Kettő

elölről kezdem-e az egészet, miután ilyen szépséget teremtett
nekem.
De én csak mosolygok, és beinvitálom a gondolataim közé,
hogy ő maga lássa. Csak azért kérdeztem, mert kíváncsi
voltam, semmi több. A legkisebb féltékenység sincs mögötte.
— Drina és Marié nem igazán törődtek egymással — feleli
láthatóan megkönnyebbülve. — Többnyire egyedül jöttem.
Elképzelem a sok gyönyörű, magányos nőt, akik elaléltak
abban a pillanatban, amikor ő belépett a terembe társaság
nélkül, és ahogy az előbb — nem érzek semmit.
Mindenkinek van múltja. Még úgy tűnik, nekem is. Csak az
számít igazán, hogy Damen szeret engem. Hogy mindig
szeretett. Az elmúlt négyszáz évet azzal töltötte, hogy engem
keresett. Én pedig végre értem, hogy milyen nagy dolog ez
valójában.
— Maradjunk itt örökre — suttogom magamhoz húzva, és
csókokkal bontom az arcát. — Ideköltözünk erre a gyönyörű
helyre, és amikor megunjuk, ha megunjuk egyáltalán, csak
teremtünk egy másik lakhelyet.
— Tudod, hogy ezt otthon is megtehetjük. — Gyengéd,
mély pillantással néz rám, a hajamba túr, simogatja a
tincseimet — Ott élhetünk, ahol akarunk, megkaphatunk
bármit, amit szeretnénk, oda megyünk, ahová csak akarunk.
Amint leérettségiztünk, és elköltözünk Sabine közeléből —
nevet.
És ugyan mosolygok és vele nevetek, de tudom, hogy nem
így van.
Otthon ezt nem tehetjük meg.
A varázsige miatt, amit elmondtam.
Amíg nem jövök rá, hogyan tudom megtörni a varázslatot,
ez az egyetlen hely, ahol így lehetek, így érezhetek. A varázslat
abban a pillanatban elenyészik, ahogy visszatérek a kapun át.