Kettő

kellék — intek az állítólag törött karja felé, amely valószínűleg
elég jó álca azok számára, akik nem tudják, mi a helyzet. Nagy
kár, hogy én tudom.
Rám néz, fejcsóválva megdörzsöli az állát. Egyenletes,
nyugodt, majdnem meggyőző hangon így szól:
— Ever, jól vagy Nem festesz valami jól... Fejcsóválva
forgatom a szememet.
— Szép próbálkozás, Jude, azt meg kell hagyni. — A „te
meg mi a francról beszélsz" pillantását így verem vissza: —
Most komolyan. Úgy teszel, mintha aggódnál értem, sérülést
színlelsz, felkészültél arra, hogy végigcsinálod, ugye
Jude a homlokát ráncolja, és félrebillenti a fejét, amitől
néhány aranybarna rasztafonata átomlik a vállán, és a derekától
néhány ujjnyival lóg. Megtévesztőén helyes és barátságos arca
csupa ránc és komolyság, amikor megszólal:
— Hidd el, nem színlelek! Bárcsak úgy lenne! Emlékszel,
hogy felkaptál, mint egy frizbit, és áthajítottál az udvarotokon
— A karjára mutat. — Ez a végeredmény. Egy rakás zúzódás,
egy törött orsócsont, és néhány komolyan elcseszett ujjcsont,
az orvos elmondása szerint.
Felsóhajtok, és megrázom a fejemet. Nincs időm erre a
kérdezz-felelekre. Romanhez kell mennem, megmutatni, hogy
nem tud irányítani — hogy semmit sem jelent nekem
megmutatni, ki a főnök. Biztos, hogy valamiképp felelős azért,
ami velem történik, és meg kell győznöm, hogy adja át az
ellenszert, és vessünk véget ennek a játéknak.
— Biztos vagyok abban, hogy ez nagyon hihetőnek tűnik a
legtöbb ember számára, de sajnálatos módon én nem tartozom
közéjük. Én jobban tudom. És az igazság az, hogy te tudod,
hogy jobban tudom. Úgyhogy csak térjünk a tárgyra! A
gonoszok nem sérülnek meg. Legalábbis nem hosszú időre.
Azonnali gyógyulási képességeitek vannak, de ezt már tudtad,
nem igaz