Kettő

A szemét forgatva hátraveti magát a székében. Az orra alatt
morog valamit, miközben én egy pillanatig figyelmesen
tanulmányozom. Rémülten látom, hogy a jelek máris
megjelentek rajta: sápadt bőre áttetsző, tiszta, gyakorlatilag
pórustalan is, hullámos, barna haja, elöl a szőke csíkkal, olyan
fényes és ragyogó, akár egy samponreklám. Még a fogai is
egyenesebbek, fehérebbek, és nem tehetek róla, de
elgondolkodom, hogyan történhetett mindez ilyen gyorsan,
csak néhány korty elixír után, amikor nekem sokkal tovább
tartott.
Tovább vizslatom, és egy mély levegő után fejest ugrom.
Megszegem a korábbi ígéretemet, miszerint nem hallgatom ki a
barátnőm legbensőbb gondolatait. Megfeszülök, hogy jobban
lássam, s elkapjam az energia mezejét, a szavakat, amelyeket
nem mond ki —mert ha a vizslatás egyszer az életben jogos,
akkor most tutira az.
De a szokásos „páholyülés" helyett egy sziklakemény fallal
találom szemben magam, amely elzárja az utat. Még amikor
lazán kinyújtom a kezemet, és az ujjaim hegyével megérintem
a kezét, mintha a koponyás ezüstgyűrűje érdekelne, akkor sem
látok semmit.
A jövője rejtve marad előttem.
— Ez olyan... —Nagyot nyel és körülnéz. Néz — a
bugyborékoló szökőkútra, a babakocsit tologató s mobiltelóba
kiabáló anyukára, a fürdőruhaüzletből szatyrokkal kilépő
lányokra — mindenhova, csak rám nem.
— Tudom, hogy ez sok neked... de attól még... —
Megvonom a vállamat, tudom, hogy jobbat kell kitalálnom, de
nem igazán tudom, hogyan.
— Sok nekem Te így látod — Megrázza a fejét, és az ujjai
a zöld fémszék karfáján dobolnak. A pillantása lassan
végigmér.
Felsóhajtok, s azt gondolom, jobban is megoldhattam volna
a dolgokat, s legszívesebben véget vetnék ennek az egésznek,