Kettő

— Tudom — csóválom a fejemet. Mély lélegzetet veszek.
— Tudom, hogy hangzik, de nem az, amire gondolsz, én csak...
csak próbáltam bebizonyítani, hogy gonosz... de... hát... amikor
rájöttem, hogy nem az... elrohantam vele a kórházba.
— És azért nem mondtad el nekem, mert... — néz rám.
Látszik, hogy bántja, amiért nem beszeltem róla.
Felsóhajtok, és egyenesen a szemébe nézve így felelek:
— Mert szégyelltem magam. Mert mindig elszúrok mindent,
és nem akartam, hogy elveszítsd a türelmedet. Nem
hibáztathatnálak azért sem, de akkor is. — Vállat vonok és a
karomat vakargatom, pedig nem viszket. Újabb ideges szokás.
Damen határozottan a vállamra teszi a kezét, és a szemembe
nézve így szól:
— Amit irántad érzek, az feltétel nélküli. Nem ítéllek el.
Nem veszítem el a türelmemet. Nem büntetlek meg. Csak
szeretlek. Ennyi az egész. Világos és egyszerű. — A pillantása
az arcomat vizsgálgatja, ami meleg, szeretetteljes, és
megerősíti, amit mond. — Nincs okod, hogy bármit is eltitkolj
előlem. Soha nem is lesz. Érted Nem megyek sehová. Mindig
itt leszek melletted. És ha bármire is szükséged van, ha
belekeveredsz egy kötésbe, vagy valamibe, ami meghaladja az
erődet, csak kémed kell, és én ott leszek, hogy kihúzzalak a
bajból.
Bólintok, és képtelen vagyok megszólalni, annyira
szégyellem, hogy ilyen szerencsés vagyok, hogy ilyen
hihetetlenül nagy mázlim van, amiért olyasvalaki szeret engem,
mint ő — még akkor is, ha nem mindig hiszem, hogy
megérdemlem.
— Szóval, te menj, és gondoskodj a barátodról, én
megnézem az ikreket, és holnap találkozunk, rendben
Hozzáhajolok egy csókra, gyorsan, aztán elengedem a kezét,
mivel nem egy irányba megyünk. Behunyom a szemem, és
magam elé képzelem a kaput, a csillogó aranyfátylat, amely
hazavisz.