Kettő

most itt a lehetőségem, hogy tényleg belevágjak, kiálljak, és a
változatosság kedvéért lássanak is, és hát nem kívánok semmit
sem visszatartani. Teljes egészében magamhoz akarom ölelni!
Úgyhogy ezt észben tartva úgy gondolom, ennél kicsivel jobbat
is tudsz — veregeti meg a doboz oldalát. — Gyerünk, tégy a
kedvemre, add ide a lét, hogy mire végzősök leszünk, mindenki
átélje élete legnagyobb sokkját!
Damen rám néz. Rémült, szótlan pillantása azt súgja: Te
kreáltad, te Frankenstein, most csinálj valamit.'
Úgyhogy megköszörülöm a torkomat, és Havenhez
fordulok. Keresztbe teszem a lábam, összekulcsolom a
kezemet, és kedves kifejezést erőltetek az arcomra, holott
éppolyan rémült vagyok, mint Damen.
— Haven... kérlek— kezdem, és vigyázok, hogy a hangom
nyugodt és halk maradjon. — Erről már beszéltünk... mi...
De nem jutok messzire, mert közbevág:
— Te is ittad végig, akkor én miért ne igyam — A dobozon
kopogtat, és összeszűkül a szeme.
Hallgatok. Nem tudom biztosan, hogyan kellene
elmagyaráznom, hogy az elixír felerősíti a képességeimet,
amelyekről úgy gondolom, jobb lenne, ha ő nem bírna velük.
Keresgélem a szavakat.
— Talán így látod, de az a helyzet, hogy nem igazán van rá
szükségem. Legalábbis nem úgy, mint Damennek. Csak azért
iszom, mert... hát, mert megszoktam. És ugyan nincs valami jó
íze... szeretem, vagy mi. De hidd el, tényleg nem szükséges
minden nap inni, még hetente sem, vagy évente, ha már itt
tartunk. Ahogy Damen mondta, száz, kétszáz évet simán
elélhetsz egyetlen korty nélkül. — Biccentek, remélve, hogy
beveszi. Nem akarom, hogy tudjon az erő és a gyorsaság meg a
mágikus képességek növekedéséről, amit a rendszeres
fogyasztása hozhat. Attól csak még többet akar majd.
— Jó — bólint. — Gondolom, akkor Romantól is
megkaphatom. Biztos, hogy boldogan ad majd.