Kettő

— He
— Ez iszonyú jó! — Haven vigyorogva ugrál a széken
ültében, a képe ragyog, akár egy ezer wattos villanyizzó. — Ez
komolyan a legkirályabb, ami valaha történt velem, és neked
köszönhetem!
Nyelek egyet, és idegesen nézek körül, nem tudom, mit
kellene felelnem. Nem erre számítottam. Nem erre készültem
fel. Bár pontosan erre figyelmeztetett Damen.
Damen — legjobb barátom — lelki társam — életeim
szerelme. Az én fantasztikusan jóképű, szexi, okos, tehetséges,
türelmes, megértő pasim, aki tudta, hogy ez megtörténik, és
pontosan ugyanezért könyörgött, hogy velem jöhessen. De túl
makacs voltam. Ragaszkodtam ahhoz, hogy egyedül csináljam
végig. Én változtattam át — én itattam meg vele az elixírt —,
úgyhogy nekem kell megmagyaráznom. Csakhogy nem úgy
megy, ahogy elképzeltem. Közel sem.
— Ez olyan, mintha vámpír lennék, nem Leszámítva a
vérszívást. — Csillogó szemekkel a tekintetemet keresi. — Ó,
meg a koporsókat és a napfényundort is! — A hangja
felerősödik örömében. — Ez olyan csodálatos, mintha egy
álom vált volna valóra! Minden, amit valaha is akartam, végre
megtörtént! Vámpír vagyok! Egy gyönyörű vámpír, csak
nincsenek undi mellékhatások!
— Nem vagy vámpír — mondom tompa hangon,
közömbösen. Hogy jutottunk el ide — Olyan nem létezik.
Nem, sem vámpírok, sem vérfarkasok, sem manók, sem
tündérek nincsenek — csak halhatatlanok, akik, hála
Romannek meg nekem, gyorsan gyarapodnak...
— Ezt honnan tudod — kérdezi Haven felhúzott
szemöldökkel.
— Mert Damen már régebb óta él, mint én — felelem. — És
soha nem találkozott eggyel sem, vagy olyan emberrel, aki
találkozott volna velük. Szerintünk a vámpírlegendák mind a
halhatatlanoktól erednek, csak van pár nagy tévedés, mint