Kettő

— Jó, de először mondd meg, hatottak-e már a
fájdalomcsillapítók! — Szörnyű nevetést produkálok, ami csak
feldühíti.
— Ide figyelj, Ever! Ha valaha úgy döntesz, hogy őszinte
leszel, tudod, hol lakom. Egyébként... —Megpróbálja kinyitni
az ajtót, próbálkozik a nagy, merész, drámai kilépéssel, de két
bekötözött karral nem olyan könnyű, mint gondolja.
Úgyhogy kiugrom az ülésből, és mielőtt pisloghatna, ott
termek az ő oldalánál. Remélem, hogy nem érzi a férfiasságára
nézve fenyegetésnek, amikor megszólalok:
— Engedd meg!
De ülve marad, felsóhajt, és fejcsóválva így szól:
— És persze itt van ez is...
Találkozik a pillantásunk. A fogaim között szívom be a
levegőt.
— Ahogy olyan gyorsan és kecsesen mozogsz, mint egy
vadmacska. Állok némán, mozdulatlanul, nem tudom, mi jön
még.
— Most segítesz vagy nem — kérdi egyik szemöldökét
felhúzva.
Bólintok, kinyitom az ajtót, és a karomat nyújtom. Amint
rám támaszkodik, érzem, mennyire gyenge.
— Ki tudod nyitni a bejárati ajtót
— Hogyne — bólintok rápillantva. — Csak add a kulcsot!
Végignéz rajtam.
— Mióta kell neked kulcs
Vállat vonok. Végigmegyünk a keskeny, halványan
megvilágított járdán, amely az ajtajához vezet. Végignézek a
ragyogó, rózsaszín és lila petúniákon.
— Nem tudtam, hogy szeretsz kertészkedni.
— Nem is. Vagyis nem igazán. Lina ültetett mindent. Én
csak gondozom. A legtöbb gyógynövényt, amit az üzletben
árulunk, itt termesztjük. — Az ajtó felé int, nyilván unja már,