Kettő

Jude ismét lehunyja a szemét, és hátrahajtja a fejét. Annyira
nyilvánvaló a fajdalma és a gyengesége, hogy már
visszakoznék, s mondanám, hogy felejtse el, csak menjen be és
pihenjen, amikor rám emeli azt a hihetetlen zöld szemét, és így
szól:
— Hallgass ide, Ever, van valami... őrülten hangzik, de
sokkal kevésbé érdekel, hogy miért tetted, mint az, hogy
hogyan
A kormánykereket markolva nézek rá, és képtelen vagyok
megszólalni.
— Hogy hajítottál át a hátsó kerteteken, mint egy frízbit...
Nagyot nyelek, a tekintetem egyenesen előre néz, és egy
szót sem szólok.
— És hogy lehet, hogy az egyik pillanatban üres kézzel, egy
árva zseb nélkül álltál előttem, aztán a következő pillanatban
egy kétélű, drágaköves markolatú kés volt a kezedben, ami...
egyébként eltűnt, miután rám támadtál. Igazam van
Mélyet lélegzek és bólintok. Most már nincs értelme
hazudni.
— És aztán az az apróság, hogy kulcs nélkül indítottad be
ezt a járgányt, és szerintem mindketten tudjuk, hogy ez nem
olyan fajta kocsi. Ehhez a típushoz kulcs kell. És ne
feledkezzünk meg az első napról, amikor az üzletben találtalak,
holott az ajtó zárva volt, nem beszélve arról, hogy milyen
gyorsan megtaláltad az Árnyak könyvét, amit szintén zár védett.
Úgyhogy a többit felejtsük el, a bocsánatkérést, a
magyarázatokat és az egész baromságot: ami történt,
megtörtént, visszacsinálni nem lehet. Csak azt akarom, hogy
magyarázd meg a hogyanokat! Igazából az érdekel.
Rápillantok, nyelek egy nagyot. Nem tudom, hogyan
folytassam. Megkísérlek egy gyenge poént, amikor
megkérdezem: