Kettő

szavakat a nyelvemen. — Miért mondtad Havennek, hogy
kerülje el
— Mert igazad volt — motyogom. Utálom a hazugságot,
amit mondani fogok. — Önző dolog volt akkora veszélybe
sodorni Havent, hogy nekünk előnyünk származzon belőle... —
Rázom a fejemet, hogy az előrehulló hajam eltakarja az
arcomat.
Mert igazából az nyugtalanít, hogy nem Havenért tettem.
Nyugtalanít, hogy azért próbáltam távol tartani Romantól,
hogy nekem több helyem legyen.
Így maradok, elrejtett arccal, és próbálom összeszedni
magam, előkaparni a régi énem valami kis pislákolását Végül
felemelem a fejemet, és azt látom, hogy Damen aggodalmasan
ráncolja a homlokát. A keze a térdemet szorítja.
— Hé, nyugi! — szól lágyan, halkan. — Ne légy ilyen
kemény magadhoz! Egy kis kátyúba kerültünk, de majd
kimászunk belőle. Itt vagyunk egymásnak mi ketten, igaz
Csak ez számít a dolgok nagy szövevényében. Ahogy
mindenre... erre is találunk megoldást, ígérem.
— Találunk — nézek rá, és nagyra tágul a szeme, amikor
rádöbbenek, mit mondtam. Úgy értettem, mi találunk
megoldást; azt kérdőjeleztem meg, hogy megtaláljuk-e a
megoldást, és nem azt, hogy mi ketten csináljuk-e.
Damen rám néz, látszik, hogy összezavarták a szavaim.
— Azt hittem, ez egyértelmű. Vagy tévedek
Nagyot nyelek, és megfogom a kezét. Figyelem, ahogy a
vékony energiafátyol táncol a tenyereink között, és
visszatartom a szavakat, míg csak nem bízom meg ismét a
hangomban:
— De, igazad van — suttogom. — Te vagy a legjobb dolog
az életemben, az egyetlen, ami igazán számít — mondom ki a
szavakat, amelyekről tudom, hogy biztosan igazak, és azt
kívánom, bárcsak úgy is éreznék, ahogy szoktam.