Kettő

védtelen vagyok, erőtlen —, képtelen vagyok megfékezni az
elviselhetetlen vágyakozást iránta.
Csak őt látom.
Csak ő kell.
Az egész világ leszűkül a kettőnk tekintete közötti űrre.
Nedves, hívogató szája csak egy hajszálnyira van az enyémtől,
ahogy az arcátlan betolakodó, a furcsa, idegen lüktetés
előrelódít, hogy összefonódjam, egyesüljek, eggyé váljak vele.
A szám az ajka felé közelít, közelebb, még közelebb, amikor
valahonnan mélyről, valahonnan, ahová el sem érek, Damen
emléke, illata, képe pislákol fel. Egy röpke villanás a sötétben
— de elegendő, hogy emlékeztessen, ki vagyok, mi vagyok, és
mi a valódi okom, hogy itt vagyok.
Épp elég, hogy kitörjek a szörnyű álomból, és felkiáltsak:
— Ne!
Hátraugrom, eltávolodok tőle — ettől a dologtól. Olyan
gyorsan és hevesen mozdulok, hogy a háló összeomlik
körülöttem, a gyertyák kialszanak, és Roman eltűnik a szemem
elöl.
A történtek egyetlen nyoma a zakatoló szívem, a vérfoltos
köpeny és a torkomban vibráló szavak.
— Ne, ne, ne, ne, ne, ne, istenem, kérlek, ne!
— Ever!
Körülnézek a gardróbban, lázasan markolom a
tisztíthatatlanul vérmocskos köpenyt, remélve, hogy Sabine
elmegy, ad egy kis időt, vagy legalábbis eleget, hogy
kitaláljam...
— Ever, jól vagy Mindjárt kész a vacsora, lejöhetnél már!
— Jó, csak... — Behunyom a szememet, gyorsan eltüntetem
a köpenyt, és egyszerű, kék ruhát képzelek magamra helyette.
Fogalmam sincs, mit tegyek most, merre tovább. De egy dolog
világos: Romynak és Rayne-nek nem mondhatom el. A
legutóbbi baklövésemnek már tanúi voltak, és ezt életem