Kettő

adagoljuk az elixíredet, mert nem bízunk benned, Haven. "
Ugyan már! Ha nem vagytok hajlandók megbízni bennem,
akkor én miért bízzak bennetek
— Nem arról van szó, hogy nem bízunk benned — felelem,
hogy hatástalanítsam, lecsillapítsam a dolgokat, mielőtt
túlforrósodnának. — Romanról van szó. Tudom, hogy nem
akarod ezt felfogni, de használ téged. Csak egy gyalog vagy a
beteg kis játékában. Ismeri minden gyengeségedet, és
felhasználja azokat, hogy madzagon rángasson, mint valami
marionettbábut.
— És mik ezek a gyengeségek — Ujjai a doboz oldalán
dobolnak, a szája szigorú, vékony vonallá préselődik.
De mielőtt tovább folytathatnánk, és valami olyasmivé
fokoznánk a dolgot, amit mindketten egész biztosan
megbánnánk, Damen felemeli a kezét, és megszólal:
— Nem akarunk veszekedést, Haven. Próbálunk megvédeni.
A saját érdekedben.
— Mert védelemre van szükségem Mert túl hülye vagyok,
hogy magamtól rájöjjek a dolgokra — A pillantása kettőnk
között szökdécsel ide-oda, és amikor Damen türelmetlenül
felsóhajt, Haven szeme hideggé válik. Aztán biccent,
megmarkolja a dobozt, és feláll. — Szeretnék hinni nektek, de
az a helyzet, hogy nem tudok. Ugyanis pont te vagy az, aki
titkol valamit, Ever, érzem. És ugyan gőzöm sincs, mi az, egy
dolog szánalmasan világos. Féltékeny vagy. — A szája felfelé
görbül, amikor hozzáteszi: — Ja, hiszed vagy nem, a tökéletes
Ever Bloom féltékeny rám, a kis Haven Turnerre. — Megrázza
a fejét. — Micsoda váratlan fordulat!
Megmerevedek, de csak állok, és nem szólok egy szót sem.
— Mindig te voltál itt a falkavezér. A legokosabb, a
legcsinosabb, a mindenben legtökéletesebb, s a legokosabb,
legtökéletesebb, legszexisebb pasival az oldalán. — Damenre
mosolyog, aztán vállat von, és felnevet, amikor ő nem
viszonozza a mosolyát. — Most már én is halhatatlan vagyok,