Kettő

Homlokráncolva lerogyok a szemközti székre, és felteszem
a lábamat a díszesen faragott, antik ajtóra, amit
dohányzóasztalnak használ.
— Én csak... bár el tudnám magyarázni... Úgy érzem,
ennyivel tartozom neked. De nem tehetem. Ez túl... túl
bonyolult. Olyasmi, amiben benne van...
— Roman és Damen Hunyorgok. Vajon miért mondta ezt
— Csak tippeltem —vonja meg a vállát. — De az
arckifejezésedből ítélve eltaláltam. Összeszorítom a számat,
körülnézek a szobában, és látok könyvhalmokat, egy régi hitit,
néhány érdekes műalkotást, de tévét nem. Nem erősítem meg,
de nem is cáfolom, amikor megszólalok:
— Vannak ezek a képességeim. Olyanok, amelyek már
túlmennek a médiumi képességeken, amelyekről már tudsz.
Tudok mozgatni dolgokat.
— Telekinézis — bólint most már lehunyt szemmel.
— Elő tudok teremteni dolgokat.
— Manifesztáció. De a te esetedben ez... az instant
változata. —Fél szemmel rám les. — Ez kíváncsivá tesz,
hogy... minek a könyv A lábaidnál hever az egész világ.
Gyönyörű vagy, okos, minden erővel megajándékozott, és
fogadok, hogy a fiúdnak is megvan a maga rejtett tehetsége...
Ránézek. Harmadszor említi őt, és ez pont annyira zavar,
mint amikor először tette.
— Mi a bajod Damennel — kérdezem, és gondolkodom,
hogy vajon érez-e valamit, valahogy, a hosszú és csavaros
múltból, amelyen mi hárman osztozunk
Fészkelődik, megtámasztja a fejét egy párnával, s felteszi a
lábát a többire.
— Mit mondjak Nem kedvelem. Valami... van vele. Nem
igazán kézzel fogható. —Felém fordítja a fejét, és hozzáteszi:
— Ez nem poén, és te kérdezted. És ha van valami más, amit
tudni akarsz, itt az alkalom. Kezdenek hatni a bogyók,