Kettő

Damennel gyorsan összenézünk, és mindketten ugyanarra
gondolunk: Mindez csak egyetlen üveg elixírtől Tudom, hogy
nincs más választásom, mint elmondani neki, remélve, hogy
sikerül meggyőznöm:
— Figyelj... Ami Romant illeti...
Az ölébe ejti a kezét, és a dobozt öleli, miközben rám néz.
— Gondolkodtam... — Elhallgatok, mert felfigyelek Damen
mély, az enyémbe mélyedő tekintetére. Azon tűnődik, vajon
hová vezet ez, mivel természetesen nem beszéltem meg vele.
De igazság szerint egyedül jutottam erre a következtetésre —
az elmúlt huszonnégy óra őrületes dolgai eredményeképp. —
Szerintem mindenképpen el kell kerülnöd — tanácsolom
Havent vizslatva. — Komolyan mondom. Ha pénz kell, majd
én adok, míg találsz egy másik munkát, de nem hiszem, hogy
ott kéne dolgoznod. Nem... biztonságos. És tudom, hogy nem
hiszel nekem, azt hiszed, hogy félreértem. De az a helyzet,
hogy nem így van. Damen is ott volt, megmondhatja. —
Damenre pillantok, látom, hogy beleegyezően bólint, de
Havent ez nem hatja meg. Az arca olyan közömbös, mintha
nem is hallotta volna. —Nem tudom eléggé hangsúlyozni —
sürgetem. — Komolyan. Roman veszélyes. Totális fenyegetés.
Arról nem beszélve, hogy... — Gonosz és szörnyű, és
pusztítóan, csábítóan ellenállhatatlan. A hangja itt van a
fejemben, az arca az álmaimban, mindig, örökké jelen van, és
nem számít, mennyire próbálom, nem tudom kiverni a fejemből,
nem tudok nem rá gondolni, nem tudom nem kívánni, nem
tudok nem álmodni róla... — És... khm, mindegy, utálnám, ha
bajod esne. — Nagyot nyelek. A testem őrjöng Roman puszta
gondolatától, elindul bennem a furcsa, idegen lüktetés, és igen
közel vagyok ahhoz, hogy tönkretegyem az álcámat.
De amikor Haven felhúzott szemöldökkel rám néz, mintha
hallotta volna a gondolataimat, látta volna, valójában mire
készülök, pánikba esem. Belső és csendes pánikba. Míg