Kettő

dörömböl a mellkasomban, de nem a futástól vagy a
megerőltetéstől, hisz igazából alig izzadok.
Ez az elektromosság a bensőmben csak a közeledésről szól.
Az egyszerű tényről, hogy közel vagyok...
Egyre közelebb...
Majdnem ott vagyok.
Sziréndalként vonz egy bizonytalan végzet felé, és nem
érzem úgy, hogy elég gyorsan odaérhetnék.
Abban a másodpercben, hogy meglátom, megállok. A
látómezőm összeszűkül, és körülöttem minden megszűnik
létezni. Roman ajtaját bámulva próbálom visszavonulásra bírni
a szörnyet. Megújul az elhatározásom, hogy legyőzöm a furcsa,
idegen dobolást magamban, miközben mást sem szeretnék,
csak besurranni lazán, könnyedén, és szembenézni Romannel,
hogy egyszer és mindenkorra véget vessünk ennek.
Rákényszeríteni magam, hogy hosszúkat, mélyeket
lélegezzek, miközben erőt gyűjtök. Épp megtenném az első
lépést, amikor a nevemet hallom azon a hangon, amelyről
reméltem, hogy többé sosem szól hozzám.
Felém sétál, félrebillentett fejjel, hűvösen és lazán, akár egy
nyári szellő. A bal karján vastag kötés van, és egy tengerészkék
pólyával van felkötve. Megáll egy kicsivel előttem,
szándékosan karnyújtásnyi távolságon kívül, és így szól:
— Mit csinálsz
Nagyot nyelek. Megkönnyebbülök, hogy csillapodik a
lüktetés, csökken, és mégis megrémülök, hogy az első
reakcióm nem a futás, nem az, hogy befejezzem, amit
elkezdtem, és a többi részét is gipszbe tegyem, hanem hogy
hazudjak. Hogy kifogást keressek, arra, hogy kimelegedve,
bámészkodva s a nyálamat csorgatva állok Roman üzlete előtt.
— Te mit csinálsz — hunyorgok rá résnyire szűkült
szemmel, miközben nyersen végigmérem. Tudom, hogy aligha
véletlen, hogy őt is itt találom. Végül is barátok, ugyanannak a
gonosz, halhatatlan törzsnek a tagjai. — Ó, és milyen jó kis