Kettő

szoknyája pedig a földig ér. Felnézve látom, hogy Damen egy
karcsú bársonydobozt húz elő a kabátja alól, és izgatottan
levegő után kapok, amikor kinyitja, és egy tökéletes zafír— és
gyémántberakásos nyakéket csatol a nyakamba.
Körbefordulok. A csarnok két oldalát szegélyező tükrök
hosszú sorában figyelem magunkat. Damen térdnadrágban,
kabátban, csizmában, én pedig fényűzően kicicomázva, a
hajam a világ legbonyolultabb kontrába tűzve — és pontosan
tudom, mit csinál Damen, s hogy mire készül. Megadja nekem
azt a mesei fordulatot, amelytől Drina megfosztott.
Csodálattal nézek körül a bálteremben, alig hiszem, hogy itt
vagyok, hogy ennek a világnak a része lehetek — Damen
világának a része. Mintha nem is rabolták volna el az én
Hamupipőke-mesémet, az esélyemet, hogy felpróbáljam az
üvegcipellőt.
Mintha tovább élhettem volna, ő megitatott volna az
elixírrel, és az Evaline nevű, rangtalan szolgálóból ezzé
változtatott volna — ezzé a ragyogó lénnyé, aki a tükörből néz
vissza rám. És száz valahány év múlva együtt táncolhattunk
volna, ezen a gyönyörű éjszakán, a legszebb ruháinkban,
ragyogó ékszerekkel. Marié Antoinette és XVI. Lajos
társaságában.
De ez nem történt meg. Drina meggyilkolt, és ezzel arra
kényszerítette Dament és engem, hogy tovább keressük
egymást újra és újra.
Ránézek, és visszatartom a könnyeimet. A vállára teszem a
kezem, ő pedig határozottan átfogja a derekamat, megpörget a
táncparketten.
A lábunk ügyesen mozdul, szoknyáim szédítő, kék
örvényként forognak. Lenyűgöz a szépség, amit Damen
teremtett, másolt le, csak nekem. Szorosan hozzásimulok, és a
fülébe suttogva megkérdezem, hogy van-e még más szoba is,
amit mutathat.