Kettő

halhatatlanságunkat. És miután láttam, mi történik, ha rossz
kezekbe kerül, azt kell hogy mondjam, száz százalékig
egyetértek vele.
De ezt titokban tartani, életem egyik legnagyobb
megpróbáltatása, és itt jön a képbe a kocogás. Most a felszínen
(vagy legalábbis amennyire Sabinét és Munozt érinti), olyan
ember vagyok, aki esténként pólóba, tornacsukába és
rövidnadrágba bújik, és futni megy.
Egész normális kifogás, hogy kijussak a házból, és távol
kerüljek Munoztól, akit —nem tehetek róla — kedvelek, mint
embert, még ha nem is akartam soha így megismerni.
Egész normális kifogás, hogy elkerüljek a nagynéném
közeléből, aki olyan kedves, tapintatos és segítőkész velem
szemben, hogy nem tehetek róla, de a világ legpocsékabb
unokahúgának érzem magam, amiért annyi bajt okoztam.
Egész normális kifogás, hogy elmeneküljek két csodálatos,
jólelkű embertől, és egy sokkal sötétebb, egyáltalán nem
egészséges megszállottságnak hódoljak.
Ami a markában tart.
Amit elszántan le akarok győzni.
Gyors balkanyarral befordulok a következő utcán.
Észreveszem, hogy a kocsik, a beton, a járdák, az ablakok attól
a fényes aranyszíntől foltosak, amely a varázslatos óra végét
kíséri— a napsütés első és utolsó órájának fénye, amelyben
minden lágyabbnak, melegebbnek tűnik a nap vörösében. Az
izmaim pumpálnak, a lábam gyorsabban mozog, nő a
sebességem, bár tudom, és próbálok lelassítani — túl
veszélyes, túl kockázatos, valaki megláthat —, de mégis
tovább futok. Képtelen vagyok megállni. Már nem én
irányítom saját magamat.
Úgy haladok a célom felé, ahogy az iránytű mutatója mered
északra: teljes létezésem egyetlenegy pontra irányul. Autók,
házak, emberek — körülöttem minden egyetlen narancsos
maszattá mosódik el, ahogy utcáról utcára haladok. A szívem