Kettő

Mire észbe kapok, végigsodor a folyosók szédítő
labirintusán a legszebb, leghatalmasabb hálóteremig, amit
valaha láttam.
— Természetesen — mosolyog a küszöbön megállva,
amikor próbálom nem tátani a számat a látványtól — ez nem a
királyi hálóterem. Marié Antoinette meg én sosem álltunk
annyira közel egymáshoz. Bár annak a szobának a másolata,
ahol számos látogatásom alkalmával laktam. — Nos, mit
gondolsz
Végigmegyek a nagy szőnyegen, végignézek a
selyemkárpitozású székeken, a rengeteg gyertyán, a
kristályokon, aranyozáson, és nekifutásból ráugrom a plüss,
gazdagon díszített, baldachinos ágyra, majd megpaskolom
magam mellett, mintha a világon semmi sem érdekelne.
Mert nem is érdekel.
Most Nyárvidéken vagyok.
Roman itt nem érhet el.
— Nos, mit gondolsz — Damen fölém hajol, a pillantása
az arcomat fürkészi. Felemelem a kezemet, végigsimogatom
magasan ülő arccsontját, az álla éles vonalát, és így szólok:
— Mit gondolok — Fejcsóválva nevetek. Könnyedén,
örömmel, ahogy régen. — Azt gondolom, hogy te vagy a
legelképesztőbb pasas széles e világon. Nem, visszavonom...
Damen színlelt riadtsággal néz rám.
— Azt gondolom, hogy te vagy a legelképesztőbb pasas a
bolygón... az egész univerzumban! —mosolygok rá. — Most
komolyan, ki jár ilyen randikra
— Tényleg tetszik — kérdezi valódi aggodalommal.
Felemelem a karomat, és a nyaka köré fonva lehúzom őt
magamhoz. Figyelem a kettőnk szája között lebegő
energiafátylat, amely megenged egy majdnem-csókot. De
boldog vagyok, hogy megkaphatom, amit lehet
— Mámorító évek voltak— szól elhúzódva tőlem.
Felkönyököl, hogy jobban lásson. — Csak szerettem volna, ha