Kettő

Tizenegy
Futok.
Másodpercek alatt suhanok el a háztömbök mellett, gyorsan
mozgó, elmosódott folt vagyok azoknak, akik mellett
elmegyek. De nem érdekel. Nem érdekel, mit gondolnak — mit
látnak. Csak egyvalami érdekel: hogy megszabaduljak a
szörnyű megszállómtól, a rejtélyes behatolótól, hogy
visszatérhessen a régi énem.
Épp akkor rontok be az ajtón, amikor Jude be akarja zárni.
Félreugrik az utamból, mégis kis híján fellököm.
— Segítened kell! — állok meg előtte hörögve, lihegve,
totálisan összetörve. — Én... nem tudom, hová fordulhatnék.
Végignéz rajtam összeszűkült szemmel, a homlokán az
aggodalom ráncai, majd a hátsó szobába vezet, ahol kihúz egy
széket a lábával, és int, hogy üljek le.
— Nyugalom — búgja.— Lélegezz mélyeket! Komolyan,
Ever. Akármi is az, biztosan helyre lehet hozni.
Nemet intek, felé hajolok, és megmarkolom a székem
karfáját, hogy ülve maradjak, és ne menjek vissza oda.
— És ha tévedsz — kérdezem zavart pillantással, kipirult
arccal, reszkető, magas hangon. — Mi van, ha nem lehet
helyrehozni Mi van, ha örökre végem
Jude megkerüli az íróasztalt, és lerogy a székére. Oda-vissza
forog benne, miközben lassan megnéz magának. Az arca
nyugodt, közömbös, lehetetlen olvasni róla. De a mozdulatban,
abban a gyengéd, folyamatos forgásban van valami, ami
azonnal megnyugtat. Hagyja, hogy hátradőljek a székben,
lelassuljon a lélegzetem, és a Jude pólóján díszlő színes
Ganesa-képre összpontosítsak, amelyre rálógnak a rasztafürtjei.