Kettő

Jude bólint. Nem szól egy szót sem, csak bólint. De világos
a számomra, hogy nagy önuralomra van szüksége.
— Úgyhogy el sem tudom képzelni, mit rontottam el.
Először azt hittem, sikerült, de aztán... aztán teljesen kicsúszott
a kezemből, a dolgok kezdtek visszafordulni, aztán minden
megismétlődött úgy, mint azelőtt.
— Ever, tudom, hogy a lépések ugyanazok voltak, de
ugyanazokat az eszközöket is használtad Ugyanazokat a
növényeket, kristályokat meg mindent, amit előzőleg
használtál
— Voltak újak és régiek is— vonok vállat. Nem igazán
értem, mire gondol.
— Mi az a fő eszköz, amit használtál Ami igazán
beindította a varázslatot
— Hát, a fürdés után... — Gondolkodom összehúzott
szemmel, és jön a válasz azonnal: — Az athame. — Ránézek.
Mindketten tudjuk, hogy ez az, ezt rontottam el. — Arra... arra
használtam, hogy kicseréljem a vérünket, és...
Jude szeme elkerekedik, és elsápad. Az aurája remegni
kezd, ami nagyon ijesztő.
— És ezt az athamét használtad, amikor engem megszúrtál
— kérdezi nyilvánvaló aggodalommal.
Nemet intek, és az arcát elárasztja a megkönnyebbülés.
— Nem, az csak egy gyorsan manifesztált másolat volt. Az
igazi otthon van. Bólint, és nyilvánvalóan örül, hogy ezt hallja,
de elszántan folytatja.
— Nos, utálok ilyet mondani, de abból kellett volna egy új.
Az istennőnek valami újat, tisztát kell felajánlani, olyat, amit
még senki sem használt. Nem szolgálhatod őt ugyanazokkal a
szennyezett eszközökkel, mint amelyekkel az alvilág
királynőjét.
Ó!
Jude szomorú pillantással néz rám, a szeme sarka legörbül,
és így szól: