Kettő

— Nézd — szólalok meg végül, amikor kezdem jobban
érezni magamat, már majdnem ember vagyok ismét. — Én...
sajnálom, hogy így idejöttem. Valójában azért indultam, hogy
ezt odaadjam. — A táskámért nyúlok, és előkotrom a kis fehér
csomagot, aztán odaadom neki. Nézem, ahogy belekukucskál.
— A gyógyszereid. Korábban kiváltottam, és az asztalodon
akartam hagyni, de aztán elfelejtettem, csak most jutott
eszembe. — Biccent, egy pillanatig hallgat, és figyelmesen
tanulmányoz, majd így szól:
— Ever, mi ez az egész Világos, hogy nem azért jöttél,
hogy a gyógyszereimről beszélgessünk. — Félretolja a dobozt
a gipszével, és a pillantásomat elkapva hozzáteszi: — Hidd el,
nincs szándékomban bevenni! A fájdalomcsillapító meg én...
nem jó kombináció. Ahogy azt már biztosan láttad.
És amikor rám néz, tudom, hogy emlékszik. Mindenre. Az
egészre. A teljes vallomásra, amit tett.
Összeszorítom a számat, és lesütöm a szemem. A ruhám
szegélyét babrálom, és tudom, hogy csak köntörfalazok,
amikor azt mondom:
— Hát, pedig be kéne venni legalább az antibiotikumokat,
tudod, hogy megelőzd a fertőzést, meg minden.
Jude hátradől a széken és felteszi a lábát az asztalra.
Keresztbe veti a bokáit, és elképesztően zöld szemével rám
néz.
— Mit szólnál, ha túllépnénk ezen és a tárgyra térnénk Mi
van veled valójában
Mély lélegzetet veszek, és a térdemre simítom a ruhámat,
mielőtt puhatolózva a szemébe néznék.
— Azért jöttem, hogy elhozzam a tablettákat, tényleg. De
útközben... történt valami... és... — Tudom, hogy a lényegre
kell térnem, és előhozakodnom az igazsággal, mielőtt elfogy a
türelme. — Azt hiszem, véletlenül magamhoz kötöttem
Romant.