Kettő

Az orra alatt motyog valamit, és egy pillanatig kinéz az
ablakon, majd úgy helyezkedik felém, hogy teljes, osztatlan
figyelmében részesülhessek.
Én pedig tudom, hogy gyorsnak kell lennem, mert tényleg
csak néhány másodpercet ad.
— Figyelj, ez olyan... tudom, hogy őrültségnek hangzik, és
tényleg nem tudok belemenni a részletekbe, de hinned kell
nekem, amikor azt mondom, hogy nagyon jó okom volt azt
hinni, hogy közülük való vagy.
Jude lehunyja a szemét egy pillanatra, a szemöldökét
ráncolja fájdalmában, aztán rám pillantva így szól:
— A gonoszok. Aha. Az álláspontodat ismerem, Ever.
Bőségesen tisztáztuk, emlékszel — Sérült karjairól rám
pillant.
Az orromat ráncolva összedörzsölöm az ajkaimat, tudom,
hogy amit most fogok mondani, sem lesz sokkal jobb, mégis
folytatom:
— Aha, hát tudod, az van... azt hittem, hogy gonosz vagy.
Komolyan. Csak ezért tettem, amit tettem. Láttam a tetkódat,
és... azt kell, mondjam, elég meggyőző volt. Talán kivéve,
hogy nem villogott, vagy akármi, de akkor is, az, meg hogy
Ava hívott, meg hát pár más dolog, amibe most nem igazán
tudok belemenni, de mindegy, ettől az egésztől azt hittem,
hogy te... — Megrázom a fejemet, tudom, hogy ez nem vezet
sehová, és inkább ejtem a témát. Előhozakodok valamivel, ami
azóta piszkálja a csőrömet, hogy eljöttünk a kórházból. —
Tudod, ha annyira haragszol rám, ha annyira utálsz, akkor
miért segítettél Miért hazudtál a zsaruknak, és vállaltad
magadra az egészet Én bántottalak, ezt mindketten tudtuk,
basszus, még ők is tudták. De te totál elszúrtad a nagy
lehetőséget, hogy megbilincseltess és elvitess, hogy aztán
bevágjanak a dutyiba, amikor hazudtál az érdekemben. Hogy
őszinte legyek, nem értem.