Kettő

Kilenc
Abban a másodpercben, hogy megérkezünk, és egymás
mellé pottyanunk a fűbe, máris jobban érzem magam.
Milliószor, milliárdszor, trilliószor jobban. Talpra ugrok, és
átszökdécselek a mezőn, megszabadulok a borzasztó,
betolakodó energiától — a furcsa lüktetéstől és vele Roman
gondolatától. Csupán egy halvány emlékkép már, ahogy a buja
fű rugózik a talpam alatt, és az illatos virágok megremegnek az
ujjaim érintésétől. Visszanézek, hívogatom Dament, hogy
jöjjön velem, és napok óta először őszinte mosoly ragyog fel az
arcomon.
Regenerálódom, megújulok, képes leszek újrakezdeni.
Damen odajön hozzám, és megáll épp karnyújtásnyira
tőlem, majd behunyja a szemét, és Nyárvidék hatalmas,
illatozó mezejét átváltoztatja a versailles-i palotává. Egy olyan
hatalmas és fényűző csarnokban találjuk magunkat, amelytől
elakad a lélegzetem.
A padló a legfinomabb, fényezett parkettából készült, a
krémszínű falakon dús aranyozás csillog. És a mennyezeten —
az őrülten magas, díszesen festett mennyezeten — ragyogó
csillárok függenek, finoman metszett kristályaik lágy, ragyogó
kaleidoszkóp-fényekkel töltik meg a helyiséget. És amikor arra
gondolok, hogy ennél szebb nem is lehetne, egy szimfónia
méltóságteljes hangjai csendülnek fel, Damen pedig meghajol
előttem, és a kezét nyújtja.
Lesütött szemmel, fürgén pukedlizem, és közben
kihasználom az alkalmat, hogy lepillantsak a ruhámra. A fűzője
feszes és mélyen kivágott, csillogó, kék selyemből készült