Kettő

Csak idő kérdése, hogy...
— Istenem! — suttogom kitágult szemmel, kiszáradt
torokkal. Figyelem, ahogy Jude lába megrogy, tántorog, és kis
híján elveszíti az egyensúlyát.
Pillantása köztem és a seb között cikázik. Mindketten azt
figyeljük, ahogy a vér átáztatja a ruháját, és egyre növekvő,
vörös tócsában a betonra folyik.
— Te megőrültél — üvölti. — Mi a francot műveltél
— Én... — A szám tátva marad a sokktól, képtelen vagyok
szavakat formálni, levenni a szememet a tátongó vágásról, amit
ejtettem.
Miért nem gyógyul Miért vérzik még mindig Ó, basszus.'
— Annyira... sajnálom... nem tudom megmagyarázni... én...
— Jude felé nyúlok, de ő esetlenül, bizonytalanul elhúzódik,
nem akarja, hogy hozzáérjek.
— Figyelj! — szól, és a sebre nyomja a kendőt, próbálja
elállítani a vérzést, de csak rosszabb lesz. —Nem tudom, mit
akarsz, vagy hogy mi bajod van, Ever, de végeztünk. Menj el!
Most!
Nemet intek.
— Hadd vigyelek kórházba! Itt az ambulancia az utcában, és
én...
Behunyom a szemem, és egy frottírkendőt varázsolok a
semmiből, hogy a sebre szorítsam, míg szakszerű segítséget
nem szerzünk. Látom, hogy milyen sápadt és bizonytalan lett,
és tudom, hogy nincs vesztegetni való időnk.
A tiltakozásával nem törődve átkarolom, és az imént
manifesztálódott kocsi felé vezetem. A furcsa, kitartó lüktetés
egyelőre lecsillapodott, de még rákényszerít, hogy
visszanézzek. Épp időben, hogy lássam, ahogy Roman az ablak
mögül figyel minket csillogó szemmel. Az arca eltorzul a
nevetéstől, amikor a táblát a NYITVA feliratról átfordítja a
ZÁRVA oldalára.