Kettő

Tizenkettő
— Már azt hittem, hogy anélkül kell elindulnom
Firenzébe, hogy végső búcsút vennék tőletek! — Miles, akár
egy medve, úgy ölel át, és magához szorít A vállam fölött
Damenre les, óvatosan vizsgálgatja, miközben így suttog: —
Örülök, hogy megint együtt vagytok.
Elhúzódom, és kétkedve nézek rá. Emlékszem, amikor
legutóbb találkoztunk a búcsúbuliján, amit a múlt héten
tartottam neki, még arra biztatott, hogy lépjek túl Damenen, és
találjam meg a boldogságot Jude mellett.
A tekintetemet fürkészi, mintha a gondolataimban akarna
olvasni, és elvigyorodik.
— Na, csak boldognak akarlak látni, ez olyan rossz —
Megfordul, int Damennek, és hozzáteszi: — A manóba,
mindenkit boldognak akarok látni, de szíveskedjetek távol
tartani magatokat a ház minden egyes helyiségétől, kivéve azt,
amelyben most vagyunk. Ebbe a hátsó udvar is beleértendő.
Damen karja oltalmazó ölelésben fonódik körém, és aggódó
hangon így szól:
— Van valaki a vendéglistán, aki miatt talán boldogtalanok
lehetünk
Nézek egyikükről a másikra, és már tudom a választ.
Rögtön tudtam, amikor kiszálltunk a kocsiból, és odamentünk
az ajtóhoz. Abban a pillanatban, amikor a furcsa, idegen
pulzálás felébredt bennem, hogy figyelmeztessen az egyetlen
dologra, amit tudnom kell:
Roman itt van.
A többi csak részletkérdés.