Kettő

hihetetlen zsongás indul a fejemben, úgyhogy elkaphatsz,
mielőtt beájulok, és amíg képes és hajlandó vagyok beszélni.
Nemet intek. Már megkaptam a válaszokat, amelyekre
szükségem volt, amikor pár órája megkéseltem a járdaszélen.
De talán most eljött az ideje annak, hogy megosszak vele
néhányat az én igazságaim közül — vagy legalábbis
odavezetem a partra, és meglátjuk, megáll-e inni.
— Tudod, van oka, hogy te és Damen nem kedvelitek
egymást... — kockáztatom meg, és a számba harapok. Még
nem döntöttem el, milyen messzire megyek ebben.
— Ó, szóval kölcsönös! — A szemembe néz, és olyan
sokáig állja a pillantásomat, hogy nekem kell félrenéznem
először. Bámulom a talpam alatti szőnyeget, az összekarcolt
asztalt, a nagy citrinkövet, amely a sarokban áll, és azon
filózok, hogy mi a csudának kezdtem bele. Már szólni akarok,
amikor Jude folytatja. — Nyugi. — Kínlódik, hogy a lábára
rúgja a takarót, de nem igazán sikerül. — Semmi szükség
magyarázkodni, nem kell... aggódni. Ez csak a szokásos pasidolog.
Tudod, primitív versengés, amire akkor kerül sor,
amikor van egy tök gyönyörű lány, és két fickó, aki
kétségbeesetten akarja őt . És mivel csak egyikünk győzhet...
bocsánat, mivel egyikük már győzött, én csak visszavonulok a
barlangomba, párszor a fáihoz vágom a bunkósbotomat, és
nyalogatom a sebeimet, ahol senki sem látja. — Jude lehunyja
a szemét, és halkan hozzáteszi: — Hidd el, Ever, tudom, mikor
kell feladni! Tudom, mikor kell kivonulni a küzdelemből,
úgyhogy ne aggódj! Nem véletlenül neveztek el a veszett
ügyek védőszentjéről... Sokszor megtörtént már, és... én...
Elhalnak a szavai, és az álla a mellkasára esik, úgyhogy
felállok, odalépek, és megfogom a takarót, amely a lábára
tekeredett, és óvatosan elrendezem, hogy teljesen betakarja.
— Aludj! — suttogom. — Holnap kiváltom a
gyógyszeredet, ne törődj vele! Csak maradj itt, és pihenj! —