Kettő

Damen felkel az ágyról, és miközben felsegít engem is, így
szól:
— Ne, ne kérj bocsánatot, és ne érezd magad kínosan!
Tudod, ez olyan aranyos volt. Nem emlékszem, hogy történt
volna ilyesmi. Te pedig nem sok első alkalmat tapasztalhattál
meg az első... ó, száz-valahány év alatt. — Felnevet, és
magához húz, szorosan átöleli a derekamat — Jobban érzed
magad
Bólintok. Most először aludtam jól azóta, hogy... hát, azóta,
hogy az a valaki elkezdte zavarni az álmaimat. És ugyan
fogalmam sincs, mennyit aludtam, sokkal jobban érzem
magam most, készen állok visszatérni a földi síkra, és
szembenézni a démonaimmal — vagy legalábbis egy bizonyos
démonnal.
— Mehetünk — kérdi felvont szemöldökkel.
Épp lehunyná a szemét, és előhívná a fátylat, amikor
megkérdezem:
— De... mi van ezzel a hellyel Mi lesz vele, ha elmegyünk
Vállat von.
— Hát, gondoltam, hagyom elmúlni, tekintve, hogy
bármikor életre hívhatjuk. Tudod te is, nem — néz rám
furcsán.
És ugyan tudom, hogy neki elég könnyű pontosan úgy
létrehozni újból, mint most, valahogy mégis szeretném, ha
megmaradna. Szeretném tudni, hogy szilárd és tartós. Egy hely,
ahová visszatérhetek, ha ahhoz van kedvem, és ami nemcsak
egy homályos képzelgés egy nagyszerű napról.
Damen elmosolyodik, és mélyen meghajol, amikor a
gondolataimra válaszol:
— Legyen így! — Kézen fog. — Versailles marad.
— És ez — mosolygok rá az elefántcsontszínű ing zsabóját
borzolva, mire felnevet, ahogy már rég nem hallottam.