Kettő

eddig bolondot csinált belőlem, de most már tudom. Most már
tudom, micsoda is ö.
Közelebb lép. Lassan, óvatosan, hogy megtartsa a
biztonságos távolságot, és kartávolságon kívül maradjon.
— Esetleg megihatnánk egy kávét, vagy valamit. Menjünk
el valami nyugodt helyre, ahol leülhetünk beszélgetni. Úgy
látom, szükséged van egy kis nyugalomra. Mit mondasz
Tovább tanulmányozom. Kitartó, ezt meg kell hagyni.
— Persze — mosolygok beleegyezően bólogatva. — Irtó jó
lenne elmenni valami nyugodt helyre, letenni magam, inni egy
kávét, és kedvesen, hosszan csacsogni... De előbb be kell
bizonyítanod nekem valamit.
A teste megfeszül, és az aurája— az ál-aurája— megremeg,
de nem veszem be.
— Be kell bizonyítanod, hogy nem vagy közülük való. Jude
hunyorog, az arca aggodalomtól borús.
— Ever, nem tudom, miről...
Eláll a szava, amikor megpillantja a kezemben az athamét.
A drágakövekkel kirakott markolat a pár órája használt tör
pontos másolata. Gondoltam, hogy szükségem lesz minden
szerencsére és védelemre, amit a kövek adhatnak, különösen,
ha az történik, amit gondolok.
— Csak egyféleképpen igazolhatod magad — mondom
halkan, a szemébe nézve. Egy kis lépést teszek előre, majd még
egyet. — És tudni fogom, ha csalsz, úgyhogy meg se próbáld!
Ja, és figyelmeztetnem kell téged, hogy nem felelhetek azért,
ami történik, ha bebizonyítottam, hogy hazudsz. De ne aggódj,
hisz te is tudod, csak egy pillanatig fáj...
Látja, hogy mozdulok, hogy egyenesen felé lendülök, és bár
mindent megtesz, hogy félretáncoljon előlem, én túl gyors
vagyok, és mielőtt rádöbbenne, már ott is vagyok.
Megragadom az ép karját, és átdöföm a bőrén az athamét,
tudva, hogy a vérzés másodpercek múlva eláll, a seb pedig
összeforr.