Kettő

— Milyen hosszú — Haven előrehajol, félresöpri
platinaszőke tincseit az arcából, és vastagon kihúzott szeme
Damenre tapad.
— Hosszú. Mindegy... A lényeg az...
— Várj! Viccelsz, ugye Komolyan nem mondod meg, hány
éves vagy Mi vagy te, egy olyan harmincas, aki nyolcvanéves
koráig a huszonkilencedik szülinapját üli Bocs, Damen, de
ennyire hiú vagy — rázza a fejét nevetve. — Hidd el, az a
tervem, hogy amikor megöregszem, a háztetőkről kiabálom
majd ki a koromat. Alig várom, hogy porcelánbőrű
száznyolcvankét éves legyek.
— Ez nem hiúság, ez... gyakorlatiasság — csattan fel
Damen. Amikor ránézek, rádöbbenek, hogy ideges lett, de
valószínűleg azért, mert egy kicsit mégis csak hiúság, csak nem
akarja beismerni. Akárhogy is próbált megszabadulni minden
divatos ruhától, hajápoló szertől meg a kézzel készült olasz
csizmáktól, egy kis hiúság megmaradt. — Amúgy sem
dicsekedhetsz vele, nem mondhatod el senkinek. Azt hittem, ezt
már megbeszéltétek Everrel.
— Megbeszéltük — mondjuk egyszerre Havennel.
— Akkor nincs kérdés. Csak maradj a szokásos minitortarutinnál,
viselkedj olyan normálisan, ahogy csak tudsz,
vigyázz, hogy ne vonj magadra...
— Szükségtelen figyelmet — Haven a fejét csóválja, és
túlzásba vitt szemforgatást produkál. — Hidd el, Ever
elmondott minden hátulütőt, figyelmeztetett a sötét oldalra, a
mumusra az ágy alatt, a szekrényben, nem is beszélve a lépcső
alatt lakó zsákos emberről, és utalok ilyet mondani, de nem
igazán érdekel egyik sem. Egész eddigi életemben hétköznapi
voltam. Semmibe vettek, átnéztek rajtam, gyakorlatilag
beolvadtam a falba, és úgy bántak velem, mintha láthatatlan
lennék, nem számított, milyen őrülten viselkedtem és
öltözködtem, és én mondom neked, hogy az ilyen névtelenség
túl van értékelve. Teljesen és tökre túl vagyok rajta. Úgyhogy