Kettő

mielőtt még a nagy pénz meg a valóságshow-k beindultak
volna.
Az üveg tolóajtóhoz megyek, amely egy szép téglatornácra
nyílik, amely egy meredek, füves lejtőre, egy lépcsősorra és
mögötte a halvány holdfénnyel megvilágított óceánra néz.
— Bagóért adja bérbe nekem, de az az álmom, hogy egy
nap majd megveszem. Azt mondja, csak akkor adja el, ha
megígérem, hogy nem változtatom át toszkán stílusú
kétlakásossá. Ha egyáltalán. — Nevet.
Elfordulok az ablaktól, és a konyhába megyek.
Felkapcsolom a villanyt, majd kinyitok néhány szekrényt,
miközben vizespoharakat keresek. Körülnézek egy üveg víz
után, de csak Jude-ot látom, aki olyan közel áll hozzám, hogy a
szemében ki tudom venni a pöttyöket.
— Nem könnyebb csak úgy elővarázsolni — kérdezi mély,
halk, rekedtes hangon. Ránézek, nem tudom, mi zavar jobban:
a bizalmas közelsége, a vágyakozó hangja, vagy ahogy a hátam
mögé osont.
— Én... gondoltam, a divatjamúlt módszerrel csinálom, ha
így jó. Garantálom, hogy az íze ugyanolyan — motyogom.
Ügyetlenek a szavak az ajkamon. Reménykedek abban, hogy
Jude-ot már eléggé kiütötte a fájdalomcsillapító, és nem látja,
milyen hatással van rám a közelsége.
Tovább ácsorogott, rezzenéstelen pillantással, és nem árul el
semmit. A hangja kába.
— Ever... mi vagy te
Megdermedek. Az ujjaim olyan erősen szorítják a poharat,
hogy félek, eltörik a kezemben. A kövezett padlóra
összpontosítok, a jobb oldalon álló asztalkára, mögötte a
dolgozószobára, bárhová, csak őrá nem. A csend olyan
vastagon telepszik ránk, hogy csak meg akarom tömi, amikor
megszólalok:
— Nem... nem mondhatom el.
— Szóval, nemcsak a könyv, hanem... valami más.