Kettő

— Nos, van valami, amit szeretne nekünk elmondani —
Nagy terpeszben állnak meg előttem, csípőre tett kézzel.
Tükröződő szemüveg mögé rejtett pillantásuk végigmér.
A nővér, Jude és a zsaruk között váltogatom a pillantásomat,
és tudom, hogy ennyi volt. Ez lett belőle. És a zűr ellenére,
amiben vagyok, csak arra tudok gondolni, hogy kit hívok fel, ha
egyetlen telefonhívást engedélyeznek
Nem hinném, hogy megkérhetem Sabinét, hogy lengesse
meg az ügyvédi pálcáját, és varázsoljon ki ebből — életem
végéig hallgathatnám, és Damennek sem tudom
megmagyarázni. Ezzel a dilemmával egyértelműen egyedül
kell megbirkóznom...
Épp megköszörülném a torkomat, hogy mondjak valamit,
bármit, amikor Jude megszólal:
— Már mondtam neki is — biccent a nővér felé —, hogy a
házi barkácsolásnak lett rossz vége. Nem tudtam, hol a határ.
Gondolom, most fel kell vennem egy gondnokot. — Mosolyt
erőltet az arcára, és ráveszi magát, hogy a szemembe nézzen.
És bár szeretnék visszamosolyogni, beleegyezően bólogatni, és
eljátszani a szerepemet, de annyira sokkolnak a szavai,
amelyekkel megvéd, hogy csak állok és tátom a számat.
A zsaruk felsóhajtanak. Nyilvánvalóan csalódottak, hogy a
nagy semmiért hívták őket, de egyikük tesz még egy utolsó
kísérletet, amikor Jude-ra pillantva így szól:
— Biztos benne Biztosan csak ennyi történt Elég nagy
őrültség barkácsolgatni, ha az ember félkarú... — Közben hol
rám, hol rá néz. Egyértelműen gyanakszik, de hajlandó
annyiban hagyni, ha Jude is így tesz.
— Nem tudom, mit mondjak — von vállat Jude. — Talán
őrültség, de színtiszta önkezűség volt.
A zsaruk rosszallóan ráncolják a homlokukat — Jude-ra,
rám, a nővérre pillantanak, aztán egyikük morog valamit arról,
hogy ha mégis úgy döntene, hogy mást is mondana, és a
zsebébe csúsztat egy névjegykártyát. Abban a pillanatban,