Kettő

mint te, és csak idő kérdése, hogy beérjelek téged, amíg én is
tökéletes leszek. És az az igazság, hogy ezt ki nem állhatod.
Nem bírod elviselni a gondolatát. De az a mókás és ironikus
ebben, hogy végül csak magadat hibáztathatod majd, mert te
tettél ilyenné. És hiába bizonygatod, hogy ugyanígy döntenél
megint, nem tehetek róla, de azt hiszem, azelőtt jobban
szerettél. Amikor még szánalmas kis figyeleméhes törtető
voltam, a lúzer, aki túl sok sütit kajál, és névtelen
csoportterápiákon mindenfélét kitalál magáról. — Megvonja a
vállát, olyan önbizalommal, gőggel, hogy nyilvánvaló: ő már
nem az a lány. — Ne fáradj a tiltakozással, tudom, hogy
ezekről a gyengeségekről beszéltél. Elég világos, hogy
mennyire felsőbbrendűnek érezted magad Mileshoz és hozzám
képest. Csak addig kegyeskedtél velünk lógni, míg nem jött
valami jobb...
— Ez nem igaz. Ti vagytok a legjobb barátaim, a...
— Ugyan már! — Haven a szemét forgatva cicceg, ahogy
Roman is szokott. — Spórold meg a szívből jövő
vallomásodat! Amint a talján csődör bekerült a képbe — int
Damen felé —, leginkább csak ebédkor láttunk, néha még
akkor sem, mivel a tökéletes kis párocskát túlzottan lefoglalta a
maguk tökéletes kis élete és a tökéletes kis szerelmük, hogy az
olyan tökéletlen bunkókkal lógjanak, mint mi. Csak
készenlétben tartott lúzerek voltunk neked, ha esetleg
valamikor szükséged lenne ránk. De most úgy tűnik, hogy
hosszú és magányos nyár elé nézel, mert Miles Firenzébe
megy, nekem pedig új barátaim vannak, akiket egy kicsit sem
félemlít meg az új önmagam.
— Haven... ez őrültség! Miért mondasz ilyeneket —
kérdezem. Végigmérem Havent. Aprócska, mint mindig volt,
egy kicsit sem nőtt, de a pöttöm testalkata valahogy most
sokkal hangsúlyosabb — feszesebb, inasabb, mint egy pici
fekete párduc, fekete bőrnadrágban, fekete, csipkés topban és
magas sarkú, hegyes orrú fekete csizmában. Előfordult már,