Kettő

nevetséges — csóválom a fejemet. — Csak mondd meg, hol
laksz, és megígérem, hogy épségben hazaviszlek.
—Épségben
Felnevet, az ironikus kuncogás valahonnan mélyről jön. Két
tönkretett karja az ölében nyugszik.
— Vicces, hogy az elmúlt öt percben kétszer használtad ezt
a szót, és hogy őszinte legyek, minden vagyok, csak nem ép.
Felsóhajtok, felnézek a csillagtalan, éjszakai égre, és
könnyedén a gázra lépek. Tartózkodom a szokásos padlógáztól,
mert nem akarom még jobban megrémíteni Jude-ot, mint
ahogy már sikerült.
— Figyelj! — mondom. — Én... Sajnálom. Nagyon és
igazán... sajnálom. — Olyan sokáig nézek rá, hogy idegesen
biccent az utca felé.
— Khm, forgalom — Csóválja a fejét. — Vagy azt is te
irányítod Leveszem róla a tekintetemet, és próbálom kitalálni,
mit mondjak.
— Ott feljebb, balra. A zöld kapus ház. Csak állj be a
kihajtóra, és már megyek is. Teszem, amit mond. A garázsajtó
előtt picivel fékezek, ugyanolyan zöld árnyalatú, mint a kapu.
Azonnal leállítom a motort, mire Jude megszólal:
— Na, nem. —Rám néz. — Erre semmi szükség. Hidd el,
nem jössz be!
Vállat vonok, és átnyúlok előtte, hogy kinyissam az ajtót, a
régi módszer, a telekinetikus módja helyett, és látom, hogy
összerezzen, amikor a karom közel kerül az övéhez.
— Figyelj! — dőlök hátra az ülésen. — Tudom, hogy fáradt
vagy, és tudom, valószínűleg olyan messze akarsz lenni tőlem,
amennyire csak lehet, és olyan gyorsan, ahogy csak tudsz, és
nem mondom, hogy hibáztatlak érte. Ha a helyedben lennék, én
is így éreznék. De ha áldoznál rám még néhány másodpercet,
tényleg lenne egy esélyem megmagyarázni.