Kettő

idegességét. — Őszintén mondom, hogy gőzöm sincs, miről
beszélsz. Komolyan, Ever, ha esetleg nem hallanád, ez az
egész meglehetősen elmebetegnek hangzik. És az az igazság,
hogy ennek ellenére, mindennek ellenére — megrántja a pólyát
a karján — tényleg szeretnék neked segíteni... de... hát... elég
reménytelennek látszik ezzel a „gonoszokkal'', meg
„átváltoztatással", és... — Megrázza a fejét. — De hadd
kérdezzek valamit! Ha ez a Roman csávó tényleg olyan rossz,
mint mondod, akkor miért koslatsz az üzlete előtt izgatottan és
kimelegedve, mint a gazdájára váró kutya
Jude-ról az üzlet ajtajára pillantok. Kipirul az arcom, zakatol
a szívem, és érzékelem, hogy rajtakaptak, de nem ismerem be.
— Nem koslatok... én... — Összeszorítom a számat. Mi a
csudának védekezem, amikor nyilván ő az, aki rosszban
sántikál — Amúgy meg nem mintha én nem kérdezhetném
tőled ugyanezt, mivel, utálom felhívni rá a figyelmedet, te is itt
ácsorogsz. — Végigmérem bronzos bőrét, kissé görbe első
fogait — nagyon valószínű, hogy okkal hagyta így, hogy
átverje az embereket, az olyanokat, mint én. És a szeme — az
az elképesztő kék/zöld szempár... Ugyanaz, amelybe az elmúlt
négyszáz évben is belenéztem. De többé már nem. Nem,
amióta rájöttem, hogy ő is közülük való. Most már tényleg túl
vagyunk ezen.
Jude vállat von, és védekezőn dörzsölgeti a nyakába
akasztott kendőt, ami a karját tartja.
— Semmi baljóslatú, csak megyek hazafelé, ennyi. Ha még
emlékszel, szombaton korán zárunk.
Összeszűkül a szemem. Egy pillanatra sem tud bolonddá
tenni. Az egész nagyon kézenfekvő. Majdnem hihető. De nem
eléggé.
— Az utca végén lakom — mutat valahová, egy ismeretlen
helyre a távolban, ami valószínűleg nem is létezik. De a
tekintetem nem követi a kezét. A szemébe nézek. Nem
bocsáthatom le a falaimat Egyetlen másodpercre sem. Talán