Kettő

Jude rám néz, és nagyon próbál nem megdöbbenni, de nem
sikerül neki.
— Vagyis inkább én kötöttem magam Romanhez. De nem
szándékosan. Véletlen volt. Épp az ellenkezőjét akartam
csinálni, de aztán, amikor megpróbáltam visszafordítani, csak
rosszabb lett. Nem várhatom, hogy segíts nekem, de ha hiszed,
ha nem, sehová sem fordulhatok.
— Sehová Ebben biztos vagy — húzza fel forradásos
szemöldökét.
Keresem a szavakat, remélve, hogy meggyőzik őt. Hallható
sóhaj kíséretében így felelek
— Tudom, mire gondolsz, de akár el is felejtheted. Nem
mondhatom el Damennek. Soha nem tudhatja meg, hogy mit
műveltem. Ő nem használ mágiát, ami azt illeti, nem bízik
benne, úgyhogy nem tudna segíteni sem. Csak megbántanám,
és csalódást okoznék neki ok nélkül. De te... te más vagy. Te
ismered a varázsigéket. És mivel olyan valaki segítségére van
szükségem, akinek nem ismeretlen az ilyesmi... hát,
gondoltam, te megmutathatnád, hogy hozzam rendbe a
dolgokat.
— Úgy látszik, nagyon bízol bennem. —Hátradobja a
rasztafonatait, és az ölébe ereszti a kezét.
— Lehet — vonok vállat — De tényleg hiszem, hogy van rá
okom. Most, hogy bebizonyítottad, nem vagy gonosz... —
biccentek a karja felé. A látványukra támad egy ötletem,
valami, amit egy bizonyos ponton szóba hozhatok, ami a
tökéletes módja lehet, hogy kárpótoljam — de csak később,
nem most. Először ezen kell átesni. Nagyot nyelek, és lesütöm
a szememet. Halálra válok, hogy be kell vallanom ezt, hogy
hangosan ki kell mondani a szavakat, de tudom, hogy csak ez
az egy módja van:
— Roman megszállottja lettem. — Kurtán Jude-ra pillantok,
látom, hogy kissé elsápad, de hálás vagyok azért, hogy próbál
uralkodni magán. — Totálisan és teljesen rákattantam. Csak rá