Kettő

Haven megáll a szoba közepén. Felhúzza a szemöldökét,
fintorog, és nyilvánvaló, hogy nem vette be.
— Vagyis azt akarod mondani, hogy tartottad a kapcsolatot
a családoddal az elmúlt... — Összehúzza a szemét, végigméri
Dament, és próbálja kitalálni, mennyi idős lehet, aztán
megsemmisülve vállat von, és így folytatja: — Mindegy, ez
eredményezhet néhány igen érdekes családi összejövetelt, és
akkor keveset mondtam.
Damenre nézve látom, teljesen felkészült arra, hogy
annyiban hagyja a dolgot, de én, remélve, hogy megmenthetem
a helyzetet, beleszólok:
— Úgy értette, hogy olyanok, mint a családtagok. A
lányok...
— Ugyan, kérlek! — Rayne az asztalra dobja a könyvet, és
mereszti a szemét rám. Havenre, csak persze Damenre nem. —
Nem vagyunk családtagok, és nem vagyunk halhatatlanok sem,
oké Boszorkányok vagyunk. A salemi boszorkányperek
menekültjei. És ne kérdezz többet, mert nem fogunk válaszolni.
Ez máris több, mint amit tudnod kellene.
Haven ránk néz, akkorára tágult szemmel, amiről nem
hittem volna, hogy ilyen lehetséges. Eltátja a száját a négy
csodabogárra, akik mi vagyunk, és így szól:
— Basszus. Van még valami furcsább is
Vállat vonok, összenézünk Rayne-vel, hogy világos legyen,
annak rejtve kell maradnia, majd figyelem, ahogy Haven leül
egy túltömött székre. Úgy néz ránk, mintha azt várná, hogy
eláruljuk a titkos jelszót, jön a nagy tanítás, valamiféle titkos
beavatás, és meg sem próbálja leplezni a csalódottságát, amikor
Damen kimegy a konyhába, és egy doboznyi elixírrel tér
vissza, amit a kezébe ad.
Haven belenéz a dobozba, és feketére lakkozott körme
hegyével megkocogtatja minden üveg tetejét, majd zavartan
ránk néz.