Kettő

— Hát úgy gondoltam, a hazaútra átöltözöm, ha nem bánod.
Félrebillentett fejjel elhúzom a számat, és elgondolkodva
végigmérem öt
— De nekem tetszel így. Nagyon csinos vagy, olyan
elegáns. Nemesi, tényleg. Úgy érzem, most az igazi önmagadat
látom, abban az életedben, amit a legjobban szerettél.
Damen vállat von.
— Mindet szerettem. Némelyiket jobban, de visszatekintve
mindegyikben volt valami értékes. Egyébként pedig te is elég
szédítően nézel ki. — Az ujjaival végigcirógatja az ékszereimet
és a ruhám szűk fűzőrészét. — De ettől még, ha otthon nem
akarunk kilógni a sorból, ruhái kell váltanunk.
Felsóhajtok, és szomorúan nézem, ahogy a tizennyolcadik
századi cicománk átváltozik a megszokott laguna beachi
ruháinkká.
— És most... — biccent Damen, a ruhám nyaka alá rejtve az
amulettemet. — Mit mondasz, hozzám vagy hozzád
— Egyik sem. —Összeszorítom a számat. Tudom, hogy
nem fog tetszeni neki, amit mondok, de elhatároztam, hogy
teljesen őszinte leszek hozzá, amikor csak megtehetem. —
Látnom kell Jude-ot.
Damen összerezzen. Apró, a gyakorlatlan szemnek alig
látható moccanás, de ettől még látom. És tudnia kell, amit Jude
már tud: hogy nincs verseny. Sosem volt igazán. Damen
évszázadokkal ezelőtt elnyerte a szívemet. És azóta is az övé.
— Baleset volt — biccentek. Próbálok nyugodt hangon
beszélni, és ragaszkodni a tényekhez, mindegy, mennyire
rémesek. És bár azt hittem, egyszerűen csak hagyhatom, hogy a
kép átáramoljon a fejemből az övébe — nem tehetem. Túl sok
olyan része van, amelyeket nem akarom, hogy lásson, olyan
dolgok, amelyeket félreérthet, úgyhogy inkább így felelek:
— Hát... megtámadtam...
— Ever!— förmed rám megdöbbent arccal. Nehezemre esik
nem elfordítani a fejemet.