Kettő

de már késő. Nincs más választásom, mint hogy szembenézek
a trutyival, amit kreáltam.
— Azt reméltem, hogy te is így fogod látni. — Vállat
vonok. — Őrület. Tudom.
Mély levegőt vesz, az arca olyan nyugodt, olyan békés,
hogy lehetetlen olvasni a vonásaiból, és épp kezdenék a
bocsánatáért könyörögni, amikor megszólal:
— Komolyan Halhatatlanná tettél Igazából
Bólintok. A gyomrom egy ideges csomó. Kiegyenesedek
ültömben, hátrafeszítem a vállamat, hogy álljam a csapást,
amely biztosan felém tart. Tudom, hogy bármit kapok, legyen
szóbeli vagy fizikai, el kell viselnem. Nem érdemlek
kevesebbet, amiért tönkretettem az életét, ahogy ő gondolja.
— Én csak... — A fogai közt szívja be a levegőt, és
szaporán pislog. Az aurája láthatatlan, nem ad semmi utalást a
hangulatára most, hogy olyanná tettem, mint én vagyok. —
Hát... tökre sokkot kaptam. Komolyan. Nem is tudom, mit
mondjak.
Összeszorítom a számat, és az ölembe teszem a kezemet. A
kristály lópatkós karkötőt babrálom, amit mindig viselek.
Megköszörülöm a torkomat, és megszólalok:
— Haven, figyelj, nagyon sajnálom! Nagyon, nagyon,
nagyon sajnálom! Fogalmad sincs, hogy mennyire. Csak... —
A fejemet csóválom. Tudom, hogy a tárgyra kellene térnem, de
úgy érzem, meg kell magyaráznom a dolgot a saját
szemszögemből. A lehetetlen döntést, amit meg kellett
hoznom, hogy milyen érzés volt sápadtnak és
kiszolgáltatottnak látnom őt, élet és halál között imbolyogva,
amikor minden lélegzetvétele az utolsó lehetett volna...
De még mielőtt elkezdhetném, hozzám hajol, nagyra nyílt
szeme rám mered.
— Megőrültél — csóválja a fejét. — Te tényleg bocsánatot
kérsz, amikor én csak ülök totál kikészülve, annyira döbbenten,
hogy azt sem tudom, hogy köszönjem meg!