Kettő

Felnevet, bár inkább nyögésnek hangzik. Amikor megszólal,
tisztán hallom a bosszankodást a hangjában:
— Ó, már értem, még mindig azt hiszed, hogy az ő
törzsének a tagja vagyok. Hát bocs, Ever, hogy ezt mondom, de
azt hittem, ezen már túl vagyunk.
Összefonom a karomat a mellkasomon, az ujjaimmal a
poharat babrálom.
— Jude, szeretnék hinni neked, tényleg szeretnék! De aznap
este, amikor... — Elhallgatok, mert rádöbbenek, hogy ezen a
nyomon nem mehetek tovább. — Na, mindegy. Roman
mondott valamit egy könyvről, ami valamikor az övé volt, és
tényleg tudnom kell, hogy tőle szerezted-e... Valahogy eladta
neked
Felém nyúl, és azzal a néhány ujjával, ami még működik,
kikapja a poharat a kezemből.
— Egyetlen kapcsolatom Romannel, hogy rajtad keresztül
ismerem. Nem tudom, mi mást mondhatnék, Ever.
Hunyorgok, vizslatom az auráját, a testbeszédét, és
miközben a mosogatóhoz megy, összeáll a kép, és arra a
következtetésre jutok, hogy tényleg igazat mond, nem rejteget
semmit.
— Csapvíz — kérdezem. Visszanéz rám a válla fölött. —
Jó ideje nem láttam senkit, hogy ilyet csinálna. Mióta
elhagytam Oregont.
— Egyszerű fickó vagyok, most mit mondjak— Bőségesen
iszik, teljesen kiüríti a poharat, aztán újra teletölti.
— Akkor most komolyan, nem tudtál a könyvről — A
nyomában megyek, nézem, ahogy egy régi, barna kanapé felé
indul, ahol aztán rögtön le is telepszik.
— Hogy őszinte legyek, mióta összefutottunk, minden, amit
mondasz, rejtély. Semminek sincs értelme. Normális esetben
inkább hinnék neked, mint nem, és a gyógyszerekre fognám, de
úgy érzem, már jóval azelőtt is őrültségeket beszéltél, mielőtt
ez lett volna a vége.