Kettő

hogy elmennek, a nővér mindkét kezét aerobiktól karcsú
csípőjére téve összevonja a szemöldökét, és így szól hozzám:
— Adtam valamit a fajdalom ellen. — A pillantása nem
ereszti az enyémet, világos, hogy Jude egyetlen szavát sem
hitte el, világos, hogy a szemében én egy őrülten féltékeny,
teljesen őrült, pszichopata barátnő vagyok, aki dührohamában
megkéselte a fiúját. — Nemsokára hatni fog, úgyhogy nem
szeretném, ha vezetne... nem mintha képes lenne rá ilyen
állapotban. — S Jude két karja felé bólogat. — És váltsák ki a
gyógyszereket! — Kis papírszeletet nyújt felém, de aztán
visszarántja inkább. — A fertőzés legkisebb veszélyét is el
szeretnénk hárítani, de most a legtöbb, amit tehet, hogy
hazamegy és pihen. Valószínűleg azonnal elalszik majd, tehát
szeretném, ha békén hagyná, és pihenhetne. — A homlokát
ráncolja, kihívó a tekintete.
— Így lesz — felelem, de annyira megrémített a vizslató
pillantása, a zsaruk, hogy Jude megvédett, hogy a szavak
nyikorogva törnek elő belőlem.
A nővér elhúzza a száját, és nyilvánvaló, hogy vonakodik a
gondjaimra bízni Jude-ot, vagy odaadni nekem a receptet, de
nincs sok választása.
Követem Jude-ot kifelé menet, a manifesztált Miatához, ami
a saját autóm pontos másolata. Kínosan érzem magam, ideges
vagyok, és alig tudok a szemébe nézni.
— Itt húzódj le, és fordulj be jobbra! — mondja halkan,
kábán. Nem tudni, valójában mire gondol, vagy hogy mit érez
irántam. És bár az aurája lágyulni látszik, még mindig jó adag
vörösséget látok a szélein, ami önmagáért beszél. — Kitehetsz
a Main Beachen. Onnan gyalog megyek.
— Nem teszlek ki a Main Beachen — felelem. Megragadom
az alkalmat, hogy megnézzem őt, amikor megállunk egy
lámpánál. Bár sötét van, látszanak a karikák a szeme alatt, a
verejték a homlokán. Két eltéveszthetetlen jele a nagy
fájdalomnak — amit nekem köszönhet. — Komolyan, ez...