Kettő

Jude küszöbére érkezem. Kopogok néhányszor, jó sok időt
adok neki, hogy kinyissa, aztán úgy döntök, hogy feladom, és
hívatlanul is bemegyek. A kis parti ház minden helyiségét
átvizsgálom, beleértve a garázst és a hátsó kertet is, aztán
bezárom a házat, és elindulok az üzlet felé.
De útközben elmegyek Roman boltja előtt. És elég egy
pillantás a kirakatra — egy feliratra a fejem fölött:
RENESZÁNSZ! —, a nyitott bejárati ajtóra, amely egyenesen
őhozzá vezet, és Nyárvidék mágiája egyszerre elenyészik, és
újból visszatér az a fura, idegen pulzálás.
Előrevonszolom magam, minden erőmet összeszedem, hogy
itt hagyjam. De a lábam túl nehéz, nem hajlandó
engedelmeskedni, a lélegzetvételem pedig egyre gyorsabb.
Gyökeret eresztek. Képtelen vagyok elmenekülni. Elborít ez
a szörnyű vágyakozás, hogy megtaláljam, hogy lássam, hogy
vele legyek. A rút megszálló úgy veszi át felettem az uralmat,
mintha ez az elvarázsolt este sosem létezett volna. Mintha
sosem lett volna bennem békesség.
A szörnyeteg felébredt, és zabálna. És annak ellenére, hogy
mindent megteszek, hogy elmenjek onnan, mielőtt túl késő
lenne — máris túl késő. Roman megtalál.
— Na, milyen érdekes, hogy itt talállak.
Roman nekidől az ajtókeretnek, csupa szőkeség és csillogó
fogsor, ragyogó kék szeme rám szegeződik.
— Eléggé... felajzottnak tűnsz. Minden rendben van —
Tettetett brit akcentusától a hangja a mondat végén felivel, ami
általában halálosan idegesít, de most... most olyan vonzónak
találom, hogy csak állok mozdulatlanul. Tovább vívom a
hősies csatát, amely bennem rombol
— én és a fura, idegen lüktetés.
Roman felnevet, hátraveti a fejét, amitől világosan látszik a
nyakán az Ouroboros tetoválás
— a kígyó tekereg, siklik, gombszeme engem keres, hosszú,
vékony nyelve hívogat.