Kettő

Nyolc
Damen felém fordul, s a gondolatai útján a baj szó száll
felém.
De én csak állok, és annyira meg vagyok rökönyödve, hogy
fogalmam sincs, mit tegyek.
— Tudtam, hogy bajunk lesz vele — csóválja a fejét, és
lerogy a kanapéra. — Túl törékeny, túl sebezhető, képtelen lesz
kezelni ezt. Nagyon gyorsan felemészti a hatalom, csak várd ki
a végét
— Várjam ki — Mellé ülök a karfára. — Komolyan
mondod Mit várjak ki Gondolod, hogy ennél, amit most
láttunk, tényleg rosszabb lesz
Bólint, és nagy erőfeszítéssel visszatartja az „én
megmondtam" pillantását. Nem mintha számítana. Mindketten
tudjuk, hogy én vagyok a felelős ezért a zűrzavarért.
Felsóhajtok, lecsusszanok a karfáról Damen ölébe. Tudom,
hogy tennem kell valamit — irányítani kell a történéseket,
mielőtt rosszabbra fordulnának —, de ötletem sincs, mi az a
valami. Minden döntésem, amit eddig hoztam, csak rontott a
helyzeten. És most annyira fáradt vagyok — kimerült —, hogy
csak egy jó hosszú, békés szunyókálást szeretnék valahol, ahol
Roman nem mérgezheti meg az álmaimat
Roman.
A név visszhangot ver kettőnk elméje között, és amikor
Damen rám néz, tudom, hogy késő — tudom, hogy érezte.
— Miért gondoltad meg magad — Figyelmesen
tanulmányoz, keresi az igazságot a pillantásom mögött, a