Kettő

Felemelem a jobb tenyeremet nyitva, készen — a pillantásom
Romanébe mélyed, miközben az akaratommal kioldom a
csomót a nyakán, és visszahívom a véremet.
Vissza oda, ahonnan származik.
Vissza, ahová tartozik.
Tágra nyílik a szemem izgatottságomban, amikor a vér
megsebzett tenyerem felé ível, és a zsinór a nyaka körül
kivilágosodik, kifehéredik, majd teljesen tiszta lesz, mint
aznap, amikor elkezdődött.
De amint én felkészültem, hogy örökre elűzöm őt, és
megszabadítom magam a szentségtelen kötelékből, az a furcsa,
idegenszerű lüktetés, az a förtelmes betolakodó olyan erővel
kezd el kúszni bennem, olyan elszántsággal, hogy gyorsan
legyőz, nem tudom megállítani.
A bennem élő szörnyeteg most felébredt, nyújtózkodik, és
kitartó, lüktető éhsége kielégülést követel. A szívem hevesen
ver, a testem remeg — és nem számít, milyen erősen küzdök
ellene, hasztalan. A sóvárgása túsza vagyok, a vágyai fogja,
lényegtelenné válok. Egyetlen célom, hogy kielégítsem a
vágyait, hogy lássam, sikerült
Gyámoltalanul figyelem, ahogy a kör megismétli önmagát.
A vérem megzúdul, átáztatja a kötelet Roman nyakán, míg az
vörössé és nehézzé válik, vastag csíkot hagyva a mellkasán. És
nem számít, mit teszek, nem számít, milyen erősen próbálom
— nem lehet megállítani.
Nem tudom megállítani pillantásának tagadhatatlan
csábítását
Nem tudok parancsolni a végtagjaimnak, amelyek felé
nyúlnak.
Nem tudok véget vetni a varázslatnak, amely hozzá láncol.
A teste, akár a mágnes, csak engem keres, kevesebb, mint
egy másodperc alatt eltünteti a közöttünk lévő távolságot. És
most, szorosan összesimuló térdekkel, felhevült homlokkal —