Kettő

Tíz
— Ever... Ever, ébredj! Hamarosan vissza kell mennünk.
A hátamra fordulok, és fejem fölé tartott karral, a hátamat,
lábujjaimat megfeszítve nyújtózkodom. Lassan, kéjesen,
melegséggel eltelve moccanok, és kísértésbe esem, hogy a
másik oldalamra forduljak.
— Komolyan —nevet Damen. A szája a fülcimpámat
morzsolgatja, amitől kuncognom kell. — Már megbeszéltük, és
egyetértettünk, hogy végül visszamegyünk.
Álmosan kinyitom az egyik szememet, és végignézek a
selymeken, aranyozáson, Damen orromat csiklandozó
zsabóján... Még mindig Versailles-ban vagyok
— Meddig aludtam — Elfojtok egy ásítást, de nem túl nagy
sikerrel, amikor megpillantom a fölém hajoló Damen vidám
arcát.
— Nyárvidéken nincs idő — mosolyog rám. — És hidd el,
próbálom nem sértésnek venni, hogy elbóbiskoltál.
Megdermedek. Totál felébredek, és eltátom a számat
— Várj... azt akarod mondani, elaludtam, míg te... míg mi...
— Csóválom a fejemet, és ezer fokra forrósodik az arcom. Alig
tudom elhinni, hogy tényleg elaludtam — csókolózás közben.
Damen bólint, és szerencsére inkább vidámnak látszik, mint
dühösnek. De ettől még eltakarom az arcomat a tenyeremmel,
még a gondolat is elborzaszt.
— Ez annyira kínos! Komolyan, nagyon... — Megrázom a
fejemet, és behúzom a nyakam. Nem kell több bizonyíték arra,
hogy milyen kimerült vagyok az elmúlt hét történései után.