Kettő

Miles elhúzza a száját, és beletúr rövid, barna hajába.
— Jaj, nem, nincs vendéglista. Csak emberek véletlenszerű
csoportja, akik dél körül kezdtek el beugrani hozzám, és még
nem hagyták abba. És csak hogy tudjátok, mindent tudok
rólatok és Havenről, úgyhogy...
— Tessék — kérdezem. Figyelmesen tanulmányozom a
fiút, az auráját, amely a szokásos módon jóindulatú sárgában
ragyog, de most némi zavarodott szürke is van benne.
Miles rám néz, csücsörít, és fejcsóválva feleli:
— Figyelj, mindent tudok, elmondta. És bárcsak
maradhatnék, hogy segítsek rendbe hozni a dolgokat..
— Mit mondott Haven Pontosan milyen szavakat használt
— kérdezem Milesra szegezett pillantással, miközben Damen
egyre szorosabban öleli a derekamat. Mindketten
megrémültünk, figyeljük, ahogy a fejét rázza, és úgy tesz,
mintha becipzározná a száját.
— Ó, nem, ez eszedbe se jusson! Komolyan mondom, Ever,
meg se próbáld! Csak azt tudom, hogy nem alkok szóba
egymással. Ami a többit illeti... részemről én vagyok Svájc.
Tökre semleges. Nem vagyok hajlandó belekeveredni. Mert az
az igazság, hogy valójában nem szeretnék itt maradni, hogy
rendbe hozzam... Csak kedves akartam lenni. Alig várom, hogy
elmenjek Firenzébe, és rátok hagyjam, hogy ti magatok
bogozzátok ezt ki. És jobb, ha kibogozzátok, mert nem fogok
odaállni senki oldalára, amikor hazajövök. Neked talán van
némi előnyöd, mert mindig elvittél a suliba, meg minden, de
Havent régebb óta ismerem, és ez is számít valamit, nem —
Behunyja a szemét, és a fejét csóválja, mintha az egész
zűrzavar túl sok lenne már, hogy elbírjon vele.
— Miles, ez így rendben van, de attól tartok, nagyon fontos
lenne tudnunk, pontosan mit mondott neked Haven. — Damen
hangja halk és sürgető, teli feszültséggel, hogy tisztán látszik,
legalábbis számomra, hogy ha Miles nem árulja el,
másodpercekre van attól, hogy megszegje a fogadalmunkat,