Kettő

De Damen nem veszi be, ahhoz túl jól ismer engem. Tanúja
volt milliónyi hangulatváltozásomnak, milliárd különféle
hanghordozásomnak és elkerülési technikámnak az elmúlt
négyszáz évben — csak az enyémeket számításba véve.
— Ever, valami baj van Furán viselkedsz, mióta...
Ránézek, és élesen, feszült hangon így felelek:
— Mióta megitattam veled az elixírt, amitől halálos lett az
érintésünk
A fejét rázza.
— Mióta halhatatlanná változtattam Havent
Megint a fejét rázza, és ezúttal a számra tett mutatóujjával
elhallgattat, aztán így szól:
— Nem ezekre gondoltam. A helyzet adta körülmények
között a lehető legjobb döntést hoztad. Nincs jogom ezért
hibáztatni téged. Azt akarom mondani, hogy furán viselkedsz,
mióta elkezdtél a mágiával foglalkozni. Szórakozott vagy,
zavart, mintha sosem lennél itt egészen. Aggódom érted, s azon
tűnődöm, hogy vajon valamivel gondod akadt-e, és ha igen,
hogyan segíthetnék
A szemébe nézek. Annyi reményt és gyengédséget látok,
hogy nem tudom rávenni magam arra, hogy bevalljam neki,
mit érzek Roman iránt. Már a gondolat is hajmeresztő.
— Beismerem, hogy belekeveredtem egy kis kötésbe. És
inkább nem mennék most bele a részletekbe, de most már jobb.
Romy és Rayne megmutatta, hogyan oldjam ki, és most már
minden... jó. Csak bízz bennem!
Damen rám néz, és elmélyül az aggodalma, de csak bólint:
— Ha azt mondod, bízzak benned, akkor bízom benned. De
szólj, ha tehetek érted valamit. Felé nyúlok, a kedvesem, a lelki
társam, életem társa felé. Tudom, hogy így kell lennie.
Hogy minden, amin most keresztülmegyek, csak egy rossz
közjáték, technikai nehézség, egy kis piszok végtelen életünk
képernyőjén. Érzékelve azt a borzasztó búgást, ami a háttérben