Isolda azonnal észrevette a változást, és 

félni kezdett, mert már előfordultak pestises esetek 

közvetlenül a várfalak mellett is. Kígyóbalzsammal 

gyógyítgatta, békakövet kötött a nyakába a Szent Jánosmedál 

mellé, disznóhúgyban mosdatta, pestis elleni 

amulettet akasztott az ágya fölé, amelyre azt írták, 

„Abrakadabra”, és izgatottan faggatta. A fiú azonban 

elfordult tőle, és nem árulta el, mi kínozza. Anyját sem 

kérdezte, aki éppen újabb fiút szült, a kis Williamet. 

John, Lancaster hercege céltalanul lovagolt az 

erdei félhomályban, gyermekkori emlékeire gondolt, és 

ismét rátört a tizennyolc évvel korábbi nyár agóniája. 

Teljesen bizonytalanná vált minden, amit addig tudott, 

többé nem lehetett biztos benne, hogy büszke 

Plantagenet, nem merte állítani magáról, mint ahogy 

szeretetet sem követelhetett többé a családtól, amelyről 

addig azt hitte, az övé. Lehet, hogy valóban alacsony 

származású, egy mészáros fia, elcserélt gyermek Talán 

akkor sem egészen hitte el a fiú történetét, de maga a 

kétség is éppen elég volt. Pieter még aznap este eltűnt, 

amikor John leütötte őt. Ellopta anyja erszényét és a 

csecsebecséket, amelyeket a királyné adott Isoldának, 

kiosont a várkapun, és nyoma veszett. Isolda sem 

gyászolta; pontosan tudta, milyen, testben és lélekben 

egyaránt nyomorék. Hamarosan azt is kitalálta, hogy a 

kis hercegben végbement változásnak valami köze van a 

fiához. 

A legrosszabb még azután következett, mert 

Isolda kapta meg a pestist, ráadásul azért, mert John 

miatti aggodalma beűzte őt Windsor városába, hogy 

136

megkeressen egy híres felcsernét, akiről az a hír járta, 

hogy képes kigyógyítani a titokzatos levertségből és 

rossz kedélyállapotból. Titkos bájitallal tért vissza, 

rávette Johnt, hogy megigya, és ahhoz is ragaszkodott, 

hogy aznap éjjel az ő ágyában aludjon, mert az asszony 

figyelni akarta a hatást. A fiú alvás közbeni 

mormogásából és zaklatott kiáltásaiból kezdte megérteni, 

mi történt. Szorosan magához ölelte, aranyhaját 

csókolgatta, és hízelgő kérdéseket tett fel neki, míg végül 

a fiú pityeregni kezdett, és félálomban mindent elmesélt 

arról, amit Pieter mondott neki. 

Ekkor Isolda kiugrott az ágyból, Johnt erős 

karjaiba vette, kicipelte a teremből, ahol a többiek 

aludtak, le a kőlépcsőn, majd több folyosón keresztül 

bevitte a magánkápolnába. A kápolnában hűvös volt és 

sötét, csak Szent György és Szűz Mária képe előtt égtek 

fogadalmi mécsesek az oltárrekesztőn. 

- Nézd, kicsi uram - suttogta Isolda -, látod, hol 

vagy 

A fiú ámulva bólintott. 

- Akkor figyelj, és soha ne felejtsd el, amit 

mondok! Pieter nagyon ostoba módon hazudott. 

Esküszöm. A Szentséges Szűz Mária, Szent György és 

Krisztus áldott teste a tanúm. Te a király fia vagy, a 

királyné szült nyolc évvel ezelőtt, márciusban, 

Gyümölcsoltó Boldogasszony napján, és én magam 

vettelek a karomba, amint kijöttél anyád méhéből. 

John áhítattal nézett fel az asszony szürke 

szemébe. Értette, amit mondott, de a hely rendkívülisége 

és a sietség minden mást legyőzött. 

137

- Pieter csak bántani akart téged - mondta, és 

kezét a fiú fejére helyezte. - Az elkövetkező években 

lehet, hogy sokan akarnak majd bántani téged 

irigységből, és hazugságokat mondanak majd, sok 

hazugságot. Sokkal erősebbnek kell lenned náluk, édes 

kicsi uram, de irgalmasnak is kell lenned, mert erős vagy. 

Nem felejted el És megfogadod 

A fiú ünnepélyesen bólintott. Az asszony sápadt 

arca vibrálni látszott a félhomályban, féltő szeretettel 

nézett le rá. A fiú felnyújtotta karját, ahogyan kicsi 

korában tette, az asszony pedig letérdelt a kipárnázott 

oltárlépcsőre, és magához ölelte. 

- De te mindig velem leszel - súgta a fiú 

magabiztosan. - Nem engeded, hogy bántsanak, ugye 

- Úgy lesz! - kiáltotta az asszony. - Úgy lesz! 

Sohasem hagylak el. 

Hogy milyen sokáig térdeltek ott az oltár korlátja 

mellett, nem tudta, de akkor látta utoljára Isoldát. 

Az asszony visszatette őt a saját ágyába, a fivérei 

mellé, és másnap a fiú hiába kereste, azt mondták neki, 

hogy megbetegedett. Nem tudták eltitkolni előle, amikor 

három nappal később meghalt. Még a legkisebb gyerekek 

is tudták, hogy pestis ütött ki a várban; Isoldán kívül 

meghalt két lovag és öt fegyvernök, valamint sok kukta 

és szolgálólány. Az égő holttestek bűze ott terjengett a 

várban, a világ pedig másból sem állt, mint a templomi 

harangok zúgásából, csengettyűk csilingeléséből és 

bádoglemezek csattogó zajából, amellyel el akarták 

oszlatni a sűrű, halálos levegőt. 

A királyi család túlélte a járványt, csak Joan 

hercegnő halt bele a pestisbe Bordeaux-ban, Kasztília 

138

trónörökösével kötött házasságának éjszakáján. A 

pestissel kapcsolatos különös hisztéria mégis annyira 

átjárta Windsort, hogy John alig értette, mi történt 

Isoldával, aki azt ígérte, sohasem hagyja el, és a 

kápolnában vele eltöltött óra sem nyugtatta meg. Két 

ilyen megrázkódtatás túl sok volt a gyermek számára. 

Még éveken keresztül rémálmok gyötörték, amelyekben 

félelem és veszteség, no meg az igazságtalanság feletti 

felháborodás érzése tört rá. Ezekben az álmokban Isolda 

elárulta őt azzal, hogy meghalt, amikor neki oly nagy 

szüksége lett volna rá. A sötétben látta az asszony 

unszoló szemeit, amelyek őt bámulták egészen addig, 

amíg nem szólt hozzájuk. Akkor becsukódtak előtte, és 

eltűntek egy koponya fekete szemgödreiben. 

Palamon megbotlott, mire a herceg megrántotta a 

drágakövekkel ékesített gyeplőt, és bosszúsan kiáltott fel, 

bár nem a lóra, hanem saját magára volt dühös. Mit 

kószál ő itt az erdőben, amikor várnak rá Windsorban a 

Térdszalagrend lakomáján Miért tette tönkre a lovagi 

tornán hallott éljenzés és a kasztíliai tervek okozta 

jókedvét az, hogy Piers véletlenül elejtett szava 

felébresztette benne gyermekkori félelmeinek emlékét 

Minden a miatt a de Roet lány miatt van, gondolta 

haragosan, de már nem zavarta össze annyira ez az 

ösztönös harag, mert legalább részben rájött az okára. 

Nem a lány hibája, hogy szürke szemei ugyanolyanok, 

mint amilyenekhez keserűen fájdalmas emlék fűzi. És 

kétségtelenül az sem a lány hibája, hogy zavarba ejtő 

139

szépséggel van megáldva. Mindennek ellenére még 

mindig idegenkedett tőle. 

Annak a bugris Swynfordnak viszont kedvére 

való, gondolta; ezzel megfordította lovát, és kilovagolt az 

erdőből. 

5. 

Katherine és Hugh esküvőjét Londonba tervezték, 

és mielőbb meg akarták tartani. Hugh azt mondta, hogy 

mivel egyik oldalon sincs család, akikkel tanácskozni 

kellene, nincs olyan vagyon vagy hozomány, amelyet elő 

kellene készíteni, nincs miért várni. Már csak azért sem, 

mert harcolni úgysem tud, amíg törött keze össze nem 

forr, és még el akart látogatni lincolnshire-i birtokára, 

mielőtt Bordeaux-ba indul a herceg seregével. Vagyis épp 

ez volt a legalkalmasabb időszak a nászútra. 

Ezek a gyakorlatias érvek senkit sem tévesztettek 

meg. Az apródoktól egészen Katherine-ig mindenki látta, 

micsoda féltékenység szállta meg, és mennyire lázasan 

igyekezett eltávolítani a lányt mindenki szeme elől. 

Katherine minden további ellenállás nélkül 

elfogadta sorsa fenyegető közelségét. Alig jutott ideje, 

hogy felfogja, mi vár rá, mert Windsorban töltött utolsó 

napjait az indulás körüli sürgés-forgás töltötte ki. A király 

és kísérete nyomban elindult Westminster felé, ahol 

május negyedikére volt kitűzve a parlament ülésnapja, a 

140

királyné pedig úgy döntött, visszatér Woodstockba, ahol 

egészségesebb a levegő. 

Katherine nem látta többé sem Lancaster 

hercegét, sem hercegnőjét. Hatalmas háztartásuk még a 

királyé előtt elindult a Savoy-palota felé, és Blanche-nak 

Katherine-en kívül is éppen elég gondja volt. A Savoyban 

a Lancasterek királyi pompában éltek, hatszáz fős udvart 

tartottak bárókkal, lovagokkal, fegyvernökökkel és 

szolgákkal, ráadásul a herceg fegyverbe hívása 

következtében a hűbéresek is gyülekezni kezdtek Anglia 

minden részéről. 

Hugh a kis dán Szent Kelemen-templomban 

kívánta megtartani az esküvőt a Savoy közelében, ahol a 

pap lincolnshire-i születésű volt. Katherine-t 

természetesen senki nem kérdezte arról, hogy mit 

szeretne. Hugh néhány nappal korábban ment Londonba, 

hogy megtegye az előkészületeket. Ellis de Thoresbyt 

hagyta hátra Katherine felügyeletére, és hogy Philippával 

együtt Londonba kísérje. 

A királyné valamivel jobban érezte magát. 

Amikor Philippa engedélyt kért a távozásra, hogy 

elkísérhesse húgát, és jelen lehessen az esküvőjén, a 

királyné, miután megadta az engedélyt, végre-valahára 

látni kívánta Katherine-t. Így Windsorban töltött utolsó 

napján Philippa elvezette húgát a királyné lakosztályába. 

A beszélgetésből Katherine azt szűrte le, hogy a 

királyné körül a szomorúság és a szenvedés légköre 

uralkodik. Szobáját lesötétítették, nagy volt a csend. Az 

orvos és a két legkedvesebb udvarhölgye a tűz mellett 

álldogált, a királyné titkára pedig, egy Froissart nevű, 

papi ornátust viselő hainault-i fiatalember, magas 

141

asztalnál ült, és egyetlen gyertya lángjánál pergamenre 

irkált. 

A királyné hatalmas, baldachinos ágyban feküdt, 

amelyre jelképével, a strucctoll motívumával tarkázott 

aranybrokátot függesztettek. Az ágytakaró, amelybe 

belehímezték a királyné jelmondatát: Ich wrude muche ∗ , 

kék bársonyból készült. Egész életében rengeteget 

fáradozott, hiszen tizenkét gyermeket hozott a világra, 

akik közül kilencet, akik túlélték a csecsemőkort, fel is 

nevelt. A királyért és fogadott hazája jólétéért 

munkálkodott, amíg csak bírt, de ekkor már csak 

kínlódott felpuffadt, fájó testének börtönében. 

Katherine letérdelt, hogy megcsókolja a feléje 

nyújtott kezet. A királyné ujjai puffadtak és fehérek 

voltak, mint a borjúkolbász, és a lány alig bírta 

visszafojtani irtózását. Tekintetét az ágytakaró alatt fekvő 

óriási alakra emelte, látta a felpüffedt arcot és a szinte 

teljesen kivehetetlen arcvonásokat. A beesett barna 

szemek azonban kedvesen néztek a lányra, míg zihálva, 

francia torokhangon szólt hozzá. 

- Nos, la petite Katrine de Roet, ∗ máris találtál 

férjet magadnak! Egy bátor lovagot! A papád, Isten 

irgalmazzon neki, nagyon büszke lenne rád. 

- Igen, fenség - suttogta Katherine, és még többet 

is mondott volna, de a királyné nyűgösen intett 

orvosának. 

- Maítre Jacques, ∗ még semmit nem enyhült. - A 

királyné a hasára mutatott, ahová az orvos piócákat és 

 

Sokat dolgozom/fáradozom. 

∗ Kis Katrine de Roet 

∗∗ 

Jacques mester 

142

üreges belsejű tűket helyezett, hogy levezesse a vízkórtól 

felhalmozódott vizet. 

- Hatni fog, fenség, idővel hatni fog - felelte az 

orvos komolyan, és a királyné orra alá tartott egy 

nyugtató hatású, saláta, mák és beléndek levével átitatott 

gyapjúcsomót. A királyné belélegezte az illatot, sóhajtott, 

majd lehunyta szemét. Megfeledkezett Katherine-ről, a 

lány pedig a nővérére nézett. Tekintetével azt kérdezte, 

menjenek-e, de Philippa a fejét rázta. Tudta, hogy a 

királynénak mostanában gyakran elkalandoznak a 

gondolatai, és amennyire rajta múlt, nem akarta, hogy 

Katherine nászajándék nélkül hagyja el Windsort. 

A nővérek visszahúzódtak a tűz mellé, ahol 

Mathilda Fisher és Elizabeth Pershore apró unikornisokat 

hímezett egy hosszú, rózsaszín bársonydarabra. A 

szobára teljes csend borult, csak a tűz pattogása és a 

királyné nehéz légzése hallatszott. Aztán a királyné 

hirtelen zihálva felkiáltott: 

- Froissart! 

A fiatalember ledobta lúdtollat, és az ágy mellé 

ugrott. 

- Olvasd el nekem megint a „Calais”-t! - kérte a 

királyné halkan. 

Froissart visszament az asztalhoz, átlapozta 

feljegyzéseit, és megtalálta azt a részt, amelyet a királyné 

kért. Odaállt az ágy mellé, és a tizenkilenc évvel korábbi 

diadalokról olvasott, amikor Edward király 

megostromolta, majd megszállta Calais-t, ezt a szerfelett 

értékes kaput, amely megerősítette Edwardnak a francia 

trón iránti igényét. Froissart harsány, fiatal hangja 

rajongástól zengett, amelyet a harci tettek izgalma 

143

ébresztett benne annak ellenére, hogy a királyné hetek óta 

mindennap ezt olvastatta vele. 

A királyné hallgatott, eltorzult arca 

megnyugodott. Újraélte azokat az időket, amikor még 

fiatal volt, és szerette a király; és azt a szívbe markoló 

pillanatot, amikor megmentette Calais hat polgárának 

életét férje bosszújától. 

Ezen a ponton félbeszakította Froissart-t, ahogy 

mindig, és fél könyékre emelkedett. 

- Igen, igen - mondta, és egyre gyorsabban 

kapkodta a levegőt, ahogy a jelenet ismét megelevenedett 

előtte. - Sir Walter Manny megpróbált közbenjárni, az én 

fiatal Edward fiam szintén kérte, szegény túszok zokogva 

ordítoztak, de az én uram mégse hallgatott senkire. Ma is 

magam előtt látom. Arca fekete volt, mint a vas, amikor 

intett a hóhérnak, a kegyetlen pedig pallosát emelve 

rontott előre. De én megakadályoztam a gonosztettet. 

Térdre rogytam, és az életükért könyörögtem. Az én jó 

uram pedig hallgatott rám. Hallgatott rám. Akkor még. 

- Csodálatos volt, felség. Nagyon könyörületes 

cselekedet - mondta a fiatal krónikaíró megnyugtató 

hangon. - Isten nem felejti el, és ön... 

A királyné visszasüppedt a párnái közé. 

- Á, akkoriban még erős voltam - mondta sokkal 

halkabban. - Borzalmas viharban átkeltem a Csatornán, a 

harc és a megadás idején mindvégig a király mellett 

maradtam, pedig akkor is várandós voltam. Williammel, 

igen, az én kis Williamemmel. 

Nagyot sóhajtott. Dagadt ujjai az arany 

rózsafüzért tapogatták ügyetlenül, amelyet odatűztek az 

ágytakaróhoz. 

144

- Nem Lady Margaret volt, fenség, ahogyan 

korábban mondta - vetette ellen Froissart. 

- Nem, nem - felelte a királyné ingerülten. - 

Biztos, hogy William volt. Itt, ebben az ágyban született 

a következő nyáron, a Fekete Halál évében, de nem élte 

meg az első húsvétot. Különben is, mit számít, melyikük 

volt Margaret is halott, a Boldogságos Szűzanya 

ringassa kicsi lelküket! Halottak. Halottak. Halottak. A 

gyerekeim fele halott. 

A tűznél ülő nők összenéztek, és Katherine 

csodálkozó szánalmat érzett a királyné szemeiből előtörő 

erőtlen, lassú könnycseppek láttán, amelyek ott csillogtak 

az arcán. Még most is ennyire számít neki, amikor olyan 

sokuk van életben Öt fiú és egy lány, pedig a királyné 

már idős, elmúlt ötvenéves. Milyen különös, hogy emiatt 

sír. 

- Ó, igen - folytatta egy perccel később a ziháló 

hang az ágyon. - Akkoriban hallgatott rám a király, és 

később megköszönte nekem. Ó, mondd csak... - 

Froissart-ra nézett. - És ő... 

a királyné habozott, zavaros tekintete a tűz mellett 

várakozó hölgyek felé fordult. - Nem, te szánalomból 

nem mondanád meg, de Philippa la Picarde... Ott vagy 

- Igen, fenség - mormolta Philippa, és az ágyhoz 

sietett. 

- Mondd meg az igazat, Pica! A te nyelved éles, és 

a szíved őszinte. Ő is elment vasárnap a királlyal 

Westminsterbe 

A szobában senkinek nem volt semmi kétsége 

afelől, kire értette. Froissart lesütötte a szemét és 

145

elfordult. Philippa határozott arcát forróság öntötte el, és 

nagyon halkan válaszolt. 

- Igen, fenség, elment. 

A királyné lassan bólintott. 

- Tudtam. Ne! - szólt az orvoshoz, aki föléje 

hajolt az erősítőszerrel. - Hagyj békén! Nem gondolod, 

hogy ennél sokkal rosszabb dolgokat is kiálltam már 

Nem az a baj, hogy megosztja vele az ágyát. Mit 

számítana az most nekem Az a baj, hogy az a lány 

semmi gyengédséggel nincs iránta, hogy nincs szíve. 

Kapzsi, gonosz, és minden vérét kiszívja a királynak. 

Egész Angliának! 

- Asszonyom - esedezett az orvos, és megfogta a 

királyné csuklóját -, könyörgöm, ne gondoljon ezekre a 

dolgokra! Semmit sem... - megállt, és összeharapta az 

ajkait. 

- Semmit sem tehetek. Igazad van, Maítre 

Jacques. - Ismét a rózsafüzér után nyúlt, és szemei 

lecsukódtak. Hirtelen újra felemelte pilláit, és Philippára 

nézett. - A húgod - mondta. - Idehoztad a kishúgodat - 

Philippa intett, Katherine pedig visszament az ágy mellé. 

- Gyere közelebb, ma fille ∗ - szólt a királyné. 

Mereven nézte Katherine-t, és rámosolygott. - Olyan 

vagy, mint az apád. Micsoda jóképű ember volt! 

Emlékszem rá, amikor valami felvonuláson, vagy inkább 

lovagi torna volt A guienne-i címerkirályi köntöst 

viselte, arany és azúrkék színűt, azt hiszem, és minden 

fiatal lány köréje sereglett. Hainault-ból jött el velem 

nagyon régen, és jól szolgált engem. Ahogyan te is, 

 

Leányom. 

146

Froissart - tette hozzá, szeretetteljesen a titkára felé 

fordulva. 

- Asszonyom - szólalt meg Philippa izgatottan, 

mert látta, hogy a királyné gondolatai megint kezdenek 

elkalandozni -, Katherine holnap elhagyja Windsort. 

Hamarosan férjhez megy, ha ön is így óhajtja, fenség. 

- Ó, igen - válaszolta a királyné. - Kell neki 

valami kis nászajándék, bátor apja emlékére. Mit 

szeretnél, gyermekem 

Philippa megkönnyebbülten sóhajtott. 

Könyökével oldalba lökte Katherine-t. 

- Kérj egy erszényt! - súgta oda. - Pénzt! 

De Katherine még nem tanulta meg a pénz 

fontosságát, különben is, még megvolt az ezüstje, 

amelyet a hercegnő adott neki. A régóta várt királynéi 

meghallgatás alatt csak a zárdafőnöknőnek tett ígéretére 

tudott gondolni, és arra a pillanatra az udvaron, amikor 

gyermekkora szigorú irányítója kéréssel fordult hozzá. 

- Fenséged nagyon kedves - mondta gyorsan, mert 

nem tudta, hogyan is fejezze ki magát. - Tudna... 

hajlandó volna Sheppeyn segíteni A kis zárdán, ahová 

fenséged öt évvel ezelőtt elhelyezett. Jók voltak hozzám, 

és rá vannak szorulva. 

- Te kis ostoba - sziszegte Philippa. 

A királyné meglepetten nézett fel. 

- Sheppey nem kapott egyházi javadalmat 

Semmit nem küldtem az eltartásodra 

- Nem, attól kezdve, hogy odamentem, és attól 

tartok, elég sokat ettem - mondta Katherine 

bocsánatkérően. - Nagyon szegény a zárda. 

147

A királyné még jobban felült, és úgy beszélt, 

mintha még mindig régi ereje teljében volna. 

- Háláról és hűségről teszel tanúbizonyságot, 

gyermekem. Ennek örülök. Froissart, írj egy parancsot! 

Sheppeynek küldünk egy hordó gascogne-i bort és - 

kicsit habozott - két márkát ajándékba. Ezenkívül 

elküldjük nekik - gondolkodott egy pillanatig - a 

d'Aubricourt lányt apácanövendéknek. Majdnem száz 

ezüstfont hozományt visz magával. 

Froissart buzgón írt. 

- Ó, drága asszonyom, köszönöm! - kiáltotta 

Katherine, és arra gondolt, milyen örömet visznek ezek 

az ajándékok Sheppeybe. Gascogne-i bor, amikor soha 

semmit nem engedhettek meg maguknak saját főzésű 

sörükön kívül! A két márkából pedig megjavíttathatják az 

életveszélyessé vált templomtornyot, új ruhákat 

vehetnek, és talán elég aranyfüstöt is, hogy felfrissítsék 

valamennyi kopott szentszobrot. 

- És neked, kedvesem - kérdezte a királyné, akit 

melegséggel töltött el a lány önzetlensége, ugyanakkor 

tudta, mennyire szűkös az egész évre megszabott 

magánkasszája -, adunk valamit, amit viselhetsz az 

esküvődön. Matilda - kérte -, hozd ide a kis faládát! 

Szobalánya felállt, és az egyik fal melletti tölgyfa 

szekrényből kivett egy vaspántos kis ékszeres ládikát. 

Ebben tartották a királyné kevésbé értékes ékszereit, 

főként azokat, amelyeket Hainault-ból hozott magával. 

Matilda az ágyra helyezte a ládikát, kinyitotta az övére 

erősített kulccsal, majd odatartott egy gyertyát, hogy 

úrnője belelásson. A királyné beletúrt a dobozba, 

csatokat, kapcsokat, zománcozott kis szentképecskéket 

148

fordított ki belőle. Többször is kivett egy-egy ékszert, 

elmerengett felette, de vonakodott megválni 

fiatalságának bármely emléktárgyától, és minthogy egyre 

kényelmetlenebbé vált számára a testhelyzet, érdeklődése 

is egyre lankadt. Ismét a behúzott függönyök nyújtotta 

magányra és szolgálói segédkezésére volt szüksége. 

- No, itt van, kislány - mondta sietősen, miközben 

kivett egy durván vésett leveleket és szőlőfürtöket 

ábrázoló brosstűt, amelyek jelmondatot fontak körül. - 

Mi van ráírva Elfelejtettem. El tudod olvasni 

- Igen, asszonyom - felelte Katherine büszkén. A 

szövegre szegezte tekintetét. - Azt írja, „Foi vainquera”. 

Azt hiszem. 

- Ó, igen - motyogta a királyné -, jó mondás. A 

legjobb. A hit majd meghódít. Eszerint élj, és fogadd 

áldásomat! 

Katherine újra megcsókolta volna a felpüffedt 

kezet, a királyné azonban nagyot nyögött, és így kiáltott: 

- Matilda, gyorsan! - A szobalány odarohant az 

ágyhoz, és összehúzta a brokátfüggönyt. 

Amint visszatértek saját hálótermükbe, amely épp 

üres volt, Philippa korholni kezdte. 

- Nahát, Katherine, igazán kaphattál volna valami 

szép ajándékot a helyett a vacak kis semmiség helyett. 

Tíz pennyt sem ér. 

Katherine lepillantott a brossra. Határozottan 

jelentéktelen ékszer volt azokhoz képest, amelyeket 

korábban az udvarhölgyeken látott. Hiányzott róla a 

csillogás és az elegancia, a jelmondat is kiábrándítóan 

elcsépelt volt, az apácák mondogattak ilyeneket. 

149

- De segítettem Sheppeynek - mondta a lány 

csüggedten -, ahogy megígértem. 

- Efelől semmi kétség - vont vállat Philippa. - 

Nagyon nemes gesztus, de ha lett volna egy kis eszed, 

mindkettőt elérhetted volna. Tudni kell bánni a nagy 

emberekkel. Nekem a királyné tíz márkát adott az 

esküvőmre. Geoffrey el lesz ragadtatva. - Philippa, akit 

örömmel töltött el a gondolat, és már amúgy is 

megdorgálta haszontalan húgát, fürgén a ládájához 

fordult, és csomagolni kezdett, hogy felkészüljön a 

másnapi londoni utazásra. 

Katherine figyelte, ahogy a nővére gyakorlott 

kézzel hajtogatja és elhelyezi a vászon alsóruhákat, 

fátylakat, harisnyákat és törülközőket. Neki magának 

nem volt mit csomagolnia, így tekintete az ablak felé 

kalandozott. Látta a lovagi torna helyszínét, ahonnan már 

eltűntek a színes sátrak és lobogók. Felsóhajtott. 

- Bárcsak én is olyasvalakihez mehetnék 

feleségül, mint a te Geoffreyd, vagy, ó, édes istenem, 

bárcsak egyáltalán ne is mennék férjhez! 

- Micsoda ostobaság! - Philippa feltekert egy pár 

piros gyapjúharisnyát, majd betömte a láda egyik 

sarkába. - Ne kezdd megint elölről! Te akartál férjhez 

menni. Ezért jöttél az udvarba ahelyett, hogy apácaruhát 

öltöttél volna. És isteni szerencse ért. 

- Én is azt hiszem - mondta Katherine eljegyzési 

gyűrűjét bámulva -, de, de, ó, Philippa, te soha, te 

sohasem félsz - Gyors pír lepte el az arcát, és még 

jobban lehajtotta a fejét. 

- Mitől - Philippa arcát a ládáról a húga felé 

fordította, hogy tüzetesen szemügyre vegye. - Ó, a 

150

nászéjszakára gondolsz Azt mondják, nem is olyan 

borzasztó. Agnes de Saxilby azt mesélte, csak becsukta a 

szemét, és valami másra gondolt. Az ember hamar 

hozzászokik. 

Philippának eszébe jutott, hogy zárdában 

nevelkedett húga talán nincs tisztában bizonyos, 

idevonatkozó tényekkel, bár ez az udvarnál igazán 

szokatlan lett volna. Felállt térdelő helyzetéből, és 

átkarolta Katherine vállát. 

- De azért tudod, mi történik, ugye - kérdezte 

szelídebben. 

Katherine összerezzent. A zárdában voltak kutyák, 

szukák és kanok; Philo, a tenyészbika ott bőgött karókból 

készített ketrecén belül, és egyesével vezették hozzá a 

falu összes tehenét. Meg aztán ott volt Kövér Mab is, a 

zárda szakácsnője, aki egész nap sörrel öblögette a torkát, 

és semmit nem szeretett jobban, mint rekedt hangján 

szétordítani fiatalkori szeretkezéseinek legapróbb 

részleteit. 

Katherine tehát nem volt teljesen tudatlan, igaz, 

sok mindent nem tudott, de rájött, hogy nem is akarja 

tudni. Gyorsan igent mondott, és bár hálás volt nővére 

törődéséért, lecsúszott az ágyról, és úgy tett, mintha 

megpiszkálná a tüzet. Philippa nem értette; az ismeretlen 

nem tartogatott számára olyan félelmet, amelyet józan 

ésszel le ne tudott volna győzni. Sem képzelet, sem 

nyugtalan, szépség és beteljesedés iránti sóvárgás nem 

hátráltatta. Katherine előtt megjelent Hugh arcának már 

sokkal inkább megenyhült emléke, de vele együtt 

megérkezett az ismerős irtózás, és a szánalom halvány 

151

érzése is. Szentséges Szűzanyám, segíts, hogy jó feleség 

lehessek, gondolta, de a szavak üresen kongtak a fejében. 

Katherine és Philippa április utolsó napján indult 

el London felé Ellis de Thoresby és jó néhány ló 

kíséretében, amelyek Philippa ládáit vitték. Az időnként 

eleredő eső ellenére a délelőtt lágy volt és édes, mint a 

méz. Az út mentén sárga boglárkák és kankalinok 

virítottak, köztük világoskék nefelejcsek pompáztak. A 

legelőkön pihés újszülött bárányok bégettek az apró fehér 

és rózsaszín százszorszépek közt legelésző anyjuk után. 

A magasan a fészkükben veszekedő vetési varjak 

károgása elnyomta a dallamosabb madárdalt, csak 

időnként hallották a kakukkot a távoli pagonyból. 

Sok faluban, amelyen keresztüllovagoltak, a 

legények lecsíptek egy keveset a munkaidejükből, hogy 

májusfát állítsanak másnapra. A nagyobb városokban, 

ahol állandó májusfa állt, a vastag tölgyfa oszlop tetején 

már elhelyezték a tarka, lengő szalagokkal teletűzött, 

aranyozott kereket, a gyerekek a szalagfonást 

gyakorolták, táncoltak és májusi dalokat énekeltek. 

Milyen gyönyörű a világ, gondolta Katherine, és 

egészen megfeledkezett arról, mi vár rá. Sheppeyben 

kevés volt a szépség, bolondozás pedig egyáltalán nem 

fordult elő. A sivár hegytetőn, amelyen folyamatosan 

északi szelek söpörtek végig, sem a zárdára, sem a hozzá 

tartozó falucskára nem volt jellemző a mulatság. 

Katherine örömét szolgálta a ló is, amelyen 

lovagolt. Csak kölcsönvették, akár Philippáét, de erős kis 

barna kanca volt, az első rendes ló, amelyen valaha ült. 

Amikor a Hammersmith nevű falun haladtak át, és 

összetalálkoztak a Westminster-palotába tartó 

152

vándorénekes-csoporttal, akik lantjukat pengetve 

énekeltek, Katherine dúdolni kezdett, majd amint már 

tudta a dallamot, nem tudta megállni, hogy üde, kedves 

hangján ne csatlakozzon hozzájuk. 

Fa és sövény oly üde zölden áll, 

Akár a hagyma szára. 

Égi atyánk jól megöntözte mind, 

Harmat mézét hintve rája. 

Délben a nap ragyog, sápadnak csillagok, 

Ha a hajnal riad. 

Isten áldjon meg itt minden nagyot s kicsit, 

És adjon szép nyarat. ∗ 

Az énekesek nevettek, helyeslően integettek, és 

azt kiabálták, a lánynak éppolyan szép a hangja, mint az 

arca. Philippa összecsücsörítette a száját, hogy azt 

mondja, „Katherine, nem is értem, hol tanultál ilyen 

arcátlanságot”, de aztán inkább elmosolyodott egy kicsit, 

és kengyelbe akasztott lábaival verni kezdte a taktust. 

Ellis de Thoresby nem figyelt rájuk, csak utat vágott a 

dalnokok között útitársai számára. Egykedvű fiatalember 

volt, akire egy fegyvernök súlyos terhei nehezedtek. Urát 

tartotta példaképének, és míg a medveharc vagy akár a 

kakasviadal elszórakoztatta, énekelni egyáltalán nem 

vágyott. 

Amikor elhaladtak a Westminster-palota mellett, 

az apátság nagyharangja éppen elütötte a nónát, ∗ vagyis a 

délután felénél jártak, úgyhogy jól haladtak. 

 


 

Délután három óra. (A szerk.) 

153

Katherine izgalmában, hogy végre láthatja 

Londont, úgy bámulta a királyi épületeket, mint 

bármelyik vidéki lány, de Windsor után kicsinek és 

kevéssé tetszetősnek találta őket. Amikor pedig jó 

egymérföldnyi lovaglás után, a folyó kanyarulatánál 

elérték a Savoy csillogó fehér falait, Katherine azt is 

látta, hogy a Lancasterek palotája sokkal pompásabb, 

mint a királyé. A Savoyt ellátták ugyan lőrésekkel, de 

nem volt erődített vár, hiszen kevesebb mint egy 

évszázaddal korábban épült. Jókora ablakainak többségét 

be is üvegezték. Az épület egy sor udvart fogott körül, 

sarkain kis tornyok meredeztek, a Strand és a folyó 

közötti másfél hektáros területet foglalta el. A tornyokból 

kinyúló vörös rózsás lobogók csapkodták a levegőt, a 

magánkápolna aranyozott csúcsán pedig ott függött a 

Lancaster-ház saját zászlaja - francia eredetű, angol 

módra negyedekre osztott címer, három fekete foltos 

fehér sávval -, hogy mutassa, a herceg otthon tartózkodik. 

- Úgy vót, hogy Sir Hugh itten vár ránk - 

motyogta Ellis, miközben lovát a palota Strand felőli 

kapujához irányította -, de túl korán gyüttünk. 

Katherine, akinek nem volt sürgős, hogy 

vőlegényével találkozzon, a magas fehér fal árnyékába 

húzódott, és figyelte az újonnan kövezett Strandén 

csörömpölő forgalmat. 

Voltak itt bőrmellényes vidéki emberek, akik üres 

kocsijukat húzva indultak hazafelé a falujukba, mert már 

eladták portékájukat Chepes piacain. Látott gazdagságról 

árulkodó ruházatú városi kereskedőket, néhányat a 

feleségével együtt, akik visszafelé tartottak a városba 

vacsorára. Két ló vontatott egy pompásan kifestett hintót, 

154

amelyen rettentően elhízott, kövér bencés apát ült. 

Nyomorék koldusok és lármás fiatal inasok mellett utcai 

árus csilingelt, és kínálgatta áruját. 

- Forró pitét! Forró pitét! Jó urak és hölgyek, 

vegyenek forró pitét! 

Katherine vágyakozva nézte a kis húsos 

süteményeket a pités ember tálcáján, és Philippához 

fordult: 

- Nem vehetnénk belőle Olyan éhes vagyok. Van 

néhány pennym. 

Philippa azonban megrázta a fejét. 

- Tartogasd csak azt a néhány pennyt, ami még 

megvan a hercegnő adományából! Ha hallgattál volna 

rám, még több pennyd lehetne a királynétól. Hamarosan 

vacsorázunk, mihelyt megérkezik Sir Hugh. 

Katherine felsóhajtott. Egészséges fiatal gyomra 

korgott az éhségtől. 

Amikor Hugh végre felbukkant feléjük ügetve a 

Strandén, dühös volt, mert kevéssel azelőtt egy 

lókereskedővel veszekedett Smithfieldben, akitől egy 

poroszkát vett Katherine-nek. Sebesült keze is fájdalmat 

okozott neki, és nem valami udvariasan köszöntötte őket, 

bár szeme felcsillant, amikor meglátta Katherine-t. 

Mindössze annyit mondott: 

- Hát itt vagytok! Nos, akkor kövessetek! Chaucer 

házában fogtok megszállni. Most ott fogunk vacsorázni, 

már nagyon rám fér. - Ezzel rácsapott Katherine 

kancájának farára. A ló megugrott, majdnem levetette a 

lányt. Modortalan fráter, gondolta mérgesen Katherine. 

Mennyire utálom. Istenem, segíts! 

155

Hugh áthajolt a nyergéből, és ép kezét rászorította 

a lány combjára. Katherine zöld selyemruháján keresztül 

is érezte bőre melegét. 

- Katherine - kérdezte odavetve -, látod azt a 

templomot 

A lány megmozdította lábát, és elhúzta lovát 

Hugh-étól. 

Nem válaszolt, pedig felnézett az előttük lévő, 

fából épült kis plébániatemplomra. 

- Az ott Szent Kelemen temploma - mondta. - Ott 

fogunk összeházasodni szombaton. 

- Szombaton - kiáltott fel a lány elsápadva. - Ne 

most szombaton! Az túl hamar van. - Mi lesz a 

kihirdetéssel 

Már csak két nap volt hátra szombatig. Hideg 

borzongás futott végig a hátán, újra felnézett a 

templomra, és elszorult a torka. 

- Én már Szent Márk napján kihirdettem a 

házasságunkat - felelte Hugh rosszallóan. - A pap lincolni 

ember, a Swynfordoknak köszönheti a megélhetését. 

Minden el van rendezve szombat reggelre, Katherine - 

kezét megint a lány felé nyújtotta, de amikor meglátta 

annak merev arcélét, inkább leengedte. Nem tudta, 

hogyan udvaroljon a lánynak, csak azt tudta, vele még 

nyersebb és esetlenebb, mint egyébként. Még annyi esze 

sem volt, hogy elmagyarázza késésének okát, ami éppen 

a lány érdekében történt. Ugyanakkor nagyon bántotta a 

lány ellenszenve, bár ettől csak még inkább nőtt benne a 

vágy, és meggyőzte magát, hogy amint az övé lesz, 

Katherine megadja magát, és kedvesebb lesz hozzá. Azt 

mondják, a fiatal szüzekkel mindig így van. Neki 

156

magának persze még sohasem volt dolga rendes nőkkel, 

pláne nem szüzekkel. 

Némán lovagoltak tovább, hátuk mögött 

Philippával és Ellisszel. Katherine fejében egyre vadabb, 

képtelen tervek fogalmazódtak meg. Éjjel, miután 

mindenki elalszik, megszökhetne a Chaucer-házból; 

elbújhatna valahol hajnalig, amíg kinyitják a 

városkapukat, aztán eltűnhetne a tőlük északra fekvő 

Epping erdejében, amely innen csak sötét, smaragdzöld 

tengernek látszik. Biztosan vannak ott bogyók, 

amelyekkel táplálkozhatna, és a kedvesebb 

törvényenkívüliek bizonyára segítenének rajta. Először is 

keresnie kellene egy kést, és térd alatt levágni a ruháját, 

hogy jobban tudjon futni. Lepillantott a hercegnő 

ajándékára, és arra gondolt, mennyire megdöbbenne a 

kegyes hölgy, ha ismerné ezeket a gonosz terveket. 

- Láttad az én Lady Blanche-omat és a herceget - 

kérdezte végül hidegen Katherine, amint áthaladtak a 

Ludgate-en London szűk utcái felé. 

- Nem - felelte Hugh, és szorosan összepréselte 

ajkait. Bár a hatalmas Savoy egyik sarkában, a felső 

szinten lakott más lovagokkal együtt, a lorddal és a 

ladyvel egyáltalán nem találkozott, mert a herceg így 

büntette a lovagi tornán tanúsított magatartása miatt. Egy 

apróddal megüzente Hugh-nak, hogy tilos a 

nagyteremben étkeznie, továbbá nem csatlakozhat a 

herceg kíséretéhez egészen addig, míg augusztusban 

vissza nem tér kettlethorpe-i birtokáról. Akkor pedig 

jelentkeznie kell Plymouthban, hogy behajózzák 

Bordeaux felé. A büntetés nem volt súlyos, azonban 

157

sértette büszkeségét, és egyáltalán nem állt szándékában, 

hogy Katherine tudomására hozza. 

Ellovagoltak a Szent Pál-székesegyház mellett, és 

Katherine nem csodálhatta meg a hatalmas katedrálist, 

amelyről már oly sokat hallott. Az annyira látni vágyott 

Londont nagyon zsúfoltnak és sötétnek találta, s zajosnak 

is a kocsizörgéstől, az utcai kikiáltók lármájától és az esti 

imára szólító százötven plébániatemplom harangjának 

bongásától. Leginkább a rossz szagok és egyre növekvő 

kimerültsége zavarták. Lefordultak a Temze utcára, majd 

be Vintry felé, ahol Geoffrey apja, John Chaucer mester 

élt hatalmas, hasított farönkökből épült házában a Szent 

Márton-templom közelében. Aznap egész rakomány 

gascogne-i bor érkezett egy, a dowgate-i dokknál kikötött 

gályáról, és az egymásra rakott hordók még mindig ott 

tornyosultak az utcán Chaucerék ajtaja előtt. 

Hugh leszállt a lováról, majd lesegítette 

Katherine-t, Philippát pedig a fegyvernökére hagyta. 

Hangosan bekopogott. Sokáig vártak a válaszra, 

miközben Philippa aggódni látszott, Hugh pedig alig 

hallhatóan megjegyezte, milyen kár, hogy Geoffrey 

ennyire nem siet viszontlátni a saját jegyesét. Hugh ismét 

bezörgetett az ajtón, ezúttal tőre markolatával. Fent 

kitárult egy ablak, és női hang kiáltott ki rajta: 

- Csitt, a Jézus szerelmére! Súlyos beteg van 

idebent. 

Philippa halk kiáltást hallatott, majd keresztet 

vetett, aztán egy pillanatig mindnyájan némán álltak, míg 

végül halkan kinyílt az ajtó, és maga Geoffrey lépett ki 

rajta. 

158

- Nem, nem én vagyok beteg, kedvesem - mondta 

mintegy válaszként Philippa arckifejezésére. Megfogta a 

lány kezét, majd a többiekhez fordult. - Isten hozott 

benneteket, Katherine, Sir Hugh és Ellis de Thoresby. 

Sajnálom, hogy ilyen barátságtalan fogadtatásban 

részesítelek benneteket, de apámnak ma furcsa rohama 

volt, zihálva lélegzik, és nyög a fájdalomtól. Attól félek... 

- Geoffrey megrázta a fejét. Derűs mogyoróbarna 

szemeiből ezúttal szomorúság áradt. - Elküldtünk a 

papért. - A templom felé intett, és abban a pillanatban 

meg is jelent a pap: ünnepélyesen lépkedett, 

karnyújtásnyira maga elé tartotta aranyozott 

ezüstkeresztjét; félig lehunyta szemeit, s ajkai imát 

mormoltak. Mögötte kis ministráns közeledett, aki 

párnán hozta a csipkével letakart szentségtartót. Geoffrey 

szélesre tárta a ház kapuját, majd a lányokkal együtt 

letérdepelt a küszöb mellett. Hugh és Ellis levették a 

kalapjukat, és szintén letérdeltek. Mindnyájan lehajtott 

fejjel vártak, amíg a szent férfiú elhaladt közöttük, és 

felment a lépcsőn a haldokló apához. 

Katherine lázadozó szívét kissé megfegyelmezve 

állt fel. Úgy tűnt neki, hogy földöntúli fény csillant a 

letakart szentség fölött, amikor az elhaladt mellette, és 

egy hang szólt hozzá feddőn. Szégyenkezve gondolt 

korábbi őrült menekülési terveire, és alázattal mormolta a 

bűnbánat szavait. Fejét továbbra is lehajtva, csendesen 

álldogált a házfal mellett, míg a többiek azonnal 

hozzáláttak a megváltozott helyzet megoldásához. 

Úgy tűnt, Philippa itt marad, ahol ezekben a 

kritikus órákban jövendőbeli családjának segítségére 

lehet, de Chaucer úgy gondolta, Katherine-nek jobb helye 

159

volna egy barátja házában. Nem menyasszonynak való 

hely az, ahol a halál vesz lakást. Pessonerék várták őket 

Billingsgate-ben, és Geoffrey megmutatta az utat Hughnak. 

Katherine némán megcsókolta a nővérét, majd 

visszaült kancájára. 

Guy le Pessoner gazdag halkereskedő volt, és 

fontos hivatalt töltött be a halkereskedők nagy hatalmú 

céhében. Csipkézett tetős, frissen cserepezett, szép háza 

közvetlenül a London-híd felhajtója mellett állt, a folyón 

a halak kirakodására szolgáló saját dokkal. A házhoz kert 

is tartozott, bár a nyíló rózsák és liliomok illata alig 

érződött a mindent átható halszagtól. Pessonerék nem 

bánták; jókedvű népség voltak, élvezték az életet, akár 

liliomillatú, akár heringszagú, és nagyon szívélyesen 

fogadták Katherine-t, Hugh-t és Ellist. Azonnal be is 

vezették őket a terembe, ahol a család épp vacsorázott. 

A tölgyfa asztalon marha- és birkahús állt 

halomban galambpástétom, valamint gyömbérrel és 

fahéjjal ízesített főtt kappan mellett. Fatálban lágy tojás, 

fehér cipók, fedeles fémkupákban világos sör és mézsör 

tárult eléjük kusza bőségben. Édességként mézes és 

mandulás sütemények, szerecsendiós mártás, mellé 

púposan megrakott kosárnyi főtt mazsola várta őket. 

Senki nem várt ceremóniára, mindenki kiszolgálta 

magát: a csípőjükre akasztott késsel jókora darabokat 

kanyarítottak le a sültekből, vagy nagykanállal húslét 

mertek a fatányérukon lévő kenyérre. Katherine olyan 

éhes volt, hogy hamar megfeledkezett a zárdafőnöknő 

illemszabályairól, hamarosan ő maga is a többiekkel 

együtt nyelt, kortyolt és cuppogott. Igen sokan 

tartózkodtak a teremben, a halpikkelyektől nem egészen 

160

megtisztított bőrkötényt viselő inasok, két szolgálólány, 

és a népes Pessoner család. Utóbbiak nem csak számban, 

méretben is nagyok voltak, kezdve magával Guyvel, 

akinek termete leginkább egy heringeshordóra 

hasonlított, és Emma asszonnyal, aki olyan kerek, 

kemény és piros volt, mint egy alma, tizenegy 

gyermekükön keresztül egészen a kisbabáig, aki kövér 

karokkal kalimpált, miközben mohón szopta anyja 

duzzadó csecsét. Katherine még sohasem látott ilyen 

pufók és vidám embereket. Észrevette, hogy Hugh, aki 

vendéglátója mellett ült, most kevésbé tűnt mogorvának, 

és egyszer-kétszer, amikor Guy valamilyen trágár viccet 

mondott, gurgulázva felnevetett. 

Katherine a padon ült Hawise, a legidősebb lány 

mellett, és miután már mindenki kellően csillapította 

szomját, úgyhogy Hawise-nak nem kellett folyton a 

pincébe szaladnia újabb adag sörért, jutott ideje 

Katherine-re is. Együtt érző kíváncsisággal fordult a 

látogatók felé. Katherine készségesen felelgetett 

kérdéseire, s minden látható reszketés nélkül mesélte el, 

hogy szombat reggel férjhez megy, és, igen, Sir Hugh 

lesz a félje. 

- Vagy úgy! - mondta Hawise a lovagot 

méregetve. - Nem olyan rossz, ráadásul elég fiatal is. Én 

ugyan nem kívánnám egy öregember ágyát, száraz, mint 

a zabszalma. És gazdag 

Katherine elnevette magát. Úgy tűnt, minden 

Pessoner azonnal kimondja, amit gondol. 

- Azt hiszem. Nem tudom pontosan - válaszolta. 

Hawise megrökönyödve nézte. Még az ő 

osztályában sem köttethetett házasság a pénzügyek 

161

tökéletes ismerete nélkül, ráadásul tudta, hogy 

köznemesek és a főnemesek között ez a nyíltság egészen 

addig terjed, amíg meg nem állapítják, mi képezi a közös 

vagyon részét, és alá nem írnak bizonyos papírokat. 

Hawise tovább kérdezősködött, míg meg nem 

ismerte Katherine életének sajátos körülményeit, 

amelyek megérintették meleg szívét. Közel érezte 

magához a lányt, és védelmezni akarta, pedig mindössze 

két évvel volt idősebb nála. 

Egyik ujjával hirtelen megcirógatta Katherine 

arcát. 

- Milyen szép vagy, damoiselle - mondta az 

irigység leghalványabb nyoma nélkül. - Szerintem úgy 

ragyogsz, mint egy tündér. 

Ő maga nem volt sem ragyogó, sem szép; inkább 

kövér, erős csontú leány volt, homokszín hajjal, szeplős 

képpel, mint a pulykatojás, ráadásul egyik első foga is 

hiányzott. Viszont majd kicsattant az egészségtől, esze 

mindig a mókán járt, és arcszíne igen kívánatossá tette. 

Miután Hugh valami zavaros búcsúfélét 

motyogott Katherine-nek, és Ellisszel együtt visszatért 

éjszakára a Savoyba, Katherine hálásan felmászott a 

halkereskedés fölötti padlásra, ahol bebújt Hawise és két 

húga mellé az ágyba, akik már aludtak. Hugh-t 

legközelebb csak a templom ajtajában fogja látni, mert 

nem volt illendő az esküvő előtt huszonnégy órán belül 

találkozni; Katherine elszántan próbált megfeledkezni 

róla. 

Hawise az esküvőről kezdett beszélni, de látva, 

hogy Katherine hallgatásba burkolózik, és gyakran 

sóhajt, az idősebb lány ejtette a témát; helyette inkább 

162

saját udvarlójáról mesélt. Jack Maudelynnek hívták, 

takácstanonc volt, és Hawise szívből szerette, bár nem 

jártak jegyben. Pessonerék fontos embereknek 

számítottak Londonban, és Guy mester képtelen lett 

volna lányát egy egyszerű inashoz adni. Ráadásul, bár a 

takácsoknak éppen elég aranyuk volt, apja lenézte őket, 

úgy gondolta, nyomukba sem érhetnek a gazdag 

élelmiszer-szállítóknak, amilyenek a halkereskedők, a 

borkereskedők és a fűszeresek. 

- Kétlem, hogy apa valaha beleegyezik, hacsak 

nem leszek állapotos Jacktől - tette hozzá Hawise 

vidáman, és fejét a libatoll párnába fúrta. 

- Szentséges Szűz Máriám! - kiáltott Katherine, és 

felült az ágyban. - Azt nem teheted, Hawise. Hiszen az 

halálos bűn! Iszonyú! 

A másik lány kuncogott, karjával átölelte 

Katherine karcsú, meztelen vállát, és visszahúzta maga 

mellé. 

- Látszik, hogy zárdában nevelkedtél, édesem. 

Nem olyan nagy bűn, és majd időben összeházasodunk. 

Éppen elég gyakran megesik az ilyesmi Londonban. Nem 

áll szándékomban túl sokáig pártában maradni. Szent 

Mihály napján tizennyolc éves leszek! 

Katherine-t ez megdöbbentette, ugyanakkor el is 

kápráztatta. Hát lehetséges ugyanazt a dolgot más és más 

szemszögből nézni, akár a halálos bűnt is És lehetséges 

volna a szombaton rá váró megpróbáltatást ilyen vidám 

és tárgyilagos fényben látni, amely akár még élvezetessé 

is teszi No de Hawise szereti az ő Jackjét, ami biztosan 

sokat számít akkor is, ha a házasság Philippa és Agnes de 

Saxilby szerint sem élvezet, mert szerintük a szerelemnek 

163

semmi köze a kötelességhez. Hirtelen eléje úszott a 

herceg képe, ahogyan felmosolygott feleségére a lovagi 

tornán. Szorosan behunyta a szemét, és ujjaival a 

nyakában lógó fagyöngyöket kitapogatva rákezdett a 

Miatyánkra. 

Még pirkadat előtt Hawise játékos tapsolására 

ébredt. 

- Kelj fel, kelj fel, damoiselle, mert be kell 

hoznunk a májust! 

Az egész Pessoner család talpon volt. A 

szolgálólányok kigereblyézték a padlót borító lelapult, 

színét vesztett kákát, és helyette finom illatú, új réteget 

szórtak fel, amely egész hónapban kitart. Emma asszony 

a konyhai tűzhely mellett állt, angolnát és csukát 

kevergetett bordói borban, hogy elkészítse híres 

kocsonyáját, mert bár péntek volt, nem látta értelmét a 

szigorú böjtnek, kivéve persze azt az egyet, hogy nem 

ettek húst. Mi több, ez volt az egyik legörömtelibb 

ünnepnap, és Katherine, aki kölcsönkapott ruhájában 

mezítláb iramodott végig London utcáin Hawise-szel 

meg egy tucatnyi környékbeli legénnyel és leánnyal, 

megfeledkezett tizenöt éves kora méltóságáról, sőt arról 

is, hogy másnap már asszony lesz, és a többiekkel együtt 

vihogott, táncolt és énekelt. 

Minden utcasarkon fiatalok újabb és újabb 

csoportjai csatlakoztak hozzájuk a közeli kerületekből, és 

a Püspök-kapun keresztül kiözönlöttek a St. Mary 

Bedlam ispotály mögötti erdőbe-mezőre. Ott minden 

irányba szétszóródtak, hogy megtalálják a legkövérebb 

virágú galagonyát, almafa,- szikamórfa- vagy virágzó 

cseresznyefaágakat. A legények zekéje és a leányok 

164

uhája úgy röpködött a friss, harmatos hajnalban, akár a 

piros, sárga és zöld pillangók. 

Katherine és Hawise, miután megtalálták májusi 

ágaikat, letelepedtek a mezőn, s lázasan fonták a primulaés 

harangvirágfüzéreket, amikor valaki 

fagyöngylabdacsot hajított Hawise fejéhez. A labdacs az 

ölébe pattant, a virágok közé, és a lány kacagva nézett 

fel. 

- Ez Jack lesz - mondta Katherine-nek -, most 

megfizetek neki! - Ezzel a súlyos zabkenyeret, amit anyja 

adott neki útravalóul, ügyesen begyömöszölte a fagyöngy 

közé, és amikor a legközelebbi bükkfa törzse mögül 

kinézett egy szempár a téglavörös haj alól, keményen 

odavágta lövedékét. Pontosan Jack száját találta el; a 

legény dühöt színlelve felordított, majd Hawise-hez 

rohant, hanyatt lökte a fűben, és addig csiklandozta, míg 

a lány kegyelemért nem visított. 

Katherine kicsit arrébb húzódott a durva játék 

elől, de ő is nevetett, és amikor Jack egy csattanós csók 

kíséretében végre elengedte áldozatát, azt is látta, hogy 

jól megtermett legény, éppolyan szeplős és vörösesszőke, 

mint Hawise. 

A fickó Katherine-re villantotta szemeit, és mivel 

nem tartotta többnek csinos, mezítlábas leánynál, a 

derekánál fogva megragadta, belecsípett kis fenekébe, és 

orrával a nyakát kezdte csiklandozni. Katherine kézzellábbal 

igyekezett szabadulni, amit a fiú félénkségnek 

tudott be, ezért a lány hosszú, csillogó haját a kezére 

csavarta. 

165

- Ne, ne, Jack! - kiáltotta Hawise. - Hagyd békén! 

Ő nem közülünk való. Zárdában nevelkedett! Egy lovag 

jegyese. 

Jacknek leesett előreugró álla; elengedte 

Katherine haját, majd ijedten körülnézett a kihalt mezőn. 

- Nem leselkedik itt a lovagja, te nagy mafla! - 

nevetett Hawise. - Gyere, segíts gyorsan befejezni a 

fonatunkat! - Külön nagy szerencsével járt, ha valaki még 

napkelte előtt bevitte a májust. Mire a virágfüzér 

elkészült, Katherine már meg is bocsátott Jacknek. A 

három fiatal együtt szaladt vissza a városba, és a Híd 

utcán haladva zengték a réges-régi tavaszköszöntő dalt: 

Végre itt a nyár, énekeld: kakukk! 

Évekkel később, amikor Katherine visszagondolt 

lányságának utolsó napjára, arany vigasság fényében látta 

ragyogni. 

Tavasz virágzott minden sötét házban, minden 

szarufát és oszlopot zöld virágfüzér díszített. A lányok 

virágkoszorút viseltek a hajukban, a férfiak pedig virágot 

tűztek a fülük mögé és az övükbe. Vad kakukkfűvel és 

violával illatosított májusi bort ittak. És mind elmentek, 

hogy a hatalmas, aranyozott májusfa körül énekeljenek és 

táncoljanak, amelyet minden évben felállítottak 

Cornhillben, a Szent András-templom előtt. A májusfa 

olyan híres volt, hogy a templom is arról kapta nevét: 

Szent András a pózna alatt. Néhány szigorúbb egyházi 

férfiú rosszallotta a májusi vigasságot, mert pogány 

szokásnak tartották, amely túlzott szabadosságra 

csábította a népeket. A legtöbb pap azonban nem látott 

veszélyt benne, és a májusfa körül bámészkodó, 

mosolygó tömegben több arra járó szerzetes és pap is 

166

felbukkant, sőt még a fekete ruhás bencések is megálltak 

bámészkodni. 

- Ó, Katherine-nek kellett volna május 

királynőjének lennie - kiáltotta Hawise -, hiszen szebb, 

mint bármelyik lány! 

A királynőt azonban régen megválasztották, és 

már ott ült virágos trónján a táncolók mellett. Május 

királynőjének apja aranyműves volt, akinek aranya csak 

pislákolni látszott lánya hajában. A lány szemei olyan 

kerekek és kékek voltak, mint a nefelejcsek, úgyhogy 

Katherine tudta, Hawise csak kedvességből nevezhette őt 

a legszebbnek. Kedvessége mégis jó érzéssel töltötte el, 

és az aranyban úszó nap fényét még tovább növelte az 

érzés, hogy igaz barátra talált. 

A betegágy mellé zárt Philippáról sem feledkezett 

meg. Egyszer megálltak Vintryben érdeklődni, s 

megtudták, hogy John Chaucer mester állapota se nem 

romlott, se nem javult. Philippa, aki élvezte önnön 

fontosságát, átvette a parancsnokságot a konyhában, 

hogy Chaucerné asszony kizárólag a betegápolásnak 

szentelhesse figyelmét. Katherine bűntudatot érzett, 

amiért olyan jól érzi magát, miközben a nővére 

fáradozik. De Philippa nem kért segítséget, 

nyilvánvalóan nem ért rá Katherine-nel foglalkozni, aki 

így tovább élvezte szabadságát. A mulatozásnak csak 

akkor szakadt vége, amikor mindnyájan eljárták a falusi 

körtáncot a Guildhall közelében lévő nagy téren gyújtott 

örömtűz körül. 

Milyen másképp ébredt Katherine szombat 

reggel! A kellemes időjárás kitartó esőzésbe fordult. 

Katherine sokkal hamarabb felébredt, mint Hawise. A 

167

lány masszív vállának dőlve is rosszul aludt, most pedig 

csak feküdt, a fedélszéket bámulta, és az eső kopogását 

hallgatta. Úgy érezte, mintha egy hideg kéz tartaná 

markában a szívét, ezért mozdulni se mert, nehogy 

szétáradjon benne a hideg, és egész testét megfagyassza. 

A kedves Pessoner család ravasz tréfákkal és 

nyers ugratásokkal próbálta jobb kedvre deríteni. 

Sajnálták a menyasszonyt, akinek nem volt édesanyja, 

hogy vele együtt sírjon, és rokona, aki felöltöztesse. 

Hawise magára vállalta az utóbbi szerepet, gyengéden 

ellátta Katherine-t, illatos kertiszekfű-olajjal kente be, 

majd felöltöztette a hercegnő zöld ruhájába, amelyet 

előző nap Pessonerék egyik szolgálólánya kitisztított és 

felfrissített. Addig fésülte Katherine hullámos 

gesztenyebarna haját, amíg úgy nem csillogott, mint a 

csehországi gránit, és a szüzesség jeleként hagyta, hogy a 

dús hajzuhatag kibontva omoljon le a térdéig. Kerti 

virágokból menyasszonyi koszorút font a lány fejére, 

miközben szaporán átkozta az esőt. 

- De sose bánd, kedvesem, lehet, hogy Szent 

Swithin jóvoltából még kitisztul az ég! - Fájt a szíve ezért 

a mozdulatlan, csendes alakért, aki engedte, hogy 

öltöztessék, de úgy állt, mint egy viaszfigura, pedig előző 

nap még csupa rózsás nevetés volt. Az eső balszerencsét 

jelent, gondolta Hawise szomorúan, mindig vészjósló 

előjel az esküvőre, amit csak tovább ront, ha valaki 

májusban házasodik. Szűz Mária gondoskodott róla, 

hogy a lány ne tudja ezt, hiszen már így is olyan 

hallgatag, lehet, hogy csak tovább rontaná a kedvét. 

168

Pessonerék plébániatemplomának, a Szent 

Magnusnak a harangja még alig ütötte el a terciát, ∗ 

amikor kopogtattak az ajtón. Philippa érkezett meg 

Geoffreyval, hogy a Szent Kelemen-templomba kísérjék 

a menyasszonyt. 

- Készen áll - mondta Hawise, és a kámzsát 

óvatosan Katherine koszorúja fölé húzta, hogy védje az 

esőtől, majd a királyné brossával nyaknál összekapcsolta 

a köpenyt. 

- És milyen szép a menyasszony - mondta 

Geoffrey, miközben finoman megveregette Katherine 

állát; pillantásából azonban hiányzott a szokásos 

élénkség. Az elmúlt két éjszakát ébren töltötte apja 

mellett, aki még mindig haldoklott. Philippával együtt 

mindketten fáradtak és zavarodottak voltak. Philippa alig 

tudott az esküvőre figyelni, mert már Agnes Chaucer 

asszony is megbetegedett, hányt és hasmenéssel 

küszködött, a szomszéd pedig, aki átjött, hogy a 

távollétükben törődjön a házzal, olyan ostobának tűnt, 

mint egy birka. 

Néma, ázott kis társaság baktatott a Temze utcán 

Ludgate felé. Hawise is velük tartott, meg Jack Maudelyn 

is, aki elszökött a szövőszéke mellől. Katherine előző nap 

kérte meg mindkettőjüket, amikor még minden olyan 

örömtelinek és vidámnak tűnt. 

Mihelyt a dán Szent Kelemen-templom közelébe 

értek, meglátták Hugh-t és Ellist, akik lóháton várták 

őket a temetőkapunál. Katherine Hugh-ra emelte 

tekintetét. Feszült arcán némi megkönnyebbülést látott, 

 

Reggel kilenc óra. (A szerk.) 

169

és azt, hogy frissen volt borotválva; makacs szakállát 

olajjal tapasztották le, ahogyan hullámos haját is 

lesimították, és rövidebbre vágták. Azt is látta, hogy 

kipirult arcán egészen lila a sebhely, s hogy ajkai 

remegnek. Mindezt mintha ködön keresztül nézte volna. 

Hugh nem tűnt valódinak, ő maga sem érződött annak, 

engedelmesen mozgott, odanyújtotta a kezét, és úgy 

mormolta a válaszokat, mint egy szófogadó gyermek. 

Először a templom előcsarnokában álltak, a 

vasalatos ajtón kívül. Ott várta őket a pap, akit Oswald 

atyának hívtak. Fogadalmak hangzottak el. Geoffrey, 

Philippa, Ellis, Hawise és Jack egészen közel nyomultak, 

be az előtető alá, hogy ne ázzanak. Azután a pap 

kinyitotta az ajtót, és mindnyájan bevonultak a 

templomba. A templombelső nyirkos és dohos volt, égő 

birkafaggyú szaga érződött a Szent Kelemen 

ereklyetartójánál égő fogadalmi gyertyák miatt. Az 

oltáron két vékony viaszgyertyát gyújtottak. Gyér szürke 

fény szűrődött be a vastag üvegablakokon át. Hugh és 

Katherine az oltár előtt térdelt le, a többiek hátrébb, a 

térdeplőkre. Egy taknyos orrú kis ministráns bukkant elő 

a sekrestyéből, a pap pedig belekezdett a misébe. 

Katherine zajt hallott a főhajóból, léptek 

koppantak a kőpadlón, fém csörrent, és ruha suhogott. A 

pap elakadt, szünetet tartott, idegesen nyelt egyet, a 

templom végébe bámult, majd gyorsan folytatta a 

szertartást. Katherine nem fordult hátra; nem érzett 

kíváncsiságot; tekintetét a szentély fölötti aranyozott 

galambra szegezte, és ajkai gépiesen mozogtak. 

Hugh azonban megfordult, hogy hátranézzen; 

Katherine örömöt érzett ki sóhajából. Kicsit csodálkozott, 

170

vajon minek szólhat az öröme. A mise folytatódott, a 

jegyespár megáldozott. A ceremónia véget ért. A pap 

széttárta kezeit, és azt mondta: 

- Benedicite! ∗ Menjetek békével, gyermekeim! - 

aztán lopva pofon ütötte a ministránst, aki dolgáról 

megfeledkezve állt, és tátott szájjal bámult a főhajó felé. 

Hugh-nak meg kellett volna csókolnia feleségét, 

de nem tette. Még mindig ugyanúgy fogta a kezét, 

ahogyan a pap összekapcsolta őket, szorítása pedig 

felerősödött, amikor durván megfordította, és maga után 

húzta Katherine-t a főhajóban. 

Lancaster hercege és hercegnője állt a nyugati 

kapunál. Karmazsinvörös, aranyos öltözetük ragyogott, 

mindketten ékszereket és hercegi koronát viseltek, mert 

állami fogadásra voltak hivatalosak. Fáklyaként 

világították be a szürke templomot. 

- Mély megtiszteltetés számunkra, uram és úrnőm 

- dadogta Hugh maga mögött vonszolva Katherine-t. A 

lány kihúzta kezét a férfiéból, és mélyen meghajolt. 

A hercegnő rámosolygott. 

- Úgy gondoltuk, sok boldogságot kívánunk a 

menyegződön. 

Csak véletlenül hallott az esküvőről, egyik 

udvarhölgye pletykálta el, aki ismerte Ellis de Thoresbyt, 

de ismét felébredt benne a leány iránti érdeklődés. 

Megkérte a herceget, hogy kísérje el a templomba, hiszen 

az egész mindössze néhány percet vesz igénybe. Kicsit 

meg is lepte, hogy férje oly készségesen beleegyezett, de 

Áldjátok [az Urat] - zsoltáros köszöntés a szerzetesi hagyományban. 

(A szerk.) 

171

arra gondolt, talán elhatározta, hogy nászajándék gyanánt 

visszahelyezi Hugh-t korábbi tisztségébe. Ehelyett a 

herceg csak állt, és mereven bámulta Katherine-t. 

- Meg sem csókoltad a feleségedet, Swynford - 

mondta a herceg mély, gúnyos hangon. - Úgy látom, 

példát kell mutatnom neked. - A rá jellemző kecses 

fürgeséggel előrehajolt. Katherine-t a karjaiba vonta, és 

lassan, megfontoltan szájon csókolta. Tűz nyilallt végig a 

lányon, s mivel lélegzete elfúlt, ajkai megnyíltak a herceg 

ajkai alatt. Abban a pillanatban megérezte a 

bársonyköpenybe burkolt férfitest keménységét, lágy tűz 

futott végig a csontjain, és minden ereje elhagyta. A 

herceg, amikor érezte, mennyire elhagyja magát a lány, 

még szorosabbra fonta karjait, hogy megtartsa. Azután 

elengedte, és elnevette magát. 

- A szája mézédes, Swynford. Nagyon szerencsés 

vagy, hogy szomjadat olthatod vele. - Ismét gúnyosan 

beszélt, és gondtalan önteltséggel bámulta Hugh-t, hogy 

leplezze a zavarodottságot, amely akkor töltötte el, 

amikor a lány ajkai megnyíltak az övéi alatt. Nem vágy 

volt, nem is meglepetés, amit a lány testének puhasága 

okozott, bár mindkét gondolat átfutott rajta, hanem 

valami különös, új, ösztönös késztetés, hogy megvédje 

őt. 

Hugh arca elvörösödött a dühtől, állkapcsa 

görcsbe rándult, de megszólalni nem mert. Megragadta 

Katherine-t, és durván, esetlenül megcsókolta. A lány alig 

vette észre. Agya csak azon dolgozott, hogy összeszedje 

magát, megállítsa térde reszketését, és elrejtse a 

könnyeket, amelyek akkor öntötték el a szemét, amikor a 

herceg elengedte őt. Szégyenében rá se bírt nézni a 

172

hercegnőre. Lady Blanche azonban semmi kivetnivalót 

nem látott a történtekben. Esküvőkön megszokott dolog 

volt a csók és a tréfálkozás. 

Most pedig, hogy már megtisztelték a párt, a 

hercegnő sietni akart a fogadásra, amely nem 

kezdődhetett el, amíg ők meg nem érkeztek. Hosszú 

fehér kezét odanyújtotta Katherine-nek, arcon csókolta, 

és azt mondta: 

- Isten áldja meg a nászágyatokat, kedvesem, 

tegyétek gyümölcsözővé! Minden bizonnyal ismét 

találkozni fogunk Lincolnshire-ben az év során, mert 

Bolingbroke-ba szándékozom látogatni, ha herceg uram 

elhajózik Aquitánia felé. - Barátságos mosolya Hugh-ról 

és Katherine-ről a többi esküvői vendégre vándorolt, akik 

némán és tisztelettudóan álltak kicsit hátrébb a 

főhajóban. Belekarolt a férjébe. 

A herceg istenhozzádot mondott, kissé meghajolt, 

majd sarkon fordult, aranysarkantyúja megpendült egy 

kőoszlopon. Katherine nászágyának gondolata undorral 

töltötte el. Swynford iránt sem érzett olyan türelmet, mint 

korábban. Ha nem volna oly nagy szükség jó harcosokra 

Kasztíliában... Hirtelen megálljt parancsolt e zavaros 

gondolatoknak, és Blanche-sal együtt csatlakozott a lovas 

kísérethez, amely az utcán várta őket. 

A templom előcsarnokában a többiek az ifjú pár 

köré sereglettek, és megilletődötten gratuláltak nekik. 

Philippa el volt ragadtatva a húgát ért tisztességtől, és 

ennek többször hangot is adott. 

- Majdnem akkora megtiszteltetés, mint ha maga 

a királyné jött volna el! Nem hittem a szememnek! 

173

Hawise még izgatottabb volt, hogy ezeket a nagy 

embereket ilyen közelről láthatta. 

- Élt valaha még egy olyan derék és szép ember, 

mint a herceg - kiáltotta oda Jacknek, aki nem osztozott 

lelkesedésében, hanem haragos tekintettel azt morogta, 

hogy az arany, az ékszer és a korona minden férfit 

szépnek mutatna az ostoba fehérnép szemében. 

Hawise erre oda sem figyelt, Katherine-hez 

fordult, és kacagva azt mondta: 

- A kakas csípje meg, bárcsak én lettem volna, 

akit olyan... olyan mesterien szájon csókolt, ahogy téged, 

úrnőm! 

Úrnőm. Katherine megdöbbenve hallotta új 

megszólítását. Lady Katherine Swynford vagyok, egy 

lovag felesége. Ez itt a férjem. Lopva félénk pillantást 

vetett Hugh-ra, de az hátat fordított neki, és savanyú 

hangon társalgott Ellisszel nyergének egyik laza 

hevederéről. 

Csak Geoffrey nem fűzött megjegyzést a 

Lancaster pár váratlan megjelenéséhez. Mivel most is, 

mint mindig, figyelmesen szemlélte az eseményeket, 

meggondolatlan gesztusnál többet látott a herceg 

csókjában és Katherine reakciójában; tekintete lojális 

dühtől csillogva siklott Lady Blanche bájos, öntudatlan 

arcára. 

Nem, ő igazán soha nem gyanakodna semmi 

rosszra. Távoli és ragyogó volt, mint a hold, ezért 

semmilyen durva szenvedély nem érinthette. A hercegnő 

iránti imádatának kezdete óta Geoffrey mindazonáltal 

most először gondolkodott el azon, milyen volna a hold 

társául szegődni, amely oly hűvös, kiszámítható és 

174

előkelő. Aztán elmosolyodott, megdorgálta magát, amiért 

utat enged ilyen buta hóbortoknak, mert abban a 

pillanatban, ott, a dohos templomban furcsa félelmet 

érzett, mintha valami viharos, gonosz és fenyegető 

veszély lendült volna mozgásba. Olyan, amellyel senki, 

még a mindenható herceg és hercegnő sem fog tudni 

szembeszegülni. 

6. 

Katherine nászéjszakája egy zarándokszálláson 

telt a walthami apátság közelében. Hugh szeretett volna 

továbbmenni, de hallgatott Katherine félénk unszolására, 

hogy útközben nézzék meg a híres fekete keresztes 

síremléket. Most Hugh volt az, aki halogatni akarta az 

órát, amikor majd végül kettesben maradnak. Az 

idegesség elnyomta a lány iránt érzett vágyát, és a 

gondolat, hogy nemsokára egészen a magáévá teszi, 

félelmet keltett benne. Földöntúli szépségnek látta, amint 

egyenes háttal, csendesen ült ajándékán, a kis tarka 

lovon. A lány visszafogott hálával köszönte meg; hangja 

oly lágyan csengett, ahogyan még sosem hallotta őt 

beszélni. Ettől a szíve reszketni kezdett, mint egy 

nyúlnak, és majd kiugrott a helyéről. 

Hugh a legkevésbé sem volt istenfélő; korábban 

sohasem törődött vele, hogy kegyhelyekre látogasson, de 

a walthami apátság mégis felkeltette érdeklődését, mivel 

nem normann szent hely volt. Harald, az utolsó szász 

király csontjai nyugodtak itt, a csodálatos fekete 

175

márványkeresztet pedig egy Tofig nevű dán főúr helyezte 

el ott. 

Amikor Katherine-nel elfoglalták helyüket az 

apátságban a többi zarándok között, a hatalmas, árnyas 

templomhajó látványa csodálattal töltötte el Hugh-t, 

ugyanakkor a vaskos, kerek oszlopok köré csavarodó 

rézspirálok mintha kígyóként vonaglottak volna szeme 

előtt. Nem keltette benne szent hely benyomását, sokkal 

inkább babonás félelmet érzett, amitől minden haja szála 

égnek meredt. Amikor fellépkedtek a zarándokok 

lépcsőjén, és felnézett a fekete keresztre, különös dolog 

történt. Valahogy kioldódott a csat, amely kardhüvelyét 

az övéhez kapcsolta, s ahogy behajlította térdét, kardja 

hatalmas csörrenéssel a kövezetre esett, majd legurult a 

lépcsőn a szentély padlójára, és a nyugati kapu felé 

mutatva megállt. 

A többi zarándok visszahőkölt, soraikon zúgás és 

kiáltozás futott végig. Azt mondogatták, ez jel volt, s 

hogy a Szent Kereszt haragszik a lovagra. Nem kér 

imádatából, és úgy dobta le róla a kardot, hogy ebből 

megértse: el kell hagynia a szentélyt. Ferde szemmel 

néztek Hugh-ra, vajon milyen titkos bűn nyomhatja a 

lelkét. 

Kövér szerzetes sietett elő a síremlék mögül, aki 

azt mondta, ez valóban jel, majdhogynem csoda, de 

értelmezésével óvatosan kell bánni. Szerinte a Szent 

Kereszt azt akarta, hogy a kardot ajándékként felajánlják 

neki, és a lovag csak így tudja lecsendesíteni Isten 

haragját. 

Hugh némán állt a lépcső tetején, onnan bámult 

leesett kardjára. Hüvelye bonyolultan vésett, ezüstözött 

176

dísztárgy volt, maga a kard pedig a legjobb damaszkuszi 

acélból készült, markolatát apró, durván csiszolt 

smaragdok ékesítették. A kard korábban apjáé volt, s 

Franciaországban és számos más csetepaté során már 

nemegyszer mentette meg Hugh életét. Félelemmel 

tekintett le rá, úgy érezte, hogy vele férfiassága egy része 

is lehullott róla; megrázta a fejét, és azt motyogta: 

- Nem adom a kardot. 

Az emberek ismét lökdösődni és zúgolódni 

kezdtek, azt suttogták, a pokol tüze fogja magának 

követelni a lovagot ezért az engedetlenségért. Egy 

vénasszony ziháló hangján azt kiáltotta: látta, amint egy 

hatalmas fehér kéz kinyúlt a Szent Keresztből, és leverte 

a kardot a lovag övéről. 

A szerzetes mereven bámult Hugh néma, 

kifejezéstelen arcába, s végül azt mondta, más módon is 

el lehet hárítani a haragot. A síremléknek némi díszítésre 

van szüksége. A bromholme-i Szent Kereszt annak 

ellenére, hogy sokkal silányabb csodatévő erő birtokában 

van, új, arannyal átszőtt leplet kapott, itt azonban semmi 

hozzá hasonló nem volt. Lehet, hogy a Szent Kereszt 

megbékélne a kard árával is. 

Hugh pillantása a szerzetesről a nehéz, fekete 

keresztre vándorolt. A Megváltó apró képmását 

erősítették csillogó felületére, a kereszt azonban sem 

sajnálatot, sem megváltást nem mutatott. Akárcsak az 

ősei által imádott kőbálványok, sötéten és vészjóslóan 

tornyosult fölé. Milyen előjel volt ez a házasságára 

nézve Látta, hogy Katherine elhúzódott a többi 

zarándoktól, és őt figyelte; arca fehéren ragyogott 

kámzsája árnyékában. 

177

Kinyitotta erszényét, és négy márkát nyomott a 

szerzetes feléje nyújtott kezébe. A szerzetes vaskos ujjai 

összezáródtak a pénz fölött. Elmormolt egy áldást, majd 

gyorsan eltűnt a síremlék mögött. Az emberek megint 

zúgni kezdtek, egyesek szerint a lovag túl könnyen 

megúszta, de a legtöbben úgy gondolták, ilyen komoly 

összeg bizonnyal kiengeszteli a keresztet. 

Hugh lement a lépcsőn, felemelte kardját, és 

súlyos léptekkel elhagyta a templomot, nyomában 

Katherine-nel. A lány nagyon megijedt a szentélynél, 

amikor a kard végigcsörömpölt a lépcsőn, és az emberek 

azt mondták, ez jel. Amikor azonban Hugh arcán is 

félelmet látott, halvány kétely ébredt benne. Lehet, hogy 

magára haragította Szűz Máriát vagy valamelyik szentet, 

ebben nem kételkedett, de ezt az ormótlan fekete követ, 

amelyben egy darab sem volt a valódi keresztből, 

csúnyának találta. Nem lehet, hogy a kard azért esett le, 

mert Hugh, akit sérült keze akadályozott, rosszul 

erősítette fel És a kövér barát azokkal a kapzsi 

malacszemeivel vajon nem értelmezte-e felületesen a 

történteket Hirtelen elszégyellte magát - ezek 

szentségtörő gondolatok, és talán csak azért foglalkozik 

velük, hogy ne kelljen arra a bizonyos, gyorsan közeledő 

pillanatra gondolnia. 

Egy szerény, kopott fogadóba, a Pelikánba tértek 

be, mert Hugh majdnem az összes pénzét odaadta, 

ugyanakkor nem akart az apátság ingyenes szállására 

menni, ahol külön hálótermekben helyezték volna el 

őket. 

A fülledt kis padlásszoba, amelyben elszállásolták 

őket, egyáltalán nem keltette nászutas lakosztály 

178

enyomását. A négyzet alakú ágy tetején penészes volt a 

szalma, és csak részben fedték a piszkos, régi takarók. A 

szálkás deszkapadlón keresztül füst szivárgott fel az 

alattuk lévő konyha tűzhelyéből, a mocskos sarkokban 

pedig fekete bogarak szaladgáltak. 

Hugh oldalról Katherine-re pillantott, majd 

Ellisért kiáltott, hogy hozzon fel egy kancsó jó erős sört, 

amelyből egyik kupányit a másik után hajtotta fel olyan 

őrjöngő sietséggel, mintha fogadásból ivott volna. 

Katherine-t is megkínálta, de a lány épp csak 

benedvesítette vele az ajkait, máris visszaadta a kupát. 

Nagyon elcsendesedett, az apró ablak mellett állt, és a 

szürkületben az apátság felé bámult. Guggoló szörnynek 

látta; a szentély volt a feje, a két kereszthajó a kezei és 

lábai, a főhajó pedig hatalmas farka. Egy szörny, amely 

készen áll, hogy a szürkületben nekiugorjon. Egy 

pillanatra elfordította a fejét, amikor Hugh lecsapta az 

ajtót záró tölgyfa reteszt. Látta, hogy a férfi arca egészen 

sötétvörössé vált, és lélegzését is hallotta. Közelebb 

húzódott az ablakhoz, kezét a párkányra szorította. 

A férfi mögéje állt, és iszonyatos erővel 

megmarkolta a vállát. 

- Katherine! - kiáltotta, és hangja úgy csengett, 

mintha gyűlölte volna. - Katherine! - A válla szorítása 

miatt érzett fájdalomtól majdnem felsikított, de tudta, 

hogy a férfi dühe nem ellene irányul, és félelme mellett 

egy pillanatig szánalmat is érzett. 

A sok átsírt óra után a csendes hajnali 

fényességben Katherine a fogadó mögötti bozótosból 

179

felhangzó fülemülecsattogást hallgatta. Csak feküdt, és 

elmerült gondtalan, túláradó dalukban, amelyet először 

elviselhetetlen csúfolódásnak hallott. Törődött testét új 

helyzetbe fordította a szalmán, a lehető legtávolabb 

Hugh-tól. A férfi a hátán feküdt, hangosan horkolt, a 

szoba savanyú sör és izzadság szagától bűzlött. De ahogy 

a fülemüléket hallgatta, könnyei lassan felszáradtak, s 

béke és erő kúszott a szívébe. Arra gondolt, nem számít, 

hogy erőszakot tettek a testén, mindez csak akkor hat rá, 

ha hagyja. Ő még mindig Katherine, és ezzel a tudással 

visszavonulhat abba a titkos kamrába, ahová erőszakkal 

senki sem juthat be. A gyűlölet és a megvetés 

áthatolhatatlan falával veheti körül magát. 

Míg ezen gondolkodott, megszólaltak az apátság 

harangjai, hogy hajnali zsolozsmára hívják a 

szerzeteseket. A mély hangú harangok kongása és a 

férfihangok kántálása elnyomta a fülemüléket. Keze 

megkereste a rózsafüzért, és rákezdett az üdvözlégyre, de 

a gyöngyök kicsúsztak laza ujjai közül. Mit tudhat a 

makulátlan Mennyei Királynő arról, ami ma éjjel velem 

történt És mit tudhat Szent Katalin, a szűz mártír A 

saját tisztaságukra támaszkodva lehetnek könyörületesek, 

de valójában nem érthetnek meg. Vagyis egyedül vagyok. 

Senki másra nincs szükségem. Aminek történnie kell, azt 

egyedül is elviselem. 

Hugh megfordult, és mormolt valamit álmában. 

Kinyújtotta a karját, mintha a feleségét keresné. Az 

mozdulatlanul feküdt, hidegen, félig csukott szemhéja 

alól figyelte urát. Alvás közben fiatalabbnak tűnt, de a 

szája sarkait úgy összeszorította, mintha szenvedne. 

Tapogatózó keze megtalálta Katherine szétterülő 

180

hajtömegét, megragadott egy tincset, és az arcához húzta, 

hogy a csipkés forradás a haján pihenjen. 

A gesztus az asszony számára nem jelentett 

semmit, most is épp annyira idegen volt a számára, mint 

korábban az a lihegő, ziháló vadállat. De soha többé nem 

fog félni tőle, bármit tesz is, az nem érintheti meg őt. 

Kötelességtudó feleség lesz, minden nehézséget el fog 

viselni, amit a sors rárótt, mégis szabad marad. Mert a 

férfi szereti, vágyik rá, küszködik, ő pedig nem, így 

örökre szabad marad. 

Így gondolkodott Katherine házaséletének első 

reggelén Waltham Cross fogadójának csúf 

padlásszobájában. 

Útban Lincolnshire felé Hugh, Katherine és Ellis 

még három éjszakát töltött el. Katherine nem volt sem 

boldog, sem szomorú. Hűvösen, mégis kellően 

barátságosan bánt Hugh-val, közömbösen teljesítette a 

férfi éjszakai követeléseit, és nem adott ki semmit saját 

belső énjéből. A férfi féltékenyen állapította meg, hogy 

Ellisszel ugyanolyan udvarias tartózkodással beszél, mint 

vele, és hogy minden melegségét, gondoskodását a kis 

kancának adja, amelyet tőle kapott ajándékba. Doucettenek 

nevezte el, a névvel utalva rá, hogy olyan édes, mint 

a Windsorban kóstolt krémes-édes sütemény. Folyton a ló 

nyakát paskolta, és szeretetteljes szavakat suttogott neki. 

Hugh nagyon dühös volt a lóra, de próbálta leplezni, mert 

félt Katherine megvetésétől. 

Nem tudta szavakba önteni érzéseit, de 

valamilyen zűrzavaros módon megértette, hogy 

181

valahányszor erővel magáévá tette a feleségét, annak 

mindig sikerült teljes mértékben elmenekülnie tőle. Ám 

még mindig úgy gondolta, később majd közelebb kerül 

hozzá, és gyakran emlékeztette magát, milyen fiatal is 

Katherine — bár számára nem tűnt túl fiatalnak. Hiszen 

sohasem látta úgy táncolni és hancúrozni, ahogyan 

Londonban tette a majális ünnepén, és sohasem hallotta 

boldog, kacagó nevetését. 

Szerdán déltájban, amikor néhány mérföldnyire 

délre jártak Lincoln városától, lefordultak a Hermelin 

útról, és felkapaszkodtak a gerincre, hogy megnézzék 

Colebyt, Hugh kisebbik birtokát, amelyet Lancaster 

hercegétől bérelt. Az uradalmat igen elhanyagolt 

állapotban találták, a rajta lévő ház nem volt több 

düledező váznál, amelynek egyik lyukas mennyezetű 

termében lakott Hugh tiszttartója, a bumfordi, iszákos 

Edgar Pockface tizenöt gyermekével. A tiszttartó 

dülöngélve jött ki az ajtón, amint meghallotta a lovak 

dobogását a gyommal benőtt udvaron, és megdöbbenve 

állt, amikor meglátta urát. Beletúrt borzas üstökébe, és 

motyogni kezdett valamit. Hugh leszállt a lováról, 

megszemlélte a düledező galambdúcot, a félig tető 

nélküli tehén- és lóistállókat és a hiányos 

takarmányhalmokat, amelyek fedél nélkül penészedtek a 

nyirkos földön. 

- Az isten szerelmére, Edgar Pockface! - ordította. 

- Így felügyeled te a jobbágyokat Így gondozod a 

birtokomat 

Edgar motyogott valamit arról, hogy a jobbágyok 

engedetlenek, nem hajlandók elvégezni uruknak a 

szokásos heti munkát, pláne nem a robotot, és hogy Sir 

182

Hugh vagy a törvényszolgája olyan régen járt itt, hogy 

szinte már azt is elfelejtették, hogy nem szabad emberek. 

Hugh felemelte öklét, és jókora ökölcsapással 

szájon vágta az ostoba embert. 

- Akkor ez majd emlékeztet rá, hogy nem vagy 

szabad ember! 

A férfi megtántorodott, és az ivókút melletti 

trágyába esett. Egyik foga meglazult, vért köpködve ült 

fel, és részegségében elsírta magát. 

Aztán mintha ily módon megfelelően elrendezte 

volna a birtok vezetésének ügyét, Hugh visszaült a 

lovára, intett Katherine-nek és Ellisnek, és a főút felé 

indult. 

Katherine fájdalmat és zavart érzett. Nem kellene 

Hugh-nak ellenőriznie a jobbágyait Nem kellene 

végiglovagolnia a birtok többi részén, hogy lássa, milyen 

állapotban vannak Nem kellene mindenekelőtt 

kihajítania a részeg tiszttartót, és keresni valaki mást, aki 

bánni tud a jobbágyokkal, és kipréseli belőlük a 

szükséges munkát Egy darabig csendben lovagolt, aztán 

megkockáztatta a kérdést. 

- Nem hozol új tiszttartót Colebybe, Hugh 

A férfi vállat vont. 

- Ó, Edgar most már elég jól fogja végezni a 

munkáját, megtanulta a leckét. A félelem teszi a legjobb 

gazdát. 

Katherine ebben kételkedett ugyan, de nem szólt 

többet. Még nem tudta, hogy Hugh a legközömbösebb 

földbirtokos, akit egyáltalán nem érdekel a 

mezőgazdaság; birtokaival mindössze annyit törődik, 

hogy megköveteli a megfelelő mennyiségű termény és 

183

adó megfizetését, amelyből kielégítheti kevés igényét. 

Három éve nem járt otthon, és mindent kettlethorpe-i 

intézőjére bízott, akiben jó oka volt megbízni. Eddig 

lovagi szolgálatot teljesített a hercegnél, megkapott 

mindent, amire neki és Ellisnek szüksége volt, hamarosan 

pedig háborús jövedelemben fog részesülni a hercegtől. 

Ezeken felül szerzett némi készpénzt Londonban 

egy pénzkölcsönző lombardtól, amiből kifizette az 

esküvőt, és megvette Katherine-nek a lovat. A walthami 

fekete kereszt számára kisajtolt adomány azonban 

annyira megkopasztotta, hogy mindössze néhány pennyje 

maradt. De ez egyáltalán nem zavarta. Gibbon, az 

intézője majd elszámol Kettlethorpe-ban, és újra megtölti 

Hugh erszényét, úgyhogy a dolog nem ért meg több 

fejtörést. 

Katherine nem sokáig gondolt Coleby roskatag 

állapotára, feltételezte, hogy Kettlethorpe-ban, a központi 

gazdaságban majd minden másként lesz. Kisbirtokos vére 

azonban nyugtalanná vált. Emlékezett valamelyest a 

nagyszerű pikárdiai birtokra, ahol a gyermekkorát 

töltötte. Emlékezett nagyszülei tiszteletteljes hangjára, 

ahogy a földjükről beszéltek, a nagyanyja folytonos 

sürgés-forgására, hogy előrevigye a gazdaság ügyeit. 

Emlékezett nagyapjára, aki éjjel-nappal lóháton járta a 

birtokát, okos, az időjárást megjósolni tudó szemeivel 

vizslatott minden gabonamezőt, zöldségágyást és legelőt. 

Katherine is szerette azokat a termékeny, napsütötte 

földeket, és a bőség jóleső érzését Szent Mihály napja 

után, amikor megteltek a magtárak, és édes szalma 

töltötte meg a padlásokat. 

184

Ahogy végignézett a szürke lápvidéken, felébredt 

benne a múlt iránti fájdalom. A lápot csúfnak és 

elhagyatottnak találta. Egész nap szitált az eső, de 

mostanra a szürkésbarna felhők lejjebb ereszkedtek, és a 

hideg esőcseppek vágtak, akár a kés. Amikor végre 

elérték a kis elővárost, Wigfordot, amelyet a Witham 

folyó választott el Lincoln városától, Hugh már nagyon 

sietett, hogy megtegyék a Kettlethorpe-ig hátralévő 

tizenöt mérföldet. Nem engedte, hogy Katherine 

bámészkodással töltse az időt, és megcsodálja a 

székesegyház dombját. Csak homályosan látta a felhőkön 

és az esőn át, de úgy tűnt neki, hogy ez igazán fenséges 

hely Isten házának. A három hatalmas, csúcsos 

templomtorony úgy úszott felfelé a mennybe, mintha 

semmi sem kapcsolta volna őket az alattuk lévő bűnös 

világhoz. 

Jó érzés volt ismét hegyet és várost látni a 

sokmérföldnyi síkság után, amelyet csak elszigetelt 

falucskák szakítottak meg. Utazásuk napjai alatt egészen 

távoli világba érkeztek. London már olyan messzinek 

tűnt Katherine számára, mint Franciaország, Róma vagy 

Cockaigne ∗ tündérvilága. Még a beszéd is egészen más 

volt errefelé - olyan pergőn és raccsolva beszéltek, hogy 

alig értette. Úgy érezte, boldogtalanság árad az 

emberekből. Ritkán mosolyogtak, és fakó színekbe 

öltöztek. Ezért Lincoln látványa felvidította Katherine-t, 

és örült, hogy Kettlethorpe már nincs messze. 

Pedig messze volt. A tíz mérföld harmincnak tűnt. 

Ott és az észak felé eső területeken, a Trent völgyében 

 

A középkori utópisztikus elképzelés szerint a boldogok földje, afféle 

Eldorádó. (A szerk.) 

185

Szent György napja óta esett az eső, és a telihold okozta 

dagály felkorbácsolta a száguldó, megduzzadt folyót; az 

embermagasságú, baljóslatú hullámok sok helyen 

áttörték a töltéseket, és a víz elárasztotta a földek nagy 

részét. Bár a víz már visszavonult, csak foltokban és 

nagyobb pocsolyákban maradt meg a felázott talajon, a 

főút nem volt más, mint ragadós, vörös sáros ingovány, 

helyenként olyan mély, hogy a lovak megcsúsztak és 

bukdácsoltak benne; patáik cuppogtak a sárban. Amíg a 

Fossdyke melletti vontatóútvonalon mentek, könnyebben 

haladtak, mert a dereglyekapitányok köveket és faágakat 

helyeztek az útra, hogy vontató lovaiknak legyen miben 

megvetniük a lábukat, de amikor Drinsey Nooknál az út 

elfordult, szinte járhatatlanná vált. 

Katherine kis Doucette-je kezdett fáradni, és 

amikor egyik patája elakadt egy pocsolya alatti mélyebb 

lyukban, a kanca ijedten felhorkant, majd nagy 

loccsanással az oldalára zuhant. Katherine ösztönösen 

leugrott róla, és sértetlenül földet ért Doucette mellett, de 

ellepte a hideg, ragadós sár, mire majdnem elsírta magát. 

Hugh dühös káromkodások közepette előbb 

felsegítette a feleségét, majd Ellisszel megpróbálta 

felállítani a kapálózó és bukdácsoló lovat, ami egészen 

addig nem sikerült, amíg Katherine beszélni nem kezdett 

az állathoz, és duruzsolásával meg nem nyugtatta. 

Katherine szívesen ment volna tovább gyalogszerrel, de 

Hugh visszaparancsolta a ló hátára, és miután rájött, hogy 

az utat borító víz majdnem a térdéig ér, 

engedelmeskedett. Hugh elvette Doucette kantárját, és 

maga mögött vezette; Katherine teljesen elázva 

kapaszkodott a nyeregkápába. Az átázott csuklya és 

186

köpeny többé egyáltalán nem védte az esőtől. Észrevette, 

hogy egyik bőrcipőjét elvesztette a sárban, de nem 

számított, harisnyás lába semmivel nem fázott jobban a 

kengyelben, mint az, amelyiken cipőt viselt. 

Továbbvánszorogtak, és nem találkoztak senkivel, 

leszámítva egy csuklyás, mezítlábas szerzetest, aki nem 

viszonozta Hugh mogorva köszöntését, fejét lehajtva 

egyszerűen elcaplatott mellettük, és magában kántált. 

Ahogy közeledtek a birtok udvarháza felé, 

megélénkült a szél, és az arcukba fújta az esőt, de az út 

egy kicsivel jobb lett, mert könnyű mocsaras-homokos 

területen haladtak, amely a község java részét borította. 

Mégis besötétedett, mire bal felől megpillantották a 

magas, kétszárnyú kaput, belül pedig egy házikót. 

- Kettlethorpe! - kiáltott fel Hugh. - Katherine, 

nemsokára fedél alatt leszünk! 

De senki nem jött, hogy kaput nyisson, bár Ellis 

rugdosta és püfölte, s emellé mindkét férfi kiabált. A 

zsúpfedeles kapusházikó sötét maradt, füst sem szállt fel 

a kéményéből. 

- Az ördög és gonosz szellemei vigyék el ezt a 

nyomorult parasztot! Kalodába zárom, és levágom azokat 

a süket füleit! - Hugh előhúzta kardját, és nagyot csapott 

vele az öreg lakatra. A lakatot tartó láncot már majdnem 

teljesen átrágta a rozsda, ezért a második ütésre 

elszakadt; a lakat szabadon himbálózott. Ellis belökte a 

nyikorgó kapuszárnyakat, és meglepetten szólalt meg: 

- Biza már jó rég, hogy nem járt senki ezen az 

úton, Sir Hugh. Tisztára benőtte a gaz. 

Voltaképpen útnak nyoma se volt, bár helyét 

csodálatos, sudár hegyi szilfák sora jelölte ki, a fák ágai 

187

csak úgy vonaglottak és hajladoztak az egyre erősödő 

szélben. A szilfák alatt gyomok, cserjék, magas fű és 

tüskebokor gubancolódtak egymásba, utóbbiak bele is 

akadtak Katherine szoknyájába. A lovak megmakacsolták 

magukat, ágaskodtak, és könnyebb utat kerestek. Ellisnek 

gyalog kellett mennie előttük, miközben kardjával vágott 

utat a sűrűben. 

Ennek az útnak soha nem lesz vége, gondolta 

Katherine reszketve. Észrevette, hogy Hugh nem 

káromkodik az újabb akadály láttán, sőt némaságba 

burkolózik, és mereven bámul maga elé. Nem látta az 

arcát, de érezte a férfi nyugtalanságát, amitől saját rossz 

érzése is nőtt. 

Majdnem egy teljes mérföldön keresztül 

küzdöttek az elhagyatott úton, amikor Katherine hirtelen 

észrevett egy templomot a jobb oldalon, a sötét keresztet 

a még sötétebb égbolton, míg baloldalt épületek és egy 

zömök kerek torony zsúfolódtak egymáshoz. Még mindig 

nem láttak fényt, és nem hallottak más hangot, mint a 

szél zúgását a fákon, és az eső zörgését. 

Belovagoltak a templom és a ház közötti sáros 

külső udvarra. Ekkor Katherine megpillantotta a kis 

várárok tompa csillogását és a kapuőr alacsony 

kőfülkéjét. A hidat teljesen felhúzták a bejárat elé. 

- Hé, Kettlethorpe! - kiáltotta Hugh. - Gibbon le 

Bailey! Lady Nichola! Kinyitni! 

De továbbra is maradt a rejtélyes csend, amelyet a 

belső udvar felől vad ugatás szakított meg: egyetlen 

fenyegető hang ismétlődött folyamatosan, akár egy 

vészcsengő. 

188

- Ez az öreg Ajax - kiáltotta Hugh leplezetlen 

megkönnyebbüléssel. - Valaki van odabent. 

- Hacsak nem annak a gonosz démonnak a 

kutyája - felelte Ellis, idegesen felnevetett, és keresztet 

vetett. 

- Hallgass, te ostoba! Tudod jól, hogy a 

Swynfordok idejében egyszer se látták, az már régen 

volt. Kinyitni! A Szentháromság nevében, kinyitni! 

Erre egy homályos, ősz fej nézett ki a kapuőr háza 

fölötti kémlelőnyíláson, és ingerlékeny hangon kikiáltott: 

- Ki az ilyenkor, aki ekkora zajt csinál 

- Toby Napper, az Istenre, mi a kórság gyötör 

mindnyájatokat Nem ismersz meg Szép kis fogadtatás 

ez a birtok urának és új asszonyának! 

Az ősz fej eltűnt, a csörlő nyikorogni kezdett, 

amíg a rozoga híd el nem érte a sáros talajt a keskeny 

várárok túloldalán. A lovak átkeltek a belső udvarra, ahol 

a kutya ugrándozva, morogva közeledett feléjük. De 

megismerte Hugh hangját, és amikor az jó nagyot 

belerúgott, visszaoldalgott a félhomályba. 

Hugh ezután a kapushoz fordult, aki kezében 

imbolygó fényű szarulámpással állt, és a fejét csóválta. 

- Hol vannak az istállófiúk Hol vannak a 

háziszolgák - Hugh megragadta az idős ember vállát, és 

megpróbált lelket verni belé. 

- Nincsen itten senki, má vagy egy kerek éve. Az 

asszonyom mindet elkűtte. Senki se hál a birtokon, csak 

én, az asszonyom... és... és Gibbon. 

- Vagy úgy, no és mi van Gibbonnal Miért nincs 

itt 

189

- Gibbon a végét járja - felelte az öregember 

kenetteljes hangon. - Valami féreg rágja a csontjait. 

Teljesen kimúlt belőlük az erő. Álló nap csak fekszik, 

oszt moccanni se bír. Pedig Gibbon fiatal legény vót, de 

má vénebb nálamnál is. - A ziháló hang göcögő 

nevetésbe fordult. 

Hugh felkiáltott, és elengedte a csontos vállakat. 

Kikapta Toby kezéből a lámpást, majd szélesre tárta a 

nagyterembe vezető, nyitott ajtót. Odabenn a terem 

közepén álló kandallóban nyoma se látszott tűznek. A 

bakokat, asztallapokat és padokat a túlsó fal elé 

tornyozták. Az eső a zsúptetőn lévő lyukon át egyenesen 

az urasági emelvény egyik sarkára csorgott. 

- Ellis! - kiáltotta Hugh. - Vágtass a faluba, és 

keríts jobbágyokat! Az isten szerelmére, nekünk étel és 

meleg kell, akármilyen rosszul állnak itt a dolgok! 

A fegyvernök kiszaladt, és lóra pattant. Hugh 

letette a lámpást a döngölt földpadlóra. Arcát lassan a 

terem egyik sarkától a másik felé fordította - 

visszaemlékezett rá, milyen volt itt az élet 

gyermekkorában, amikor fáklyák égtek és tűz lángolt a 

helyiségben, és tíz szolga szaladgált fel s alá, hogy 

enyhítse a Swynfordok étvágyát. Még a sült hús illatát is 

érezte. 

Katherine összekuporodott az egyik 

ablakmélyedésben, fejét a kőre hajtotta. Annyira fázott, 

és olyan kimerült volt, hogy képtelen volt gondolkodni. 

Fogai vacogtak, és félig lehunyt pillái alól a terem 

vibráló árnyékai hullámzani látszottak, akár a víz. 

Kimerültsége ellenére meghallotta az ajtónál 

támadt ruhasuhogást, mire kinyitotta a szemét. Egy 

190

asszony állt ott, Hugh-ra bámult. Apró termetű volt, 

vékony, mint egy pálca, fekete ruháját az ismét kinyitott 

ajtón befújó szél csapkodta. Sovány arcánál csak 

háromszögletűre fésült özvegyi frizurája volt fehérebb. 

- Te vagy az, Hugh Visszajöttél - Magas, 

panaszos hangon beszélt, amelyben nem volt sem 

meglepetés, sem öröm vagy ijedtség. - Gondoltam, hogy 

eljössz. Ők megmondták. 

Hugh hátrahőkölt, amint a nő hirtelen feltűnt a 

teremben. Mostohaanyja iránt mindig is érzett 

megvetésének és a birtokán okozott nyilvánvaló pusztítás 

miatti dühének megálljt parancsolt a nő vöröslő, karikás 

szemeinek zavart tekintete. 

- Ó, asszonyom - mondta óvatosan egy pillanattal 

később, de nem mozdult a nő felé. - A 

menyasszonyommal jöttem. - Katherine-re mutatott, aki 

lassan lecsusszant az ablakból, és a nő felé bókolt. - És 

nem tetszik a fogadtatás, amelyben Kettlethorpe új 

asszonyát részesíti. 

Az asszony Katherine felé fordította gyászos 

tekintetét. 

- Menyasszony - kérdezte, és fejét hitetlenkedve 

csóválta. Egy menyasszony Kettlethorpe-ban. Erről ők 

egy szót se szóltak. 

- Kik nem szóltak önnek, asszonyom - csattant 

fel Hugh. Lady Nichola Swynford határozatlanul kelet 

felé intett csontos kezével. 

- A vízben, a folyóban és a kútban élő népek. 

Nem szabad kiejteni a nevüket. Sok mindent elárulnak 

nekem. 

191

- Magasságos ég! - suttogta Hugh, keresztet 

vetett, és Katherine mellé lépett. - A maradék esze is 

elment. 

Katherine bólintott, majd visszaült az 

ablakmélyedésbe. Sárral telefröcskölt férjére nézett, 

akinek szokásos haragos tekintetét kissé megváltoztatták 

a mostohaanyjára vetett nyugtalan pillantások. A férfi 

széles terpeszben állt a lámpás mellett, bekötött kezét 

kardja markolatán pihentette. Mindketten Lady Nicholát 

nézték, aki nyugtalanul kezdett fel-alá járkálni a 

csarnokban. Amikor fekete köpenyes alakja odaért a 

tetőn keresztül az emelvényre csurgó vízhez, megállt. Két 

kezéből csészét formált, felfogta velük a víz egy részét, 

és halk szavakat mormolt, mintha köszöntené. Katherine 

ismét becsukta a szemét. Jótékony üresség szállta meg 

elméjét. 

A Kettlethorpe-ban töltött következő napok során 

Katherine-nek alkalma nyílt több olyan képességét 

gyakorolni, amelyeknek nem is tudta, hogy a birtokában 

van. Erős fiatal teste hamar kiheverte az eső és az utazás 

okozta kimerültséget; lelki felépülése és a remélttől 

igencsak eltérő körülményekbe való beletörődés ellenben 

tovább tartott. Józan esze azonban segítségére sietett. 

Akármilyen is, mégiscsak ez lett az otthona, ő pedig a 

birtok úrnője. Kicsit olyan volt, mint amikor felnőttesdit 

játszott Sheppeyben a többi lánnyal, bár a szerepjátéknak 

ez az illúziója nem zárta ki a konok valóságot. Az első 

napokban gyakran gondolt Philippára, és megpróbálta 

192

kitalálni, hogyan kerekednének felül ezen a zűrzavaron 

nővére háziasszonyi praktikái. 

Kettlethorpe község Lincolnshire egyik elszigetelt 

zugában feküdt, Lindsey délnyugati csücskénél. 

Nyugatról a Trent folyó, délről Nottinghamshire, keletről 

és északról pedig a Fossdyke kanyarulata határolta azon a 

mintegy ezerkétszáz hektáros területen, amelyen a 

birtokhoz tartozó falun kívül két kicsiny község, Fenton 

és Laughterton is helyet kapott. A szász vármegyéhez 

tartozott, és Lincoln püspökének kellett megfizetnie a 

hűbéri adót, aki alatt a Swynfordok gyakorolhatták a 

birtokjogot. 

Sohasem volt népes vagy különösen termékeny 

birtok, hiszen földje csak széna, len, kender és hasonló 

növények termesztésére volt alkalmas, ráadásul a 

földterület nagy részét urai élvezetére meghagyták 

erdőnek. Korábbi tulajdonosai, mint például a de la 

Croysok, nagy birtokkal rendelkeztek másutt, amelyből 

kiegészíthették jövedelmüket, akárcsak Hugh apja, amíg 

a rossz birtokkezelés miatt Nichola hozománya teljesen 

el nem úszott, és a Swynfordoknak nem maradt más, csak 

Coleby és Kettlethorpe. 

Ez a kettő is elegendő kényelmet biztosított volna 

a számukra, ha jól kezelték volna, gondolta Katherine. 

Hugh-nak még mindig több mint hatvan jobbágya volt 

Kettlethorpe-ban, férfiak, nők és gyermekek; elég sokan 

ahhoz, hogy saját földjein dolgozzanak hétköznapokon, 

elvégezzék a robotot aratáskor, és biztosítsák az udvarház 

működését. 

193

A baj természetesen két tőről fakadt: az egyik 

Lady Nichola különcsége volt, a másik a halálos kór, 

amely Gibbont, az intézőt megtámadta. 

Három nappal megérkezése után Katherine már 

ismét jól erezte magát, és úgy döntött, meglátogatja a 

férfit, aki sárral tapasztott vesszőkunyhóban élt az udvar 

végében, a galambdúc és a sütőkamra között. 

Az idő végre kitisztult, és Hugh, miután néhány 

duzzogó jobbágyot megfélemlített és elrángatott saját 

földjeiről, vissza a majorság konyhájára, fogta Ellist, és 

kilovagoltak az erdőbe, hogy valami vadászzsákmányt 

ejtsenek ebédre. Egyáltalán nem bánta a rengeteg rá váró 

feladat későbbre halasztását. Össze kell hívnia egy 

uradalmi bíróságot, meg kell büntetnie a jobbágyokat, be 

kell szednie tőlük a régóta esedékes adót, és új intézőt 

kell keresnie. De mindenekelőtt az éléskamrákat kell 

feltöltenie, mert valamennyi kong az ürességtől. Lady 

Nichola birkatejen és gyógyfüvekből készült főzeten élt, 

amelyet ő maga főzött vasüstjében abban a 

toronyszobában, amelyben idejét töltötte, amikor éppen 

nem a folyóhoz gyalogolt le a mocsáron és a földeken 

keresztül. Gibbon Margery Brewster, a falusi 

kocsmárosné rendszertelen adományain tengődött, aki 

gyengéd érzelmeket táplált a férfi iránt, hiszen többször 

megosztotta vele ágyát, amikor az még ereje teljében 

volt. Kocsmai tennivalói és szekérderéknyi gyereke 

azonban kevés időt hagytak a jótékonykodásra. Hogy az 

öreg Toby a kapuslakásban mit evett, azt senki sem tudta, 

de idős kora ellenére igen éles eszű volt, és amúgy sem 

akadt senki, aki észlelhette volna az úr éléskamráinak 

194

fokozatos kiürülését, vagy meghallja az úr 

vadászterületén csapdába ejtett nyulak visítását. 

Katherine nem kérte Hugh engedélyét, hogy 

meglátogassa az intézőt. Már megtanulta, hogy a 

fájdalmas témák említése dühös makacsságot vált ki a 

férfinál, amely elutasításhoz is vezethetett. 

Megvárta, amíg Hugh íjának hegye is eltűnt az 

erdőben a várárok túloldalán, majd rendbe szedte magát, 

hogy kényelmesen végigszemlélje a birtokát, bár 

bosszantotta, hogy még mindig nincs megfelelő ruhája, 

kivéve a zöldet, amelyet a hercegnőtől kapott, de az úton 

bepiszkolódott. Még csak egy vászonkendője sem volt, 

hogy elrejtse haját, és mutassa háziasszonyi státusát. 

Nem számít, gondolta. Arca két oldalán szépen befonta 

és feltekerte vörös haját. Eltökélte, hogy nem hagyja 

magát eltántorítani, és higgadtan fogadja új életét. Mivel 

nem volt senki, aki segíthetett volna neki, csak magára 

számíthatott, és - akárcsak a nászéjszakája utáni reggelen 

- ez a gondolat ezúttal is erőt adott neki. 

Úgy döntött, először Lady Nicholát látogatja meg 

a toronyszobában. Érkezésük estéje óta nem látta az 

anyósát, de néha látott füstöt és gőzt távozni a keskeny 

ablakokon át, sőt két ízben szomorú dúdolást is hallott 

odafentről. 

A védelmi célt szolgáló, alacsony torony, 

akárcsak a majorság, százötven évvel azelőtt épült, még 

János király uralkodása idején. A nagyterem és az emeleti 

lakószoba mellé építették, de ezekkel nem volt egyéb 

kapcsolata, mint a külső lépcső, amely az emeleti 

lakószobába is vezetett. A zsúpfedeles, kétszintes, 

tizenkét méter hosszú nagyterem nyugati végében kapott 

195

helyet a keskeny emeleti lakószoba, ahol Katherine aludt 

Hugh-val. A lakószoba alatt sorakoztak a kamrák. A 

terem keleti végében volt a konyha, fölötte pedig egy 

félpadlás, ahol a szolgák aludtak. Ezekből, valamint a 

torony régi börtönéből és két kerek szobájából állt egész 

Kettlethorpe. Nem volt itt magánkápolna, sem további 

szobák, öltözőszobák vagy illemhelyek. A természet 

hívásának az udvar egyik sarkában tettek eleget, a 

galambdúc mögött. 

Sokkal primitívebb lakhely volt ez, mint amilyet 

Katherine valaha látott, még a sheppeyi zárda és 

nagyszülei nagy udvarháza is több luxust kínált; 

Pessonerék londoni háza és természetesen a windsori 

kastély pedig a kényelem egészen más szintjét jelentette. 

Kettlethorpe berendezését megdöbbentően 

sivárnak és hiányosnak tartotta ahhoz képest, hogy egy 

lovagnak szolgált otthonként. A teremben lévő 

asztallapok, bakok és padok nélkülöztek minden faragást, 

és olyan durván fűrészelt deszkákból rótták össze őket, 

mint a régi tábori priccseket. Az emeleti szobában 

mindössze egyetlen, négyzet alakú fakeret állt, rajta 

penészedő libatoll derékalj, ágytakaróul pedig egy darab 

bolhás medvebőr szolgált. Nagyon meglepte, hogy azt a 

kis sört, amit Hugh a faluból hozatott, közönséges 

fakupából fogyasztották el, és semmilyen értéket 

képviselő tárgyat nem látott, még egy szentszobrocskát, 

vagy falikárpitot sem, amely megvédett volna a 

folyamatos huzattól. Szeretett volna magyarázatot kapni 

erre a szegénységre, de nem merte Hugh-t faggatni, mert 

érezte, mennyire szégyenkezik birtokának szánalmas 

állapota miatt, és szégyenkezését azzal próbálja leplezni, 

196

hogy folyamatosan szidta a mostohaanyját. Azért sem 

kérdezhetett volna tőle ilyesmit, mert ő maga semmi 

hozománnyal nem rendelkezett, és a férfi ezt sosem rótta 

fel neki. 

Amint megindult felfelé a külső falépcsőn a 

toronyszoba felé, szíve gyorsabban kezdett kalapálni, 

mert hallotta, hogy Lady Nichola hangosan mormol 

kifelé, a levegőbe. A tejeslány azt mondta, Lady 

Nicholának vízitörpe-betegsége van, valami félelmetes 

varázslat, amely miatt egy szolga sem hajlandó a 

közelébe menni. Katherine megállt, hogy összeszedje 

bátorságát; átnézett a birtok fala és a várárok fölött, a 

templom csúcsán álló kereszt felé. Még nem járt a 

templomban, misét is csak vasárnaponként tartottak 

benne. A pap, aki éppolyan hanyaggá vált, mint mindenki 

más a birtokon, nem is tartózkodott otthon, saját ügyében 

néhány nappal korábban Lincolnba utazott. 

Katherine számára furcsa volt harangszó nélkül 

élni. Meg kellett tanulnia érzékelni az időt, bár nem sokat 

számított, hiszen semminek nem volt megszabva az ideje. 

Minden rendszertelenül történt. 

Felment a lépcsőn, és belépett a torony régi 

őrszobájába. Sok emberöltő telt el azóta, hogy fém 

csattanását, páncélba öltözött férfiak káromkodását 

hallotta ez a szoba, és a falba másfél méter mélyen 

bevágott keskeny ablakokban többé nem surrogott 

védekezésként kilőtt nyílvessző. Egyetlen báró sem vetett 

soha szemet erre az elszigetelt birtokra. Első tulajdonosa 

azért építtette a tornyot, azért ásatta a várárkot, mert 

akkoriban az volt az építészeti divat, de Kettlethorpe-ot 

korábban egyszerűen vadászháznak használták. 

197

Katherine gyorsan körbepillantott, és látta, hogy a 

szobában mindössze két vasveretes ládát helyeztek el. A 

kőpadló közepén rozsdás rács fedte a szoba alatti börtön 

egyetlen szellőzőnyílását. Hugh apja, Sir Thomas 

idejében ezt a börtönt időnként tárgyalásra váró 

jobbágyok fogva tartására használták, azonban már 

régóta üresen állt, mindössze a várárok felől, alulról 

járatot ásó patkányok lakták. Katherine észrevette a 

ládákat tenyérnyi vastagon borító port, meg a sarkokban 

száradó, lehullott leveleket, amelyeket a szél fújt be a 

helyiségbe. 

Fellépkedett a falvastagságú, keskeny, meredek 

kőlépcsőn, és megérkezett a legfelső szobához. Ütöttkopott 

függöny állta útját az ajtómélyedésben. A 

mormolás abbamaradt, figyelő csend támadt a szobában. 

Katherine megköszörülte a torkát, majd kedvesen 

így szólt: 

- Lady Swynford! Katherine vagyok, Hugh 

felesége. Bemehetek 

Sürgölődés zaját hallotta, mintha gyorsan 

eldugtak volna valamit, majd elfojtott, de éles és magas 

hangot. A szíve gyorsabban vert, de ismét beszólt. Megint 

nem kapott választ, viszont kihallatszott a nő ijedt 

zihálása. 

Félrehúzta a függönyt és belépett. 

- Jaj, ne! - kiáltotta, amikor meglátta a kis fekete 

alakot. - Szegény asszonyom, nem szabad félnie tőlem! 

Lady Nichola az ágya mögött lapult, karját 

szorosan összefonta a mellkasa előtt tartott rongycsomón. 

Sötét szemét néma rémülettel szegezte Katherine-re. 

Amikor Katherine közelebb lépett, vállait egészen a 

198

falnak feszítette, mintha át akarna törni a köveken. A 

mellkasához szorított rongy alól megint kihallatszott az 

elfojtott hang. 

- Kedves asszonyom, nem fogom bántani. Azért 

jöttem, hogy tiszteletemet tegyem, ahogy illik. Látja, nem 

is megyek közelebb. Nem mozdulok innen. - Katherine 

halk és lágy hangjába szánalom vegyült. 

Nichola, aki tíz éve, Kettlethorpe-ba való 

megérkezése óta nem hallott kedves szót, hitetlenkedve 

meredt rá. 

- El fogod venni őt tőlem - suttogta. - Ne vedd el 

őt, senkinek sem árt. 

Katherine megrázta a fejét, és megnyugtatóan 

próbált mosolyogni. Bár Lady Nichola már elmúlt 

negyvenéves, és gyér, sötét hajába ősz szálak is 

vegyültek, kicsiny, félelemtől eltorzult arca valahogy 

mégis gyerekesnek tűnt. 

Katherine mozdulatlanul állt, ahogy ígérte, és 

látta, hogy Nichola szorító kezei lassan ellazulnak a 

csomagon, amelyet védtek. A rongy megemelkedett, és 

fészkelődni kezdett. 

- Mi van önnél, asszonyom - kérdezte Katherine 

nagyon kedvesen. - Szűz Máriára és az ő áldott fiára 

esküszöm, egy ujjal se nyúlok hozzá, és nem teszek 

semmi olyat, amit ön nem akar. 

- De Hugh majd tesz. Ő elvenné tőlem, és 

megverne, ahogy az apja tette. Megvert, mert meddő 

vagyok. 

Katherine megmerevedett. 

- Nem - mondta összeszorított foggal -, senki nem 

fogja megverni önt. 

199

Lady Nichola előrekúszott az ágyhoz, tágra nyílt 

szemével továbbra is Katherine-t bámulta. A csomagot 

letette a durva kenderpokrócra. Katherine csendben várt, 

bár hátán bizsergést érzett. A rongy megemelkedett, és 

kimászott alóla egy piszkos kismacska. Világosbarna 

csíkos bundája volt, és fűből font nyakörvet viselt, 

amelyhez vörös színű, gyapjúból font pórázt erősítettek. 

Katherine majdnem elnevette magát, mert valami 

egészen elképesztő dologra számított. Talán egy 

csecsemőre, mert bolond nők szoktak kisbabákat lopni, 

vagy valamilyen boszorkányos dologra, például kígyóra. 

Sajnálat oltotta ki mosolyát, amikor Lady Nichola 

felmarkolta a cicát, és csókjaival halmozta el, miközben 

az halkan nyávogott. 

- Drága asszonyom - mondta Katherine -, nem 

bűn, hogy macskát tart. Nem kell félnie miatta. 

- Ők adták nekem - felelte Nichola a macskát 

cirógatva, majd az ágyoszlophoz kötötte az állatot. - 

Majdnem belefulladt a folyóba, mert maguknak akarták, 

ők akartak játszani vele lent, a nádasban, de aztán nekem 

adták. Néha nagyon kedvesek. De arról nem szóltak, 

hogy te idejössz. Hugh felesége. 

Hirtelen tovatűnt Nichola vörös, karikás 

szemeiből a réveteg tekintet, és a fiatalos, vad kifejezés is 

elmúlt az arcáról. Legörbülő szája körül és a szemei 

között ráncok jelentek meg. 

- Vagyis Kettlethorpe-nak új asszonya van - 

szólalt meg sokkal halkabban. - Hogy kerültél ide - 

Csendesen leült az ágyra. 

Katherine-t megijesztette a változás. Észrevette, 

hogy hirtelen megszűnt az őrület, hogy felfedje a mögötte 

200

megbújó lélek halálos fáradtságát. A következő néhány 

percben, amíg józanság volt Nichola kérdéseiben, 

Katherine mesélt egy keveset az életéről, és arról, hogyan 

ment férjhez. Nichola szomorúan hallgatta, és időnként 

bólintott. 

- Én is délről jöttem erre a komor helyre - mondta. 

- De én mindig féltem. Ha nem gyűlölt volna annyira, 

nem féltem volna olyan nagyon. Annak ellenére, hogy 

nem szültem neki gyereket. Egyszer eltörte a karomat, 

látod - Felhúzta fekete ruhája ujját, és megmutatta a 

szeplős bőr alól átlátszó görbe, idomtalan csontot. - Az én 

uram azt mondta, olyan ronda vagyok, mint egy majom. - 

Elfordította a fejét, és felnézett Katherine-re. - Te szép 

vagy, olyan szép, mint ők, akiket a vízben látok, amikor a 

másik énem uralkodik el rajtam. Mégis itt fogsz 

megpenészedni, ugyanúgy, mint én. Megcsúnyulsz és 

félni fogsz, hacsak... hacsak... - felugrott, hangja ismét 

magas, kántáló tónusú lett, és felkiáltott. - Kitalálok 

neked valami varázslatot, Hugh asszonya. Megvannak a 

füveim; a mogyoró, a cickafark, meg a titkosak is. Van 

vizem is a rough-i erdő szent kútjából. Készítek neked 

gyógyfőzetet, az majd megment. 

Odaugrott vasedényéhez, amely állványon lógott 

a füsttől megfeketedett fal előtt, ráfújt az alatta lévő 

serpenyőn szunnyadó faszénparázsra, belemarkolt a 

szárított füvekbe, és kezdte beledobálni az edénybe. 

- Ne, asszonyom - mondta gyengéden Katherine -, 

nem akarok főzetet. - De látta, hogy minden szó 

hasztalan. A józan pillanat elszállt. Nichola nem hallotta 

többé. Visszatért arcára a vad, mégis sokkal vidámabb 

kifejezés. Felkapta a macskakölyköt a földről, óvatosan 

201

eloldozta gyapjúpórázát, magához szorította, és halkan 

dúdolni kezdett. 

- Ó, én szépségem, kicsi kölyköm, én kis drágám, 

neked is meg kell keverned a főzetet! - Ezzel a cica 

mancsát a merőkanálhoz tartotta. 

Katherine megfordult, felemelte a függönyt, és 

kisurrant a toronyszobából. Már nem félt Lady 

Nicholától, de a szíve elnehezült. Lement a lépcsőn az 

udvarra, és hagyta, hogy felemelt arcát süsse a nap, 

miközben próbálta visszanyerni a reményteli energiát, 

amelyet korábban érzett magában. Ajax, a szelindek 

peckesen odasétált hozzá, megszagolta ruháját, majd 

elballagott az istállók felé. Katherine követte, és 

egyenesen Doucette állásához ment. A kis kanca nyerítve 

köszöntötte, ő pedig átölelte a nyakát. Aztán karjai 

hirtelen lehullottak. Kettlethorpe egyik asszonyának 

nincs más, amit szerethet, csak egy cica, a másiknak 

pedig... Ránézett a lovára, és hirtelen düh fogta el. 

Észrevette egy istállófiú meztelen lábait, amint 

kikandikáltak a szomszéd állásban lévő szénacsomó alól. 

- Ébredj, te lusta paraszt! - kiáltotta éles hangon. - 

Kelj fel! - A legény talpra ugrott, igyekezett kidörzsölni 

szeméből az álmot. - Hogy hívnak - méregette Katherine 

utálkozva a fiú piszkos haját, lengő, vörös kezeit és 

trágyával összefröcskölt köpenyét. 

- Wat, vagyis Walter, Wat fia, asszonyom - 

dadogta, és nem tudta pontosan, ki lehet ez a mérges 

leány. Hallotta, hogy Kettlethorpe új asszonya nem más, 

mint egy gyermek, aki a teljes előző napot ágyban 

töltötte. 

202

- Nos, Wat Watson! - kiáltotta Katherine. - Miért 

nem csutakoltad le a lovamat Miért üres a jászol 

Wat nyelt egyet, és az első kérdést figyelmen 

kívül hagyva azt mondta, azért üres a jászol, mert nincs 

széna. 

- A várárkon túl ott a zöld fű a réten - csattant fel 

a fiatalasszony. - Menj, kaszálj le annyit, hogy megtöltsd 

a jászolt, aztán csutakold le Doucette-et, itasd meg és 

nyergeld fel! Később kilovagolok. 

- Igen, asszonyom - felelte Wat. 

- És - tette hozzá Katherine -, ha ezzel végeztél, 

takarítsd ki ezt az undorító istállót! Te jó ég! Szégyelld 

magad! 

A fiú tátott szájjal bámult. Később a kocsmában 

kiszínezve mesélte a történetet. Azt mondta, Katherine 

vasvillával támadt neki, különös londoni szitkokat 

zúdított rá, és megfenyegette, hogy levágja a fülét, ha 

nem csinálja, amit mond. Meséjéből senki nem hitt el egy 

szót sem, mert Wat köztudottan hazudós és lusta volt. 

Viszont megerősítette, hogy jogos az általános félelem, 

miszerint vége a könnyű napoknak, így mindenki 

búskomor képpel ült a kocsmában. 

Dühe hullámain hánykolódva Katherine elhagyta 

az istállókat, elment a régi szemétdomb és az üres magtár 

mellett, amelyet a férgektől való védelem érdekében 

magas cölöpökre helyeztek, majd elhagyta a hatalmas 

kemencét is, ahová a jobbágyok a kenyerüket hozhatták 

volna kisütni, majd minden sütésből leadták volna a 

járandóságot a majornak. A kemence vasajtaja hiányzott 

az elgörbült zsanérokról. Kétségkívül valaki hasznát 

látta, gondolta dühösen, meg a vaspántoknak is, 

203

amelyeket a többi épület ajtóiról vettek le: a fejőházról, a 

fáskamráról és a szövőházról. 

Odaért az alacsony, tapasztott falú házhoz, 

amelyben az intéző feküdt, és bekopogott az ajtón. Zord 

férfihang válaszolt: Ki az 

Mire Katherine határozottan felelt: 

- Katherine Swynford, Kettlethorpe új asszonya. 

- Akkor jöjjön be! 

A kunyhóban terjengő bűztől majdnem elájult, és 

pislogva állt a sötétben, miközben visszatarthatatlanul 

öklendezett, és borzalmas félelem kerítette hatalmába. 

Talán a pestis bűze ez Még mindig orrában érezte annak 

a pikárdiai éjszakának a borzalmát, amikor a nagyszülei 

meghaltak. Ez az ember már hónapok óta feküdt ott, a 

pestis áldozatai viszont nem húzták olyan sokáig. De 

létezett még a pestisnél is rosszabb. Fuldoklott, és 

visszalépett az udvarra. 

- Talán tisztátalan - suttogta, és észre sem vette, 

hogy megszólalt. 

- Nem, asszonyom - szólalt meg a sötétben a 

keserű hang. - Nem vagyok leprás. Ha az lennék, 

legalább együtt lehetnék a sorstársaimmal a leprások 

házában, ahol a testvéreim gondoznának. Nem feküdnék 

itt a saját ürülékemben. 

Katherine gyomra megint emelkedni kezdett, 

ezért kezét szorosan a szájára tapasztotta, de ismét 

belépett az ajtón. 

- Nyissa ki az ablaktáblát, asszonyom! - kérte a 

hang félig gúnyosan. - Az majd megédesíti a levegőt a 

finnyás orrok számára. 

204

Katherine kilökte a kis ablaktáblát. Az erdő felől 

érkező hűvös tavaszi szellő keresztülfújt a szobán, és az 

ajtón távozott. Lenézett a férfira, aki szalmaágyon feküdt 

a földön. Rozsdabarna köpeny takarta egész testét, olyan, 

amilyet Edward uralkodásának kezdetén viseltek a 

férfiak. Csak a karja látszott ki. Csontjain és bütykös 

ízületein petyhüdten lógott a hús, akár egy zacskó. 

Koponyaszerű, elefántcsontszínű fején olyan mélyen 

ültek a szemei, hogy Katherine alig látta bennük a 

kékséget. Mindössze hosszú, göndör barna haja és dús 

szakálla árulkodott róla, hogy valaha vonzó férfi volt. 

Ajkai visszahúzódtak erős, fehér fogairól, és becsukta a 

szemét, mert a fénytől megfájdult. 

- Íme, Gibbon, az ön intézője, asszonyom - 

mondta. - Csak a fejemet tudom mozgatni, meg ezeket az 

ujjaimat, nézze! - Összeszorította a fogait, homlokán 

kidagadtak az erek, és bal kezével belekapaszkodott a 

köpönyegbe. 

- Mi ez, Gibbon - kérdezte Katherine elég 

határozottan. 

- Nem tudom. Két évvel ezelőtt kezdődött, először 

a lábaimba jött a gyengeség. Sokszor remegtek. A 

remegés egyikről a másikra vándorolt, de most már nem 

is remegnek. 

- Próbálkozott valaki piócával 

- Egy borbély Torskeyből. Gyakran vágott eret 

rajtam. Semmit sem használt. Amikor még tudtam járni, 

gyertyákat is gyújtottam Szent Hugó sírjánál a lincolni 

templomban. Az se használt, és nem is fog. Ez a büntetés, 

amiért bűnben fogantam. 

- Senki nem gondoz, Gibbon 

205

- Ó, olykor, ha eszükbe jut. Néha az öreg Toby, a 

kövér Margery Brewster a faluból, vagy a pap, amikor 

éppen nem Lincolnban alkudozik finom húsokra és borra, 

amivel teletömheti azt a kövér hasát. 

Katherine összeráncolta a homlokát, és felemelte 

az arcát. 

- Sok változásra van szükség ezen a birtokon - 

kiáltotta. - Majd én teszek róla, hogy megfelelően 

ellássanak. Egy szolga éjjel-nappal gondozni fog. Attól 

majd jobban leszel. 

A férfi némi érdeklődéssel nézett a 

fiatalasszonyra. Halvány mosoly vékonyította el ajkait. 

- Még túl fiatal ahhoz, hogy ilyen határozott 

legyen - mondta. Fiatal és nagyon szép, gondolta. 

Ragyog belőle a felháborodás, ég a vágytól, hogy 

helyrehozza, ami rossz, és biztos benne, hogy helyre is 

lehet hozni. Akárcsak Szent Mihály a karddal és a 

mérleggel. Ó, gondolta, és ismét becsukta a szemét. 

Valaha nem hasonlítottam volna egy ennyire nőies lényt 

Szent Mihályhoz. Érezte halott teste súlyát, ami úgy 

lógott a nyakán, mint egy zsák kő. Hamarosan a nyak is 

halott lesz, aztán a fej is. 

- Nagy fájdalmaid vannak - kérdezte lágyan 

Katherine. Egy kancsó sör állt a földön, mellette egy 

darab kenyér. Töltött a fakupába, és a férfi ajkaihoz 

tartotta. Majdnem elég bátorságot érzett ahhoz is, hogy 

lehúzza a köpenyt, és megmosdassa a férfit, de erre még 

nem volt képes. Hugh-t leszámítva még nem volt dolga 

meztelen férfival, és őrá sem pillantott rá. 

A férfi megrázta a fejét a sörre. 

206

- Margery itt volt ma reggel. Megetetett. Nem, 

nincs fájdalmam. - Erősebb hangon folytatta. - Hová 

ment Hugh Hallottam a lovakat az udvaron. 

- Vadászni az erdőbe. Húsra van szükségünk. - 

Könnyedén mondta, nehogy a férfi megrovásnak vegye 

intézői tevékenységével kapcsolatban. Rengeteg kérdést 

szeretett volna feltenni a birtokról, de most úgy érezte, 

nem zaklathat érzéketlenül egy ilyen beteg embert. Kiléte 

felől is szerette volna faggatni a férfit, beszédmódja 

ugyanis megdöbbentette. Semmi parasztos kiejtés vagy 

hiba nem volt a beszédében; olyan jól beszélt, mint 

akármelyik lovag Windsorban, mi több, jobban, mint 

Hugh. Mit keresett hát itt mint intéző 

Gibbon érzékennyé vált az elmúlt hónapok során, 

amikor úgy tűnt, agyán kívül semmi sem él benne. 

Megérezte Katherine gondolatait. 

- Hugh semmit nem mondott rólam, ugye - 

Halvány mosollyal pillantott fel. Régen nem időzött 

mellette senki, hogy elbeszélgessen vele. 

- Nem - felelte Katherine -, sohasem beszélt sem 

rólad, sem a birtokairól. 

- Ó, ez mindig is így volt. Hugh-t nem nagyon 

érdeklik a földjei, de engem igen. Én gondoskodtam róla, 

kordában tartottam a jobbágyait. Begyűjtöttem a bérleti 

díjait és az adóit, és noha minden Szent Mihály-napkor 

befizettem a húsz font szolgálati díjat, amivel 

Kettlethorpe Lincoln püspökének tartozik, na meg 

Coleby adóját is, jólétben éltünk. A major hamar úgy 

festhetett volna, ahogyan az a Swynfordokhoz illik. Még 

az is eszembe jutott, hogy kialakítok egy kertet a torony 

és a várárok között, hátha Hugh egyszer asszonyt hoz a 

207

házhoz. - Lebiggyesztette a száját. - Asszony már van, 

kert nincs, sőt szép bútor sincs, hogy fogadja. A birtok 

pedig... El tudom képzelni, milyen állapotban van. 

- Csodálkoztam is - mondta Katherine habozva -, 

miért csak a legegyszerűbb bútorzat van itt. 

- Hugh az apja halála után mindent eladott. Ki 

kellett fizetnie a megváltást és az illetéket az ő 

hűbérurainak, még mielőtt hozzájuthatott volna az 

örökségéhez. De ezt nyilván tudja - tette hozzá 

meglepetten. 

Katherine megrázta a fejét. 

- Semmit sem tudok. 

- Hugh-nak azonnal új intézőt kell találnia, és 

szüksége lesz segítségre a hozománya intézéséhez is. 

- Nincs hozományom - mondta az asszony 

csendesen. - Hugh ennek ellenére megkért engem. 

Gibbon elcsendesedett. Számára ez nagyon rossz 

hír volt. Amióta megtudta, hogy Hugh feleséggel tért 

haza, jó néhány végeérhetetlen sötét órát múlatott el 

azzal, hogy megpróbálta kitalálni, milyen hozománya 

van, és azt hogyan lehetne a legjobban a birtok 

helyreállítására fordítani, hiszen az elmúlt évek során 

számára a birtok jelentette a feleséget, a családot és az 

üdvösséget egyaránt. Azt látta, hogy Katherine szép és 

okos, Ellistől azt is tudta, hogy valamilyen homályos 

kapcsolatban áll az udvarral, de ezek egyike sem 

ellensúlyozza a hozomány hiányát. Sőt korábban azt 

remélte, ha Hugh egyszer végre hazatér, belátja, milyen 

bölcs dolog, ha Lady Matildának udvarol, Philip Darcy, 

Torksey lordja húgának. Igaz, ami igaz, Matilda özvegy, 

kinézetre is elég szürke és aszott, hiszen legtöbb fogát 

208

elvesztette, de szült már gyerekeket, és még nem érte el 

azt a kort, hogy ne szülhetne többet. Emellett Hugh-t 

látszólag sosem érdekelte a nők külleme, akiket az 

ágyába vitt. A torkseybeli földek zsírosak voltak, és észak 

felől közvetlenül kapcsolódtak Kettlethorpe-hoz; a 

házasság kipótolta volna a Swynford-vagyont. 

- Téged bosszant, hogy nem hoztam vagyont a 

házhoz - szólalt meg Katherine elpirulva. A férfi 

némasága annyira bántotta, hogy elfeledkezett annak 

betegségéről, és éles hangon folytatta. - Lincolnshire-ben 

talán az a szokás, hogy a felbérelt intéző ilyen mélyen 

beleavatkozik ura viszonyaiba 

Gibbon ismét ránézett. 

- Tudja, asszonyom, én magam is Swynford 

vagyok, csak a születésem miatt elvették tőlem a jogot, 

hogy magam is földbirtokos lehessek. Mégis idejöttem, 

hogy a házamban dolgozzak. Vagyis korábban itt 

dolgoztam. 

A forróság elmúlt Katherine homlokáról, és 

csodálkozva nézett le a férfira. 

- Te Swynford vagy, Gibbon 

- Igen. Hugh és én féltestvérek vagyunk. 

- Nem értem... 

A férfi torkát gúnyos hang hagyta el. 

- Pedig igen egyszerű, fattyú vagyok, ennyi az 

egész. 

Katherine nem tudta visszatartani a megdöbbent 

kiáltást. Számára mindig a törvénytelen származás tűnt a 

világ legszánalmasabb dolgának. 

Gibbon keserűen gúnyos hangon folytatta. 

209

- Igen, legdrágább atyánk, Sir Thomas, 

Grimsbytől Granthamig számos hozzám hasonló 

leszármazottat hagyott hátra, de egyetlen törvényes fia 

Hugh maradt. Én azonban különleges eset lettem, mert 

anyám az innen két mérföldre lévő fosse-i zárda egyik 

apácája volt. 

Katherine nagyot nyelt. 

- Édes Jézus - suttogta. 

- Két nappal azután, hogy engem megszült, a 

Trentbe fojtotta magát, de erről nem tudtam, amíg apám 

meg nem halt. Beadott engem Sempringhambe, a 

gilbertinusok közé, és mivel nem tudtam, hogy fattyú 

vagyok, arra gondoltam, majd belépek a rendbe. Amikor 

aztán apám a halálos ágyán mindent bevallott, a szelíd 

gilbertinusok megbotránkoztak. Imádkoztak anyám 

elveszett és apám sötét lelkéért, de engem kitettek. 

Torkában már fájtak az izmok a sok beszédtől, és 

nagyot sóhajtott. 

- Azután mi történt, Gibbon - suttogta Katherine, 

és kezét az élettelen karra tette. 

- Hát, Hugh lett az örökös, ő hívott, hogy segítsek 

neki a földeken, és megesküdött, hogy itt soha senki nem 

fog gúnyolni a születésem szégyene miatt. Nagylelkűen 

intézte, én pedig hálás voltam neki. - Nyelve 

megvastagodott és elzsibbadt, nyakán az ütőér remegni 

kezdett, érezte, hogy homályos ködök felé sodródik. 

- Szóval nagylelkűen intézte - mormolta 

Katherine, és végiggondolta ezt az új, férjével 

kapcsolatos nézőpontot. Nagylelkű, és egyszersmind 

praktikus cselekedet; Hugh-nak kellett valaki, akiben 

megbízhat, aki vezeti a birtokot. 

210

- Gibbon - kérdezte -, segítesz nekem, amikor 

tudsz Elmondod, mit tegyek 

A férfi ajkai beleegyezően megmozdultak, aztán 

elernyedtek. 

Katherine gyorsan kiment a kunyhóból a 

napfényes udvarra, és becsukta maga mögött az ajtót. 

Édes Istenem, nekem már ez az otthonom, gondolta. 

Hugh és Ellis hamarosan elmennek Aquitániába, én pedig 

itt maradok egy bolond asszonnyal, egy haldokló férfival, 

és egy csomó lázadozó jobbággyal. Hirtelen 

kétségbeesett vágyakozással gondolt Hawise-re, a 

kemény, éles eszű, életerős lányra, akinek jól felvágták a 

nyelvét, de meleg a szíve. Bárcsak itt lenne, hogy 

segítsen nekem, hogy együtt nevethessünk, mint a 

majálison! Amikor búcsúzóul megcsókolta Katherine-t a 

templom előtt, Hawise azt mondta: - Ne feledd, bármit 

megteszek érted, úrnőm. Csak tudasd velem! 

Katherine nem is figyelt rá, és nem is válaszolt. 

Lancaster hercegének megvető csókjától kábultan és 

részegen ült fel Doucette hátára. 

- Te kis hülye - mondta ki hangosan Katherine a 

néptelen udvaron. - Jaj, mennyire gyűlölöm. Hülyét akart 

csinálni belőlem. 

Végigment a majorság épülete mellett, elhagyta a 

tornyot, ahonnan még mindig kihallatszott, ahogy 

Nichola a macskájának dudorászik. Katherine kinyitotta 

az árokfolyosó alacsony kapuját, átverekedte magát a 

tüskebokrokon és a csalánon arra az apró kis félszigetre, 

ahol egykor kert volt, és amely a várárok szinte teljesen 

pangó vizébe nyúlt bele. A tüskebokrok felsebezték a 

karját, lusta muslincafelhő lebegett a feje felett. A 

211

várárok tele volt virágporral, és mocsári iszaptól bűzlött. 

Figyelte, amint egy vízipatkány kiúszik a fal alól, a 

túloldalon kimászik a felázott partra, és elszalad. 

Azután az erdő felől vad üvöltést, amolyan harci 

kiáltást hallott, és egy kürt halkabb hangját. Legalább hús 

lesz vacsorára, gondolta. 

A herceg utasításának megfelelően Hugh 

augusztus közepén, Mária mennybevételének ünnepe 

után hagyta el Kettlethorpe-ot, és indult Southamptonba. 

Az ünnepet Hugh és Ellis vadászszerencséjének 

köszönhetően a hagyományos pompára emlékeztető 

módon tarthatták meg. Volt elegendő szarvashús az egész 

falunak, sőt egy vaddisznó is, amelyre Hugh a Trent 

túloldalán, a sherwoodi erdőben akadt rá. 

Sütött a nap, folyt a tánc a zöld fövenyen, és az 

emberek fonott kosaraikban elhozták megáldatni a kis 

templomba learatott terményeik mustráját: zabot, árpát, 

borsót, babot, lent. 

Gibbon ötlete volt, hogy a Swynfordok tegyék 

különlegessé az ünnepnapot jobbágyaik számára. Hughnak, 

akit már teljesen lekötött az indulás gondolata, 

ilyesmi sose jutott volna eszébe. 

Júniusban törvényt ültek a nagyteremben, és 

Hugh irgalmatlan büntetéseket szabott ki jobbágyaira, 

mondván, hogy mind elkanászodott, ezért teljesen 

212 

7.

felesleges minden egyes esetet külön tárgyalni. A lejárt 

bérleti díjak és adók azonnali megfizetését követelte, és 

megverette azokat, akik haladékot kértek a 

terménybeszolgáltatásra, emellett másokat személyesen 

botozott meg. Egyidejűleg elrendelte a robotot a maga 

földjein - minden épkézláb férfit, nőt és gyermeket 

elrángatott volna saját területéről a halaszthatatlan 

munkák idején, ha Gibbon közbe nem szól, és rá nem 

mutat, hogy a jobbágyok terményeinek teljes pusztulása 

nem sok hasznára volna a birtoknak. 

Katherine már korábban hordágyat készíttetett 

Gibbon számára, és odaszállíttatta a nagyterembe a 

törvényszék idejére. Amikor a férfi elég erősnek érezte 

magát, tanácsot is adott, és Hugh az első türelmetlen 

ellenvetések után rendszerint oda is figyelt rá. 

Augusztusra tehát már valamelyest javult a birtok 

működése. A jobbágyok közül többen új tisztségeket 

kaptak, kijelöltek egy mezőőrt, aki a földeket és a 

legelőket vigyázta, Sim, a tímár, a falu legokosabb 

embere pedig tiszttartó lett. Sim éles szemű és 

megbízhatatlan ember volt, viszont nagyon jól számolt az 

abakusszal, és nem tűrt semmilyen panaszkodó 

mentséget most, hogy az ő feladata lett a felügyelet. Az 

elégedetlenkedők főkolomposa, akinek korábban nem 

esett nehezére ravaszul eltüntetni ezt-azt az úr 

vagyonából, hirtelen Hugh érdekeit kezdte védeni, hiszen 

roppantmód tetszett neki az új állás és a vele járó kis 

fizetés. 

Gibbon mindenről tudott, a tímár kinevezését is ő 

javasolta. Az élet nem tért ugyan vissza az intéző 

haszontalan végtagjaiba, de most, hogy egy tagbaszakadt 

213

legény gondozta, ráadásul gyakran konzultált Katherinenel 

és a tiszttartóval, agya kitisztult, és csontsápadt bőre 

is kapott némi színt. 

Nem találtak új intézőt, és igazság szerint Hugh 

nem is igen tudta, hogyan álljon neki keresni, hiszen nem 

volt pénz a fizetésre. Volt még egy ok, amit önmagának 

sem vallott be: azért sem keresett másik intézőt, mert egy 

életerős férfi esetleg többet is akarna majd Katherine-től. 

Az ünnep estéjén, miután Hugh és Katherine 

aludni tértek, a férfi, aki kapatos volt a sörtől, és hirtelen 

rádöbbent, mennyire hiányozni fog neki a felesége, 

durván magához húzta, majd tapogatni kezdte a melleit. 

- Hagyj békén, Hugh! - mondta Katherine 

határozottan, és eltolta a férfit. - Hányingerem van és 

fáradt vagyok. 

Hugh-ban feltámadt a düh, mert eszébe jutott, 

hogy Katherine mindig feszült elszántsággal adta meg 

magát neki, egyetlen hangot sem hallatott a 

megkönnyebbült sóhajt kivéve, amikor végre békén 

hagyta. De soha korábban nem tagadta meg magát tőle 

azonnal. 

- Az istenfáját! - kiáltotta. - Hogy merészelsz 

ellökni magadtól - És amikor a nő megdermedt, s fejét 

elfordította az alkoholbűzös lehelettől, nem túl erősen, de 

arcul ütötte. 

- Hé! - vágott vissza Katherine maró megvetéssel, 

felült az ágyban, és hosszú hajával igyekezett eltakarni 

meztelenségét. - Az alma nem esik messze a fájától. De 

neked nem kell furkósbottal megverned engem azért, 

mert meddő vagyok. 

214

- És ugyan miért ne Miért ne verte volna meg azt 

a nyafka... - Hirtelen felfogta Katherine 

mondanivalójának értelmét. Összeszorított ökle kinyílt, 

felült az ágyban, és a felesége arcát kémlelte a sötétben. - 

Gyereket vársz, Katherine 

- Úgy hiszem - felelte az asszony hidegen. Nem 

volt senki, akivel megbeszélhette volna, és igen kevés 

fogalma volt a gyermekáldás jeleiről, de Kövér Mab, 

Sheppey szakácsnőjének elbeszélései meglehetősen 

felvilágosító hatásúaknak bizonyultak. 

- És mit gondolsz, mikor fogod megszülni - 

Hugh hangja elcsuklott az örömtől. Már nagyon várt erre, 

legfőképpen nem is azért, hogy örököse legyen, hanem 

mert úgy gondolta, a terhes asszony nem lesz vonzó más 

férfiak számára, és az iránta érzett közömbössége is 

bizonyosan megváltozik. 

- Májusban, gondolom - válaszolta Katherine 

ugyanazon a hideg hangon. Lehetetlennek, sőt 

nevetségesnek tűnt számára, hogy egy új élet kezdett 

növekedni a hasában, mi több, olyan, amelyben Hughnak 

is része volt, hiszen ugyanolyan magányosnak és 

érintetlennek érezte magát, mint bármikor korábban; de 

nem tudta figyelmen kívül hagyni az egészséges, fiatal 

testében végbemenő változásokat, ahogyan a 

kimerültséget és az étvágytalanságot sem. 

- Májusban - kérdezte Hugh kíváncsian. - Semmi 

kétség, addigra újra itt leszek veled. Nem fog sokáig 

tartani, hogy megverjük a kasztíliai fattyú csőcselékét. - 

Hajlítgatni kezdte törött kezét, ahogyan napjában 

többször is megtette. Jól összeforrt, és ugyanolyan erős 

volt, mint régen. 

215

- Remélem, itt leszel, Hugh. - Ezúttal 

kedvesebben beszélt, bár valójában el sem tudta képzelni, 

hogyan is lesz májusban, és már alig várta, hogy a férfi 

elmenjen. Úgy érezte, boldogság lesz egyedül lenni az 

ágyban, megszabadulva ennek a szőrös, meztelen 

férfinak az erőszakoskodásától. 

- Biztosan van bába a birtokon - mondta Hugh. - 

Szerintem a pap cselédje, Molly az. Kérdezd meg 

Gibbont! És ne feledd, tartsd magad távol attól a bolond 

szajha Nicholától; felbosszanthat a zagyvaságaival, és 

szemmel verheti a gyermeket. 

- Vigyázni fogok, Hugh. - Alig érintette meg a 

férfi féltő gondoskodása. És amikor az megint magához 

húzta, ám ezúttal esetlen türelemmel, el kellett 

szenvednie durva szakállának szúrását, miközben 

vágyakozva megcsókolta őt, valamint nehéz fejének 

súlyát a mellén, amikor a férfi horkolva álomba merült 

Másnap reggel, mielőtt még a harmat felszáradt 

volna a fűről, megszólalt a templom harangja, és 

összegyűlt a falu népe, hogy istenhozzádot mondjon a 

birtok urának. A külső udvaron gyülekeztek, a várárkon 

túl. Katherine is közöttük volt, kezében a búcsúpohárnyi 

erős sörrel. 

Hugh csillogó páncélt öltött, amelyről Ellis a 

legapróbb rozsda- és piszokfoltot is ledörgölte. Katherine 

maga javította meg a páncélinget szűk ingként takaró 

vászonujjast. Az ujjasba hímzett címer Hugh 

személyazonosságát hirdette, akárcsak ezüstözött pajzsán 

a fekete szarufa és a három arany vadkanfej, amelyeket a 

bőrre festettek. Harci sisakja vasból készült és méhkast 

216

formált, de sokkal könnyebb volt, mint az ünnepi 

fazéksisak, amelyet a lovagi tornán viselt. 

Ellis lincolni zöldben követte őt, amelynek ujjára 

urának címerét varrták. Wat, az istállófiú vezette a két 

nagyszerű csatamént, hámjukon apró rézcsengők 

csilingeltek. 

Amint Hugh áthaladt a kapun, és átkelt a 

felvonóhídon, szolgái udvarias éljenzésben törtek ki; 

néhány könyörgés is elhangzott Szent Györgyhöz és Szűz 

Máriához, hogy Sir Hugh épségben térjen vissza a 

háborúból. Bár az egészben nem volt különösebb 

lelkesedés, és jókívánságaik sokkal inkább az ősrégi 

feudális szokásból fakadtak, semmint személyes, Hugh 

iránti érdeklődésükből, a kis ceremónia mégis azt 

bizonyította, hogy az előző napi ünnepség lecsillapította 

őket; legalább nem lázadtak nyíltan. 

Utat nyitottak a község lelkészének, aki a 

temetőkapun keresztül érkezett, hogy megáldja az 

indulókat. Hugh és Ellis a földre térdeltek. A pap 

meghintette őket szenteltvízzel. 

Hugh felállt, a fellépőkőről a nyeregbe 

kapaszkodott, azután kimérten nézett le a magasból 

Katherine-re. 

- Ég veled, asszonyom - mondta alig hallhatóan, 

és apró, vad szemeiből úgy tűnt, mintha még mondani 

akarna valamit, de képtelen volt rá. Lóháton volt 

leginkább elemében, ahol nem látszott sem karikalába, 

sem tagbaszakadt termete. Birka gyapjára emlékeztető 

hajzata, amelyet Ellis megnyírt, szépen a fejéhez simult, 

ahogyan a háborús divat megkívánta. Amikor Katherine 

mosolyogva felnyújtotta neki a búcsúpoharat, elvette 

217

tőle, és józan eleganciával itta ki. - Isten óvjon, 

Katherine-em - mondta nagyon halkan. 

- Téged is, jó uram és férjem - felelte. - Vigyázz 

rá, Ellis - tette hozzá, káprázatos mosolyát a fegyvernök 

felé fordítva. A közönyös ifjú összerezzent és meghajolt. 

Soha nem érzett személyes érdeklődést ura asszonya 

iránt, egyszerűen Sir Hugh egyik vagyontárgyának 

tekintette, akárcsak a lovait vagy a birtokát. Még csak 

azon sem csodálkozott, miért választott Hugh hozomány 

nélküli leányt, mert nem volt szokása csodálkozni. De 

most, hogy Katherine mosolya rajta pihent, különféle 

benyomások hatoltak be lassú agyába: először is az 

asszony szépségének megdöbbentő felismerése. Magas 

volt és karcsú, mint egy ifjú királynő, aki ott állt kopott, 

prémmel szegélyezett zöld ruhájában. Gödröcskés orcáját 

magasra emelte, hatalmas szeme kristályként ragyogott a 

vastag fekete pillák között. Mosolya ragyogó és bájos 

volt, akár az áprilisi reggel. De vajon szabad-e egyáltalán 

mosolyognia Ennek a nőnek, aki még olyan fiatal és 

tapasztalatlan, ha magára hagyja háborúba induló ura, 

nem inkább sírnia kellene 

A nőket nehéz kiismerni - gondolta Ellis, és 

feladta a dolgot. Ellenőrizte a laza csatot a szíjon, amely 

ura fegyvereit tartotta a hátsó nyeregkápa mögött, majd 

türelmetlen lovát nyugtatóan megpaskolva a déli égbolt 

felé nézett. Ha nem viharfelhők gyülekeznek amott, 

sötétedésre Granthamba kell érniük. 

Katherine kötelességtudóan integetett utánuk, 

amíg a két ügető ló el nem tűnt a szeme elől a lincolni 

útra kivezető szilfasorban. A szolgák megjegyezték, hogy 

egész idő alatt nagyon helyénvalóan viselkedett, és 

218

tisztelettudóan visszahúzódtak, hátha be akar sietni a 

házba, hogy fájdalmának magányosan engedjen szabad 

utat. Katherine azonban nem érzett fájdalmat, sőt a 

leghalványabb kétséget sem afelől, hogy Hugh vissza fog 

térni. Nem azért hitte, hogy Hugh biztonságban lesz a 

tengerentúlon, az aquitániai háború során, mert nem 

tudta, milyen a háború, hanem mert tudat alatt vakon 

bízott abban, akit a férje szolgálni fog. Hiszen Lancaster 

hercege sebezhetetlen, fenséges, és nem érheti 

balszerencse, ezért aztán az emberei sem kerülhetnek 

veszedelembe. Hugh biztosan visszatér, de addig ő maga 

pihenőt kapott. 

- Egyre melegebben süt a nap, asszonyom - 

mondta a pap, és fénylő, vöröslő arcát bordó talárjának 

szélébe törölte. Megnedvesítette vastag ajkait, és a ház 

felé sandított. - Mingyá itt a reggeli ima ideje. 

Katherine elértette a célzást. 

- Jöjjön be, és költse el velem a reggelijét, Sir 

Robert! Azt hiszem, maradt még némi mézsör a tegnapi 

lakomáról. 

Sim Tanner, a tiszttartó, aki ott állt, és arra várt, 

hogy a parasztokat visszahajthassa munkájukhoz, 

gúnyosan felhorkant. Senki nem hitte, hogy a pap 

bármikor ellen tudna állni a hasának, vagy megtartaná a 

szentségi böjtöt. Robert de Northwode kapzsi és lusta 

ember hírében állt, a falubeliek mégis nagyon kedvelték. 

Ő is a helyi egyházközségből került ki, egy szabad 

kovács egyetlen fia volt, aki Fenton falucska közelében, 

az északi erdő mellett lakott, amelyről a család a nevét 

kapta. 

219

A kovácsnak elég jól ment ahhoz, hogy fizetni 

tudja fia előrejutását a világban. Robert kisebb állásokat 

töltött be, és amikor az öreg pap meghalt, Gibbon 

javaslatára Hugh Robertet nevezte ki a helyére. 

Természetesen nem akadt más lelkes jelentkező. Az 

egyházi földek soványak voltak, a tized nehezen 

behajtható, a plébániára pedig igencsak ráfért volna a 

felújítás. 

Robert ennek ellenére örült. Kellemes érzés volt, 

hogy megkapta a papnak kijáró tiszteletbeli Sir címet, 

valamint hogy a birtok ura után ő számított a 

legmagasabb rangú embernek az egyházközségben. 

Mivel fiatal és életerős volt, hamar talált magának 

hálótársat, s Mollyjával és négy kicsi gyermekükkel 

nagyon kényelmesen élt. Bár az egyházjog tiltotta, hogy 

a pap feleségül vegye, Molly ezt egy cseppet se bánta. A 

cölibátust szerzetesektől és barátoktól lehet 

megkövetelni, nem az ilyen férfiaktól, mint amilyen egy 

falusi pap, ráadásul még Lincoln püspöke sem 

foglalkozott a szegény egyházközségek 

szabályszegéseivel. 

Sir Robert tehát kellemes életet élt. Molly keresett 

néhány pluszpennyt bábaként, a férfi pedig szívesen 

pepecselt a kertben, ahol málnát és borsót termesztett. 

Kutyákat tenyésztett, a kölyköket a lincolni vásárban adta 

el, és megkímélte egyházközsége tagjait a szentbeszédek 

unalmától, a szigorú bűnbánat kényelmetlenségétől, és 

minden kritikától, amely erkölcseiket vagy spirituális 

életüket érintette. 

Katherine a nagyterem főasztalánál ült, és 

csodálkozva, mégis kedvtelve figyelte, hogy nyeli a pap a 

220

mézbort és a fűszeres szarvaspástétomot. A tonzúráját 

körülvevő sűrű, fekete, göndör fürtöktől eltekintve úgy 

nézett ki, mint egy kedves rózsaszín koca bordó 

öltözetben, amelyet tojáspacák tarkítottak, és 

agyonfoltoztak, mert a kutyakölykök mindig 

szétcincálták karmaikkal. 

Katherine korábban azt remélte, a birtok papjától 

majd spirituális és szellemi útmutatásban részesülhet, 

hiszen a zárda papja, Sir Osbert komoly gondolkodó és 

tanult ember volt. Hamar rá kellett jönnie azonban, hogy 

Robert atya sem írni, sem olvasni nem tud, valamint hogy 

alig figyel oda félénk gyónásaira, de hadarva felmentést 

ad, még mielőtt befejezhetné. Ráadásul lincolnshire-i 

tájszólása szinte nevetségessé tette a bemagolt latin 

szövegeket. 

Október utolsó napján, mindenszentek előestéjén 

Katherine szokás szerint egyedül vacsorázott a sötét, 

komor nagyterem főasztalánál. Lustán figyelte Ajaxot, a 

szelindeket, amely csontok után szimatolt az emelvény 

alatti piszkos káka között. A háziszolgák mogyoróágakat 

erősítettek az ajtók és ablakok fölé, hogy távol tartsák a 

boszorkányokat és a kísérteteket, amelyek ezen az 

éjszakán szoktak előjönni, és a várárok túlsó feléről 

hallotta a falubeliek kántálását, akik ugyanezen okból 

égő gyertyákkal vették körül otthonaikat. A szolgák, 

miután felszolgálták a vacsoráját, hamar kisurrantak a 

faluba almát horgászni és jövendőt mondatni. ∗ 

 

Mindenszentek ünnepe az utána következő halottak napja miatt 

annak vigíliája lett. A mindenszenteket megelőző naphoz 

221

Katherine csüggedése odáig fajult, hogy úgy 

érezte, bármilyen gonosz szellemet vagy furcsa látogatót 

szívesen fogadna, aki megtöri Kettlethorpe 

egyhangúságát és elszigeteltségét, amikor Ajax hirtelen 

otthagyta a csontokat, s szimatolni és morogni kezdett. 

Katherine keresztet vetett, ijedten pillantott a 

védelmező mogyoróágakra, azután meghallotta egy 

férfihang kiáltozását, valamint az öreg Toby remegő 

válaszát, miközben Ajax az ajtó elé ült, ugatott és 

morgott. 

Rászólt a kutyára, megfogta nyakörvét, és 

kíváncsian kinyitotta az ajtót. Amióta Szent Mihály 

napján betért egy vándorszerzetes, egyetlen látogató sem 

jött Kettlethorpe-ba. De csak Sir Robert volt az, aki most 

tért vissza Lincolnból, ahol három napig szórakozott. 

A csalódás miatt könnycseppek gördültek végig 

Katherine arcán, pedig tudta, hogy a sírás visszataszítóan 

gyerekes dolog. 

- A füst miatt van - mondta. - Nagy a füst idebent. 

- És valóban az volt. Gonosz szél támadt, amely a 

tetőnyíláson keresztül az összes füstöt visszafújta a 

terembe. 

- Ó, bizony, fú a szél odakünn - felelte a pap, és 

megpróbálta letisztogatni köntöséről a beleakadt 

gallyakat és a sarat. Megborzongott. - Nem állhatom a 

mindenszentek előtti estet. Annyi mindenféle történik 

kapcsolódik az angolszász eredetű halloween-ünnep is. Elnevezése, 

az angol Ali Hallow's Eve, magyarul azt jelenti: mindenszentek 

előestéje; ez a kóbor lelkek, a kelták halotti istenének éjszakája. Az 

itt említett babonák és játékok megegyeznek a később halloweenkor 

szokásosakkal. (A szerk.) 

222

külhonban, jobb rá se gondúni. Vissza se gyöttem vóna, 

ha holnap nem a mindenszenteket ünnepelnénk. 

Aszongyák, vannak a faluba, akik misét akarnak. 

- Nagyon is remélem, hogy lesz szentmise, én 

biztosan akarok - vágta rá Katherine. Robert atya egyre 

rugalmasabban kezelte plébániai teendőit, és Hugh-nak 

ez ellen nem volt kifogása. 

- Betértem a minap a György és a Sárkány 

fogadóba a városban, tudod-e, merre van Az a nagy 

fogadó odafönn a vár tövibe, a hegyen, amiről a népek 

régen a zsidó negyedet elnevezték, na nem a mi 

időnkben, meg nem is az öregapáink idején... 

- Igen - mormolta Katherine. A pap soha nem 

sietett végigmondani összefüggéstelen körmondatait, 

főleg ha úgy teleszívta magát sörrel, mint egy túlérett 

szilva. Kimerülten pillantott fel a tetőre, ahol a 

zsúpkészítő nem jól foltozta be a lyukat. Biztosan esni 

kezdett az eső, mert a víz a szokásos koppanással hullott 

az emelvényen álló asztalra. 

- A fogadós, akit Hambo o'Louthnak hínak, 

tuggya, hogy néha betérek. Aszonta, három nappal 

énelőttem Lincolnban járt egy házaló, aki Grimsbybe 

tartott. Az a házaló fehérnépnek való szallagot, fonált, 

meg efféle haszontalanságokat árul. Úgy lehet, 

Londonbúl gyütt, mert vót nála egy levél. Ráhagyta 

Hambóra, amíg valaki innét betér hozzá. 

- Levél! - ugrott fel Katherine. - Levél 

Kettlethorpe-ba! Jézusom, atyám, adja ide gyorsan! 

A pap kövér ujjai őíjítő lassúsággal matattak 

erszénye csatjával. Végül előhúzott egy lepecsételt 

pergament. 

223

- Ez neked gyött - kérdezte, mert sokáig 

gondolkodóba ejtette a felirat, ráadásul ez volt életében 

az első levél, amelyet közelről szemügyre vehetett. 

- Igen, igen - válaszolta Katherine, miközben 

feltörte a pecsétet. - Persze, Geoffreytól jött! 

Gyorsan olvasta, közben remegett a szája, szemei 

pedig elsötétültek. 

- Ugye nem valami rossz hír Sir Hugh-ról - tört 

ki a papból. 

- Nem - felelt Katherine lassan. - Nincs benne 

rossz hír. A király egyik kísérőjétől jött, akit Geoffrey 

Chaucernek hívnak; ő és a nővérem összeházasodtak 

Lammastide-ban. Londonban laknak, Vintryben, amíg a 

nővéremnek vissza nem kell térnie a királyné 

szolgálatába. 

Robert atya le volt nyűgözve. Milyen könnyedén 

beszél a királyról és a királynéról! Összehúzta vastag 

ajkait, és új tisztelettel nézett a fiatalasszonyra. 

- London - mondta Katherine mély sóhajjal, és 

körülpillantott a sötét, sivár termen -, nagyon távolinak 

tűnik. 

- Mer' messzi is van - mondta a pap, majd 

vonakodva felállt, mert Katherine kitartóan meredt a 

levélre, úgyhogy biztosan nem kínálja meg semmivel, 

amit a fájdalmára ihatna. 

Miután a pap elment, Katherine újraolvasta a 

levelet, főként az egyik mondatnál időzött sokat. 

„Philippa azt ajánlja, ne válj túlságosan világiassá a 

luxustól és a rangtól, amiket most élvezhetsz, de én 

hozzáteszem: remélem, nagyon élvezed, kishúgom.” 

224

Katherine keserűen elmosolyodott, és miután ezt a 

mondatot elolvasta, a levelet ládája legmélyére helyezte. 

Az őszi hónapokban, várandósságának 

előrehaladtával Katherine-en elhatalmasodott a letargia, 

és egyre inkább magába zárkózott. Úgy érezte, elméje 

besűrűsödött, mint a főzelék, és folyamatosan 

elzsibbasztotta a hideg. A birtok iránti kezdeti 

érdeklődése szertefoszlott, csak ritkán érzett magában 

elég energiát, hogy Gibbonnal beszélgessen, amit látva 

Gibbon sem akarta zavarni őt, hiszen elfogadható 

munkakapcsolatot sikerült kialakítania a tiszttartóval. 

Lady Nichola nem számított társaságnak. Most, 

hogy rossz volt az időjárás, folyamatosan 

toronyszobájában tartózkodott a macskájával, és 

Katherine ritka látogatásai láthatóan összezavarták. 

Emellett képtelen volt kiverni a fejéből Hugh parancsát. 

Ki tudhatta, mitől érheti rontás a magzatot A 

szolgálólányok nem szűkölködtek a figyelmeztetésekben. 

Azt mondták Katherine-nek, hogy nem szabad 

közvetlenül a tűzbe bámulnia, be kell csuknia a szemét, 

és gyorsan elmondania egy üdvözlégyet, ha pókot, 

patkányt vagy mérges gombát lát. Mindig a jobb lábára 

kell előbb felhúznia a cipőjét, és sosem szabad 

keresztbetett lábbal aludnia. Ami pedig a lovaglást illette, 

az effajta veszélyes butaságoktól a birtok egész 

személyzete óva intette, beleértve Gibbont is. 

Miután lehullottak a levelek, és esni kezdett a 

dermesztően hideg novemberi eső, Katherine szinte 

mindig a szobájában tartózkodott. Vagy a füstölgő 

225

kandalló mellett reszketett, vagy a hatalmas ágyon 

kuporodott össze a medvebőr alatt, és megpróbálta 

becsukni a fülét, hogy ne hallja az erdőben ordító éhes 

farkasokat. Néha összeszedte magát, fogott egy tompa 

tűt, és pólyát varrt a babának. Bár hasa és melle 

megduzzadt és megkeményedett, még nem érezte 

magában a magzat jelenlétét. 

- Más leszen majd, ha megmozdul a kisded, 

asszonyom - mondta Milburga. Ő volt az a szolgáló, akit 

Katherine öltöztetőnőjéül választott, mert tisztábbnak és 

kevésbé butának találta, mint a többieket. De Milburga 

öreg is volt, hiszen elmúlt már harmincéves, és 

megözvegyült, ráadásul behízelgően oltalmazta 

Katherine-t, és egyfajta korlátolt zsarnoksággal kezelte, 

ami bosszantotta a fiatalasszonyt. 

November 25-én, Szent Katalin napján Katherine 

arra ébredt, hogy sírt álmában, és tudta, hogy a 

gyermekkoráról álmodott. Álmában megint a kis Cat'rine 

volt, aranyozott babérkoszorút viselt, és párnákon ült 

nagyszülei konyhaasztalának közepén a pikárdiai tanyán. 

Nevető arcok vették körül, és kezek nyújtották felé 

ajándékaikat - szalmabábut, csillogó köveket és almát, 

közben pedig sokféle hang énekelte: Salut, salut la p'tite 

Cat'rine, on salut ton jour de féte! ∗ 

Azután álmában az ő magas és jóképű apja 

felemelte a párnákról, megcsókolta, ő odabújt hozzá, 

majd apja egy Szent Katalint formázó gyömbéres 

süteményt dugott a szájába. Addig ízlelgette a mennyei 

 

Üdv néked, üdv néked, kis Cat'rine, köszöntünk ünnepnapodon! 

226

finomságot, amíg valaki szét nem feszítette a fogait, és el 

nem vette tőle az édességet. Erre pityeregve felébredt. 

Az éjszaka folyamán esett némi hó, a szél egy 

keveset be is fújt a meglazult ablaktáblán keresztül, így 

finom hóréteg vonta be a sima kőpadlót a vaskampó alatt, 

amelyen a köpönyege lógott. 

A tűz rég elhamvadt. Katherine ránézett a hideg, 

szürke hamura, és csendes pityergése hangos, 

szenvedélyes zokogásra váltott. Milburga, aki berontott a 

külső lépcsőről a reggeli sörrel, így kiáltott: 

- Úrnőm, mi szállta meg 

Mivel Katherine a karjai közé temette arcát, és 

csak zokogott tovább, az asszony levette róla a takarót, és 

gyorsan megvizsgálta. 

- Van fájdalma itten vagy itten - kérdezte. 


- Hagyj békén! Menj innen! - és még hevesebben 

zokogott. 

Milburga sápadt arca megkeményedett. 

- Hagyjon fel a tombolással, úrnőm! Kárt tesz a 

kisdedben. 

- Ó, dögvész a gyermekre! - kiáltotta Katherine 

vadul, és hátrálni kezdett az ágyon. 

- Szűz Mária, óvj meg minket! - zihálta Milburga 

visszahőkölve. Halvány szájára és fakó szemeire kiült a 

szörnyülködés. Hátrahúzódott az ajtóig, és szájtátva 

meredt úrnőjére. 

A vad és dühös fájdalom úgy hullott le Katherineről, 

mint valami köntös, és helyette félelem költözött 

belé. 

227

- Nem úgy gondoltam. - Kezét a hasára tette, 

mintha csak biztosítani akarná erről a durván megsértett 

kis lényt odabent - Küldess el Sir Robertért. Mondd meg 

neki, hogy misét kell tartania. Ma van a védőszentem 

napja, a tizenhatodik, ezért... ezért... 

De mi értelme volna elmagyarázni ennek a 

döbbent arcú nőnek, hogy a saját gyermekkora miatt sírt, 

az elveszett, különleges ünnepléssel teli, szép napok 

miatt. Még Sheppeyben is, ahol ő volt az egyetlen 

Katherine, az apácák gondoskodtak egy kis ünnepélyes 

légkörről, és köszöntötték a védőszentje napján. Itt nem 

volt senki, aki felvidítsa vagy törődjön vele. 

Az északi szél havat fújt be az ablaktábla résén, 

majd süvöltve távozott a füstlyukon át. Katherine vállára 

húzta a medvebőrt, és a nedves lepedő egyetlen meleg 

foltjára kuporodott, bár nem maradhatott ott sokáig, mert 

tisztálkodnia és öltöznie kellett, hogy fogadja a papot, 

valamint le kellett küzdenie kemény, lázadó lelkét, hogy 

vezekeljen. 

Milburga, útban a plébánia felé, megállt a 

konyhán, hogy beszámoljon a többi szolgának úrnőjük 

megdöbbentő viselkedéséről. Egymást túllármázva 

csoportosult köré a szakács, a kukta és a tejeslány. 

Azonnal abbahagytak minden munkát, csak a kis Cob 

o'Fenton, a kócos szőke hajú nyársforgató fiú guggolt 

fülkéjében a nagy tűzhely mellett. Lábujjaival 

folyamatosan mozgatta a kart, de közben arra vágyott, 

hogy kint lehessen a friss, párás levegőn, és a Trentben 

horgászhasson. Egy vén, sovány anyajuhot sütöttek, 

amelynek tűzbe csöpögő faggyúja avas szagot árasztott. 

Igazság szerint a birtokon igen gyatra volt az étel, 

228

elkészítésére nemigen fordítottak gondot, mivel most, 

hogy Lady Katherine többnyire a szobájában maradt, és 

kezdett olyan különösen és zárkózottan viselkedni, mint 

Lady Nichola, senki nem étkezett a főasztalnál. 

- Semmi kétség, ugyanaz az átok veri mindkettőt - 

mondta Milburga szomorú hangon. - Nemsoká 

meghalljuk a koboldkutya ugatását a mocsárban. 

- Jézus, segíts! - visította Betsy, a tejeslány, és 

gyermeki szája remegni kezdett. Mindnyájan keresztet 

vetettek. 

- Nem - mondta a szakács keserűen, és megrázta 

kerek, ősz fejét. - Biztosan tudom, hogy ez nem 

Swynford-átok, bármennyire megérdemelnék. A démoni 

kutyát az ördög küldte, hogy a de la Croysokat kísértse 

súlyos bűneikért. Ezért adtak el minket meg a birtokot a 

Swynfordoknak. - Leült egy padra, hogy megpihentesse 

reumás ízületeit. 

A többiek tisztelettel hallgatták. Will Cooke már 

ötvenéves is elmúlt, és jól emlékezett a de la Croysidőkre. 

Ő és ősei mindig is uradalmi szakácsok voltak, 

mégsem szívelte sem az urakat, sem a munkáját. Hugh 

távollétének éveiben a menye kunyhójába költözött a 

faluba, és boldogan töltötte idejét fafaragással. 

Valamennyi jobbágy közül ő dacolt leginkább, 

amikor a törvényszék idején Hugh visszarendelte örökölt 

feladatához, és Hugh olyan keményen megbotoztatta, 

hogy vállaiból még napokig szivárgott a vér. Ha fiatalabb 

lett volna, Will a sherwoodi erdőbe menekült és ott 

elrejtőzött volna, de merev térdei és súlyfeleslege 

akadályozták. Kettlethorpe urai mindig ilyenek voltak. 

Sir Hugh nem volt rosszabb, mint a de la Croysok, akik a 

229

torony alatti börtönbe vetették apját csak azért, mert 

véletlenül odaégetett egy fűszeres kappant. 

- Ha idehívod a papot - mondta összeráncolt 

szemöldökkel Milburgának -, akkor az a kövér ökör itt 

fog enni utána, és a mi fiatal úrnőnk is lejön, a 

mindenségit a kényeskedő fajtájának. 

Felkapta legélesebb kését, és szeletelni kezdte a 

birka belsőségeit, hogy levest főzzön belőlük. 

A kezdeti jóakarat, amelyet Katherine a birtok 

lakóiban ébresztett szépségével, fiatalságával, no meg 

azzal, ahogyan feladatának azonnal eleget téve teherbe 

esett, hamarosan elmúlt. Végül is kívülállónak számított. 

Nemcsak egyszerűen idegen volt Lincolnshire-ben, 

hanem olyan országban született, amelyet az itteniek ősi 

ellenségüknek tartottak. Olyan kiejtéssel beszélte az 

angolt, amit ők nehezen értettek. „Normann angol”, 

szokta mondogatni Will Cooke megvetően. Nem volt 

sem nemesi származású, sem gazdag. Nem olyan úrnő 

volt, akivel eldicsekedhettek volna a szomszédos 

birtokok, Torksey vagy Stowe jobbágyainak. Ráadásul 

csak púp volt a hátukon. Ha nem lett volna ott, a 

háziszolgák visszatérhettek volna falusi házaikba, otthoni 

tevékenységeikhez, ahogyan Sir Hugh rövid látogatása 

előtt tették. A szinte teljesen magatehetetlen Gibbonnak 

és a tiszttartónak ellenszegülve fellázadhattak volna 

ellene, még ha tudták is, hogy Hugh később megtorolja. 

De visszarettentette őket a generációk óta kitartó 

megszokás. A pokol lángjai közül vigyorgó sátán alig 

várta, hogy lecsapjon a jobbágyra, aki nem 

engedelmeskedik földesurának, és Katherine 

230

népszerűtlensége ellenére a szíve alatt hordta a Swynford 

örököst, akit egykor szolgálni fognak. 

A bágyadtságba és érzéketlenségbe merült 

Katherine tudta, hogy kelletlenül állnak rendelkezésére, 

de nem érzett erőt magában, hogy törődjön vele. A 

mocsár felől érkező hideg nyirkosság mintha átjárta 

volna a csontjait. Gyakran rázta a hideg és köhögött; 

éjszakánként pedig nemegyszer annyira kiszáradt a torka, 

hogy felébresztette a nyelési inger. 

Advent negyedik vasárnapján a változatosság 

kedvéért kitisztult a levegő, és kisütött a nap. Katherine 

összeszedte magát, és mivel egy kicsit jobban érezte 

magát, átment a templomba misére. Egyedül ült a 

szentély mellett magasan, fülkében elhelyezett urasági 

padban, nehéz fejét a tölgyfa faragványnak támasztotta, 

és határozatlanul figyelte, amint a pap előrehajolt, és 

elhadarta a misét. Nem látta a falubelieket a kórusban, de 

hallotta válaszaikat, sőt kuncogásuk, alkudozásuk és 

pletykálkodásuk moraja is felhallatszott az alatta lévő 

templomhajóból. A sötét kis templom megtelt a 

parasztokra jellemző savanyú verejték-, póréhagyma- és 

trágyaszaggal. Megpróbálta gondolatait az úrfelmutatásra 

összpontosítani, mégsem tudott másra gondolni, mint a 

pap nyakán fodrozódó hájra és tonzúrája körül rezgő 

zsíros fürtjeire. 

Abban a pillanatban megérezte, hogy méhében 

megmozdul a magzat, és ettől megijedt. Irgalmatlanul 

hevesnek érezte a hasában zajló lüktetést és kapálózást. 

Hirtelen eszébe jutott egy Sheppeyben hallott mese, 

amelyben egy fiú lenyelt egy kígyótojást, a tojás kikelt 

benne, és a menekülni igyekvő kígyó megmarta. 

231

Katherine elfojtott egy kiáltást, majd a templom 

oldalajtaján át kisietett a szabadba. A temető bejáratánál 

lehuppant a koporsótartó padra, és mélyeket lélegzett a 

hidegen gyöngyöző levegőből. Margery Brewster két 

gyermeke a templomba vezető ösvény melletti befagyott 

pocsolyán csúszkált; csodálkozva bámultak rá. Félelme 

alábbhagyott, és szégyellni kezdte magát. Vissza kell 

mennie a templomba, hogy bocsánatot kérjen Jézus áldott 

testétől a tiszteletlensége miatt. Lassan felállt, majd 

meglepődve fordult hátra, mert vágtató ló közeledett 

feléje a fagyott úton, a szilfasorban. 

A gyerekek már nem őt bámulták tátott szájjal, 

hanem a lovast. A majorba vezető csapóhíd előtt 

megállította lovát, és Katherine-nek majd kiugrott a szíve 

a helyéről, amikor meglátta, hogy a lovas a Lancastercímert 

viseli a zubbonyán. 

Keresztülsietett az udvaron, és félénken 

köszöntötte a jövevényt. 

- Honnan jön A háborúból hozott hírt 

A legény Piers Roos volt, a herceg egykori 

testőre, akit otthon hagytak, hogy a hercegnőt szolgálja. 

Üde, szeplős arca én vidám szeme volt. Levette barna 

bársonysipkáját, hogy felfedje sűrű, lenszőke fürtjeit, és 

vigyorogva, némi bizonytalansággal a hangjában 

megkérdezte: 

- Ön Lady Swynford 

Katherine gyorsan bólintott. 

- Milyen híreket hoz 

- Csak jókat. Legalábbis még nem kaptunk híreket 

Kasztíliából, a háborúból. Én Bolingbroke-ból jöttem, 

Blanche hercegnőtől. Üdvözletét küldi. 

232

- Ó! - Katherine feszült arca felragyogott az 

örömtől. Sosem merte remélni, hogy valaha is eszébe jut 

Lady Blanche-nak, a Kettlethorpe-ban töltött hónapok 

látomássá halványították a londoni és windsori napokat. 

- Arra kért, kísérjem önt Bolingbroke-ba a 

karácsonyi ünnepekre, ha lenne kedve eljönni. 

Visszatartott lélegzete és lesütött szemének 

hirtelen villanása elegendő válasznak bizonyult, és Piers 

Roos felnevetett, amikor észrevette, hogy Katherine még 

nála is fiatalabb, nem az a komoly, elnyűtt asszony, akit 

akkor látott, amikor leszállt a lováról. 

- Akkor hát holnap indulunk, ha úgy kívánja. 

Lóháton mindössze egy nap lesz az út. 

- Én... én nem tudok gyorsan menni - mondta 

akadozva Katherine, és arcát pír öntötte el. - Én... ők... 

azt mondják, nem is szabadna lovagolnom. 

- Micsoda butaság - felelte Piers vidáman, mert 

hirtelen mindent megértett. - Lady Blanche nagyobb, 

mint ön, mégis mindennap kilovagol. 

- Lady Blanche! - ismételte Katherine, és 

csodálkozott, hogy meglepetést kellene éreznie, ehelyett 

a fiatal nemes információja kissé kellemetlen 

megdöbbenést keltett benne. 

- Mikor 

- Ó, márciusban vagy áprilisban, azt hiszem. Én 

semmit sem tudok a várandósságról. - Rögtön elnevette 

magát, és egy perc múlva Katherine is csatlakozott 

hozzá. 

Az energia, amellyel Piers meghívása feltöltötte, 

átsegítette Katherine-t minden nehézségen. Elrendelte, 

233

hogy csutakolják le és készítsék elő Doucette-et, és mit 

sem törődött a háznép rosszallásával. 

Másnapra elmúlt a torokfájása, és a méhében sem 

érzékelt újabb mozgolódást; mosolygott és dúdolt, 

amikor átment a belső udvaron, hogy távozásáról tudassa 

Gibbont. 

- Ó, úrnőm - mondta a férfi szomorúan, amint 

felnézett rá hordágyáról. - Lázasan igyekszik elhagyni 

Kettlethorpe-ot. 

- Csak a tizenkettedik estéig - felelte. - Aztán... 

aztán visszajövök. És nem emésztem magam többé, 

ígérem. Megint segíteni fogok neked a gazdaságban. 

- Szerencsés utat! - mondta a férfi, és becsukta 

szemét a fény miatt. Hugh-nak nem tetszene, de még ő 

sem utasíttatná vissza Katherine-nel a hercegnő 

meghívását. Úgysem akadályozhatnám meg, gondolta 

Gibbon, és felsóhajtott. Nem, hiszen sem ereje, sem 

hatalma nincs hozzá. Amúgy sem tenné, hiszen Katherine 

még mindig annyira gyermek, és pontosan tudta, 

mekkora érettség kell a magány és az unalom 

elviseléséhez. A falubeliekkel ellentétben nem hitte azt, 

hogy az asszony szántszándékkal veszélyezteti magzatát, 

de a hosszú éjszakák során nemegyszer rossz előérzet tört 

rá, és ő is éppolyan szívből kivánta, mint a falu többi 

lakója: bárcsak Hugh a torkseybeli nemes Darcy 

özvegyét vette volna nőül. 

8. 

234

Bolingbroke a grófság másik felén, Lincolnshire 

keleti határának közelében feküdt. Kicsiny vásárváros 

volt, amelyet a védelmező lankákkal körülvett mezőségre 

építettek. A rétek még télen is zöldelltek a dérlepel alatt; 

vörös és arany lobogóval díszített kis tornyai és magas, 

központi öregtornya vidáman üdvözöltél a látogatót. Ez 

volt a Lancasterek kedvenc vidéki rezidenciája; Blanche 

itt töltötte gyermekkora nagy részét, valamint ő és John 

itt lehettek először kettesben házasságuk első napjaiban 

Rengeteg boldog emléket ébresztett benne a hely, 

ezért most visszatért ide, mert tudta, az otthonos 

menedék segít elviselni az ura hiánya és a babavárás 

miatti izgalmakat. Ezúttal meghallgatásra kell találniuk 

imáinak és a walsinghami Szűz Máriához tett 

zarándoklatának. Fiúnak kell lennie, és életben kell 

maradnia, nem úgy, mint az előző fiúgyermeknek. 

Attól a pillanattól, amikor maga Lady Blanche 

fogadta a nagyteremben, megragadta kezét és arcon 

csókolta, karácsony tizenkét napjára Katherine-nek 

sikerült elfelejtenie Kettlethorpe-ot. A hercegnő 

kíséretének többi tagjával együtt elmerült a Blanche-t 

körülvevő derűs és barátságos légkörben. 

A hercegnő, aki meghízott a terhességtől, és így 

már senkit nem emlékeztetett liliomszálra, óarany 

ruhájában mégis éppen olyan szép volt, mint korábban, 

és Katherine szenvedélyesen csodálta. 

Kevés vendég volt — Blanche mosolyogva 

magyarázta, hogy elege lett a társaságból a Savoyban és 

az udvarban, így csendre vágyott. Cromwellék lovagoltak 

át karácsony estére a közeli Tattershall várból, valamint 

235

Blanche unokatestvére, Elstow rendfőnökasszonya 

töltötte ott a Szent István vértanú napjától újévig tartó 

néhány napot, de olyan meghitt volt a társaság a 

kastélyban, hogy Katherine, bár nagyon örült, sokat 

gondolkodott, vajon miért is hívták meg. 

Végül a hercegnő kedvességének tulajdonította a 

dolgot, és minden lehetséges módon igyekezett 

meghálálni szívességét. A hercegnő ragaszkodással és a 

Katherine iránti egyre növekvő érdeklődéssel reagált. 

Pedig csupán a férjétől kapott levél egyik mondata 

buzdította a meghívásra. 

A herceg nem sokkal azután írt levelet neki, hogy 

partra szállt Bretagne-ban; összegyűjtötte a négyszáz 

páncélost és a hatszáz íjászt, akikkel majd délre menetel, 

hogy Bordeaux-ban csatlakozzon fivéréhez és a 

száműzött kasztíliai királyhoz. Vidám, magabiztos 

hangon írt, és rengeteg újdonságról számolt be trés chére 

et bien-aimée compagne-ának. ∗ Arról, hogy a szép Joan, a 

walesi hercegnő ismét várandós, sőt hamarosan szülni 

fog; hogy Péter királlyal, Isten helyezze vissza jogos 

trónjára, ott vannak Bordeaux-ban szép kislányai, és 

hogy a hercegnők vigasztalan helyzete minden angolban 

együttérzést ébresztett, akik bizonyosan győzelmet 

aratnak majd az aljas és gonosz Trastamare fölött, így 

végre Anglia liliomai és leopárdjai lengenek majd 

Kasztília fölött, és beteljesedik Merlin ősi próféciája. 

Kevésbé magasztos fogalmazásra váltva a herceg 

megemlítette a Blanche kényelme iránti aggodalmát, 

rákérdezett, hogy megjavította-e már a bolingbroke-i 

 

Igen kedves és szeretett társának. 

236

intéző a külső várárok fölötti hidat, és hogy vajon 

haladnak-e a kőművesek a király és a királyné kőből 

faragott portréival a felújított templomban, mert „drága 

hölgyem, ott fogják megkeresztelni a gyermekünket, és 

imádkozom, hogy időben visszaérjek”. 

Blanche megcsókolta a pergament, miután ezt a 

mondatot elolvasta, és a hatalmas ágy melletti térdeplőre 

ereszkedve a Szentséges Szűzhöz imádkozott, akinek 

drágakövekkel ékesített, gyertyákkal és magyalzölddel 

körülvett képmása ott állt fölötte a falfülkében. 

Amikor visszatért a levélhez, az utolsó 

bekezdésben egy kérdést talált: „Tudsz valamit a kis 

Swynfordról Ostoba lovagja itt van a táborban, és 

bizalmasan megvallotta (mintha csak valami ritka és 

nehéz hőstettről számolt volna be), hogy teherbe ejtette. 

Kedves gesztus volna utánanézni, hogy boldogul egyedül 

a birtokukon.” 

Blanche nem gondolkodott el azon, hogy összes 

ismerőseik közül ura miért épp ezt a fiatalasszonyt 

említette név szerint, szerelmének tisztaságát soha nem 

zavarta meg gyanakvás és számítgatás, és kérdés nélkül 

sietve, ráadásul igen nagylelkűen engedelmeskedett. Meg 

is kapta érte a jutalmát, mert az ifjú hölgy látogatása 

kedvére való volt. 

Katherine csodálata megérintette a hercegnőt. Bár 

tíz évvel fiatalabb volt nála, a köztük lévő származási és 

tapasztalatbeli szakadék ellenére barátságosnak találta 

Katherine-t. A két nő együtt üldögélt és hímezgetett a téli 

szürkületben. Blanche megfigyelte, hogyan próbálják 

utánozni apró, piros, fagyásos kezei az ő hosszú, fehér 

ujjainak szaktudását. Blanche néha elővette lantját vagy 

237

kobzát, és panaszos szerelmes dalokat énekeltek, vagy 

karácsonyi énekeket a Szent Szűznek. Blanche rájött, 

hogy éneklésben Katherine túltesz rajta, mert saját 

szenvtelen, kóristafiúéhoz hasonló hangja néha 

ellaposodott, míg Katherine tisztán és telten énekelt ki 

minden hangot. Miután félénksége elszállt, és megtanulta 

a dalokat, azok mézként folytak ki karcsú torkából. 

- Gyakran szoktatok muzsikálni Kettlethorpeban 

- érdeklődött Blanche egyik este, miután 

elénekelték Adam de la Halle Fais mari de vostre amour 

című rondóját. 

- Nem, asszonyom - felelte Katherine egy 

pillanattal később, s minden öröm elszállt az arcáról. 

Büszkeségből, és mert ki akarta verni a fejéből azt a 

helyet, mindig kitért a hercegnőnek a birtokával 

kapcsolatos udvarias kérdései elől. 

- Annyira járatlanok a dalnokaid - kérdezte kissé 

meglepetten Blanche. 

Katherine saját nagytermére gondolt, amely 

üresebb és kezdetlegesebb volt, mint itt a tehénistállók, 

és nem tudta megállni nevetés nélkül. 

- Nálunk nincsenek dalnokok, asszonyom. Nem 

olyan birtok az - tette hozzá gyorsan -, amilyet valaha is 

látott. 

A hercegnő felhúzta világos, ívelt szemöldökét, 

de látva Katherine vonakodását, nem kérdezett többet. 

Korlátlan gazdagságba született, rengeteg palotában élt, 

amelyek közül ez volt a legegyszerűbb, így valóban nem 

tudott elképzelni egy Kettlethorpe-hoz hasonló birtokot. 

Ismerte a szegények viskóit, ahol bőkezűen 

jótékonykodott, de hogy egy földbirtokos lovag otthona 

238

majdnem olyan szegényes és kényelmetlen lehet, mint 

azok, azt sose gondolta volna. Ezúttal sem gondolta, de 

az égszínkék szempár most először vette észre Katherine 

ruháinak kopottságát, bár nem ismerte fel az elnyűtt zöld 

ruhát, amelyet ő ajándékozott neki Windsorban, sőt 

magára az ajándékozásra sem emlékezett. Elhatározta 

azonban, hogy újév napjára előkészít néhány ajándékot 

Katherine-nek, és ejtette a témát, majd mosolyogva 

fordult meg, amikor két kislánya berontott a nők 

lakosztályába, hogy elújságolják: újabb komédiások 

érkeztek Lincolnból, akik játékosan körbekergették a 

gyerekeket az udvaron. Elizabeth, a kisebbik, visított az 

izgalomtól. 

- Sárkány, mama! Tüzet okád! - kiáltotta, táncolt 

kis piros cipőiben, és az ablak felé mutatott. - Nagy 

sárkány! Meg fog enni minket! 

- Nem igazi sárkány, mama - magyarázta 

komolyan Philippa. - Csak egy ember jelmezben. Nem 

kell félned tőle. 

Katherine figyelte, és arra gondolt, szavai 

mennyire rávallanak a kicsi Philippára. Hat és fél évesen 

máris tökéletes mása volt Blanche-nak, jó magaviseletű 

és figyelmes gyermek. Soha nem voltak dührohamai, 

nem ellenkezett. Ugyanolyan szőke volt, mint az anyja, 

bár nem kecsegtetett Blanche szépségének ígéretével. 

Lenszőke haja egyenes szálakban lógott keskeny 

Plantagenet-arca két oldalán, és a bőre, kétségtelenül 

visszatérő epeproblémái miatt, halványzöldes árnyalatot 

vett fel. 

Istenfélő gyermek volt, túl az elsőáldozáson; 

nagyon jól tudott olvasni a zsoltároskönyvből, és amikor 

239

játszott, mindig valamelyik szent életét idézte fel nagy 

ünnepélyesen. 

Elizabeth, aki még a hármat sem töltötte be, 

minden szempontból ellentéte volt a nővérének. 

Akaratos, követelőző és nagyon elkényeztetett volt, mert 

mindenkit elbűvölt. Orcái pirosan ragyogtak, sűrű 

vörösesbarna fürtjei pedig egy nap bebarnulnak majd. 

Azt mondták róla, hogy baljóslatú dédanyjára, a 

franciaországi Izabella királynéra hasonlít, és valóban 

nem úgy festett, mint világos hajú szülei. 

Elizabeth hamarosan feladta, hogy megpróbálja 

lerángatni anyját, hogy megnézze a sárkányt. Blanche, 

aki már rengeteg komédiást látott, magára öltötte 

nyugodt mosolyát, és csupán annyit mondott: 

- Mindjárt, kisbabám - és nem mozdult faragott 

karosszékéből. Jelenlegi terhességétől nagyobbra nőtt, 

mint bármikor korábban, és lustább is lett. 

Így a kislány énekelve áttáncolt Katherine-hez: 

- Sárkány, sárkány, gyere, nézd meg Lisbeth 

sárkányát! 

Katherine örömmel tett eleget a kérésnek. A 

hercegnőre nézett engedélyért, majd kézen fogta a 

gyerekeket. Elizabeth végig előtte ment és vonszolta, 

rángatta lefelé a kanyargós kőlépcsőn, míg Philippa 

nyugodtan követte, és erősen, mégis óvatosan fogta 

Katherine kezét. 

Amikor kiértek az udvarra, az tele volt szolgákkal 

és falubeliekkel, akik eljöttek megnézni a mókát. A 

komédiások hangos kiáltással köszöntötték a hercegi 

gyermekeket, és álarcaik mögül rekedten énekelve 

ugrándoztak a trió körül: 

240

- Isten éltesse! Isten éltesse! 

Lehettek vagy húszan, mindegyikük állatjelmezt 

öltött: voltak köztük kecskék, nyulak, szarvasok, kutyák 

és bikák, kivéve a vezetőjüket, a Léhaság Urát, aki udvari 

bolondnak öltözött, jelmezén csengettyűket viselt, arcára 

pedig piros és kék pöttyöket festett. 

A sárkány valóban csodálatos volt, valósághűen 

vonaglott a köveken, miközben hol kinyitotta, hol 

becsukta festett vászonszáját, és büdös, kénköves füstöt 

eregetett. Amikor szájával elkapta a kis, nyúlfejű alakot, 

és úgy tett, mintha megenné, miközben a szökdécselő 

bolond fejhangon kiáltozott, és egy pávatollal csépelte a 

sárkányt, Katherine ugyanúgy szívből nevetett, mint 

mindenki más az udvaron, sőt még a kis Philippa is 

megengedett magának egy feszült mosolyt. 

A komédiások játéka azonban ezután trágárságba 

fordult. A bolond azt kiabálta, hogy mivel a sárkány 

lángra lobbant, minden jó kereszténynek vizet kell 

locsolnia rá, és mindjárt hozzá is látott a művelethez a 

legtermészetesebb módon. Katherine, bár nem tudta 

megállni nevetés nélkül, felkapta a vadul ellenkező 

Elizabethet, és visszaterelte Philippát az anyjukhoz. 

Mire visszaértek Blanche tűzzel bevilágított 

lakosztályába, Katherine határozott fellépésével és egy 

kis francia gyermekdalt dúdolva lecsendesítette a kicsit. 

Utóbbira saját gyermekkorából emlékezett. Amikor le 

akarta tenni az anyja mellé, Elizabeth erősen a nyakába 

kapaszkodott. 

- Nagyon jól bánsz a gyermekekkel, Katherine - 

mondta ennek láttán a hercegnő, és az sem kerülte el 

241

figyelmét, hogy Philippa is reménykedve kapaszkodott a 

lány szoknyájába. - De a te állapotodban nem volna 

szabad cipelned ezt a nehéz gyermeket. Elizabeth, 

engedd el Lady Swynfordot! 

- Nem! - kiáltotta a kislány, és még jobban 

kapaszkodott Katherine-be, majd amikor észrevette anyja 

elsötétülő arcát, visítani kezdett. - Őt szeretem legjobban, 

őt szeretem legjobban! 

Mindez persze nem volt több gyermeki 

engedetlenségnél, ezért nem is hozta ki a sodrából a 

hercegnőt, aki egyszerűen felemelte hangját, és behívta 

Elizabeth nevelőnőjét az előszobából. Katherine mégis 

bűntudatot érzett, mintha meglopta volna a hercegnőt, és 

akaratlanul megbántotta volna a Ladyt, pedig az a 

legjobb barátnőjeként viselkedett. 

Elizabethet átadta a dadának, aki csakhamar eltűnt 

a gondjaira bízott, bömbölő gyerekkel. Philippa ott 

maradt, hogy ünnepélyesen beszámoljon anyjának a 

színészek játékáról, Katherine pedig hímzésével a 

lakosztály legtávolabbi sarkába húzódott, és megpróbálta 

leküzdeni a benne támadt szorongást. 

Természetesen sikerült. Azzal hessegette el 

magától a gondolatot, hogy az ő állapotában a nők 

gyakran képzelődnek, és önteltség volt azt hinnie, hogy 

bármilyen hatással lehet a hercegnőre. Ismét forróság 

öntötte el arcát, amikor eszébe jutott, milyen 

nevetségesen reszketett a templomban a herceg odavetett 

csókja után. 

Itt a palotában, a herceg felesége és gyermekei 

körében Katherine valódi megvilágításban látta saját 

ostobaságát, és némiképpen azonosulva ezzel kezdett 

242

szívesebben gondolni Hugh-ra és kettlethorpe-i 

feladataira. 

Ebben öntudatlanul a hercegnő is segítette, hiszen 

feltételezte, hogy Katherine ugyanúgy vágyakozik a 

maga férje után, mint ő. És persze minden rossz szándék 

nélkül felemlegette, micsoda szerencse segítette 

Katherine-t, hogy irgalmasságból eltartott árvából rangos 

hölggyé lett. 

- Az áldott Szent Katalin különleges védelme alatt 

állhatsz, kedvesem. 

- Igen, asszonyom - felelte Katherine alázatosan. 

- Egy napon - folytatta Blanche - el kellene 

zarándokolnod Norfolkba, a walsinghami 

Miasszonyunkhoz; csodatevő ereje van, és különösen 

kegyes az anyákhoz. - Szünetet tartott, szemében 

homályos fény gyúlt. - Én júniusban jártam nála, és 

nagylelkű jóindulatával meg is jutalmazott. - Lepillantott 

az ölébe, majd nagyon halkan hozzátette: - Tudom, hogy 

egészséges fiút ad nekem. 

- Ó, drága asszonyom! - kiáltotta Katherine. 

Megfogta a hercegnő kezét, saját arcához érintette, úgy 

nézett fel a sápadt arcra, a szelíden ívelt szemöldökre és 

az apró gyöngyökkel díszített, aranyló hajfürtökre. - Önt, 

aki olyan, mint maga a Mennyek Királynője, hát persze 

hogy megjutalmazta önt! 

- Csitt, gyermekem! - Blanche megfordította a 

tenyerét, és finoman Katherine szájára tette. - Nem 

szabad butaságokat beszélned. De én is nagyon 

megszerettelek téged. Újból találkoznunk kell, miután a 

gyermekeink megszületnek. Szomorú vagyok, hogy el 

kell válnunk. 

243

Katherine egyetértően sóhajtott, mert a rá 

következő nap, vízkereszt napja már az elválást 

jelentette. A Katherine által táplált remény, hogy a 

hercegnő talán megkéri, maradjon vele még egy ideig, 

régen elszállt. Blanche azt hitte, a fiatalasszony alig 

várja, hogy visszatérhessen a birtokra, amelyért immár 

felelős volt, és a Swynford-örökösnek természetesen a 

saját földjén kell megszületnie. Ez volt a szabály, és 

mivel a hercegnő a kötelességet mindig habozás nélkül 

saját vágyai elé helyezte, meg sem fordult a fejében, 

hogy egy Katherine-féle lány másképpen tehetne. 

Katherine Piers Roos kíséretében rendben 

visszatért Kettlethorpe-ba, de mivel a hercegnő szerint az 

utak túl jegesek voltak a lovagláshoz, az egyik gyönyörű 

hercegi kocsin küldte haza. Négy ló húzta a kocsit, és 

éppolyan gazdagon díszítette faragás, aranyozás és festés, 

mint Blanche saját menyasszonyi kelengyésládáját. 

Katherine bársonykereveten hevert a kocsiban. A 

rugózatlan kerekek rázkódása és zötyögése ellenére úgy 

találta, hogy ez a nagylelkűség némiképpen csillapítani 

tudná a Bolingbroke-ból való távozása miatti 

szomorúságot. Ugyanilyen hatással voltak rá Blanche 

kedvességének egyéb bizonyítékai, amelyek a kocsi hátsó 

részébe elhelyezett ládákban lapultak. Katherine-nek már 

két ruhája volt, és egy jókora darab flamand 

gyapjúszövetet is kapott, amelyből harmadik öltözéket 

készíthetett. Kapott továbbá gyermekruhának való finom 

vásznat, valamint egy lantot, egy angol nyelvű 

zsoltároskönyvet, és egy elefántcsont feszületet. 

A hercegnő, miután kifaggatta Pierst, végre 

szerzett némi benyomást a Kettlethorpe-ban uralkodó 

244

állapotokról, és minden tőle telhetőt megtett a helyzet 

enyhítésére. 

Katherine meghatottan hálás gondolatokat 

forgatott fejében a hosszú úton, és sok helyes döntést 

hozott jövőjével kapcsolatban. Amennyire lehetséges, 

olyan lesz, mint a hercegnő - mindig kegyes, jótékony és 

ájtatos. Abban kételkedett ugyan, lesz-e elég ereje 

rákényszeríteni Sir Robertet, hogy mindennap tartson 

misét, ahogyan a hercegnő káplánja tette, de ő maga 

legalább mindennap imádkozhat, és nem kell olyan 

jelentéktelen betegségek miatt kihagynia a vasárnapi 

szentmisét, amilyenekkel az ősz folyamán bajlódott. Már 

világosan látta, hogy a lustaság, a spirituális restség 

bűnébe esett. Az apácák gyakran beszéltek erről a bűnről 

Sheppeyben. 

Elég ideje volt lelkiismeretének fürkészésére, 

mert a hazaút tizenöt óráig tartott. A nehézkes kocsi 

lassan haladt, és miután Lincolnban megpihentették a 

lovakat, havazni kezdett. A Kettlethorpe-ig vezető utolsó 

néhány mérföld csaknem olyan kimerítőnek bizonyult, 

mint amikor először érkezett oda májusban Hugh-val. 

Fogadtatása sem volt sokkal fényesebb. Az udvarház 

sötétbe burkolózott, a szolgák, mivel nem számítottak rá, 

lefeküdtek a konyha feletti padláson, és amikor Piers 

kiugrasztotta őket, zsémbesen viselkedtek, és cseppet 

sem voltak segítőkészek. A gyönyörű, festett kocsit 

csodálták, és nehezteltek a dölyfös hercegi kocsisokra, 

ezért alig fordítottak figyelmet Katherine-re. 

Katherine felment nyirkos, dohos hálótermébe. Le 

sem vetkőzött, úgy, ahogy volt, bebújt a nedves ágynemű 

közé. Az éjszakai gyertya ellobbant a keleti szél egyik, az 

245

ablaktábla résein behatoló fuvallatára. A keleti széllel a 

toronyból is érkeztek hangok. Szaggatott, siránkozó 

kántálás, amelyet időnként hangosabb, kérdésnek tűnő 

kiáltás szakított meg. Lady Nichola beszélt a 

macskájához, a hópelyhekhez, vagy beteg elméje 

valamelyik szüleményéhez — de mit számított 

Semmi sem változott. Katherine a fülére húzta a 

medvebőrt, és összeszorított fogakkal, vadul imádkozott 

megnyugvásért. 

A téli hó elolvadt az egyre erősödő napsütésben. 

Fénye dél felé haladt, és a hálóterem erdőre nyíló ablakán 

át felébresztette Katherine-t. Az erdőben szakadatlanul 

károgtak a fészküket rakó varjak. Reggelenként már nem 

fedte vékony jégréteg a várárkot, és amikor a legelők üde 

zölddé váltak, hófehér újszülött bárányok panaszos 

bégetése töltötte meg az illatos levegőt. 

Az április kellemes, felhőtlen nappalokkal és 

gyengéd éjszakai záporokkal - kiváló terménynövesztő 

időjárással - érkezett; amikor pedig elmúlt a veszély, 

hogy az újonnan kikelt gabona elfagyjon, vagy áradás 

áldozatává váljon, a jobbágyok zord arckifejezése is 

meglágyult. Gyakran énekeltek a földeken, a 

tehénistállókban és a malátacsíráztatóban; sőt még rá is 

mosolyogtak Katherine-re, amikor fejet hajtottak előtte. 

Az egész birtok lüktetett a tavaszban, és 

Katherine ideje javát kint töltötte. Egy padon sütkérezett 

az udvaron, vagy álmodozva járkált a vetésben, és a 

rigókat hallgatta. Már nem tudott messzire sétálni, hamar 

megfájdult a háta és megdagadt a térde, de sem betegnek, 

sem boldogtalannak nem érezte magát. Egyik napról a 

másikra élt, békésen várt, mint bármelyik vemhes állat, 

246

és már annyira hozzászokott nehéz sorsához, hogy nem is 

emlékezett, milyen érzés volt szabadnak lenni. 

A nagyhéten egy vándorló ferences barát bukkant 

fel a birtokon, hogy éjszakai szállást kérjen apró, 

bozontos szamara és a maga számára. Katherine 

boldogan szállásolta el őt annál is inkább, mert híreket 

hozott. Francis testvér igehirdető útján észak felé tartott, 

Yorkshire vadonjai felé, de a Bolingbroke közelében 

fekvő Boston városából érkezett. Elmondta Katherinenek, 

hogy tizenegy nappal korábban, április harmadikán 

Blanche hercegnő egészséges, szőke fiúgyermeket hozott 

a világra, akit a hercegnő apja után Henrynek 

kereszteltek. 

- Az egész vidék örvendezett - tette hozzá a 

szerzetes. - Már azt hittem, hogy templomunk, a Szent 

Botolph harangja szétreped a vad kongatástól, és az 

utcákon gyújtott örömtüzektől két ház is lángra kapott. 

- Jaj, de örülök! - kiáltotta Katherine. - Nagyon 

boldog vagyok! - Könnyek szöktek a szemébe, egyrészt a 

Blanche iránt érzett őszinte örömtől, másrészt a bánattól. 

„Az egész vidék örvendezett”, ő pedig mit sem tudott 

róla. Aggódott és imádkozott barátnőjéért, aki küldhetett 

volna egy hírnököt a kíséretéből, hogy tudassa vele a hírt. 

De hát miért is tette volna A hercegnőt folyamatos 

törődés veszi körül, főként most, hogy végre fiúörököst 

szült; semmit sem tud a magányról és az 

elszigeteltségről. Kétségtelenül azt hihette - ha egyáltalán 

eszébe jutott -, hogy Katherine-nek már rég tudomására 

jutott a hír. A bánat azonban megmaradt. 

- A kis Henry of Lancaster - folytatta az apró 

termetű, vidám szerzetes, aki élvezte a pletykálkodást - 

247

hatalmas örökségbe született, még sincs reménye az 

angol trónra, különösen most, hogy az unokatestvére is 

megszületett. 

- Miféle unokatestvére - kérdezte Katherine, 

miközben sört töltött a szerzetesnek. 

- Hát Richard, természetesen! Akit Bordeaux-ban 

szült meg a walesi hercegné vízkereszt napján. - 

Incselkedve nézett a fiatalasszonyra. - Asszonyom, ön 

valóban úgy él itt, mint a dióbél a héjában, ami persze 

igen helyénvaló az ön állapotában, pláne hogy az ura 

nincs itthon. 

Katherine majdnem megmondta neki, hogy ő 

egyáltalán nem az a falusi bugris, akinek hiszi; hogy 

meglátogatta a hercegnőt, sőt az udvarban is élt, amikor 

nővére a királynét szolgálta; de visszafogta magát, mert 

attól tartott, hogy a férfi hencegőnek vagy hazugnak 

hinné, ráadásul a locsogás szünet nélkül folytatódott. 

- Ha Edward király meghal, Isten legyen irgalmas 

hozzá, dicsőséges walesi hercegünk kerül majd trónra, 

utána pedig a két fia következik: a kis Edward, aki 

beteges legényke, gyakori rohamokkal, de már itt van 

nekünk a kis Richard. Ha valami történne mindnyájukkal 

- felemelte a kezét, és gyorsan mormolni kezdett -, 

Christus prohibeat ∗ akkor jöhet Lionel herceg, meg az ő 

reménybeli utódai, mert úgy hallom, ismét házasodni 

készül. És csak aztán Lancaster hercege, majd végül a mi 

kis bolingbroke-i Henrynk, aki ötödik a trónöröklési 

sorban, ha nem születnek újabbak. - Megrázta a fejét. - 

 

Krisztus őrizzen meg tőle. 

248

Nem, asszonyom, soha nem lesz Lincolnshire-ben 

született királyunk. Nagy kár. 

- Valóban - felelte Katherine kissé szárazon. 

Kezdte fárasztani a fecsegés, és Lincolnshire iránt táplált 

szeretete nem volt olyan mértékű, hogy e 

megközelítésből is méltányolja a kis Henry születését. 

Emellett a szíve még mindig fájt, és nem akart többet 

hallani a Lancasterekről. 

Április utolsó napján Katherine korán, nyugtalan 

energiával telve ébredt. Felöltözött, majd lement az 

udvarra, még mielőtt a nap teljesen felkelt volna. 

Felébresztette Tobyt, hogy eressze le neki a felvonóhidat, 

kisétált az erdőbe, és ölnyi virágot meg virágzó ágat 

gyűjtött. Bevitte őket a nagyterembe, és a sarkokba meg 

az ablakmélyedésekbe helyezte. Azután látva, hogy a 

hosszú tölgyfa asztalt szétfolyt viasz és mindenféle 

zsírfolt szennyezi, bekiáltott a konyhába Milburgáért. 

A szolgáló heves asztalfényesítés közben találta 

úrnőjét, és miután észrevette, hogy már virágokat és 

ágakat hozott a terembe, bölcsen bólintott. 

- Asszonyom, lám, a keze má nem nyughatik, le 

kő foglalnia. Elgyött az ideje. 

Katherine rémülten nézett fel. 

- Nem, jobban érzem magam, sokkal jobban, mint 

az utóbbi időben bármikor. Csak be akartam hozni a 

májust a házba, hogy felkészüljünk a holnapra. - Hangja 

megremegett, mert az egy évvel korábbi majálisra 

gondolt, amelyet Londonban töltött Hawise-szel. 

249

- Menek, oszt szólok a pap Mollyjának, hogy 

később majd szüksége leszen rá - mondta Milburga 

közönyösen. Mint mindig, ezúttal is sikerült némi 

megvetést közvetítenie Katherine felé. 

- Képtelenség, még nincs itt a baba ideje. Fogj 

egy rongyot, és segíts megtisztítani az asztalt! - Katherine 

nem tudta pontosan, mikor kell megérkeznie a babának, 

de Milburga mindig ellenkezésre késztette. 

- Na, inkább szóllok a pap Mollyjának - ismételte 

az asszony, mintha Katherine meg se szólalt volna -, mer 

osztán még napnyugtakor lemegyen tüzet gyújtani, meg 

kilökni Ket csónakját a folyóra. 

Katherine az ajkába harapott. Viszketett a tenyere, 

legszívesebben odasózott volna egyet az önelégült, 

pergamenszínű arcra. Milburga jól tudta, hogy Katherine 

megtiltotta ezt a jobbágyok által Szent Walburga estéjén 

rendezett pogány rituálét. Gibbon figyelmeztette rá; még 

a druidák idejéből származó, kegyetlen, pogány 

ünnepként írta le, amelynek során valami Ket nevű sötét 

istennőnek áldoznak, bár egyesek szerint inkább a dán 

Ketel tiszteletére történt. Nem számított, mi az igazság, 

az egész botrányosnak tűnt Katherine szemében. 

Úgy tudta, a jobbágyok a Trent közelében, 

valamelyik dombon tüzet gyújtanak egy ősi kövekből 

kirakott kör mentén, majd a duhaj, táncos, sőt annál is 

fertelmesebb orgia után egy gyékénycsónakot löknek ki a 

folyóra. A csónakban három újszülött, leölt bárány kap 

helyet, amelyeket vad ordítások és ugrándozások 

közepette mészárolnak le az általuk oltárnak nevezett 

kövön. Az egész ceremónia a „Ket bárkájának vízre 

bocsátása” elnevezést kapta, mesélte Gibbon. Tiltakozása 

250

nem annyira a pogány ostobasággal szembeni erkölcsi 

felháborodásból, hanem sokkal inkább abból fakadt, 

hogy haszontalanul elvesztegetnek három bárányt és 

kétnapi munkaidőt, az egyiket az előkészületek, a 

másikat az egész éjjel tartó ivászat utáni másnaposság 

miatt. 

Katherine-t azonban megdöbbentette a dolog, és 

azonnal a paphoz rohant követelve, hogy állítsa le az 

előkészületeket. 

- Ó, nem úgy van az, asszonyom - felelte Sir 

Robert döbbenten. - Eztet mindig is csinyáták errefelé. 

Szokás. Jómagam is gyakran mentem, hogy Ket bárkáját 

vízre bocsássam. 

- De hisz ez pogányság! 

A pap vállat vont, és úgy tűnt, őszintén 

csodálkozik. 

Ezután Katherine összehívta teljes háznépét, 

valamint a tiszttartót, majd kiadta a parancsot: 

megtiltotta, hogy a majális előestéjén megtartsák a Ketrituálét. 

Azok semmit sem feleltek, egyszerűen 

meghallgatták, majd csendben szétoszlottak. Katherine 

azonban hallotta az udvarból a tiszttartó gúnyos nevetését 

és Milburga átható nyihogását. 

- Megmondtam, Milburga, hogy ma este 

megtiltom - mondta Katherine, és igyekezett méltósággal 

beszélni. - Elvárom, hogy engedelmeskedjetek. 

A szolgáló elhúzta a száját. 

- Csak gondútam, jobb, ha szóllok. Akkor nem kő 

híjjam Mollyt 

- Persze hogy nem! 

251

Aznap este, egy órával naplemente után Katherine 

megérezte az első fájásokat, ráadásul teljesen egyedül 

maradt, a ház népe magára hagyta. Feltálalták neki a 

vacsorát, és Katherine, aki nem gondolta, hogy dacolni 

mernek vele, ráadásul még mindig nem tudott 

megnyugodni, felment a hálótermébe. Lantjával leült az 

ablak elé, különféle akkordokat pengetett, miközben 

megpróbált felidézni egy Bolingbroke-ban énekelt dalt. 

Örömét lelte a zenében, és bár javarészt magától 

tanulta, egészen jól játszott, úgyhogy először észre sem 

vette a hátában élesedő fájdalmat. A fájás azonban egyre 

kitartóbbá vált, ezért Katherine felállt, hogy enyhítsen a 

görcsön. A fájdalom ekkor valóban csökkent. Kihajolt az 

ablakon, szórakozottan kibámult a várárkon túli sötét 

erdő felé, és Hugh-ra gondolt. Semmi hírt nem hallott 

róla azon kívül, hogy januárban a hercegnő beszámolt 

neki tengerentúli megérkezésükről, de nem is számított 

ennél többre. Még ha Hugh talált volna is valakit, aki 

megírja helyette a levelet, kit küldhetett volna, hogy 

kézbesítse Ehelyett azt remélte, májusra hazatér, és 

lehet, hogy így is lesz. Katherine úgy érezte, ha 

hazajönne, nem is bánná, nem is örülne neki, de 

mindenképpen örömöt színlelne. 

Sóhajtott, majd megfeszült, az ablakmélyedés 

durva kőpárkányába kapaszkodott, és hallotta saját, riadt 

lélegzését. A lábaiban és a hátában érzett fájdalom 

erősebben tért vissza, és ezúttal, mielőtt elhalt volna, a 

fájdalom az ágyékába is belenyilallt. 

Kirohant az ajtón, le a lépcsőn, és Milburgáért 

kiáltott. Nem kapott választ; nem volt fény a 

nagyteremben, sem az üres konyhában, ahol éjszakára a 

252

parazsat is fedő alá kotorták. Kiment a néma udvarra, és 

ökölbe szorította kezét, amíg az újabb fájdalom jött és 

ment. 

- Toby! - kiáltotta a kapuőr házának ablaka alatt. 

Bár a hidat leengedték, a kapus nem volt sehol. 

Elbotladozott Gibbon kunyhójáig, és felrántotta 

az ajtót. 

- Az isten szerelmére, mi történt - kérdezte 

lassan a férfi a sötétben. - Ön az, asszonyom Nyissa ki 

az ablaktáblát! - Egy pillanattal később Katherine 

engedelmeskedett, és a férfi meglátta őt a halvány 

fénynél. Az asszony leguggolt, karjait szorosan a hasa 

köré fonta. 

- Jézus! - suttogta a férfi. - Szegénykém, itt az idő. 

De asszonyom, menjen az ágyába, küldessen a bábáért! 

Jaj, hisz majdnem elfelejtettem, Isten fonnyassza el 

mindnyájukat, mind kimentek Kel dombjára. - Sárgás 

arca görcsbe rándult. - Senki nincs itt 

- Senki - nyögte Katherine -, és én nem merek 

elindulni a faluba. 

- Semmi értelme, úgyse találna ott senkit. 

Hallottam őket, nevetgéltek és részeg dalokat gajdoltak. - 

Az erek kidagadlak a homlokán. - Ördög vigye ezt az én 

haszontalan, nyomorult testemet! 

- Mit tegyek, Gibbon - kérdezte Katherine fojtott 

hangon. 

- Menjen és feküdjön le! - Élénken beszélt, hogy 

erőt öntsön belé. - Nemsokára visszajönnek. Majd 

figyelem őket, és kiabálok, valakit felküldök önhöz. 

Legyen bátor egy kis ideig, nem fog soká tartani. - Bár 

253

pontosan emlékezett, hogy az előző évben egész 

éjszakára kint maradtak a bűnös szertartás színhelyén. 

- Jó - felelte Katherine -, lefekszem. Az lesz a 

legjobb. - Ő maga képtelen volt gondolkodni, és Gibbon 

szavai megnyugtatták. - A fájások még nem olyan 

komolyak - tette hozzá, és mosolyogni próbált. - Nem 

olyan ijesztőek, mint amilyenekről hallottam. 

Még nem, szegény asszony, gondolta Gibbon, és 

elfordította tekintetét az ártatlan arcról. Katherine 

kitapogatózott az ajtón. Felvánszorgott a hálóterembe, 

ledobta ruháját, és egy szál ingben feküdt a lepedőre. 

Meleg volt az éjszaka, de ha nem lett volna az, akkor sem 

lett volna szüksége takaróra, mert ziháló testéről 

hamarosan ömleni kezdett az izzadság. 

A kunyhójában fekvő Gibbon éjféltájban hallotta 

az udvaron végigsöprő első üvöltést, és csukott szemhéjai 

alól lassú könnycseppek gördültek ki. A toronyszobában 

Lady Nichola is hallotta a kiáltást, mire csodálkozva 

kapta fel a fejét. Éppen vizet csepegtetett a kancsóból az 

egyik cserépbögrébe, és figyelmesen köszöntötte az 

aláhulló cseppeket. 

Varázsvíz, tündérvíz, erre-arra jó, 

Veszi a, viszi a kobold s a manó. ∗ 

Saját májusi rituáléjára készülődött. A macska, 

amely mostanra teljesen kifejlődött nősténnyé vált, 

összekuporodva hevert az ágyon, és lustán dorombolt. 

 


254

Amikor Nichola ismét meghallotta a különös zajt, 

letette a kancsót a tűzhelyre, és a macskához fordult. 

- Engem hívnak, édesem, mit gondolsz Ő az, aki 

a Szent Kútban lakik 

Megrázta a fejét; merev, sötét szemeiben némi 

izgalom jelent meg, mert a halvány ködön át homályosan 

érezte az emberi sürgetést. Lesimította gyűrött özvegyi 

ruháját, őszülő hajfürtjeit pedig penészes főkötő alá 

dugdosta. Felkapott egy köteg összefont kákát, és 

meggyújtotta a tűznél. 

- Meg kell néznem, mit akarnak - mondta, és 

megsimogatta a macskát. - Mindjárt visszajövök... 

Lement a torony kőlépcsőin, majd átment az 

őrség szobáján a külső lépcső felé, amikor ismét 

meghallotta a hangot. Rájött, hogy a hálóteremből jön, és 

ez gondolkodóba ejtette. Lassan kinyitotta az ajtót, 

magasra tartotta a fáklyát, és befelé meredt a sötét 

szobába. 

A hangokat azon az ágyon adta ki valami, 

amelyen egykor ő is aludt az urával. Mi lehet az ott az 

ágyon, ami vonaglik, forgolódik, és újra meg újra 

jajveszékelő kiáltásokban tör ki 

Közelebb lépett. Ekkor hatalmas, gubancos 

hajtömeget vett észre, meg két vad szemet egy csillogó 

arc közepén. 

- Hugh asszonya - suttogta hitetlenkedve. 

Hunyorgott, az ágy fölé hajolt, és a vörös foltokat látva 

felkiáltott: - Mit tettek veled, Hugh asszonya 

- Az isten szerelmére, asszonyom! - üvöltötte 

Katherine. - Nem bír megszületni a gyermekem. - 

Megragadta Lady Nichola kezét, s addig szorította, amíg 

255

már ropogtak a csontjai; a kétségbeesett szorítás okozta 

fájdalom elűzte Nichola elméjétől a homályt. 

Ő maga sohasem szült gyermeket, de réges-régen, 

az apja birtokán egyszer látott szülést. Leült az ágyra, 

megfogta Katherine kezét, és meg sem moccant, amikor 

a lány kétségbeesetten megrántotta; a fájások között 

nyugtató szavakat mormolt, és a lepedő sarkával 

letörölgette a verejték áztatta arcot. 

Katherine valamelyest megnyugodott, kimerült 

szendergésbe zuhant, mígnem a hajnal szürke fénye 

beszűrődött a hálóterembe, a pacsirták és rigók pedig 

trillázni kezdtek az erdőre nyíló ablak alatt. Ekkor a 

vajúdó test újra kínlódni kezdett. 

A nap már átsütött az erdő felett, mire végre 

megszülte gyermekét. 

- Ó, mi lett - kérdezte, amikor végre ismét képes 

volt beszélni. - Él Jól van - Megpróbált felülni, de 

zihálva visszahanyatlott. 

- Lány lett, kislány - mondta Nichola lassan, 

miközben lefelé bámult az ágyra. - Nekem úgy tűnik, jól 

van, de úgy emlékszem, van még valami tennivaló vele. - 

Matatni kezdett az öve alatt, mert ott tartott egy kiskést, 

amellyel gyógyfüveket szokott vágni. Egy, a lepedőből 

tépett csíkkal szorosan elkötötte a köldökzsinórt, aztán 

gyorsan elvágta. A baba zihálni kezdett, majd remegő 

sírásba kezdett. Nichola összerezzent a sírásra. Lehúzta 

vászon főkötőjét, belebugyolálta a kicsit, majd a karjába 

fogta a kis csomagot. 

- Ó, hadd lássam! - suttogta Katherine, és 

előrenyújtotta a karjait. - Adja ide nekem! 

256

Nichola egy lépést hátrált, bizonytalanság ült ki 

az arcára, amely még egy pillanattal korábban olyan 

határozott volt. 

- Mit akarsz, Hugh asszonya - kérdezte magas, 

éneklő hangon, és megrázta a fejét. - Mit akarsz 

- Látni akarom a kisbabámat, hozza ide, 

asszonyom! - A kábult és zsibbadt lány nem értette, hogy 

az asszony, aki egész éjjel az egyetlen vigaszt jelentette 

számára, miért hátrál, és miért rázza a fejét. Egyikük sem 

hallotta a felbolydulást az udvaron, a férfihangokat, és a 

lovak patáinak kopogását. 

A baba nyöszörgött, Nichola pedig gyorsan 

lehajolt, és arcon csókolta. 

- Ó, itt vagy, drága kicsikém - zümmögte -, szép 

kicsikém, látni akarod őket, igaz Most lemegyünk a 

folyóhoz. 

Katherine-t halálos félelem szállta meg. 

- Asszonyom! - kiáltotta. - Jöjjön ide! 

Nichola azonban újabb lépést hátrált az ajtó felé. 

Ravaszul nézett Katherine-re, majd így szólt: 

- Te elvennéd tőlem, pedig ő az enyém! 

- Jézusom, Jézusom - suttogta Katherine; 

felkászálódott az ágyon, és lelépett volna a padlóra, de 

nem mert, mert látta, hogy Nichola oldalra pillant az ajtó 

felé, és még jobban magához szorítja a kis csomagot. 

Katherine-nek sikerült megállítania foga vacogását. 

- És ha asszonyomé - mondta magára erőltetett, 

behízelgő hangon, miközben igyekezett Nichola fekete 

szeme pillantását fogva tartani a magáéval -, akkor 

nagyon kell rá vigyáznia; lehet, hogy fázik, tegye le egy 

kicsit, és élénkítse fel a tüzet, hogy megmelegítse! 

257

Nichola tétovázva állt, Katherine-ről a sötét 

tűzhelyre pillantott, azután ismét megrázta a fejét. 

- Nem, nem hiszem. Előbb ők akarják látni, a 

folyóbeli népek, sietnem kell. - Kezét a kilincsre tette. 

Katherine kimászott az ágyból, felüvöltött, és 

áttámolygott a szobán. Újra kiáltott, mert Nichola 

kirohant az ajtón, miközben léptek dobogtak felfelé a 

lépcsőn. 

Az asszony megtorpant az ajtóban, és a csecsemő 

fölé hajolt. Egy férfi állt a lépcső tetején, és elképedve 

bámulta őket. 

- Jaj, állítsa meg! Állítsa meg! - zokogta 

Katherine. - Ellopja a kisbabámat! 

A férfi egy szemvillanás alatt lehajolt, elvette a 

csomagot Nicholától, aki hosszú, remegő nyögést 

hallatott. A férfi az ágyra helyezte a babát, majd a ziháló 

lányhoz fordult, aki térdre hullott a padlón. 

- Az isten szerelmére, Katherine! - kiáltotta, a 

karjába kapta, és az ágyra fektette a csecsemő mellé. 

Katherine felnézett rá, és a napbarnított arcon 

aggodalommal teli, élénk kék szemeket látott. 

- Herceg uram - suttogta erőtlen csodálkozással, 

majd a szemek, a szoba és Nichola nyöszörgése is 

egyetlen szürkeséggé olvadt. 

Jócskán elmúlt dél, mire Katherine ismét 

magához tért, és meghallotta a halkan duruzsoló női 

hangokat. Először nem is emlékezett rá, mi történt, 

bizonytalanul álmodozva feküdt, nehéz szemhéja alól a 

napsugárban táncoló porszemeket figyelte. Elfordult az 

258

ágyban, kezét lapos hasára ejtette; ekkor minden eszébe 

jutott, azonnal felriadt, és kiabálni kezdett: 

- A kisbabám! 

A plébános Mollyjának kedves, kerekded arca 

hajolt fölé. 

- Itt van, asszonyom, itt az apró fehérnép, itt 

fekszik kimosdatva, bepólyázva és elégedetten. - A 

csecsemőt Katherine karjába helyezte. - Olyan szép 

kisbaba, amilyet még sose láttam - Molly válla fölött 

Milburga ijedt arca jóváhagyólag bólintott. 

Lenézett a sötét pihés hajjal borított kis fejre, a 

pisze orra és a nedves, rózsaszín ajkakra. 

- Tegye csak a mejjére! - mondta Molly, és 

lehúzta a takarót. - Engedje szopni, hogy beinduljon a tej! 

Katherine érezte a kis száj éhes erőlködését, és 

számára addig ismeretlen boldogság töltötte el egész 

testét. Úgy érezte, ők ketten aranyfürdőben lebegnek. Az 

előző éjszaka sötét eseményei rég elmúlt rossz álomnak 

tűntek, sem félelem, sem fájdalom nem érheti ezentúl, 

mert végre elérte őt a szeretet, ebben az apró valamiben 

testesült meg, amely lélegzett, hozzábújt, és egyedül 

hozzá tartozott. 

Amikor a baba elaludt, úgy helyezte, hogy a feje 

az arcához érjen, és ő maga is álomba merült. Az 

asszonyok hagyták, miközben rémülten suttogtak egymás 

között. 

Senki sem tudta, mit tesz majd velük a herceg. 

Rettenetes haraggal jött le a hálóteremből az udvarra, 

éppen amikor a ház népe befelé botladozott és tántorgott 

a felvonóhídon, hazatérőben Ket ünnepéről. Nem botozta 

meg őket, nem is korholta, de szemei csak úgy villogtak, 

259

és parancsokat osztogató hangja egy pillanat alatt elűzte 

részegségüket. 

Kétségbeesetten rohantak, hogy 

engedelmeskedjenek neki, ők maguk is megdöbbentek, 

amikor meghallották, mi történt a távollétükben. Lady 

Nicholát, aki zokogott és a mellét verte, a herceg 

emberei, akikből ötöt is magával hozott, már az ágyához 

láncolták a toronyszobában. 

Amikor Molly futva megérkezett a faluból, 

kiderült, milyen siralmas állapotban van fiatal úrnőjük: 

öntudatlanul feküdt a piszkos, vérfoltos ágyban, a 

csecsemő pedig meztelenül, de hála a Szűz Máriának, 

sértetlenül hevert mellette. 

Az asszonyok ekkor meghallották lentről a 

páncélosok kiáltásait és Toby fájdalmas visítását, miután 

a herceg egyik kísérője arcul ütötte; ők maguk 

összekuporodtak a tűz mellett, és örültek a szülőszoba 

menedékének. Rögvest ezután lépéseket hallottak a 

lépcsőfeljáró tetejének faborításán, majd valaki 

bekopogott. Molly kövér arca megdermedt, de az ajtóhoz 

ment, és nagy bátran kinyitotta. Pukedlizett, miközben 

halkan annyit mondott: 

- Alszik az asszonyunk, herceg uram, de 

lemosdattuk őt és a kisdedet is. 

John félretolta, hosszú léptekkel az ágyhoz ment. 

Ott állt, és lenézett Katherine-re. Ahogy ott feküdt 

védtelenül, gyermekével az arca mellett, sápadtnak és 

elcsigázottnak látta, mint egy szál letépett szellőrózsát. 

Kicsi, sápadt ajkainak boldog mosolya még inkább 

szánalomra késztette. Szánalmat érzett, ugyanakkor ismét 

felötlött benne az a különös kényszer, hogy védelmezze, 

260

ahogyan egy évvel korábban, amikor megcsókolta. 

Ezúttal azonban a vágy nem keveredett ezzel az érzéssel. 

Olyan gyermekinek és tisztának látta, mint saját 

kislányait. Katherine hosszú pillái megrebbentek, és 

kinyitotta a szemét. Tekintete már nem emlékeztette 

Isoldáéra, mert nem volt benne sem sürgetés, sem 

esdeklés. Tisztán és nyugodtan nézett fel rá. 

Katherine az álom ködfátyolán keresztül látta a 

herceget, hatalmasnak és ragyogónak találta 

vörösesbarna fejével, erős mellkasát és vállait borító 

topázszínű bársonytunikájában, és napbarnított arcából 

világító ibolyakék szemeivel. 

- Nem akarlak zavarni, Katherine - mondta 

lágyan. - Eljöttem megnézni, hogyan boldogultok, te és a 

kisbaba. - Megfogta a lány kezét; gyöngéden mulattatta, 

hogy az még mindig egy kicsit durva, és le vannak rágva 

a körmei. 

- Jól vagyok, uram. - Kezét hagyta a férfiéban 

heverni, és alig vette észre, hogy ott van. - Hát nem édes 

- Orrát a baba fejéhez dörgölte. 

John jóváhagyólag mosolygott, bár a csecsemő az 

ő szemében ugyanúgy nézett ki, mint bármely másik, és 

közel sem látta olyan bájosnak, mint a saját fiát, akiről 

már elmúlt az újszülöttekre jellemző vörösség. 

- Hogy került ide, uram - kérdezte, és összehúzta 

íves szemöldökét. - Eléggé különös. Most kezdek csak 

ráébredni. 

- Lincolnban volt dolgom, gondoltam, május 

elsejei látogatást teszek nálad, és... nem hittem volna, 

hogy ennyire kapóra jövök. - Haragos tekintettel 

261

pillantott a tűznél várakozó asszonyokra. - Gondoltam, 

örülnél, ha hírt kapnál Hugh-ról. 

- Ó, hol van Hugh - mormolta. 

- Még mindig Kasztíliában, Burgosnál, a 

seregemmel, de sértetlenül. Hamarosan visszaküldöm. 

Látom, nagy szükséged van rá. 

- De ön itt van - suttogta mosolyogva, a 

kimerültség és a nyugalom kábulatában. 

- Nem sokáig. A hajóm Plymouthnál vár rám. 

Azért jöttem vissza, mert fiam született. 

- Ó, igen - mondta Katherine. - Hallottam. El is 

felejtettem, hogy van Lady Blanche 

- Egész jól. - Ennél többet nem mondott, mert 

látta, hogy Katherine félig még kábult, és erőlködnie kell, 

hogy udvarias legyen. Leengedte a fiatalasszony kezét, és 

az ablak felé fordult. 

Blanche még nem vett részt a templomi avatási 

szertartáson. Amikor a herceg visszatért, felesége nagyon 

beteg volt a tejláztól, ráadásul egyik lába kivörösödött és 

lüktetve fájt, annyira, hogy felkiáltott, ha hozzáértek. De 

a férje váratlan visszatérése okozta boldog megdöbbenés 

hatására azonnal jobban lett. 

Már elég jól volt ahhoz, hogy John elhagyhassa 

Bolingbroke-ot, és megejtse ezt a sietős látogatást, hogy 

szemügyre vegye Lincoln várát. A várkapitánnyal 

folytatott megbeszélések hamar véget értek, és hirtelen 

ötlettől vezérelve úgy döntött, ezen a májusi reggelen 

ellovagol Kettlethorpe-ba, és meglátogatja Katherine-t. 

Igazság szerint az elmúlt diadalmas hónapok során, 

amelyek április harmadikán, szombaton érték el 

csúcspontjukat a Nájera melletti nagyszerű győzelemmel, 

262

egyáltalán nem gondolt rá. Annak a száraz, égetően 

napsütéses napnak az emléke hatalmas örömmel töltötte 

el. 

A mindig tettre kész Sir John Chandos és evezősei 

segítségével a herceg vezette a rohamcsapatot a walesi 

herceg hadseregének előőrseként, olyan nyílzáport 

zúdítva az ellenségre, hogy ezzel szinte egy csapásra 

eldöntötték a csata sorsát. A kasztíliai sereg felbomlott, 

megfutamodott, így bekényszerítették a megáradt 

Najerilla folyóba. Tizenkétezren fulladtak vízbe. A 

száguldó habok vérvörösre váltak. Délre a csata véget ért. 

Péter király, aki zokogott a hálától, megcsókolta bajnokai 

kezét, és letérdelt a véráztatta földre a walesi herceg és 

Lancaster hercege előtt. 

Sajnálatos módon a kasztíliai holttestek között 

nem találták meg a fattyú Trastamarét, de minden más 

tekintetben teljes volt a győzelem, még a félelmetes Sir 

Bertrand du Guesclint is sikerült kézre keríteniük. A 

győztesek hatalmas lakomát rendeztek Burgosban, 

Kasztília szép fővárosában. És amikor tíz nappal később 

a bolingbroke-i futár rátalált, John rájött, hogy újabb oka 

van a diadalmámorra. A fia, Henry, éppen a nájerai 

győzelem napján született, ami bizonyára sokat ígérő 

szerencse jele. Hálát adott a székesegyházban, majd úgy 

döntött, rövid időre hazatér, hogy meglátogassa a fiát és 

Blanche-t. Ám önmagában semmilyen szentimentalizmus 

vagy atyai büszkeség nem indokolhatta az ilyen utazásra 

vesztegetett időt, hiszen Kasztíliában még mindig voltak 

elsimításra váró, fenyegető ügyek, és bátyjának szüksége 

volt rá. Így hát leveleket vitt magával a királynak 

Westminsterbe, és ami még fontosabb, kihasználta a 

263

lehetőséget, hogy feltöltse erszényét a Savoyban, a 

kincstárnoka által őrzött kasszából. A hadjárat, 

akármilyen diadalmas volt is, sokba került. 

Mindez átfutott az agyán, miközben az ablaknál 

állt, és szinte megbánta, hogy reggel az ösztöne ide 

vezérelte; hiszen látnia kellett, hogy nem fog tudni olyan 

hamar távozni, ahogyan tervezte, miközben Katherine ott 

fekszik gyámoltalanul, kiszolgáltatva jobbágyai és a 

Nichola nevű elmeháborodott nő kényére-kedvére. 

Ugyanakkor fenyegető időszűkében volt, és különféle új 

terveket szőtt: megpróbálta kitalálni, hogyan ügyelhetne 

leginkább Katherine biztonságára, amíg haza tudja 

küldeni Hugh-t. 

Visszament az ágyhoz, látta, hogy Katherine 

felébredt, és vigyázva megcsókolta a csecsemő feje 

búbját. 

- Meg kell büntetni a jobbágyaidat, Katherine - 

mondta, miközben rámosolygott. - Az intéződtől arról 

értesültem, hogy te meg ő betiltottátok a tegnap esti 

szokatlan rituáléjukat, mégis itt hagytak téged egyedül. 

- Az én hibám volt, uram. - Boldog révületében 

senki iránt nem érzett haragot. - A bába velem maradt 

volna, de nem engedtem Milburgának, hogy elhívja. 

A két hallgatózó nő egymásra nézett. 

- A mi kis úrnőnk nagyon kegyes - suttogta Molly. 

Milburga vállat vont. Visszafojtották a lélegzetüket. 

John türelmetlenül megrázta a fejét. 

- Megengedhetetlen, hogy ezek a szolgák 

dacoljanak veled. Tisztán látom, hogy nincs erős kéz a 

birtokon, és Swynfordnak sem tudom megbocsátani, 

hogy ilyen intézővel hagyott itt téged. Egy halottal. 

264

Nagyon veszélyes ostobaság volt tőle. - Hugh iránti 

haragja ismét feléledt, pedig Kasztíliában egyáltalán nem 

érezte ezt, mert Hugh megint csak bebizonyította, milyen 

jó katona. 

- Szegény Gibbon mindent megtesz, amit tud - 

mondta Katherine lágyan. - Én voltam túlságosan gyenge 

kezű. 

- Képtelenség, gyermekem! Te még túl fiatal 

vagy, nem tanulhattad meg, hogyan kell irányítani, 

segítségre van szükséged. Tudom már, mi a teendő. 

- Igen, uram - felelte Katherine megadóan. Bár a 

férfi meg csak huszonhét éves volt, ahogy ott állt 

ragyogó fejét hátravetve, csillogó tekintettel, szemében a 

megkérdőjelezhetetlen hatalmat testesítette meg. Úgy 

beszélt hozzá, ahogyan az apja tette egykoron. Kettejük 

között már nem volt feszültség, sőt Katherine nem 

emlékezett rá, hogy valaha is volt. Nem volt más, mint 

hűbérura és megmentője. 

- Itt hagyom az egyik emberemet, hogy vigyázzon 

rád. Egy Nirac de Bayonne nevű fickót, aki gascogne-i 

létére megbízható. - John hirtelen elmosolyodott. Nirac 

gyors nyelve, fürge észjárása és csalafinta humora 

mulattatta őt. Színes egyéniség volt: tudott 

édesgyökérfőzetet meg fűszeres bort készíteni; jól bánt a 

tőrrel, ráadásul a hajózáshoz is értett. Utóbbi képességét 

azokban az években sajátította el, amikor csempészettel 

és kalózkodással foglalkozott Bayonne és Cornwall 

között. Bár Gascogne és Aquitánia többi része Angliához 

tartozott, Niracot nemigen zavarták az alattvalói 

kötelezettségek, amíg a walesi herceg tisztjei fülön nem 

csípték, és katonai szolgálatra nem kényszerítették a 

265

kasztíliai háborúban. Az átmeneti hűségnek vége is 

szakadt volna, amint megkapja a zsoldját, ha nem 

következett volna be az a teljesen váratlan esemény, hogy 

Nájeránál John megmentette az életét. 

Nem lovagias cselekedet volt tőle, a herceg 

egyszerűen Nirac és egy kasztíliai lándzsás közé vetette 

páncélozott testét; de a tüzes kis gascogne-i annyira hálás 

volt, hogy attól kezdve makacsul ragaszkodott a 

herceghez. 

John jó szimattal tudta megítélni azokat, akik őt 

szolgálták. Tudta, hogy Nirac hűségesen követni fogja 

utasításait, és úgy gondolta, vele lévő emberei közül 

Katherine mellette lesz a legnagyobb biztonságban. Nirac 

olyan ember volt, akit alig érdekelt a nők szerelme. 

John az udvarra néző ablak felé tekintett, ahol a 

nap máris a templomtorony fölé ereszkedett, és azt 

mondta: 

- Igen, itt hagyom Niracot. Majd ő rendben tartja 

a jobbágyaidat, amíg Swynford hazaér. És Katherine... 

Az asszony kérdőn tekintett fel rá. 

- A gyermekedet meg kell keresztelni. Most 

azonnal. 

Katherine-nek elakadt a lélegzete, és közelebb 

húzta magához a csecsemőt. 

- Valami veszély leselkedik rá Az asszonyok azt 

mondták, sértetlen. Önnek talán úgy tűnik, valami nincs 

rendben vele 

- Nem, nem, nincs mitől tartani. De most azonnal 

megkereszteljük a kisdedet, mert én leszek a keresztapja. 

- Ó, édes uram - suttogta Katherine, arca 

felragyogott az örömtől. Várandósságának bizonytalan és 

266

értelmetlen hónapjai alatt egyszer-kétszer felötlött benne 

a kérdés, vajon kit találnak majd, aki keresztvíz alá tartja 

a gyermeket, ha végre megszületik. - Ez óriási 

megtiszteltetés. 

- Igen - felelte a herceg -, és segít megőrizni a 

biztonságodat, meg a gyermekedét. - Épp ez okból állt 

elő a javaslattal. Egy csecsemő keresztszülőségét nem 

lehetett félvállról venni; a keresztszülő és a vér szerinti 

szülők között atyafiság jött létre, a viszony 

kötelességekkel járt a gyermek anyagi és vallási nevelése 

terén, továbbá ha a keresztapa királyi származású volt, 

ahogy ebben az esetben is, ráadásul az ország legnagyobb 

hatalommal rendelkező nemese, akkor ez a gyermek 

számára különleges bánásmódot jelentett. 

Egy gyermeket, akit ilyen megtiszteltetés ér, a 

földön és a mennyben is különleges védelem illet meg, és 

ez még Katherine engedetlen szolgáit is megfélemlíti. 

A keresztelőt egy órával később megtartották az 

ösvény túloldalán álló kis templom régi szász 

keresztelőkútjánál. A templom zsúfolásig megtelt, mivel 

a herceg elküldte embereit, hogy összehívják a 

falubelieket. Sokukat úgy kellett felrázni vagy felpofozni 

részeg hortyogásukból. Molly tartotta a csecsemőt, és ő 

lett a keresztanya, mert nyilvánvalóan senki más 

alkalmasabb nőszemély nem akadt a birtokon. A 

keresztelési kérdéseknél John elvette a gyermeket 

Mollytól, és ő maga válaszolgatott, bár alig leplezett 

türelmetlenséggel várt, amíg Sir Robert a feje búbjáig 

elvörösödve próbálta felidézni a latin szavakat. Kínlódása 

végül is kudarcot vallott, és inkább angolra váltott. 

267

A kislányt Blanche Mary névre keresztelték, 

ahogy Katherine kívánta. Kielégítően sírt, amikor a 

szenteltvizet a fejére locsolták, és a gonosz lélek 

elhagyta. 

Katherine, aki eközben feszülten és idegesen 

feküdt ágyában, hallotta a kis templom harangjának 

vidám kongását, mire örömkönnyekben tört ki. Az én 

kicsi Blanche-om, gondolta, Blanchette, aki a drága 

hercegnő és a mennyek áldott királynője után kapta 

nevét. Most már örökké biztonságban lesz a meg nem 

keresztelteket fenyegető szörnyűségektől. Bizonyára 

minden jó tündér ott lebegett a baba fölött a keresztelő 

idején, és szerencsét hozott neki, bár aligha lehetett 

szüksége annál nagyobb szerencsére, mint hogy a herceg 

vállalta a keresztapaságot. Milyen jó ember, gondolta. 

Ugyanolyan hálát és alázatos csodálatot érzett iránta, 

mint Lady Blanche iránt, sőt azt is érezte, hogy teljesen 

megtisztult azoktól a férfi iránti sötét érzésektől, amelyek 

most már valószínűtlennek tűntek. 

Amikor a herceg megelőzte Mollyt és a 

gyermeket a hálóterembe vezető úton, Katherine halk 

kiáltással üdvözölte, s megragadta és hódolata 

kinyilvánításaként gyermeki gesztussal megcsókolta a 

kezét. 

A herceg, aki ennek megfelelően fogadta, lehajolt, 

és gyorsan homlokon csókolta. 

- Tessék, Katherine, a gyermeked most már 

keresztény, mi pedig testvérekké váltunk a keresztségben. 

Most itt kell hogy hagyjalak, másképp aligha érek 

Bolingbroke-ba ma este. Katherine bólintott. 

268

- Tudom, uram. Sajnálom. És ha találkozik Hughval... 

- Ó - vágott közbe kurtán -, megmondom neki, és 

hazaküldöm. Addig is, itt van Nirac. 

A kis gascogne-i, aki addig az ajtónál húzódott 

meg, ura hívására azonnal ott termett, és kiáltott: 

- Itt vagyok, uram! - majd egész sor kifejezéssel 

folytatta, amelyeket Katherine nem értett. A férfi kerek, 

élénk szemeivel, felemelt fejével és csillogó, sűrű, 

kékesfekete tollazatra hasonlító hajával leginkább 

feketerigóra hasonlított. A herceg kék és szürke 

egyenruháját viselte, tunikája pedig kesztyűként tapadt 

cingár testére. 

John felnevetett, majd Katherine-hez fordult. 

- Nirac többek között a délfrancia nyelvet beszéli, 

de tud spanyolul, a barbár baszkok nyelvén, és persze az 

északi franciát is ismeri. 

- Meg az angolt, uram. Sok nyelven beszélő és 

sok mindenben tehetséges ember vagyok. 

- Naponta bizonyítod, hogy a gascogne-i 

hetvenkedés felér az ördögével - mondta John egy kissé 

zordan -, de most megbízást kapsz tőlem. Erre a hölgyre 

fogsz vigyázni. 

- Az életemmel, uram, a becsületemmel, a 

lelkemmel, esküszöm a Pireneusok Szűzére, Santiago de 

Compostelára, az angol Szent Tamásra, a... 

- Jól van, ennyi elég lesz, te kis semmirekellő. 

Bízom benne, hogy sohasem szegnéd meg az esküdet. 

Megmondtam a szolgáknak, hogy itt hagylak magam 

helyett, amíg a ház valódi ura haza nem jön. Tudod, 

hogyan bírd engedelmességre őket 

269

A világos, mélyen ülő szemek egyenesen a herceg 

arcába néztek. 

- Oui, mon duc ∗ - Bólintott. - Az ön kívánsága 

mindenben teljesül, amíg Nirac de Bayonne lélegzik. - 

Keskeny barna kezével megmarkolta tőrét. 

- Nem, mon ami ∗ - mondta a herceg a tőrre 

pillantva. - Kerüld az erőszakot! Az angolok birtokain a 

törvény parancsol, ez itt nem olyan hely, mint a te 

hegyvidéki hazád. Majd Lady Katherine elirányít. 

A gascogne-i leejtette kezét, az ágyon fekvő, 

sápadt lányra pillantott, majd ismét a herceg arcára 

nézett, mintha olvasni próbálna belőle. Az ágyhoz ugrott, 

és letérdelt. 

- Votre serviteur, belle dame ∗ - mondta. - 

Megvédem önt a hercegnek. 

Egyikük sem gondolt mélyebb értelmet a szavak 

mögé, és egyikük sem gondolta, hogy Nirac hamisan 

értelmezi a helyzetet. Primitív, déli fajtából származott, 

ahol az érzelmek éppoly egyszerűek voltak, mint amilyen 

erőszakosak. Volt szeretet és gyűlölet, de a kettő között 

nem létezett átmenet. Szerette a herceget, ezért szeretni 

fogja ezt a nőt is, akit a herceg szeretőjének tartott, 

különben miért is vesztegette volna idejét ura olyan 

jelentéktelen dolgokra, mint a keresztelő és a parasztok. 

Talán a hercegé a gyermek, ez mindent megmagyarázna, 

többek között azt is, hogy a fiatal anya a következő 

napokban miért nem beszélt soha a férjéről, s helyette 

 

Igen, hercegem. 

∗ Barátom. 

∗∗ 

Szolgálatára, szép hölgyem. 

270

miért töltötte minden idejét azzal, hogy a babát 

gondozza, és vele játsszon. 

Olyankor azonban mindig figyelt, amikor Nirac a 

hercegről beszélt, miközben félig szomorkás, félig 

megilletődött mosoly gyújtott fényt szürke szemeiben. 

Nirac, aki a kedvében akart járni, gyakran énekelt a 

herceg nájerai hőstetteiről. Sir John Chandos hírnöke írt 

egy dalt a csata után, amely így kezdődött: 

Lancaster herceg, az erős 

És erényekkel teli hős 

Oly nemesen vitézkedett, 

Hogy csak csodálták mindenek... ∗ 

Katherine hallgatta, és élvezte Nirac társaságát. 

Egymás közt gyakran beszéltek franciául, a férfi vidám 

volt, és már puszta jelenlétével is némi segítséget 

jelentett a birtokon, bár a jobbágyok nagyon nehezteltek 

rá. Ennek ellenére a következő hetekben nem adtak 

hangot semmiféle panaszuknak, hiszen a herceg 

látogatása teljesen megfélemlítette őket. A kocsmában 

azonban gyakran sugdolóztak, aminek eredményeképpen 

egyre nőtt a Katherine-nel szembeni bizalmatlanság, mert 

folyamatosan ennek a másik idegennek az árnyékában 

élt, akit a rémisztő herceg varrt a nyakukba. Asszonyuk 

és az a felvágós kis kakas egész idő alatt a nagyteremben 

énekelt valami zagyva nyelven, amelyet egyikük sem 

értett. A birtok népe arra vágyott, hogy törvényes angol 

uruk végre visszatérjen hozzájuk. 

 


271

Molly mindig megvédte úrnőjét, amikor a többiek 

becsmérelték. Folyton azt hangoztatta, asszonyuk milyen 

sokszor mutatott könyörületességet, főleg Lady Nichola 

esetében. 

Elrendelte, hogy oldozzák el az őrült nő láncait, 

csupán száműzzék toronyszobájába, zárt ajtó mögé. 

Ráadásul Lady Katherine személyesen vitt neki tejet, 

kenyeret, és kedvesen beszélt hozzá, pedig megpróbálta 

elrabolni a gyermekét. Lady Nichola azonban soha nem 

válaszolt, éjjel-nappal szobája egyik sarkában kuporgott, 

és kis szalmaszálakat úsztatott egy serpenyőnyi vízben. 

Még a macskájával sem törődött. Lady Katherine 

parancsára mise idején Lady Nicholát lecipelték a 

templomba, és a feszülethez kötözték, hogy kiűzhessék 

belőle a gonosz szellemeket, Lady Katherine pedig 

gondoskodott róla, hogy senki ne bökdösse vagy 

csipkedje ilyenkor az őrült asszonyt, mert a fiatal úrnő 

nagyon irgalmas volt. 

És bárki láthatja, hogy egyetlen asszony sem 

lehetne jobb anya, mint Lady Katherine, mondogatta még 

ilyenkor Molly. 

- Na és aztán - fintorgott Milburga. - A juhok és a 

disznók is megtesznek ennyit, ő meg még hasznot is húz 

belőle. A szajha. 

Katherine szépségét még a legkelletlenebb 

szemek sem tudták nem észrevenni. Hullámos, sötét 

vörösesbarna haja új fénnyel ragyogott, akárcsak a bőre, 

és arccsontján ismét megjelent az egészséget sugárzó 

rózsaszín árnyalat. Vékony csontú testéről eltűnt a 

kislányos szögletesség. Visszanyerte hajlékony 

karcsúságát, de karjai mostanra kikerekedtek, és egykor 

272

kissé fejletlen mellei két labdává duzzadtak, amelyekre 

ráfeszült a ruhaderék. 

Amikor elsétált a templomba, vagy végigment a 

falu utcáján, a férfiak oldalról sandítottak rá. 

Ajakcuppanások és kellemetlen tréfálkozások is 

elhangzottak, amikor elhaladt mellettük, mégis, újfajta 

érzékisége ellenére volt benne valami tisztaság, valami 

ártatlanság, és még Milburga sem talált ürügyet arra, 

hogy Katherine-t kicsapongással vádolja. 

Úrnőjének a gascogne-ival töltött órái mindig a 

nagyteremben vagy az udvaron teltek, ahol bárki láthatta 

őket, éjszakára pedig nemcsak elreteszelte a hálóterem 

ajtaját, de Katherine magával vitte a kis Betsyt, a 

tejeslányt is, hogy nála aludjon, és segítsen gondozni a 

babát. 

Ez a tisztesség jog szerint Milburgát illette volna, 

a mellőzés pedig csak fokozta a nő rosszindulatát. Úgy 

tűnt, hogy az úrnő mit sem észlelt a felszín alatt megbúvó 

elégedetlenségből, minden gondolatát a kicsire fordította, 

még amikor a gascogne-ival beszélgetett vagy énekelt, 

kislányát akkor is a karjában tartotta, és bármikor 

örömmel megszoptatta, ha nyűgösködött. 

Június huszonkilencedike Szent Péter és Pál 

napja, Kettlethorpe népének pedig az év legfontosabb 

ünnepe volt, hiszen ekkor ünnepelték plébániatemplomuk 

felszentelésének évfordulóját. Ezen a napon a reggeli 

mise után a falubeliek rendszerint nagy mulatságot 

tartottak, rengeteget ittak, a nap végén pedig örömtüzeket 

gyújtottak Ket dombján és a plébánia négy sarkánál. Idén 

azonban aggódtak az ünneplés miatt, mert még élénken 

emlékeztek a majális-előesti rituálé szerencsétlen 

273

következményeire, bizonytalanok voltak Lady Katherine 

véleményét illetően, Niracról, a gyűlöletes kis őrkutyáról 

nem is beszélve, akit a herceg küldött rájuk. 

Egy héttel az ünnep előtt megbízták a 

tiszttartójukat, hogy menjen el Katherine-hez, és 

tudakolja meg, mi a véleménye. Aznap délután, amikor 

Sim Tanner, a tiszttartó facipőjében elgyalogolt a faluból 

az udvarházig, a szürkésbarna égből csak úgy ömlött a 

hideg eső. Csurgott belőle a víz, amikor megállt a 

nagyterem ajtajában, bőrzekéje csupa sár volt. 

Katherine Nirackal és Gibbonnal tartózkodott a 

teremben; az utóbbit Katherine gyakran bevitette, hogy a 

tűz mellett fekhessen, és egy kicsit mást is lásson, mint 

viskója négy falát. A fiatalasszony udvariasan köszöntötte 

a tiszttartót. Azt hitte, Gibbonhoz jött, hogy a földek 

dolgában konzultáljon vele, ezért ismét leült alacsony 

székére, és felvette orsóját. 

Nirac azzal szórakoztatta magát, hogy egy 

készletnyi sakkfigurát faragott égerfa táblából. Azt 

remélte, ha elkészül, megtaníthatja Katherine-t sakkozni, 

pedig ő maga is csak felületesen ismerte a játékot a 

herceg egyik fegyvernökétől. Nirac szerfelett unalmasnak 

találta a kettlethorpe-i életet, és türelmetlenül nézett fel, 

amikor a tiszttartó belépett, majd csalódottan, hogy nem 

valami érdekesebb látogató jött, vissza is tért a 

faragáshoz. 

Gibbon a központi tűzhely közelében, egy rakás 

szarvasbőrön feküdt. Épp jó napja volt, agya kitisztult, és 

azt képzelte, egy kis viszketést érez a lábaiban. Az utóbbi 

hónapokban azonban beszéde egyre kásásabbá és 

akadozóbbá vált, ő pedig csak ritkán erőltette. 

274

Köszöntésképpen megrebbentette szemhéját a tiszttartó 

felé, majd fátyolos tekintete visszatért Katherine-re. Az 

volt egyetlen öröme, ha őt nézhette, ezért mindig úrnője 

széke közelébe helyeztette magát. 

Katherine még nem font elég ügyesen, de a baba 

megszületése óta a lantjátékot és a hímzést hasznosabb 

teendőkre cserélte. A durva, nyers rostokat a guzsalyról 

felcsévélte orsójára, és közben olyan elmélyült 

figyelemmel nézte a folyamatot, amit Gibbon egészen 

elbűvölőnek talált. A kicsi gőgicsélve feküdt a lábánál 

egy fonott fűzfa kosárban, és ha Katherine pillantása egy 

kis időre elhagyta a csökönyös fonalat, amely gyakran 

összecsomózódott vagy elszakadt, mindig lenézett a 

kosárba, és fény gyúlt a szemében. Ha valaha így néz 

majd egy férfira, gondolta Gibbon, micsoda lángra 

gyújthatja. De az a férfi sohasem lesz Hugh. Sóhajtott, és 

némi szánalommal gondolt a féltestvérére. 

Sim, aki olyan közel állt a tűzhöz, amennyire 

közel csak mert, miközben mellénye gőzölögve száradt, 

megköszörülte a torkát. 

- Szépséges asszonyom, kérdezni gyüttem 

valamit. Az összes falubeli helyett szóllok. 

- No, csak nem! - kiáltotta Nirac, és fejét azonnal 

felemelte. - És mégis, mit akar tőle az a mocskos 

csőcselék 

A tiszttartó összeszorította ajkait, hideg 

halszemeivel a gascogne-ira nézett, majd ismét 

Katherine-re, aki letette orsóját, várt. 

- Jövő csötörtök a templomunk napja, asszonyom 

- folytatta. - Öregapáink óta, sőt még régebben, ezen a 

275

napon Kettlethorpe népe mulatsággal és lakomával 

ünnepel. 

- Micsoda! - Nirac ledobta kését, és felpattant, 

hogy Katherine mellé álljon. - Ezek itt mást se csinálnak, 

csak mulatnak meg lakmároznak! A munka bezzeg 

eszükbe sem jut! 

Ez nyilvánvaló igazságtalanság volt, hiszen a 

jobbágyok a majális éjszakája óta megszakítás nélkül 

dolgoztak, de Nirac megvetette a szolgákat, és úgy vélte, 

minden, ami ellenükre történik, az Katherine érdekeit 

szolgálja. 

- Mondja meg neki, asszonyom - kérte halkabban 

Katherine-t -, hogy vigye innen azt a faragatlan halképét, 

és takarodjon vissza a dolgára. 

- Nyugalom, Nirac! - szólt rá szigorúan Katherine. 

Nem kedvelte a tiszttartót, aki ugyanolyan burkolt 

tiszteletlenséggel bánt vele, mint Milburga, de Gibbon 

szerint jól szolgálta a birtokot. Lenézett Gibbonra, aki 

vértelen ajkainak halvány mosolyával figyelte őt. Nem 

próbálta megválaszolni Katherine ki nem mondott 

kérdését, mert úgy érezte, meg kell tanulnia egyedül 

rendezni a birtok ügyeit, ráadásul nem is tudta, mit 

tanácsolhatna. Szigorúan véve a jobbágyoknak járt az 

ünnepnap, ahogyan korábban mindig, ugyanakkor 

biztosan lerészegednek, verekednek, sőt valószínűleg 

haláleset is lesz, ahogyan az előző években volt. A birtok 

aligha engedhette meg magának, hogy akár csak egy pár 

erős kart is elveszítsen, bár az ünneppel együtt járó 

bujálkodás kétségkívül hasznot hoz. Minél több poronty 

fogan ugyanis a földeken vagy a szénakazlakban, annál 

jobb, mert mindegyik után készpénzben fizetendő 

276

paráználkodási bírság jár Hugh-nak. Másrészt viszont a 

„birtok szokása” szerint az uraság ingyen sört és húst 

adományozott a jobbágyoknak az ünnep alkalmával, és 

ez komoly terhet rótt a birtok amúgy is szegényes 

éléskamrájára. Mivel a jobbágyoknak tilos volt a 

vadászat, Niracnak pedig nem volt gyakorlata az efféle 

úri mulatságokban, senki nem növelhette a hús 

mennyiségét, Katherin forrásai pedig nagyon 

megcsappantak volna, ha engedélyezi megfelelő 

mennyiségű ökör és birka levágását. 

Katherine vajmi keveset tudott ezekről a 

gyakorlati szempontokról, és tudta, hogy a tiszttartó 

kérése kellően megalapozott, de szemtelen fecsegése 

felbőszítette, ezért annyit kérdezett hidegen: 

- És ha nem adok engedélyt, ugyanúgy 

szembeszálltok velem, mint május előestéjén 

Sim hosszúkás arca elvörösödött, de mielőtt 

válaszolhatott volna, Nirac úgy ugrott előre, mint egy 

macska. 

- Nem szállhatnak szembe önnel, mert most 

velem kell elszámolniuk, a gascogne-i Nirackal! A 

kardom készen áll. Vagdalt húst csinálok ezekből a 

szánalmas semmirekellőkből, levágom a fülüket meg az 

ujjaikat... 

- Hallgass, Nirac! - vágott közbe Katherine 

türelmetlenül. Hozzá volt szokva az ilyen túlkapásokhoz, 

de a tiszttartó elfehéredett, és olyan magas hangon szólalt 

meg, mint egy nyihogó paripa: 

- Amíg te a kardodat meg a tőrödet suhintgatod, te 

undok féreg, mit gondósz, mi csak várunk Van 

277

vasvellánk, baltánk meg kaszánk, az is levágja a fület 

meg az ujjat, meg zsákunk és kövünk is van elég... 

- Sim, Sim - zihálta Gibbon a fekhelyéről. Senki 

nem hallotta meg. Katherine kővé dermedve állt, míg a 

gascogne-it veszélyes mozdulatlanság szállta meg. 

- Fenyegetni mersz - kérdezte halkan. - Talán 

elfelejtetted, te szánalmas jobbágy, hogy Lancaster 

hercegének egyenruháját viselem 

A tiszttartó arca eltorzult, dühös lélegzetvétele 

belapította az orrlyukait. 

- Nekem ő nem uram! - kiáltotta. - Köpök a te 

Lancaster hercegedre! 

Abban a pillanatban, ahogy a köpés elhagyta a 

száját, a tiszttartó máris megbánta, de Nirac nem hagyott 

időt a bocsánatkérésre. Felkapta faragókését az asztalról, 

és ráugrott. 

- Isten szent nevére, Nirac! - kiáltott fel 

Katherine, amikor a vér a kőfalra spriccelt. - Megölöd őt! 

Fegyvertelen! - Egyikük sem hallotta. A ziháló testek 

egymással viaskodtak, nekiestek a székeknek és 

asztaloknak. Katherine felkapta a csecsemőt, és az 

emelvényre rohant. - Segítség! - kiabálta. - Krisztus 

szerelmére, segítsetek! 

Gibbon torkát sírás fojtogatta, és megrándult a bal 

keze. A verekedő férfiak megbotlottak benne, és ráestek, 

mintha csak ő is a padló tartozéka lenne; takaróját 

eláztatta a tiszttartó vére. 

A konyhai cselédek meghallották a zajt és úrnőjük 

kiabálását. A fa elválasztófal mögé gyűltek, és ijedten 

szemlélték az eseményeket. 

278

- Állítsd meg őket, Will! - kiáltotta Katherine. - 

Siess! - A szakács nem mozdult. Még nem mérte fel a 

helyzetet, csak bizonytalanul remélte, hogy a tiszttartó 

megöli a gyűlölt gascogne-it. 

A két férfi az emelvény sarkához gurult, és 

Katherine gurgulázó nyögést hallott. A nagy asztal 

közepére tette a gyermeket, leugrott az emelvényről, 

összeszorította fogát, megmarkolta Nirac fekete üstökét, 

és teljes erejével megrántotta. 

- Halte! - ordította. - Au nom du duc! ∗ 

Nirac szorítása enyhült, szédülten megrázta a 

fejét, megpróbálta kiszabadítani haját. Katherine még 

erősebben húzta, hogy fejét felfelé fordítsa, és a férfi 

kénytelen legyen ránézni. 

- Nem akarja, hogy megöljem - lihegte. - 

Hallotta, mit mondott! 

- Szerintem máris megölted. Kelj fel! - Lerántotta 

a tehetetlen tiszttartóról, aki zihálva és vérezve feküdt a 

kövön. Letérdelt a férfi mellé, és ruhája szegélyével 

eszeveszetten törölgetni kezdte annak arcát. - Milburga, 

hozz vizet és vásznat! Valaki szaladjon a papért! 

Igyekezzetek! 

- Á! - mondta Nirac, lesimította a haját, és egy 

maréknyi kákával letörölte kését. - Nem kell pap ennek a 

disznónak. Gyakorlott szemmel mérte végig áldozatát. - 

Csak néhány vágás, a késem túl rövid. Nem több egy kis 

vérzésnél. Ha nálam lett volna a tőröm... 

Kiderült, hogy Niracnak igaza van, mert mire Sir 

Robert és Molly beviharzott a terembe, Sim már jobban 

 

Állj! A herceg nevében! 

279

érezte magát. Nem volt szükség a papra, de Molly 

gyógykezelésére sem. A vágások és szúrások egyik 

karjának artériáján kívül nem értek veszélyes helyet, de 

már az sem spriccelt, miután Katherine a tiszttartó saját 

kámzsájának hosszú lebernyegével elszorította a sebet. 

Az udvari cselédek odacsoportosultak, s szemük 

sarkából figyelték Katherine-t, aki visszament az 

emelvényre, hogy felvegye az asztalról, és megnyugtassa 

síró kislányát. Nem néztek Niracra, aki közömbös arccal 

visszaült a székére, és folytatta a faragást. Will Cooke és 

az öreg Toby segítette talpra a tiszttartót, kitámogatták az 

ajtón, majd elkísérték a faluba, a kunyhójáig. A tiszttartó 

egy szót sem szólt, sőt véres tekintetét sem emelte fel, 

amikor kitántorgott. 

- Isten óvjon minket, asszonyom, mi vót itten - 

kérdezte a pap, leült, és nedves cipőjét a tűz felé tartva 

szárítgatta. - Mit vétett Sim Tanner 

- Megsértett engem! - felelte Nirac, miközben 

kifaragta az egyik bástya cikornyáját. - És megsértette 

mon signeur le ducöt. ∗ - Vállat vont, és száját megvető 

mosolyra húzta. 

- Ó! - mondta elgondolkodva Sir Robert, és mivel 

látta, hogy Katherine a gyermekét szoptatja, így 

várhatóan semmivel sem kínálja meg, elvette a maradék 

kupa sört, amelyet Milburga hozott be korábban a 

tiszttartónak. Nirac magyarázata kielégítette, és végül is 

nem történt nagyobb baj. 

Az eső erősebben kopogott a tetőn. A kis Cob 

o'Fenton gyertyákat hozott be. Almafaágakkal megrakta a 

 

Uramat, a herceget. 

280

tűzhelyet, majd a vacsora előkészületeként késeket és 

vágódeszkákat rakott a főasztalra. Jaj, ez a Nirac, 

gondolta Katherine. Tévképzete ura és az ő szolgálatáról 

veszélyes teherré tette, mégis egészen megkedvelte. 

Nirac mellett elnézett a pap felé, aki elszundított, 

amíg az ételre várt. Borvörös köntöse betöltötte a széket, 

és vadászkutya átható bűze áradt belőle. Katherine 

szemei a harmadik férfira vándoroltak. Gibbon felnézett 

rá, bár ahogy máskor, lesütött szemhéjai alatt az asszony 

alig látott kifejezést. Rámosolygott a férfira, és 

szomorúan arra gondolt, hogy a férfi állapota sokat 

romlott az utóbbi hónapokban, valamint hogy szólnia kell 

Cobnak, tisztítsa meg a tiszttartó vérfoltjaitól, és cserélje 

ki feneke alatt a bűzös szalmát. Félig felemelkedett, 

amikor éles füle szokatlan hangokat hallott az esőben. 

- Csitt! - mondta. - Mi lehet az 

Ajax figyelmeztető ugatást hallatott a házából, és 

már mindnyájan hallották a lovak patáinak kopogását a 

vonóhídon. Visszajött a herceg, gondolta Katherine, és 

heves zápor módjára vad, édes öröm robbant a 

mellkasában, amely olyan gyorsan elmúlt, mintha nem is 

lett volna, mert amikor az ajtóhoz rohant, meghallotta a 

hangot az udvaron. 

- Hugh jött haza! - kiáltotta a teremben ülőknek. 

Hangja remegett, amit a többiek az öröm jelének 

vehettek. Szélesre tárta az ajtót. 

Hála Istennek és az ő könyörületességének, 

gondolta Gibbon, legalább Katherine ezentúl 

biztonságban lesz. 

281

Második rész 

(1369) 

Elé álltam szégyenkedőn, 

békességért esdekelőn, 

de a sövényt nem léptem át, 

mert rettegtem tiltó szavát. 

Meredten állt szemben velem, 

gonosz képpel, nagy dühösen, 

s szöges furkóst tartott keze. 

Guillaume de Lorris-Jean de Meun: 

Rózsaregény 

(Rajnavölgyi Géza fordítása)

9. 

1369 katasztrofális évnek bizonyult Anglia 

számára. John Wyclif vándorló prédikátorai, a lollardok 

siettek rámutatni, hogy az egyház és az udvar korrupciója 

és erkölcstelensége rájuk vonta Isten haragos tekintetét. 

Szabadjára engedte az országban az Apokalipszis négy 

félelmetes lovasát, hogy éhínséggel, háborúval, 

járvánnyal és halállal büntesse őket. Korábban különböző 

baljós előjelek utaltak erre. Üstökös száguldott végig az 

égbolton, égő csóvája félreérthetetlenül Franciaország 

felé mutatott. Délen figyelmeztetően megremegett a föld, 

Northumbriában pedig egy favágó belevágott egy 

tölgybe, amely felkiáltott, és emberi vért hullatott. 

Hamarosan egész Anglia értesült az első katasztrófáról. A 

fiatal Lionel of Clarence herceg, a király második fia, az 

aranyhajú óriás, aki nevetéssel, ivással és lovagi 

tornákkal talált utat az emberek szívéhez, meghalt 

Itáliában. A nászútján érte a végzet, miután feleségül 

vette a milánói ökösnőt, Violantét. Egyesek mérgezésről 

suttogtak. 

Még alig telt le a Lionel miatti gyászév, amikor az 

emberek olyan nyugtalanító dolgot hallottak, amely saját 

életüket sokkal közelebbről érintette. Felkelés tört ki 

Aquitániában. Az angolokhoz hűtlen guienne-i és 

gascogne-i árulók nem voltak hajlandók megfizetni a

walesi herceg által kivetett kéményadót annak ellenére, 

hogy mindenki tudta, csak az így szerzett pénzből tudják 

kifizetni saját, a kasztíliai hadjáratban részt vevő 

katonáikat. Ami ennél is rosszabb, az alattomos, 

mézesmázos francia király, V. Károly arra vetemedett, 

hogy beleavatkozzon az angol ügyekbe, és hirtelen 

visszaéléseket fedezett fel a bretagne-i békeszerződés 

teljesítése körül. A walesi herceg, és később maga 

Edward király is heves lépéssel válaszolt. 1369 

áprilisában, kilencévnyi nyugtalan béke után, ismét hadat 

üzent Franciaországnak. 

Azon a katasztrofális nyáron e nemzeti ügyek egy 

ideig még alig érintették Kettlethorpe-ot, de a 

Swynfordoknak a vidéki Anglia többi lakosával együtt 

sokkal sürgetőbb gondokkal kellett szembenézniük. 

Az előző tél nagyon hidegnek és kitartónak 

bizonyult, és amikor a későn érkezett tavasz végre 

megolvasztotta a fagyott földet, hetekig tartó, szűnni nem 

akaró esőt is zúdított rá. Mindennap rájuk ereszkedett az 

égbolt, és napsütés csak nem mutatkozott. Júniusban, 

holdtöltekor hirtelen dagály duzzasztotta meg a Trentet, 

és egészen Newtonig átszakította a gátat, majd az 

örvénylő víz elárasztotta a felázott földet, mindenki 

megfulladt és minden elpusztult, ami az útjába került. 

Kettlethorpe-ban Sir Robert és Molly egyik kisfia 

fulladt vízbe horgászás közben; a többi falubeli azonban 

menedéket talált a kicsit magasabbra épült templomban.

Az udvarház körül a várárok vize összeért az 

áradattal, míg végül úgy nézett ki, mintha az épület egy 

hatalmas tó partján állna, a délre elterülő erdő fái pedig 

óriás nádszálakként állnának ki a tóból. A ház 

nagytermében és udvarán két napon keresztül harminc 

centiméter magasan állt a víz, a szolgák pedig a fenti 

hálóteremben és a torony őrszobájában zsúfolódtak össze 

a hideg elől és az éhségtől való félelmükben, míg végül 

az ár végre visszahúzódott, ragadós, fekete sarat, vízbe 

fúlt birkákat, és tönkrement terményt hagyva maga után. 

A pap gyermekének halálán és a letarolt földeken 

kívül az ár még egy tragédiát hozott Kettlethorpe-ba. Az 

oly közel száguldó víz hangja felébresztette Lady 

Nicholát közönyös kábulatából, amelybe a kis Blanche 

születése után süllyedt. Nagyon izgatott lett, 

lesoványodott testét az ablakmélyedésbe préselte, s vad 

szavakat kiáltozva köszöntötte a folyó koboldjait. A víz 

egyre magasabbra emelkedett, míg végül saját ablakából 

nem látott mást, csak csillogó tengert, ami vérfagyasztó 

kacajra indította. Katherine fülében még hónapokig 

visszhangzott az a nevetés, és bűntudatot érzett, amiért 

nem ment fel, és nem próbálta megnyugtatni a szegény 

asszonyt, ehelyett befogta a fülét, a hálóteremben maradt, 

saját két kicsinyét próbálta megnyugtatni, és az ő 

biztonságukon kívül semmi másra nem gondolt. 

Az őrültség fortélyával és felfoghatatlan erejével 

Lady Nichola végül valahogy kinyitotta ajtajának zárját. 

Felkapaszkodott a köveken a torony tetejére, és egyetlen

hosszú, diadalmas kiáltással a vízbe vetette magát. 

Holttestét csak napokkal később találták meg, és hozták 

vissza a kis templomba gyászmisére, amelyet a pap 

vonakodott megtartani. Katherine dühösen letromfolta, 

mondván, hogy mivel a folyó manói babonázták meg és 

kergették öngyilkosságba szegény asszonyt, az ő lelkét 

nem szabad a pokolra küldeni. Sir Robert, aki képtelen 

volt határozottan állást foglalni ebben a teológiai 

kérdésben, végül beadta a derekát, és Lady Nicholát a 

templomfolyosó alá, az oltár közelébe helyezték 

nyugalomra - Gibbon mellé. 

Gibbon lassan távozott az életből, és az előző 

karácsonyestén halt meg éppolyan csendben és 

szerényen, amilyen eszeveszett őrjöngéssel Lady Nichola 

távozott. Katherine mélyen meggyászolta Gibbont, 

ahogyan Hugh is. Elmentek Lincolnba, hogy gyászmisét 

mondassanak lelki üdvéért, de Katherine-nek nem sok 

ideje maradt a gyászra. A kis Blanche-on kívül ott volt 

neki az új csecsemő, Thomas, a birtok körüli teendők, 

valamint ott volt maga Hugh is. 

Egy perzselően forró augusztus végi délutánon 

Katherine egy kupac szalmán ült a kicsikkel az udvarnak 

azon a részén, amelyre a kapusház árnyékot vetett, és a 

várárok túloldalán álló templomuk harangját hallgatta. 

Három órán keresztül kongott egy újabb haláleset 

emlékére, és bár Katherine könnyei nem patakzottak úgy, 

mint Gibbon vagy akár Lady Nichola esetében, szívbe

markoló szomorúságot érzett, összekulcsolt kézzel ült, és 

azt mormolta: Requiescat in pace. ∗ 

A jó Philippa királyné augusztus 15-én, Mária 

mennybevételének napján hunyt el Windsorban - 

erőlködő szíve nem tudott megbirkózni többé a rá 

nehezedő vízkóros testtel. Sim, a tiszttartó hallotta a 

híreket Lincolnban, ahová azért ment, hogy a tönkrement 

gabona helyett megpróbáljon új vetőmagot vásárolni. A 

szomorú hírrel tért vissza, meg egy levéllel Geoffrey 

Chaucertől, aki megerősítette a hallottakat, és egyebekről 

is írt. Geoffrey beszámolt róla, hogy Londonban és a 

várostól délre pestisjárvány volt, sokkal hevesebb, mint 

az elmúlt nyolc évben bármikor. Geoffrey az ő Philippája 

miatt aggódott, aki végre teherbe esett, viszont nagyon 

felzaklatta őt a királyné halála. Úgy gondolta, a 

gyászszertartás és a királyné Westminster Abbey-beli 

temetése után elviszi Philippát Katherine-hez 

Lincolnshire-be, távol a londoni levegőtől, és nála is 

hagyja, mivel őt magát királyi küldetésre 

Franciaországba rendelték. 

A két nővér már több mint három éve nem 

találkozott, és ez a kilátás segített Katherine-nek úrrá 

lenni szomorúságán. Lenézett a királyné kis brossára, 

amelyet aznap a ruhája nyakrészére tűzött. Foi 

vainquera, gondolta, miközben megérintette a 

jelmondatot, és azon gondolkodott, vajon töretlenül 

megmaradt-e a királyné hite utolsó évei alatt. Még 

 

Nyugodjék békében.

Kettlethorpe-ban is hallottak a szégyentelen Alice 

Perrersről és arról, hogyan hirdette ékszereivel és 

pompájával nyíltan a pozícióját mint a király szeretője és 

tanácsadója. 

- Nem, nem, Blanchette! - kiáltott Katherine, 

miután visszazökkent a valóságba elkalandozott 

gondolatai közül, mivel idősebb gyermeke az istálló felé 

indult. - Gyere vissza a mamához! - A kicsi csintalanul 

nevetett, és még gyorsabban szaladt apró, kövér 

lábacskáin. Merész gyermek volt, aki nagyon szerette az 

istállót és anyja lovát, Doucette-et, de Hugh csődörei 

közelében veszély leselkedett rá. Katherine átszaladt az 

udvaron, karjába kapta a kislányt, és gyengéden rápaskolt 

izgő-mozgó fenekére. 

- Méchante! ∗ - suttogta, és arcát a kicsi nyakába 

temette. Néha franciául beszélt a gyerekekhez, bár Hugh 

ezt nem szerette. Blanchette lebiggyesztette ajkát, de 

aztán úgy döntött, az anyjához telepszik. Katherine ismét 

leült, ölében a gyermekkel. Blanchette életvidám kis 

teremtés volt, göndör szőke hajjal és kerek, szürke, 

anyjáénál kicsit sötétebb szemekkel. Folytonosan 

rosszalkodott, és Katherine születésének első órájától 

fogva imádta őt. 

A kis Tommal más volt a helyzet. Katherine 

lenézett a fehér bölcsőre, amelyben a fia aludt. Szent 

Máté napján született, az előző év szeptemberében, 

majdnem egy évvel korábban. Kevés gondot okozott a 

 

Te kis csintalan!

szülésnél, ahogyan azóta is. Egykedvű gyermek volt, 

csak ritkán mosolygott, és soha nem kacagott vagy 

kiabált, ahogy Blanchette. Kenderszínű, hullámos haja 

volt, és nagyon hasonlított az apjára. 

Katherine felsóhajtott, amikor eszébe jutott Hugh. 

Aznap reggel, amikor pirkadatkor felkelt, hogy az erdőbe 

menjen őzre vadászni, heves hascsikarás gyötörte, megint 

véres hasmenése volt, és annyira legyengült a galambdúc 

mögötti árnyékszékben töltött egy óra alatt, hogy még 

Ellis segítségével is alig bírt felülni lovára. A vérhas, 

amelyet Kasztíliából hozott magával, gyakran elmúlni 

látszott, Katherine ápolása és a Molly által javasolt 

gyógyszerek ellenére mégis újra meg újra visszatért. 

Próbálkoztak fokhagymával, kos epéjéből készített 

beöntéssel, rendszeresen eret vágtak rajta, szenteltvízzel 

locsolták a hasát, még a piócás szerzetest is elhívták a 

Szent Leonard-kolostorból, Torkseyből. A szerzetes porrá 

tört békakőből készített gyógyitalt adott neki, a 

Szentháromság nevében megparancsolta a betegségnek, 

hogy távozzon, és egy darab papirost adott Hugh-nak, 

amelyet a köldöke fölött kellett viselnie, és amelyre azt 

írták: „Emmanuel, Veronica.” A betegség és a hasmenés 

időnként mégis visszatért, és Hugh szörnyen szenvedett 

tőle. 

A gyászharang rövid szünet után ismét 

megszólalt. Ezúttal az ötvenhat hosszú kongatásra 

kezdett rá, ezek a királyné életéveinek számát idézték. 

Katherine elmondott egy imát, majd kényelmesebben

elhelyezkedett a szalmán, fejét a kapusház falának 

döntötte. Blanchette elaludt, és Katherine letette maga 

mellé a gyermeket. Legyek zümmögtek lustán a 

tehénistálló melletti bűzös trágyadomb fölött, ahol több 

csirke is magok után kapirgált. Egyébként az udvar 

teljesen csendes volt, a szokásos tevékenységeket a 

királyné iránti kegyeletből felfüggesztették. A délután 

egyre melegebb lett, és Katherine megszomjazott, de nem 

akarta megzavarni Blanchette-et. Különben is, túlságosan 

álmos volt ahhoz, hogy a kúthoz menjen, a hálótermük 

alatti pincében tartott söröshordót pedig nem akarta 

megcsapolni, mert ki kellett tartania annak a kevésnek, 

amennyi még volt. Csak Isten tudhatta, mikor tudnak 

legközelebb főzni, hiszen az áradás tönkretette az árpát, 

és a pótlására szánt kevéske magot csak nagyon későn és 

rossz holdállás alatt vetették el. 

Katherine ismét felsóhajtott. Hajnal óta fent volt, 

rendbe tette a gyerekeket, és szegény Hugh-nak is 

segíteni próbált a királyné gyászmiséje előtt. Tom 

bölcsőjét odahúzta Blanchette mellé, és alvó gyermekei 

mellé kuporodva befészkelte magát a szalmába. 

Így találtak rá Chaucerék fél órával később. A 

templomnál szálltak le a nyeregből, lovaikat a temető 

kapujához kötötték, és gyalog mentek át a felvonóhídon 

érdeklődni, mert Philippa az udvarház láttán biztos volt 

benne, hogy valami tévedés történt. Királyi palotákhoz és

főnemesi kastélyokhoz volt szokva, és külön töltött éveik 

alatt semmit nem hallott, ami megingathatta volna 

meggyőződését, miszerint húga egy földbirtokos 

lovaggal való, irigylésre méltó házassága főúri pompával 

járt. 

- Meg mernék esküdni rá, hogy ez nem lehet a 

kettlethorpe-i birtok - mondta a férjének, amikor beértek 

az udvarra. - Biztosan az intéző otthona. - Magas, 

követelőző hangja áthatolt Katherine álmán: 

megmoccant, majd lassan felemelte fejét. Philippa 

hitetlenkedő szeme érzékelte a mozgást, és megfordult. 

- Áldott Szűz Máriám, hiszen ez Katherine! Az 

isten szerelmére, húgom, te szalmán alszol itt, mint 

valami állat - A döbbenet egy pillanatra szeretete fölé 

kerekedett, és éles megbotránkozással beszélt. 

Mivel túl nagy volt a hőség, mise után Katherine 

biztosan levette vászon főkötőjét, és hatalmas vörös 

hajkoronáját közönséges kenderhálóba kötötte, gondolta 

Philippa. Néhány szalmaszál beleakadt a húga arcához 

tapadt, izzadt fürtökbe. Ruhája kék selyemből készült, 

mégis inkább egy parasztlány ruhájához hasonlított, mert 

Katherine nem vett fölé oldalt nyitott, prémmel 

szegélyezett köpenyt, amely a rangjához illett volna; és 

ami még rosszabb, az öve alatt csomót kötött a hosszú 

szoknyára, így látni lehetett, hogy alatta nem visel 

alsóruhát. Puha bőr házicipője fölött kilátszottak fehér 

bokái. Philippa elborzadt.

Katherine hunyorgott, még mindig azt hitte, ők 

ketten, akiket olyan régen nem látott, az álma részei - 

alacsony, kövérkés fiatal pár, mindkettő feketében, és 

mindkettő meglepetten néz rá -, aztán örömteli kiáltással 

talpra ugrott, odarohant nővéréhez, és átölelte a nyakát. 

Philippa viszonozta a csókját, de Geoffrey, aki ismerte 

feleségét, tudta, mik lesznek a következő szavai. Miután 

ő maga is mindkét oldalról arcon csókolta Katherine-t, 

gyorsan megszólalt: 

- A mindenségit, kedvesem, te szebb vagy, mint 

valaha! Ők a gyermekeid La petite Blanche, ∗ ébredj fel, 

kicsikém! A bácsikád csecsebecséket hozott neked 

Londonból! És ott van az a gyönyörű, gömbölyű kisfiú! 

Nekünk is pont ilyen lesz, ugye Pica - ezzel belecsípett 

felesége kerek arcába. 

- Ha Krisztus megsegít - mondta Philippa, 

miközben a gyerekeket nézte, de nem engedte magát 

eltéríteni. - Katherine, így nézel ki, te, a birtok úrnője 

Milyen példát mutatsz a szolgálóidnak És... - 

rosszallóan végignézett a szemetes udvaron, a kis 

épületen és az alacsony tornyon; éles szeme felfedezte a 

helyenként málladozó öreg köveket, a penészedő szalmát 

a tetőn, érezte a pusztulás légkörét, ezért valamivel 

kedvesebben fejezte be. - Nem erre számítottam. 

Katherine a nővérére mosolygott, még a 

korholásnak és dorgálásnak is örült, amely visszarepítette 

gyermekkorába. 

 

A kis Blanche.

- Kettlethorpe nem valami nagy birtok - felelte 

higgadtan -, de az idei nyárig szépen boldogultunk. 

Félelmetes áradás volt errefelé, amely elmosta a gabonát. 

Az állatainkat is. Ha nem lenne birtokunk Colebyben is, 

amely magasabban fekszik, nem is tudom, hová lennénk. 

Hugh az erdőben vadászik, de nagyon nehezen talál 

vadat, mert azokat is elűzte a víz. 

- Ó, igen - mondta szomorúan Geoffrey -, egész 

Angliában érezni a pusztulás szagát. Ahogy észak felé 

jöttünk, láttuk a tüzeket, az éhínséget, de itt legalább 

nincs pestis. 

Katherine ijedten nézett a gyermekeire. Tom 

továbbra is aludt, de Blanchette az anyja mögé bújt, 

onnét leste az idegeneket. 

- Nem hallottam pestisről errefelé - mondta, és 

keresztet vetett. - Délen nagyon rossz a helyzet Ugye 

nem veszítettetek el... - Itt elakadt, és a gyászruhákra 

bámult, a fekete cobolyprémre, amelyet bársonnyal és 

fekete rókabundacsíkokkal szegélyeztek. Philippa szoros 

hajfonatait ónix- és ezüstszalag kötötte le, alatta komoly 

arca olyan kerek és csinos volt, mint egy érme. 

- Ó, nem - felelte Philippa -, a királyné miatt 

viseljük, Isten irgalmazzon szelíd lelkének. A király 

parancsára kaptuk ezeket az öltözeteket. 

Némi nyugalommal beszélt, de nagyot sóhajtott. 

A királyné szolgálatában állt, és most fogalma sem volt 

róla, hol lesz a következő állandó otthona, mivel 

Geoffrey nagyon sokat tartózkodott távol a király

ügyeiben. Ezúttal is vissza kellett térnie Doverbe, majd 

Calais-ben kellett jelentkeznie Lancaster hercegénél. 

Philippa nagyon szerette Katherine-t, de abból, 

amit eddig látott Kettlethorpe-ból, kétségei támadtak a 

hosszú látogatás felől, amelyet Geoffrey tervezett neki. A 

királyné évi száz shilling járandóságot hagyott rá, és 

Philippa természetes bosszankodással gyanította, hogy 

fizetnie kell majd az ellátásáért ahelyett, hogy olyan 

fényűzésben élne, amilyet elképzelt, és jövedelmét a 

régen várt gyermek javára fordíthatná. 

- Ma tartottunk gyászmisét a királyné tiszteletére, 

most is halljátok a lélekharangot - mondta Katherine 

bátortalanul. - Ne higgyétek, hogy mi itt nem gyászoljuk, 

pedig nagyon messze vagyunk. 

Geoffrey világosbarna szemei a sógornője felé 

fordultak, a tekintete ellágyult. Mindig nagyon hamar 

érzékelte az emberi hang árnyalatait, s ezúttal is 

megértette Katherine szavaiból a csendes vágyódást; úgy 

gondolta, sokkal boldogtalanabb, mint amennyire 

elismeri, és meglehetősen megindító bátorsággal viseli a 

sorsát. Valóban szebb volt, mint valaha, orcái, mint a 

piros és fehér százszorszépek, fénylő szeme szürke és 

simogató, mint a mókusszőr; majd kicsattant az 

egészségtől, pedig karcsú volt, akár a nyírfa. Két 

gyermeke és tizennyolc éves kora ellenére még mindig 

volt benne valami szűzies. 

Emlékezett rá, hogy nem ilyennek képzelte 

Katherine-t mostanra, amikor három évvel korábban

először találkozott vele az udvarban. Akkor azt mondta, 

Katherine le diable au corps ∗ birtokában van, és úgy 

gondolta, nem más, mint egy láng, amely nemi vágyat 

gyújt a férfiakban. Úgy gondolta, a végzet jelét viseli. De 

tévedett. Most úgy tűnt, a csillagok szándéka szerint ő is 

osztozott sok ezer nő sorsán: anya lett, háziasszony, neki 

is a küzdelem jutott, és ahogy Hugh hazatérte után 

azonnal észrevette, házsártos és beteges férjet kellett 

elviselnie. 

Mire Hugh megérkezett a vadászat után, 

Chaucerék már beköltöztek Lady Nichola régi 

toronyszobájába, és a nagyteremben várták a vacsorát. 

Hugh igyekezett szívélyes fogadtatásban 

részesíteni vendégeit. Elküldte Cobot, hogy verje csapra 

az utolsó hordó sört. A kis Cob, aki egykor nyársforgató 

fiú volt, már betöltötte a tizenkilencet, és felszolgálóvá 

léptették elő, bár még mindig lenszőke hajú, alacsony 

fickó volt; no meg rosszkedvű, mert a földművelést 

szerette, a konyhai munkát viszont megvetette. Felhozott 

a nagyterembe egy kancsó sört, és kilöttyintett belőle egy 

keveset, amiért Hugh durván sípcsonton rúgta. 

Aztán Hugh megtöltötte a fakupát, annyit 

mondott, „Egészségetekre”, ivott belőle, majd továbbadta 

Philippának, ahogy a vendégszeretet megkívánta. Az 

asszony bizonytalanul felelte rá, hogy ,,Mindnyájukra”, 

mielőtt beleivott volna. Ezeket a szász szokásokat ritkán 

láthatták az udvarban, és Philippa összepréselte ajkait. A 

 

Ördögi test.

sör rossz minőségű volt, ráadásul ő maga borhoz szokott. 

Ha nem lenne pestis..., gondolta szomorúan, de nem volt 

hová mennie, és ebben az állapotban egyébként sem mert 

továbbutazni. 

A köszöntőpohár Katherine-től Geoffreyhoz 

került, majd vissza Hugh-hoz, aki nagyot húzott belőle, 

majd a javát a kákára köpte. A nyeléstől megint csikarni 

kezdett a hasa. 

- Mi újság a herceggel Pikárdiában - kérdezte 

összeszorított fogakkal a sógorától. - Hogy áll a háború 

Geoffrey vállat vont. 

- Úgy tudom, nyugalom van. A mi nemes 

hercegünk csatázgat és portyázgat, de az a ravasz Valois 

róka elszaladt, és nem fog harcolni; alattomos lustasága 

is jól szolgálja Franciaországot. Csak ki kell várnia, amíg 

a walesi herceg utolsó gascogne-i szövetségesünket is 

megsérti, azután egész Aquitánia fellázad ellenünk. 

- Te így beszélsz a walesi hercegről - kérdezte 

Hugh homlokát ráncolva. 

- Kedves Hugh, én az igazat mondom. 

Aquitániában „Fekete Hercegnek” nevezik Edwardot, és 

nemcsak a páncélja színe miatt. Kasztília óta egyre 

jobban indulatba jött, könyörtelenül fosztogat és gyilkol. 

Ottani báróit egyenként elidegeníti magától, azt követeli, 

hogy tartsák fenn Bordeaux-ban fényűző angol udvarát, 

de nem ad nekik befolyásos pozíciót. Úgy vélem, azok a 

gascogne-i népek éppolyan büszkék, mint mi vagyunk.

Csoda, ha inkább az őket mézesmázosan körülzsongó 

francia király felé fordulnak 

- Pfuj! - kiáltotta Hugh. - Minden gascogne-i 

aljas, elfajzott korcs. Korbácsot nekik! 

Katherine félrevonult az asztal mögé, az egyik 

sarokba, hogy megszoptassa Tomot, de ennél a 

mondatnál a férjére nézett, és arra gondolt, vajon Niracra 

gondolt-e. 

Ijesztő jelenet zajlott le Nirac-kal két évvel 

korábban, amikor Hugh hazatért. A sebesült tiszttartó 

nem késlekedett elpanaszolni urának az őt ért sérelmeket, 

és Katherine-t is megrágalmazta. Hugh ettől megvadult, s 

azzal gyanúsította meg a feleségét, hogy a gascogne-ival 

bujálkodott. Saját házicselédei csak vonakodva jöttek 

úrnőjük védelmére, és ők, valamint a szegény Gibbon 

végül csak nagy nehezen tudták meggyőzni Hugh-t 

Katherine ártatlanságáról. De Hugh teljes erejéből szájon 

vágta Niracot, aztán kidobta a birtokról. Nirac szó nélkül 

távozott, csak Katherine-nek vetett oda egy francia 

mondatot. 

- Adieu, madame, engedelmeskedem a hercegnek, 

és sosem felejtem el az ön bátor lovagját - s fekete szemei 

úgy villogtak, mint egy gyíké. 

Geoffrey semmi különöset nem vett észre Hugh 

megjegyzésében a külföldiekkel szembeni szokásos 

angol megvetésen kívül, és némi sajnálattal gondolt arra, 

hogy Hugh ingerlékenysége kétségtelenül rossz egészségi 

állapotának köszönhető. Talán a walesi herceg

kegyetlenségét és ésszerűtlenségét is hasonló indokolja, 

mert azt beszélték, a herceg valami rettenetes betegséget 

szedett össze Kasztíliában. 

Hugh sokat öregedett, amióta Geoffrey utoljára 

látta. Ősz szálak vegyültek gyapjas hajába és szakállába. 

Lefogyott, és már korántsem tűnt olyan izmosnak, mint 

régen. Magas nyakú, bő ujjú kék köpenye lötyögött rajta; 

mély ráncok futottak le hegyes orra mellől összeszorított 

szája mindkét oldalán; az arcán lévő sebhely lilán 

világított sápadt arcbőrén. Nem lehetett több 

harmincévesnél, de a fiatalos életerő már elszivárgott 

belőle. 

Szegény Katherine, gondolta Geoffrey, amikor 

Hugh elharapott egy káromkodást, a hasára tapasztotta 

tenyerét, majd meggörnyedve kitámolygott az udvarra. A 

tréfát - amelyet más alkalmakkor Geoffrey valószínűleg 

megengedett volna magának a nevetséges emberi 

betegség láttán -, amint eszébe jutott, már el is felejtette, 

s csak annyit mondott helyette: 

- Az ilyen rohamok miatt nem csatlakozott Hugh 

a herceghez a háborúban 

Katherine megtörölte a baba száját, majd letette a 

bölcsőbe. 

- Nem, időnként teljesen jól van - felelte lassan, 

miközben a ruháját gombolta. - Herceg uram parancsolta 

meg neki, hogy ne menjen. Írt a Savoyból, hogy Hugh 

maradjon a birtokon, és viselje gondját.

Katherine elpirult, és elfordult Geoffrey éles 

tekintete elől. A herceg levelében valójában ez állt: „Azt 

parancsolom, maradj Kettlethorpe-ban, hogy megfelelő 

útmutatást adj úrnődnek, és gondoskodj róla.” Hugh 

megbántódott és dühös lett. Mellőzöttnek érezte magát, 

olyannak, akit „kitettek a fűre”, bár ez volt az egyetlen 

megjegyzése a dologgal kapcsolatban. A Blanchette 

születése idején tett hercegi látogatásról sem sokat 

beszélt amellett, hogy kifejezte örömét a kicsit ért 

megtiszteltetés kapcsán. 

- Azóta semmit nem hallottunk Lancasterék 

őkegyelmességéről - tette hozzá Katherine -, azt 

leszámítva, hogy a herceg küldött egy díszserleget 

Blanchette-nek. - Rámutatott az ezüstözött kehelyre, 

amely Hugh felakasztott páncélja alatt állt egy polcon. A 

serleget külön a gyermeknek vésették finom levelekkel és 

indákkal, amelyek a Swynford-címert tartották; gazdagon 

vésett tetőgombján egy csiszolt smaragd, Blanchette 

talizmánköve is helyet kapott. - Nem is számítunk újabb 

hírekre - tette hozzá sietve, mert nem akarta, hogy 

Geoffrey tolakodónak tartsa. 

- Persze hogy nem - mondta Philippa, aki 

Katherine-nél jobban ismerte a királyi élethez tartozó 

állandó kényszerhelyzeteket, a zűrzavart és a költözést 

egyik palotából a másikba, ráadásul háború volt, és a 

királyi család gyászolt is. - Remélem illendően 

megköszönted a herceg jóindulatát, Katherine - vetette 

közbe morcosan, miközben a serleget nézte. Ő maga soha

nem kapott ilyen ajándékot, és úgy gondolta, nagyon nem 

illik ennek a szegényes teremnek a kormos falára. 

- Én... mi köszönetünket küldtük vissza a futárral 

- védekezett Katherine kényelmetlenül. Megpróbált 

levelet írni a hercegnek, de aztán szégyellte elküldeni, 

pedig a zsoltároskönyvből másolt ki szavakat. Az írás 

nagyon különbözött az olvasástól, és a zárda papja erre a 

művészetre vajmi kevéssé tanította. 

- Blanche hercegnő várhatóan ezen a héten 

érkezik Bolingbroke-ba - mondta Philippa. - Ő is 

menekül a pestis elől. 

- Valóban - Félig édes, félig keserű érzés nyilallt 

Katherine szívébe. Eszébe jutott az a tizenkét nap, 

amelyet majdnem három évvel korábban, karácsonykor 

töltött a hercegnővel Bolingbroke-ban, a közöttük ébredt 

kölcsönös rokonszenv és az öröm, amelyet akkor érzett. 

Azóta sem szerette kevésbé a hercegnőt, bár Lady 

Blanche megfeledkezett róla. 

- Miért nem lovagolsz át, és találkozol vele, 

Katherine - javasolta Geoffrey. - Nagyon helyénvaló 

lenne. 

Hugh visszajött a terembe, letelepedett magas 

támlás székébe, a térdeit felhúzta, hogy enyhítse a 

görcsöt. Kifejezéstelen tekintetét sógora arcára emelte, és 

összehúzta a szemöldökét. 

- Az Isten áldjon! - kiáltotta Philippa, aki azonnal 

látta a lehetőség előnyét. - Kedvelt téged, és ha újra 

találkozna veled, majdcsak megint a kegyeibe vesz. Bár

ki tudja, elég ostoba voltál annak idején a királyné előtt 

is, Isten bocsásson meg a lelkének, de akkor is, 

Lancasterék mindig törődtek veled, és ha Hugh kiesett a 

herceg kegyeiből... 

- Nem, erről szó sincs! - tiltakozott Katherine 

élesen, mert hallotta a férje felmordulását. - Milyen 

butaság azt állítani... 

- Pica nem úgy gondolta - mondta Chaucer, aki 

mint mindig, most is tompítani igyekezett felesége nyers 

modorát. - Mindenki tudja, hogy Hugh nagyon bátran 

harcolt Kasztíliában, és bizonyos, hogy a herceg 

viszonzásképpen különleges bánásmódban részesíti. De 

nagyon udvarias dolog volna fogadni legkedvesebb 

úrnőnket, mivel olyan közel van. Hugh is elkísérhetné 

Katherine-t. 

- Nem - szólt közbe Hugh komoran. - Nem akarok 

női lakosztályokban hajbókolni. Én kivárom itt, amíg a 

herceg értem küldet. Ellis elkísérheti Katherine-t, ha úgy 

gondoljátok, illendő volna mennie. - Állát a tenyerébe 

fektette, és a messzeségbe bámult. 

Furcsa, hogy Hugh sohasem néz a feleségére, 

gondolta Geoffrey. Túlzott tartózkodásnak vagy 

feszengésnek tűnik, bár talán a férfi nehéz természete 

vagy testi problémái magyarázzák. 

- Szívesen mennék - mondta bizonytalanul 

Katherine. Izgatott mosolyt küldött Hugh felé, amire az 

oda sem figyelt.

- Csak néhány napra, és magammal viszem 

Blanchette-et, persze amíg Tomot szoptatom, és Hugh is 

jobban nem érzi magát, addig semmiképp, én pedig... 

- Jaj, hagyd már ezt a locsogást, Katherine! - szólt 

rá hamar Philippa. - Jövő hétfőn menned kell, mielőtt 

egész Lincolnshire megtudja, hogy a hercegnő 

Bolingbroke-ban van, és a palotát ellepik a kérelmezők. 

Majd én átveszem itt a dolgokat, emiatt nem kell 

nyugtalankodnod. Ami a kicsit illeti, biztosan akad egy 

asszony a faluban, aki megszoptatja. Úgyis ideje már, 

hogy abbahagyd, olyan sovány vagy, mint egy piszkafa. 

Blanchette is túl kicsi még az utazáshoz, és mellette 

amúgy sem tudnád teljes figyelmedet arra fordítani, hogy 

a hercegnő kedvében járj. Használd az eszedet, 

Katherine! 

- Az eszemet - ismételte a húga félig nevetve. 

Philippa szemében látta a jól ismert lelkesedést, és arra 

gondolt, mit szólnának a háziszolgák a határozott kézhez, 

amely fülön fogná őket. 

- Hát persze hogy az eszedet, p'tite imbécile! ∗ A 

hercegnőtől pompás ajándékokat kaptál régebben, és 

Krisztus keresztjére, most is elkelne néhány! Emellett 

egy bölcs asszony megtalálja a módját, hogy a férje 

érdekeit képviselje. Egyszerűen meg kell mondanod neki, 

hogy nélkülöztök Kettlethorpe-ban, hogy Hugh valami 

betegséget szerzett a herceg szolgálatában, és talán 

kaphatna járadékot... 

 

Te kis buta!

- Nem akarok járadékot! - üvöltötte Hugh 

dühösen. - Csak ha megint harcolhatok. 

- Jaj, hiszen Geoffrey is kap járadékot a királytól, 

évi húsz márkát. Kijelenthetem, hogy nektek, kettőtöknek 

annyi eszetek sincs, mint egy pár birkának. 

Geoffrey kuncogott. 

- Birka vagy nem, jobb, ha Picára hallgattok. 

Mindig tudja, mit beszél. 

- Még szerencse - mondta Philippa fogadva férje 

elismerését, és látta, hogy Swynfordék nem tanúsítanak 

további ellenállást, csak mindketten kissé zavartan 

bámulnak -, hogy Katherine már volt pestises, és 

meggyógyult belőle. Jacques mester, a királyné felcsere 

azt mondja, ha valakivel ilyen történik, ami pedig nagyon 

ritka, arra a Fekete Halál nem csap le többé. 

- Túlestem - kérdezte elképedve Katherine. - 

Arra gondolsz, Pikárdiában Emlékszem, hogy nagyon 

beteg voltam, amikor a nagyszüleink belehaltak a 

pestisbe. De én azt hittem, a gyerekek védettek. 

- Többnyire igen, engem is elkerült, de te barna 

foltos lettél, mint egy rigó, vérzett az orrod, és a 

hónaljadban akkora pestisdaganat volt, mint egy alma. 

Emlékszem, amikor kitört rajtad, mert csak mi ketten 

voltunk a tanyaházban, mindenki elhagyott minket. 

- Ó - mondta lassan Katherine. - Már emlékszem 

a fájdalomra és a megkönnyebbülésre, amikor kifakadt. 

Te itattál meg tejjel, te ápoltál, pedig te magad is 

gyermek voltál még. Nővérkém, nagyon jó voltál

hozzám. - Katherine odahajolt, és megcsókolta Philippát. 

- De eddig nem is tudtam, mekkora bátorság volt ez. 

- Szent Sebestyénre, én se tudtam - felelte 

Philippa prózain, és megveregette Katherine karját. - De 

ma Londonban más a helyzet. Nem maradhattam a 

fertőzött levegő miatt. Az orrlyukaimat borágófűvel és 

hármasszirommal tömtem be, és borostyánkövet hordtam 

magamnál, ahogy Geoffrey is. Geoffrey ünnepélyesen 

bólintott. 

- Csak kevesen elég bátrak, amikor szólnak a 

pestisharangok, és vörös keresztekkel jelölik meg az 

ajtókat. Katherine, játszanál nekünk a lantodon, és 

énekelnél valamit Valami vidám dalt. 

- Már rég nem játszottam - felelte Katherine. - 

Inkább olvass te nekünk, Geoffrey, biztosan van néhány 

könyv a nyeregtáskádban! 

- Az aztán van - csattant fel Philippa -, úgy 

megtömte velük, hogy nem maradt hely egy váltás 

alsóneműnek vagy alkalmi cipőnek! Tintásszarut is 

hozott, meg tollszárakat! 

Katherine mosolyogva nézett össze Geoffreyval, 

amikor eszébe jutott, hogyan akarta kigyógyítani nővére 

a férfit az olvasás és írás csökönyös szenvedélyéből. 

- A Rózsaregényt próbálom angolra fordítani - 

mondta Geoffrey kicsit szégyenlősen. - Közel sem olyan 

jó, mint Guillaume de Lorris szép versei, de ha 

szeretnétek meghallgatni az udvari szerelem meséjét...

- Igen, kérlek! - kiáltotta Katherine. Felkapta 

Blanchette-et, aki már amúgy is elunta, hogy a 

Chauceréktől kapott szerecsen babával játsszon, és 

kényelmesen az ölébe vette. 

Philippa fintorgott, majd mivel látta, hogy nem 

tehet ellene semmit, felkapta Katherine félretett orsóját, 

és elkezdett fonalat fonni a guzsalyról. 

Hugh egyet nem értőn felmordult, azt mondta, 

meg akarja keresni Ellist, ezzel felállt, és kiment a 

teremből. 

Geoffrey nemrég teleírt pergameneket vett elő 

táskájából, majd az ablak elé húzta a székét. 

- Álmok elbeszélésével kezdődik - mondta 

Katherine-nek -, valahogy így: 

...én bizonnyal azt hiszem, 

hogy minden álom megjelent 

egyszer szerencsét s néha bajt, 

minek értelme bár takart, 

midőn álmodják éjszaka, 

kitisztul ám később maga. ∗ 

Igen, ez igaz, gondolta Katherine. Sok minden 

megtörtént úgy, ahogyan megálmodta. Néhány éjszakával 

korábban koporsóról álmodott, meg hatalmas, feketébe 

öltözött, gyászoló tömegről - és lám, a királyné halott. De 

a vers a szerelemről szólt, nem a halálról, és Katherine 

 

Rajnavölgyi Géza fordtása.

minden idézetre nagyon ügyelt, amelyet Geoffrey 

felolvasott. A történet álmodójának kíséretében 

találkozott Henyécske kisasszonnyal, a Gyönyör urával 

és Finomság úrnővel. Egy gyönyörű elvarázsolt kertben 

járt, amely olyan volt, akár a földi Paradicsom. A kert 

urát, Szerelemistent rózsákkal koronázták meg, és egy 

fiatal lovag szolgálta, akit Édes Tekintetnek neveztek. 

Ennek a fiatal lovagnak volt két íja, amelyekkel a 

Szerelem nyilait lőtte ki. Ezek közül öt igazi és öt hamis 

volt, és amikor Geoffrey felolvasta a nyílvesszők nevét, 

Katherine még jobban figyelt, mert úgy gondolta, 

tanulhat belőle egy kicsit a romantikus szerelemről és 

annak jelentéséről. 

Az öt arany nyílvesszőt úgy hívták: Szépség, 

Jámborság, Nyíltszívűség, Nyájasság és Jó Modor. Vajon 

ezek ejtik a boldog szerelem sebeit Katherine 

csalódottan elmerengett. Nem tudta elképzelni, hogy 

azok a nyílvesszők valaha megsebzik az ő szívét, de az öt 

feketéről ugyanígy vélekedett, amelyeket görbe íjból lőtt 

ki lovag: a Gőgösséget, az Aljasságot és a Szégyent, a 

Csüggedést, valamint a Szeszélyességet. Úgy érezte, ezek 

közül egyik sem sebezheti meg őt. 

Hát nem értem meg az ilyenfajta szerelmet, és 

soha nem is fogom, gondolta sóhajtva, és milyen 

ostobaság azt hinni, hogy egyáltalán létezik ilyen, hiszen 

a Rózsaregény csupán álom volt, Geoffrey megmondta az 

elején. A valódi élet itt volt, ebben a teremben, és egészen 

más képességek kellettek hozzá, például kötelességtudás

és kitartás. A vers olyan volt, akár azok a tündéreket és 

ködös tisztásokat ábrázoló, festett faliszőnyegek, 

amelyeket Windsorban látott, miközben az élet olyan, 

mint a durva, szürke fonal, amelyet Philippa font a 

guzsalyról. De akkor is, futott át az agyán olyan hirtelen, 

hogy nem is tudta egészen felfogni, a faliszőnyeg is 

létezik. Láttam. 

- Elgondolkodtál, Katherine! - mondta Geoffrey 

nevetve, és összehajtotta pergamenjeit. - Talán fáraszt a 

romantika 

- Nem, Geoffrey, örömet okozott, csak 

szomorúnak találom, hogy én sohasem fogok ilyen 

gyönyörű kertet találni, és még egy olyan vörös rózsát 

sem szakíthatok le, amilyenért az álmodó epekedik. 

- De lehet, hogy még megtalálod, Katherine - 

felelte Geoffrey gyengéden. 

- Mit fog megtalálni Katherine - Philippa 

képzeletben máris átrendezte a termet, az asztalbakokat a 

déli falnál halmozta fel az északi helyett, és praktikusabb 

fáklyatartó konzolt helyezett el. - Miféle vörös rózsát Ja, 

már értem, a vers. Geoffrey, szerintem franciául jobban 

hangzott, elegánsabb volt. A királyné kobzosa, Pierre de 

Cambrai gyakran énekelte nekünk. Az angol nem 

költészetre való nyelv. 

- Valószínűleg igazad lehet, kedvesem - mondta 

Geoffrey. Becsatolta táskáját, majd felállt, és 

kinyújtóztatta lábait. - Angol rímekben nagy a hiány, én 

pedig középszerű rímfaragó vagyok.

Katherine ellenkezni kezdett, részint 

udvariasságból, részint mert élvezte a verset; de látta, 

hogy véleménye nem fogja mélyebben érinteni 

Geoffreyt, mint Philippáé. Minden vidámsága és 

kedvessége ellenére érezte, hogy a férfit fal veszi körül, 

amely mögött egyedül van, alig van rá hatással a 

külvilág, amelyet mosolygó közönnyel szemlél. Ő pedig 

csodálta ezt a magatartást éppúgy, mint az önállóságot, 

amelyet saját szívében nevelgetett. Ami az ő vágyát illeti, 

azt mindössze egyetlen dolog fenyegetheti, gondolta. 

Lenézett a kis Tomra, aztán a karjában fekvő, göndör 

hajú fejre. Ha ők biztonságban vannak, gondolta, mi más 

kell még 

10. 

Katherine szeptember tizenegyedikén kelt útra 

Bolingbroke-ba. Nem akart menni, amíg Tomot 

megfelelően el nem választotta. Aztán Blanchette-nek 

volt néhány apró, gyermekes panasza, amelyeket azonnal 

orvosolni kellett, de a kislány hamarosan egészségesebb 

volt, mint valaha, így Katherine nyugodt szívvel 

Philippára hagyhatta, mégis lelkiismeret-furdalás 

gyötörte. 

- Szűz Máriám! - fakadt ki Philippa, amikor látta, 

hogy búcsúzáskor húga könnyes szemmel csókolja meg

az alvó gyermeket. - Az ember azt hinné, egy évre mégy 

el, nem néhány napra. Ostobaság ennyire bolondulni egy 

gyerekért. 

Hugh is jobban volt, hascsikarása és hasmenése 

ritkult, bár az a másfajta gyengeség, amely annyira 

bántotta, mit sem javult. Katherine erre gondolt, 

miközben Ellisszel a lincolni úton lovagolt Bolingbroke 

felé. 

Hugh a kis Tom születése óta, sőt már néhány 

hónappal korábban sem volt képes hitvesi jogait 

követelni, és Katherine némi bűntudatot érzett amiatt, 

hogy ekkora megkönnyebbülést jelentett számára egy 

olyan körülmény, amely férjét mélységesen felkavarta. 

Durva, rohamszerű követelőzéseitől megszabadulva 

sokkal nagyobb türelemmel tudta kiszolgálni a férfi 

egyéb igényeit. Az azonban éppen ellenkezőleg 

viselkedett: nem is szólt Katherine-hez, hacsak nem volt 

muszáj, és azokban a ritka pillanatokban, amikor azon 

kapta, hogy őt nézi, férje gyorsan elfordította a fejét, de 

nem elég gyorsan ahhoz, hogy Katherine meg ne látta 

volna tekintetében a vad dühöt és a megalázottságot. 

Katherine tudta, hogy titkos orvosságokkal 

próbálkozik. Ellis egyszer ártatlanul kikotyogott egy 

boszorkánynál tett látogatást, aki Harby közelében, 

Nottinghamshire-ben lakott. Grizel asszonynak hívták, és 

a környék lakói nagyon pártfogolták. A boszorkánynál 

tett látogatás után este, lefekvés előtt Hugh titokban 

megivott valami barna löttyöt, és éjjelre a párnája alá tett

két kis összeszáradt, fekete tárgyat, amelyek aszalt 

szilvához hasonlítottak; de erről egyikük sem beszélt 

soha. Philippa őszinte csodálkozását fejezte ki, amiért 

Katherine nyilvánvaló termékenysége ellenére már egy 

év eltelt Thomas születése óta és újabb gyermeknek még 

nyoma sem volt. Katherine vállrándítással, nevetve 

terelte másra a szót, azt mondta, Philippa éppen elég rest 

volt, hogy még csak most tart az elsőnél, úgyhogy ne is 

kötekedjen. Mégis bűntudatot érzett, mert amikor Hugh 

egészségéért imádkozott, kihagyta az imából annak a 

dolognak a visszatértét, amelyre Hugh a leginkább 

vágyott. 

Ezen a napon azonban nem kellett nyugtalanító 

dolgokra gondolnia, örülhetett az utazásnak: a szél az 

arcába fújt, miközben dudorászva vágtára bírta Doucetteet, 

Ellis, aki ezt helytelenítette, a megkívánt három lépés 

távolságból követte. 

- Lassítson, úrnőm! - kiáltott végül. - Vannak 

előttünk! 

Katherine visszafogta a lovat. Ez a Bardneyn 

keresztül Bolingbroke-ba vezető keskeny út nem volt túl 

forgalmas, korábban mindössze egy üstfoltozóval és két 

vándor fafaragóval találkoztak, akik Lincoln 

katedrálisába igyekeztek, hátha munkát kapnak az új 

kórusülés munkálatainál. 

Az előttük lévő utat gyapjúval magasan 

megrakott, ökrök vontatta nehéz szekerekből álló menet 

zárta el. Egy ökörhajcsár futott előre-hátra ösztökéjével a

szekerek között, és Ellis kiabálása ellenére, hogy adjanak 

nekik utat, sem az ökrök, sem a pásztorok nem 

mozdultak egy tapodtat sem. 

Három jól öltözött lovas haladt a kocsik előtt, és 

egyikük, miután meghallotta Ellis kiáltásait, és meglátta a 

fiatal nőt, odakiáltotta a parancsot a legközelebbi 

ökörpásztornak, aki továbbította hátrafelé. Rövid idő alatt 

az ökrök az út egyik oldalára húzták a kocsikat. 

- Ki tudtam volna kerülni őket a szántóföldön is - 

mondta Katherine Ellisnek, miközben elhaladt a kocsik 

mellett. 

- Azt nem lehet - felelt megrökönyödve Ellis -, 

nem illő az utat átengedni a parasztoknak. Nem szabad 

megfeledkezni a rangjárú. 

Ó, gondolta Katherine, valóban, megint kint 

vagyok a nagyvilágban. Lehajtotta a fejét, lesimította 

haját, és mire odaért a három lovashoz, a fejére tette 

lovaglóköpenye csuklyáját, amelyet a szél korábban 

lefújt róla. 

A legidősebb lovas egy kereskedő volt, 

nyilvánvalóan fontos ember. Köpenye bordó bársonyból 

készült, helyenként sáfrányszínűre festve. Magas, fényes, 

hódprémes kalapot viselt, övén drágakövekkel kirakott 

tőrt, acélszürke szakállát pedig egyenletesre nyírták. 

- Legyen üdvözölve, úrnőm - szólította meg 

komoran. - Sajnáljuk, hogy feltartóztattuk. - Elfordult, 

megrántotta lova kantárját, és folytatta a lassú 

poroszkálást.

Katherine annyira hozzászokott már a férfiak 

tekintetében gyúló meglepett érdeklődéshez, hogy ezúttal 

megfeledkezett az udvarias válaszról. A két másik lovasra 

nézett, és a fiatalabb, aki csak ekkor nézte meg őt 

alaposabban, visszafogta a lovát, majd Doucette mellé 

vezette. 

- Messzire utazik, szép hölgyem - kérdezte, és a 

hangjából kiérződő melegség helyreállította Katherine 

önbizalmát. Ez a férfi is éppoly elegáns öltözetet, 

bársonyköpenyt és hódprémes kalapot viselt, fésült 

szakálla azonban gesztenyebarna volt. 

- Bolingbroke-ba megyünk - mondta gyorsan a 

felzárkózó Ellis -, és ideje továbbmennünk, jó uram. 

- Nocsak, mi is épp oda tartunk! - kiáltotta a 

második kereskedő. - Legjobb, ha velünk maradnak, a 

fennsík erdeiben mindenfelé törvényenkívüliekkel 

találkozni. 

- Én ugyan nem hallottam effélét - felelte Ellis 

konokul -, amúgy pedig meg tudom védeni az úrnőmet. 

Engedjenek utunkra! 

- Várj, Ellis, egy kicsit mellettük lovagolunk. - 

Katherine már nagyon régen nem beszélt senkivel 

Kettlethorpe-on kívül, Ellis pedig olyan unalmas 

társaságnak bizonyult, hogy egy kis újdonságra vágyott. - 

Maguk is a hercegnőhöz mennek, uram - kérdezte. 

- Igen - bólintott, és sima rózsaszín arca éppolyan 

barátságtalanná vált, amilyen a másik kereskedőé volt -, 

hogy segítséget kérjünk tőle, bár későbbre vagyunk

hivatalosak - folytatta hirtelen felindulással - a háromszor 

megátkozott Boston városa miatt, hogy a büdösség 

démona rombolja szét! 

- És mit tett Boston - kérdezte Katherine, és 

igyekezett visszafojtani nevetését. A harmadik lovasra 

nézett, aki egyházi öltözéket viselt, arca eltűnt fekete-lila 

csuklyájának árnyékában, de éppoly komor és 

rosszkedvű volt, mint utazótársai. 

- Lincolniak vagyunk! Mi vagyunk Suttonék, 

úrnőm! - kiáltott a fiatal kereskedő. - Úgyhogy ne 

kérdezze, mit tett Boston! 

- Bocsásson meg, uram, de fogalmam sincs róla. 

- Hát, ellopták a piacunkat! Azok a bűzös fattyúk 

hitvány módon hízelegnek és hazudnak, és rávették a 

királyt, vagy inkább megvesztegették azt a hírhedt 

szeretőjét, hogy vegye el tőlünk a piacot, és maguk 

tarthassák a vásárokat. 

- Ó, már értem - mondta Katherine. Hugh 

említette, hogy a király áthelyezte a piacot Lincolnból 

Bostonba, ami súlyos veszteséget jelentett Lincoln 

számára. Az ország külföldre szánt gyapjúja, prémei és 

ónja már nem Lincolnon halad keresztül, többé nem lehet 

északkelet legfontosabb posztókereskedő városa vagy 

kereskedelmi központja. Királyi parancsra 

lealacsonyították. Katherine tudva, hogy Kettlethorpeban 

ebben az évben alig termelnek majd annyit, hogy 

magukat fenntartsák, és nem lesz mit eladni, vajmi

keveset foglalkozott a hírrel. De együtt érzően nézett a 

három rosszkedvű férfira, és megkérdezte: 

- Gondolják, hogy a hercegnő tud segíteni, uram 

A fiatal kereskedő behúzta a nyakát. 

- Nem tehetünk mást, mint hogy megpróbáljuk. A 

herceg a barátunk, jól ismerjük. Voltak hozzá tartozó 

birtokaink Norfolk-ban, és gyakran vacsorázott nálunk 

Lincoln melletti házunkban. 

Katherine ezt érdeklődéssel vette tudomásul. A 

herceg említése Blanchette születése óta mindig 

melegséggel és bizalommal töltötte el, bár a férfi 

mérhetetlenül távolinak tűnt a számára. Egy kicsit úgy 

gondolt rá, mint Istenre, aki mindenható, szigorú, de 

könyörületes (ha hajlandó valakit meghallgatni), mégis 

olyan hatalmas vállalkozásokban vett részt, hogy az 

ember nem mert alkalmatlankodni nála. 

Éppen ezért a herceggel kapcsolatos bensőséges 

viszony, amelyről Suttonék beszéltek, meglepte őt, így 

további udvarias kérdéseket tett fel, miközben szép 

lassan lovagoltak a gyapjúkaraván élén a fennsík felé. A 

füstölgő Ellisről nem vett tudomást, akinek nem tetszett 

sem a lomha tempó, sem a fiatal kereskedő szeméből 

sugárzó csodálat. 

Suttonék Lincoln egyik legkiemelkedőbb 

családja, gazdag városi polgárok voltak. John mester, az 

idősebbik volt az apa, két fia pedig Robert és Thomas, a 

pap. John mester az előző évben Lincoln polgármesteri 

pozícióját is betöltötte, most pedig tagja volt a

parlamentnek. Olyan osztályhoz tartoztak, amellyel 

Katherine még sohasem találkozott. Földeket birtokoltak, 

előkelő polgári tisztségek viselői, jómódú kereskedők 

voltak, akik elégedettek magukkal és helyzetükkel, 

mégsem főnemesek vagy lovagok. Hűbéri esküt tettek, és 

adót fizettek a Lancaster-hercegséghez tartozó földjeik 

után, minden egyéb szempontból azonban teljesen 

függetlenek voltak, semmitől nem féltek, és Katherine-t 

megrémítette, ahogy Robert úr a királyról beszélt. 

- Adók, adók, adók, hogy a vén trotli kielégíthesse 

a szeretőjét, vagy a Franciaország feletti uralkodási 

vágyát, mintha nem volna amúgy is épp elég gondunk 

idehaza. Először is adót kell fizetnünk gyapjúban, aztán 

adót fizetünk a gyapjú után, és vajon ki fizeti meg az 

egészet Hát mi, gyapjúkereskedők. De ne féljen, nem 

vagyunk mi olyan ostobák, hogy túl ne járnánk egy kicsit 

az eszén, ugye, apám - Oldalba bökte John mestert, aki 

mogorván felmordult. 

- Azt meg hogy lehet - kérdezte Katherine. 

Robert Sutton boldog volt, hogy ilyen figyelmes 

és csinos hallgatóságra akadt. Rákacsintott, és kuncogni 

kezdett. 

- Úgy, hogy továbbhárítjuk az adót, és kész. 

Alacsonyabb árat fizetünk a gyapjúért. Emelkedik az 

adó Akkor az ár, amit a parasztoknak fizetünk, megy 

lejjebb és lejjebb és lejjebb. 

- Á, értem - felelte Katherine elgondolkodva. - De 

nem fordulhat elő, hogy nem adják el

- Másképp nem lehet túladni rajta. Mi, 

gyapjúkereskedők összetartunk, és mivel ott volt a piac, 

eddig minden gyapjú Lincolnba jött. De elvesztettük a 

piacot, a mindenségit, hacsak a kegyes hercegnőnek nem 

sikerül jobb belátásra bírnia a királyt. És ön miért megy 

Bolingbroke-ba, úrnő 

Attól tartok, ugyanazért, amiért önök, hogy 

kapjak valamit a hercegnőtől, gondolta Katherine hirtelen 

támadt szégyenkezéssel, pedig nem ez volt a teljes 

igazság. 

- Hogy szerető hódolatomat nyilvánítsam - felelte 

lassan. - Sir Hugh Swynford, a férjem, a herceg embere. 

- Ó, igen - kérdezte Robert úr. - Swynford, 

Coleby és Kettlethorpe ura Sok legelőjük van Nem 

emlékszem, hogy sok gyapjút hoztak volna. 

- Csak ritkán van feleslegünk, ebben az évben 

pedig egyáltalán nincs. A legtöbb birkánk vízbe fúlt az 

áradás során. És amúgy sem volt valami sok. 

- Ó, igen, az áradás. Nagy kár - Robert 

lelkesedéstől lángoló szemekkel nézett rá -, de több 

birkát kellene tartaniuk nemesi birtokaikon! Vegyék el a 

földet a jobbágyoktól, ha kell! Csak a gyapjúval érdemes 

foglalkozni. Sokféle módszert tudok, amellyel meg lehet 

gazdagodni a juhokból, tanácsot is tudok adni, hogyan 

tartsák az állományt. Ha majd visszatérünk Lincolnba, 

átlovagolok, hogy tiszteletemet tegyem a birtokukon, és... 

- Robert! - szólt rá az apja egyre mélyebb hangon, 

amelyet figyelmeztetésnek szánt.

Robert, aki eddig úgy irányította lovát, hogy 

combja hozzáérjen Katherine lábához, miközben 

hatalmas rajongással tekintett le a fiatalasszonyra, kissé 

eltávolodott, és befogta a száját. Előző évben történt az a 

szerencsétlen eset, amelynek során egy bőrkereskedő 

felesége epekedő szemeinek esett áldozatul, befektettek 

egy adag bőrbe, amelyről később kiderült, hogy rosszul 

cserzették és rothadt volt. Senki nem bánta jobban ezt a 

könnyelműséget, mint maga Robert, ezért megköszörülte 

a torkát, és témát váltott. 

- Ó, nézze csak, úgy tűnik, megváltozik az idő! 

Köd közeledik a tenger felől. 

Még alig múlt el dél, és a nap átsütött a 

rendszertelenül gyülekező sötét felhők mögül, de egyúttal 

halvány ködfoltok jelentek meg, amelyek fehéren 

telepedtek le a völgyekben. Az erdős fennsíkon a fák 

teteje kimagasodott a sárgásszürke pára fölött. 

- Nyugtalanító a fény ott előttünk - mondta a fiatal 

pap, aki először szólalt meg. - A köd olyan sárga, mint a 

sáfrány, és még sohasem láttam délben ködöt ennyire 

bent a szárazföldön. - Megfogta övzsinórjának 

ezüstgyöngyeit, és nyugtalanul forgatta őket. 

- Hát persze, Thomas! - kiáltotta nevetve a bátyja. 

- Mert még alig láttál valamit a világból. Téged minden 

ámulatba ejt. Az öcsém - fordult Katherine-hez - épp 

most jött haza Oxfordból, és a fejem teszem rá, hogy 

egész idő alatt ki se dugta az orrát a Merton College-ból, 

annyira bújta a könyveket.

Katherine elmosolyodott, de ő is egyre nagyobb 

nyugtalanságot érzett. A levegő sűrű volt, és nem 

mozdult, mintha vihar készülődne. Amikor elérték az 

emelkedőt, ahol a sűrű, sárga ködön keresztül kellett 

felkaptatniuk, a láthatatlan erdőből kihallotta egy bagoly 

hosszú huhogását. 

- Mi más lehet, ami napközben huhog, mint egy 

lélek a purgatóriumban - tette fel a kérdést Thomas, és 

keresztet vetett. Egyikük a másik után követte őt, de 

Robert azt mondta: 

- Csak a köd tévesztette meg a baglyot, azt hiszi, 

már éjjel van. 

Ettől kezdve némán vezették lovaikat, 

mindnyájan a kitaposott utat figyelték, mert alig néhány 

méternyire láttak előre. Magasabbra értek, ahol a köd 

eloszlott, de látták, hogy alattuk homokszínű 

gyapjúlepelként takarja az egész lápvidéket, meg azt a 

dombot is, amelyen Bolingbroke-nak kell lennie. Amikor 

ereszkedni kezdtek, ismét belemerültek a ködbe. Hátuk 

mögött az ökörhajcsárok kiáltozása eltompult és eltorzult, 

és úgy tűnt, minden irányból jön. Egyébként 

hátborzongató csend honolt, amíg John mester meg nem 

törte. 

- Füstszagot érzek - mondta. Lehúzta hímzett 

kesztyűjét, és idegesen dörzsölgette köszvényes ujjait. 

Mindnyájan beleszagoltak a sűrű, mozdulatlan 

levegőbe. Igen, füst volt, de alig érezhető szagában 

Katherine egy másik szagot is felismert, a bűzös,

émelyítő füstöt, amely nyugtalan emlékeket ébresztett 

benne. 

- Nem érzek semmit, csak a ködöt, hogy a 

Krisztus átka legyen rajta - mondta Robert. - Szerencsénk 

lesz, ha nem tévedünk le az útról. 

Tovább baktattak a mozdulatlan, sárga 

árnyvilágban. Hirtelen fák derengtek fel mindkét 

oldalukon, majd ugyanolyan hirtelen el is tűntek. Egyre 

melegebb lett, a különös bűz pedig erősödött, míg végül 

mindnyájuknak csípte az orrát. Aztán a ködön keresztül 

narancssárga fényt pillantottak meg, tűz sziszegését és 

pattogását hallották, végül az út közepén álló máglyához 

értek. A tűz elégette a köd egy részét. Senkit nem láttak 

maguk körül, de a kis házak és egy kocsma előtti pózna 

bizonyította, hogy megérkeztek Bolingbroke községbe. 

Az égésszag a máglyáról jött; olajos, fullasztó füstje 

felfelé szállt, majd szétterjedt a levegőben. 

- Kénkőszag! - kiáltotta John Sutton, megállította 

lovát, és köhögésben tört ki. - Miért csinálnak máglyát 

ide Az istenfáját, ez a szag tönkreteheti a gyapjúmat. 

- Ott is van egy máglya - mondta Katherine -, azt 

hiszem, a várfal mellett. - Ő is köhögött, a szeme 

könnybe lábadt. A lovak prüszköltek, és fejüket felszegve 

ügetni kezdtek, hogy megszabaduljanak erről a 

kellemetlen helyről. Más élő nem mozdult a falu utcáján, 

és kábult bizonytalanságukban a lovasok hagyták, hogy 

lovaik kedvük szerint menjenek előre. Az út a várfal és a 

kiszáradt várárok mentén haladt. Elérték az őrtornyot,

ahol észrevették, hogy a hatalmas fa felvonóhidat 

egészen a kapurácsig felhúzták. A levegő itt tisztább volt, 

a lovak megálltak, lovasaik pedig felfelé bámultak a 

hatalmas, homályos faltömegre, amikor a köd hirtelen 

felszállt. 

- Jézusom, nézzék! - kiáltott Ellis rekedten. 

Ostorával előremutatott. 

- Isten óvjon minket! - suttogta Katherine. A 

vonóhíd aljára másfél méter magas vörös keresztet 

festettek. És ekkor már emlékezett rá, hogy ezt a bűzt 

nyolc évvel korábban, Pikárdiában érezte. 

- Pestis van a várban! - kiáltotta John Sutton. 

Reszketett a hangja. - Vissza kell fordítanunk a gyapjús 

szekereket. Robert, siess, állítsd meg őket, ne engedd, 

hogy egészen idáig eljöjjenek! 

Fia felkiáltott, majd elvágtatott vissza az úton, a 

ködbe. 

- Meg kell kerülnünk a falut, hogy távol 

maradjunk a fertőzéstől - mormogta John mester. - Lady, 

ismer másik utal, vagy te, fiatal fegyvernök - Egyenesen 

Ellishez fordult - Ó, jaj nekem, mostanában csak 

szerencsétlenség és baj ér. Thomas, imádkozz Szent 

Roch-hoz, minden szenthez, biztosan tudsz latinul, hogy 

megértsék! 

A fiatal pap rákezdett, tekintetét elfordította a 

pestist jelző keresztről, amely vérvörösen világított a 

ködben. Remegő ujjai a rózsafüzérébe kapaszkodtak.

- Gyüjjön, Lady Katherine, gyüjjön! - suttogta 

Ellis. Doucette kantárja felé kapott. Egy ablaktábla nyílt 

a kapusház őrszobáján, és sisakos férfifej tűnt fel az 

ablakban. 

- Ki fecseg és locsog itt ilyenkor - kiáltott ki az 

őr. - Biztosan látják, hogy senkit nem tudunk üdvözölni 

Bolingbroke-ban, hacsak nem a Fekete Halál csókjával. 

- Szűz Máriám, hát mi történt - kiáltotta oda 

Katherine, kezét a nyereggombra szorítva. 

- Tizenhatan haltak meg közülünk, akikről tudok, 

Isten oldozza fel őket, mert pap nem tette! A káplán halt 

meg először, öt nappal ezelőtt, utána pedig a szerzetes. 

- Feloldozás nélkül! - Katherine hallotta a két 

Sutton jajveszékelését a háta mögül, majd a paták 

pánikszerű kopogását, amint megsarkantyúzták lovaikat. 

Ellis elkapta a karját, de ő lerázta. 

- A falusi papot! - kiáltotta fel az ablakba. - 

Hívjátok őt! 

- Hogy tehetnénk Ő is elmenekült, elbujdosott, 

mint a többi falubeli! 

- Hogy van a hercegnő és a kicsik 

- Nem tudom, úrnőm, mivelhogy tegnap óta nem 

hagytam el az őrszobát, és bereteszeltem az ajtót. - Az 

ablakból hallatszó hang visító nevetésre váltott. - 

Elreteszeltem az ajtót a pestist takarító szolgálólány piros 

sálja és seprűje elől. Ő aztán nem fog velem hálni. 

- Gyüjjön innen, úrnőm, gyüjjön! - Ellis ismét 

megragadta Katherine karját, arca már olyan sárgára

váltott, mint a füst. 

- Nem - felelte Katherine, pedig a szíve lassan és 

nehezen vert. - Nem tehetem. Bemegyek. Valószínűleg 

védett vagyok a fertőzéstől, Philippa azt mondta, de akár 

igen, akár nem, be kell mennem a hercegnőhöz. 

- Megbolondult, úrnőm, Sir Hugh engemet öl 

meg, ha beeresztem... 

Katherine látta, hogy Ellis akár erővel is 

elvonszolja onnan. Olyan erősen szorította a karját, hogy 

majdnem kibillentette a nyeregből. Szántszándékkal 

dühösen kiáltott rá. 

- Hogy merészelsz hozzám érni, te szolga - 

kérdezte halkan és tisztán. - Hogy mersz ellenszegülni 

nekem - Szabad kezével arcul ütötte a férfit. 

Ellisnek elakadt a lélegzete. Keze lehanyatlott a 

másik karjáról. Fejében félelem és bizonytalanság 

kavargott. 

Katherine ezt látva ugyanolyan tiszta hangon 

folytatta: 

- Neked nem kell bejönnöd velem a várba. 

Ezennel felmentelek feladatod alól, de azt kell tenned, 

amit mondok. Lovagolj el gyorsan a revesbyi apátságba, 

ha jól emlékszem, az van legközelebb! Azonnal hozz ide 

egy barátot! A Szentháromság nevében, Ellis, indulj! - 

Olyan erő volt a hangjában, és olyan parancsolóan nézett 

a férfira, hogy az lehajtotta a fejét. - Arra megy az út 

Revesby felé - tette hozzá az irányt mutatva -, majd pedig

nyugat felé. - A férfi megrántotta a kantárt, és 

megsarkantyúzta a lovát. 

- Őrszem! Hé, őrszem! - kiáltotta Katherine a vár 

felé fordulva. A sisak ismét megjelent az ablakban. - 

Engedd le a vonóhidat, és eressz be! 

- Nem én, úrnő. - A férfi megint elnevette magát. - 

Nem mozdulok innét. - Hangszíne megváltozott, amint 

jobban kihajolt az ablakon. - Mi az, kislány Kedve 

támadt, hogy velünk mulasson idebent Isten a tanúm, 

vidám táncokat jár a Fekete Halál! A kiskapu nyitva van, 

azon keresztül menekültek el a palota csirkefogói. - 

Szemtelenül rákacsintott. 

Katherine átvezette Doucette-et a száraz várárkon, 

el a déli torony mellett egy gyaloghídhoz, amely a 

kiskapuhoz vezetett. Leszállt a nyeregből, majd hosszú 

kantáron egy mogyoróbokorhoz kötötte kancáját, hogy 

legelni tudjon. Lecsatolta a nyereghez erősített 

csomagját, majd a karjába fogta, és átment a 

gyaloghídon. Az alacsony tölgyfa ajtó keresztdeszkái 

közé szintén vörös keresztet festettek, alá pedig kusza 

betűkkel a feliratot „Isten legyen irgalmas hozzánk.” 

A nyitott ajtón át belépett a várudvarra. A kút 

mellett a kövön újabb máglya égett. Koromtól szennyes 

kék és szürke egyenruhában egy öregember marokszám 

szórta a sárga ként a hamvadó tűzre. Felemelte borzas 

fejét, és szomorúan nézett Katherine-re. Két másik alak is 

ekkor ért az udvarra. Fekete ruhát, csuklyát és álarcot 

viseltek, kezükben ásót tartottak. A nyugati udvar egy

észén, a barakkok közelében felszedték a köveket, és 

Katherine látta, hogy hosszú árkot ástak a földbe. Az árok 

mellett véres vászonnal letakart, magas, egyenetlen 

halom állt, ennek a halomnak a bűze keveredett a tűz 

felől érkező füstével. 

Katherine próbálta elfordítani fejét a halomtól, de 

képtelen volt rá. Az egyik férfi kis csengőt tartott a 

kezében, és miközben csilingelt vele, mormolt valamit 

álarca mögött. Letette a csengőt a földre, és a két 

csuklyás férfi némán kiragadott a halomból egy hosszú, 

fekete hajú, löttyedt valamit, és behajította az árokba, 

ahol egy pillanatig még látszott egy kék foltos csukló és 

kéz, amely inkább hatalmas sas karmának tűnt, majd 

lassan eltűnt a szeme elől. 

Katherine ledobta a csomagot, amelyet cipelt. 

Botladozva az udvar túlsó végén lévő magánlakosztályok 

felé futott. Elérte annak a kőlépcsőnek az alját, amely a 

hercegnő hálótermébe vezetett. Itt állt három éve 

karácsonykor a két kislánnyal, amikor a színészek 

előadásán nevettek. Visszanézett a füstös, néma udvarra, 

és látta, hogy a csuklyás alakok megint a lepel alatt 

kotorásznak. 

Felfordult a gyomra, keserű váladék tolult a 

szájába. Kiköpte, majd megfordult, és felfelé indult a 

kopott kőlépcsőn. Amint megtette az első fordulót a 

csigalépcsőn, a vár csendjét hirtelen harangszó söpörte el. 

Bár kőfalak vették körül, mégis tudta, hogy ez a kápolna 

nagyharangja, és a lépcső hímzett bársonnyal borított

korlátjába kapaszkodott, amíg a lassú ütéseket számolta. 

Tizenkettő hangzott el a szünet előtt - vagyis ezúttal egy 

gyermek halt meg valahol a várban, és a lélekharang 

zúgása mögül halkan kihallotta a távoli jajveszékelést. 

Hirtelen sokkal közelebbről, felülről egészen más 

hangok ütötték meg a fülét, vad hangzavar, és egy skót 

duda éles hangja. Ámulva hallgatta; a hamis hangokból 

felismerte egy trágár nóta dallamát, Pourquoi me bat 

mon mari, ∗ amelyet Nirac tanított meg neki, és sok 

énekhang adta elő a dudák visítása és a cintányér 

csattogása mellett. 

Ahogy Katherine lassan haladt felfelé, a zaj egyre 

erősebbé vált; a hercegnő hálóterme előtti hatalmas 

előtérből jött, az ajtót pedig kitárták. Tucatnyi 

félmeztelen ember volt a szobában, mindegyikük 

tombolva táncolt. Senki sem vette észre Katherine-t, aki 

kővé dermedten állt az ajtóban. A párás meleg ellenére 

tűz égett a kandallóban, és a színes falikárpitokat 

számtalan gyertya világította meg. Az asztalon, amelyet a 

fal mellé toltak, sült páva és vaddisznócomb 

maradványai hevertek, valamint hatalmas boroshordó 

csappal, de csak félig elzárva, lila patak csurdogált belőle 

a padló gyékényére, amelyet kakukkfűvel, levendulával 

és hervadó rózsákkal szórtak tele. A kandalló melletti 

kakasülőre emberi koponyát kötöztek szemgödreinél 

fogva, és most lassan egyik oldalról a másikra fordult, 

mintha a társaságot nézné, amely körbe-körbe táncolt a 

 

Miért ver engem a férjem

gyékényen. Rázták a karjukat, lábukkal a magasba 

rúgtak. Amikor a dalnok összeütötte a cintányérokat, egy 

nő és egy férfi görcsösen megragadta egymást, 

csókolóztak, testüket előre-hátra mozgatták, miközben a 

többiek ugráltak, forogtak, és szemérmetlen 

megjegyzéseket kiáltoztak. 

Katherine, akit megbénított a látvány, akár egy 

rémálom, felismert néhányat az emberek közül, bár arcuk 

vörös és ernyedt volt a részegségtől. Ott volt Pernelle 

Swyllington úrhölgy, az a testes matróna, aki kifogásolta, 

hogy Katherine ott lehetett a Lancaster-páholyban a 

windsori lovagi torna idején. Ingvállát elől széttépték, így 

hatalmas mellei meztelenül lógtak, a főkötő pedig, amely 

őszülő haját tartotta, kioldódott, és tánc közben a vállát 

csapkodta. Ott volt Audrey, a hercegnő öltöztetőnője, 

borral leöntött, hermelinszegélyes fehér bársonyruhában. 

Szoknyáját felkötötte a derekán, de még így is rálépett és 

megbotlott benne. Széles paraszti arca olyan vad volt a 

hercegnő egyik ékköves hajpántja alatt, mint egy 

bacchánsnőé. Audrey kézen fogta Piers Roost, és amikor 

a cintányér csattant, csurgó nyállal a férfi mellkasára 

vetette magát. A fiatal fegyvernök egy szál ingben volt, 

és éppoly részeg volt, mint a többiek; megnyerő, szeplős 

arca kecskeszerű maszkká torzult, csillogó szemei 

résnyire szűkültek. Egy kukta is velük táncolt, meg egy 

apró termetű, csinos fiatal nő, ruhájáról ítélve nemes, aki 

vihogott, csukladozott, és minden férfinak hagyta, hogy 

tapogassa, amelyik csak akarta: Piersnek, a kuktának, a

dalnoknak - vagy Simon Simeonnak, a bolingbroke-i vár 

tiszttartójának. 

Épp ennek az idős embernek a látványa, piros 

szalaggal felkötött hosszú szakálla, kéjvágyó 

bakugrásaiban vesztett méltósága, zsinegre fűzött 

mályvarózsákkal díszített kopasz feje rázta fel Katherinet 

a kábulatból. 

- Krisztus és az ő Szentséges Szűz Anyja legyen 

hozzátok irgalmas! - kiáltotta. - Megőrültetek, ti 

szerencsétlenek - Sírás fojtogatta a torkát, lerogyott egy 

mocskos padra, és döbbenten nézte őket. 

Először meg se hallották; a dudás azonban 

abbahagyta egy pillanatra, amíg levegőt vett, mire a 

tiszttartó megfordult, hogy felemeljen egy borral teli 

poharat, és ekkor észrevette. Ostobán hunyorgott, kezét 

fátyolos szeme elé emelte. 

- Tiszttartó úr - szólt hozzá Katherine -, hol van 

Lady Blanche - Kétségbeesett hangja nyílvesszőként 

hasított mindnyájukba. Abbahagyták a táncot, hátrébb 

húzódtak, és úgy összebújtak, mint a hirtelen megijesztett 

juhok. Pernelle úrnő meztelen mellei elé kapta a kezeit, 

és rekedten odakiáltott: 

- Ki vagy te, asszony Hagyj minket! Menj innen! 

Piers karja lehullott Audrey derekáról, és nagyot 

kiáltott: 

- De hiszen ez Lady Swynford, hogy az ördög 

rúgja meg! Milyen régen vágytam erre! Gyere, táncolj 

velem, szépségem, hölgyem, szerelmetes kedvesem! -

Orrcimpái kitágultak a hatalmas, vágyakozó sóhajtól, 

félretolta Audreyt, és el akarta kapni Katherine-t, de a 

tiszttartó közbelépett, és remegő karját akadályként 

előrenyújtotta. 

- Hol van a hercegnő - ismételte Katherine, 

ügyet sem vetve Piersre. 

- Odabent - felelte lassan a tiszttartó. A hálóterem 

felé mutatott. - Úgy rendelkezett, hogy hagyjuk magára - 

míg a magunk sorára várunk. 

- Akkor hát már halott - suttogta Katherine. 

A tiszttartó lehajtotta a fejét, és fogai között csak 

annyit mondott: 

- Nem tudjuk. 

Katherine felugrott a padról, és elrohant mellettük 

a hálóterem ajtajáig. Némán néztek utána. Piers 

visszahúzódott a többiekhez. Egy pisszenést sem 

hallattak, amíg bement az ajtón, de amikor bezárult 

mögötte, egy női hang elkiáltotta magát: 

- Bort ide! 

A duda felvisított, és a cintányérok ismét 

összecsattantak. 

A nagy hálóteremben félhomály és csend 

uralkodott. A kék szaténnal lefüggönyözött, hatalmas, 

négyzet alakú ágy két oldalán egy-egy óriási gyertya 

égett. Ott feküdt a hercegnő arannyal átszőtt, fehér 

brokátselyem párnáján. Szemeit csukva tartotta, de teste 

vonaglott, lélegzetvétele leginkább a kutya lihegésére 

hasonlított. Keresztet tartó kezeit összefonta mellkasán,

fehér bőrét vállától a könyökéig pestisfoltok tarkították. 

Vékony fekete vérpatak szivárgott a szája sarkából, és 

lefolyt szétterített aranyhajára. 

Amikor Katherine borzadva lenézett rá, lila ajkai 

visszahúzódtak, és azt mormolták: 

- Vizet! 

Katherine vizet öntött egy kupába, és miután a 

hercegnő megitta, kinyitotta a szemét. Nem ismerte fel a 

föléje hajló arcot, ezért azt suttogta: 

- Hol van Anzelm atya Szólj neki, hogy jöjjön, 

már nincs sok... Ó, hisz Anzelm atya halott, ő halt meg 

először. - Beszéde összefüggéstelen mormolássá 

változott. 

Katherine az ágy melletti zsámolyra térdelt, és 

felnézett a falmélyedésben álló, drágakövekkel kirakott 

Szűz Mária-szoborra. Eszébe sem jutott önmagáért 

aggódni, sőt nem is a hercegnő gyógyulásáért 

imádkozott, mert az olyan csoda volna, amire kizárólag 

Isten képes. Látta, hogy a pestisdaganatok befelé 

fordultak, egy sem akadt, amelyből kifakadt volna a vér. 

Csak azért imádkozott, hogy Ellis időben visszaérjen a 

szerzetessel. Imádkozott, miközben a gyertyák egy 

ujjnyit leégtek, a hercegnő pedig reszketett, nyögött, és 

egyszer fel is kiáltott. Hirtelen kitisztult Katherine tudata, 

eszébe jutott, hogy ki kell mennie a várból, hogy 

bevezesse a szerzetest, hiszen az nem ismeri a járást, sőt 

Ellis sem tud a hátsó kapuról.

Tudta, hogy hiába is kérne segítséget az előtérben 

lévőktől. Leosont a herceg gardróbjába vezető titkos 

lépcsőn, ki az oromzat egyik sarkánál, majd tovább a 

várudvarra. 

Kint már sötét volt, csak a pestismáglya pislákolt. 

A csuklyás fekete alakok eltűntek, puha föld fedte be az 

árkot. Katherine átsietett az udvaron, majd ki a hátsó 

kapun. A köd szitálássá változott, először mégsem látott 

senkit a vár falain kívül. Aztán a templom felől 

meghallotta egy ló nyihogását, odafutott, és Ellis után 

kiáltozott. 

Kísérője egy magas cisztercita szerzetes 

társaságában a templom előcsarnokába húzódott az eső 

elől, mert nem sikerült bejáratot találniuk a várba. 

Katherine nem fecsérelte Ellisre az idejét, csak hálát 

mormolt a szerzetesnek, és megcsókolta köpenye ujját. 

Együtt siettek vissza a várba, majd a titkos lépcsőn 

keresztül fel a hercegnő szobájába. 

A hercegnő még élt. Megmozdult, amikor 

Katherine és a fehér köpenyes szerzetes az ágyához 

lépett. Amikor meglátta a csuklyás fejet meg a keresztet, 

amelyet a szerzetes nyújtott felé, miközben azt mondta: 

Pax vobiscum ∗ leányom, nagyot sóhajtott, és reszkető 

kezét feléje nyújtotta. A szerzetes kinyitotta bőrtáskáját, 

letette az oltáriszentség darabjait az asztalra, és intett 

Katherine-nek, hogy távozzon. 

 

Béke veled.

A fiatalasszony levánszorgott a lépcsőn, majd 

befordult abba a szobába, amelyet a herceg gardróbjának 

neveztek, mert mindig itt öltözött, és itt tartotta a ruháit, 

amikor a várban tartózkodott. Két vaspántos ládától, egy 

láncokkal teliaggatott fogasrúdtól és egy elavult 

páncélöltözettől eltekintve most üresen állt; utóbbit egy 

rúdra akasztották, és ezüstszürke fénnyel világított a 

sötétben. Levendula és szantálfa gyenge illata töltötte be 

a szobát, itt nem érződött a pestis bűze. 

Katherine fejét a tenyerébe temetve ült a ládán, 

amíg a szerzetes érte nem kiáltott. 

A hercegnő másnap hajnalban, a príma ∗ idején 

halt meg, amikor az ólomszürke égbolton éppen 

felbukkant a rézvörös nap a keleti fennsík fölött. 

Katherine és a cisztercita szerzetes az ágy mellett térdelt, 

mindketten imát mormoltak a haldoklóért. Volt ott velük 

még valaki - Simon, a vár öreg tiszttartója, aki magához 

tért részegségéből, és szégyentől lesunyt fejjel 

beoldalgott, hogy csatlakozzon hozzájuk. 

Kevéssel halála előtt Lady Blanche szenvedései 

enyhültek, és úgy tűnt, felismeri őket. Megpróbált 

beszélni a tiszttartóhoz, és bár szavai nem voltak egészen 

érthetőek, tudták, hogy drága uráról, Johnról és a 

gyerekeiről beszél; Simon pedig suttogott valamit 

megnyugtatásul, miközben arcán patakzottak a könnyek. 

Azután Blanche elkalandozó tekintete elhaladt a 

 

Reggel hat óra körüli zsolozsma. (A szerk.)

szerzetes mellett, és meglepett felismeréssel megállt 

Katherine-en. Semmire nem emlékezett az elmúlt 

éjszakából, de érezte Katherine szeretetét, és látta a 

fájdalmat a szemében. Felemelte kezét, és megérintette a 

haját. 

- Krisztus legyen irgalmas hozzád, drága gyermek 

- suttogta, míg tompa kék szemeiből egy pillanatra ismét 

az igazi nemes hölgy kegyes bája sugárzott. - Imádkozz 

értem, Katherine! - tette hozzá olyan halkan, hogy 

Katherine inkább a szívével hallotta, semmint a fülével. 

A hatalmas terem ismét elnémult, csak a szerzetes 

kántált folyamatosan. Lady Blanche sóhajtott, ujjaival 

átfogta a mellén nyugvó keresztet. 

- In manus tuas Domine ∗ - mondta tisztán 

érthetően, nyugodt, beletörődő hangon. Aztán meghalt. 

Úgy tűnt, miután megölte a hercegnőt, a Fekete 

Halál mohósága végre alábbhagyott. Azon a szeptember 

12-én az időjárás csípősre, fagyos hidegre változott, és 

eltűnt a gonosz sárga köd. Volt néhány további haláleset a 

várban, egy kukta, egy tejeslány, két őr és a fősolymász 

felesége; de ők már mind megbetegedtek, mielőtt a 

hercegnő meghalt, újabb esetek pedig ezután nem 

fordultak elő. 

Azok közül, akik őrülten táncoltak a koponya 

körül az előszobában, Audrey, a hercegnő szobalánya 

 

Kezedbe [ajánlom], Uram.

kivételével senki nem halt meg a pestisben. Ő maga 

másnap követte úrnőjét anélkül, hogy magához tért volna 

a részeg bódulatból, amely végül mindnyájukat 

elcsendesítette. 

Piers Rooson is megjelentek a rettegett fekete 

foltok, de Isten megkönyörült rajta, mert a lágyékában 

kialakult pestisdaganat nagyon gyorsan nőtt, és úgy 

fakadt ki, mint egy rothadt szilva; és amint megszabadult 

a méregtől, Piers felgyógyult, bár utána még hónapokon 

keresztül feküdt a gyengeség miatt 

A mély gyász és a fokozatosan múló félelem 

napjaiban Katherine a várban maradt. Az ottaniaknak 

égető szükségük volt a segítségre, az öreg tiszttartó pedig 

szinte magánkívül volt a rá nehezedő feladatok súlya 

miatt. Bolingbroke-ban összesen harmincan haltak meg. 

A legtöbb inas félelmében a fennsíkra vagy a lápba 

menekült. Alig maradt valaki, hogy teljesítse Simon 

parancsait, és senki nem volt, aki megmondta volna neki, 

miként intézkedjék a hercegnő felől, amíg a Windsorba, a 

királyhoz küldött futár vissza nem tért. 

Lady Blanche holttestét sietve összetákolt 

koporsóba zárták, majd a magánkápolnába helyezték. Ott 

a fehér ruhás szerzetes misét celebrált a lelki üdvéért; 

háztartásának sok tagja részt vett a gyászmisén, hogy 

imádkozzon; és miután már biztosnak tűnt, hogy a pestis 

elvonult, Katherine mindennap odavitte a hercegi 

kislányokat gyertyát gyújtani, és anyjuk fekete 

bársonnyal letakart ravatala mellett térdepelni.

A veszedelem során a kislányok mindvégig 

biztonságban voltak az északi toronyban; a Szűzanya 

vigyázott rájuk, mivel saját édesanyjuk már nem volt erre 

képes. 

Henry, a kisfiú vidáman tipegett saját 

lakosztályában, kis ezüstlabdájával és azzal az 

elefántcsontból faragott lovagkészlettel játszott, amelyet 

apja küldött neki. Amikor Katherine először ment be 

hozzá, elhátrált előle, ahogyan a gyermekek szoktak, 

bizalmatlanul dajkája szoknyája mögé bújt, de hamarosan 

hozzászokott, és jókedvűen sikongatott, amikor 

kerekecske-gombocskát játszott vele, ahogyan 

Blanchette-tel is szokta. 

A kislányok a torony magasabban fekvő szobáit 

foglalták el, és Katherine kellően jó egészségben találta 

őket, bár Philippa kilencévesen már elég idős volt ahhoz, 

hogy értse, micsoda szörnyűségek történnek velük; 

egyenes, lenszőke hajfürtjei között patakzottak a könnyek 

keskeny, hosszúkás arcán, és Katherine semmit nem 

tudott mondani, ami könnyítette volna terhét. 

Mindenesetre emlékezett Katherine-re, és némi 

megnyugvást jelentett számára, hogy mellette állhat 

csendesen. 

Az ötéves Elizabeth hangosabb volt, mint valaha. 

Gyötörte a szolgákat, bántotta a nevelőnőket és a nővérét, 

akik mind megadták magukat inkább, nehogy visító 

tombolást váltsanak ki belőle. Mindene barna volt a 

szemeit kivéve, amelyek levélzöld színükkel úgy

villogtak, akár a macska szeme. Amikor hírül adták neki 

anyja halálát, hangosan bömbölt egy ideig, mert látta, 

hogy a körülötte lévők mind sírnak; ugyanakkor a 

kápolnában álló ravatal meglátogatása számára nem 

jelentett különösebben kellemetlen élményt. Kedvelte 

Katherine-t, mert jó illata volt, mesélt neki, és yorkshire-i 

nevelőnőjével ellentétben kellemes, mély hangja volt, de 

különösebben senki nem érdekelte. 

Katherine vágyott a saját gyermekei után, 

különösen amikor a kicsi Henryt nézte, aki korban olyan 

közel állt Blanchette-hez, és akinek gyermeki 

ténykedései a szívét facsarták. Majdnem neheztelt is rá, 

amiért nem Blanchette volt. 

Saját kicsinyei azonban nagyon jól megvoltak 

Kettlethorpe-ban, és nem hiányolták őt. Ellis 

hazalovagolt Bolingbroke rémisztő híreivel, majd néhány 

nappal később Philippa üzenetével tért vissza, aki olyan 

sokszor ismételtette el azt a férfival, hogy Ellis hangján 

keresztül Katherine a nővéréét is hallotta. 

- Még semmiképpen se gyüjjön haza, úrnőm - 

jelentette Ellis egykedvűen. - Minnyájan jól megvannak, 

és úgy is akarnának maranni. Philippa úrnő aszongya, 

meglehet, hogy a pestis ott bújik a ruhája korcában, és 

várja, hogy elkapjon valakit a közelében cserébe, mer' 

úrnőmnek nem tud ártani. Aztat is izente, hogy miséket 

tartanak a kettlethorpe-i templomban a hercegnő lelkéért, 

mindent annak rendje és módja szerént tesznek, nem kell

aggódnia semmijér; de nem szabad hazagyünnie, amíg el 

nem múlik a kórság veszedelme. 

A várudvaron álltak, amelyen csípős szél söpört 

végig, a már leengedett vonóhíd mellett, és Ellis, aki 

parancsokat teljesített, tisztes távolságot tartott tőle. 

- És mit üzent Sir Hugh - kérdezte Katherine 

lassan. 

Ellis kényelmetlenül érezte magát. Hugh nagyon 

keveset mondott azon kívül, hogy kifejezte a hercegnő 

halála miatti megdöbbenését. Mindig is morózus ember 

volt, de az utóbbi időben még Ellis is túlságosan 

borongósnak és magába zárkózottnak találta. 

- Üdvözletét küldi - mondta Ellis -, és azt izeni, 

tegyen, ahogy jónak látja. 

Katherine bólintott. Hugh ilyen volt, ilyenné vált 

az elmúlt év során. Mintha minden téren távol tartotta 

volna magát tőle, többé nem parancsolt neki, sőt ügyetlen 

próbálkozásai sem voltak, hogy némi gyengédséget 

kapjon a feleségétől. Katherine úgy gondolta, amiatt 

lehetett mindez, ami történt vele. Philippa tanácsa 

azonban ésszerű volt, és bár fájt neki, egyben szabaddá is 

tette, hogy más kötelezettségeket teljesíthessen. 

- Akkor te, Ellis - mondta -, most térj vissza 

Kettlethorpe-ba és mondd meg nekik, hogy csatlakozom 

a gyászmenethez, amely Londonba kíséri a mi drága 

Lady Blanche-unkat, mert a király ezt parancsolja. És 

talán ott maradok, hogy megadjam neki a végtisztességet,

amikor eltemetik, miután a herceg visszatér 

Franciaországból. 

Ellis végiggondolta, majd úgy döntött, úrnőjének 

így illendő tennie, és hogy Sir Hugh sem fog haragudni 

érte. 

- Oszt tuggya-é úrnőm, mikor gyün vissza 

Angliába a herceg 


- Azt mondják, lehet, hogy még nem is hallotta a 

borzalmas hírt, mert messze Pikárdiában harcol. Bele 

sem tudok gondolni, hogyan fogadja majd - mondta, és 

eszébe jutott a herceg tekintete, amellyel a lovagi tornán 

nézett fel a feleségére. - Egyetlen hónap leforgása alatt 

elvesztette az anyját és a feleségét is - tette hozzá, félig 

magának. A királyné talán nem hiányzik neki olyan 

nagyon, mivel már évek óta alig látták egymást, de... 

- Ez Isten akarata - mondta Ellis gyorsan, mivel 

már átadta az üzenetet, és alig várta, hogy távozhasson. - 

A természet rendgye, hogy az anya meghól; az asszont 

meg hamar lehet pótolni. 

Ellis váratlan, józan szavai szikraként hatottak, 

mire Katherine hirtelen fellángoló dühvel támadt rá. 

- Te ostoba, szívtelen fajankó! - kiáltotta, és a 

szemei villámokat szórtak. - Hogy merészelsz így 

beszélni Lady Blanche-t sohasem lehet pótolni, és a 

herceg nem is akarná! 

Ellisnek leesett az álla.

- Nem akartam megsérteni, csak úgy gondútam, 

hogy... 

- Az isten szerelmére! Inkább ne gondolkodj, ha 

csak esztelenség a vége! 

Ellis csak állt ott tátott szájjal, és a pirosság eltűnt 

az arccsontjairól. 

- Ne törődj vele, Ellis - folytatta -, túl keményen 

szóltam rád. Hogyan is érthetnéd ezt te, aki alig ismerted 

őt. Akkor ég áldjon, vidd szeretetemet az otthoniaknak, 

hamarosan szerét ejtem, hogy hazaüzenjek. 

Katherine végignézte, amint Ellis nyeregbe szállt, 

áthaladt a vonóhídon, majd balra fordult, a falu és a 

fennsíkon átvezető út felé, Kettlethorpe irányába. 

Lassan végigment a várudvaron, és bement a 

magánkápolnába, hogy az oltármellvéd elé térdepeljen. A 

fekete és ezüst szemfedél alatt alig látszott a koporsó 

körvonala. Hét vékony gyertya égett mellette a hét 

jótétemény emlékére. 

Katherine a korlátra tett két kezébe temette arcát, 

és úgy zokogott, mint még egyszer sem, amióta 

Bolingbroke-ba jött. 

11. 

Lady Blanche of Lancaster ünnepélyes 

gyászmenete november első napjaiban szelte át Angliát.

Az utazás java részében ravatala olyan apátságokban és 

katedrálisokban töltötte az éjszakákat, amelyek úgy 

nyolcvan évvel korábban egy szintén igen mélyen 

meggyászolt és szeretett hölgy földi maradványainak 

nyújtottak menedéket. A hölgy nem volt más, mint 

Kasztíliai Eleonóra, a chére reine ∗ , akinek emlékére I. 

Edward kőkereszteket állíttatott fájdalmas 

gyászmenetének minden állomására. 

Novemberre, mire eljött Lady Blanche utolsó 

útjának ideje, véget ért a pestisjárvány. Egyesek szerint 

átköltözött Skóciába, friss áldozatokat keresni, mások 

úgy vélték, még mindig ott ólálkodik a walesi határon 

túli vad, titokzatos hegyekben, de Angliát már nem 

gyötörte. Az emberek mindenütt az út szélére gyűltek, 

hogy lássák a hercegnő fekete lepellel borított 

halottaskocsiját, amelyet hat ezüstpáncélos fekete ló 

húzott; mindegyik fejére bólogató, fekete strucctollat 

erősítettek. Az emberek térdre hullva zokogtak a 

katasztrófa miatt, amely ilyen rövid időn belül a királyné 

után már második úrnőjüket ragadta el tőlük. A 

lordokkal, ladykkel, szerzetesekkel és apródokkal teli 

gyászruhás menet pompájából azonban sokan vigaszt 

merítettek. A borzalmak és a félelmetes halál idején nem 

tudtak kellő méltósággal gyászolni, a hercegnő iránti 

tiszteletadással viszont csendben saját halottaikat is 

megsirathatták. 

 

Kedves királyné.

A halottaskocsi mögött a király legkisebb fia, 

Thomas of Woodstock lovagolt. A tizennégy éves, sötét 

hajú, vaskos termetű fiatalember dölyfös megjelenése és 

morcos szája jól leplezte elégedettségét, hogy végre 

megkapta első komoly hercegi feladatát. Mivel Lionel 

meghalt, három bátyja pedig Franciaországban harcolt, 

nem volt más megfelelő rangú személy, akit a király 

elküldhetett volna. 

Katherine a menet közepén kapott helyet, a 

hatalmas Lancaster-udvartartás mögött, amelyben ott volt 

a kancellár, a főtanácsos, valamint a herceg 

főkincstárnoka, akik a futár hívó szavára azonnal 

Bolingbroke-ba siettek. 

A hercegnő gyászmenetének napjaiban Katherine 

meglehetősen magába zárkózott. Az utazáson kívül más 

nem nagyon foglalta le gondolatait. Azok közül, akiket 

ismert, senkinek nem tudott a közelébe kerülni, mert 

szigorú etikett szabályozta a menet minden fázisát, 

amelyet a herceg tisztségviselői betartattak. Így aztán a 

hercegi gyermekeket is csak távolról látta, mert azok 

nevelőnőikkel fiatal Thomas bácsikájuk mögött, hintóban 

utaztak, jócskán Katherine előtt. 

Az utolsó estén a menet Walthamben állt meg, 

ahol a hercegnő koporsója a fekete kereszt alatti 

szentélyben pihent meg, Katherine ezúttal nem kívánt 

hódolni a kereszt előtt, így be sem ment a templomba. 

Másnap délután, amikor a menet éppen 

Islingtonon haladt keresztül, és majdnem elérte a

karthauzi kolostort, harsonaszó és gyászfátyollal bevont 

dobok pergése hallatszott előttük az úton. Megállították a 

lovakat, majd hamarosan futótűzként elterjedt a hír, hogy 

maga a király jött ki eléjük. Mindnyájan leszálltak 

lovaikról, és gyalog folytatták az utat a Savoy felé. 

Katherine alig látott valamit abból, ami történt, a 

királyt is csak akkor pillantotta meg, amikor a hercegnőt 

végre bevitték a Savoy kápolnájába, és a gyászmenet 

feloszlott. Egyszerű ezüst gyászkoronát viselt, amely 

alatt sima haja szintén ezüstszínben csillogott, bár gyér, 

tartás nélküli szakállában még mindig akadtak szőke 

csíkok. Lesoványodott arcát mély ráncok szabdalták, 

sápadt kék szeme körül vörös karikák éktelenkedtek; 

ahogy vánszorgó léptekkel bement a kápolnába, senkinek 

nem voltak kétségei afelől, hogy éppen olyan fájdalmat 

érez, mint nem sokkal korábban saját királynéja iránt. 

Mégis, alig hat lépéssel mögötte, minden főurat és úrnőt 

megelőzve ott lépdelt Alice Perrers. Fejét tisztelettudóan 

lehajtotta, de keskeny piros ajkain halvány mosoly bújt 

meg. Gyászviselete merev volt a rávarrt apró szemű 

gyöngyöktől, a gondosan összefogott fekete haját takaró, 

áttetsző fátylat briliánsok ékesítették, a belőle áradó 

pézsmaillat pedig elnyomta a kápolna tömjénszagát. 

Katherine undorral figyelte, és elcsodálkozott, 

láthatóan milyen nyugodtan fogadják az udvari népek a 

nő hivalkodó megjelenését. 

Azon az első estén sok minden megdöbbentette őt 

a Savoy-palotában. A király és kísérete ott maradt

vacsorára, Katherine pedig a nagyterem szélén álló 

asztalától korántsem olyan tágra nyílt, csodáló szemekkel 

nézte a főasztalt, mint három évvel korábban. 

A vacsora a kötelező ünnepélyességgel kezdődött, 

a király gyóntatópapja imát mondott latinul, hozzátett 

néhány megjegyzést a nagyszerű hölggyel kapcsolatban, 

akit gyászoltak, majd figyelmeztetéssel fejezte be, hogy 

mindnyájan törődjenek a lelki üdvükkel, mert a halandó 

élet gyorsan elmúlik. Miután befejezte, a Lancasterek és 

a király kikiáltói hosszú, gyászhimnusz-szerű 

siratódalokat adtak elő, a kobzosok pedig lágy, halk zenét 

játszottak a galérián. Ez a látszólagos csend azonban 

mindössze addig tartott, amíg le nem nyelték az első 

néhány kupa bort. Ekkor Alice Perrers, aki a király 

mellett ült, odahajolt hozzá, a fülébe suttogott valamit, 

mire a király szomorúságtól lebiggyedt szája mosolyra 

húzódott. A nő lehajolt, felemelt egy arany és rubin 

nyakörvet viselő, sárga, pihés szőrű kiskutyát. Az 

asztalon táncoltatta, és kenyérhéjjal koronázta meg, 

amelybe az egyik szolga által térden átnyújtott, a sült 

pulykából kihúzott tollat tűzött. A király azonnal 

nevetésben tört ki, és karját Alice meztelen válla köré 

fonta. 

A figyelmes kobzosok rögtön kellemesebb 

dallamra váltottak, a főasztalnál pedig minden fenntartás 

nélkül sikamlós témákról kezdtek beszélni. Az egyik lord 

pajzán találós kérdést tett fel, amelyre az egész társaság 

igyekezett megtalálni a választ, mindenki próbálta a

másik válaszát egy még közönségesebbel tetézni. 

Katherine nem hallott minden szót, de látta ellazult 

testüket, ahogyan elnyúltak a kipárnázott padokon; azt is 

látta, hogy a király és Alice közös kupából isznak, 

valamint hogy Thomas herceg úgy évődött a fiatal 

Pembroke grófnővel, hogy bort locsolt a keblei közé, és 

koraérett, kihívó pillantások mellett a hölgy kövérkés 

karját csiklandozta. 

Folytatódott a véget nem érő lakoma, amelynek 

során minden fogást valami finomság váltott: egy-egy 

cukrászremekmű, amelyet ügyesen úgy alkottak meg, 

hogy illeszkedjen az eseményhez. Az első a Fekete Halált 

mintázta, amely kaszájával egy sáfrányhajú lány teste 

fölött állt. A halál alakját édesgyökérrel feketére 

színezett, csavart cukorból formázták meg. Katherine ezt 

csodálatosnak, ugyanakkor rettenetesnek is találta; a 

főasztalnál viszont alig néztek a finomságra, ha nem 

számítjuk, hogy Alice Perrers szórakozottan letört egy 

darabot a Halál édesgyökeres köpönyegéből, és azt 

szopogatta, miközben a királlyal beszélgetett. 

Katherine feje fájni kezdett, gyomra fellázadt a 

fűszeres és gazdag ételek ellen. Végül elmormolt valami 

kifogásfélét, majd kisurrant a hideg és sötét éjszakába. A 

Savoy olyan hatalmas volt, amelyben az épületek, 

udvarok és utcácskák méhsejtszerűen rendeződtek el, 

hogy Katherine nem talált vissza a kis hálóterembe, 

amelyet a kancellár jelölt ki számára.

A nagyteremből kiszűrődő és a konyhából ki-be 

rohangáló szolgák keltette zajtól eltekintve a Savoy már 

alvóvárossá csendesedett, amelyet csak néhány falifáklya 

halvány fénye világított be. Katherine több helyen rossz 

irányba fordult, és sok sötét udvaron kelt át, mire talált 

valakit, akitől útbaigazítást kérhetett. Az egyházi 

lakosztályok közelében egy kis oromfalú házból látott 

kilépni egy szerzetest, akiről szürke ruhája és a kereszt 

mellett a derekáról lógó, hosszú cingulusa alapján meg 

tudta állapítani, hogy ferences. Csuklyás feje fekete zsák 

fölé hajolt. 

Éppen a szíjat csatolta be, így a sötét udvaron 

csak akkor vette észre Katherine-t, amikor az már odaért 

hozzá. 

- Jó estét adjon Isten, kedves testvér - szólította 

meg. - Sajnálom, hogy megzavarom, de elég jól ismeri a 

palotát - Félt, hogy a szerzetes alamizsnát kér majd tőle, 

ahogy minden barát tette, pedig neki már alig három 

négypennyse maradt az erszényében abból a fél aranyból, 

amelyet Hugh adott neki zsebpénz gyanánt két hónappal 

korábban, amikor Bolingbroke-ba indult. A 

palotaudvaron való kószálás azonban még inkább 

kimerítette, és már nagyon vágyott a pihenésre. 

A szerzetes érdeklődve nézett rá, de nem sokat 

látott Katherine csuklyája alatt. Így egyszerűen annyit 

felelt: 

- Igen, asszonyom, jól ismerem a Savoyt. - 

William Appleton barát kiváló gyógyítónak és tudósnak

számított, bár még a harmincat sem töltötte be, aki 

diszkréciója, valamint gyógyítóképességei miatt előkelő 

helyet foglalt el a herceg kegyeltjeinek rangsorában. 

- Eltévedtem, uram - mondta Katherine 

bocsánatkérő mosollyal. - A Beaufort-toronyban 

szállásoltak el, de nem találom. 

- Ó - felelt a szerzetes -, talán ma érkezett 

Bolingbroke-ból a gyászmenettel 

Katherine bólintott. Hirtelen könnyek lepték el a 

szemét, és úgy érezte, ideutazása buta és egyszersmind 

haszontalan volt. Itt nem voltak barátai, sem rendes 

helye, ráadásul a Bolingbroke-ban töltött napok 

borzalmát sem tudta elfelejteni, hogy a többiekkel 

mulasson. Lady Blanche-nak többé nem volt szüksége az 

ő naiv imáira, mert már ősei otthonában, saját 

kápolnájában pihent, miközben hat szerzetes imádkozott 

a lelki üdvéért. 

- Kimerültnek látszik, úrnőm - szólt a barát 

kedvesebb hangon. - Elvezetem önt a Beauforttoronyhoz. 

Átvezette őt egy boltív alatt, lementek néhány 

lépcsőfokot a herceg borospincéi mentén húzódó 

boltozatos alagútba, majd ismét felmentek a folyó felé a 

Vörös Rózsa nevű udvarra, amely azért kapta nevét, mert 

nyáron provence-i rózsák töltötték meg. 

- Az ott az ön lakótornya - mondta a szerzetes, és 

egy hatalmas, kerek toronyra mutatott, amelyen Blanche 

nagyanyjának tiszteletére Beaufort és Artois hat láb

magas arany és vörös címerpajzsait helyezték el. - Ez a 

palota legrégebbi része, amelyet a herceg még nem 

újíttatott és díszíttetett fel, ahogyan a belső udvar többi 

épületét. Észrevette a faragásokat és a csipkézett 

ablakokat, amelyek mind üvegezettek - Azért beszélt 

ilyen szokatlanul hosszan, mert gyakorlott szeme 

felfigyelt Katherine lehorgasztott fejére, észrevette, 

mennyire elcsuklott a hangja, és egy percre szemügyre 

akarta venni a fáklyafényben. Bár úgy tűnt, a pestisnek 

vége, mindenki tudta, milyen erőszakos támadást intézett 

Bolingbroke ellen, és orvosként az ő dolga volt, hogy 

mindenre ügyeljen. 

- Igen, barát uram - felelte, arcát felfelé fordította 

a fénybe, ahogy a barát remélte -, itt minden csodálatosan 

szép. 

Ő is csodálatosan szép, gondolta meglepetten a 

férfi, miközben Katherine tiszta, ovális arcát, nagy, 

szürke szemeit, homlokának és orrának élesen metszett 

vonalát nézte. A fekete kámzsa alatt haja sötét rézszínben 

ragyogott. A pogány Psyche kedves arcát viselte, amelyet 

római zarándokútja során látott, és bár önmegtartóztató 

életet élt, nem úgy, mint más buja, elfajzott szerzetesek, 

akik az utóbbi időben meggyalázták a mezítlábas 

rendeket, de azért még férfi volt, aki nem fojtotta el 

magában teljesen a szépség iránti érzékenységet. 

- Nem lázas, húgom - kérdezte a barát, akinek 

hirtelen eszébe jutott, miért is akarta megnézni az arcát,

majd hűvös, csontos ujjaival megérintette Katherine 

homlokát. 

- Nem, testvér, elég jól vagyok. Testileg. Csak a 

szívem nagyon nehéz. Hallott valamit arról, mikor tér 

haza a herceg 

- Ó, nagyon hamar! Már partra szállt 

Plymouthnál. Sötét és keserű élmény lesz szegény 

hölgyét így viszontlátni, az Isten oldozza fel a lelkét! 

- Azt hiszem, arra nem lesz szükség - mondta 

Katherine nagyon halkan -, hiszen bűnök nélkül élt. 

Nagyon köszönöm az útmutatását, szerzetes uram! - 

Halványan a férfira mosolygott, majd a Beaufort-torony 

ajtaja felé fordult, ahol kopogására egy álmos kapus 

válaszolt. 

William barát áldást mormolt, majd gondolataiba 

mélyedve visszasétált az udvaron. Kérges meztelen 

lábain nesztelenül lépdelt a hideg macskaköveken. 

Bármilyen fáradt volt is, Katherine nem aludt 

aznap éjjel. Valami derbyshire-i lovag kövér húgával 

osztozott egy ágyon, és Katherine hanyatt fekve hallgatta 

a hölgy horkolását, az ablakuk alatt folyó Temze 

csobogását, és a Londontól egymérföldnyire álló 

templomok periodikusan ismétlődő harangozását. Itt a 

Savoyban gyönyörűen festett flamand órát rögzítettek a 

külső udvar egyik tornyára. Az egész órákat kis, 

gongjukat kalapáccsal megütő törpék jelezték, és ő 

minden eltelt óra végén hallotta a gong hangját.

Négy órakor felkelt, és csendben felöltözött. A 

folyosón egy halom szalmán aludt a szolgálólány, de ő 

vigyázott, hogy ne ébressze fel. Katherine úgy érezte, ha 

egyedül lehetne a kápolnában Lady Blanche-sal, talán 

könnyíthetne nehéz szívén, és megértené, miért érez most 

sokkal nagyobb fájdalmat, mint amikor a pestis rettenetes 

napjait élte. 

A hálóterem parazsánál meggyújtott egy gyertyát, 

lement a kőlépcsőn, majd kilépett a Vörös Rózsa udvarra. 

A fáklyákat már eloltották. Még nem pirkadt, és a 

barátságtalan novemberi égbolton fagyos csillagok 

pislákoltak. Lassan ment, gyertyájával igyekezett 

tájékozódni. A központi udvar bejáratánál átjárót talált, 

ahol megugatta egy kutya, de egy álmos hang rögtön le is 

csendesítette. A kancellária épületei és a tornyos hercegi 

lakosztályok között újabb boltív alatt haladt át, amelyen 

kijutott a külső udvarba. A barakkokon és az istállókon 

túl a kápolna fényei átvilágítottak a színezett 

üvegablakokon, kék, zöld és rubinvörös foltokat festve a 

kinti kövekre. 

Benyitott a kápolnaajtón, és belépett. A főhajó 

üresen állt. A szolgálatban lévő szerzetesek messze a 

szentély mélyén, az aranyozott szentélyrekesztő mögött 

mormolták imáikat. Katherine lassan a szentély 

lépcsőjéhez ment, letérdelt, és az ezüst Mária-képet nézte 

az egyik jobb oldali falfülkében. 

Amint visszanézett a koporsóra, felfigyelt a 

ravatal árnyékából, a szentély padlójáról érkező hangra.

Jobban megnézte, mi van ott, és elakadt a lélegzete. 

Feketébe öltözött férfi feküdt arccal a padlón, 

karjait a koporsó felé nyújtva. Látta vállai hullámzó 

rángatózását, és újra meghallotta a hangot. A férfi 

kinyújtott karjai között haja aranyszínben csillogott a 

sötét kövön. 

Katherine megmarkolta a keresztfal oszlopát, 

megpróbált felállni, hogy elmeneküljön, és ne legyen 

tanúja annak, amit nem lett volna szabad látnia, de izmai 

remegni kezdtek, és megbotlott a ruhája szegélyében. A 

férfi azonnal felemelte fejét, bedagadt, vérbe borult 

szemei csak úgy villogtak a dühtől. 

- Ki vagy te, aki ilyenkor bemerészkedik ide 

Hogy merészelsz bámulni engem, te tisztességtelen 

szajha... - Elhallgatott, felállt, és a szentélyrekesztőhöz 

lépett. - Katherine - kérdezte ámulva. 

Katherine, aki még mindig térdelt, némán 

rámeredt. Lassú könnycseppek gyűltek a szemében, majd 

legördültek az arcán. 

A szerzetesek hangja hangosabban kántálta a 

Misererét, ∗ majd elhalt. 

- Katherine - szólalt meg ismét a herceg. - Mit 

keresel te itt 

- Bocsásson meg, uram - suttogta. - Én is 

szerettem őt... 

A férfi szája megvonaglott, öklével a mellkasát 

verte. 

 

Uram, irgalmazz. (A szerk.)

- Istenem, Istenem, miért kellett így itt hagynia 

engem Hetek óta, amióta meghallottam, nem hittem el, 

nem tudtam elhinni... - Elfordult, és a koporsóra nézett. - 

Menj el, Katherine! - mondta fájdalmasan. 

Katherine végigsietett a főhajón, és kimenekült a 

kápolnából. Nem ment vissza a hálóterembe, hanem 

végigjárta az udvarokat, míg végül a folyó melletti nagy, 

teraszos kertbe ért. A sötétben végigtapogatózott a 

szögletesre nyírt sövény mentén, le a márványlépcsőn, 

míg le nem ért a kert lábánál fekvő mólóhoz. A folyó 

felől érkező fuvallat miatt igen hűvös volt, és kissé 

reszketett köpenye alatt. Lekuporodott a móló szélén álló 

egyik oszlopra, és figyelte a lassan hömpölygő, tintakék 

vizet, amely örökre a tengerbe vegyül, és többé már nem 

Lady Blanche-ra gondolt, nem is a pestis borzalmaira: 

azért a férfiért imádkozott, aki a szentély kövén feküdt a 

ravatal mellett. 

Négy nappal később végre eltemették a hercegnőt. 

Márvány síremlékét a Szent Pál-székesegyház főoltára 

melletti egyik fogadalmi kápolnába helyezték, és két 

papot fogadtak fel, hogy állandóan misézzenek a lelkéért. 

A Savoyból induló, a Stranden és Lundgate-en a 

székesegyházig vonuló gyászmenet a legpompásabb volt, 

amelyet Anglia valaha addig látott, még a Westminster 

Abbeybe nem sokkal korábban eltemetett Philippa

királynéét is túlszárnyalta, mégsem hozott vigaszt a 

hercegnek. 

Amint visszatért a székesegyházból, senkihez sem 

szólt, egyenesen magánlakosztályába ment, bezárkózott 

az Avalonnak nevezett kis szobába, amely az Artúr király 

megigéző temetését ábrázoló angol faliszőnyegről kapta 

a nevét. 

John nem volt hajlandó bemenni a nagy 

hálóterembe, amelyen Blanche-sal osztozott, és nem 

aludt abban az ágyban, amelyben valaha asszonya 

karjaiban feküdt; sőt napokon keresztül el sem hagyta az 

Avalon-szobát. Ez idő alatt mindössze egyetlen embert 

engedett be magához, Raulin d'Ypres-t, fiatal flamand 

testőrét, aki ennivalót vitt neki, bár a herceg alig nyúlt 

hozzá. Senki más nem látta. 

Minden reggel izgatott férfiak csoportja 

gyülekezett a magánlakosztály melletti magas, boltozatos 

fogadóteremben, a testőr válaszát várta, vajon a herceg 

hajlandó lesz-e fogadni őket. Raulin pedig minden reggel 

borongós arccal tért vissza, és nemleges választ adott. A 

hercegnő temetése utáni csütörtökön, amikor kiment a 

várakozó férfiakhoz, így szólt: 

- A herceg őfőméltósága ma sem találkozik 

önökkel, uraim. Ugyanúgy ül, és bámulja a tüzet, kivéve, 

amikor pergamenre ír valamit. Ma reggel azonban azt 

kérte, küldessek el Henry Yevele kőművesmesterért. 

- Az istenfáját! - fakadt ki egy nyersen őszinte, 

testes, középkorú yorkshire-i báró, Michael de la Pole. -

Nyilván a hercegnő alabástrom képmásáról akar beszélni 

Yevele-lel. Ha erre képes, ránk is szánhat egy percet! 

Talán megfeledkezett a háborúról Megfeledkezett a 

veszélyről, amellyel testvérei néznek szembe 

Franciaországban 

A herceg két legmagasabb rangú belügyi 

tisztségviselője, a kancellár és a kincstárnok kimerült, 

rezignált pillantást váltott. A herceg nyilván ezen a napon 

sem fog üzleti ügyekkel foglalkozni, és a kancellária 

ügyeinek is várniuk kell. Vállat vontak, és távoztak. 

De la Pole a herceg rendíthetetlen híve volt, 

akinek sok hadifogást megtanított, de nem értette ezt a 

határtalan gyászt. Odalépett az ablakhoz, hogy Lord 

Neville of Rabyhoz csatlakozzon, aki ingerülten kopogott 

a lábával, és dobolt a párkányon piszkos, gyűrűkkel ékes 

ujjaival, miközben a szél korbácsolta és eső áztatta 

Temzét bámulta. 

- Még nem is jelentett a királynak a pikárdiai 

hadjáratról! - mondta de la Pole, és az Avalon-szoba felé 

pillantott. 

- Nincs is mit jelenteni, úgy hallom - morgott 

Neville -, mert nem is csatáztatok. Krisztus holttestére, 

miért nem kényszerítettétek harcra a francia fattyúkat - 

Bozontos, őszülő szemöldöke alól nézett de la Pole-ra. A 

nagyszerű Lord of Raby nyers északi ember volt, aki 

nyíltan kimondta, amit gondolt. 

De la Pole vörös arca elsötétült, de higgadtan 

válaszolt.

- Hogyan tehettük volna, ha elbújtak előlünk 

Megtettük, amit lehetett, Calais-től Boulogne-ig 

felégettük a vidéket; de üldözött minket a balszerencse, 

no meg a pestis. - Felsóhajtott, és a sok halálesetre 

gondolt, amelyet a pestis okozott a táborban. 

- De mi legyen a következő lépés A walesi 

herceget bekerítették Aquitániában, Edmund csip-csup 

ügyekre pazarolja erőit Dordogne-ban, az a forrófejű, 

ostoba fiatal Pembroke senkire sem hallgat, és jobb 

katonának tartja magát Chandosnál. Új támadást kell 

kitervelnünk, az én herceg uram mégis ott ül bent, és 

magában búslakodik. 

Lord Neville hangosan kifújta orrát, majd kezét 

beletörölte hermelinszegélyű ujjasába. 

- Ó - mondta dühösen - de én nem a szárazföldi 

dolgokról akarok beszélni vele, hanem a hajóink 

elhelyezéséről. - Neville-t éppen akkoriban nevezték ki a 

flotta admirálisává, és az arrogáns, ötvenéves embert 

irritálta, hogy egy huszonkilenc éves férfi döntésére kell 

várnia, ha az illető a hűbérura volt is. 

Sürgölődés támadt a teremben, egy testőr kitárta a 

nagy tölgyfa és kovácsoltvas ajtót. Két szerzetes lépett 

be. 

- Na, már Isten szolgái is képviseltetik magukat - 

mondta de la Pole szárazon. - Meglátjuk, ők mire jutnak. 

A két szerzetes úgy elütött egymástól, mint a 

szürke gém a hízott tyúktól. William Appleton barát, a 

karcsú ferences orvos egész fejjel magasodott Walter

Dysse karmelita szerzetes fölé, akinek hófehér köpenyét 

a legpuhább norfolki gyapjúból szőtték és harangszerűen 

kiszélesedett, hogy látni engedje az alatta lévő elegáns 

tunikát, valamint a nagy, kerek pocakján himbálózó arany 

és kristály rózsafüzért. És míg a ferences barát 

mezítlábasan állt ott, a karmelita puha kecskebőr cipőt és 

báránygyapjú nadrágot viselt. 

- Nem, testvéreim - szólította meg őket a fiatal 

testőr elpirulva, mert még mindig nem szokott hozzá 

saját fontosságához, amelyet a herceg viselkedése 

ruházott rá -, őkegyelmessége önöket sem fogadja. Azt 

mondja, a teste és a lelke csak gondoskodjon önmagáról, 

mert őt egyik sem érdekli. 

- Boldogtalan Krisztus! - kiáltott fel Walter testvér 

kissé pöszén, és összecsapta két kövér tenyerét. - Édes 

Jézus, ez a búskomorság üzenete! 

- Nem tud segíteni magán - szólalt meg 

elgondolkodva az orvos. - A horoszkópja szerint nagyon 

kínozza őt a Szaturnusz. Ugyanakkor a fekete 

epebántalom miatt eret kellene vágni rajta, de más 

orvosságokat is hoztam, amelyek segíthetnének, ha ki 

tudnám próbálni rajta. 

- És még meddig irányítja őkegyelmességét a 

Szaturnusz - kérdezte de la Pole báró, és odalépett a 

ferences baráthoz. - Istenemre, remélem, már nem 

sokáig!

- Az állása nem állapítható meg pontosan, mégis 

úgy tűnik, hogy felemelkedik a Vénusz, és lecsillapítja az 

ártó Szaturnuszt - válaszolta William testvér óvatosan. 

- A Vénusz, hát persze! - kiáltotta a báró. - Ne 

locsogjon itt nekem a Vénuszról, szerzetes uram, nekünk 

a Marsra van szükségünk! A Marsra! Nézze, itt jön még 

két fekete varjú! - tette hozzá, amint ismét kitárult a nagy 

ajtó. A királynét és a hercegnőt karácsonyig fogja 

gyászolni az udvar, a paloták feketék voltak, ami 

nyomasztotta de la Pole-t, aki a vöröset szerette. A két 

újonnan érkező azonban nem a Lancasterekhez tartozott, 

és de la Pole közelebb húzódott Lord Neville-hez, aki 

még mindig az ablak mellett ácsorgott. Mindketten 

mozdulatlanná váltak, és óvatosan figyelték az érkezőket. 

A két ifjú nemesről, March grófjáról és Richard Fitz 

Alanről, Arundel örököséről tudni lehetett, hogy nem 

nagyon kedvelik a herceget. 

Edmund Mortimer, March grófja annak a Roger 

Mortimernek volt a dédunokája, aki Izabella királyné 

szeretője volt, de egyáltalán nem hasonlított kellemes 

megjelenésű őséhez. Ez a Mortimer cingár, tejfelesszájú, 

tizennyolc éves legényke volt, szőrtelen arcát pattanások 

borították. Egy idegen istállófiúnak gondolhatta volna 

jelentéktelen külseje miatt, amelyből csak világos szemei 

tűntek ki hideg, merev tekintete miatt; a fogadóteremben 

azonban senki nem tartotta jelentéktelennek. Ő volt a 

rangidős gróf, hatalmas birtokokkal rendelkezett a walesi 

határvidéken és Írországban, ráadásul nem sokkal

korábban vette feleségül a fiatal Philippát, Lionel of 

Clarence herceg egyetlen gyermekét, így egyszersmind a 

király unokája lett. 

- Azért jöttem - jelentette be magas, fülsértő 

hangján -, hogy Lancasterrel találkozzam. Üzenetet 

hoztam a számára. - A szerzetesekre pillantott, majd a két 

báróra. Kísérője, Fitz Alan jóváhagyólag bólintott, és 

tömpe ujjait a tűz felé nyújtotta. 

- Semmi kétségem efelől - felelte de la Pole -, de 

nem szabad zavarni őt. 

- Isten látja lelkemet, tényleg nem! - dörmögte 

Lord Neville. Bármennyire zsörtölődtek is magukban, a 

kívülállókkal szemben egységesen léptek fel. 

- Én - mondta Lord March rendíthetetlenül - a 

királytól jövök. Tanácskozásra hívja a herceget 

Westminsterbe. Most azonnal velem kell jönnie. 

Szíveskedjék bejelenteni engem! - March pattanásos arca 

önelégültséget sugárzott, mire a két báró elnémult. Senki 

nem állhat ellen a király hívásának, még kedvenc fia sem, 

de la Pole azonban úgy vélte, jobb lett volna 

elfogadhatóbb futárt küldeni. Kétségtelenül Alice Perrers 

keze volt a dologban. Hol hideget, hol meleget küldött az 

udvari emberekre attól függően, hogy szövevényes agya 

mit tartott előnyösnek a maga számára, a király pedig 

úgy tett, ahogy Alice kérte. 

Raulin új megbízásával az Avalon-szobába indult, 

a társaság pedig letelepedett, hogy megvárja 

visszatérését. A kis gróf aranyozott karosszékbe

telepedett a tűz elé, és reszketett, mert csont és bőr teste 

mindig fázott. Irigyen bámulta a két hatalmas velencei 

gyertyatartót, amelyek a kandalló mellett álltak. 

Elégedetlenné tette azzal a kettővel, amelyet ő maga 

rendelt nemrégiben, ahogyan a Savoy is elégedetlenné 

tette saját városi házával, akárcsak a tudat, hogy tíz várral 

rendelkezik, míg John of Gauntnak harminc van. 

Gondolatai örököse felé terelődtek, akivel a grófnő 

várandós volt. Ebben az egyben legalább jobb volt a 

hercegnél. A baba, bármilyen legyen is, közelebb áll majd 

az angol trónhoz, mint Lancaster vagy bármelyik utódja. 

- Az a modortalan testőr elég soká jön vissza - 

mondta Fitz Alan, aki egy maroknyi mazsolát rágcsált, és 

a kandallóvasra köpködte a magokat. - Az a flamand! 

Miért kell Lancasternek mindig pártfogolnia a 

külföldieket 

March odanyúlt egy mazsoláért, de aztán 

meggondolta magát. Két foga is szuvasodott, és az 

édesség fájdalmat okozott. 

- Szent Edmundra - kezdett nyűgösködni -, a 

herceg megfeledkezik a rangomról, ez vérlázító! - 

Elhallgatott, mert Raulin visszatért, odajött hozzá, és 

meghajolt. 

A nemes a gróf feje mögé, a faliszőnyegre 

szegezte a tekintetét, és hanghordozása megváltoztatása 

nélkül annyit mondott:

- Uram, őkegyelmessége szeretetét és tiszteletét 

küldi a királynak, és imádkozik, hogy őfelsége vele 

érezzen. Most nem tud jönni, de majd máskor fog. 

De la Pole, aki az ablaknál figyelt, nem tudta 

visszafojtani a kuncogást a kis gróf arckifejezése láttán. 

March felállt a székből, és kihúzta magát, amilyen 

magasra csak tudta. 

- Azt akarod mondani, hogy eddig tartott 

megalkotni egy ilyen arcátlan üzenetet! - kiáltott rá a 

testőrre, aki összezárta száját, és mereven bámulta a falat. 

Egyáltalán semeddig sem tartott a hercegnek, hogy ezt 

megüzenje, az idő a másik ügyre kellett, amely titkos 

megrökönyödést keltett Raulinban. 

- Nos, uram - kiáltotta de la Pole vidáman -, 

megkapta a választ! - Saját, Lancasterrel szembeni 

elégedetlensége büszkeséggé olvadt. A herceg semmitől 

sem félt, még apja híres Plantagenet-temperamentumától 

sem, és de la Pole hálát adott, hogy hűbéri esküje a 

herceghez kötötte, nem pedig ehhez a pattanásos 

kölyökhöz, vagy bárki máshoz a hűbérurak közül. 

A gróf és Fitz Alan olyan büszkén távoztak, ahogy 

csak tudtak, mire Lord Neville megszólalt: 

- Különös, hogy a király olyan nagyra tartja a 

Mortimer porontyot, aki apja meggyilkolását okozta. 

- Ó - felelte de la Pole, és lehalkította a hangját. - 

A mi királyunk körül sajnos sok minden különös 

mostanában. A nagyszerű lovag, aki megszerezte nekünk 

Crécyt és Poitiers-t, erőtlen kéjenccé silányult, és most a

fiainak kell megvédeniük Angliát. - Meghajolt Neville 

előtt. - Nem látom értelmét tovább maradni, úgyhogy jó 

napot kívánok! 

Egymás után elmentek, míg végül a fogadóterem 

teljesen kiürült, csak a testőr maradt. Raulin várt, amíg 

már senki sem volt a lépcsőn, aztán kisietett az udvarra, 

és a herceg parancsának engedelmeskedve a Beauforttorony 

felé tartott. 

A portás megmondta neki, hogy Lady Swynford 

nincs ott. Lovát felnyergelték és idehozták, majd 

nemrégiben távozott. 

- Nem hallott semmit arról, vajon hová mehetett 

- próbálkozott tovább Raulin, aki semmit nem tudott a 

keresett nőről, és akinek értelmes flamand agyát 

megzavarta gazdája titokzatos sürgetése. 

- Éppenséggel talán hallottam - a portás 

elhallgatott, és elgondolkozva megdörzsölte az orrát -, ha 

nekem is előnyöm származik belőle. 

Raulin kinyitotta az erszényét, és átnyújtott egy 

negyed aranyat. A portás ráharapott, majd azt mondta: 

- Lady Swynford megkérdezte, merre vezet az út 

Billingsgate-be, valami halkereskedőt keresett, igen, 

halkereskedőt. Halkereskedőt francia névvel. Poissoner 

vagy Pechoner. Oda akart menni. 

Raulin látva, hogy a portás nem tud több 

információval szolgálni, nem sokat ígérő keresésre indult 

a városba. De a herceg megtiltotta neki, hogy Lady 

Swynford nélkül visszatérjen. Belovagolt a városba,

végig a Temze utcán a híd felé, majd kitartó keresésbe 

kezdett. 

Katherine az utolsó napokat egyre növekvő 

szomorúságban töltötte. A fájdalom és a borzadás, amit 

korábban érzett, végül kimerítették egymást, ő pedig ott 

állt a Szent Pál-székesegyházban a gyászoló tömegben, 

és nem érzett mást, csak szomorúságot. Azóta a 

hazajutását tervezte, de anyagi gondok nehezítették a 

megvalósítását. Nem volt elég pénze az útra, és kíséret 

nélkül sem mert útnak indulni. A legbölcsebb az volna, 

ha üzenne Hugh-nak, hogy küldje el érte Ellist. Az 

viszont időbe telne. A hatalmas Savoy-palotában 

elveszettnek és elfeledettnek érezte magát, mint a 

vadonban. A hercegi gyermekeket udvartartásukkal 

együtt a hertfordi várba vitték, ahol vidéki levegőt 

szívhattak, és a bolingbroke-i emberek is szétszóródtak a 

temetés után. 

Hirtelen támadt az ötlet, hogy Billingsgate-be 

menjen, és megkeresse Hawise-t, de amint eszébe jutott, 

nem is vesztegette tovább az idejét, azonnal nekivágott a 

csípős, szeles, szemerkélő esőben. 

Három és fél év alatt Pessonerék alig változtak, 

leszámítva, hogy még jobban kikerekedtek, és még 

zajosabbak lettek. Gyógyfüvekkel meghintett tűz 

pattogott a kandallóban, amely előtt néhány gyermek

almát gurítgatott. Guy mester nem volt otthon, mert a 

szomszédos raktárban számolta a tőkehalat. 

Az alacsony tetős szobában füst- és halszag 

terjengett. Hawise a tejeskamra ajtajában állt, élénken 

verte a köpülőfát a hatalmas vajköpülő tálban, amikor az 

egyik fiatal Pessoner beengedte Katherine-t. 

Hawise egy pillanatra eltátotta a száját, meztelen, 

szeplős karjai elengedték a köpülőedényt, majd széles, 

hiányos fogazatú vigyor töltötte be kövér arcát. 

- Isten szakállára! - kiáltotta. - Ez Kath... Lady 

Swynford! - Átsietett a szobán, és Katherine-t átölelve 

szívből szájon csókolta. - Ülj le, kedvesem, annyira 

örülök, hogy látlak! Mindnyájan örülünk, ugye, anya 

Amikor ma reggel leejtettem a zabkásás kanalat, tudtam, 

hogy szerencse ér minket, de rólad nem is álmodtam, 

kedvesem! - Maga mellé húzta Katherine-t egy padra, és 

olyan gyengédséggel dőlt neki, hogy az némi öröm 

nyomát érezte a szemhéja mögött. 

Emma asszony mindjárt odasietett egy mézes 

süteménnyel és cukrozott gyömbérrel teli óntányérral. 

- Isten hozta, isten hozta, egyen ebből, Lady, amíg 

én melegítek egy kis sört. Rákot is fogunk enni - tette 

hozzá Emma asszony kényelmesen -, megfőzzük sörben 

a kis rózsaszín pofájukat. 

Katherine nevetett, élvezte a kedves, barátságos 

légkört, és a jó háziasszony meggyőződését, miszerint az 

evés a legfontosabb dolog az életben. Lányos 

kíváncsisággal fordult Hawise felé, és felkiáltott:

- Mesélj el mindent! Mi történt veletek ilyen 

hosszú idő alatt 

- Jó, de előbb te mesélj! - kérte az idősebb lány, és 

kijózanodva nézett Katherine fekete ruhájára. - A 

hercegnő miatt viseled, semmi másért, ugye 

- Őérte. Mindnyájan jól vagyunk Kettlethorpeban. 

Két gyermekem van, Hawise! 

- Nekem meg egy - Hawise felnevetett, és 

kiáltozva kiszaladt az udvarra. - Jackie, Jackie, gyere ide, 

kicsikém! Állandóan az öreg kocával játszik. Ő maga is 

egy kismalac. - Bevonszolta csemetéjét a szobába, 

gyengéden pofon ütötte, majd megtörölgette, mielőtt 

büszkén megmutatta volna Katherine-nek. 

Jackie kétéves volt, igazi Pessoner, kövér, vidám, 

homokszínű hajjal. Elragadott egy maroknyi mézes 

süteményt, majd lehuppant a kákára, hogy nyomban be is 

falja. 

- Hát, ő Jack Maudelyn - mondta Hawise, látva, 

hogy Katherine nem akar rákérdezni -, és törvényesen 

született, bár éppen csak. Az apja makacsul sokáig várt, a 

drága öreg kecske. 

- Jack még mindig takácsinas 

- Már nem inas, de még nem is takács. Elment 

katonának, hogy a hadizsákmányból meggazdagodjunk, 

legalábbis azt reméljük. Jack ügyes íjász, beállt Sir Hugh 

Calverly szabadcsapatába. Angliáért harcolnak most, 

hogy már megint háborúzunk, mindenesetre.

- Mindenesetre - mondta Katherine mosolyogva. - 

Vagyis a férjed távol van, te pedig hazajöttél, hogy várd, 

mint oly sokan mások. 

- Veled is így van, drága Lady, a te lovagod is 

külföldön jár 

- Most éppen nem - felelte Katherine, és 

elfordította az arcát. De érezte, hogy kurtasága 

gorombaság Hawise-szel szemben, így hát 

nekirugaszkodott, és mialatt a padon szorosan egymás 

mellett ülve a forró, csípős sört iszogatták, röviden 

elmesélte, mi történt vele azóta, hogy Hawise könnyes 

szemmel búcsút intett neki a Szent Kelemen-templom 

bejáratánál, az esküvője napján. 

Valójában nem sok mesélnivalója akadt, kivéve az 

utóbbi időt, a bolingbroke-i pestist, de azt gyorsan 

átugrotta. Mialatt azonban a kettlethorpe-i évek meztelen 

valóságáról mesélt, észrevette, hogy Hawise tisztán látó 

együttérzéssel figyeli, és amikor Katherine befejezte, 

Hawise megkérdezte: 

- Nincs ott veled egyetlen asszony sem, aki 

megkímélne azoktól a vidéki bugrisoktól - A londoni 

születésű Hawise úgy beszélt, mintha a lincolnshire-i 

népeknek szarvuk és farkuk lett volna. 

- Hát, most egy ideig ott van Philippa is, akit 

ismersz - felelte Katherine nevetve. 

- No igen. - Hawise kétkedő pillantást vetett rá, de 

udvariasságból nem mondott többet. Néha találkozott 

Philippa asszonnyal, amíg Geoffrey úr Londonban lakott

Chauceréknál. Hawise úgy gondolta, Philippa nem az a 

nő, akire rábízná a háztartása vezetését, és azon 

gondolkodott, mit talál majd Katherine, ha hazatér. 

Akárcsak első találkozásukkor, Katherine megint 

gyengéd érzéseket ébresztett Hawise-ben. Mivel ő maga 

nem volt szép, nem érzett irigységet, csak vágyat, hogy 

szolgálja, és felismerte Katherine-ben a keserű magányt, 

amelyet rajta kívül csak Geoffrey ismert fel, és amely 

úgy eltompította ragyogó szépségét, mint a por az 

ezüstserleget. 

Átlátta, hogy Katherine megelégelte a Savoy 

fényűző életét, és mivel egyszerre volt ösztönös és 

gyakorlatias, rájött, hogy némi pénzzavar állhat útjában a 

Kettlethorpe-ba való visszatérésnek. Éppen 

végiggondolta mindezt magában, amikor újabb kopogás 

hallatszott az ajtón. 

- Bizonyára annak a heringszállító hajónak a 

kapitánya jött apához - szólt oda Emma asszonynak, 

majd sietett ajtót nyitni. 

Raulin d'Ypres állt a küszöbön. Torokhangján 

megkérdezte: 

- Ismer itt valaki egy bizonyos Lady Swynfordot 

Hawise, mivel észrevette a Lancaster-címert a 

fiatalember fekete tunikáján, hátralépett, és Katherine-re 

nézett, aki meglepetten állt fel. 

- Én vagyok Lady Swynford. 

A nemes meghajolt.

- Kérem, jöjjön velem a Savoyba! Valaki beszélni 

kíván önnel, úrnőm. 

- Kicsoda - kérdezte meglepetten Katherine. 

A férfi Hawise-re, Emma asszonyra és az izgőmozgó 

gyerekseregre nézett, majd ismét Katherine 

töprengő, fagyos arcára. 

- Beszélhetnék önnel négyszemközt, úrnőm 

Katherine összehúzta szemöldökét, és Hawise-hez 

fordult, aki nyugtalannak tűnt. Hawise emlékeztette 

magát, hogy nem ismeri az udvari népek esze járását, de 

egy vak vakond is láthatta, hogy itt valami nincs rendjén. 

- Hívjam apát, hogy kiadja az útját - súgta 

Katherine fülébe. 

Katherine ismét az egykedvű nemesre nézett. 

Elkapta a pillantását, majd lenézett a mellkasára hímzett 

vörös rózsára. Milyen különös, mit jelenthet ez Lovagi 

rang alatt a legtöbb férfi a palotában ezt a jelképet 

viselte. 

- Hát, jöjjön be ide! - mondta, és belépett az üres 

tejeskamrába, majd amikor a nemes követte, folytatta. - 

Mi a baj 

- Őkegyelmessége azt kívánja, hogy látogassa 

meg, úrnőm - mondta Raulin nagyon halkan. 

Katherine felemelte fejét, pupillái úgy kitágultak, 

hogy végül szürkesége olyan fekete lett, mint a ruhája. 

- A herceg 

Raulin bólintott.

- És miért küldet értem titokban - Kezét erősen a 

mellkasára szorította, hogy megállítsa szíve ugrálását, de 

nagyon csendesen álldogált a tejesasztalnak dőlve. 

- Mert a temetés óta senkit nem akart látni, csak 

engem, és ezután sem akar, kivéve most önt. 

A szín lassan visszatért Katherine arcába, de nagy 

szeme még mindig kétkedőn meredt a nemesre, míg 

végül az ridegen rászólt. 

- De siessen, hölgyem! Már hosszú idő eltelt 

azóta, hogy elküldött önt megkeresni. 

Katherine ekkor megmozdult, visszament a 

szobába, és felnyúlt a rúdra, ahová Hawise a vizes 

köpenyét akasztotta. 

- Nekem... nekem most mennem kell - mondta az 

izgatott Pessoneréknek. - De nagyon hamar viszontlátjuk 

egymást. 

- Ugye nem rossz hír - kiáltotta Hawise, és 

keresztet vetett. - Nagyon furcsán nézel ki, Lady! 

- Nem rossz hír. - Katherine gyorsan vett egy 

mély levegőt, rámosolygott Emma asszonyra, 

megcsókolta Hawise-t, de úgy tűnt, mintha alig-alig látta 

volna őket. Amint az ajtó becsukódott Katherine és a 

nemes mögött, Hawise zavartan odafordult az anyjához. 

- Előtte jól érezte magát itt velünk. Ugyan mit 

tudhatott egy ilyen hurukkoló nyelvű külföldi mondani 

neki, ami ennyire összezavarta Olyan volt, mintha 

ijesztő álmot látna, de még jobban félne attól, hogy 

felébred.

- Ejnye, lányom! - felelte Emma asszony, és 

fahéjat meg szerecsendiót adott a nyúlhoz, amelyet a 

tűzön forralt. - Túl sokat képzelsz a nagy semmiről. 

Inkább folytasd a köpülést! 

Hawise engedelmeskedett, de miközben lassan 

döngölte a köpülőtál tartalmát, vidám arca csüggedtté 

vált, és egy szomorú kis dalt énekelt, amelyet London 

utcáin hallott. 

Fújj, észak szele, fújj, veríték, ne hullj, 

Fújj, észak szele, fújj! 

Eső és szél nyomán zöld kín csorog csupán, 

Fújj, fújj, fújj! ∗ 12. 

Katherine és Raulin némán lovagoltak vissza a 

Savoyba, amíg át nem haladtak a Strand felőli nagy 

kapurostély alatt a külső udvarba, majd végül az 

istállóknál leszálltak a nyeregből. Ekkor Raulin 

megszólalt. 

- Erre, hölgyem - és a folyó felé vezette 

Katherine-t, majdnem egészen a csónakkikötőig. A 

csónakház és a hatalmas, a gyermekek lakosztályait 

magában foglaló épületszárny közötti udvar nyugati 

 

Tótfalusi István fordítása.

sarkában állt egy alacsony faépület, amelyet repülő héját 

ábrázoló hatalmas faragás koronázott meg. Itt kaptak 

helyet a sólyomketrecek, és az egyik solymász mindig őrt 

állt, nehogy idegenek bemenjenek, vagy bármi történjen 

hirtelen, amely feldühíti érzékeny, ugyanakkor rendkívül 

értékes védenceit. 

Katherine bólintott a solymásznak, megkerülte a 

ketrecet, majd hirtelen belépett egy, az épület és egy 

kőciszterna közötti sötét, rejtett átjáróba. Itt egy kis 

faajtót találtak, amelyet a férfi kulccsal nyitott ki. 

- De a magánlakosztályok a belső udvarban 

vannak - próbálkozott ellenkezni idegesen Katherine, 

miközben a férfi felfelé vezette őt a vastag falba vájt, 

keskeny lépcsőn. 

- Ez oda vezet - válaszolt Raulin türelmesen. - 

Őkegyelmessége nem akarja, hogy meglássák önt. Még 

beszélni kezdenének. 

Katherine nyelt egyet, és megindult felfelé a 

lépcsőn. A következő szinten keskeny átjáróhoz értek, 

amely egymáshoz kapcsolódó szobák belső fala mentén 

haladt, majd újabb faajtónál végződött. Ezt az ajtót festett 

ruhaakasztó takarta. Raulin félretolta, és a hercegnő 

gardróbjába értek, egy kis, hosszúkás szobába. 

Újabb festett akasztó mögött az elsötétített 

hálóterembe léptek, ahol a zárt ablaktáblák pereme 

mentén beszűrődő fénycsíkok látni engedték, hogy a 

hatalmas ágyat fekete lepellel takarták le. Átmentek egy 

újabb szobán, ahol a hercegnő udvarhölgyei ültek régen,

majd két újabb helyiségen, míg egy sarkon a folyó 

irányába fordulva négyzet alakú toronyhoz értek. Ott volt 

az Avalon-szoba. 

Raulin bekopogott a faragott tölgyfa ajtón, majd 

megmondta a nevét. Egy hang azt kiáltotta: 

- Szabad! 

Raulin tartotta az ajtót, majd becsukta Katherine 

után, és távozott. 

Katherine csendben belépett, fejét magasra 

emelte, köpenyét összefogta. A herceg aranyszínű 

párnával bélelt ablakban ült, a folyón át a sziklák és 

Lambethmoor satnya erdői felé bámult. Nem azonnal 

mozdult meg, így Katherine megállt a kőpadlót borító 

selyemszőnyegen, és várt. 

A férfi egyszerű fekete gyapjúruhát viselt öv és 

köpeny nélkül, a szűk felső és a hosszúnadrág kirajzolta 

karcsú, izmos testét. A férfi a Blanche-tól kapott zafír 

pecsétgyűrűn kívül nem viselt ékszert. Sűrű, rőt haját a 

füle alatt rövidre vágták, és frissen borotválták. Ez 

meglepte Katherine-t, mert így fiatalabbnak látszott, és 

amikor lassan feléje fordította a fejét, azt is észrevette, 

hogy álla szögletes, és ugyanolyan hasíték van rajta, mint 

az övén. 

- Hívatott, uram - kérdezte, mert a férfi nem 

szólalt meg, csak borongós tekintettel bámult rá. Bőre 

elveszítette napbarnított árnyalatát, amelytől 

Kettlethorpe-ban ragyogott, és ráfeszült éles Plantagenetarccsontjaira, 

keskeny orcáira és hosszú, magas nyergű

orrára. Szélesen ívelt, szenvedélyes szája a sarkainál 

elvékonyodott, mint az apjáé, nehéz szemhéjai pedig, úgy 

tűnt, soha nem fognak újra felnyílni teljesen, hogy 

megmutassák élénk kék szemeit. 

Katherine letérdelt, ahogy illett, és tisztelete jeléül 

megfogta, majd megcsókolta a herceg kezét. Amíg 

térdelt, köpenye meglazult, és csuklyája lecsúszott a 

fejéről. A férfi megérintette hullámos, esőáztatta haját. 

- Ilyen színű a karneol - mondta -, az ékkő, amely 

gyógyítja a haragot. Talán a fájdalmat is gyógyítja. - 

Mintha magához beszélt volna halk, elcsukló hangon. 

Keze visszahullott a combjára, mire Katherine 

csodálkozva felemelte a fejét. Testének minden 

porcikájában érezte a herceg könnyű érintését. 

A férfi pillantása lassan végigsiklott az arcán, 

majd megállt a szoba padlóját burkoló krémszín és barna 

köveken. 

- Azért küldettem érted, Katherine, hogy 

megköszönjem neked. Az öreg bolingbroke-i Simon 

elmondta, mit tettél... érte. Tudnod kell, milyen hálás 

vagyok ezért. 

Katherine arcát elöntötte a forróság. Felugrott 

térdeplő helyzetéből, és összehúzta magán a köpenyét. 

- Uram, mondtam önnek, hogy szerettem őt. Nem 

akarok jutalmat, nem akarok fizetséget! 

- Csitt, hagyd ezt, Katherine! Tudom, hogy nem 

vagy haszonleső. Sokat gondoltam rád az utóbbi 

napokban, az járt a fejemben, hogy vele voltál a végén,

miközben én... a halálának napján... - Elhallgatott, felállt, 

és a kandallóhoz sétált. 

Aznap, amikor meghalt, gondolta, szeptember 

tizenkettedikén, azon a napon a franciák átverték és 

hülyét csináltak belőle, harci alakzatba állíttatták, majd 

az éjszaka sötétjében elosontak, és jót nevettek a 

rászedhető, kétbalkezes angolokon. Az egész hadjárat 

nem volt egyéb, mint haszontalan és költséges csúfság, és 

bár nem az ő hibájából alakult így, el tudta képzelni, mit 

mondtak itthon az ő hadvezetéséről. Blanche tudta volna, 

hogyan simítsa el a megaláztatást. Derűs mosolyával 

jelentéktelenné csökkentett volna egy ilyen kudarcot, és 

hite, hogy Isten jóakarattal viseltetik irántuk, átsugárzott 

volna belé is. Újra ott aludhatott volna csendben fehér 

keblén, és megnyugodott volna. Öt hónap telt el azóta, 

hogy utoljára a karjaiban feküdt, és persze más nő sem 

ölelte. A válogatósság vagy a hűség lecsendesítette teste 

követelését, és nem hentergett a tábori szajhákkal, mint a 

többiek tették. 

- Katherine - szólalt meg minden átmenet nélkül -, 

képtelen vagyok megszabadulni a fájdalomtól. 

Mindennap egyre rosszabb, pedig muszáj valahogy 

túladnom rajta, hogy nehéz feladataimmal foglalkozzak. 

Katherine némán nézett rá. Nem talált 

megnyugtató szavakat, nem tudta, mit akar tőle a férfi; de 

olyan közelséget érzett kettőjük között, amilyet korábban 

még soha.

- Tedd le a köpenyed, és ülj le! - kérte a férfi 

halvány mosollyal az arcán. - Úgy állsz ott, mint a 

vadászt szimatoló szarvas. Azt hiszem, nem kell tartanod 

tőlem. 

Katherine elpirult. 

- Tudom, uram. - Átment a szobán, és köpenyét 

egy, a belső falból kiálló ezüstfogasra akasztotta. A szoba 

olyan szép és fényűző volt, amilyet még sohasem látott. 

Két vakolt falát arany csillagokból és apró, nefelejcsszerű 

virágokból álló minta díszítette. A fedett kandalló zöld 

márványból készült, amelyen mélyen faragott dombormű 

és levélminta volt látható. Az alaposan kidolgozott, 

aranyozott bútorzatot itáliai mesterek készítették, a 

baldachinos ágyat apró gyöngyökkel hímzett, rubinvörös 

bársony függönyözte le, és az aranysárga, valamint 

azúrkék mellett rubinvörös fénylett az ólomüveg 

ablaktáblák címereiben is. A keleti falon függött a 

hatalmas, sötét és titokzatos zöld színekben pompázó 

Avalon faliszőnyeg. A szőtt erdő mélyén emelkedett 

Avalon szent szigetének fakó képe, ahol Artúr király és 

királynéja holdfényben fürdött. Druida köntösében a 

magas és vészjósló Merlin varázsló állt a királyi holttest 

alatt, és a távoli hegyek felé mutatott, amelyek fölött 

tündérpalota lebegett. 

- Ó, nagyon kedvelem ezt a faliszőnyeget - 

mondta John, követve Katherine tekintetét. - Merlin vára 

eszembe juttat egy másikat, amelyet Spanyolországban 

láttam nájerai győzelmünk után. - Komor tekintete egy

pillanatra megenyhült. Akárhányszor Kasztíliára 

emlékezett, emberei ünneplését és győzelmes kiáltásait 

hallotta, majd a futár arcát látta maga előtt, aki fia 

születésének hírét hozta neki, hogy fokozza a győzelmi 

mámort. 

- Boldog volt Kasztíliában - kockáztatta meg a 

kérdést Katherine. - Ön és a walesi herceg megbosszulták 

a kasztíliai király ellen elkövetett hatalmas 

igazságtalanságot. 

- De isten tudja, miért, semeddig sem tartott! - 

kiáltott fel hirtelen haraggal. - Nem tudod, mi történt 

Montielnél tavaly márciusban Péter királyt hitvány 

módon megölte az a fattyú bátyja, és már megint a trónon 

ül, pedig semmi joga hozzá! 

- Kinek van hát joga hozzá, ha a szegény király 

halott - kérdezte Katherine egy pillanatnyi hallgatás 

után, mert úgy gondolta, a düh talán jobbat tesz a 

férfinak, mint a mindent elborító fájdalom, és a távoli 

királyokkal kapcsolatos zűrzavar talán nem érinti olyan 

közelről. 

- A trónörökös a király leánya, Costanza infánsnő 

- válaszolt kissé halkabban. - Ő Kasztília igazi királynője. 

- Arra az időre gondolt, amikor Bordeaux-ban találkozott 

a száműzött hercegnővel. Costanza akkor sovány, fekete 

hajú lány volt, most lehet már vagy tizenöt éves: két 

évvel korábban szórakoztatta gőgös viselkedése és 

spanyol vehemenciája, amellyel megköszönte neki az 

apjának nyújtott segítséget. - Péter gyakran volt

kegyetlen és csalárd - mondta John. - ígéreteit a vízre 

írták, de csak az számít, hogy ő volt az igazi, felkent 

király, Kasztília királya. 

Az utolsó két szót olyan ünnepélyességgel ejtette 

ki, amely elgondolkodtatta Katherine-t. Mintha 

varázsigék lettek volna, mégis úgy gondolta, a férfiban 

aligha tudatosodott, amit mondott, mint ahogy az is, hogy 

egy pillanatra megfeledkezett saját fájdalmáról. John 

felsóhajtott, és elfordult a faliszőnyegtől. 

- Merlinnek rengeteg próféciája volt az én 

házamról - mondta fásultan. - Szájhagyomány útján adták 

tovább az évszázadok során. Blanche-t nem érdekelték az 

ilyen dolgok, csak azokkal törődött, amelyek a 

Szentírásban benne vannak. - Ledobta magát az egyik 

karosszékbe a kandalló előtt, és a tenyerébe hajtotta a 

homlokát. 

- Uram - mondta Katherine lassan -, emlékszik, 

milyen volt a nagy lovagi tornán Windsorban, három 

évvel ezelőtt, milyen ragyogó szépség volt, és hogy 

nevetett, amikor ön odalovagolt a páholyához Biztosan 

ugyanolyan a mennyben is, amíg önre vár. 

A férfi felemelte a fejét, és megszólalt: 

- Ó, Katherine, te értesz a vigasztaláshoz! Olyan 

kevesen vannak, akik tudják, mennyire vágyom beszélni 

róla, aki már elment. Ehelyett félrenéznek, és 

ostobaságokról kezdenek fecsegni, hogy eltereljék a 

figyelmemet. De most végre van itt valaki, aki megért.

Felállt, és odament az asztalhoz, amelyet 

pergamenkönyvek és hivatalos levelek borítottak, de 

azokra rá sem nézett. Felemelt egy összehajtott 

pergament, amelyen feltörték a pecsétet, majd kinyitotta 

a levelet. 

- Hallgasd! - kérte, és nagyon lassan olvasni 

kezdett. 

Oly sebbel sújtott rám a bú, 

Hogy öröm többé sohse vár, 

Mert gyönyörű szép hitvesem, 

Kin szívem csüngött édesen, 

Elment, elvitte a halál. 

Halál! bár inkább engemet 

Vittél volna drágám helyett, 

Amidőn elragadtad őt, 

A jóságost, akinek párját 

A jók közt soha nem találják, 

Az üdét, édest és dicsőt! 

Szerelmemet, amint beszéltem, 

E teremtés bírta egészen, 

Mert bizony ő volt énnekem 

Vágyam, gyönyöröm, életem, 

Szerencsém, üdvöm, sugaram, 

Istennőm és földi javam, 

Én az övé, ő az enyém. ∗ 

 

Geoffrey Chaucer: A hercegnő könyve. (Tótfalusi István fordítása)

Felsóhajtott, és az ölébe ejtette a pergament. 

- Írója a szívemből szólt, igazi angol szavakkal. 

Ez az író pedig nem volt más, mint a sógorod, Katherine. 

- Geoffrey! - kiáltott fel. 

- Én magam is meglepődtem, mert okos és gyors 

felfogású kis embernek gondoltam, aki alkalmas arra, 

hogy a királyt szolgálja, de nem olyan természetű, aki 

ilyesmik írására képes. 

- Geoffrey nagyon mély érzésű, úgy hiszem - 

felelte Katherine, és arra gondolt, ezeket a sorokat talán 

azért írta, hogy saját bánatát is kifejezze, ne csak a 

hercegét, mert emlékezett rá, milyen volt a tekintete, 

amikor meglátta a hercegnőt. - Ezek szerint visszajött - 

kérdezte csodálkozva, mert nem találkozott vele. 

- Nem, Calais-ben van egy megbízatás miatt. Azt 

mondja, még több ilyen verset fog írni, és ha 

engedélyezem, A hercegnő könyve címet fogja adni neki, 

amibe én készségesen bele is egyeztem. Katherine, most 

már újabb okot ismersz, amiért hálás vagyok neked és a 

rokonságodnak. 

- Öröm önt szolgálni, uram. - Felnézett, és a 

férfira mosolygott. John számára ez olyan volt, mintha 

kitárták volna az ablaktáblát, és a szobát hirtelen 

beragyogta volna a déli napfény. Soha korábban nem vett 

ennyire tudomást Katherine szépségéről, ahogyan ilyen 

mosolyt sem látott még soha, amelyet szürke szemei 

sugárzó gyengédsége tett még szebbé, ugyanakkor piros

ajkai felfelé ívelésében, apró, tökéletes fogaiban és az 

érzéki szája két oldalán kialakuló kis gödröcskékben 

valamiféle csábítást vélt felfedezni. A férfi orrlyukai 

kitágultak a hirtelen lélegzetvételtől, gondolatai pedig 

összezavarodva cikáztak ide-oda. Miért hívatta ma ide 

Katherine-t, miért feledkezett meg arról, mennyire 

feldühítette őt Windsorban, és miért felejtette el, hogy a 

szemei régi kínszenvedésre és árulásra emlékeztették 

Miért engedte, hogy osztozzon fájdalmában, és miért 

tartja itt őt ilyen bizalmas helyzetben, amikor egy erszény 

arany éppen elegendő lett volna, hogy megfizessen neki 

Miért kell itt ülnie ebben a rátapadó, fekete ruhában, 

amely külön-külön kirajzolja kerek melleit és karcsú, 

hosszú derekának ívét Pillantása az erszényre esett, 

amelyet Katherine az övén viselt. Bőrerszény volt, 

amelyre a Swynford-címert festették. Nézte a három 

sárga vadkanfejet, és dühösen megkérdezte: 

- Katherine, neked nincs saját címered 

A gyengéd mosoly leolvadt Katherine arcáról. 

Összezavarta a férfi hangjának hirtelen nyersesége, bár 

pontosan tudta, hogy a kérdés valami mást takar. 

- Apámnak nem volt címere - felelte lassan. - 

Mint tudja, ő volt Guienne címerkirálya, és csak 

közvetlenül a halála előtt ütötték lovaggá. 

John kihallotta hangjából a remegést, és mérge 

rögtön elszállt, mert úrrá lett rajta az érzés, amelyet 

Katherine-en kívül egyetlen nő sem ébresztett benne, 

hogy meg kell védenie őt. Alacsony származásáról is

megfeledkezett, és amikor ráébredt a köztük lévő 

hatalmas különbségre, nehezen magyarázható 

megkönnyebbülést érzett. 

- De jogosan lehet saját címered - mondta immár 

könnyed hangon. - Gyere csak, milyen legyen - 

Közelebb intette Katherine-t az asztalhoz, ahová ő maga 

leült, felvett egy tollat, majd üres pergament húzott elő. - 

Túlságosan szép és ritka nő vagy ahhoz, hogy elvessz a 

Swynford-vadkanfejek között - tette hozzá egyfajta 

eltökéltséggel. - Az eredeti neved Roet volt, igaz - 

Katherine bólintott. - Nos, az kereket jelent - és rajzolt is 

egyet a pergamenre. Mindketten a rajzot nézték. John 

folytatta. - De várj! Ennek Katalin-keréknek kell lennie, 

mert a tied! - Ezzel apró fogakat rajzolt a kerékre, mert 

Szent Katalin jelképén is mindig rajta volt. 

Katherine figyelte, amint a férfi újrakezdte, 

megrajzolta a pajzsot, majd három Katalin-kereket rajzolt 

bele, mert jó érzéke volt a művészethez, és szerinte a 

három jobb egyensúlyt teremtett. Határozott, erős 

vonásokkal rajzolt, és örömét lelte kicsiny alkotásában, 

amely sokkal jobban illett Katherine nevéhez, mint sok 

főnemes beszédes címere - amilyen például Lucy 

csukafeje, vagy annak az ostoba Arundelnek a büdös 

fecskéi. ∗ Mert, akárcsak ezeket, a legtöbb címert 

választották, és azzal, hogy Katherine-nek egyedi, saját 

címert tervezett, úgy érezte, különleges ajándékot ad 

 

A csuka angolul luce, a fecske franciául hirondelle. (A szerk.)

neki, amely sokkal tovább tart majd, mint a pénz, amit 

adni szándékozott. 

- Az alapszíne vörös lesz - mondta, és finoman 

megérintette tollával a pajzsot -, a kerekek pedig 

aranyszínűek, mert ezek illenek hozzád. A Lancasterherold 

holnap bevezeti a címersorba. 

- Köszönöm, uram - kiáltotta őszinte örömmel, 

egyrészt, mert a férfi ennyi érdeklődést tanúsít iránta, 

másrészt pedig, hogy ő maga címeres nemesasszony lett. 

Amint közelebb hajolt a kis címerhez, testének meleg 

virágillata megcsapta John orrát. Oldalról ránézett 

Katherine öntudatlan arcára, amely olyan közel volt 

hozzá, hogy látta a lány minden szál fekete szempilláját, 

és a pihéket az arcán. A lány megmoccant, mire a férfi 

megérezte lágy, illatos lélegzetét. 

John rendetlenül félretolta a pergament, a tollat és 

a porzót, majd talpra ugrott. Katherine ijedten fordult 

meg, attól félt, a férfi megint feldühödött; de amint 

felnézett a szemébe, tenyerét kiverte a hideg izzadság, 

lábai pedig remegni kezdtek. 

- Jézus! - suttogta John. - Jézus! - Lassan 

magához húzta a nőt, az pedig úgy közeledett, mint aki 

vízen jár, minden lépést visszatartott, míg végül mégis a 

férfi testének támaszkodott, és mély, elfojtott nyögéssel 

átengedte neki a száját. 

Ott álltak egymáshoz préselődve, semmivel nem 

törődő vak mámorban, míg az utolsó visszatükröződő 

fény is elhalt a Temzén, és az esti harangszó beszűrődött

valahonnan a távolból. A tűz már lelankadt. Egy rönk 

kettéhasadt, amitől ismét erőre kaptak a lángok. 

Katherine érezte, hogy John a karjába emeli, miközben 

szíve a férfiéba olvadt. Nem volt ereje, hogy 

szembeszálljon a férfi akaratával és saját vágyaival, 

mégis amikor az a vörös bársony ágyra fektette, és kezeit 

a férfi mellkasához nyomta, hirtelen megérezte eljegyzési 

gyűrűje éles nyomását. 

Vadul elfordult a férfitól, és felugrott az ágyról. 

- Legkedvesebb uram, nem tehetem. Nem 

tehetem! - Térdre hullott az ágy oszlopa mellett, és arcát 

a karjaiba temette. John csendben feküdt, ahogy a lány 

otthagyta, figyelte őt, miközben saját lélegzése lassan 

lecsillapodott, majd halkan megszólalt: 

- Akarlak, Katrine, és úgy hiszem, te szeretsz 

engem. - A nevet azzal a puha, franciás kiejtéssel mondta 

ki, amelyet Katherine gyermekkora óta nem hallott, és ez 

olyan átható melegséggel töltötte el, hogy a többi szó 

jelentése csak lassan jutott el az elméjéig. 

Ekkor felemelte fejét, és keserűen válaszolt. 

- Ó - és szeretem is valóban - bár eleddig 

fogalmam sem volt róla. Azt hiszem, azóta szeretem, 

hogy a windsori díszkertben elzavarta Hugh-t, aki 

megerőszakolt volna, és emiatt történt, hogy férjhez 

mentem. 

A tűz sziszegett a néma szobában, lentről pedig 

egy elhaladó hajó keltette hullámok verődtek a falhoz. 

John megmozdult, kezét Katherine karjára tette.

- Én nem foglak erőltetni, Katrine. Magadtól kell 

hozzám jönnöd. 

- Nem tehetem - ismételte, de nem mert a férfira 

nézni. - Édes Istenem, tudja, hogy nem tehetem. Tudom, 

milyen könnyen megy az udvarnál a házasságtörés, de a 

magamfajták számára ez bűn, amiért éppen annyira 

gyűlölném magamat, amennyire Isten is gyűlölne. 

- És engem is gyűlölnél - kérdezte nagyon halkan 

és lágyan. 

- Szűz Máriám, önt sohasem tudnám gyűlölni, 

drága uram, ne kínozzon engem ilyen kérdésekkel, 

engedjen el! - kiáltott fel, mert a férfi megszorította a 

karját, és egészen közel hajolt az arcához. Összeszedte 

minden erejét, hogy folytatni tudja. - Elfelejtette, miért 

viselünk mindketten feketét 

John hirtelen elfordult, és felkelt az ágyról. A 

tűzhöz lépett, összecsavart egy köteg kákát, majd 

meggyújtotta vele az asztalon álló és a fali ezüstkarokba 

helyezett gyertyákat. Visszament, és durván felemelte 

Katherine-t a padlóról. 

- Aligha tudom, mit gondoljak - mondta -, kivéve, 

hogy úgy tűnik, téged el kell felejtenem. - Kezei 

lehullottak Katherine vállairól. Leeresztett szemhéjai 

mögött megkeményedett a kék szemekből sugárzó 

tekintet, és hideg szabatossággal beszélt. - Te magad 

emlékeztettél rá, hogy vannak olyan hölgyek az 

udvarban, akik segítenek majd elfeledtetni a

fájdalmamat, és nem tartják szégyennek, ha megkívánja 

őket Lancaster hercege. 

Katherine úgy érezte, mintha lándzsát döftek 

volna a szívébe, de válasza éppolyan határozott volt, mint 

a férfié. 

- Efelől nincs kétségem, kegyelmes uram. A 

magam részéről| vissza kell végre térnem Kettlethorpeba. 

- És ha megtagadom az engedélyt Ahhoz mit 

szólnál 

- Azt, hogy az ilyesmi nem illik a keresztény világ 

egyik legnagylelkűbbnek tartott lovagjához. 

Olyan belső vívódás közepette bámulták egymást, 

amely mozdulatlanná merevítette őket, Katherine pedig 

pajzsként tartotta kettejük között a hirtelen beállt 

ellenségeskedést. 

A férfi fordult el előbb, az ablakhoz lépett, és 

lebámult a Temzére, amelyre már rátelepedett az éjszaka. 

- Jól van, Katherine, intézkedem a kíséreted felől 

vissza, Lincolnshire-be. Értesíteni foglak a Beauforttoronyban. 

Ezután sem lesz okod rá, hogy hálátlansággal 

vádolj. 

Katherine nem felelt. Most, hogy a férfi már nem 

őt nézte, arcára kiült a szenvedés, az ablak előtt álló, 

magas, fekete alakot nézte, gőgös vállait, és érezte 

elfordított feje mozdulatában az engesztelhetetlenséget.

Odasietett a fogashoz, lekapta köpenyét, kirohant 

az ajtón, és már be is csapta maga mögött, mire a férfi 

felfogta, mi történt. 

- Katrine! - kiáltott a csukott ajtó felé fordulva. 

Aztán csak bámult utána, és visszarogyott az ablakülésbe, 

ahogyan akkor is ült, amikor Katherine bejött. Még 

mindig sötét tekintete az ajtóról a vörös bársony 

ágytakarón keletkezett mélyedésre vándorolt, ahol rövid 

ideig együtt feküdtek, és ahol olyan szenvedély ragadta 

hatalmába, amilyet még nem ismert. - Olyan tűz gyulladt, 

amelyet nem lesz könnyű kioltani - mondta ki hangosan. 

Felállt, odament az asztalhoz, és felemelte Chaucer 

versét. Csak nézte némán, és különös, rekedt hang 

szakadt fel belőle. Óvatosan az asztal egyik szélére 

helyezte a verset. Egy pillanattal később elkezdte feltörni 

a pecséteket és letépni a zsinegeket az addig elhanyagolt 

hivatalos levelekről. Ujjai durva indulattal mozogtak. 

Katherine végigrohant az Avalon-szoba mögött 

sorakozó helyiségeken visszafelé, ahonnan jött, elszaladt 

a félrehúzódva parancsra váró Raulin mellett. Az 

utánakiáltott: 

- Úrnőm! 

De Katherine nem hallotta, így Raulin döbbenten 

magára maradt. 

Katherine végigrohant a hercegnő öltözőszobáján, 

le a lépcsőn, ki a sólyomházon keresztül egészen a külső

udvarig, ahol lassúbb lépésekre kényszerítette magát, 

köpenye kámzsáját pedig mélyen az arcába húzta. Az 

istállóhoz ment, ahol felnyergeltette Doucette-et. 

Felugrott kis poroszkájára, majd a nagykapun át 

elvágtatott a Stranden London felé. A Savoyt 

gyűlöletesnek érezte, semmi nem tudta volna arra 

kényszeríteni, hogy visszatérjen a Beaufort-toronyba, így 

ösztönösen a számára ismert egyetlen meleg, nyugodt, 

jóindulatú hely felé igyekezett. 

Hawise nyitott ajtót Katherine kopogtatására, de 

üdvözlésképpen elhangzó, boldog kiáltása gyorsan elhalt, 

amikor jobban megnézte Katherine arcát. 

- Itt maradhatok éjszakára - suttogta Katherine, 

miközben megragadta Hawise-t. - Csak ma éjszakára. 

Hajnalban haza kell indulnom. 

- Hát persze, kedvesem, az én ágyamban, akár 

tovább is. Anyám, tölts neki bort! - kérte, mert Katherine 

csillapíthatatlanul reszketni kezdett. Hawise fiatal, erős 

karjával átfogta Katherine derekát, és szájához emelte a 

kupát. 

Pessonerék kedvesen duruzsolva gyűltek köréjük. 

Guy mester a kandalló mellett toporogva harsogta: 

- Talán valami lidércet látott, kicsi úrnőm, ami így 

megijesztette Itt biztonságban van, mert a friss hering 

szaga elijeszti a lidérceket. - Erre kuncogni kezdett. 

- Csitt, te vén fecsegő! - csattant fel a felesége, és 

csak úgy a foga között suttogott tovább. - Lehet, hogy ez 

valami szülési görcs, szegény kislány - mert észrevette

Katherine-en azt a kábult, üveges tekintetet, amelyet sok 

elvetélő nőnél látott már. 

- Gyere az ágyba, kedvesem! - mondta Hawise 

gyengéden parancsoló hangon. - Úgy látom, mindjárt 

összeesel, ráadásul jól át is áztál. - Felvezette Katherine-t 

a padláslépcsőn a halkereskedés feletti hálószobába, és 

éles parancsszóval elnémított két fiatalabb gyermeket, 

akik kíváncsian felemelték fejüket az ágyból. 

Levetkőztette Katherine-t, belecsavarta egy paplanba, 

majd saját ágyába fektette, amelynek végében ott aludt a 

kis Jackie. 

Katherine sóhajtott, és reszketése hamarosan 

abbamaradt. 

- Köszönöm - suttogta. Hawise leült az ágyra, és 

közelebb tartotta a gyertyát. 

- Elmondod nekem, kedvesem - kérdezte. 

Figyelmes szemei a felfelé fordított arcot, a reszkető 

ajkakat vizslatták. - Egy férfi - kérdezte. - Ó, látom is, 

hogy az. Erőszakoskodott - tette hozzá indulatosan. 

- Nem. - Katherine a párnába fúrta az arcát. - Nem 

tudom, Szűz Máriám, adj nekem erőt! Szeretem őt. Haza 

kell mennem. A gyermekeimhez, Hugh-hoz. Nem 

maradhatok a közelében. 

- Csitt, drágám! - Hawise megragadta Katherine 

karját - Haza fogsz menni. Elő van készítve az utazás 

- Nem, egyedül megyek. Nem akarok semmilyen 

előkészületet. Semmit sem akarok tőle. Majd

zarándokszállásokon alszom. Ott enni is adnak. Indulnom 

kell, amint megvirrad. 

- Úgy is lesz, de nem egyedül mégy, mert én is 

veled tartok. 

Katherine, akit megzavart a félelem és a 

kétségbeesett vágyakozás, először nem értette, de aztán 

összeszedte magát, és Hawise szemébe nézett. 

- Az isten szerelmére, valóban velem jönnél 

Azt hiszem, elkelne neked egy rendes 

szolgálólány, Lady - felelte Hawise pislogva. 

- De nekem nincs pénzem, és nem is lesz, amíg 

Kettlethorpe-ba nem érek! 

- Gondoltam. Nekem van elég ezüstöm, hogy 

mindketten odaérjünk, aztán majd később visszafizeted, 

úgyhogy emiatt nem kell lógatnod az orrod. 

- És mi lesz Jackie-vel Őt nem vihetjük 

magunkkal! 

- Jackie úgy él itt, mint hal a vízben. Amúgy is 

jobban odavan a nagyanyjáért, mint értem. És én sem 

maradhatok veled sokáig, ha az én Jackem hazajön a 

háborúból. De nem hagyom, hogy egyedül indulj útnak. 

- Áldjon meg téged a Krisztus! - suttogta 

Katherine. 

- Most aludj, úrnőm! A reggeli harangszó előtt 

felébresztelek, annál hamarabb úgysem indulhatunk. 

Valami kurafi lovag vagy köznemes tehette ezt 

vele, gondolta Hawise, amikor elhagyta a szobát. Biztos 

olyan mézes-mázos szavakkal meg kedves mosollyal

űvölte el, amilyet Sir Hugh-tól soha nem kapott, 

szegény szép hölgy. Teljes szívéből elátkozta az 

ismeretlen férfit, és lement, hogy tudassa szüleivel a 

döntését. 

Pessonerék mind felkeltek, hogy útnak indítsák a 

két fiatalasszonyt. Első ellenkezésük után, hogy lányuk 

otthagyja őket, a jószívű szülők megadták magukat, és 

Guy mester még éjjel kikölcsönzött egy lovat az utca 

végén álló béristállóból, valamint előhúzta legjobb inasát, 

Jankint, és utasította, hogy készüljön, mert elkíséri Lady 

Swynfordot és Hawise-t legalább egy darabon, amíg 

valami Lincoln felé tartó, megbízható társasághoz nem 

tudnak csatlakozni. Emma asszony megpakolt egy 

fedeles kosarat sajttal, frissen sütött kenyerekkel és 

ürücombbal, a sarkokba még egy kis sáfrányos süteményt 

dugott, majd segédkezett Hawise-nek összecsomagolni a 

saját holmiját. 

- És Lady Swynford ruhái - kérdezte a jó 

asszony, mert tudta, hogy Katherine egy szál köpenyben 

menekült hozzájuk 

- Ott maradtak a Savoyban. Azt mondta, nem baj, 

nem volt sok, és annyira menni akar, hogy nem küldet el 

értük. 

Emma asszony megrázta a fejét. 

- Ezt én már nem értem. Nos, lányom, látom, 

hogy szüksége van rád, mert te olyan kiegyensúlyozott

vagy, mint egy fazék tej, és vigyázol rá. Jó utat, és ne 

maradj el soká! 

Így hát az összes Pessoner az ajtóban állt, és 

vidáman intett utánuk. A kis Jackie is olyan jókedvűen 

integetett az anyjának, mint a többiek, mert Emma 

asszony megígérte neki, hogy reggelire gyömbéres 

süteményfigurákat kap. 

Hawise hátul lovagolt a bérelt lovon ülő 

Jankinnel, Katherine pedig előttük haladt a béristállóban 

gondosan megetetett és lecsutakolt Doucette hátán. 

Jankin tizenöt éves, nyakigláb legény volt, elég erős 

ahhoz, hogy száz tőkehalat a mérlegre emeljen, elég 

okos, hogy alkudozni tudjon a dokkban a halászokkal, és 

boldoggá tette a rábízott expedíció. Hawise-szel 

fecserészett, miközben végigügettek a Híd utcán a 

Püspök-kapuig, Katherine azonban némán lovagolt. 

Most, hogy biztonságban útnak indulhatott, Doucette 

minden egyes patadobbanása mintha kalapácsütés lett 

volna a szívében. Ha sohasem láthatom újra, gondolta, 

áldott Szűzanyám, hogyan élhetek tovább Pedig éppen a 

viszontlátástól való félelem indította őt erre a 

kétségbeesett kapkodásra. Attól tartott, ha ott lenne, 

olyan közel hozzá, talán ismét visszasurranna az Avalonszobába, 

esdekelve, könyörögve, hogy „hibáztam, 

kedvesem, legdrágább uram, más semmi sem számít 

nekem, bocsásson meg, fogadjon el...” 

Ott, a londoni utcán összerándult és a fogát 

csikorgatta, kezével a nyereggombot szorította. Éjszaka,

amikor végre aludt egy kicsit, ismét az Avalon-szobában 

látta magát, a férfi karjaiban fekve, szája annak szájára 

tapadva, újra hallotta a férfi mély, remegő hangját, és 

álmában azt mondta neki, hogy szereti. Azonban 

ahányszor felébredt, mindig csak hideg tekintetét látta, 

mielőtt végül elfordult tőle, és emlékezett rá, hogy a férfi 

nem beszélt szerelemről, csak vágyról. Azután elfogta a 

szégyen, amiért akár csak álmodni is mert arról, hogy a 

férfi szerelemről beszél, miközben ott állt közöttük Lady 

Blanche, és keserűen gondolt vissza rá, hogy ő maga 

kikiáltotta saját szerelmét. De akkor is igaz, Isten 

irgalmazzon nekem, gondolta Katherine, és olyan 

szívfájdalom tört rá, hogy megrántotta Doucette 

gyeplőjét, és megállította hátaslovát az út közepén, 

miközben visszanézett London tornyai felé, amerre a 

Savoy állt. 

- Mi a baj, úrnőm - kérdezte Hawise izgatottan, 

amint Jankinnel együtt melléügettek. Most, hogy 

Katherine szolgálója lett, úgy tartotta illendőnek, ha 

tisztelettudóan szólítja meg mások előtt. 

Katherine összerezzent. 

- Semmi - mondta, és mosolyogni próbált. - 

Gyorsabban is tudtok jönni Délre el kellene hagynunk 

Walthamot. 

Mert nem bírná elviselni, ha ismét Walthamban 

kellene megállniuk. A két korábbi alkalommal, amikor 

megtette ezt az észak felé tartó utat, boldogtalannak 

érezte magát, de ehhez képest mindkettő semmiség volt.

- Megpróbálhatjuk - mondta Hawise -, ha ez az 

öreg kolbásztöltelék megerőlteti magát. 

Jankin kis vassarkantyújával ösztökélni kezdte a 

lovat, és mindnyájan ügetni kezdtek. 

Egyre hidegebb lett, a nap egyszer-kétszer 

kisütött, de aztán végleg elbújt. A lovak patái csak úgy 

zengtek a fagyott úton. A többi utazó - barátok, házalók, 

kereskedők, napszámosok és koldusok - mind jól 

beburkolózott köntösébe, és nem köszöntötte egymást. 

Amikor már csak hárommérföldnyire jártak Waretől, 

könnyű hópihék kezdtek szállingózni, amelyek aztán 

elolvadtak a köpenyükön. Éhesek voltak, a bérelt ló 

pedig botladozott a kimerültségtől. Megálltak egy 

félreeső kocsmánál, amelynek magas cégére kinn állt a 

főúton. Lovaikat egy fészerhez vezették, és Jankin ott 

maradt, hogy ellenőrizze, rendesen megitatja megeteti-e 

őket a rongyos inas, míg a nők az elemózsiáskosárral 

együtt bementek a kocsmába. 

- Az ég szerelmére! - dünnyögte Hawise 

haragosan. - Vajon egész Hertfordshire-ben nem találtak 

egy seprűt - Az alacsony, füstös helyiséget penészes 

szalmával hintették fel, amelyet a szétdobált csontokkal, 

tojáshéjjal, almahéjjal és az egyik zsíros asztal alatt 

kotkodácsoló tyúkok ürülékével együtt beletapostak a 

földbe. A kocsmárosné kis hordókkal és kancsókkal 

megrakott pult mögött állt csípőre tett kézzel, és 

rosszindulatúan bámulta őket. Két férfi terpeszkedett az 

asztalnál. Mindkettő fekete szakállat viselt, csak a

fiatalabbiknak volt csupasz az álla egy sebhely miatt. 

Birkabőr ujjas és szakadt, térdig érő bőrnadrág volt 

rajtuk. Lábaikat mocskos rongyokba csavarták. Nehéz 

tölgyfa botjaikat a falnak támasztották, némán adogatták 

egymásnak hosszú késüket, hogy szeleteljenek maguknak 

penészes fekete kenyerükből. Hawise-ről Katherine-re, 

majd egymásra néztek. Egyikük felvett egy tetűt a 

térdéről, és szétlapította a körmei között. 

Hawise a kosarat az asztal távolabbi végébe tette, 

majd köpenye sarkával megtisztította az asztal egy részét. 

- Kocsmárosné, megengedi, hogy itt fogyasszuk 

el a vacsoránkat, ugye - kérdezte bizonytalanul. - 

Vennénk némi sört is. 

A nő vállat vont, és gurgulázó torokhangot 

hallatott. 

- Nincs nyelve - mondta a fiatalabbik férfi 

vigyorogva, hogy kilátszottak fogai sárga csonkjai. - A 

birtok ura vágta ki má jó régen, mer mindenféle gonosz 

átkot szórt rá, pedig nem tett egyebet, mint hogy eccer, 

amikor vadászni ment, letaposta a gabonáját. Oszt úgy 

vót, hogy a kölkét is eltaposta, aki a kukorica közt 

játszott, de annem az ő hibája vót. 

- Hallgass má, te fecsegő bolond! - morgott a 

másik férfi mérgesen, és aggódó pillantást vetett 

Jankinre, aki éppen akkor lépett be az ajtón. 

- Ez csak egy legény - mondta az első férfi. Jankin 

elpirult, és megmarkolta a kis tőrt, amelyet Guy mestertől 

kapott. Mereven leült Hawise mellé, aki kipakolta a

kosarat. A kocsmárosné az asztal fölé hajolt, és a két 

szakállas férfival együtt bámult meg mindent, ami a 

kosárból előkerült. 

- Velünk esznek - kérdezte bizonytalanul 

Katherine. - Én egy falatot se bírok lenyelni - súgta 

Hawise-nek. A kocsma bűzétől felfordult a gyomra, és 

undorodott ezektől a csúf, rosszindulatú emberektől. 

- Hámmá mér is ne - kérdezte a sebhelyes, és a 

nagy darab ürühús után nyúlt, amelyet Hawise a kezében 

tartott. - Mer ugye Isten szemében mind egyformák 

vagyunk Vagy aztat rendelte, hogy tik egyetek, mink 

meg éhezzünk 

- Micsoda locsogás ez - kérdezte azonnal 

Hawise. - Ha koldusok vagytok, ehettek a legközelebbi 

apátságban. 

- Fúj! - köpött ki a férfi sárga fogai között. - 

Penészes kenyeret meg sajtot, ami a patkánynak se kell, a 

szerzetesek meg ottan ülnek a kövér seggükön, oszt 

kappant zabának. 

- Gyere, indulnunk kell! - mondta Katherine, és 

felállt. 

- Hagyd itt nekik a maradék ételt! - A két férfi 

szúrósan figyelte, amíg Hawise fizetett a 

kocsmárosnénak a savanyú sörért, amihez alig nyúltak 

hozzá. Aztán felállva nézték végig, hogy a trió lóra száll. 

Szemüket Doucette-en legeltették, a rézzel kivert 

bőrnyerget meg a faragott nyereggombot bámulták.

Katherine megsuhintotta a lovat, és ismét útnak 

indultak észak felé olyan gyors ügetéssel, amilyenre a 

bérelt ló képes volt. 

- Egy rakás semmirekellő gazember volt - mondta 

Hawise. - Látszott a szemükön, hogy tolvajok. 

- Gondolom, utánunk jönnek, és orvul 

megtámadnak! - kiáltotta Jankin hevesen. Harcra vágyott, 

és most, hogy maguk mögött hagyták a kocsmai 

kellemetlenséget, csalódást érzett. 

- Hogy tudnának, te buta, hisz nincs is lovuk! 

- Elénk vágnak - válaszolta Jankin elgondolkodva. 

- Biztosan tudnak egy rövidebb utat a földeken keresztül; 

elbújhatnak amott, az erdőben, aztán hirtelen 

előugranak... 

- Istenemre, Jankin, túl élénk a fantáziád! - 

koppintott a fejére mérgesen Hawise. - Meg akarod 

ijeszteni az úrnőt De az már gondolataiba merült. 

- Szerintem azok a szörnyű teremtmények 

földönfutó jobbágyok, törvényenkívüliek lehetnek - 

szólalt meg Katherine borzadva. Közelebb terelte 

Doucette-et a többiekhez. 

Ott értek az erdőbe, ahol a fák egészen közel 

nőttek az úthoz. A hóesés, amely korábban abbamaradt, 

ismét rákezdett, és lusta, céltalan pelyhekben hullt rájuk. 

- Valami mozog a sűrűben - szólalt meg Jankin, és 

nyugtalanul hátrafelé mutatott. Hevesen kalapáló szívvel 

néztek arra, aztán Hawise megnyugtatta őket.

- Ugyan, csak egy kóbor kutya! - és ismét lova 

szügyébe rúgott. Már majdnem kiértek az erdőből, 

amikor zajt hallottak maguk körül. Vágtató lovak 

patáinak zaját. Megfordultak, és négy sisakos embert 

láttak, akik egyenesen feléjük száguldottak, miközben 

kiabáltak és integettek. 

- Ez meg mi - kiáltott fel Hawise. - Le akarnak 

rohanni Jankin leterelte lovaikat az útról, és Katherine 

olyan durván fordította el Doucette-et, hogy a kis 

poroszka mérgesen felágaskodott. A férfiak azonban 

hatalmas porfelhőben és páncélcsörömpöléssel értek 

hozzájuk. Hideg nyugalom futott végig Katherine-en, 

mert mindegyikükön a Lancaster-címert látta. 

- Hé, páncélosok! Mit akartok tőlünk - kiabált 

rájuk Jankin magas, elszánt hangon, miközben Hawise 

valami mást kiáltott: 

- Szűz Máriám! Az első közülük az a külföldi 

nemesember, aki tegnap eljött az én úrnőmért! - és újra 

félelem markolt belé. Katherine olyan mereven és 

egyenesen ült a lován, mintha a mögötte álló tölgyfából 

faragták volna, mert bármit akartak is ezek a jövevények, 

Jankin semmit sem tehetett a lándzsával és karddal 

felfegyverzett páncélosok ellen. 

- Lady Swynford! - kiáltott Raulin, és egyenesen 

Katherine-hez lovagolt, miközben köpenye sarkával 

megtörölte izzadó homlokát. - Szép kis versenyfutásra 

kényszerített minket. Apám lelkére mondom, Tierce óta 

megállás nélkül vágtatunk. - Haragosan beszélt. Tegnap

Billingsgate-ig követni ezt a rendkívüli fiatal teremtést 

pofonegyszerű feladat volt ahhoz képest, ami ma történt 

azóta, hogy kiderült, nincs a Beaufort-toronyban. 

- Mit akarnak - kérdezte Katherine, aki dühös 

volt magára, amiért megörült a címer láttán. 

- Úgy tudom, őkegyelmessége kíséretet ígért 

önnek, de ön nem várta be. Levelet is küldött. 

- Levelet Nekem - kérdezte halkan Katherine. 

- Nem önnek, úrnőm. A férjének, Sir Hugh-nak, 

és a lincolni vár tisztjeinek. 

Hawise szúrós szemmel nézte a nemest, majd 

Katherine-t, és elgondolkodott. Őkegyelmessége 

Lancaster hercege Mi ez Aztán hirtelen rájött az 

igazságra, és annyira megdöbbent, hogy majdnem leesett 

a lováról. 

- Ezek a férfiak - mondta Raulin, és a fegyveres 

lovagra meg a két katonára mutatott - kísérik el önt 

Lincolnba. 

- Szent Kristófra mondom, örülök, hogy ezt 

hallom! - fakadt ki Hawise. Már amúgy is kezdte úgy 

vélni, hogy Jankin túl gyatra védelmet jelent az úton 

rájuk leselkedő veszélyekkel szemben. Cinkosan 

rákacsintott a fegyveres lovagra, aki vigyorogva 

visszakacsintott. 

- Ó, igazán örülünk a kíséretnek - mondta 

Katherine, de tétovázó szíve ismét elnehezedett. Csak 

betartotta az ígéretét, ennyi az egész. Mert így helyes, 

természetesen.

Raulin hamar végzett feladata többi részével, mert 

kifárasztotta, hogy végiglovagolta a fél országot Lady 

Swynford nyomában. 

Megismételte az utasításokat a fegyveres 

lovagnak, ellenőrizte, hogy a Lincolnba küldött hercegi 

leveleket biztonságba helyezze a páncélinge alatt, majd 

beleegyezett, hogy visszavigye magával a nagyon 

csalódott Jankint. A Hugh-nak írt levelet átadta 

Katherine-nek, majd így szólt: 

- Van még valami. Őkegyelmessége ezt küldi 

önnek. - Közönyösen odanyújtott egy háromszög alakú 

pergament, amely kisebb volt, mint a tenyere. Katherine 

elvette és megfordította. A címerpajzs volt, amelyet a 

herceg rajzolt neki, a saját címere, a három Katalinkereket 

már aranyszínűre festették a skarlátvörös háttér 

előtt. 

Ó, vajon mit jelenthet ez, merengett el. Talán 

különleges üzenet, amely arra a boldog pillanatra 

emlékezteti, amikor mindketten az asztal fölé hajoltak, és 

a férfi ezt rajzolta neki Megbocsátást jelent Vagy csak 

annyit, hogy meg akar szabadulni minden vele 

kapcsolatos gondolattól 

Nem tudhatta, de miután elbúcsúztak Raulintól és 

Jankintől, és a katonákkal továbbindultak Ware felé, 

megtalálta a módját, hogy titokban megcsókolja a címert, 

és becsúsztassa a ruhája kivágásába.

Szép, napos délelőtt volt, amikor átlovagoltak a 

Wigford nevű elővároson, majd a Withamen át a High 

Bridge-en, a Stonebow hatalmas íve alatt a városfalon, és 

beértek Lincoln városába. 

A mindenit, ennél meredekebb hegyet nem 

találtak, amire építhettek volna - nevetett Hawise, 

amikor felnézett a függőlegesnek tűnő kaptatóra, amely a 

vár és a fölébe tornyosuló székesegyház felé vitt. - Itt 

bizonyára kecskék laknak! - Az utazás során a vidéket 

lekicsinylő városi szemléletén felülkerekedett az új 

látvány iránti érdeklődés. - Nyüzsgő kis hely - tette hozzá 

jóváhagyóan. Vásár napja volt. A keskeny utcákat árusok 

bódéi szegélyezték, mindenütt alkudozó háziasszonyok 

sorakoztak, legtöbbjük skarlátvörös és zöld ruhát viselt, 

amiről a lincolni takácsok olyan híresek voltak. 

- Nem olyan nyüzsgő, mint régen, mielőtt 

elhelyezték innen a kereskedelmi központot - mondta a 

testőr, aki korábban már járt Lincolnban. - Néhány évvel 

ezelőtt valóságos Bábel tornya volt itt, tele a német óceán 

felől érkező hajósokkal, flamand és firenzei 

kereskedőkkel, akik csökönyösek, mint a veszekedő 

szarkák. Most egész csendes hely. 

- Sokkal jobb, mint azok a kietlen mocsarak, az 

már biztos. Csitt! Zene szól! - kiáltotta Hawise, és fülelni 

kezdett. Felkaptattak a baromfiárusok és lármázó, 

kikötött portékájuk között, Danesgate-nél elhagyták a 

bőrpiacot, és meglátták a Szent Kelemen napjára az 

udvaron próbáló tímárcéh tagjait. A tímárok hegedűn és

tamburinon játszottak, cincogtak, fütyültek és dobogtak, 

miközben egyikük, aki védőszentjüket játszotta lila pápai 

palástban, fel-le ugrált a ritmusra, és hatalmas 

bádoghorgonnyal zsonglőrködött, amely Szent Kelemen 

mártíromságának eszközére emlékeztetett. 

A hegedűsök ismét rázendítettek, a dobok 

hangosan feldübörögtek, mire a zsonglőr magasra dobta 

horgonyát, és elvétette, amikor leesett. Megpattant a 

kövezett udvaron, ki az előttük lévő halpiacra, ahol 

csörömpölve gurult tovább egy stand előtt álló nő mellett. 

Doucette megijedt, és miközben Katherine 

lecsendesítette lovát, ismerős, felháborodottan csengő 

hangot hallott felcsattanni: 

- Vigyázz jobban, te ügyetlen semmirekellő! 

Majdnem eltörted a lábujjam! 

A zsonglőr zavartan kapta fel a földről a horgonyt, 

Katherine pedig a lova feje fölé hajolt. 

- Philippa! - kiáltotta, de amikor meglátta, hogy 

egy apró teremtés kapaszkodik a nő szoknyájába, 

Katherine leugrott a lóról. A karjába kapta Blanchette-et, 

és csókokkal halmozta el a kis arcot, amely 

ellenkezésképpen elfordult tőle. 

A gyermek sírni kezdett, de amikor Katherine 

kedves szavakat zümmögött a fülébe, nevetett és 

magához szorította, kicsiny rózsaszínű ajkai felhagytak a 

remegéssel. Blanchette az anyja nyaka köré fonta a 

karját.

Philippa a halasstandnál állt, és egy hatalmas, 

üvegszemű makrélát készült megvásárolni, mögötte 

pedig egy kettlethorpe-i legény dülöngélt hatalmas 

vesszőkosárral, amely már tele volt lépesmézzel, 

póréhagymával, kőedényekkel és bőrcipőkkel. Philippa 

bedobta a makrélát a kosárba, odament Katherine-hez, és 

teljes nyugalommal köszöntötte: 

- A Szűz Máriára, enfin te voila! ∗ Kíváncsi 

voltam, mikor jössz vissza. El ne rontsd azt a gyereket 

abban a pillanatban, ahogy megjössz! 

Katherine letette Blanchette-et, és magához ölelte 

a nővérét, mert azt látta, hogy távollétének hetei, amíg ő 

egy életre elegendő borzalmat, halált, fájdalmat és 

reménytelen szerelmet élt át, nyugodt, gyorsan múló 

mindennapokként teltek az otthon maradottak számára. 

- És a kis Tom - kérdezte sürgetően -, ő jól van, 

Philippa 

- Hát persze, hogy jól van. Mindkét gyermek 

meghízott, és engedelmes lett, gondoskodtam róla. Ezek 

az emberek mind veled vannak, Katherine 

A három katonára mutatott, és meglepetten 

ismerte fel Hawise-t. 

- Tyű, hisz ez a Pessoner leány! 

Katherine röviden elmagyarázta, Hawise azért 

jött, hogy egy ideig a szolgálója legyen, és hogy 

Lancaster hercege küldött mellé kíséretet, mire Philippa 

elégedetten bólintott, majd megfordult, hogy Katherine-t 

 

Hát itt vagy végre!

és a többieket felkísérje a várba. Katherine felültette 

boldog kislányát Doucette hátára, és tartotta a nyeregben, 

ő maga pedig a ló mellett gyalogolt. 

- Ma Hugh is a városban van - mondta Philippa 

fújtatva a meredek kaptatón, mert terhessége hatodik 

hónapjára sok súlyt szedett magára. 

- Hogy van Hugh - kérdezte gyorsan Katherine. 

- Egészségileg jobban, de rosszkedvű, és halálra 

aggódja magát a birtok adói miatt. Szent Mihálykor nem 

tudta megfizetni. Még mindig nem tudja. Már kétszer járt 

Bellers kanonoknál, hogy haladékért könyörögjön 

Kettlethorpe miatt, most pedig a herceg adószedőjéhez 

ment a várba Coleby bérleti díja végett. - Philippa a 

katonákra és Hawise-re pillantott, majd halkabban 

folytatta. - Kaptál valami értékes ajándékot a hercegtől 

vagy a hercegnőtől, Isten nyugossza a lelkét 

Katherine megrázta a fejét, és olyan elzárkózó, 

hideg figyelmeztetés keményítette meg az arcát, hogy 

Philippa méltatlankodó szemrehányása kimondatlan 

maradt. Ehelyett fáradtan sóhajtott, majd azt mondta: 

- Akkor nem tudom, mit tehetnénk. Hugh 

kölcsönkért attól a danesgate-i lombardtól, amennyit csak 

lehetett. A herceg itteni adószedője, John de Stafford 

gonosz, keményszívű ember, azzal fenyegetőzik, hogy 

lefoglaltatja a földeket és az ingóságokat. - Azt nem tette 

hozzá, hogy ő maga segített, amennyit csak tudott, és 

hogy a piacon a napi bevásárlásra a saját járadékából

költött, de Katherine meghallotta sóhaját, és karjával 

átfogta a nővére vállát. 

- Sajnálom, kedvesem - mondta szomorúan. - A 

lovag hivatalos leveleket hozott ennek a Staffordnak. 

Talán vele kellene mennem, hogy én is haladékért 

könyörögjek. 

- Talán segítene - értett egyet Philippa, és ismét 

felsóhajtott. - Szerintem nem kedveli Hugh-t. Harapdáld 

meg az ajkaidal, hogy pirosak legyenek, és eredj... - 

Katherine szélfútta hajában helyére igazított egy rézvörös 

tincset. 

Elérték a várfal keleti kapuját, a kapuőr fel sem 

nézett, amikor a társaság bevonult. A várudvaron tucatnyi 

épület állt, köztük a megyeháza és a börtön, a 

várkapitány rezidenciája és a Lancaster hercegség 

hivatalai; folyamatosan jöttek-mentek a dolgukat végző 

emberek. 

Megkérdeztek egy sietős írnokot, majd lovaikat 

odavezették egy alacsony épülethez, amely az öregtorony 

és a megyeháza között állt. A Lancaster-címerpajzsot az 

ajtó fölé szegezték, egy padon pedig, két kikötött ló 

mellett ott henyélt Ellis de Thoresby, Hugh fegyvernöke. 

Némi melegséggel köszöntötte Katherine-t, mert csodálta 

a pestis idején Bolingbroke-ban tanúsított bátorságáért. 

Katherine, bár leplezte, megdöbbent a fickó 

ápolatlanságán. Összegubancolódott, zsíros haja 

csimbókokban lógott a vállára molyrágta sapkája alól. 

Rozsdabarna tunikája kikopott a könyökénél, és egykor

sárga nadrágját mindenütt foltok borították. Katherine, 

aki mostanra megszokta a Lancaster-kíséret csillogó 

eleganciáját, döbbenten ébredt rá saját rongyosságukra. 

Ellis elmondta, hogy Sir Hugh már jó ideje 

odabent van, és saját ügyében könyörög a lincolnshire-i 

Lancaster-adószedőnél. 

- Nos, akkor én is bemegyek - mondta Katherine 

elszántan. A fegyveres lovag követte, mereven maga előtt 

tartva a leveleket. Az egyiket Oliver de Bartonnak, a 

várkapitánynak címezték, és a lovag, valamint társai 

elszállásolásáról, meg valami őrségváltásról szólt, de az 

adószedőnek írt levél tartalmáról semmit sem tudott. 

Egy írnokokkal teli termen haladtak át, akik 

megbámulták Katherine-t, és hangos cuppanásokat 

hallattak, majd egy apród által őrzött ajtóhoz értek. 

Amikor az apród kinyitotta az ajtót, hogy bejelentse őket, 

Katherine odabentről dühös, kiabáló hangot hallott. 

- Nem fogom megfizetni Coleby bérleti díját, 

mert még nem tudom, az ördög vigye el! Pontosan tudja, 

hogy a tönkrement termény miatt nem tudtam beszedni a 

jobbágyoktól. 

- Nagyon jól tudom, Sir Hugh - vágott közbe egy 

száraz, érdes hang -, hogy az ön birtokát Colebyban 

nagyon rosszul vezetik, de ez nem rám tartozik. Az én 

dolgom az, hogy rábírjam önt a Lancaster hercegség 

iránti feudális kötelezettségének teljesítésére, amit meg is 

teszek. Több módszerünk is van rá. - Rosszkedvűen 

elfordult a székében. - Na, mi az, mi az - kérdezte az

apródtól, és az ajtóban álló Katherine-re és a fegyveres 

lovagra bámult. 

- Hugh - mondta Katherine, odarohant, és 

megragadta a férfi karját. Látta, hogy meglepett öröm 

lágyítja el a férfi dühös tekintetét. Úgy tett, mintha 

megcsókolná, majd visszahúzódott és zavartan 

megkérdezte: 

- Hogy kerülsz ide, Katherine 

- És kicsoda ön, hogy idejön - Staffordnak kis, 

varangyosbékára emlékeztető arca volt, alacsony, ferde 

homlokkal és rezzenéstelen szemekkel, amelyek 

barátságtalanul figyelték Katherine-t. 

Katherine legbájosabb mosolyával felelt. 

- Lady Swynford vagyok, uram. Én... nem is 

értem, hogy miért bánik velünk ilyen keményen, 

bizonyos, hogy már csak kis időre van szükség, és Sir 

Hugh megtalálja... 

- Nincs több idő - vágott közbe Stafford, és kis, 

tintafoltos kezével az asztalra csapott. - Az sem segít az 

ügyén, Sir Hugh, ha idevonszol egy mézesmázos 

asszonyt. Holnap délre itt legyen a bérleti díj, ez az 

utolsó szavam! Így is túlságosan engedékenyen végzem 

az őkegyelmessége Lancaster hercege által rám rótt 

feladatot. 

Ekkor a lovag, aki addig tátott szájjal hallgatott, 

zavart együttérzéssel nézett a piruló és aggódó Katherinere, 

elterelésként megszólalt.

- Uram, van itt egy levél önnek 

őkegyelmességétől, amelyet a Savoyból küldött. 

Egyenesen onnan jövök, mint Lady Swynford kísérője, 

uram. 

Stafford elvette a pergament, és megvizsgálta a 

pecsétet. Sok hasonló irat érkezett hozzá a kancelláriáról, 

és már éppen félre akarta tenni, hogy elbocsássa 

Swynfordékat, amikor észrevette a kis magánpecsétet a 

nagyobb mellett, és ez gondolkodóba ejtette. Ilyet még 

csak kétszer látott korábban; azt jelentette, hogy a levél 

közvetlenül a hercegtől érkezett, és hogy saját kis 

pecsétgyűrűjével pecsételte le. Ugyanakkor 

visszhangozni kezdtek a fejében a lovag szavai, „Lady 

Swynford kísérője” „a Savoyból”. Gyorsan felnézett a 

fekete kámzsát viselő, magas fiatalasszonyra, majd az 

erőszakos lovagra, akit egyáltalán nem kedvelt. Egy 

szegény bérlő és szegény lovag, mert köztudott volt, 

hogy a herceg nem hívta vissza a szolgálatba. 

Stafford feltörte a pergamen pecsétjeit, lassan 

végigolvasta a levelet, miközben petyhüdt arca sötét 

mályvaszínbe borult. Megköszörülte a torkát, majd újra 

végigolvasta, mielőtt megkérdezte Katherine-t: 

- Ismeri ön ennek a parancsnak a tartalmát 

Katherine megrázta a fejét, és a szíve gyorsabban 

kezdett verni. Nyilvánvaló volt, hogy Stafford nem hisz 

neki, de Hugh-hoz fordult, és gyűlöletes tiszte miatt 

fogcsikorgatva azt mondta:

- Úgy tűnik, az én herceg uram úgy tartja 

helyénvalónak, ha megszabadítja önt szégyenétől. 

Lenézett a pergamenre, és a szóvégeket elharapó 

akcentussal hangosan felolvasta a hivatalos francia 

szöveget. 

- Mi, John, a király fia, Lancaster hercege stb., 

tudatjuk, hogy különleges kegyelmünkből, valamint az 

odaadó és szerető szolgálatért, amelyet Lady Katherine 

Swynford, Sir Hugh Swynford felesége nyújtott néhai 

hőn szeretett hercegnőnknek, akit Isten oldozzon fel, 

további értesítésig az említett Lady Swynfordnak adjuk, 

és átruházzuk rá a Lincoln megyei Waddington és 

Wellingore városaink minden jövedelmét és nyereségét, 

amely ezen levél kézhezvételekor azonnal kifizetendő, 

majd ezután egyenlő részekben fizetendő minden Szent 

Mihály napján és húsvétkor. Aminek bizonyságául stb. 

átadva stb. a Savoyban november huszonhetedikén, 

Edward király uralkodásának negyvenkettedik évében. 

Stafford felnézett. A nő meglepettnek tűnt, mintha 

mindjárt sírva akarna fakadni. Hugh zavartnak látszott, és 

láthatóan kényelmetlenül érezte magát, nyilván nehezen 

értette meg a francia jogi szöveget. 

- Ez meg mit jelent - kérdezte halkan, és az 

ajkába harapott. 

- Azt jelenti - felelte vállat vonva Stafford -, hogy 

a herceg városai után, amelyeket átruházott, a 

feleségének járó jövedelem fedezni fogja a Coleby és

Kettlethorpe után fizetendő bérleti díjat, sőt véleményem 

szerint bőven marad is belőle. Ezt jelenti. 

- Éljen! - kiáltotta a lovag az ajtó mellől, és 

rendíthetetlenül állta Stafford tekintetét. 

Hugh Katherine-re nézett, majd a kövezett 

padlóra. 

- Ez igazán nagylelkű a hercegtől - mondta. 

- Utóirat is van - mondta Stafford, és ujjaival 

buzgón tapogatta a pergament -, amely azt mondja, hogy 

valahányszor Sir Hugh Swynford lovagi szolgálata miatt 

otthonától távol tartózkodik, a herceg egyik saját 

tiszttartóját fogja elküldeni Colebybe és Kettlethorpe-ba, 

hogy Lady Swynford segítségére legyen és felügyelje a 

birtokot, ráadásul ennek költségeit saját hivatala vállalja. 

Ó, igazán jól megfizetett, gondolta Katherine 

keserű kínnal. A nagy hatalmú kéz jóindulatúan és 

közönyösen utánuk nyúlt, hogy megmentse őket. Mi csak 

kisemberek vagyunk, mint a jobbágyok, sőt valójában mi 

sem vagyunk mások, csak jobbágyok. Az adószedő 

marcona varangyképére nézett. Ha a lovagiasság és az 

igazságérzet nem győzte volna le a haragot, amelyet a 

herceg elválásukkor érzett, most lefoglalnák a javaikat, és 

megbüntetnék őket. A Swynfordok elvesztenék lovaikat, 

marháikat, minden ingóságukat, valószínűleg börtönbe is 

kerülnének, és a herceg sohasem szerezne erről tudomást. 

Így azonban biztonságban voltak. 

- Holnap délben - mondta Stafford, és felállt - 

megkapják az ennek alapján esedékes pénzt, azután

kamatostul megfizetik Coleby bérleti díját. Jó napot, 

uram és hölgyem! 

Swynfordék kimentek az írnokokkal teli termen 

át, és alig figyeltek oda, amikor a lovag gratulált nekik, 

majd távozott, hogy a várkapitánynál jelentkezzen. A 

külső kőfolyosón senki nem volt, és mielőtt kimentek 

volna az udvarra, ahol Philippa és a többiek várakoztak, 

Hugh hirtelen megállt, és Katherine-re nézett. Keze 

kardja markolatát szorította, szögletes arca elfehéredett. 

- Úrnőm, miféle szolgálatodért tartotta Lancaster 

őkegyelmessége illendőnek, hogy ilyen jutalmat 

adományozzon nekünk - kérdezte, és hangja olyan 

vészjóslóan károgott, mint a varjúé. 

Katherine szürke szeme határozottan nézett a 

férfiéba, némi sajnálattal, mert már tudta, milyen a 

viszonzatlan szerelem, no meg a féltékenység. 

- Semmi másért, csak amit az adománylevél 

mondott, Hugh, amiért Lady Blanche-t szolgáltam. - 

Előhúzta rózsafüzérét az erszényéből, és megcsókolta a 

keresztet. - Jézus testére, apám és anyám lelkére 

esküszöm. 

Hugh tekintete fordult el előbb. Felsóhajtott. 

- Nem kételkedhetek benned. - Katherine felé 

hajolt. Katherine nem mutatta ki belső remegését, amikor 

a férfi éhesen szájon csókolta, de beteges félelmet érzett. 

Talán kigyógyult volna gyötrelmes impotenciájából 

Szentséges Szűz Máriám, gondolta, nem bírnám 

elviselni. De tudta, hogy el kell viselnie, ha így van.

Hogy erős szorításából szabaduljon, rózsafüzérét 

visszatette az erszényébe. Ekkor észrevette a herceg 

levelét. 

- Tessék - mondta gyorsan -, ezt neked küldte a 

herceg. Odabent annyi volt a baj, hogy megfeledkeztem 

róla. Felolvassam 

Hugh elvörösödve bólintott. Katherine feltörte a 

pecsétet, és átfutotta a levelet. 

- Ez egy hivatalos parancs a számodra, hogy 

jelentkezz lovagi szolgálattételre Aquitániában. Sir 

Robert Knolles csapatához kell csatlakoznod, amíg... 

amíg maga a herceg megérkezik. Ó, ez nagy öröm 

számodra! - kiáltotta, mert látta, hogy férje arca úgy 

ragyog, ahogyan már évek óta nem látta. 

- Persze, hiszen beteg voltam, bele kellett 

nyugodnom, hogy itthon ülök, míg a többiek harcolnak, 

te is tudod. Ráadásul amiatt aggódtam, hogy a herceg 

visszautasít, mintha büntetne valamiért, amiről nem is 

tudok. De lassú a felfogásom, úgyhogy ezt már nem 

bírom követni. 

Én sem, gondolta Katherine. Nem tudom, mit érez 

velem vagy Hugh-val kapcsolatban. 

- Nem mintha itt akarnálak hagyni, Katherine, de 

látod, nagy gondot vett le a vállamról azzal, hogy 

megfelelő intézőt küld neked, hála istennek nem olyat, 

amilyen az a rémes Nirac volt, akit beszállásolt 

Kettlethorpe-ba, miután Blanchette megszületett. 

Biztosan azért ruházta rád ezeket a javakat, mert

Blanchette a keresztgyermeke, aki szegény úrnője nevét 

viseli. Bizonyosan így gondolja. 

- Valószínűleg igazad lehet, Hugh - felelte 

Katherine kedvesen. Soha többé nem szabad belépnem az 

Avalon-szobába, gondolta, ennek vége. Minden tartozás 

törlesztve van, minden tisztességesen elrendeződött. Úgy 

kell lennie, mintha soha meg sem történt volna. 

- Gyere, férjem uram - kérte mosolyogva. - Sok jó 

hírt kell közölnünk Philippával. - Kart karba öltve léptek 

ki a folyosóról a napsütötte udvarra.

Harmadik rész 

(1371) 

...Ó, szerelem, kit mindig is 

Hű alattvalóként szolgáltalak, 

Tiszta szándékkal - mint tőlem telik, 

Néked áldozom minden vágyamat,... 

Geoffrey Chaucer: Troilus és Cressida 

(Képes Júlia fordítása)

13. 

1371. június 24-én, Szent János napján, 

alkonyatkor három előkelő megjelenésű, középkorú férfi 

élvezte a bordeaux-i Szent András-apátság kolostorának 

frissítő levegőjét. A kolostor akkoriban már a herceg 

királyi palotájául szolgált. A három férfi közül kettő 

Guienne urai közé tartozott: Jean de Grailly, captal de 

Buch, ∗ a másik Sir Guichard d'Angle, aki hatalmas 

területekkel rendelkezett Saintonge-ban és Angoulémeben. 

Mindketten fáradhatatlanul hűségesek voltak angol 

hűbérurukhoz, ellenálltak a francia király hízelgésének, 

bár sok más nemes volt, aki nem így tett. A harmadik 

férfi a nagy angol báró, Michael de la Pole volt, akinek 

tettvágyát jócskán sikerült kielégítenie az időközben 

eltelt tizenkilenc hónap alatt, amióta a Savoyban 

bosszankodott, és Lancaster hercegére várt. 

A három brokátszaténba öltözött úriember 

márványpadon ült, és a közeli Médoc faluból érkezett 

finom, hűvös bort kortyolgatta. Egy körülöttük lézengő 

apród töltött nekik újra és újra. Nagyon meleg volt aznap, 

de estére könnyű szellőtől lengedeztek a kolostorkert 

rózsái és jázminjai, és fodrozódott a kis halastó vize. 

 

Captal - a latin capitalis ('első. fő') szóból, középkori feudális cím 

volt Gascogne vidéken. (A ford.)

- Jó kis páncélcsörömpölés volt ma a lovagi 

tornán! - mondta lelkesen de la Pole. - A mi hercegünk 

hatalmas diadalt aratott Sieur de Puissances-szal 

szemben, lelökte a lóról, pardieu ∗ - A báró 

következetesen franciául beszélt yorkshire-i 

akcentusával, mert még mindig jobban ment neki, mint a 

guienne-i uraknak az angol. 

- Ühüm - felelte a captal, élvezettel böffentett 

egyet, aztán nyelvével újabb korty bort ízlelgetett. - 

Majdnem olyan jó lovag, mint a bátyja. 

- Jobb, sokkal jobb! - kiáltotta azonnal feltámadt 

dühvel de la Pole. Régi vita volt ez közöttük. A captal és 

Sir Guichard a walesi herceg emberei voltak, és noha 

januárban, amikor a herceg átvette Aquitániát a beteg és 

sérült walesi hercegtől, engedelmesen átruházták hűbéri 

esküjüket Lancasterre, de la Pole úgy érezte, 

következetesen alábecsülik őt. 

- Sainte Vierge! ∗ - vágott vissza a captal 

makacsul. - Lancaster még egy gyertyát se tud megtartani 

az apjának! Vagy a bátyjának, Edwardnak, a Tökéletes 

Nemes Lovagnak. 

- Tökéletes Nemes Lovag, még mit nem! - kiáltott 

a báró fenyegető pillantással. - Gondoljatok Limoges-ra! 

Az talán egy tökéletes lovag cselekedete volt A 

trónörökös nőket és gyerekeket mészárolt le kegyetlenül, 

miközben kárörvendve megénekeltette a saját mocskát: a 

 

Istenemre! 

∗ Szent Szűz!

vért, üvöltést és kínzást. Az egész várost lemészároltatta, 

csak az a néhány ember maradt életben, akit a mi 

hercegünk megmentett. Milyen lovag az ilyen 

Sir Guichard d'Angle közbevetőleg felsóhajtott. 

- Valami démon szállta meg a walesi herceget, a 

betegsége tönkreteszi. 

- Őt és a vérvonalát - mondta a báró szomorúan. A 

három férfi hallgatásba burkolózott. Mindnyájan a 

trónörökös legidősebb fiának, a kis Edwardnak az előző 

télen bekövetkezett halálára gondoltak. Az idős király és 

a betegeskedő walesi herceg után immár Richard lett az 

angol trón várományosa, a négyéves gyermek, aki olyan 

sápadt és törékeny volt, mintha pókhálóból szőtték volna. 

- Lancaster veszélyesen ambiciózus! - mondta a 

captal, folytatva a gondolatok természetes folyását. - 

Szüntelen uralkodási vágyat érzek benne, sokkal nagyobb 

hatalomra tör, mint amekkorával rendelkezik. Alig bírja 

féken tartani. 

- Mégis kordában tartja - vágott közbe de la Pole. 

- Sokkal jobban ismerem, mint ön. Az életemet és a lelki 

üdvösségemet tenném a bátyja és az unokaöccse iránti 

hűségére. - Miután intett az apródnak, hogy lépjen 

távolabb, sokkal halkabban folytatta. - Hiszem, hogy nem 

az angol trónra éhes. 

- Hahaha! - Sir Guichard félig gúnyos, félig 

elnéző nevetésben tort ki. - Parbleu, mon baron, ∗ azt 

hiszi, valami újdonságot mond Én magam ültettem el a 

 

Az ördögbe is, báró uram.

fejében a gondolatot, és az ötlet igencsak termékeny 

talajra talált. Sokat gondolkodik Kasztília felől. 

- Akkor hát hivatalosan is megkérte az infánsnőt 

- kérdezte de la Pole döbbenten, és kissé meg is 

bántódott, amiért a herceg nem fogadta őt a bizalmába. 

- Nem, azt hiszem, még nem. Mintha valami 

visszatartaná. Elég mélabús ember, sokat töpreng, kivéve, 

amikor harcol. 

- Nő kell neki - mondta a captal, és megvonta 

hatalmas vállát. Megemelte a kupáját, hogy az utolsó 

csepp bor is legördülhessen a torkán. - Egészségtelen 

dolog remeteként élni. Hónapok teltek el azóta, hogy az a 

normann szajha bent járt a hálótermében Cognacban. 

- És az is olyan hamar kijött, hogy kérdés, volt-e 

egyáltalán idejük a mulatságra - mondta kuncogva Sir 

Guichard. De hamarosan lesz asszony az ágyában. A 

száműzött és nincstelen Costanza nem fogja váratni, ha 

egyszer megkéri őt. Ez a legjobb házasság, amelyben 

valaha is reménykedhet. 

- Szerintem ezt a házasságot rosszul értelmezik - 

szólt a captal, és megrázta a fejét. - Kasztília terhét 

határozottan Franciaországra helyezi majd. Egy dolog 

Kasztília jogos királynőjének lenni, de uralkodni egészen 

más, ha a trónon már ül valaki. A mi hercegünknek nehéz 

dolga lesz, ha maga akarja elfoglalni. Szerintetek az a 

fattyú király semmit sem fog tenni, hogy megvédje a 

saját trónját, ha a herceg tervei a tudomására jutnak 

Ahogy a dolgok állnak, éppen elég gondot okoz

Aquitánia megtartása. Egyszerűen újabb háborúba fogja 

sodorni Angliát - mondta, azzal felállt, és aranyozott, 

domború faragásokkal díszített övét összehúzta hatalmas 

pocakja alatt. - De bármit gondolunk is, a herceg úgy 

tesz, ahogy neki tetszik. C'est un véritable Plantagenet. ∗ 

John az apátság második emeletén, 

magánlakosztálya öltözőszobájában ült ruhátlanul. Raulin 

a lovagi torna izzadságát és szennyét súrolta le 

öltözetéről egy maréknyi forró rózsavízbe áztatott lennel. 

Nirac de Bayonne körülötte keringett a borotvakéssel és 

egy tállal. Arra várt, hogy megborotválhassa urát. Az 

öltözőszoba ajtajánál Hankyn, a herceg első dalnoka 

pengette lágyan a lantját, miközben valami szomorú 

provence-i dallamot énekelt. 

John fáradtnak érezte magát. Egyik vállizmát is 

meghúzta, amikor mereven tartotta a nehéz dárdát, 

amellyel kiütötte Sieur de Puissances-t a nyeregből. 

Ráadásul a Limoges-ban ellenséges kardtól elszenvedett 

vállsérülése sem gyógyult még meg teljesen. 

Intett Niracnak. A kis gascogne-i odaugrott, és 

hozzáértő ujjakkal masszírozni kezdte a herceg hosszú, 

sovány és kemény hátizmait. Miközben dörgölte, 

vidáman fütyörészett a bajusza alatt, és amikor kezei a 

vörös vállseb közelébe értek, olyan gyengéden mozogtak, 

 

Igazi Plantagenet.

akár egy nőé. Raulin a fürdőszék alatti lepedőre térdelt, 

és nagy gonddal mosni kezdte a herceg lábát. 

John becsukta a szemét, és hagyta, hogy 

gondolatai elkalandozzanak. Ezen a napon véget ért 

aquitániai helyettesítése, többé nem kellett annak a 

fortyogó üstnek a fedőjén ülnie, amelyet a bátyja hagyott 

rá; többé nem kellett a bátyja harcait vívnia a saját 

költségén, ahogyan hónapokon keresztül tette. Mint az V. 

Károllyal folytatott küzdelem során mindig, ismét 

holtpontra jutottak. Voltak győzelmeik, és érték őket 

veszteségek; a francia király olyan pepecselős háborút 

folytatott, amely undort keltett Johnban. 

Ezután azonban merész és briliáns lépés 

következik. Egy diadalmas, istenáldotta, lovagias 

cselekedet, amely olyan jutalommal kecsegtet, hogy John 

fejbőre viszketni kezdett, és a szája kiszáradt, amikor 

rágondolt. Előző éjjel azt álmodta, hogy Burgos 

katedrálisában térdel, abban a csillogóan fehér mészkőből 

épült székesegyházban, amelyben Nájeráért és a fia 

születéséért is hálát adott. Ebben az álomban érezte a 

szentelt olaj érintését, ahogy az érsek felkente, és amikor 

felébredt, még akkor is úgy érezte, hogy Kasztília 

aranykoronája nehezedik a fejére. 

- Mosolyog, uram! - mondta Nirac boldogan, és a 

törülközőért nyúlt. - Ami igaz, az igaz, Nirac mindig 

tudja, hogyan szerezzen örömet az urának! 

- Nem azért mosolygok, te kis majom, mert a 

hátamat masszírozod, hanem mert eszembe jutott valami

- mondta John olyan engedékenységgel, amilyet mindig 

is tanúsított Nirac irányában, és amely dühítette Raulint, 

aki nem vette jó néven sem a könnyelműséget, sem azt, 

hogy ez az alacsony származású fickó ilyen sokat lehet a 

herceg körül. Raulin élvezte az Angliában töltött 

hónapokat, amikor egyedül ő lehetett ura közelében, míg 

Niracot hátrahagyták Pikárdiában, hogy felépüljön 

tüdőgyulladásából. 

Holnap elküldöm Guichard d'Angle-t az 

infánsnőhöz, gondolta John, miközben felemelte fejét, 

hogy Nirac meg tudja borotválni. 

- Nirac - kérdezte -, amikor a múlt hónapban 

Bayonne-ban voltál, azt mondtad, láttad Costanza 

infánsnőt a misén Kasztília törvényes királynőjét. 

- Si fait, mon duc, ∗ olyan közel volt hozzám, mint 

most Hankyn - mutatott Nirac a trubadúrra. 

- Hogy nézett ki - kérdezte John szórakozottan. 

- Rongyosan. A köpenye kopott volt, a cipője... 

- Nem a ruhája, te fajankó! Ő maga! 

- Sovány - vágta rá Nirac azonnal, miközben 

fürge húzásokkal borotválta a herceg aranyszínű 

szakállát. - A melle lapos, mint a deszka, a bőre fehér, a 

haja fekete. Az a hosszú felső ajka nem mosolyra termett, 

de nem is csókra. Kasztíliai szeme van: nagy, fekete és 

haragos. Nagyon trés dévote, ∗ állítólag hajból készült 

 

Úgy van, hercegem. 

 

Nagyon vallásos.

inget visel, hogy ne felejtse el az apját. Szerintem egy 

kicsit őrült. A húga, Isabella sokkal szebb. 

A herceg arca elkomorult, és Nirac, aki rájött, 

hogy hibát követett el, gyorsan hozzátette: 

- De Costanza infánsnő nagyon fiatal, alig 

tizenhét éves, kétségtelenül fejlődni fog még, egyébként 

sem láttam elég tisztán, mert a katedrálisban sötét volt. 

A lantmuzsikától eltekintve sokáig csend 

telepedett az öltözőszobára. John hagyta, hogy Raulin 

felöltöztesse, karjait felemelte, hogy ráhúzhassa a fehér 

selyeminget, belelépett a rövid vászonalsóba, amelyhez 

fűzőkkel rögzítette a szűk szárú sárga nadrágot. A 

topázszínű bársonytunika szélét és ujjait levélszerű 

fodrokba hajtogatta, majd gyöngyökkel gombolta be. 

Amikor a herceg öltözete elkészült, a fegyvernök és az 

inasok mind hátraléptek, mert arra számítottak, uruk 

kimegy az előszobába, ahol néhány nemes várt rá, hogy 

fejére tegye hercegi koronáját és Aquitánia jelvényeit. Ő 

azonban megrázta a fejét, és a hosszú csendet megtörve 

megszólalt: 

- Hagyjatok magamra mind, csak Nirac maradjon! 

- John a nyitott ablakhoz sétált, és a lágy déli szellőben a 

Garonne kanyarulatáig húzódó, piros tetős házakat nézte. 

A szürkületben a folyó úgy fénylett, mint egy ónserleg, és 

két, folyásirányban haladó angol hajó tartott hazafelé az 

árbockosár fölött lobogó zászlóval. 

John egy percig nézte a hajókat, majd megszólalt.

- Nirac! - A kis gascogne-i várt, világos 

hüllőtekintetét urára szegezte. - Emlékszel Lady 

Swynfordra Kettlethorpe-ból - kérdezte John, és kissé 

elfordult az ablaktól. 

- Sainte Vierge! Hogy is felejthetném el! Belle et 

gracieuse, la dame Cathérine ∗ - Nirac pillanatnyi 

szünetet tartott, majd hozzátette: - A lovagját sem 

felejtem el, azt a Swine-fordot. ∗ 

John lesütötte a szemét, és úgy nézett Niracra, 

mintha meg akarná dorgálni arcátlanságáért. Ehelyett 

azonban mást mondott. 

- Knolles jó jelentéseket küldött Swynfordról, 

derekasan harcolt, és kétszer is megsebesült. 

- De Isten segedelmével felépül! - Nirac nem tette 

hozzá, hogy „milyen kár!”, bár hangsúlya ezt sugallta, 

mert zavarba ejtette, hogy a herceg olyan hölgyet 

említett, akiről azt hitte, már régen elfelejtette, és 

megtévesztette megjegyzéseinek hangneme; mégis úgy 

érezte, nem kell elrejtenie a szász lovag iránti gyűlöletét, 

aki olyan szörnyen megalázta Kettlethorpe-ban. 

- Swynford tegnap érkezett ide, Bordeaux-ba, 

Knolles szélnek eresztett csapatának maradékával - 

mondta a herceg. - A lábsérülése miatt kénytelen feküdni. 

Elküldtem hozzá William barátot, hogy vágjon eret rajta, 

és kötözze be. 

 

A Szent Szűzre!... Cathérine úrnő szép és kecses. 

∗ Swine jelentése 'disznó'. (A szerk.)

A herceg saját orvosát ennek a disznó lovagnak, 

gondolta Nirac, és még jobban összezavarodott, mert 

tudta, hogy az Aquitániában töltött hónapokban nem 

találkozott Swynforddal. A lovag Knolles kíméletlen 

csapatának tagja volt fent, északon, ahol a 

legkeményebb, legelkeseredettebb és legveszélyesebb 

harcokat vívták. Amint ezt végiggondolta, valami 

bevillant Nirac agyába, de nem volt biztos a dolgában. 

Gyorsan a hercegre pillantott, de az lesütötte kék szemét. 

- Feleségül kérem Kasztília királynőjét, azután 

mindent gyorsan elrendezünk - mondta a herceg 

ugyanazon a tompa hangon. Felemelte kezét, hogy 

elfojtsa Nirac kitörő izgalmát. - Úgy helyes, hogy királyi 

hercegnőm mellett angol hölgyek is jelen legyenek az 

esküvőnkön. Kíséretet és futárokat kell küldenem, hogy 

idehívjam őket. Te, Nirac, elmégy Kettlethorpe-ba, és 

elhozod Lady Swynfordot. 

- Ühüm - mondta a kis gascogne-i némi 

megkönnyebbüléssel, de még mindig határozatlanul; 

mert Raulin természetesen soha nem tett említést a 

Savoyban, Lady Swynforddal kapcsolatban történt 

eseményekről, és Nirac tudta, hogy évek teltek el azóta, 

hogy a herceg Kettlethorpe-ban járt. Ura következő 

szavai azonban nem hagytak benne kétséget. 

- Látnom kell őt még egyszer, mielőtt 

megházasodom. 

No, gondolta Nirac, erről van szó. De biztos, hogy 

ez a vágya könnyen kielégítésre talál, akkor meg minek a

sok hűhó a férje miatt A herceg ellágyuló arckifejezése 

láttán úgy érezte, megengedhet magának egy kérdést. 

- Mon duc, ∗ ezek szerint el akarja küldeni Sir 

Hugh-t Bordeaux-ból, mielőtt a felesége megérkezik - 

Küldje minél messzebb északra harcolni, gondolta, a 

lehető legveszélyesebb helyre! 

John összeszorította a száját, azután félig 

mérgesen elnevette magát. 

- Attól tartok, nem jönne el, ha nem találkozhatna 

itt a férjével. 

- Merde! ∗ Úgy érti, hogy a hölgy erényes - 

kiáltotta Nirac döbbenten, és miután a herceg hallgatását 

igenlésnek vette, megértette, mennyire félreértette a 

helyzetet, amikor Kettlethorpe-ban volt. - Tyű - tette 

hozzá elgondolkodva -, van benne lelkierő, cette belle 

petite dame ∗ , láttam, amikor ott voltam. 

John, ha már egyszer áttörte a Katherine felé 

emelt gátat, nagyon vágyott rá, hogy még többet 

beszéljen róla, és kikérdezze Niracot, milyen emlékei 

maradtak róla a Kettlethorpe-ban töltött hónapokból. De 

ellenállt. Szégyellte vágyát, szégyellte, hogy akarata 

ellenére képtelen volt elfelejteni, és két udvarhölggyel, 

valamint a normann szajhával való megtervezett 

légyottjai undorral töltötték el, és nem elégítették ki. 

 

Hercegem. 

∗ A fenébe is! 

∗∗ Ez a szép kis hölgy.

Dühítette a sejtelem, hogy Katherine esetleg nem 

fog engedelmeskedni a hívásának, akkor sem, ha csupán 

az új hercegné szolgálatára hozatná ide, bár figyelembe 

véve a közöttük történteket, jogosan tenné. Swynford 

tekintélyét is latba kell vetni. Valamilyen megalázó 

fortéllyal rá kell vennie Hugh-t, hogy ő maga hívja ide 

Katherine-t. A sebesülése éppen megfelelő ürügyül 

szolgál. Bár Hugh-val rendben is lenne a dolog, gondolta 

John, éppen elég örömmel töltené el a tisztesség, hogy a 

feleségét öltöztetőnőnek nevezné ki, sőt az sem érintené 

közömbösen, hogy ő maga láthatja a nőt, az isten verje 

meg. 

És ha Katherine eljönne - akkor mi lenne 

John megfordult, és olyan erővel csapta be az 

ablaktáblát, hogy Nirac, aki izgatottan figyelte őt, ugrott 

egyet. 

Ha Katherine idejönne, és ő viszontláthatná, 

kigyógyulna. Egyetlen nő sem rendelkezett a földön 

olyan szépséggel és vonzerővel, amilyennel ő felruházta 

Katherine-t, amióta elmenekült előle az Avalon-szobából. 

Mostanra kétségtelenül elhízott, vagy éppen 

lesoványodott, ahogy idősödik, kiüt rajta a paraszti 

származás. A durva vitalitást, amelyen Windsorban 

először megütközött, ismét kellemetlennek fogja találni, 

mert a faragatlanság mindig is zavarta. Látni fogja 

hiányosságait, fagyásos kezeit, a fekete anyajegyet az 

arccsontján, meghallja, ahogy gyakran lélegzetvétel 

nélkül, folyamatosan beszél, sőt az idegességtől hirtelen

feltámadó, csendes méltósága is nevetséges 

pipiskedésnek fog tűnni. Egy szó, mint száz, ki fog 

gyógyulni belőle. 

- Holnap megkapsz minden utasítást - mondta 

Niracnak, majd átment az öltözőből abba a szobába, ahol 

haszontalan kísérete várt rá. 

Augusztus tizedikén a Plymouthból négy nappal 

korábban indult Gráce á Dieu, ∗ miután elhagyta a 

bretagne-i Finistére-t, viharos tengerre ért, és a kis hajót 

dobáló szeszélyes vizcayai szelek azzal fenyegették, 

hogy visszafújják Angliába. A kapitány számos útja során 

megélt már rosszabb időjárást is a hazai partok és 

Bordeaux között, így hát néhány szívből jövő 

káromkodás után elrendelte, hogy vonják be a vitorlát, és 

eresszék le a tengeri horgonyt. Ellenőrizte a 

kormányrúdnál álló kormányosokat, majd egy hordónyi 

erős sörrel visszavonult a magasított hajófarba, hogy ott 

várja ki a vihar végét, és azt az időt, amíg a Szűz Mária 

majd északi vagy nyugati szelet küld rájuk, amely ismét 

helyes irányba fújja majd őket. 

Ugyanakkor meglehet, hogy Szent Jakabot 

legalább annyira érdekelte volna ez az utazás, mint Szűz 

Máriát, mert a Lancaster hercege parancsára Bordeaux-ba 

induló csoporton kívül tíz zarándok is helyet kapott a 

hajón, akik a spanyolországi Compostelába, Szent Jakab 

 

Istennek hála.

apostol sírhelyéhez igyekeztek. A zarándokokat - akik 

mindvégig kellemetlen tengeribetegségtől szenvedtek, de 

az általuk fizetett viteldíj terven felüli nyereséget jelentett 

az úton, amelynek a herceg bordeaux-i adószedője 

igencsak örülni fog - a rakomány mellett, a raktérben 

helyezték el. 

A megemelt tat alatti faborításos, faliszőnyeggel 

díszített kabinban elszállásolt nőket szintén nem kerülte 

el a tengeribetegség. Isabel de Coucy hercegnő feküdt a 

legnagyobb ágyon, és folyamatosan nyögdécselt. 

Időnként felemelte sáfrányszínű arcát, hogy egy 

ezüsttálba okádjon, amelyet szipogó, öklendező 

komornája tartott oda. Lady Scrope és Lady Roos of 

Hamlake egy másik ágyon osztozott; valahányszor a 

Gráce á Dieu nekiütközött egy hullámnak, majd átsiklott 

rajta, Lady Scrope belekapaszkodott társnőjébe, és őrült 

szavakat suttogott. 

- Áldott Jézus, ments meg minket, mindnyájan 

vízbe fúlunk! - Lady Scrope Lord de la Pole húga volt, de 

bátyjával ellentétben apró termetű, és meglehetősen 

ijedős természetű. 

Katherine-nek egyáltalán nem jutott ágy, így neki 

és egy köznemes feleségének két szalmazsákot terítettek 

le a durva padlón. Katherine félt egy kicsit a vihartól, 

ugyanakkor fel is pezsdítette, és vágyott kimenni a 

fedélzetre, ahol távol lehetett volna a hányásszagtól és a 

kis fülkében éjjel-nappal összezárt nyolc nő egyéb 

kigőzölgéseitől. A kapitány azonban elreteszeltette az

ajtót, nehogy értékes utasait valami baj érje a hullámzó 

fedélzeten, esetleg belezuhanjanak a vízbe. 

Mivel semmit sem tehetett, Katherine olyan 

csendben feküdt szalmazsákján, ahogy csak tudott. Fejét 

elfordította a háta mögött zajló kellemetlen látványtól és 

zajoktól, és amennyire tudta, kitámasztotta magát a hajó 

hánykolódása ellen. Amióta Plymoutht elhagyták, nem 

volt tengeribeteg, és még mindig nem érezte magát 

annak. Ez az Isabel hercegnővel szembeni aprócska 

fölény megelégedésére szolgált. A hercegnő 

szakadatlanul leereszkedően viselkedett vele attól a 

pillanattól kezdve, hogy Plymouth Hoe-nál találkoztak, 

még mielőtt a deszkafeljárón át a Gráce á Dieu 

fedélzetére léptek volna. 

A király lánya fiatalkorában szeszélyeiről és 

túlzott szertelenségéről híres, elkényeztetett szépség volt. 

Negyvenéves korára azonban már nem lehetett szépnek 

nevezni, bár még mindig annak tartotta magát. Elhízott, 

és bajusza nőtt. Sötét bőrszínét anyja, Philippa királyné 

népétől örökölte. Haja, bár szorgosan festették dió 

levével és ecettel, csíkos, őszülő barnává vált. Orcáit a 

bíbortetű nedvéből készült pirosító használata ellenére 

májfoltok tarkították. Ha a hercegnő kedvesebben 

viselkedett volna, talán Katherine-ben is felébredt volna a 

sajnálat iránta, hiszen a hajón mindenki tudta, hogy 

Isabel mohón kapott a tengeri átkelés lehetőségén, mert 

ezzel arra is esélye nyílt, hogy megpróbálja megtalálni

elszökött férjét, Enguerrand de Coucyt, aki sok évvel 

fiatalabb volt nála. 

Isabel már két ízben megkísérelte felkutatni a 

férjét, egyszer Flandriában, egyszer pedig Hollandiában, 

de a ravasz férj mindkét alkalommal továbbállt, mielőtt 

asszonya odaért volna. Azt pletykálták, hogy Firenzében 

él, és Isabel, aki Lady Roosszal beszélgetett a kabinban, 

igen őszintén elmondta a dologgal kapcsolatos szándékát. 

- Mivel végigszenvedem ezt a félelmetes utazást, 

hogy Lancaster fivérem kedvére tegyek, és részt vegyek 

az esküvőjén, cserébe azt kérem tőle, adjon mellém 

kíséretet és megbízható vezetőt az itáliai utazáshoz. — 

Bár Lady Rooshoz beszélt, a kabinban senki nem 

menekülhetett a hangos, metszően éles hang elől, csak 

olyankor, gondolta hálásan Katherine, amikor az 

nyögéssé mérséklődött. 

A vihar tovább erősödött, így a zajok is. A 

dübörgés, recsegés, a matrózok kiáltásai közepette 

Katherine néha meghallotta a fedélközben tanyázó 

zarándokok káromkodását és imádkozását. Nirac szintén 

ott lent kapott helyet a többi futárral, a hercegnő 

kíséretének tagjaival és a páncélosokkal együtt. A Gráce 

á Dieu-t a hajótatban elhelyezett ágyúkkal is felszerelték, 

nemcsak a kalózok és a francia gályák miatti folyamatos 

veszély miatt, hanem mert a csatornában a flamandok is 

támadni kezdték az angol hajókat. 

Hatalmas hullám vágódott a hajónak, amely 

felemelte, megremegtette, majd akkora lökéssel ejtette

vissza, hogy Katherine a hajó oldalának csapódott. Lady 

Scrope megint felkiáltott, Szent Kristófot, Szent 

Botolphot és Szűz Máriát szólongatta, hogy mentse meg 

őket, mert a hajó egészen biztosan elsüllyed. 

Katherine ezt elég valószínűnek tartotta. 

Rózsafüzérét a melléhez szorította, és igyekezett a 

bensejében egyre növekvő pánikot Üdvözlégyekkel és 

Miatyánkokkal csillapítani. Közben azonban 

gondolataiban összezavarodott otthoni képek cikáztak, 

különösen azé a napé, amikor Nirac megérkezett Hugh 

különös levelével, amelyet egy írnoknak diktált, és amely 

Bordeaux-ba szólította őt „a herceg parancsára”. Elsőként 

gyötrő megdöbbenést érzett a herceg tervezett 

házasságának hírére. Ennek az érzésnek a tüze mély 

fájdalmat keltett benne, mert a Kettlethorpe-ban töltött 

nyugodt napok alatt, amíg egyedül volt gyermekeivel és 

Philippával, csaknem sikerült eljutnia odáig, hogy a 

hercegre kizárólag feudális uraként gondoljon, akinek 

bőkezűsége sokat könnyített az életükön. A Hugh 

levelének érkezését követő napon sikerült ezt a fájdalmat 

beletörődésre és megkönnyebbülésre váltania. Most, 

hogy a herceg Kasztília királynőjével készül házasságra 

lépni, többé sohasem lehet közöttük semmi, ezért nem 

kell attól félnie, hogy a viszontlátás kibillenti nehezen 

megszerzett lelki egyensúlyából. Következő gondolata a 

Hugh iránti, lelkiismeretéből fakadó aggodalom volt. 

Nirac egyáltalán nem mutatkozott készségesnek, amikor 

Hugh sebesülésének mértékéről vagy bármilyen,

Bordeaux-val kapcsolatos körülményről faggatták, ezért 

a szűkszavú levélen kívül nem sokat tudott meg. 

Az szóba sem jöhetett, hogy megtagadja az 

utazást. Philippa ezt azonnal eldöntötte. A férjtől és a 

hercegtől érkező kettős parancsnak engedelmeskedni 

kell. Philippának már megszületett saját gyermeke, egy 

újabb kis Tom, és olyan régóta élt Kettlethorpe-ban, hogy 

egészen a magáénak érezte. Chaucer, aki hivatalos 

ügyekben folyton utazott, boldog volt, amiért ott 

hagyhatja őt, így tehát Katherine útra kelt Nirac-kal, két 

napra megállt Londonban Hawise-nél, akit Jack 

hazahívott, miután visszatért Franciaországból. A két nő 

közötti ragaszkodás még tovább erősödött a Kettlethorpeban 

eltöltött hónapok alatt, így Hawise könnyei 

patakokban hullottak, amikor el kellett válniuk. 

- Jaj, kedvesem, Isten óvjon az utadon, éjjelnappal 

gyertyát fogok égetni érted Szent Katalinnak. Az 

elmúlt éjjel álmodtam valamit. Nem mondom el, de 

bárcsak én is veled tarthatnék, drága Lady! 

Ekkor azonban Jack Maudelyn arckifejezése 

vészesen elsötétült, és azt mondta, elege van a felesége 

utazgatásaiból, maradjon csak Londonban, a saját 

tűzhelyénél, majd a bajusza alatt motyogott még valamit 

a lordok és ladyk alávaló szeszélyeiről. Jack már nem az 

a vidám kamasz volt, aki öt évvel korábban, a 

májusünnepen. A katonaévek megváltoztatták, goromba 

és nyers lett, sokat zúgolódott, és vonakodott az állandó 

munkától. Bár időközben takácsmesterré vált, alig

érdekelte a saját szövőszéke, sokkal többet foglalkozott 

céhe kiváltságaival, és gyakran beszélt a város jogairól. 

Sokszor dühösen utalt a „királyi szélhámosokra és 

kényurakra”, akiket jól meg kell leckéztetni, ha sérteni 

merészelik ezeket a jogokat. 

Jack megtelt gyűlölettel. Katherine nagyon 

sajnálta Hawise-t, és elszomorította, hogy Jack a kettejük 

közötti ragaszkodás miatt is féltékeny. 

A kis hajó ismét megremegett, majd orral a vízbe 

bukott. A szél egyre erősödött. A kapitány magára hagyta 

söröshordóját, és elvesztette határozottságát, amikor a 

záporfüggönyön át sötét sziklatömeget, annak tövében 

pedig apró, mozgó fényfoltokat pillantott meg. Ha az 

d'Ouessant szigete, és kisodródnak a partjára, az ott 

várakozó vérszomjas hajóroncsrablók mindenkit 

legyilkolnak, akit a hullámok odavetnek. És még ha el 

tudnának is menekülni a szigetről, a Gráce á Dieu akkor 

sem bírná sokáig ezt a hullámverést. Illesztékei kezdtek 

megnyílni, és a raktérben lévő meztelen, verejtékező 

emberek felkiabáltak, hogy a szivattyú már nem győzi az 

egyre emelkedő vizet. 

A kapitány keresztet vetett, megérintette a 

Szűznek az árbocrúdba faragott képmását, aztán 

bizonytalanul végigbukdácsolt a zöldes vízzel borított 

fedélzeten, kinyitotta a kabinajtó reteszét, benyitott, s 

egyidejűleg hatalmas széllökést meg jókora mennyiségű 

esőt eresztett be. A nők felemelték a fejüket, s rémülten

ámultak rá, míg a tülökből készült tartókba állított 

gyertyák csurogni kezdtek, majd fellángoltak. 

Amikor megszólalt, a kapitány szakállas arca 

éppolyan sápadt volt, mint a nőké. 

- Nemes hölgyeim, nagy veszélyben vagyunk. 

Kétlem, hogy csoda nélkül kijutunk ebből a viharból. 

Imádkozzanak, és tegyenek fogadalmakat! 

Lady Scrope felkiáltott, és ökölbe szorította kezét. 

- Melyik szenthez - kiáltotta. - Melyik szent fog 

segíteni 

A kapitány megrázta a fejét. 

- Nem tudom. Mi, matrózok, a Tenger Áldott 

Szüzéhez imádkozunk. Azok ott lent a raktérben Szent 

Jakabhoz. Lehet, hogy a védőszentjeik közbenjárnak 

önökért. Egy biztos, csoda nélkül meg van pecsételve a 

sorsunk. 

A nők még egy pillanatig bámultak rá, majd 

Isabel hercegnő feltérdelt a priccsén, és hangosan 

fogadkozott. 

- Felajánlom rubin rózsafüzéremet és 

aranybillikomomat neked, Becket Tamás, ∗ ha 

megmentesz, és megfogadom Szent Péternek, hogy 

Rómába is elzarándokolok! 

 

Becket Szent Tamás (1118-1170) II. Henrik angol király 

lordkancellárja és bizalmasa, madj Canterbury érseke volt. A pápa és 

a király között kitört viszályban az egyház jogainak harcosaként 

lépett fel, amiért négy nemesúr a király tudtával Canterbury 

székesegyházában az oltár előtt rátámadt, és levágta a fejét. A pápa 

már három év múlva szentté avatta. A sírja a középkor egyik híres 

angol búcsújáró helye lett. (A szerk.)

A többiek ijedt hangon mormolni kezdtek, így 

nem hallatszott más, csak fogadalmak zagyva 

összevisszasága. 

Katherine egy keresztgerenda és egy lecsavarozott 

láda közé ékelődve térdelt a többiekkel együtt. Fejében 

szenvedélyes szavak cikáztak: Ne hagyd, hogy 

meghaljak, még ne hagyd, hogy meghaljak, hiszen 

valójában még nem is éltem! Hirtelen szégyent érzett, 

amiért ilyen gonosz és igaztalan gondolata támadt éppen 

akkor, amikor a lelke van veszélyben, ezért 

összekulcsolta két kezét, és csendben könyörögni 

kezdett: „Édes Szent Katalin, ments meg!” Gondolatai 

azonban nem voltak hajlandók fogadalommá zsugorodni. 

Gyertya, igen, és pénz, igen - de úgy érezte, Szent 

Katalin csak ezek miatt nem mentené meg. Akkor hát 

miért Egyszer csak a veszélynek abban a pillanatában 

belelátott szíve egyik rejtve maradt, sötét zugába, és 

megtette a maga fogadalmát. 

A csoda megtörtént, bár hogy melyik szentnek 

volt köszönhető, vagy éppen mindegyiknek benne volt-e 

a keze, az nem derült ki, mindenesetre a kapitány a 

Tenger Áldott Királynőjének tulajdonította. A lényeg, 

hogy amikor pirkadni kezdett Bretagne távoli, kietlen 

partjai felett, az egyik tengerész különös fényt látott az 

égen, alatta pedig rózsaszínes, liliom formájú felhőt. Ez 

volt a jel, hogy imáik meghallgatásra találtak, mert a szél 

is tüstént elült, ők pedig a vészjósló kis d'Ouessant sziget 

szélvédett oldalára sodródtak, ahol a víz nyugodtabb volt;

az apály mégis távol tartotta őket a parttól, amíg 

eltömítették a réseket, és szárazra szivattyúzták a 

rakteret. A parton a csalódott hajóroncsrablók táncoltak 

és öklüket rázták a hajó felé, de a fedélzeten elhelyezett 

ágyú és a hajókorlát mellett felsorakozó íjászok miatt 

nem merték megközelíteni. 

Dél körül lágy szél kerekedett észak felől, a 

Gráce á Dieu hatalmas, festett vitorláját felhúzták, és a 

hajó folytatta útját Bordeaux felé. 

Négy nappal később, Mária mennybevételének 

vigíliáján a Gráce á Dieu az esti dagállyal behajózott a 

széles Gironde-ra, majd dél felé fordult a keskenyebb 

Garonne-ra, miközben a part menti falvak templomainak 

harangjai az ünnep beköszöntére kongattak. Az idő 

rendkívül melegnek tűnt az angol nők számára, akik 

csíkos napellenző alatt üldögéltek a fedélzeten. A napot 

még sosem látták ennyire fehérnek és vakítónak, sőt 

folyó vizét sem látták még ilyen iszapos sárgának. A 

látványtól még Isabel hercegnő követelőző hangja is 

elcsendesedett. Párnázott karosszékben ült, miközben 

egyik verejtékező öltöztetőnője pergamenből rögtönzött 

legyezővel igyekezett hűsíteni. Lady Scrope és Lady 

Roos a lehető legközelebb ültek hozzá, hogy az ő kipirult 

arcukat is érje a gyenge fuvallat. 

A bordeaux-i partraszállásra készülő hölgyek 

felöltötték legszebb ruháikat, amelyek ehhez az 

éghajlathoz túlságosan meleg bársonyból és prémekből 

készültek. Katherine legjobb öltözete egy sötétzöld

lincolni ruha volt, rókaprémmel szegélyezett, oldalt 

nyitott, barackszínű köpennyel. A hajhálók, amelyek arca 

két oldalán tartották a haját, aranyfonálból készültek, így 

kiemelték fürtjei csillogó bronzszínét. Bár boldog volt, 

hogy vannak olyan ruhái, amelyek jól állnak neki, mint 

mindig, ezúttal is kevéssé volt tudatában kihívó 

szépségének. 

Húszéves korára minden kamaszos szögletessége 

tökéletesen kikerekedett, és igen elegánsan mozgott. 

Szépségében volt valami egzotikum, amely mostanra 

sokkal élénkebbé vált, mint amikor Geoffrey Chaucer 

először megérezte benne Windsorban. Épp ez a 

különlegesség késztette Isabel hercegnőt dühös 

sugdolózásra Lady Roosszal, miközben Katherine-t 

figyelte, aki állát a tenyerébe hajtva állt a korlátnál, és 

ennek az új vidéknek furcsa, fehérre meszelt házait, 

aranyozott keresztjeit és piros háztetőit nézte. 

- Az a nő annak a de Roet címerkirálynak nem is 

tisztességesen született gyereke! Valami fattyú, akit egy 

velencei vagy talán szaracén szajhának csinált. Nézd, 

hogy tartja a csípőjét! 

- Az biztos - mondta Lady Roos, aki igyekezett a 

hercegnő kedvében járni -, és a fogai se angolosak. Túl 

kicsik és fehérek. 

- Egérfogak! - mondta dühösen a hercegnő, és 

ajkát saját hiányos fogazatára húzta. - De nem is erről 

beszélek! Hanem az arcátlanságáról. Megmondom 

Lancaster fivéremnek, hogy véleményem szerint a

legkevésbé megfelelő választás, ha öltöztetőnőnek nevezi 

ki. Bár valójában szerintem ez a nő találta ki az egész 

mesét ürügyként, hogy befurakodjon ide. Ezt is, meg a 

sebesült férjéről szóló történetet is. Sok mindent láttam 

én már a világban, és azonnal észreveszem a fondorkodó 

nőt, ahogyan azt is rögtön kiszagolom, ha döglött 

patkány van a falban. Én mindig... 

A hercegnő rosszindulatú szavait a tengerészek és 

az íjászok szakították félbe, akik a hajó közepén 

sorakoztak fel, a jobb oldali korlátnál. Az egész kórus 

éljenezni kezdett, miközben az árbockosárban ülő őrszem 

meglengette a Lancaster-zászlót, majd ismét felhúzta az 

árbocrúdra. 

A hercegnő felemelkedett a székéből, és a 

korláthoz lépett. 

- Ó, ott van John, kijött elém! - mondta 

önelégülten, amikor lenézett a közeledő négypárevezős 

hajóra. Öccse a hajóorrban állt, vörösesbarna feje 

összetéveszthetetlenül ragyogott a napfényben. 

Katherine már néhány perccel korábban 

észrevette, amikor a hajó látótávolságon belülre került a 

folyón, és gyomra olyan hirtelen összeszorult, hogy nem 

kapott levegőt. Első ösztöne azt súgta, hogy meneküljön 

le a kabinba. Összeszedte magát, és ott maradt, ahol volt. 

Előbb-utóbb ennek a pillanatnak is el kellett jönnie, és 

azzal igyekezett megacélozni a lelkét, hogy egészen 

biztosan közömbös a herceg számára.

A hajó melléjük ért, a herceg fellépett a 

kötélhágcsón; Lord de la Pole és Lord Roos követte. A 

herceg könnyedén a fedélzetre ugrott, majd rámosolygott 

az egybegyűlt tengerészekre és íjászokra. Katherine, aki 

mindezt fentről nézte, látta, amint Nirac kilép a 

tömegből, letérdel, és megcsókolja ura kezét. A herceg 

mondott valamit, amit ő nem hallott, de Nirac bólintott és 

visszahúzódott a többiek közé. Azután John a lépcsőn a 

tatfedélzetre lépett, odament a karszékben ülő nővéréhez, 

gyorsan mindkét oldalról arcon csókolta, miközben a 

többi hölgy bókolt. További izgatott üdvözlések 

következtek, amikor a többi úr is felért. De la Pole 

köszöntötte testvérét, Lady Scrope-ot, Lord Roos pedig a 

feleségét, miközben Katherine földbe gyökerezett lábbal 

továbbra is a korlátnál állt. 

A herceg lassan, közönyösen megfordult, mintha 

minden szándék nélkül tenné, amíg meg nem látta 

Katherine-t. Az izgatott, fecsegő hölgyek feje között 

tekintetük hosszan, egyetlen mosoly nélkül találkozott. 

Katherine érezte, John azt akarja, hogy odamenjen hozzá, 

ezért lesütötte a szemét, de nem mozdult. Egy pillanattal 

később a férfi ott termett előtte, ő pedig szótlanul 

meghajolt. 

- Remélem, az utazás nem volt túlságosan 

kellemetlen, Lady Swynford - mondta John hűvösen, de 

amint Katherine felemelkedett, tekintete éppen egy 

magasságba esett a herceg napbarnított nyakával, és látta, 

hogy ütőere hevesen ver.

- Nem volt túl kellemetlen, kegyelmes úr - 

válaszolta, és örömmel nyugtázta a saját hangjában 

csendülő nyugodt udvariasságot. Érezte a mögöttük 

beálló csendet, és látta, hogy a hercegnő őket bámulja; 

kissé megemelte hangját, így kérdezte: 

- Hogy van a férjem Hallott róla valamit, uram 

- Jobban van, úgy tudom - válaszolt John rövid 

szünet után -, bár még mindig nem tudja elhagyni a 

szállását. 

Katherine, amikor ismét találkozott a pillantásuk, 

látta, hogy lebarnult arca még jobban elsötétül. 

- Alig várom, hogy találkozzam Hugh-val, és 

ápolhassam - mondta. - Nirac elvezethet Hugh szállására 

rögtön a partraszállás után 

A férfi szemei körüli izmok különös, szinte vad 

arckifejezésben feszültek meg, de mielőtt még 

válaszolhatott volna, parancsoló hang sivított fel: 

- John, gyere csak ide! Sok mindent kell 

mondanom neked. Még nem is hallottad, milyen 

veszélybe sodródtunk ezen a roncson. Atyánk, a király 

őfensége fontos üzenetet küldött. És mennyi ideig kell 

még itt izzadnunk ebben a pokoli hőségben 

- Persze, Nirac majd elkísér, Lady Swynford - 

mondta, majd a nővéréhez fordult, és élesen felnevetett. - 

Parancsaid, édes Isabel, gyermekkorom boldog napjaiba 

repítenek vissza. Valójában alig változtál, szépséges 

nővérem.

- Mások is ezt mondják - mondta a hölgy, és 

bólintott. 

- Lord Percy a minap azt mondta, olyan fiatalnak 

látszom, mint húszon..., hm, több évvel ezelőtt. Szent 

Tamásra, mi ez a kornyikálás - Elhallgatott, és 

ingerülten nézett körül a fedélzeten. A hajó minden 

részéből zagyva énekszó hallatszott. Először csak 

összevissza hangok voltak, de aztán az őrszem magas, 

tiszta tenorja vezetésével ünnepélyes dallammá álltak 

össze, amelyet vagy negyven férfihang adott elő. 

- Ez a Tengeri Szüzet magasztaló himnusz - 

mondta John. - Minden nemzet minden hajóján eléneklik, 

miután biztonságban elérték a kikötőt. És látod, itt van 

Bordeaux. - A sarló alakban kanyarodó folyó mentén 

épült, fehér fallal körülvett városra mutatott, amelyet 

székesegyháza aranyozott tornyai uraltak. 

Itt van Bordeaux, ismételte Katherine magában, 

és a szavak belekeveredtek a férfikórus énekelte latin 

himnuszba: „Köszönjük neked, Áldott Szűz, hogy 

megóvtál a veszélytől, köszönjük hosszan tartó 

irgalmadat, amely megvédett minket a tengertől.” 

Borzongani kezdett az erős napfényben, és a folyópart 

rikító, vad színeit figyelte: a fehér és vörös házakat, a lila 

árnyékokat a türkizkék ég alatt, a hőségben vibrálni 

látszó növényzet csillogó sárgáit, karmazsinvöröseit és 

zöldjeit, és rossz előérzettel arra gondolt, milyen távol is 

van a hűvös, ködös, megszokott északi föld. Figyelmét az 

előtte elterülő városra összpontosította, nehogy ismét

megforduljon, és ránézzen a férfira, aki mögötte állt a 

fedélzeten. 

14. 

Hugh szállása két helyiségből állt egy borozó 

fölött, a katedrális mögötti egyik sikátorban. A kikötőtől 

Nirac annak rendje és módja szerint átvezette Katherine-t 

a városon, csak a két utazó ládáját cipelő kis szamár 

tartott velük. Katherine-nek sikerült teljes mértékben 

távol tartania magát a hercegtől, még azt is magára 

vállalta, hogy Niracot tájékoztassa a herceg engedélyéről 

és parancsáról, miszerint el kell kísérnie őt. 

Nirac titokzatos vállrándítással és mosollyal 

fogadta a parancsot. 

- Comme vous voulez, ma belle dame ∗ - mondta, 

és Katherine arra gondolt, mennyire megváltozott a 

szülőföldjén ez a becsületes, szórakoztató kis gascogne-i, 

akit Angliában olyan jól ismert. Megrótta magát, amiért 

hirtelen baljóslatúnak és rejtelmesnek gondolta, akárcsak 

a titokzatos várost, amely kifelé üres falakat mutatott, és 

elrejtette valódi önmagát az arra járók elől. 

Már a borozó fölötti piszkos lépcsőn jártak, 

amikor Katherine-nek eszébe jutott, milyen indulatosan 

bánt egykor Kettlethorpe-ban Hugh Nirackal, és 

 

Ahogy óhajtja, szép hölgyem.

eltűnődött rajta, vajon a gascogne-i emlékszik-e még az 

esetre. Aztán arra gondolt, ha igen, az sem számít, mert 

Nirac életében a herceg iránti csodálat volt a legerősebb, 

és ez elhomályosított minden más érzést. 

- Biztos vagy benne, hogy ez az - kérdezte 

kétkedőn, amikor megálltak a kis pihenőn, és bekopogott 

a durva deszkaajtón. Bentről nem kapott választ. 

- La cabaretiére ∗ mondta, madame - felelte Nirac, 

aki korábban a boltostól érdeklődött. 

Katherine ismét kopogott, majd benyitott a 

megereszkedett ajtón. 

- Hugh! 

Hugh keskeny, hepehupás ágyon szunyókált. Az 

egyetlen ablaktáblát becsukták a kinti hőség miatt, így a 

férfi félhomályban pislogott a felesége felé, akinek alakja 

fáklyaként világított az ajtóban. Nagy nehezen fél 

könyékre emelkedett, majd bizonytalanul megszólalt: 

- Valóban te vagy, Katherine De hiszen még túl 

korán van. Ellis csak nemrég indult ki eléd. Hallottuk, 

amikor már feltűnt a hajó a folyón. Ki az ott mögötted, 

Ellis 

- Nem, Hugh - felelte gyengéden Katherine, az 

ágyhoz lépett, és megfogta Hugh kezét. - Nirac az, a 

herceg futára. Egyenesen hozzád siettem, és elkerültem 

Ellist. 

Hugh forró, száraz keze hozzásimult Katherineéhez. 

Borotválatlan arca egészen beesett volt, kétoldalt 

 

A csaplárosné.

csimbókokban lógott gyapjas haja, és hangjából 

Katherine kihallotta a betegség panaszos színezetét. Az 

ágy fejénél álló támlátlan széken vászontépés, 

érvágáshoz használt tál és egy kis cserépbögre 

sorakozott. Legyek zümmögtek a zsúfolt, barátságtalan 

szobában, a kopott kendervászon lepedő, amelyen Hugh 

feküdt, nagy csomókba gyűrődött. Katherine lehajolt, és 

gyorsan arcon csókolta a férjét. 

- Jaj, kedvesem, éppen ideje volt, hogy eljöjjek, és 

ápoljalak. A herceg azt mondta, már jobban vagy. 

Valóban így van - A férfi bekötött lábára nézett, amely 

szalmapárnán pihent. 

- Bizonyára jobban van! - kiáltotta Nirac lelkesen, 

előlépett az ágyhoz, és meghajolt. - Őkegyelmessége 

saját felcsere törődött vele, most pedig a lehető 

leghatásosabb gyógyszerben részesül! - Katherine-re 

mosolygott, csillogó fekete szeme vidám volt és 

barátságos, mire Katherine-nek átfutott az agyán, vajon 

miért látta korábban vészjóslónak. 

- Ó, te vagy az, te beképzelt ficsúr. Már el is 

felejtettelek - mondta Hugh. Zavaros tekintete a 

gascogne-iról Katherine-re siklott. - Igen, jobban vagyok, 

a seb majdnem begyógyult. Már fent lennék, ha a beleim 

nem kellemetlenkednének, mert az nagyon legyengít. 

- Ó, jaj! - felelte Katherine. - Már megint a 

hasmenés Majd elmúlik, egyszer már kigyógyultál 

belőle.

- Ühüm - bólintott Hugh. Megpróbálta kirángatni 

magát a betegsége miatti befelé forduló letargiájából, 

valójában azonban elbátortalanította a felesége szépsége. 

És bár már alig várta, hogy Katherine megérkezzen, 

ismét a régi bizonytalanságot és megalázottságot érezte, 

amely mindig dühben keresett enyhülést. - Szóval itt 

vagy - mondta haragosan. - Remélem, nem lettél túl 

finom hölgy ahhoz, hogy felhozz nekünk valami vacsorát 

meg egy kis bort az alattunk lakó nő konyhájáról! Vagy a 

hercegi kinevezés megváltoztatott 

Nirac halkan sziszegett valamit a fogai között, de 

Katherine meg sem hallotta, úgy válaszolt. 

- Azért jöttem, hogy téged ápoljalak, Hugh. No, 

ne beszélj már így velem! - mondta mosolyogva. - Nem 

vágysz az otthoni hírekre Nem vagy kíváncsi, mi van a 

gyermekeinkkel 

- Én most elmegyek, madame - szólt közbe Nirac 

szelíden, majd gyorsan hozzátette franciául: - Kívánom, 

legyen öröme az újbóli találkozásban! - És már el is tűnt, 

még mielőtt Katherine megköszönhette volna neki, hogy 

a hosszú úton törődött vele. 

A nap hátralevő részében Katherine a férjét 

gondozta. Levette szép zöld ruháját, helyette vékony, 

rozsdabarna gyapjú háziszőttest öltött, amilyet 

Kettlethorpe-ban hétköznap viselt; rendbe tette és 

kitakarította a két kopár kis szobát. Megigazította a 

betegágyat, lemosdatta Hugh-t, és átkötötte a lábát. 

Eközben leplezte undorát: a seb körül sarjadzott a hús, és

sárgás genny szivárgott belőle. Hugh azt mondta, már 

sokat javult, és Ellis, aki időközben hazatért felesleges 

útjáról, egyetértett vele. 

- Két hete látta vóna azt a sebet, úrnőm - mondta, 

miközben grimaszolt egyet azzal az őszinte, ostoba 

arcával -, feketedett a lába, és piros csíkok mentek a 

lágyéka felé. 

Hugh gyászosan bólintott. 

- Szerencsére nem vágtuk le. William barát 

mentette meg a borogatásaival meg az orvosságaival, 

hála Istennek. 

Megborzongott, és erősen belekapaszkodott 

Katherine együttérzésébe, meg abba a bizonyosságba, 

hogy mogorva viselkedése ellenére szüksége van rá. 

Hugh fokozatosan egyre kedvesebb lett, így az 

idegenség első döbbenete hamar elmúlt. Visszakerültek a 

házasságuk öt éve alatt szükségképpen kialakult 

kerékvágásba. Miután megvacsoráztak, kényelembe 

helyezkedtek, és felhevültek a finom gascogne-i bortól, 

Ellis nekik háttal az ablakhoz ült, és gazdája felszerelését 

foltozta, Katherine pedig odakuporodott az ágyra, és a 

gyerekekről mesélt - milyen sokat nőtt a kis Blanchette, 

már három dalt is el tud énekelni - itt Hugh büszkén 

mosolygott, mintha ez a tény jobban érdekelné, mint az, 

hogy a kis Tom tisztán tud beszélni, egyedül is megüli a 

lovat, és majdnem olyan magas, mint a nővére. 

Ebben az ötszáz mérföldnyire fekvő, távoli 

városban a hőségtől, a fokhagyma és a jázmin illatától,

valamint a messziről odahallatszó énekszótól, az 

orrhangú kántálástól eltekintve - amely éppoly 

nyugtalanító volt, mint Baszkföld, ahonnan származott - 

szinte úgy érezték, mintha otthon lennének Kettlethorpeban. 

Katherine sok mindent elmesélt az otthoni 

hírekből, főleg azt, hogy az új nyáj szépen gyarapszik a 

birtokon, és hogy a lincolni kereskedők, Suttonék sok jó 

tanáccsal látták el. Philippa gyermekének születéséről is 

beszámolt, és büszkén tette hozzá, hogy a bába feladatait 

a lelkész Mollyjának segédkezésével java részt maga 

végezte. 

- De Philippának könnyű dolga volt. A baba úgy 

pottyant a világba, ahogy a zsíros malac pottyan ki a 

zsákból - nevetett -, nem kínlódott úgy, mint én 

Blanchette születésekor. 

- Jó, de te se hasonlítasz jobban a nővéredre, mint 

az arab telivér az ekét vontató lóra - mondta Hugh 

mogorván, és nem nézett Katherine-re, csak a keze után 

tapogatózott. Magához húzta, hogy Katherine derűs arca 

durva, gyapjas szakállához érjen. Katherine tartotta 

magát, hogy ne húzódjon hátrébb, miközben arra a három 

erőszakos és boldogtalan éjszakára gondolt, amikor rövid 

együttlétük alatt Hugh ismét magának követelte őt 

Kettlethorpe-ba való visszatérése után, mielőtt elindult 

volna Sir Robert Knolles csapatába. 

Hugh ugyanazokra az éjszakákra gondolt, és 

fizikai gyengeségét átkozta, amely ismét férfiatlanná

tette. Tudta, hogy a részeg sietség energiája nélkül bénító 

kétség szállná meg, meg persze félelem, amely miatt az 

asszonyt és annak szép testét gyűlölné, azt a testet, 

amelyről ő is tudta, hogy soha nem érezhette igazán a 

magáénak. 

- Azt hittem, gyermekáldással hagytalak otthon - 

mondta, és hirtelen elengedte feleségét. 

Katherine a megkönnyebbülés alig észrevehető 

sóhajával ült fel. 

- Nem - felelte könnyedén -, nem úgy történt, 

kétségkívül a rossz holdállás miatt. Hugh, mesélj a 

harcokról, amelyekben részt vettél, mondd el, hogyan 

sebesültél meg! - Megérintette a bekötözött lábat. - Én 

csak fecsegek itt neked mindenféle kettlethorpe-i 

hiábavalóságról, pedig te sok veszélyes tettet hajtottál 

végre. 

Ily módon rávezette Hugh-t, hogy arról az 

egyetlen témáról beszéljen, amelyhez igazán értett, 

amelyben mindig magabiztosnak érezte magát. Ilyenkor 

könnyebben fejezte ki magát, arcáról eltűnt a savanyú 

kifejezés, és amikor a Poitevin lovag elleni küzdelmet 

mesélte, amelyben a lovag gyáván kegyelemért 

könyörgött, még el is nevette magát. 

Így találta őket William Appleton barát, amikor 

benyitott, és mezítlábasan belépett a szállásra. 

- Deo gratias! ∗ - kiáltotta a barát. Megállt az ágy 

lábánál, és kellemes meglepetéssel vizsgálta páciensét. - 

 

Istennek hála!

Ez aztán a javulás! Valóban igaz, hogy a feleség Isten 

ajándéka. Benedicite, ∗ Lady Swynford. - Kezét 

Katherine fejére helyezte. - Milyen volt az utazás - 

Gyógyszerekkel és orvosi eszközökkel teli zsákját a 

padlóra dobta, és rámosolygott Katherine-re. 

- Nagy viharba kerültünk, nagyon féltem - 

válaszolta, és sietve egy kupa bort töltött a barátnak -, de 

Áldott Miasszonyunk és a szentek csodát tettek, úgyhogy 

megmenekültünk. - Hangja megremegett. William testvér 

figyelmesen nézte, miközben arra gondolt, hogy bár 

Katherine külsőre úgy fest, mintha csak élvezetekre 

teremtették volna, érezhető benne valamiféle spirituális 

igyekezet, lelki és testi egészség, és ez az érzés örömmel 

töltötte el a barátot, aki oly sok időt töltött betegek 

között. 

- No igen, megszégyenítő, amikor a mennyei 

könyörületesség ment ki minket a veszélyből - bólintott 

hosszú, halotthalvány fejével -, és bizonyosak lehetünk 

benne, hogy Isten minden esélyt megad üdvözülésünkre. 

Hogy találta a férjét 

- Hála önnek, szerzetes uram, Hugh azt mondja, 

megmentette a lábát, és talán az életét is. 

- Nos, rendelkezem e téren némi tudással, de a 

javulás nem csak nekem köszönhető. A csillagok kedvező 

állása is közrejátszott. - Miközben beszélt, a barát 

gyakorlott kézzel leszedte Hugh lábáról a kötést, majd 

egy kis tégelyből valami zöld kenőccsel bekente a sebet. 

∗ Áldjátok [az Urat]

- Őrölt vízitormából készült - magyarázta Katherine-nek, 

aki felkiáltott a kenőcs színe láttán - Olyan balzsam, 

amilyet a vad baszkok használnak a hegyekben, akik 

műveletlenségük ellenére, hiszen kereszténynek is alig 

mondhatók, jól értenek a gyógyfüvekhez. A herceg sok 

páncélosának sebeit gyógyítottam már be ezzel. 

- Mikor leszek egészséges, testvér - kérdezte 

Hugh összeszorított fogakkal, mert a barát megvizsgálta 

és visszahúzta a seb körüli sarjadzást. 

- Most már járkálhat egy kicsit, úgy tűnik, a 

vérhas is enyhül. Bevette az összes bélfogót, amit itt 

hagytam - Belenézett a széken álló agyagkupába, és 

megrázta a fejét. - Lady, gondoskodjon róla, hogy ezt 

minden étkezés előtt bevegye! Csakis a kámforos 

mákfőzet gyógyítja meg a hasmenést. 

- Odafigyelek, hogy bevegye, barát uram - 

válaszolta Katherine mosolyogva, és odatartotta a kupát, 

hogy a szerzetes megtölthesse valami fekete lével. 

- Fel kell erősítenünk, hogy részt vehessen a 

herceg menyegzőjén, Sir Hugh - mondta William testvér, 

kihalászott egy rozsdás szikét a zsákja aljából, és intett 

Katherine-nek, hogy tartsa a tálat a napi érvágáshoz. 

Hugh kinyújtotta sápadt, görcsös karját, és 

cseppnyi büszkeséggel mondta: 

- Katherine-t nyoszolyólánynak nevezték ki a 

menyegzőre. 

- Tudom - felelte a szerzetes némi kuncogással -, 

már sokszor említette. - Még sok mást is megtudott, amíg

Hugh-nak magas láza volt a Bordeaux-ba érkezése utáni 

első időszakban, ráadásul a barát szolgált Hugh 

gyóntatójaként is. Így hát szinte mindent tudott róla és 

tapogatózó, lassan járó agyáról, gorombaságairól, 

mogorvaságáról, arról, hogy mennyire nem képes 

alkalmazkodni másokhoz, babonás félelmeiről, 

ugyanakkor e gyönyörű nő iránt érzett keserű, megalázó, 

patetikus szerelméről. 

Szegény párák, gondolta a barát, miközben 

vérzéscsillapítót kent a vérző karra, és gyapotcsomóval 

leszorította. De hát ők is kétségkívül összecsiszolódnak 

majd valahogy, nem rosszabbul, mint más férjek és 

feleségek, míg végül minden szenvedély elmúlik, és a 

kor vagy a bölcsesség enyhülést hoz rájuk. 

- Találkozott már Costanza infánsnővel - 

kérdezte Katherine csak úgy, mellékesen, miközben a 

vért a tálból egy szennyvízgyűjtő edénybe öntötte. - 

Szép 

- Azt mondják, nem - válaszolta a szerzetes. - Ne 

feledje, herceg uramnak az a kívánsága, hogy Kasztília 

királynőjeként emlegessék! Nem, szerintem nem szép. 

A barát látta, hogy Katherine gyorsan változó 

arcán furcsa kis remegés fut végig, és mivel 

megfigyelései alapján sokat tudott a nőkről, azt hitte, ez a 

hiúságából fakadó jóleső érzés jele. A barát 

szórakoztatónak találta ezt az apróságot, mert korábban 

azt hitte, az asszonyból hiányzik az efféle gyengeség; 

ennél többel azonban nem mondott. Megáldotta őket,

majd távozott, hogy a herceg egy másik katonáját is 

meglátogassa. Hugh-val kapcsolatos aggodalma 

nagymértékben csökkent. 

Katherine aznap éjjel Hugh ágya mellett aludt a 

padlóra terített szalmazsákon, Ellis pedig a szoba előtti 

priccsen, ahogy mindig. A lágy hajnali szürkületben 

Katherine felkelt és felöltözött, hogy a kora reggeli 

misére menjen, és így elkerülje a későbbi tömeget. Az 

áldozás üdvözítő vigaszára vágyott, amelynek során 

Jézus édes teste eggyé válik a saját testével, és 

megerősíti. Emellett azt remélte, a székesegyházban 

Szent Katalin-szobrot is talál majd. Komoly szükségét 

érezte, hogy saját névadó szentjének képmása előtt 

térdepeljen, és felelevenítse a mindent felülmúló 

háládatosság pillanatát, amelyet a hajón érzett. 

Hugh félálomban morgott valamit, amikor 

megmondta neki, hová indul. Látta rajta, hogy állapota 

sokat javult az éjszaka során, eltűnt róla a lázas pirosság, 

és csendesen lélegzett. 

Az ünnepre való tekintettel Katherine zöld-arany 

ruhát és finom selyemből készült, csuklyás köpenyt 

öltött. Lesurrant a lépcsőn a borozó mellett, ki a kövezett 

utcára. Melegebb volt, mint Angliában valaha is, de hálát 

adott a reggeli friss levegőért, és a katedrálishoz sietett, 

amely mindössze egy háztömbnyire állt.

Bármennyire korán volt is még, sokan jártak az 

utcán. A székesegyház melletti kis téren tucatnyi szamár 

farolt az elárusítópultok felé a vidéki portékákkal teli 

kocsikkal, közben egy vándorkomédiás-társulat tagjai az 

emelvényt ácsolták, amelyen később misztériumjátékukat 

adják elő. 

A székesegyház hatalmas nyugati kapuja nyitva 

állt, hallani lehetett a mozdulatlan levegőn 

keresztülvibráló orgona hangját. 

Parasztok csoportja vonult be a templomba, 

kezükben gyógyfüvekkel, gyökerekkel és 

gyümölcsökkel, hogy a Szűz szobrához helyezzék 

ajándékul. Két nyomorék koldus lebzselt a székesegyház 

lépcsőjén, akik fekélyes, csonka lábaikkal és karjaikkal 

integettek Katherine felé. 

- Ayez pitié, belle dame, l'aumóne, pour l'amour 

de Dieu! ∗ - Katherine kinyitotta erszényét, ezüstpénzeket 

dobott nekik, majd egy arc nélküli leprás feléje nyújtott 

kalapjába még több ezüstöt tett, és keresztet vetett, 

miközben az annyit mondott: Grand merci, ∗ és 

figyelmeztető kereplőjét forgatva máris elinalt. 

A koldusok és a leprás irtózatos csonkasága 

megrázta Katherine-t, ezért mielőtt belépett a 

katedrálisba, megállt egy pillanatra, hogy összeszedje 

magát. Egy idős bordeaux-i nő magas, keskeny kalapban 

és fehér kötényben többkosárnyi virágot helyezett el 

 

Szánjon meg, szép hölgyem, alamizsnát, az isten szerelmére! 

 

Hálás köszönet.

éppen a székesegyház lépcsőjén. Katherine odament 

hozzá; az ismeretlen, gyönyörű virágok látványa azonnal 

megnyugtatta. Voltak köztük tarka bazsarózsák, 

jázminok, kövér vörös rózsák és hatalmas liliomok, mind 

egészen furcsa alakú, és sokkal illatosabb, mint amilyet 

Katherine valaha látott. 

Amikor lehajolt, hogy egy csokor jázmint vegyen, 

a szeme sarkából észrevette, hogy kicsit távolabb tőle, a 

lépcsőn egy magas zarándok áll botjára támaszkodva. 

Katherine befejezte a vásárlást, és ismét a templom felé 

fordult. A zarándok is megfordult, és felsétált a lépcsőn. 

Szív alakú kagylókkal kirakott vándortarisznya volt nála, 

teljesen beburkolózott zsákvászonból készült köpenyébe, 

hatalmas, kerek kalapját mélyen a homlokába húzta, így 

az arcából igen keveset lehetett látni. Katherine, mivel 

gyanította, hogy a Compostelába, Szent Jakabhoz tartó 

zarándokok egyike, mindössze egyetlen közömbös 

pillantást vetett rá. Bement a székesegyház 

előcsarnokába, ahol egy pillanatra megállt, hogy 

előrekémleljen a sötét templomhajóba, merre találja a 

gyertyaárust a sok fülke és a szertartásra siető emberek 

között. 

Ekkor erőteljes kéz szorítását érezte a karján. 

Döbbenten megfordult, s azt látta, hogy a zarándok 

ragadta meg őt. Kissé megemelte a fejét, hogy Katherine 

a szemébe nézhessen. 

- Katrine! Beszélnem kell veled - mondta.

- Édes Jézus! Uram! - kiáltotta, és annyira 

meglepődött, hogy a jázmincsokrot a kopott kőpadozatra 

ejtette. 

- Csitt! - szólt rá a férfi szigorúan. - Gyere velem, 

tudok egy helyet, ahol beszélhetünk! 

Katherine lehajolt, szép lassan felvette a jázmint, 

próbált időt nyerni, hogy össze tudja szedni magát, és 

képes legyen ellenállni. 

- Parancsolom - tette hozzá a férfi, majd kissé 

megváltozott hangnemben folytatta. - Nem... könyörgöm, 

esedezem... Katrine. 

Katherine lehajtotta a fejét, és elindult. Néhány 

lépésnyi távolságból követte a férfit. Lementek a lépcsőn, 

átszelték a forgalmas teret, majd végigmentek az utcán az 

Auberge des Moulins fogadóig. Ott a férfi kulcsot vett 

elő a tarisznyájából, és kinyitott egy alacsony ajtót a 

rózsaszín vakolatú ház falában, majd intett Katherinenek, 

hogy lépjen be. A fogadó kis kertjébe vitte. A kertet 

kevés virággal és sok gyógynövénnyel ültették be, 

bútorként pedig borfoltokkal éktelenített kecskelábú 

asztalok és padok szolgáltak. 

- Itt nem fognak zavarni - mondta, lehajította 

kalapját, és meglazította a köpenyt. - Busásan 

megfizettem a fogadóst. Ó, istenem, Katrine - tette hozzá 

kényszeredett nevetéssel -, nézd, milyen helyzetbe hoztad 

Aquitánia urát! Zsákruhában settenkedik, semmirekellő 

gazembereket veszteget meg alkalmas találkahelyért,

akárcsak valami szoknyapecér tisztecske. Büszke lehetsz 

a bűverődre! 

- Mit akar mondani nekem, uram - Katherine az 

asztalnak dőlt, mert remegtek a lábai, szürke szemeit 

azonban mereven a férfira szegezte, és tekintete 

figyelmeztetést sugárzott. Ugyanakkor arra gondolt, hogy 

a férfi még soha nem volt ennyire jóképű és nagyúri, 

mint ebben a durva, barna zsákruhában. 

- Hogy mit akarok mondani neked - tört ki John, 

és az ajkába harapott. Már a kora hajnali zsolozsmára 

szólító harangszó előtt a székesegyház mellett várakozott, 

mert tudta, hogy Katherine el fog jönni a misére, és csak 

azért imádkozott, hogy egyedül találja. De még ha az a 

fajankó fegyvernök, Ellis de Thoresby elkísérné is, akkor 

is létrejöhetne a találkozó. Amióta előző nap meglátta a 

hajón, esztelenül és csaknem elővigyázatlanul a 

megszállottja lett. 

Egyszer csak hatalmas hévvel feléje fordult. 

- Szeretlek, Katrine. Akarlak, kívánlak, de 

szeretlek. Érzem, hogy nem tudok létezni nélküled. Ezt 

akarom mondani neked. 

Katherine körül megolvadtak a kert falai. Egy 

hirtelen támadt széllökés felemelte és légüres térbe, 

viharos — nem, lángoló folyóba dobta. Szívet tépően 

fájdalmas öröm szállta meg ebben az örvénylő és 

száguldó, lángoló folyóban. 

John lerogyott a padra, megfogta Katherine hideg 

kezeit, és felnézett a lány sápadt arcára.

- Drága szerelmem - mondta gyengéden, alázattal 

-, nem tudsz mondani nekem valamit 

- Mit is mondhatnék, uram - Tekintetét a férfi 

lábai melletti borágófű kék virágaira szegezte. A kis kék, 

csillag alakú virágot bámulta, miközben a tüzes folyó ott 

zúgott benne, és égette a mellkasát. 

- Hogy te is szeretsz, Katrine, hisz egyszer már 

mondtad. 

- Ó - mondta végül lassan -, azóta semmi sem 

változott. Semmi. De még mindig Hugh felesége vagyok, 

bármennyire... szeretem is önt. 

John hatalmasat sóhajtott, és fejét előrehajtva 

csókokkal borította el Katherine kezét. 

- Édes egyetlenem! - kiáltotta diadalittasan, és két 

kezével átfogta a derekát, hogy magához húzza. De 

Katherine mereven állt, és a fejét rázta. 

- Egy dolog azonban változott, amióta mi ketten 

az Avalon-szobában voltunk. Akkor ön nem sokkal 

korábban eltávozott feleségét gyászolta, most pedig 

valaki mással jegyezte el magát, aki hamarosan a 

felesége lesz. 

- Annak semmi köze a szerelemhez, így hozzánk 

sincs köze. Tudod, hogy újra kell nősülnöm Angliáért. 

Kasztíliáért. 

- Igen - felelte Katherine kifejezéstelen hangon -, 

tudom.

- Katrine, Katrine, gyere ide hozzám végre... a 

véremben vagy, a csontjaimban, és a szívemben rajtad 

kívül nincsen senki más. 

Katherine felemelte tekintetét; könnycseppek 

gördültek végig az arcán. 

- Nem lehetek a szeretője, uram. Még ha az ön 

iránt érzett szerelmem képessé tenne is rá, hogy oly 

szégyentelenül meggyalázzam Hugh-t, akkor sem 

tehetem, mert szent fogadalmat tettem. 

- Fogadalmat - ismételte a férfi. Kezei 

lehullottak az asszony derekáról. - Miféle fogadalmat, 

Katrine 

- A hajón - felelte. Minden szó fájdalmasan tört 

elő belőle. - Szent Katalin megmentette az életemet, ezért 

tettem fogadalmat. - Szünetet tartott és nyelt egyet, s a 

férfi feje fölött a napsütötte falat nézte. Suttogva 

folytatta. - Hogy igaz felesége leszek a férjemnek, aki a 

gyermekeim apja. 

A kerten kívül újra megkondultak a székesegyház 

harangjai, hogy a következő mise kezdetét jelezzék, 

ugyanakkor a közelebb fekvő téren tülkök és kürtök 

hirdették a misztériumjáték kezdetét. Még közelebbről, a 

fogadóból részeg nevetés hallatszott. Végül John 

szakította meg a köztük beállt csendet. 

- Én kis buta Katrine-om, azt hiszed, a te 

fogadalmad miatt menekült meg az egész hajó

- Nem tudom - felelte Katherine ugyanolyan 

halkan. - Csak azt tudom, hogy fogadalmat tettem, és 

megtartom, amíg el nem jön a halál. 

Amíg el nem jön a halál. A szavak 

megmásíthatatlanul csengtek a férfi fülében akkor is, ha 

közben száz meggyőző érv suhant át az agyán. Érvek, 

amelyek eltántorítanák szerelmét. Talán John Wyclif 

tanításai, melyek szerint a szentek, a csodák és a 

fogadalmak nem mások, mint buta babonák, amelyeket 

haszonleső pápák és álszent szerzetesek találtak ki az 

egyszerű népek rászedésére. De szerette, ezért nem 

mondhatott neki ilyet, pláne hogy ő maga sem hitte 

teljesen, amit Wyclif mondott. Ráadásul volt egy 

parancsolat a Bibliában, amelyet az áldott Jézus is 

megerősített, és tudta, hogy a házasságtörést még John 

Wyclif sem nézné el soha. Mindezek tetejébe a lollardok 

új eszméinél sokkal erősebben éltek benne gyermekkora 

tanításai. Vigyorgó démonok, ördögök és obszcén 

kínzásaik, valamint örök kárhozat vár a bűnösökre. 

Önmagával nem törődött volna, de Katherine-t nem 

sodorhatta veszélybe. Elfordította a fejét, és hallgatott. 

- Most megint gyűlölni fog! - kiáltott fel a lány 

zokogástól elcsukló hangon. Képtelen volt rideg 

fagyosságát továbbra is fenntartani. Bár visszautasította, 

nem tudná elviselni, ha a férfi többé nem nézne rá 

szenvedéllyel - ezzel az új gyengédséggel. - Drága uram, 

összetörik a szívem, ha gyűlölni fog. Legutóbb is 

haraggal váltunk el egymástól.

John megrázta a fejét. 

- Szeretlek, Katrine, és amíg a közelemben vagy, 

úgy érzem, kívánságod az enyém is. - Megállt, és eszébe 

jutott, hogy ezt korábban soha nem gondolta így. 

Blanche-sal sosem került ilyen próbatétel elé, nem volt 

szükség lelkiismeret-furdalásra. - Ugyanakkor ismerem 

magam - kiáltott fel hirtelen dühvel -, nem leszek mindig 

ilyen szelíd, ilyen alázatos. - Gyors lépést tett Katherine 

felé, majd megállt. - Menj el, Katrine, menj! - mondta, és 

forró könnyek öntötték el a szemét. 

Katherine kisurrant a kertből, átsietett a téren a 

székesegyházba. A mise épp csak megkezdődött. 

Átfurakodott a tömegen az egyik gyóntatófülkéhez, ahol 

északi francia tájszólásával olyan sebesen és zavarosan 

mormolta el történetét a kísértésről és a megbánásról, 

hogy a pap, aki alig figyelt oda, nem is igen értette, így 

gyorsan feloldozta. Ezután felszaladt a kórusra, a lehető 

legközelebb az oltárhoz. A kőpadlóra térdelt. Egy szót 

sem hallott a miséből, de amikor nyelvére helyezték a 

szent ostyát, szomorú békesség szállta meg, és úgy hitte, 

a kereszt körüli csillogás jóindulatú fény ragyogása. 

Miközben Katherine a misén volt, John of Gaunt, 

a zsákruhába öltözött zarándok, aki lehajtott fejjel haladt 

végig Bordeaux utcáin a palota felé, oda sem figyelt az 

érdeklődő tekintetekre és az esetenkénti bátortalan 

kérdésekre.

- Szerencsés utat, zarándok uram, Compostelába 

vagy Canterburybe tart Netán a Szentföldre 

A bordeaux-iak vidámak voltak aznap, a nők piros 

vállkendőt terítettek magukra, hajukba virágot és fésűt 

tűztek. Táncoltak az utcán, és ünnepi zeneszó töltötte be 

a meleg levegőt. John azonban mindebből semmit nem 

érzékelt. 

Bement az apátságba, nem titokban, az oldalajtón, 

ahogyan távozott, hanem a főkapun át. Zarándokkalapját 

a meglepett kapuőr arcába vágta, amikor az kérdőre 

akarta vonni. 

- Bocsásson meg, kegyelmes uram! - mormolta az 

őr, amikor ráismert a hercegre. - Nem ismertem fel. - 

John hosszú léptekkel átvonult a nagytermen, ahol 

tucatnyi apród terített étkezéshez nagy sebesen, 

aranyszínű selyemterítőkkel, ezüst sótartókkal, talpatlan 

ivópoharakkal, díszserlegekkel, kanalakkal. 

A terem a kolostorkertbe nyílt, ahol egy csoport 

üldögélt a hűvös árkád alatt. Egy alig két láb magas mór 

törpe szórakoztatta őket tornamutatványaival, és olyan 

vinnyogó hangon furulyázott különféle tréfás dalokat, 

hogy Isabel hercegnő csak úgy gurult a nevetéstől. A 

törpe bejelentette, hogy összeházasítja a vele levő 

megláncolt papagájt és a majmot, majd egy miniatűr 

ágyra helyezte, és nemi érintkezés élénk imitálására 

kényszerítette őket. A lordok és ladyk annyira 

belemerültek a szórakozásba, hogy senki nem vette észre 

a herceget, amíg át nem ért az udvaron, és el nem indult

felfelé a lépcsőn a lakosztálya felé. Ekkor Isabel 

felugrott. 

- Az ott Lancaster lenne Micsoda szokatlan 

öltözet! 

- Ő volt az, madam - felelte de la Pole. - Talán 

valamilyen magánvezeklésen volt. 

- Képtelenség! Semmivel se vallásosabb, mint az 

a majom ott. Én úgy látom, nagyon különösen viselkedik. 

Már tegnap is így gondoltam, de hogy ilyenkor elment, és 

Edmundnak a távollétében kellett megérkeznie! No nem 

mintha bárkinek is sokat számítana Edmund... 

A báró, aki ismerte, mennyire ragaszkodik a 

királyi hölgy saját szónoklataihoz, és nem volt kíváncsi a 

fivérei személyiségével kapcsolatos véleményére, 

sietősen engedélyt kért a visszavonulásra, mert beszélni 

akart a herceggel. 

John of Gauntot a saját hálótermében találta, 

amint fegyvernökei éppen öltöztették, miközben Nirac, a 

kis gascogne-i úgy keringett és kotkodácsolt körülötte, 

mint egy kotlóstyúk. Edmund of Langley, Cambridge 

grófja az uralkodói ágy ékkövekkel díszített takaróján 

hevert lustán, fügét evett, és a szokott nyájas, 

kifejezéstelen arccal figyelte a bátyját. Edmund egy órája 

érkezett Calais-ből, hatalmas hadseregével együtt. 

- Üdvözöllek, báró - mondta de la Pole-nak 

Edmund, majd beleharapott egy újabb hatalmas, kövér 

fügébe. - A mindenit neki, nagyon meleg van itt délen. 

Erről mindig megfeledkezem, amikor Angliában vagyok.

De la Pole meghajolt, viszonozta a köszöntést, 

majd beszélni kezdett. 

- Uraim, remélem, nem zavartam meg önöket. 

Bizonyos, az esküvővel kapcsolatos elintéznivalók az ön 

azonnali figyelmét igénylik, herceg uram. 

John ránézett, mire a báró elképedt a herceg 

tekintetéből sugárzó szenvedésen. Igazi 

reményvesztettség, kétségbeesés, gondolta a báró, akiből 

hiányzott a képzelőerő. Rossz hírt kapott De vajon mit 

Hacsak nem Cambridge hozta. Egy Edmundra vetett 

pillantás azonban cáfolta ezt a gondolatot. A gróf reakciói 

sosem voltak túl élénkek, de bizonyosan nem ő hozta a 

rossz híreket. Állkapcsa olyan nyugodtan mozgott, mint 

egy birkáé, amelyre némileg hasonlított is, világoskék 

szeme pedig kizárólag enyhe, kellemes íz okozta örömöt 

fejezett ki. 

Edmund eddigi harminc évének javát három 

idősebb fivérének engedelmeskedve, azok csodálatával 

töltötte, de főként erre a bátyjára nézett fel, aki korban 

oly közel állt hozzá, és akinek halványabb, kisebb 

másolata volt. Mintha John színeiből alkották volna meg, 

amelyeket - lévén, hogy nem maradt belőlük elegendő - 

felhígítottak. Míg John haja élénk, vöröses aranyszínű 

volt, Edmundé ezüstös lenszínű és ritka; a jellegzetes 

hosszú Plantagenet-orr és -arc Edmundon egészen 

ellágyult. 

- Azonnal megyek, báró - felelte a herceg 

feltűnően élettelen hangon. - Edmund azt mondja,

fenséges atyánk beleegyezett, hogy Kasztília 

királynőjének húga, Isabella az ő felesége legyen. 

- Így is van - mondta Edmund, lenyelte a fügét, és 

lenyalta az ujjait. - Éppen ideje, hogy valami feleséget 

szerezzek már magamnak. Állítólag a kis Bella infánsnő 

nagyon kívánatos. Tizenöt éves, és tömör, mint egy 

szilva. - Vidáman kuncogni kezdett. - Úgyis édesszájú 

vagyok. 

- A vele való házasságod duplán biztosítja a 

Kasztília trónja iránti követelésünket - mondta John 

ridegen. 

Öccse arckifejezése hirtelen komolyra és 

megértőre fordult. 

- Az biztos, az biztos. 

- Akkor hát kettős menyegző lesz, uram - 

kérdezte de la Pole némileg meglepetten, mert a 

hátralévő rövid időre gondolt. Mindössze egy hónapjuk 

volt a herceg esküvőjéig, és a számtalan részlet között ezt 

is el kellett dönteni. Még több kétoldalú szerződést alá 

kellett írni, néhány Bayonne-ból érkezett, száműzött 

kasztíliai követ most is lent várakozott hercegi 

kihallgatásra, ráadásul még a ceremónia helyszínét 

illetően sem született meg a végső döntés. 

- Nem lesz kettős menyegző - mondta John. Két 

kezét egy ezüsttál fölé nyújtotta, hogy Nirac rózsavizet 

önthessen rájuk. - Edmund majd később nőül veheti az 

infánsnőt, uraim. - Az öccsére, fegyvernökeire, Niracra, 

végül a báróra nézett. - Konzultálni fogok veled,

Michael, mielőtt fogadom a kasztíliaiakat. Most enni 

akarok, és még nem is gyóntam. Raulin, hol van Walter 

testvér 

- A kápolnában várakozik, kegyelmes úr - felelte a 

flamand fegyvernök, miközben bekapcsolta az utolsó 

csatot a herceg arany és zafír derékövén, mielőtt mélyen 

a csípőjére helyezte volna. 

A herceg bólintott, majd a magánkápolnájához 

vezető keskeny átjárón át elhagyta hálótermét. 

Nirac feltűnés nélkül kisurrant a teremből, 

láthatatlanul és nesztelenül követte urát. Ő volt az, aki a 

zarándokruhát szerezte, és egyedül neki volt tudomása 

arról, hol járt a herceg aznap reggel. Bár az utóbbi egy 

órában nem maradtak kettesben, ezért nem tudta meg, mi 

történt, Nirac még jobban meglepődött ura tekintetén, 

mint a báró. Egyszer és mindenkorra meg akarta tudni a 

herceg valódi, legbenső kívánságát. Ehhez egy régi 

felfedezését használta ki. 

A szerzetesek idején a magánkápolna a 

betegszobához kapcsolódott. Az oltártól jobbra a falban 

négyzet alakú kémlelőnyílást alakítottak ki, hogy az 

ágyhoz kötött szerzetesek is részt vehessenek a misén. A 

lyukat mostanra eltakarta az utolsó ítéletet ábrázoló 

festett falikárpit, de az anyagon keresztül mindent hallani 

lehetett, ami odabent történt. Nirac a betegszoba felőli 

oldalon rátapadt a falikárpit melletti falra, és fülelt. 

Ahogy várta, a herceg a karmelita barátnak, 

Walter Dysse testvérnek gyónt, aki mindenhová vele

tartott. A herceg eleinte halkan beszélt. Nirac csak 

keveset hallott, bár a szünetekben a kövér szerzetes 

megnyugtató hangja „a hús bűneiről”, „buja 

gondolatokról”, „sajnálatos, de emberi, és Isten számára 

könnyen megbocsátható dologról” és „valódi 

bűnbánatról” beszélt. 

- De én nem bántam meg! - A herceg hirtelen 

hangosan és szenvedélyesen kezdett beszélni. - Szeretem 

azt a nőt. Ő az életem, egész mennyei boldogságom. 

Nem érdekel, mit mondasz, testvér, sőt ebben a dologban 

Istentől sem tartok. 

- Akkor miért gyón nekem, uram - kérdezte 

ésszerűen a kenetteljes hang -, ha úgysem kér lelki 

tanácsot Ennek ellenére úgy érzem, Isten nem haragszik. 

Jöjjön, feloldozom! 

- Ó, te aztán nem mindennapi ember vagy, jó 

testvér. Kétségtelenül megnyugtató természeted miatt 

ragaszkodom hozzád mint gyóntatómhoz. - A herceg 

szavainak volt valami keserű, gúnyos élük. - Ha azt 

mondanám, hogy elraboltam és megerőszakoltam azt a 

nőt, hogy házasságtörésre kényszerítettem, ugyan mit 

mondanál 

Szünet állt be. Nirac hallotta a ruha suhogását, 

mintha a szerzetes fészkelődne a helyén. Maga elé 

képzelte, hogyan dörzsöli össze két fehér kezét Walter 

testvér, és hogyan szorítja össze kövér kis száját, amikor 

végre megjött a lágy hangú válasz.

- Némi vezeklés, uram, és bűnbánat, 

természetesen... 

- No és ha azt mondanám, gyilkosság bújik meg a 

szívemben, hogy megöljem azt az ostoba embert, aki az 

utamban áll Akkor mit mondanál Némi vezeklés akkor 

is bűnbocsánathoz vezetne 

Még hosszabb szünet következett. Nirac a 

lyuknak feszülve kis barna kezeivel megmarkolta a fal 

széleit, mert a herceg folytatta. 

- Nem, nem tudom megtenni! Nem kell hogy 

rossz lelkiismereted legyen a kompromisszum miatt. A 

férj a hűbéresem, hűséges hozzám, és komolyan 

megsebesült. Mégis, bármennyire gyűlölöm is, 

segítettem, hogy begyógyuljon a sebe, de Istenem, miért 

nem hal meg mégis! 

Nirac némán elhátrált a faliszőnyegtől. A 

használaton kívüli, üres betegszobában halkan felnevetett 

örömében. 

- O Sainte Vierge, je te remercie de ta grandé 

bonté! ∗ - suttogta, majd tisztelettudóan keresztet vetett. 

Délután, amikor a herceg a nagyteremben az 

angol, az aquitániai és a kasztíliai nemesekkel étkezett, 

Nirac útnak indult a katedrális mögötti kis utcácska felé. 

A kis mór törpe szaladt mellette, papagáját a kalitkájában 

maga mellett lengette, míg a láncon vezetett majom a 

földön ugrált. 

 

Ó, Szentséges Szűz, hálát adok neked nagy jóságodért!

Bármerre jártak, az emberek nevetve gyűltek a 

majom köré, bökdösték a törpét, rá akarták venni, hogy 

mutatványokat hajtson végre, de Nirac nem engedte, 

hogy útitársai megálljanak, amíg a Swynfordék szállása 

alatti udvarra nem értek. Ott Nirac azt mondta a törpének, 

hogy várjon, majd felment a lépcsőn az emeletre. 

Nirac kopogására Katherine nyitott ajtót. Sápadt, 

feszült arca felderült, amikor meglátta a küszöbön az 

élénk, vigyorgó férfit. 

- Morbleu ∗ milyen sötét és gyászos hangulat van 

idebent! - kiáltotta Nirac meghajolva Hugh előtt, aki a 

vacsora maradékaitól piszkos asztal mellett ült a székén. 

Sérült lábát zsámolyra helyezték. Ellis elment, hogy 

beszerezzen néhány apróságot a vásárban. - Az ilyen 

ünnepnapon mindenkinek vidámnak kell lennie - 

folytatta Nirac, aki megelégedéssel nyugtázta Ellis 

távollétét. 

- Hoztam valamit, pour vous distraire. ∗ 

- Nagyon kedves tőled, Nirac - mondta Katherine 

mosolyogva. - Egy kicsit komor itt bent a hangulat, de 

Hugh sokkal jobban van, úgy hiszem, hamarosan ki is 

mehet. 

- Ah, bon! ∗ - Nirac ezúttal nem nézett se 

Katherine-re, se Hugh-ra, gyors tekintete végigfutott a 

∗ Az ördögbe is. 

 

Hogy elszórakoztassam. 

∗ Ah, jól van!

helyiségeken, majd megállt az ágy melletti kancsó boron 

és a gyógyszeres cserépbögrén. 

- A jó William testvér megfelelő orvosságokat ír 

elő önnek, nem igaz - kérdezte. - Ezektől jobban érzi 

magát, lovag úr 

Hugh egész barátságosan dörmögött valamit. 

Nem kedvelte Niracot, de felfogta, milyen unalmas lehet 

Katherine-nek ez a bezártság, és ha a kis senkiházi 

mulattatja... Ráadásul hetek óta először nem érzett sem 

fájdalmat a lábában, sem hasgörcsöt. 

- Az biztos, hogy a ferences barát érti a dolgát - 

értett egyet -, és az asszonyom gondoskodik róla, hogy 

bevegyem a moslékát. - A kámforos fekete mákfözetet 

tartalmazó cserépbögrére pillantott. Nirac bólintott, majd 

gyorsan Katherine-hez fordult. 

- De nem kíváncsi rá, mit hoztam önnek - 

kérdezte. 

- Talán egy új dalt - mosolygott az asszony, mert 

Nirac sok ajándékát ismerte. - Vagy egy vicces figurát, 

amit te faragtál 

- Egyiket sem, belle dame! ∗ Azok nem 

nevettetnék meg annyira. Jöjjön az ablakhoz! 

Egyetlen ablakuk az udvarra nyílt, Katherine 

kihajolt, és felkiáltott. 

- Ó, mi az Egy törpe! Igazi Meg egy zöld 

madár, és egy kis állat, a földön ugrál. Ó, Hugh, még sose 

láttál ilyen mulatságosat! 

 

Szép hölgyem.

- De most láthat, madame. Odasegítjük az 

ablakhoz, ott ülhet és nézheti. 

Hugh maga is kíváncsi lett, és míg Katherine 

tartotta a lábát, Nirac az ablakhoz tolta a széket, hogy 

Hugh kilásson. 

- De önnek, madame, önnek közelről is meg kell 

néznie őket, hogy hallja a törpe buta vicceit. Menjen csak 

le, majd én itt maradok Sir Hugh-val. 

Katherine tétovázott, de Hugh helyeselt. 

- Menj csak, Katherine, mondd neki, hogy 

mutasson egy trükköt! Egyszer Kasztíliában láttam egy 

majmot, amelyik úgy zsonglőrködött a diókkal, mint egy 

keresztény. Kérdezd meg, hogy az ő majma is tud-e 

zsonglőrködni! 

Katherine leszaladt az udvarra, ahol addigra már 

kisebb tömeg gyűlt össze a törpe körül, aki úgy 

bukfencezett végig az udvaron, mintha pattogó bőrlabda 

lenne. 

Hugh előrehajolt a párkányra támaszkodva, hogy 

minél többet lásson és halljon, és amikor a majom a 

törpét utánozva, rnellét kidüllesztve dobbantott a lábával, 

majd a hátsójára csapott, Hugh rekedt hahotázásban tört 

ki. 

Nirac dolga nem tartott tovább egy percnél. A 

gascogne-i valami mentegetőzésfélét mormolt, amire 

Hugh oda se figyelt. Besétált a hálószobába, hogy a 

szennyvizes korsóba könnyítsen magán, majd 

villámgyors mozdulattal kihúzott a tunikája alól egy

ólomfiolát, és a benne levő szürkésfehér port beleöntötte 

a cserépbögrébe, amely még mindig félig volt William 

testvét gyógyszerével. Antimoine, az alkimista azt 

mondta, a szer szerzetesek ellen való, de Nirac céljainak 

is megfelel, noha nem szerzetes kapja. Nirac nem ért 

hozzá a bögréhez, de fél szemmel Hugh hátára sandítva 

alaposan elkeverte a port egy kis bottal, amelyet magával 

hozott. A por örvénylett, majd eltűnt a fekete 

orvosságban. A botot és a fiolát visszacsúsztatta a 

tunikája alá, majd visszasétált az ablakhoz, és átkiáltott 

Hugh válla fölött: 

- Jaj, milyen mulatságos, mordieu! ∗ A majom és a 

papagáj egybekelnek. Látja Ezen a mutatványon Isabel 

hercegnő is hangosan nevetett. - Nirac hangja elcsuklott. 

Hirtelen rövid, múló reszketés futott végig rajta. Hugh 

semmit sem vett észre 

Amikor a törpe teljes repertoárja végére ért, 

Katherine a nevetéstől kipirult arccal tért vissza. 

- Ó, Nirac, milyen kedves tőled, hogy ilyen 

mulatságot hoztál nekünk! - kiáltotta. 

Hugh még mindig mosolyogva bólintott. 

- Igen, gramerci ∗ - mondta. - Nagyon udvarias 

cselekedet volt. Itt egy kis ezüst a törpének. - Matatott 

egy kicsit az erszényében, majd átadott néhány pennyt. 

Nirac csak egy pillanatig tétovázott, mielőtt 

elvette a pénzt. 

 

Az ördögbe is. 

 

Hálás köszönet.

- Vissza kell térnem őkegyelmességéhez - 

mondta, és Katherine-re nézett. - Őkegyelmessége nem 

tud meglenni Nirac nélkül. Mindig engem keres, számít 

rám. 

- Bizonyára - mondta Katherine elnézően, de a 

vidám pír eltűnt az arcáról, és visszatért a marcangoló 

fájdalom, amelyet néhány percre elfelejtett. 

- Le bon Dieu vous bénisse ∗ - mondta Nirac még 

mindig Katherine-re nézve, akit kissé meglepett ez az 

ünnepélyesség, de a mindig gyorsan hangulatot váltó 

gascogne-i elvigyorodott, gyors, cifra búcsúszót 

kanyarintott, és szokásos fürgeségével kisietett az ajtón. 

- Különös kis ember - mondta Katherine. Rendbe 

tette az asztalt, és egy ronggyal letakarította róla a 

borfoltokat. - Mindig nagyon kedves volt hozzám, de 

bármilyen sok időt töltöttem is vele, úgy érzem, igen 

kevéssé ismerem. 

- Ostobaság! Ezek a gascogne-iak! - mondta 

Hugh. - Semmi nincs bennük, amit érdemes volna 

ismerni. A fenébe azzal az emberrel, gondolhatott volna 

rá, hogy várjon, és az ágyba segítsen! Kezdek fáradni. 

- Ellis hamarosan itt lesz - szólt Katherine 

megnyugtató hangon -, de talán én is tudok segíteni, ha a 

vállamra támaszkodsz. Ó, de már itt is van Ellis. 

A fiatal fegyvernök berobogott, és az asztalra 

dobta a kosarat. Ő maga is szórakozott, a város peremén 

egész csapatnyi fegyvernökkel vetélkedett 

∗ Áldja meg önt a jó Isten.

lándzsadöfésben, azután csodálatos bikaviadalt látott. 

Nem olyan hitvány sportot, amilyen Angliában szokásos, 

hanem izgalmas küzdelmet, amelyben három bikát döftek 

le, és négy embert öklelt fel a bika. Ellis tele volt 

élményekkel, Hugh kíváncsian kérdezgette, miközben 

Katherine kipakolta a kosarat. Ellis őszibarackot és fügét 

hozott nekik, meg egy fokhagymával ízesített lapos, fehér 

kenyeret. Később majd hoz forró sertéskolbászt az 

alattuk lévő borozó konyhájáról, gondolta Katherine, és a 

kancsót is újratölteti a vacsorához. Hamarosan vége 

ennek a napnak, aztán ugyanígy eltelik majd a következő 

is. El fogja felejteni a fogadó kertjében töltött reggelt, 

viasszal pecsételi le önmagában, ahogyan a méhek is a 

kaptárjukba zárkóznak az ellenséges behatolók elől. 

Mialatt mindezt ésszerűen végiggondolta, boldogtalanság 

kerítette hatalmába, és ajkai szavakat formáltak, amelyek 

olyan mélyről törtek fel, ahol az eszének már nem volt 

hatalma. 

- Édes szerelmem - suttogta, odament a 

kancsóhoz, amelybe az összezsugorodott, hervadozó, de 

még mindig illatos jázmincsokrot tette, és beletemette az 

arcát. 

Miután Hugh ágyba került, és Katherine ellátta a 

sebét, amely már sokkal kevésbé tűnt gyulladtnak, Hugh 

és Ellis bikaviadalokról beszélt. Arról, amelyet 

Burgosban láttak a nájerai győzelem után, meg az 

Angersben rendezett rendkívüli küzdelemről, amelynek 

során két medvét és két bikát engedtek szabadon az

arénában, hogy karmok, szarvak, fogak és paták 

összecsapásában pusztítsák el egymást. 

Katherine elkészítette a vacsorát. Szándékában 

állt, hogy egy-két napon belül szolgálólányt szerezzen, 

ugyanakkor úgy érezte, a gondolkodásra alkalmas 

megnövekedett szabadidő nem volna kellemes. 

Amikor a székesegyházban megkondult az esti 

harang, mindnyájan hallgatták egy kicsit, majd Katherine 

a férjéhez fordult. 

- Kész a vacsora, Hugh, kérsz enni Nézd, milyen 

szép gyümölcsöt hozott nekünk Ellis, Angliában nincs 

ilyen. 

- Jó - felelte Hugh. - Van étvágyam. Adj egy kis 

bort, kedvesem! Nem olyan jó, mint az otthoni sör, de 

azért megteszi. 

Katherine tölteni kezdett neki, aztán megállt. 

- Az orvosságod, Hugh - mosolygott, és megrázta 

a fejét -, először azt kell bevenned. 

Odaadta neki a cserépbögrét. Hugh zsörtölődve 

vette el, de majdnem az egészet kiitta. 

- Fúj! - mondta savanyú ábrázattal. - Undorító. 

Többet nem veszek be belőle. 

- Ugyan már - mondta Katherine olyan hangon, 

ahogyan Blanchette-nek is mondta volna -, nem is olyan 

rossz. - Elvette a kupát, szórakozottan belenézett, és 

elcsodálkozott azon, amin a nők mindig: hogy a férfiak, 

akik örömüket lelik a vérben és a mészárlásban, miért 

olyan finnyásak a kis dolgokban. Megszagolta, és úgy

döntött, a kámfor illata nem is kellemetlen. Csupán 

kíváncsiságból meg is kóstolta volna, de mivel látta, 

milyen kevés maradt, és nem tudta, mikor hoz újabb 

adagot William testvér, letette, aztán Ellis segítségével 

felszolgálta a vacsorát. 

Nem sokkal azután, hogy elfújták a gyertyákat, és 

Katherine még mindig álmatlanul feküdt a 

szalmazsákján, hallotta, hogy Hugh nagyot nyög, majd 

hangosan felkiált. Felkelt, és a sötétben odabotorkált 

hozzá. 

- Mi van, Hugh, mi a baj 

- Álmodtam - motyogta mély, rekedt hangon. - 

Azt álmodtam, hogy a koboldkutya megugatott. 

Kettlethorpe-ban voltam. A koboldkutya a tűzpiros 

szemeivel. Kettlethorpe közelében ugat. Hallottam... 

Katherine a férfi homlokára tette a kezét, és 

érezte, hogy hideg verítéktől nyirkos. 

- Hugh, kedvesem, csak rossz álom volt, és a 

koboldkutya nem ugat a Swynfordokra, elfelejtetted Az 

még régen volt... 

Hugh felnyögött. 

- Édes Krisztusom, borzalmas fájdalmaim vannak. 

Már megint a görcs. 

Katherine Ellisért kiáltott, és amikor felébredt, a 

konyhai tűzhelyről hozatott vele némi fényt. Hugh 

vonaglott és nyögött. Amikor Ellis visszatért, és 

meggyújtott egy gyertyát, Katherine észrevette, hogy 

Hugh arca beesett, a szája habzik, és fénylő arca zöldes

színt öltött. Aztán okádni és üríteni kezdett. Katherine és 

Ellis kétségbeesetten igyekeztek, hogy könnyítsenek 

rajta. 

- Mi történhetett, úrnőm - suttogta a fegyvernök. 

- Nem tudom - suttogta vissza zavarodottan. - 

Megint a hasmenés, de rosszabb, mint valaha. Édes 

Istenem, Ellis, meg tudod keresni a ferences barátot 

A fegyvernök lebotorkált a lépcsőn, majd átfutott 

az udvaron. Az erős vérhányás és hasmenés enyhült 

valamelyest, és Hugh kimerülten feküdt vissza. Katherine 

letörölte róla a verejtéket, kedves szavakat mormolt neki, 

miközben szíve sebesen vert a félelemtől. Lehet, hogy a 

gyümölcs hajtotta meg így a beleit Hugh jó néhányat 

megevett a zamatos őszibarackból és fügéből. Ó, Áldott 

Szűzanya, gondolta, nem lett volna szabad hagynom, 

hogy gyümölcsöt egyen. Karját a férfi feje alá tette, és 

megemelte egy kicsit. 

- Hugh, kedvesem, idd meg William testvér 

orvosságának maradékát! Muszáj hatnia. Bárcsak még 

több is volna belőle! - Odatartotta a bögrét férje szájához, 

az gépiesen le is nyelte az orvosságot, majd 

visszahanyatlott az ágyra. 

- Vizet! - kiáltotta. Csak kevés volt a 

mosófazékban, ezért Katherine borral keverte, hogy több 

legyen, és a cserépbögrében adta oda neki. 

Hugh hirtelen felült, és vadul nézett rá.

- Nem hallod - kiáltotta. - A Trent túloldalán van, 

az erdőben. Hallgasd! Egyre közelebb jön. Már kiszagolt. 

Kiszagolja a halált. 

- Hugh, édes uram! - Karjával átölelte a férfit, és 

megpróbálta lefogni, miközben az sebesült lábáról és 

Katherine-ről megfeledkezve hánykolódott és 

forgolódott. 

Hamarosan fájdalmas kiáltást hallatott, és a 

kétszer olyan erős görcsöktől rázkódva ismét hányni 

kezdett. Amikor a ferences barát futva megérkezett 

Ellisszel, megállt az ágy mellett, és a fejét csóválta. 

- Isten irgalmazzon neki! - mormolta szomorúan. 

Kitapintotta Hugh pulzusát, amely olyan gyenge és 

szabálytalan volt, a csuklója pedig olyan hideg, hogy az 

orvos tudta, nincs vesztegetni való ideje, hogy feladja az 

utolsó kenetet. 

Katherine a másik szobában térdelt, miközben a 

barát rákezdett a haldoklóért mondott imára. Nem tudott 

imádkozni, képtelen volt gondolkodni. Kábult hitetlenség 

szorította a markába. 

A barát behívta, együtt álltak az ágy mellett. Hugh 

szemhéjai megrebbentek, majd egészen érthetően 

beszélni kezdett. 

- Véres küzdelem, a koboldkutya meg a bika. A 

kutya elkapta a torkánál. - Még jobban kinyitotta a 

szemét, és felnézett Katherine-re. - Véres küzdelem, 

Katherine - mondta. - Krisztus bocsássa meg...

Katherine lehajolt, és megcsókolta a szürke 

homlokot. A következő néhány percben Hugh csendben 

volt, miközben Ellis az ágy másik oldalán térdelt, és 

könnyek nélkül zokogott. 

Aztán Hugh megvonaglott, és nem lélegzett 

többé. A szerzetes keresztet vetett, és Katherine követte. 

Semmit nem érzett, csak óriási hitetlenséget. 

William testvér nagyot sóhajtott. 

- Szegény lélek, nem értem. Már azt hittem, 

meggyógyult... de ez a vérhas... Biztosan volt egy 

elrothadt rész a belén, amely kifakadt. Hát, van ilyen. - 

Megfordult, és hosszú, sovány kezét Katherine karjára 

tette. - Drága hölgyem, ez bizony nem könnyű. Jöjjön, 

üljön le! Igyon egy kis bort! 

Katherine a semmibe meredt, sápadt arca a 

meszelt falhoz volt hasonló. Hagyta, hogy a barát egy 

székhez vezesse. 

15. 

William testvér az éjszaka hátralevő részében 

Swynfordék szállásán maradt. Miután odarendelte a 

vénasszonyokat, akik felravatalozták a holttestet, 

részvétből Katherine-nel és Ellisszel törődött. Az 

előbbinek altató orvosságot adott, a fiatal fegyvernököt

pedig, aki nem tudta abbahagyni a siránkozást és a 

nyöszörgést, lefoglalta a szükséges teendőkkel. 

A ferences barát már nagy gyakorlatot szerzett a 

külföldön elhalálozott angol lovagokkal kapcsolatos 

szomorú feladatok végzésében. Reggel szervezni kezdte 

a gyászmisét, a koporsó ideiglenes elhelyezését, és hogy 

melyik hazainduló hajó szállítja majd el, amikor eszébe 

jutott, hogy talán először a herceget kellene értesítenie. 

Őkegyelmessége egy ideje már nem érdeklődött Sir Hugh 

hogyléte felől, ráadásul az utóbbi időben olyan 

türelmetlen és szórakozott lett, hogy a barát tétovázott, 

vajon zavarja-e ezzel egyáltalán. De akkor is, tekintettel 

kellett lenni szegény Lady Swynfordra, és így kialakult 

bizonytalan helyzetére. 

Az ópium kábulatában alvó Katherine-t és a végül 

is öntudatlanságig lerészegedett Ellist az egyik sarokban 

hátrahagyva a barát elindult a palotába. 

A herceg éppen tanácskozott. Egykedvűen ült 

Aquitánia aranyozott trónján a liliomos és leopárdos, 

domború címerpajzs alatt. Hiányzott belőle a szokásos 

élénkség, hosszú felsőtestét sem tartotta olyan 

méltóságteljesen, ahogyan általában hivatalában tette, 

amelyet a fivére hagyott rá. Lábait keresztbe tette, 

ujjaival a karmazsinvörös bársonykönyöklőn dobolt, 

miközben egykedvűen hallgatta tanácsadói javaslatait és 

civakodását.

Sir Guichard d'Angle, aki éppen beszámolót 

tartott legutóbbi bayonne-i útjáról, fanyar humorral arról 

tájékoztatta őket, hogy a kasztíliai udvar, amely immár 

biztosra vette Anglia házasodási szándékát, nevetségesen 

öntelten és mohón viselkedett. 

- Mintha őkegyelmessége mindjárt a szent római 

császár lányát akarná nőül venni! Újabb vagyonrészt 

akarnak a királynőre íratni. Azt kívánják, hogy magával 

hozhassa tizenkét udvarhölgyét, továbbá ugyanennyi 

udvaroncát. Elutasítják, hogy a ceremónia előtt Bordeaux 

közelébe engedjék. 

Captal de Buch megforgatta a kupa bort, amely 

addig a könyöke mellett állt, és hahotázni kezdett. 

- Nagyzolás, mon vieux ∗ - mondta Sir Guichardnak 

-, nem több nagyzolásnál. A kasztíliaiak éppolyan 

kicsinyesen tudnak alkudozni, mint a zsidók. 

- Akkor kemény kézzel kell bánnunk velük - szólt 

közbe de la Pole. 

A herceg előrehajolt. 

- Nem - mondta dühös, parancsoló hangon. - 

Kapják meg, amit akarnak! És a menyegző lehet 

Roquefort-ban. 

De la Pole homlokát ráncolva elhallgatott. A többi 

angol egy szót sem szólt. Érdekeik katonai jellegűek 

voltak; arra vártak, hogy a házasságkötés unalmas 

procedúrája véget érjen, és végre egy sokkal aggasztóbb 

témával foglalkozhassanak - a nagy francia 

 

Öregem.

hadseregparancsnok, du Guesclin folyamatos északi 

fosztogatásaival. 

A captal vállat vont, és hatalmas sasorrát a 

kupájába temette. Sir Guichard meghajolt a herceg felé, 

majd odaintette az írnokokat, akik egy kisebb, 

pergamenekkel telihalmozott asztalnál várakoztak. 

- Akkor hát szerkesztünk egy levelet, uram. 

A dolog haladt a maga útján, amikor az ajtó felől 

valami lárma zavarta meg őket. Az őrt álló testőr 

vitatkozott valakivel, majd egyszer csak harsány, elszánt 

hangot hallottak. 

- De ez nagyon fontos, a hercegnek nem lesz 

ellenére! 

John ismét felhúzta szemöldökét, és felemelte 

tekintetét. 

- A Miasszonyunkra, Nirac! - kiáltotta ingerülten. 

- Mi történt 

A kis gascogne-i ellépett az ajtótól, és urához 

sietett. Letérdelt az emelvényre, majd nagyon halkan 

elhadarta mondandóját. 

- William Appleton testvér van itt, mert el kell 

mondania valamit önnek. 

- Az isten szerelmére, te ostoba! Becsörtetsz ide, 

hogy ezt elmondd He - John meglepetten, kérdő 

tekintettel nézett Nirac meg sem rebbenő fekete szemébe. 

A gascogne-i lassan, jelentőségteljesen megemelte a 

szemöldökét.

- Sajnálom, uraim - mondta John, és felállt. - 

Halaszthatatlan ügy. 

- De kegyelmes úr - kiáltotta Sir Thomas Felton -, 

északon komoly baj van! Bertrand du Guesclin... 

- Hamarosan visszajövök, Sir Thomas, de azt 

hiszem, megfeledkezett róla, hogy minden itteni 

hatalomról lemondtam. Az önök dolga, hogy 

kormányozzák Aquitániát, az öné és a captalé. 

Kétségtelenül jobb munkát fognak végezni, mint én 

tettem. - Hidegen bólintott a két férfi felé, majd Nirac-kal 

a nyomában elhagyta a tanácstermet. A férfiak felálltak és 

meghajoltak, amikor elhaladt előttük, azután némi 

megdöbbenéssel visszaültek a helyükre. 

- Mauvaise humeur ∗ - mondta a captal kuncogva. 

- A vérmérséklete egyre hevesebb, akárcsak a szegény 

walesi hercegé. Nom de Dieu, ∗ ezek a Plantagenetek! 

Többet kellene nevetniük és élvezni az életet. Nem más 

kell annak - pufók képével az ajtó felé bökött -, mint egy 

nő! 

- Mindig ezt mondod - morgott de la Pole. - Most 

kap egyet, nem 

- Egy forró, engedékeny fehérnép - folytatta a 

captal rendületlenül -, nem egy csontkollekció, aki 

mással se törődik, csak hogy bosszút álljon a halott 

apjáért. Én szerezhetnék neki nőt, ismerek egy táncosnőt, 

egy navarrait. A combjai húsosak, a mellei, akár két 

 

Rossz természet. 

∗ Istenemre!

párna, az ajkai meg zamatosak, mint az eper. - A captal 

tovább sorolta volna tömpe ujjain a lány előnyeit, de az 

angol türelmetlenül felhorkant, és Sir Guichard 

mosolyogva közbeszólt. 

- Enfin, ∗ captal. Az ön kis navarraija kétségtelenül 

mindenkit felülmúl. De egy eltökélt férfi számára 

sötétben minden tehén fekete. Ráadásul Costanza büszke. 

Mon Dieu, ∗ de még milyen büszke! És garantálom, hogy 

féltékeny is. Ha a kasztíliaiak neszét vennék bármilyen 

dévajkodásnak, talán még a menyegzőt is lefújnák. 

- A pestis jöjjön arra a menyegzőre! - kiáltotta Sir 

Thomas Felton. - A kérdés az, mit lépünk du Guesclin 

ellen! 

John magánlakosztálya előszobájában, az üres 

kandallónál állt, és hallgatta, amint a ferences barát 

nyugodt, szomorú hangján kimondta a hihetetlen 

szavakat. 

- És, uram, a szegény lovag meghalt, Isten fogadja 

be lelkét! 

- Mit... - kérdezte a herceg olyan halkan, hogy 

suttogásnak is alig lehetett nevezni -, mit mondtál 

- Azt mondtam, uram, Sir Hugh Swynford olyan 

komoly vérhasban szenvedett, hogy belehalt. 

 

Elég. 

∗ Istenem.

- De az nem lehet, hiszen már egyre jobban volt. 

Nem lehet, hogy meghalt! 

Olyan furcsa hangon szakadt fel a kiáltás, és a 

herceg olyan hirtelen fordított hátat a szerzetesnek, hogy 

William testvér haragnak vélte. 

- Kegyelmes uram, bocsásson meg! - kérte 

alázatosan. - Mindent megtettem, amit tudtam. 

Felhasználtam Istentől kapott összes tudásomat, de az Úr 

akarata nem az volt, hogy a lovag éljen. 

Nirac észrevétlenül állt az ajtónál, kezét karba 

öltötte, de most erősen magához szorította, mert látta ura 

arcát, amelyet a barát nem. Látta, amint a kábult 

hitetlenkedés utat enged az örömnek, majd a kék szemek 

felragyognak. 

- Nem az volt az Úr akarata, hogy a lovag éljen - 

ismételte a herceg lassan, remegő hangon. 

- A temetés előkészítése, kegyelmes uram - 

folytatta rendületlenül a barát, bár összezavarta, hogy a 

herceg hátat fordít neki, és hogy a hangja elcsuklik. - Én 

intézkedhetek felőle, de az özvegy és a fegyvernök 

számára ez szomorú helyzet. Gondoltam, talán úgy 

kívánja, hogy a kancellárja, vagy valamely másik 

hivatalnoka elmenjen hozzá. 

- Az özvegy - mondta a herceg. - Á, az özvegyről 

beszél, testvér. Róla majd magam gondoskodom. - Ekkor 

a herceg megfordult, és a döbbent barát megláthatta, amit 

Nirac már látott: a boldog arcot, a fiatal, lelkes, remegő, 

örömtől sugárzó arcot.

William testvér helytelenítő tekintettel nézett 

vissza rá. 

- Uram, mit törődne ön vele Nagy fájdalom érte, 

védtelen, és hiszem, hogy tiszta, erényes nő. 

- Tudom. És nem fogom elfelejteni. De vannak 

dolgok, amiket te nem tudsz. - A herceg olyan 

gyöngédséggel mosolyodott el, ami teljesen 

megdöbbentette a ferences szerzetest. - Isten 

meghallgatta imáimat, és megáldott engem. Nem, jó 

testvér, ne nézz ilyen savanyúan, nem te vagy a 

gyóntatom! Megtetted, amit kellett. Töröld ki az egészet 

a fejedből! Tessék, fogd! - Kinyitotta az övére akasztott 

erszényt, és a barát vonakodó kezébe tett tizenkét 

aranyat. - A szegényeknek, a betegeknek, a leprásoknak, 

akiknek akarod. És most hagyj magamra! 

A következő három nap során az udvar csak ámult 

uralkodója viselkedésén, bár a fiatalabb lordok és ladyk 

nagy örömmel fogadták. Úgy tűnt, a herceg egyik 

pillanatról a másikra megszabadult sötét gondolataitól és 

rosszkedvétől, amely hónapok óta megszállva tartotta. 

Mindennap kilovagolt solymászni a folyóhoz egy 

csapat udvaronccal, és diadalordítással fogadta, amikor 

hatalmas fehér norvég vadászsólyma, Oriana elkapott egy 

vadkacsát vagy gémet. Mindennap részt vett valami 

kisebb lovagi tornán, vagy egyik-másik lovagjával mérte

össze erejét. A nagyteremben pedig egész éjjel szólt a 

muzsika, és folyt a tánc. 

Isabel hercegnő bosszankodott e 

megmagyarázhatatlan változás miatt, de zsörtölődése 

kevés megértésre talált. Ezúttal Edmund, fiatalabb öccse 

is másképp vélekedett, aki különben hajlamos volt 

minden véleménnyel egyetérteni. 

- Ó, ne is törődj vele! Gondolom, még utoljára 

kirúg a hámból, mielőtt megházasodik, különben is, ideje 

volt már egy kis vidámságnak. 

Az udvaroncok közül mindössze a captal de Buch 

tudta, minek köszönhető ez a változás, mert a herceg egy 

bizonyos dologban tárgyalt vele. A captal természetesen 

egyetértett, és gyakran kuncogott magában, de a 

véleményét megtartotta, minthogy a herceg erre 

utasította. 

A Hugh halála utáni negyedik napon a herceg 

megüzente Isabel hercegnőnek, hogy egy időre eltávozik, 

és hogy a főasztalnál ő és Edmund herceg elnököljenek 

helyette. 

Szürkületkor a herceg és Nirac a titkos lépcsőn át 

elhagyta a palotát. Mindketten sötétszürke köpenybe és 

rangjelzés nélküli kámzsába burkolóztak, és bár John 

legerősebb és legkedvesebb paripáján, Palamon hátán 

lovagolt, annak felszerelése elég dísztelen volt ahhoz, 

hogy ne üssön el egy egyszerű bordeaux-i városlakó 

lovának szerszámától. Csendben lovagoltak végig az 

utcákon, a székesegyházon túlra, a Swynford-szállásig,

ahol a piszkos udvar egy szortyogó disznó és a 

szemétdombon kapirgáló néhány csirke kivételével 

teljesen néptelen volt. 

Fent Katherine az üres ágy mellett ült, és a herceg 

üzenetét bámulta, amelyet aznap küldött neki. Nirac 

hozta el, és válaszra várt 

- Este itt leszek, és fogadom a herceg urat - 

mondta Niracnak. - De mondd meg neki, hogy ez 

minden. Végső búcsú lesz 

Miután Nirac meghajolt és távozott, Katherine 

csak ült, alig mozdult, enni és inni is elfelejtett, ahogy 

már napok óta. Úgy érezte, mintha valaki más foglalta 

volna el a testét, miközben az igazi Katherine még 

mindig alszik a baráttól kapott ópium hatására. Feketébe 

öltözött, lefátyolozott teste részt vett a gyászmisén és az 

azt követő rövid ceremónián, amelynek során a koporsót 

a székesegyház kriptájában helyezték el, hogy ott várja ki 

a hazautazás idejét. Még könnybe is lábadt a szeme, 

amikor levette az otromba Swynford-jegygyűrűt, és 

becsúsztatta a koporsóba. Később ellátta Ellist, aki előbb 

üvöltöző részegségig, majd eszméletlenségig itta magát. 

De mindezekhez a dolgokhoz nem társultak különleges 

gondolatok. 

Még a herceg üzenete sem térítette magához 

Katherine-t, bár valahol mélyen a bensejében valami 

remegést érzett. Ugyanolyan tompán érzékelte most is a 

világot, mint amikor Bolingbroke-ban mindent eltorzítva 

hallott és homályosan látott a sárga pestisködön át.

Amikor a lovak patáinak kopogása felhallatszott 

az udvarról, Ellis éppen Hugh páncélját fényesítette, 

minden rozsdafoltot ledörgölt róla. Azokban az órákban, 

amikor kevésbé volt részeg, mint máskor, ez a 

foglalatosság némi vigaszt jelentett számára. 

- Jó lesz a kis Tomnak - mondta Katherine-nek. - 

Kicsi Tom hamar felnő, oszt az apja nyomába kell lépjen. 

Katherine bólintott, de gyermekei éppolyan 

távolinak tűntek, mint minden más. 

Az udvari zajok erősödtek, mire Ellis kihajolt az 

ablakon. 

- Két lovas gyün fölfele - mondta, és letette Hugh 

páncélingét. - Mit akarhatnak - Kinyitotta az ajtót, 

Katherine pedig felállt. 

Magas férfi lépett be, hátratolta kámzsáját. 

- Herceg uram! - kiáltotta Ellis, és térdre rogyott. 

Vérben forgó, zavarodott szemei bizonytalanul 

kancsalítottak felfelé. Nirac a pihenőn álldogált. 

- Érted jöttem, Katherine - mondta John 

csendesen, figyelmen kívül hagyva Ellist, és a feje fölött 

az asszonyt nézte. 

- Nem, uram - suttogta, de a ködfátyol egy része 

feloszlott körülötte, és a lélegzése is felgyorsult. Ellis 

feltápászkodott, kissé inogva állt tátott szájjal, és 

úrnőjéről ismét a hercegre nézett, aki megint beszélni 

kezdett. 

- De igen, édes szerelmem. Velem jössz. Többé 

nincs semmi, ami elválasztana minket. - John kinyújtott

karral egy lépést tett Katherine felé, aki még mindig 

némán állt az ágy mellett. 

- Hozzá ne nyúljon! - kiáltotta Ellis tisztuló 

elmével. - Ne merjen hozzányúlni az úmőmhöz! - 

Hirtelen előrelendült, de hatalmas, sonkaszerű ökle 

elvétette John vállát. A herceg oldalt lépett, majd egy 

gyors, hanyag mozdulattal állon ütötte Ellist. A 

fegyvernök megtántorodott, hátraesett, és nagyokat 

nyögve elterült a padlón. Katherine felkiáltott, és 

odarohant volna a fegyvernökhöz, de John ezt egy újabb 

gyors mozdulattal megakadályozta. Katherine-t a karjába 

kapta, és olyan szorosan tartotta, hogy az mozdulni sem 

bírt. Diadalittasan felnevetett, és szájon csókolta, míg 

végül Katherine már nem küzdött ellene. Még mindig 

szorosan tartva az asszonyt lement a lépcsőn, majd felült 

Palamonra, Katherine-t maga elé ültette a nyeregbe, és 

félig betakarta a köpenyével. Megsarkantyúzta lovát, 

amely erre megugrott. 

A nyereg, amelyet teljes páncélzatba öltözött 

férfira terveztek, könnyedén elbírta mindkettőjüket, 

főként, hogy többé Katherine sem ellenkezett. Feje John 

mellkasára borult, hallotta a férfi szívdobogását. 

A ló sok mérföldön keresztül vágtázott, mielőtt 

lassított volna. Ekkor John lenézett a mellén nyugvó 

fejre, kicsit áthelyezte a nő súlyát a karjában, és szelíd 

nevetéssel megkérdezte: 

- Alszol, Katrine

- Nem, uram - mondta, és a sötétben felnézett 

Johnra. - Azt hiszem, boldog vagyok. Nagyon különös. 

John lehajolt, és megcsókolta. 

- Boldog leszel. Mindig. 

Hűvös, sós szellő támadt, amelyet Katherine az 

arcán érzett, ugyanekkor Palamon sétára váltott, patáinak 

kopogása pedig nehézkessé vált. Katherine 

felegyenesedett, és egy sirály éles rikoltását hallva 

megkérdezte: 

- A tenger közelében vagyunk, uram 

- Igen, Katrine, Les Landes-ban vagyunk - felelte. 

- A captal La Teste-i várába megyünk, tudod, hol van 

- Nem - válaszolta csendesen. - Csak azt tudom, 

hogy bárhová megyünk, onnan nincs visszaút. 

John szorosabban tartotta Katherine-t. Csendben 

lovagoltak tovább. 

Les Landes volt Franciaország legfurcsább és 

legelhagyatottabb része. Homokos-tufás földjén semmi 

nem termett meg, csak a satnya rekettye vagy az 

ölyvharaszt, meg a nád a sós mocsárban. A levegő igen 

párás volt, és a folyton betolakodó óceán egyre hátrébb 

és hátrébb tolta a homokdűnéket a bizonytalan szárazföld 

felé. 

A mocsáron keresztül egyetlen fehér köves út 

vezetett. A captal de Buch gondozta, akinek ősei 

évszázadokkal korábban elzárt erődöt építtettek 

maguknak az Arcachon-öbölben. Alig harminc

mérföldnyire feküdt Bordeaux-tól, de elszigeteltsége 

miatt a tengeri madarak is vonzónak találták. 

Amint a vár közelébe értek, a captal két páncélos 

csatlósa jött eléjük fáklyákkal, akik az út hátralévő részén 

vezették őket. A felhúzott kapurostély alatt vastag falak 

között haladtak át, végül egy kerek torony ajtaja előtt 

álltak meg. Katherine úgy elgémberedett, és annyira 

fázott, hogy alig tudott megállni a lábán. John átölelte a 

derekát, így mentek fel a kanyargós lépcsőn az ebédlőbe. 

Itt, bár egyetlen szolgáló sem volt látható, a captal 

apródjai követték uruk parancsait, amelyeket a herceg 

kívánságának megfelelően korábban megkaptak. 

Hatalmas tűz lángolt a kandallóban, a vasból készült fali 

gyertyatartókban pedig tucatnyi illatos gyertya égett. A 

málladozó kőfalakat Bordeaux-ból hozott, festett selyem 

faliképek és vastag falikárpitok borították, a padlót friss 

kákával és rózsaszirmokkal terítették be, a damaszttal 

leterített egyetlen asztalkát pedig jázmin szegélyezte. 

John szeretettel nézte Katherine-t, és 

elmosolyodott, amikor az mélyet sóhajtott, hogy beszívja 

a finom illatokat. Szépséget teremtett a nő számára ebben 

a nyirkos, öreg erődben, és semmiről sem feledkezett 

meg, ami fokozhatta boldogságukat. 

- Vesd le a fekete ruhát, Katrine - mondta -, aztán 

frissítsd fel magad, kedvesem! Mindent megtalálsz, 

amire szükséged van. - Bevezette őt egy, az ebédlővel 

szomszédos kis szobába. Odabent is égett a tűz, és 

berendezése nem állt másból, mint a Bordeaux-ból

kocsin korábban odaszállított ágyból, amelyet selyem 

ágynemű és párnák borítottak, oldalán pedig apró köves, 

strucctollakkal és koronákkal hímzett arany taftfüggöny 

fodrozódott. 

Kövér öltöztetőnő hajbókolt, amikor beléptek, 

majd Katherine felé nyújtott egy meleg vizes tálat, hogy 

megmoshassa a kezét, és közömbös arccal várakozott. 

- Siess! - kérte a herceg, türelmetlenül felnevetett, 

azután távozott. 

Amíg Katherine mosakodott, az öltöztetőnő 

előhozott neki egy ruhát a gardróbból. 

- A captal azt kívánja, hogy ezt viselje - mondta. 

Valójában maga a herceg készíttette a ruhát Katherinenek, 

de az öltöztetőnő még soha nem hagyta el La Testeet, 

így a captalon kívül más urat nem ismert. 

A ruhát vékony, krémszínű selyemből varrták, 

egyetlen díszítése a mély kivágást szegélyező hímzett 

arany és zöld monogram volt: a J és K betűket levelek 

kötötték össze, és egy szív fogta körbe. Katherine a 

betűkre nézett, és szemeit keserédes könnyek lepték el. 

Átbújtatta a ruhát a fején, az öltöztetőnő pedig 

megkötötte rajta, majd kibontotta Katherine haját, és 

fésülni kezdte a hosszú, vibrálóan vörös tincseket. 

John akkor tért vissza, amikor Katherine elkezdte 

visszafonni a haját. 

- Ne - kiáltotta -, ne fond össze, szerelmem! 

Hagyd kibontva!

- Mint egy menyasszony - suttogta félig 

mosolyogva, ugyanakkor zavartan. 

John odament hozzá, megfogott egy vastag 

tincset, és az ajkához emelte. Az öltöztetőnő elhátrált, 

majd miután John gyorsan intett neki, megfordult, és 

kitotyogott a lépcsőhöz. 

Együtt vacsoráztak az ebédlőben, a tűz közelében 

álló asztalnál. Nirac felszolgált volna nekik, de amikor 

odahajolt, hogy a captal pincéjéből származó finom, 

könnyű borral teletöltse az arany díszserlegeket, 

Katherine-t idegenkedés térítette magához a bűvöletből. 

Amikor a kis gascogne-i visszatért a felszolgálóasztalhoz, 

halkan megkérdezte: 

- Kedves uram, nem lehetnénk magunkban Én 

szívesen kiszolgállak. 

- Természetesen - felelt a herceg, és azonnal 

elbocsátotta Niracot, bár kissé meglepte a dolog. Azt 

hitte, a legmegfelelőbb személyt választotta 

felszolgálónak, hogy Katherine ne érezze zavarban 

magát. 

- Ugye nem ellenszenves neked Nirac - kérdezte, 

amikor már kettesben voltak. 

Katherine megrázta a fejét, aki maga sem tudta, 

mi okozta ellenérzését. 

- Csak szeszély, drága uram - mondta. - A nők 

szeszélyesek. - Hirtelen az asztalon át a férfira 

mosolygott gyengéden elmélázó, csábító mosolyával. - 

Szelíd és megértő leszel a szeszélyeimmel

Gyönyörű volt, ahogy ott ült a krémszínű 

ruhában. Haja majdnem a padlót borító kákáig leért, és 

úgy csillogott, mint a karneol, amelyhez John korábban 

már egyszer hasonlította. Piros ajkai szétnyíltak, szürke 

szemeit elsötétítette a szerelem. A férfi megremegett, 

majd Katherine-hez lépett, és letérdelt mellé. 

- Nem mindig leszek szelíd, Katrine - mondta, és 

felnézett a nőre. - De anyám lelkére mondom, halálomig 

szeretni foglak. 

Katherine lehajolt, és karjait széttárva keblére 

húzta John fejét. Egy sirály rikoltott az erődön kívül, a 

tenger friss illata beáramlott az ablakokon, hogy 

összevegyüljön a jázmin melegével. 

John felemelte a fejét Katherine melléről, és 

félelem vagy erőfeszítés nélkül, mégis némán néztek 

egymás szemébe. 

Három napig maradtak a captal les landes-i régi 

erődjében, ezalatt nem jártak másutt, csak az ebédlőben 

és a hálószobában. 

Egyesülésük örömmámora mindkettőjükben 

csodálkozó bámulatot ébresztett. Katherine csak az 

álmaival tudta összehasonlítani a szenvedélynek ezt az 

édes agóniáját, amely a beteljesülés gyönyöre ellenére 

csillapítatlan maradt. Egymásba olvadásuk oly teljes volt, 

hogy még azokban a pillanatokban, amikor Johnt éppen

nem ölelte a karjaiba, akkor is ugyanannyira a saját 

testének érezte a férfit, mint saját lüktető ereit. 

John már ismerte a szerelmet, de nem ilyennek. 

Milyen haloványan gyengédnek és udvariasnak tűntek a 

Blanche-sal töltött régi idők! Azt a kapcsolatot 

tartózkodás és méltóság jellemezte, csöndes anyai 

engedékenység, az ő részéről pedig mindig háládatosság. 

Ezúttal azonban nem volt szükség sem 

tartózkodásra, sem méltóságra. Ebben a tengerillatú 

hálószobában csak egy férfi volt és egy nő, akik 

meztelenül, szégyenérzet nélkül közeledtek egymáshoz, 

büszkén mutatták meg egymásnak testük szépségét, 

amelyben kimondhatatlan örömöt találtak. 

A harmadik estén egymásra halmozott párnákon 

ültek a kandalló előtt, közös kupából kortyolták a bort, 

mindenen nevettek, és olyan szavakat sugdostak 

egymásnak, amilyenek a szerelmesek között szokásosak. 

Aztán John levette a kobozt, amelyet piros 

szalaggal a kandallóból kiálló szögre akasztottak. 

- Szerelmem, hallgasd csak! - mondta. - Most 

már, azt hiszem, megtaláltam a hangot, hogy elénekeljem 

neked a dalt, amelyet akartam. 

Katherine kissé visszahúzódott a karjából, hogy a 

férfit ne akadályozza a játékban, és egymásra 

mosolyogtak, amikor próbaképpen végighúzta ujjait a 

húrokon. 

- Katrine, te vagy minden, ami szerelem - mondta 

lágyan -, én pedig a férfi, aki azt mondja:

Ő a kecs korallja, remekség rubintja, 

Gyönyörnek gyémántja, kedvesség kristálya, 

Lágyság lilioma, jóságnak jácintja, 

Hűség hóvirága, szüzesség szobája. 

Szerelméért epedek, 

Riadok és repedek, 

Sápaszt, mint bús beteget 

A holdtalan ég. 

Éjjel ébren hánykódom, 

Régi jókon rágódom, 

Úgy szenvedek száz módon, 

Mint más senki még. ∗ 

A régi angol szavakat egy ismert dallamra 

énekelte, amely éppen eszébe jutott, és amikor a refrént 

ismételte, Katherine csatlakozott hozzá. Telt arany 

hangján énekelte: „Mint más senki még.” 

Olyan szép volt kettejük duettje, hogy captal de 

Buch, aki megállt az ebédlő előtt, hogy kifújja magát, 

miután felért a lépcsőn, meglepetten fordult Nirachoz, aki 

a nyomában járt. 

- Nom de Vierge! ∗ Ez a herceg lenne Úgy 

énekelnek együtt, mint az angyalok. Ezek szerint ilyen 

boldogok 

Nirac vállat vont, és harsány hangon válaszolt: 

 


 

A Szűz nevére!

- Kétségtelenül azok, captal. Három napja a 

színüket se láttam. Az öltöztetőnő szolgálja ki őket. 

A captal felhúzta bozontos szemöldökét, és 

elnevette magát. 

- Oh la belle chose, hein ∗ - kérdezte, és Niracra 

kacsintott. - Az ember minden másról megfeledkezik. - 

Öklével bezörgetett az ajtón, de a bentiek éppen a dal 

végét énekelték, ezért nem hallották, így tehát benyitott. 

Bármennyire szabados természetű volt is, a captal huncut 

köszöntése a torkán ragadt, amikor meglátta őket. 

A párnákon ülő két ember mintha fényben fürdött 

volna. A nő csak félig volt felöltözve, és két karja meg a 

keblei olyan gyönyörűek voltak, hogy szinte 

alabástromként világítottak vörösesbarna hajtincsei 

között, a herceg arcáról pedig olyan rajongást olvasott le, 

hogy a captal nem az érzékiséget látta, hanem úgy érezte, 

a nosztalgia döfött belé késként. Harminc évvel korábban 

ő is átélt hasonló pillanatot, de az csak rövid ideig tartott, 

mert a nő meghalt. 

- Elnézésüket kérem, uram, hölgyem - hebegte 

hátrálva. 

Látta, micsoda révület szállta meg a herceget, és 

tartja vissza attól, hogy rárontson dühében, amiért 

megzavarta őket. Ehelyett olyan gyengéden és 

védelmezőn ölelte át Katherine-t, hogy a captal nagyot 

nyelt. 

∗ Szép dolog, mi

- Mit akarsz, kedves de Grailly - kérdezte John. - 

Azért jöttél, hogy megköszönjük a csodálatos 

vendéglátást - Elmosolyodott, és oldalra billentette a 

fejét, hogy az arca egy pillanatra Katherine hajához érjen. 

- Azt hiszem, Katrine, a Chateau la Teste után nem lesz 

szükségünk a Paradicsomra. 

Katherine felpillantott gyönyörű szemeivel, és 

odabújt szerelme ölelésébe, mintha belefészkelné magát. 

A captal megköszörülte a torkát. 

- Azért jöttem, uram, mert megkért rá. Csü... 

csütörtök este van. Rengeteg... rengeteg fontos dolog 

várja Bordeaux-ban. - Észrevette Katherine 

arcrándulását, amely tovább növelte feszengését. - 

Válthatnék önnel néhány szót négyszemközt, uram 

A herceg vissza akarta utasítani, de Katherine 

összefogta magán a krémszínű ruhát, kicsusszant a férfi 

karjából, büszke és tétova mosolyt küldött a captal felé, 

majd visszament a hálószobába. 

- Gyönyörű teremtés az ön kis Swynfordja, mon 

duc ∗ - mondta a captal, aki kezdte visszanyerni 

önuralmát, miután Katherine távozott. - Gratulálok önnek 

ehhez a finom kis közjátékhoz. Nagyon sajnálom, hogy 

ki kell rángatnom belőle. 

A herceg furcsán nézett rá. 

- Ő a szívem szerelme. Az életem. Rajta kívül 

semmit sem akarok. 

 

Hercegem.

- Édes Jézus! - mormolta a captal. A 

boroskancsóhoz ment, és miután csurig teletöltött egy 

kupát, jó mélyet húzott belőle. - A kasztíliai küldöttek 

visszatértek az aláírt szerződéssel és a gyűrűvel, 

kegyelmes uram. Ön hivatalosan már a kasztíliai királynő 

jegyese. A menyegzőt kihirdették Szent Máté napjára 

Roquefort templomába, ahogyan parancsolta. 

A herceg nem felelt. Ráncok gyűltek a szája köré. 

Tekintete megkeményedett, arcára, amely addig úgy 

ragyogott, és olyan fiatalnak tűnt, mint Katherine-é, kiült 

harmincegy éve. 

- John Holland of Kent - folytatta a captal - 

tegnap megérkezett Angliából a király őfensége és a 

walesi herceg nászajándékaival és leveleivel. Elhoztam 

őket önnek. Nagyon nehezen tudtam leplezni a hollétét - 

tette még hozzá -, végül azt mondtam, hogy titkos 

fogadalmat teljesít. De ez valóban fogadalom, Szent 

Vénusznak, pardieu! ∗ - felnevetett és a combjára csapott, 

ám a herceg pillantására azonnal el is komolyodott. 

A captal kinyitotta erszényét, és két összehajtott 

pergament vett ki belőle. Mindkettőt piros szalaggal és a 

hatalmas királyi pecséttel zárták le. Átnyújtotta a 

hercegnek, aki némán bámulta, de nem vette el a 

leveleket. 

Ezt az embert megbabonázták, gondolta a captal 

szorongva. 

 

Istenemre!

- Gondolkodjon ésszerűen, uram! Az ember nem 

engedheti, hogy az apró élvezetek kihassanak az élet 

valóban fontos dolgaira. Önt sem ilyennek ismertem 

korábban. John Holland azt mondja, egész Anglia 

felbolydult az ön házasságkötése miatti izgalomtól. Úgy 

tűnik, a nép nagyon örül a szövetségnek. 

- Az ördög vigye a köznépet, mit törődjek én 

velük És az ördög vigye a házasságomat is! - csattant fel 

a herceg. A faliszőnyeg felé nézett, amely a 

hálószobájukba vezető ajtót takarta. - Costanzának még 

a gondolatától is irtózom! 

A captal döbbenten állt. Kiitta maradék borát, 

miközben dühösen azt kívánta, hogy valamelyik 

befolyásos férfinak, például Guichard d'Angle-nak vagy 

akár de la Pole-nak sikerüljön helyes irányba téríteni ezt 

a veszélyes gondolkodást. 

- Costanza csak eszköz egy cél érdekében, mon 

duc ∗ - mondta végül. - Ő jelenti Kasztíliát. Ön király lesz. 

- Hm, ez talált, gondolta a captal, amikor látta felcsillanni 

a kék szemeket. Megkönnyebbülten böffentett, becsukta 

erszényét, majd folytatta. - Ha már egyszer 

megházasodott, és ismét Angliában lesz, tehet kedve 

szerint. A kis Swynfordnak nem kell elhagynia önt. De őt 

amúgy sem vehetné feleségül. 

A herceg magas teste összegörnyedt. Egy 

karosszékbe vetette magát, és a friss jázminszirmokat 

bámulta, amelyeket a káka közé szórtak a padlóra. 

 

Hercegem.

- Kétszeresen is igazat szólsz, captal - mondta 

némi hallgatás után. - Soha nem vehetném feleségül, és 

soha nem hagyhat el engem. 

- Ah bon, ∗ majd minden elrendeződik - nevetett a 

captal. Letépte egy mazsolával töltött kappan combját, 

amely érintetlenül állt az asztalon, és mulattatta, milyen 

keveset fogyasztottak abból a kiváló ételből, amelyet a 

szakácsa küldött fel a szerelmeseknek. - Akkor 

napkeltekor indulunk Bordeaux-ba A tanács kilenc 

órakor várja önt. 

- Nem - felelte a herceg. - Nem megyek 

Bordeaux-ba holnap. Még két hétig nem. 

A captal letette a kappancombot. 

- De uram... 

- Még két hétig kettesben leszek Katrine-nel. 

Elviszem őt a Pireneusokba. 

- Pitié de Dieu! ∗ Ezt nem teheti! - hebegte a 

captal. - Mit szólnak majd az emberek Erre nincs idő, az 

esküvői előkészületek... ez ostobaság! 

John felállt a székből, és összehúzta a 

szemöldökét. 

- Elfelejted, hogy kivel beszélsz, de Grailly! 

A captal elvörösödött, és valami bocsánatkérésfélét 

mormolt, miközben arra gondolt, milyen őrültek 

ezek az angolok. Szentimentálisak, önfejű bolondok, az 

Isten bocsássa meg nekik! Nem szaladgálhat az 

∗ Jól van. 

 

Az isten szerelmére!

országban a szajhájával, ez teljes ostobaság. Ráadásul 

veszélyes is, politikai és személyes szempontból 

egyaránt. 

Ám a captalnak be kellett látnia, hogy nem 

változtathat a dolgon. A herceg azonnal utasításokat adott 

neki, majd azzal vetett véget a közjátéknak, hogy a 

megrendítő vágyakozás hangján visszahívta „Katrine”-t. 

A szerelmesek másnap délben hagyták el Chateau 

la Teste-et. Délnek tartottak, és nehezen körülírható 

szerzetespárnak álcázták magukat. John azt a barna 

zsákruhát viselte, amelyben korábban rátalált Katherinere 

a székesegyháznál, Katherine pedig egy rövid, zöld, 

tunikaszerű ruhát ujjatlan köpennyel, amelyet a vártorony 

egyik ládájában találtak. A zöld volt az igaz szerelem 

színe, ezért mindketten nagyon örültek a ruhadarabnak. 

Az úton velük tartott a captal két embere, egy juhász és 

egy kovács. Mindkettő robusztus ember volt, akik jól 

eligazodtak a szinte ösvény nélküli terepen, amelyen át 

kellett haladniuk, ugyanakkor nem volt annyi eszük, 

hogy kérdéseket tegyenek fel az expedícióval vagy a 

párral kapcsolatban, amelyet kísértek. 

Nirac nem tartott urával, pedig számított rá, 

amikor hallott a tervről. John Katherine legapróbb 

kérését sem mulasztotta volna el teljesíteni, de ő maga 

sem érzett már olyan ragaszkodást Nirac iránt, mint 

korábban. A kis gascogne-i varázsával együtt pimasz 

mosolyát is elvesztette, és mély hallgatásba burkolózott,

miután meghallotta a herceg parancsát, hogy térjen vissza 

Bordeaux-ba. Szemei kivörösödtek, sápadt bőre 

hamuszürkévé vált, ezért a herceg kedvesen meg is 

kérdezte: 

- Lázas vagy, Nirac Rossz bőrben vagy. 

Pihenned kell, amíg vissza nem térek. Tessék! - Egy 

aranypénzt nyújtott oda neki. - Egy kis jutalom a 

szolgálataidért. 

- A szolgálataimért, mon duc ∗ - ismételte Nirac 

sajátságos hangsúllyal. A herceg ránézett, és bár hallotta, 

hogy valami olyasmit motyog, „nem is tudja, milyen 

nagy szolgálatot tettem önnek”, illetlenségnek vélve 

elengedte a füle mellett. 

Amikor elhagyták La Teste udvarát, Katherine 

John háta mögött ült a nyeregben Palamon hátán. Amint 

búcsúzásként visszanézett a kerek toronyra, amelyben 

megismerte a gyönyört, látta, hogy Nirac az udvaron 

összegyűlt istállófiúktól távol, a falnak támaszkodva áll. 

Nirac kis majomarca eltorzult, mintha sírna. A mit 

sem sejtő herceg felé fordult, de amikor a gascogne-i 

megérezte Katherine pillantását, tekintete átsiklott rá, 

mire ő a rokonszenv jeleként intett neki, mert megérzett 

valamit Nirac szánalmas féltékenységéből. Nirac nem 

intett vissza, és bár abból a távolságból Katherine nem 

lehetett biztos benne, de mintha a férfi tekintetében 

hirtelen hideg gyűlölet villant volna fel. 

 

Hercegem.

Katherine mindössze egy pillanatig aggódott a 

dolgon, aztán már el is feledkezett Niracról. Karjait 

szorosan John dereka köré fonta, arcát pedig a férfi 

vállára fektette. A durva, dohszagú zsákruha alatt érezte a 

férfi bőrének melegét és tiszta, férfias bergamottillatát. 

John felemelte Katherine egyik kezét, belecsókolt 

a tenyerébe, aztán hátrafordult, és rámosolygott. 

- Boldog vagy, drága szerelmem 

- Boldog, legkedvesebb uram. 

- Nem, Katrine, ez alatt a... - nem volt képes 

kimondani, mennyi ideig lesznek még együtt, és 

Katherine sem kérdezte. Semmi másról nem beszéltek, 

csak egymásról és a szerelmükről. - Ezen az úton nem 

vagyok az „urad”, csak John és Katherine vagyunk, egy 

tiszteletre méltó pár, akik Compostelába tartanak, mint 

sokan mások. Semmi egyebek nem vagyunk. 

Katherine boldogan felnevetett. 

- Valami üzletünk van, John Posztókereskedők 

vagyunk Cukrászok Talán Bordeaux-ban Nem, azt 

hiszem, egyikünknek sincs gascogne-i kiejtése. Akkor 

északabbra Az én szülőhelyemen, Pikárdiában, vagy a 

tiedben, Gentben 

- Dehogyis! - kiáltott fel a férfi döbbenten. - Mi 

angolok vagyunk, Katrine! 

- Persze - mondta szégyenkezve, amiért Anglia a 

boldogtalan emlékek hazájaként ivódott az ösztöneibe, és 

amelyet ezért a legszívesebben örökre elfelejtett volna.

- Nézd! - folytatta gyorsan John, mert a szíve 

mélyén megértette, mit érez. - Látod azt a két felszálló 

fehérgémet Micsoda mezőség ez itt a vadmadarak 

vadászatára! Bárcsak itt lenne Oriana! Milyen jól 

mulatnánk! Te még sosem solymásztál Megtanítalak, 

kedvesem. 

Mikor, gondolta Katherine, és hol De sok más 

dolog mellett ebbe sem mert belegondolni. 

- Még a hegyeket se láttad soha - folytatta John, 

ahogy keservesen haladó vezetőiket követték a sós 

mocsarak közötti keskeny gerinceken, a besüppedt 

farönkökből álló ösvényen. - Alig várom, hogy 

megmutathassam őket. 

John maga sem tudta, miért vágyott rá annyira, 

hogy a vadonba és a hatalmas Pireneusokba vigye 

Katherine-t. Talán azért, mert olyan földön akart egyedül 

lenni vele, amelynek nem volt hűbérura, és ahol senki 

sem ismerhette fel. De lehet, hogy ennél sokkal 

primitívebb ösztön vezérelte, mégpedig hogy a lehető 

legszebb és legtermészetesebb környezetbe helyezze 

szerelmüket. 

A második napon Les Landes-ot szelték át, és 

Katherine-nek elakadt a lélegzete, amikor meglátta a 

Pireneusokat, a cseppnyi ezüsttel színezett, lila 

árnyékokat vető csipkés hegygerinceket, a déli égbolton 

feltűnő hegyvonulat éles kontúrját. Könnyek lepték el a 

szemét. Johnnal együtt élte át a titokzatos, szenvedélyes 

izgalmat, amely gyönyörű zenei akkordként rohanta le

őket a hegyekből, és ahogy Navarra felé átkeltek a 

különös Baszkföldön, egyre magasabbra másztak a 

rohanó hegyi patakok, sziklaszirtek és fenyőerdők árnyai 

között, szerelmük még inkább elmélyült. Már nem 

tombolt bennük annyira a testi vágy, hanem olyan 

szellem táplálta és csendesítette el, amely még az övéknél 

is hatalmasabb volt. 

A következő napon egy, a Pas de Roland ∗ 

közelében fekvő hágó tetején érték el Roncevalles-t, ahol 

hatszáz évvel korábban Nagy Károly dicső lovagját 

megölték. A Spanyolországból és Franciaországból 

érkező utazók és zarándokok elszállásolására hatalmas 

apátságot építettek azon a helyen. Ők azonban elkerülték 

az apátságot kíváncsi papjaival és rengeteg nyári 

átutazójával, és inkább néhány mérfölddel tovább mentek 

egy aprócska hegyi fogadóig. 

Ez a fogadó a csempészek találkozóhelyéül 

szolgált, ahol hozzászoktak már a legkülönfélébb 

vendégekhez. A fekete szemű fogadósné nem tett fel 

kérdéseket, egyetlen vállvonással felelt John akadozó 

baszk beszédére, ráharapott a hercegtől kapott 

ezüstpénzre, majd a raktár fölötti kicsi, de tiszta szobába 

vezette őket, míg a captal két szolgáját a szirtbe vájt 

számos barlang egyikében szállásolta el. 

A fogadóban töltött napok John és Katherine 

számára időtlen varázslatnak tűntek. Édes illatú 

szalmakupacon aludtak. Azt az erős, részegítő bort itták, 

 

Roland-szoros.

amelyet kecskebőr tömlőből töltöttek, hozzá pisztrángot 

és rákot ettek, valamint olyan ízletes, forró leveseket, 

amelyeket a fogadó krémfehér falára kiakasztott, 

spárgára fűzött, rubinpiros paprikával fűszereztek. Sokat 

sétáltak a hegyekben, és ráakadtak egy vízesés melletti 

aprócska, legelőnek használt völgyre, ahol Katherine 

vadvirágokat szedett: sárga kőtörőfűt, lila ramondiát, 

fehér tüskés aszfodéloszt és alpesi rózsát. Koszorút font 

belőlük, miközben John ott feküdt mellette a bársonyos 

pázsiton, lustán dobálta Katherine-t a virágokkal, vagy 

éppen csak nézte őt. Néha együtt énekeltek, és a férfi 

gyakran mondott olyan verset vagy balladát, amelyet 

fiatalkorában tanult. 

Ebben a ragyogó, rejtett völgyben, amely csak az 

övék volt, romos kápolnát találtak, amelyet a hegyen élők 

már rég nem látogattak, mert úgy hitték, vad hegyi 

szellemek lakják. A kápolna két fala teljesen összedőlt, 

de a keleti fal még megmaradt része előtt szilárdan állt a 

durván megmunkált, négyzet alakú oltár. Különleges 

rúnaírásos feliratokat faragtak bele, és kőkeresztet tartott. 

John és Katherine nagyon megkedvelte a 

kápolnát, mint ahogy a völgy minden darabját saját 

álmaik varázsával ruházták fel, még az eltévedt, 

csilingelő kecskéket is. A nap mindennap rásütött a 

vízválasztónak erre a kellemes, lelket tápláló oldalára, a 

fagyos csillagok pedig minden éjjel megáldották a 

szerelmeseket a szikrázó levegőn át.

Már majdnem egy hét eltelt, amikor egyik éjjel 

Katherine változást észlelt. Új, sötét sürgetés és 

nyugtalanság szállta meg szerelmét, még erőszakosabb, 

még vadabb szenvedéllyel szeretkezett vele. Többször is 

beszélni kezdett hozzá, de aztán elhallgatott, és Katherine 

félni kezdett. 

Végül mély, nyomorúságos álomba merült. 

Amikor felébredt, az első napsugarak már besütöttek az 

ablakon. Kiáltozni kezdett, mert John nem volt mellette. 

Csak várt és szólongatta, de nem jött válasz. Remegő 

kézzel kapkodta magára ruháit, lerohant, át az üres 

fogadón, ki a hűvös napsütésbe. 

Palamon az istállóban állt. Kedvesen nyihogott, 

ahogy beszélt hozzá. Végül kitalálta, hová mehetett John, 

ezért felszaladt a köves hegyoldalon, át a bükk- és 

fenyőerdőn, míg a völgyhöz nem ért. Először nem találta 

a férfit, de amikor felnézett, magas, magányos alakot 

látott az egyik kis csúcs tetején, amely dél felé vezette 

tovább a völgyet. 

Lelassította lépteit, és csendben felmászott hozzá. 

John még akkor sem mozdult, amikor odaért mellé; 

Katherine azt hitte, talán meg sem hallotta. Fejét magasra 

tartotta, rőt haja lobogott a szélben, és merev, komor 

szemekkel a távoli síkság felé tekintett, amely messze 

alattuk nyúlt el a látóhatáron. 

Katherine szíve gyorsan és fájdalmasan vert, mert 

a férfi egyedül hagyta, és most sem üdvözölte.

Mégis, amikor elfordult, hogy visszahúzódjon, 

John beszélni kezdett anélkül, hogy ránézett volna, 

tekintetét továbbra is a horizontra szegezve. 

- Az ott Kasztília, odalenn a távolban, ahol arany 

fény világítja meg a hegyeket. 

Kasztília. A szó úgy sziszegett, mint egy 

keresztesvipera. 

- Gyűlölöm! Gyűlölöm! - kiáltotta Katherine. A 

rekedt, remegő hang nem az övé volt, és próbálta 

elnémítani, de nem tudta. - Gyűlölöm, gyűlölöm azt a 

kasztíliai nőt! Mondd meg, majdnem-király herceg uram, 

mikor lesz a menyasszonyod az a némber 

John orrlyukai kitágultak, és nem válaszolt a 

kérdésre, helyette ugyanolyan hevesen kiabált, mint 

Katherine. 

- Hogy merészelsz így beszélni velem Katrine, 

elfelejted, hogy... 

- Elfelejtem! Elfelejthetem valaha, hogy ez mind 

színlelés Elfelejthetem királyi származásodat és 

uralkodói reményeidet De akkor is ki merem mondani, 

hogy gyűlölöm őket. Nem vagyok hercegnő, sem 

királynő, de egyenlő voltam veled a szerelemben, ezért el 

merem mondani neked, amit érzek. 

John szemében kihunyt a düh. Lehajtotta a fejét, 

és Katherine felé lépett. 

- Drága szívem, mi egyenlők vagyunk a 

szerelemben. Nincs okod a gyűlöletre, mert soha nem 

fogsz elhagyni engem. Azon gondolkodtam, mi a teendő,

és már határoztam. Azonnal visszamész Angliába, és a 

Savoyban vársz rám... 

- Hogy a szajhád legyek az egész világ előtt, 

ahogy Alice Perrers a királyé És mi lesz az új 

hercegnéddel, Costanza királynővel, neki hogy fog 

tetszeni a dolog 

John megmerevedett, és hidegen válaszolt. 

- Te alig tudsz valamit az udvarról. Nem szokatlan 

ott az efféle. Gondolkodj józanul! Végül is az elmúlt két 

hétben minden lelkiismeret-furdalás nélkül voltunk 

szeretők. 

- Az elmúlt két hétben, uram, nem bántottunk, és 

nem aláztunk meg senkit. Még mindketten szabadok 

vagyunk. - Elcsuklott a hangja. Fájdalommal nézett a 

férfira, majd futni kezdett lefelé a hegyoldalon, megmegbotlott 

az egyenetlen talajon, de futott, amíg le nem 

ért a völgybe, ahol vak ösztöntől vezérelve beszaladt a 

romos kis kápolnába, letérdelt, és két kezét 

összekulcsolta az oltáron. 

Érezte, hogy John melléje térdel, majd egy 

pillanattal később megérintette a karját. 

- Nézz rám! - kérte a férfi nagyon halkan. 

Felemelte a fejét, és engedelmeskedett. John 

szeme megtelt könnyel, gőgös szája remegett. Megfogta 

Katherine jobb kezét, és ünnepélyesen beszélni kezdett. 

- Itt, ezen a megszentelt helyen, én, John, 

eljegyezlek téged, Katrine, szerelmem, és ennek jeléül

neked adom ezt a gyűrűt, az Atya, a Fiú és a Szentlélek 

nevében. 

Lehúzta ujjáról a zafírgyűrűt, amelyet Blanche 

ajándékozott neki, és Katherine középső ujjára csúsztatta. 

Az lenézett rá, majd hirtelen kitört belőle a zokogás. 

Mindketten a kopott kőkereszt felé fordultak, és 

imáik a kis kápolna hiányzó tetején keresztül elrepültek, 

hogy elvegyüljenek a vízesés morajával. 

Szeptember 18-án, három nappal Szent Máté 

ünnepe előtt Katherine magányosan ült Bordeaux-ban a 

bencés zárda egyik vendégszobájában. Idehozták az 

utazóládáját is, ismét magára öltötte a fekete gyászruhát, 

befont haját fekete bársony főkötő és vékony fátyol 

takarta. A környékbeli falvakból ideáramló, frissen 

taposott szőlő illatát hordozó szellő a szőlőkben dolgozó 

parasztok távoli kiáltását is magával hozta. Katherine 

csendesen üldögélt az ablak előtt, a kikötő felé nézett, 

ahol egész csoport vitorla nélkül meredező árboc 

himbálózott a Garonne fodrain. Arca sápadt volt, de 

nyugodtnak tűnt. Bár szemei dagadtak voltak az átsírt 

éjszakák miatt, már elfogytak a könnyei. 

Várta a hívást, amelyről tudta, hogy hamarosan 

eljön, és arra gondolt, vajon melyik hajóval utazik el 

másnap. 

Egy kis apáca kopogott be az ajtón, majd 

izgatottan és röstelkedve belépett, hogy elmondja, az

úrnőnek nagyon fontos látogatója van, a herceg saját 

orvosa, a ferences William testvér. A fogadószobában 

várja őt. 

Katherine köszönetképpen elmosolyodott, és 

felállt. A kis apáca rajongással nézett fel rá. Ha a 

zárdafőnöknő tudott valamit erről a szépséges özvegyről, 

aki nagyon boldogtalannak tűnt, és semmit nem árult el 

önmagáról, akkor ezzel a tudásával a zárdában egyedül 

állt. 

A szegény ladynek épp elég oka van a 

boldogtalanságra, mondta a pincemesternő, hiszen 

meghalt a férje, és olyan távol van az otthonától. Az 

apácák kíváncsiságát azonban ez nem elégítette ki. 

Valamiféle titokzatos ragyogás lengte körül Lady 

Swynfordot, amely kíváncsivá tette őket. Gyakran 

sugdolóztak róla munka közben, vagy amikor a 

kerengőben sétáltak, és majdnem olyan érdekesnek 

találták, mint az egész Bordeaux-t izgalomban tartó 

témát: a három nap múlva esedékes királyi menyegzőt. 

Amikor a herceg és új hercegnéje visszatér majd 

Roquefort-ból a házasságkötés után, a menet ott fog 

elhaladni a zárda előtti úton. Ha kihajolnak az ablakon, 

láthatják a jóképű herceget, aki állítólag aranyszínben 

pompázik, mint a nap, erős, mint az oroszlán, és persze 

kasztíliai menyasszonyát is, aki tizenhét éves kora 

ellenére máris királynő. 

- Milyen kár, madame, hogy nem marad itt a 

menyegzőre - mondta a kis apáca, miközben Katherine-t

a fogadószobába kísérte. - Azt mondják, nagyon vidám 

lesz, ötven trombitással, és provence-i zsonglőrök is 

fellépnek. 

Lady Swynford nem válaszolt. 

William testvér a kapussal beszélgetett, de amikor 

Katherine belépett, feléje fordult, és meghajolt. Szigorú 

tekintettel nézett ki fekete kámzsája alól, s nem 

mosolygott rá, ahogyan régen. 

A kapusra és az apácára nézett, erre azok eltűntek. 

Katherine leült egy székre, kezével szoknyája egyik 

hajtásába kapaszkodott, de arcát a barát felé emelte, és 

néma méltósággal várta, hogy az beszélni kezdjen. 

A szerzetes tekintete alig enyhült, amikor lenézett 

rá, és meglátta nagy szürke szemei alatt a karikákat, meg 

a szenvedés miatti ráncokat a szája körül. Aztán megrázta 

a fejét. 

- Sohasem gondoltam volna, hogy egy olyan 

nőhöz kell eljönnöm, mint ön, és ilyen üzenetet kell 

hoznom. A herceg a fogadótermében várja. Csak úgy 

fogadhatja, mint mindenki mást, aki kihallgatásért 

folyamodik, mert jelenleg nagy diszkrécióra van szükség. 

- Willian testvér megállt, és rosszallóan nézett. 

- Tudom - felelte Katherine. Tompa pirosság 

öntötte el arcát. Tekintete a barát összecsomózott övén 

pihent, amellyel a köntösét kötötte meg, majd lenézett 

piszkos, meztelen lábára. 

- Bölcs dolog volna - folytatta a testvér csípős 

ellenszenvvel -, ha levenné a gyűrűt, amelyet visel. A

palotában sokak számára ismerős lenne, ahogyan nekem 

is az. 

Katherine levette a zafír pecsétgyűrűt, és a ruhája 

kivágásába rejtette. 

- A herceg gondoskodni fog róla, hogy néhány 

percig kettesben legyenek, de ez az idő szükségképpen 

rövid lesz, nehogy gyanút keltsen. Ezért úgy 

rendelkezett, hogy ismételjem el az ön számára tett 

előkészületeket, amelyhez az ön beleegyezését 

parancsolja és kéri. 

Katherine nagyot nyelt. 

- Holnap elhajózom az általa kiválasztott hajóval - 

mondta lassan. 

- És amikor hazaér, azonnal a Savoyba megy. 

Hivatalos levelet visz, amely azonnal ötven márkát 

garantál önnek, és egyben kinevezi a herceg két kislánya, 

Lady Philippa és Elizabeth bentlakó nevelőnőjévé. 

Elküldethet a nővéréért, Chaucer úrnőért, és saját két 

gyermekéért Lincolnshire-be, hogy csatlakozzanak önhöz 

a Savoyban, ahol róluk is gondoskodni fognak. Önnek a 

herceg visszaérkezéséig a Savoyban kell maradnia. - A 

szerzetes itt szünetet tartott, majd maró nyomatékkal 

folytatta. - Amikor, gondolom, folytatódni fog a 

megfelelő jutalommal járó bensőséges viszony. 

- William testvér! - Katherine talpra ugrott. - 

Nincs joga így beszélni velem! Én már visszautasítottam 

mindezt, visszautasítottam, bár most... most... - olyan 

erősen az ajkába harapott, hogy az ellilult a beletoluló

vértől. - Nincs joga ítélkezni felettem! Mit tudhat ön a 

szerelemről vagy egy női szívről Azt hiszi, bennem 

nincs büszkeség Azt hiszi, én nem szenvedek 

A barát mélyet sóhajtott. 

- Nyugalom, gyermekem - mondta -, nyugalom! 

Én nem ítélkezem, mert az Isten dolga. Csak ő tudja, mi 

lakik a szívében. Én mindössze bűnös szerelmet látok. 

Bűnöset - ismételte félig magának, és éles orvosi 

tekintetével fürkészőn nézte a nőt. 

- Nirac de Bayonne beteg - mondta. 

- Nirac! - kiáltotta olyan elképedéssel, hogy a 

szerzetes, aki jó megfigyelő volt, tudta, hogy Katherine 

ártatlan és őszinte. 

- Most miért beszél róla Ó, sajnálom, hogy beteg 

szegény kópé. Garantálom, hogy hamar meggyógyul, ha 

a herceg kedves lesz hozzá. 

Nos, úgy látszik, tévedtem, gondolta mély 

megkönnyebbüléssel a szerzetes. Katherine legalább 

semmit sem tudott róla, ha volt is bármi tudni való. 

Niracnak két alkalommal is olyan tébolyult rohama volt, 

hogy a ferences barátot hívták el hozzá. A szerzetes 

hamar rájött, hogy a rohamokat a város baszk 

negyedében élő, rossz hírű alkimista kotyvalékai 

okozzák. A rohamok során Nirac különös szavakat 

kiabált, és Katherine-nel, valamint Hugh Swynforddal 

kapcsolatban homályos, rosszat sejtető utalásokat tett, de 

ezek nem voltak többek egy zaklatott elme 

szüleményeinél.

Már kedvesebben beszélt Katherine-hez, amikor a 

palota felé siettek. 

Hogy elérjék a fogadótermet, végig kellett 

haladniuk a palota kerengőjén. A középső kertben egy 

csoportnyi lord és lady szórakozott. Néhányan aranyozott 

bőrlabdát dobáltak, mások ezüstérmékben fogadtak, és 

ékkövekkel kirakott elefántcsont dobókockával 

kockáztak. Isabel hercegnő kék bársonyszékben ült egy 

eperfa árnyékában, cukrozott rózsaszirmokat majszolt, és 

Lady Roos of Hamlake-kel pletykálkodott. Öccse, 

Edmund of Langley a széke mellett henyélt, és Isabel 

spánieljének érzékeny orrát csiklandozta egy strucctollal. 

A hercegnő éles szemei nem sok mindent hagytak 

figyelmen kívül. Észrevette Katherine fekete ruhás 

alakját, amikor a fiatalasszony a főlépcső felé közeledett, 

és parancsolóan odakiáltott neki: 

- Lady Swynford! 

A lány összerezzent, és idegesen nézett a barátra. 

- Oda kell mennie hozzá - mondta William testvér 

némi együttérzéssel, mert nem szívelte a herceg nővérét. 

Katherine lassan odament a pázsiton keresztül, és 

bókolt a hercegnőnek. 

- Úgy hallottam, hogy meghalt a lovagja - mondta 

az. - Isten nyugtassa! Látom - Katherine ruhájára nézett -, 

hogy valóban így van. Kár. Már korábban történt, 

nemde 

- Egy hónapja, hölgyem - felelte Katherine 

halkan. Edmund, miután sikerült tüsszentésre bírnia a

spánielt, felnézett, és Katherine láttán leesett az álla. 

Feltápászkodott, majd a strucctollal integetve odaszólt 

neki: 

- És azóta hol volt, drága hölgyem Ilyen szép 

özvegynek nem volna szabad kíséret nélkül járnia! - 

Érzelgős lovagiassággal bámulta őt, és Katherine 

félrenézett, mert megijesztette, milyen karikatúraszerűen 

emlékeztet a bátyjára ez a vézna, ostoba arc. 

- Maradj csendben, Edmund! - mondta a 

hercegnő, mintha csak a spánieljét utasította volna 

rendre. - Most hová készül - fordult Katherine-hez. 

Ösztönös neheztelése metszőbbé tette a hangját. 

Valójában rég elfelejtette Lady Swynfordot azóta, hogy a 

hajón látta, és a puszta kíváncsiság indította a kérdésre. 

- Elbocsáttatást kérni a herceg úrtól, asszonyom. 

Már elő van készítve a holnapi indulásom. 

- Á - mondta elégedetten Isabel -, vissza abba az 

északi megyébe, ahonnan jött Valami buta nevű faluból, 

még valami marha is van benne, ugye ∗ 

- Kettlethorpe-ból, asszonyom - mondta 

Katherine, és várakozva állt, miközben Isabel 

kacarászott, Edmund pedig vidáman kuncogott, és 

továbbra is barátságosan bámulta a szép özvegyet. - 

Távozhatok, asszonyom 

Isabel bólintott, majd újabb maréknyi édességet 

tömött a szájába. Katherine ismét bókolt, majd 

visszament William testvérhez, aki figyelte, hogyan 

 

Kettlethorpe jelentése 'szarvasmarha-falucska' (A szerk.)

tartotta magát, és arra gondolt, hogy tudata követelése 

ellenére nehéz teljes szívből elítélni Katherine-t ezért a 

botrányos viszonyért, amelybe alig négy nappal a férje 

halála után ugrott fejest. Ahogy ott állt a kertben a két 

Plantagenet előtt, sokkal fenségesebbnek tűnt náluk - 

mintha finomabb anyagból teremtették volna. Mégis 

gyönge volt, akit a vére bűne lealacsonyított, ezért 

vigyáznia kell, nehogy megbocsásson az asszony 

szépsége miatt, amely nem volt más, mint a folytonosan 

ármánykodó ördög kitervelt csalétke. 

Elhaladtak az őr mellett, és beléptek a zsúfolt 

előszobába. William testvér bemutatta Katherine-t a 

kancellárnak, aki azt mondta, Lady Swynfordot fogadni 

fogják, amint rákerül a sor. Katherine leült a padra egy 

kasztíliai követ és egy firenzei aranyműves közé. Az 

utóbbi drágakövekkel ékesített, csecsebecsékkel teli 

ládikát tartott az ölében, mert remélte, sikerül rávennie a 

herceget, hogy vásárolja meg a tartalmát ajándékba a 

menyasszonyának. 

A barát ünnepélyesen meghajolt Katherine előtt. 

- Most itt kell hagynom önt, gyermekem - 

mondta. - Imádkozni fogok, hogy Krisztus és a Szűzanya 

adjon önnek erőt. Dicsértessék! 

Katherine lehajtotta a fejét. 

Egész idő alatt lehajtott fejjel ült, amíg a sorban 

előtte következők bementek a fogadóterembe: egy 

perigueux-i apátnő, egy kimerült lovag és asszonya 

Dordogne-ból, a kasztíliai, az aranyműves, egy

Flandriából érkezett futár levelekkel. Végül a kancellár őt 

szólította, és egy vakító kék és szürke egyenruhába 

öltözött apród érkezett, hogy bevezesse. Ismeretlen 

fegyvernök várta a fogadóterem ajtajában, amelyet 

kinyitott előtte. 

A herceg aranyozott baldachinos széken ült, 

amelyet kis emelvényen helyeztek el. Fején csiszolt 

drágakövekkel, hatalmas smaragdokkal és 

balaszrubinokkal ékesített koronát viselt. Köpenye 

karmazsinvörös bársonyból és hermelinprémből készült, 

az aranyszínű Lancaster-körgallér fölött látszó arc 

azonban fáradtságról árulkodott, és megviseltnek tűnt. 

Egymásra néztek, majd elfordították tekintetüket, 

a herceg pedig éles, parancsoló hangon megszólalt. 

- Ezt a hölgyet négyszemközt hallgatom ki. - A 

fegyvernök és az asztalnál ülő írnok némán visszavonult. 

Katherine egy helyben állt, a padló közepén, amíg 

a herceg feléje nem nyújtotta kezét. 

- Gyere ide, Katrine! - kérte. 

Katherine odament az emelvényhez, és 

megcsókolta a férfi kezét. Az lassan felemelte őt 

magához, és szájon csókolta. 

- William testvér átadta az üzenetemet 

- Igen, uram. 

- De nem utasítasz el újra, kedvesem, igaz 

Tudnom kell, hogy ott leszel, és vársz rám.

- Többé nem utasíthatlak vissza - mondta 

Katherine fojtott hangon -, mert azt hiszem, a 

gyermekedet hordom. 

- Jézus! - kiáltotta John, és fény gyúlt a szemében. 

- Az én gyermekem! Az én fiam! Fiút adsz nekem, 

Katrine. Egy újabb királyi Plantagenetet! 

- Egy fattyút - mondta Katherine, és elfordította a 

fejét. 

- Akkor is az én fiam. Soha nem fog szenvedni 

emiatt. Katrine, most már nem hagyhatsz el! Neked adom 

az egész világot, és mindent, ami benne van! Dédelgetni 

foglak, és a gondodat viselem, nem fogod ismerni sem a 

nehézséget, sem az aggódást! Meglátod, milyen, ha 

valakit Lancaster hercege szeret! 

- Viszonzásul, uram, én a jó híremet adom neked. 

- Nem, kedvesem, arra nincs szükség. Senkinek 

nem kell megtudnia. Mindent megteszek, hogy védjem a 

jó híredet. Éppen elég lesz, hogy a lányaim 

nevelőnőjének nevezlek ki. Rajonganak érted. És 

mindenki tudja, hogy törődöm az embereimmel, hogy a 

férjed az én szolgálatomban halt meg, és hogy - itt 

megállt egy pillanatra - Blanche hercegnő is kedvelt 

téged. 

Katherine szomorúan nézett rá, és arra gondolt, a 

férfiak mindig csak azt látják, amit látni akarnak, 

valamint hogy egyáltalán nem lesz könnyű eltitkolni a 

szerelmüket vagy annak gyümölcsét. Valójában a herceg 

nem gondolta végig, hogy titkolózva kell élniük, állandó

hazugságok és kifogások között. Mindkettejükben 

meggondolatlan tűz égett, ebben egyformák voltak. 

- Én nem látok a távoli jövőbe, uram - sóhajtott 

fel -, de úgy teszek, ahogy kéred, amíg vissza nem térsz, 

és addig is mindent megteszek a gyermekeidért. - És az 

enyémekért, tette hozzá magában, mert abban a néhány 

napban, amelyet egyedül töltött Bordeaux-ban, fájdalmas 

vágyakozással gondolt saját törvényes gyermekeire, 

mintha csak biztosítani akarta volna őket, hogy ez a 

másik, mindent felemésztő szerelem nem csökkentette az 

irántuk érzett szeretetét, sőt az a gyermek sem 

változtatott rajta, akit a méhében hord. 

Harsonaszó hallatszott be az ablakon át. 

Mindketten összerezzentek. 

- A kikiáltók a nászmenetedhez gyakorolnak - 

mondta Katherine, és a szavak úgy dübörögtek benne, 

mint a fatálba ejtett kövek. - Adieu, uram. 

- Katrine! - kiáltotta. Magához húzta. - Vigyáznod 

kell magadra, biztonságban leszel az úton. A legjobb 

kapitány visz a legszilárdabb hajón. Két pap fog 

imádkozni a biztonságodért a székesegyházban éjjelnappal. 

Ó, Katrine, szeretsz engem 

Katherine tekintetéből elszállt a keserűség, karjait 

a herceg nyaka köré fonta, és gyengéd csókot lehelt forró, 

követelő ajkaira. 

- Igen, uram, szeretlek - mondta nevetve, bár 

nevetése félig zokogás volt. - Szerintem kérdezned se 

kell.

Tartalom 

Előszó.............................................................................6 

A szerző előszava..........................................................11 

Első rész .......................................................................18 

Második rész...............................................................290 

Harmadik rész ............................................................418

Anya Seton

Create successful ePaper yourself

Delete template?

Save as template?