Kettő

És mindannak ellenére, amit a jóról és rosszról,
halhatatlanokról és gonosz halhatatlanokról tudok, lépek egyet
felé. Egy pici lépés a megsemmisülés felé, amelyet gyorsan
követ egy újabb. És még egy. A pillantásom Romanre
szegeződik — a gyönyörű, csodálatos Romanre. Csak őt látom.
Csak őrá van szükségem. Csak halványan érzékelek egy pici
szikrát magamban, ami még mindig ott van valahol — küzd,
kiabál, követeli, hogy hallgassak rá, de nem tud versenyezni.
És nemsokára el is hallgattatja az az együgyű pulzálás, amelyik
bennem lakik — s ami egyetlen dologra irányul.
Roman neve az ajkaimra tolul, miközben ott állok előtte,
olyan közel, hogy a szemének minden egyes lila pöttyét ki
tudom venni, és érzem a bőréről felszálló hűvösséget.
Ugyanazt a hűvöset, amit egykor undorítónak, taszítónak
éreztem, de már nem. Most olyan, akár egy szirén, amely
hazahív.
— Mindig tudtam, hogy megenyhülsz — vigyorog. A
pillantása lassan végigmér, és közben a hajamba túr. — Isten
hozott a sötét oldalon, Ever! Szerintem boldog leszel itt. —
Felnevet, a hang pedig finom, fagyos ölelésbe burkol. — Nem
lep meg, hogy leráztad a vén kujon Dament. Gondolom, végül
ráuntál. Az a várakozás, a sóvárgás, az a szörnyű
lélekbúvárkodás, nem beszélve a jótéteményekről. —
Fintorogva a fejét csóválja, mintha már a gondolat is fájdalmat
okozna neki. — Nem tudom, hogy bírtad ki ennyi ideig. És
minek, kérdezhetném. Mert utálom, hogy nekem kell
felnyitnom a szemedet, hogy amott nincs számodra jövő, mert
a te jövőd itt van. — Dobbant egyet. — Átkozott időpazarlás,
az. Nincs értelme késleltetni a kielégülést, hisz az azonnali
dolgok működnek a legjobban. Vannak gyönyörök, amelyekre
szükségünk van, Ever. Olyan gyönyörök, amelyeket te még
csak nem is értesz. De szerencsédre én megbocsátó típus
vagyok. Ezer örömmel leszek a vezetőd. Mondd hát, hol
kezdjük, drágám, nálad vagy nálam