Kettő

Hét
— Végig tudtam, hogy veletek valami nem stimmel.
Különösen veled — mutat Damenre Haven. — Bocsi, de
ennyire senki sem tökéletes.
Damen elmosolyodik, szélesre tárja az ajtót, és betessékeli
Havent. Mély, sötét pillantása akár egy szerető ölelése,
telepatikus vörös tulipánokkal áraszt el, hogy bátorságot és erőt
öntsön belém, amelyre nyilvánvalóan szükségem lesz.
— És csak hogy tudjátok, ezt is láttam — jegyzi meg Haven
bőrbe burkolt csípőjére téve a kezét. Minden ujján gyűrű. A
pillantása kettőnk között cikázik. Megcsóválja a fejét, majd
beront a hallba.
Damen felhúzott szemöldökkel rám néz, de én csak
megvonom a vállamat Haven adottságai épp csak kezdenek a
felszínre kerülni. A gondolatolvasás csak a kezdet.
— Azta, el sem hiszem, hogy te így élsz! — Körbe-körbe
forog, ahogy mindent megnéz: a magas mennyezetről alálógó,
díszes csillárt, a boltíves mennyezetet, a perzsaszőnyeget a
talpa alatt — két megfizethetetlen antik holmit, amit több
évszázada készítettek, és majdnem elvesztek örökre, amikor
Damen az általam „szerzetesi időszaknak" nevezett
korszakában volt. Akkoriban azt hitte, hogy minden jelenlegi
gondunkról az ő régi, extravagáns, hiú, nárcisztikus életvitele
tehet. Eltökélte magát, hogy megszabadul minden földi
hívságtól, aztán jöttek az ikrek, és lekerült az ELADÓ tábla,
hogy a lányoknak minden kényelmet és teret megadjon, amit
csak tud. — Szenzációs bulikat lehetne rendezni már az
előszobában! —nevet Haven. — Ez is a halhatatlanság része